Hihetetlen, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen.

Elfelejteni ezt – azt venni a boltban, teljesen mindennapi dolog.

Elfelejteni felhívni a szerelőt, oké, mindenkinek lehet rossz napja.

Elfelejteni kivinni a szemetet, minden rendben, másnap is meg lehet tenni, a lustaság bőven belefér.

Na de, hogy elfelejteni a lányodért elmenni az átkozott óvodába, úgy, hogy emlékeztetett rá napközben a fiad hívásban is, üzenet formájában, fel van írva a naptáradba és még a hűtőre is, nagyon nincsen rendben. Az meg végképp, hogy amikor realizálod, nem kap el a pánik, hogy akkor mégis hol lehet, amikor az ovi már bezárt, hanem csak ülsz a kanapén továbbra is, mintha mi sem történt volna.

Nem volt kizárva, hogyha egyetlen másodperccel is tovább maradtam volna otthon, akkor bejelentést teszek a gyámügynél, mert ezt így nem lehet csinálni. Nem én vagyok Fédrának se az anyja, se az apja, mindent megteszek, hogy ne érje őt semmilyen hátrány, amiért csak hárman vagyunk otthon, de ez volt az a pont, ami már nekem is sok volt.

Azt nem tudom, hogy mit csináltam volna, hogyha nem jön egy üzenet Balla Gerdától, hogy elhozta a Blankát és ott van náluk. Valószínűleg elindultam volna az oviba vagy Villőhöz vagy bárhová, csak ne kelljen otthon lennem és anya bűnbánó arcát néznem.

- Tudod, hogy mit csináltam, ma? – csacsogott Adri a telefonba, amit azután vettem csak fel, hogy leszálltam a buszról, ami felhozott a hegy lábához. Remélhetőleg könnyedén letudom a beszélgetést, ameddig fel nem érek Fülöpék házához, mert most nem hiányzik nekem az, hogy még jobban felidegesítsenek, ráadásul még haza is kell vinnem Blankát, hogy utána indulhassak dolgozni. Még, hogy egyszerű az egyetemisták élete. Valakié biztosan, de az enyém cseppet sem.

- Nem – sóhajtottam egyet. Gyűlöltem a hülye kérdéseket, amikor nyilvánvaló volt, hogy a másik félnek lövése sincsen a válaszról, mert nem lát páhuzamosan mindenfelé és nem is jós, hogy kiolvassa a gömbből.

- Beszélgettem Szabival – mondta ezt olyan stílusban, mintha magával az Egyesült Államok elnökével futott volna össze a koleszban. Azt mondjuk befizettem volna, ahogyan Adri az angoltudásával nyűgözi le az elnököt, mivel fogalmazzunk úgy finoman, hogy nem az idegen nyelvek a legerősebb terepe a barátnőmnek. Egyszer megállított minket egy turistacsoport a Városháza téren, hogy merre találják meg a macskabarát kávézót és Adri próbált meg velük szóba állni, de valami pusztító volt hallgatni, ahogyan először angollal próbálkozott, aztán átváltott spanyolra, majd végül németül magyarázott valamit, de a tagok arckifejezéséből ítélve, nem sokat értettek meg belőle. Én meg hiába tudtam volna segíteni, mert legalább egy idegen nyelven meg tudom értetni magamat, Adri elkussoltatott, hogy majd ő, utána görény üzemmódba váltva, már csak azért sem szólaltam meg.

- Na nem mondod?! Tud beszélni? – kérdeztem vissza éllel a hangomban.

- Ne legyél szemét, Gergő! – érzékelte egyből Adri, hogy a hangsúlyozásom nem a megszokott.

- Pedig ez újdonság nekem is, hogy tud beszélni – fokoztam a helyzetet. Elvégre most én azzal mégis mit kezdjek, hogy beszélt Szabival?! Hát hurrá, örüljünk annak, hogy képesek felhasználni a kommunikációs képességeiket.

- Mondta, hogy tegnap ott volt a kocsmában veled – tért rá, hogy mi volt ennek a bizonyos diskurzusnak a lényege. Mondjuk ezt eléggé lassan tette meg.

- Igen, tudom. Ott voltam – sóhajtottam egyet, mert kezdett olyan érzés elárasztani, hogy nem jó irányba terelődik a csevej.

- És tudod, hogy ki nem volt ott? – tette fel a nagy kérdést. Biztos voltam benne, hogy azt várja, hogy majd az ő nevét ejteni ki a számon, azonban ki lennék, hogyha nem használnám ki a szituációt.

- Jennifer Lawrence – vágtam rá automatikusan és még simán tudtam volna felsorolni jó pár nevet, akik nemhogy a kocsmában nem voltak, de annak még a létezéséről sem tudnak.

- Nem vagy vicces – hallottam a hangján keresztül, hogy nem éppen díjazta a humoromat.

- Nem is viccnek szántam. Tényleg nem volt ott – közöltem vele határozottan, ha már ez volt az igazság.

- Én sem voltam ott – förmedt rám Adri a hívásban és láttam magam előtt, ahogyan idegességében folyamatosan mozgatja a lábát.

- Tudom, nem láttalak – feleltem, szintén az igazat mondva.

- És miért nem láttál ott?

- Mert nem voltál ott?! – kérdeztem vissza, amiben benne volt a válasz is.

- Mert nem hívtál. Miért nem hívtál? – kanyarodott rá a problémájára. Megint bejött a megérzésem, mert nem tetszett, hogy ilyen irányt vettek a dolgok.

- Miért kellett volna, hogy hívjalak? Oda mész, ahova akarsz – furcsállottam, mert nem igazán értettem, hogy mégis milyen okból kellett volna, hogy ezt megtegyem.

- Mert illett volna!

- Miért? – játszottam továbbra is az értetlent.

- Mert ha buli van...

- De nem volt az, Adri – vágtam a szavába. Egyszerűen hihetetlen, amit leművelt. – Dolgoztam, ahogy mondtam is neked a telefonban.

- Akkor Szabi mégis mit keresett ott? – csúszott ki egy újabb kérdés a száján, ami azért már a pofátlanság teteje volt.

- Na most álljál le! – jelentettem ki markánsan, mielőtt még megbolondult volna teljesen. – Ne te szabd már meg, hogy Szabi hova mehessen meg hova nem – akadtam ki most én, hiszen semmi köze nincsen hozzá, hogy a haverom mégis mivel, hogyan és kikkel üti el az idejét. Ha a barátnője lenne vagy húga vagy unokatestvére, még talán befolyásolhatná vagy számonkérhetné, de addig nagyon nem. Igaz én sem szeretem, hogyha konkrét vallatás alá vonnak, hogy mindenről is számoljak be, anyám szerencsére erre még gimis korszakom alatt leszokott, azt viszont nem fogom engedni, hogy Adri most kezdjen viszont rászokni. Az én meglátásom szerint ez a bizalmatlanságnak az egyik formája, hogy minden lépésemről elvárják, hogy beszámoljak.

- Nem megszabni akarom, csak pusztán érdekelt. Nem szeretem, amikor kihagynak valamiből – célozgatott teljesen indokolatlanul, mert alapvetően nem maradt ki semmiből sem.

- Mit nem értesz meg azon, hogy nem volt semmilyen buli? Vagyis volt csak a belvárosban, ahova nem ment, a többiek meg igen, így bejött, amíg én ott voltam, hogyha már ennyire tudni akarod kapitány – hadartam és igyekeztem magamat lenyugtatni, amennyire csak lehetett, mert a mai napom maga egy rakás szar, ami egyre csak halmozódik egymásra és a végén dugulást okoz.

- Engem miért nem hívsz soha, hogy menjek be, amíg dolgozol? – akadt fenn ezen. Már csak a hátam közepére hiányozna egy púpnak, hogy még ő is figyeljen és tegyen fel ehhez hasonló fogyatékos kérdéseket.

- Bazdmeg Adri, te ennyire hülye vagy, hogy nem érted meg, hogy nem én hívtam?! – ordítottam el magamat, mert már nem bírtam ezt a folyamatosan értetlenkedést.

- Szóval én vagyok a hülye, jó tudni. Gondolom azért is az vagyok, amiért azt merem észrevenni, hogy mostanában elhanyagolsz, mert aljas rágalom az egész – válaszolt hasonló stílusban, mint ahogyan én és érezni lehetett a hangjában, hogy megsértődött, azon, amit mondtam neki. Hát de most könyörgöm, aki nem érti meg se elsőre, se másodikra, sőt még harmadikra se, ami mondok neki, mit lepődik meg azon, hogy elveszti a maradék józan eszét is az ember?!

- Nem érek rá mindennap arra, hogy veled legyek csakis és kizárólagosan – fújtam ki hosszasan a levegőt és még sose örültem ennyire, hogy láttam Gerdáék házát, így lesz indokom megszakítani a hívást. - Mellette, ha nem vetted volna észre, eléggé sokat dolgozom, bejárok órákra és még otthon is vannak helyzetek, amikkel foglalkozom kell – fogalmaztam direkt homályosan az utóbbi kapcsán, mert nem akartam, hogy tudjon arról, hogy milyen hangulat árad szét a lakásunkban az elmúlt napokban újból.

- És ebbe nem tudnál engem is beleszorítani? Régebben sikerült – juttatta eszembe azt a „régi" időket, amit abban a két hétben volt, amikor anyának a csuklója annyira megrándult, hogy táppénzre kellett mennie, nem volt meghibbanva, így jócskán szabadabb voltam, mint most, hogy egyik opció sem áll fenn. Az a két hét is, mintha annyira hosszú időtartam lett volna. Habár a négyhónapos kapcsolathoz viszonyítva az is volt.

- Akkor nem volt ennyire sok minden – mondtam unottan, miközben megálltam a kapu előtt és a csengőt megnyomva, vártam arra, hogy valaki beengedjen. – Most viszont mennem kell.

- Hol vagy?

- Úton...

- De kihez? – faggatott Adri, ami már tényleg a nevetségesen szánalmas kategóriát súrolta. Méghozzá alulról.

- Venni enni valamit, aztán a melóba – kamuztam valóságosan, mert ez a tervem, amit meg fogok csinálni, amint letettem otthon Blankát. Ha megtudná, hogy kinél vagyok, lehetséges, hogy ideteleportálná magát. - Megfelel ez a kapitánynak? – célozgattam, hogy eléggé úgy viselkedik, mint aki parancsokat osztogat.

- Holnap mit csinálsz? – hagyta figyelmen kívül a beszólásomat.

- Na vajon szerinted?

- Dolgozol – válaszolta cseppet sem lelkesen, tulajdonképpen saját magának.

- Most ezt úgy mondtad, hogy mintha nem lenne igaz.

- Szerintem direkt íratod be magadat, hogy ne kelljen velem időt töltened – vallotta be, hogy mi jár az eszében, mire csak horkantottam egyet, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Mert nem is akartam. Hogy valaki ennyire ne fogja azt fel, hogy nem minden körülötte forog, én azzal már nem tudok mit kezdeni.

- Igen, hogyne. Élj akkor ebben a tudatban – hagytam rá és bármi egyéb nélkül, egyszerűen csak leraktam. Mára elég is volt Adriból, sőt holnapra is. Remélem, hogy rájön, hogy milyen baromságok miatt pattog.

Hol van az a barátnőm, akit nem érdekelt, hogy mit csinálok és kikkel? Aki nem akart ennyire rám tapadni és mindenhová velem jönni? Aki hagyta, hogy nyugodtan csináljam a dolgaimat és nem az volt minden második szava, hogy „miért nem szóltál, hogy menjek én is", vagy ennek hasonló verziói, mert nekem ez nem hiányzott az életemből. Ha tudtam volna négy hónappal ezelőtt, hogy Adrinak van egy ilyen oldala is, akkor meglehet, hogy alaposabban átgondoltam volna ezt a barátnősdit, elkerülve ezzel is a mostani kaotikát.

- Ajj – sóhajtott egyet a bejárati ajtón kilépő Gerda, nem sokkal azután, hogy kattant egyet a kapuzár és be tudtam menni rajta.

- Micsoda szívélyes fogadtatás – vigyorodtam el gúnyosan, ahogyan hallótávolságba értem. Volt egy olya érzésem, hogy nem repes a boldogságtól, amiért láthat. – Csak nem, nem örülsz nekem?

- Jelenleg bárki mást szívesebben látnék itt, mint téged – erősítette meg a megérzésemet, miközben arrébb állt, hogy be tudjak menni. Ahogy elléptem mellette megcsapta az orromat a friss popcorn és valami extra módon virágos, ugyanakkor tömény, de mégis kellemes illat egyszerre, ami csakis belőle áradhatott és nem Fülöpből. Ugyanolyan túlméretezett melegítőszettben volt, mint tegnap éjszaka a kocsmában és gyanítom, hogyha nem jött volna be ma az egyetemre, akkor egész nap nyomult volna. - Főleg, hogy ott hagytál Csanáddal, amikor megkértelek, hogy ne tedd – nézett rám mérgesen, ahogyan kiléptem a cipőmből és az összes figyelmemet neki szenteltem. Nem szokásom nagyokat hazudni, ezért nem mondom azt, hogy nem érdekelt cseppet sem, hogy mit akart a tag pont Gerdától, de én be tudom lőni azt, hogy mihez van és mihez nincsen közöm, így, ha elmondja, akkor tudni fogom, ha nem, az sem baj.

- Úgy tűnt, hogy négyszemközt akar veled beszélni. Ki lennék én, hogy pont ebbe rondítsak bele? – szívattam direkt, reménykedve abban, hogy hátha megajándékoz a híres Balla Gerda pofavágások közül valamelyikkel, mert elképesztően szórakoztató, ahogyan grimaszol. Ha Szabinak beteg hobbijai vannak, akkor lehet, hogy nekem is, amiért képes ennyire feldobni egy – egy fintorgás.

- És még én tettem neked szívességet – célzott Gerda az ittlétem indokára és a fülemben csengtek a szavai, ahogyan a kondiban mondta nekem, ahogy otthagytam, hogy így kérjek bármit tőle legközelebb. A sors fintora az, hogy megszólalás nélkül ebbe a helyzetbe keveredtem, csakhogy nem miattam.

- Nem kértem, hogy hozd el Blankát az óvodából – vettem komolyabbra a hangot, hogy jelezzem neki, nem kértem tőle semmi ilyesmit, hogy tegyen meg. Azért ezt jobb tisztázni. Nem hinném, hogy Gerda olyan típus, aki megállás nélkül felemlegetné a közeljövőben, várva, hogy visszakérhesse tőlem, de akármi lehet. Anyámról is azt hittem, hogy felnőtt már, csalódnom is kellett ebben a feltevésemben.

- Igen, csak szegény húgod ott fakadt majdnem sírva, amikor leesett neki, hogy egyedül maradt, nem mehet haza, mert „elfelejtették" őt. Mégis hogyan lehet elfelejteni ezt basszus? – kért számon már ő is. Miért kér engem mindenki számon? Adri, az anyám és most még ő is, pláne úgy, hogy semmi köze nincsen hozzá, meg úgy hozzám se.

- Nem én voltam a soros, aki érte megy, oké? – próbáltam valamennyire választ adni neki, ha már kihúzott ebből a bajból, mindezt úgy, hogy azért ne sokat áruljak el a valódi indokról és ne is én jöjjek ki szarul belőle.

- Akkor mégis ki, ha? – vonta fel a fél szemöldökét kérdően.

- Az nem a te dolgod – csúszott ki a számon, amit eddig próbáltam visszatartani, de valami elszakította ezt a tartást. Talán a mai napon történtek összesen, vagy, mert mintha Adri hangszínét ütötte volna meg Gerda és kattant valami az agyamban, azonban nyomban feszültté és fagyossá változott át a hangulat, amit nagyon is érzett ő is.

- Mi a szentséges, jó, büdös rohadt élet? – törte meg Fülöp hangja, amit akármikor megismertem volna, a rideg hangulatot kettőnk között. – Gerda!! Miért nem mondtad, hogy az a köcsög Nándor lett az új rektor? – repült egy fél pár papucs a lány felé, ami csak furcsálló arccal elindult a hang forrása felé, én pedig invitálás nélkül követtem őt. Az a pár alkalom során, amikor itt voltam, mindig ledöbbentett, hogy ez a ház, mennyire érdekesen lett kialakítva. Mármint a földszint, mert az emeleten soha nem voltam, de, hogy a bejárati ajtó előtt lévő kisebb féle előtérből be lehetett látni a nappalit, konyhát, sőt még a terasz nagy részét is, amit többféle irányból meg lehetett közelíteni, furcsa volt. Főleg, hogy a szobák is valamilyen spirálos módszerben vannak, vagy valami ilyesmit magyarázott Fülöp, amikor a mosdót kerestem.

- Hogy tessék? – hajolt közelebb Gerda a felé tartott telefonhoz, hogy jobban lássa, ami a képernyőn van.

- Ezt add ide – vette ki a kezéből a mostohabátyja a popcornos tálat, én meg Gerda mögé álltam, hogy én is szemügyre tudjam venni, amiről szó volt. Nem sokat láttam a bejelentésből, csak annyit, hogy „Változás a Corvin János Egyetem élén – Rektori köszöntő", ami a cikk címe is volt, alatta pedig egy férfi képe, ami teljesen kitöltötte a képernyőt.

- Ki az a Nándor? – érdeklődtem hangosan, mert nem tudtam mire vélni ezt a sokkos reakciót és az egyetemi honlapra kitett cikk többi részét sem tudtam elolvasni, így vezetéknevet meg semmit nem tudtam, ami segített volna a tudatlanságomon.

- Az apám - motyogta Gerda összeszorított fogakkal és láttam, ahogyan rángott az állkapcsa. Most vagy iszonyat mérges lesz és szétver valaki, remélem, hogy Fülöpöt és nem engem, vagy pedig elájul.  Soha nem láttam még ennyire lesápadni valakit, mint Gerdát, ahogyan Fülöp telefonját megnézte.

- Mármint akkor ez az új rektor a te... - igyekszem összerakni a képeket belassult aggyal. Először is az anyám volt az egyik, aki leszívta az összes energiámat körülbelül és ha nem felejtette volna el, hogy neki kellett volna elmenni az óvodába Blankáért, ergo nekem sem kellett volna átmásznom az egész városon, mert Gerdáék nyilvánvalóan a lehető legmesszebb laknak tőlünk, nagy az esélye, hogy még mindig ordibálnánk egymással. Adri akciója a lehető legkisebb probléma volt a szarcunamiban és nem is nagyon akartam foglalkozni vele, elvégre a perpillanatnyi fontossági sorrendem legalján szerepelt. Az pedig, hogy a Balla – Czenger család káoszába is belecsöppenjek, már tehetség kell. Rendes esetben, amikor toppon vagyok, tudtam volna, hogy mikor kell befogni, nehogy véletlenül még mélyebbre beleássam akaratlanul egy újabb nyűgbe, hiszen örülök, hogyha a saját szarjaimat kordában tudom tartani, nem hiányzik, hogy ezen felül, másokéval is foglalkoznom kelljen, csakhogy most nem volt rendes eset.

- Mit nem lehet érteni ezen? - förmedt rám Gerda kész idegállapotban, amin teljesen elcsodálkoztam, mert még tapasztaltam, hogy milyen az, amikor elszakad nála az a bizonyos cérna, amit jelen esetben én téptem el. Zöld szemei csak úgy szikráztak, miközben folyamatosan dobolt az ujjával a támlán, nem leplezve cseppnyire sem az idegességét. Sok minden nem értettem, de a jelenlegi helyzetben, hogyha jobban belegondolok, akkor az, hogyha az apja a rektor, nem lehet annyira rossz, mint amennyire kiakadt. Elvégre sokkal több információt tudhat meg, így nem kellene a fél napját a tanulmányi osztály előtt töltenie, várva arra, hogy végre a sorszámát írja ki a monitor. Az ott dolgozók olyan 87,3%-a olyan volt, akár egy rágcsáló. Simán megcsócsálják az ember idegét, bosszúságot okoznak neki, de egyébként semmilyen relevánsat nem tudnak mondani. Akárhányszor mentem be hozzájuk, minimum négyszer hallottam már azt az indokot, amivel elküldtek engem, hogy „nem az ő hatáskörükbe tartozik". Na akkor vajon mégis kiébe a tanulmányi ösztöndíjjal kapcsolatos ügyintézés?!

- Bocs baszki, hogy egyáltalán megkérdeztem vagy, hogy levegőt veszek - válaszoltam monoton hangon, hiszen semmi energiám nem volt ahhoz, hogy most nekikezdjek veszekedni Gerdával is, aki a jelek szerint teljességgel kiakadt. Így legalább a hangom egy semleges terepet teremt meg, ezáltal elkerülhető a rettentően megterhelő szájkarate. Adrinál is bevált már többször is, szóval másnál is működhet.

- Én ezt nem akarom elhinni - hagyott teljesen figyelmen kívül a lány és a szőkés hajába beletúrva mászkált körbe-körbe a kanapé körül. Egyszerűen érezni lehetett, hogy mennyire összezuhant a hírtől, aki pedig még látta is, mint én, ahogyan mániákusan, creppy módon magában motyog össze – vissza, egyetlen szava sem lehetett a helyzetet illetően. – Anya!! - üvöltötte el hirtelen magát Gerda, mintha hirtelen felcsapolta volna valaki a feje fölött a lámpát és megvilágosult volna. Néha azért egy - egy ilyen "aha" pillanat nekem se ártana, főleg vizsgaidőszakban, amikor a tanárnak próbálom a borzalmas színészi képességeimet megcsillogtatva bemagyarázni, hogy én tudom milyen anyagról beszélek, miközben amúgy fogalmam sincs semmiről se, mint akinél lehúzták a redőnyt a nagy magolások közepette.

- Minden oké vele? - kérdeztem Fülöptől, mintha amúgy teljesen átlagos dolog lett volna az, hogy a húgomért érkezve egy tébolyodott Gerdával találjam szembe magamat. Ahhoz képest, hogy edzéseken úgy fetreng szenvedve a földön, mint valami haldokló hernyó, biztos vagyok abban, hogy már a tekintetével meg tudta volna ölni ezt a Nándort. Ha most nem kezd el csuklani az apja a sok átoktól, amit mormolt rá a lánya, miközben az emelet felé vánszorgott fel az anyját kajtatva, akkor soha.

- Persze, miért? - válaszolt Fülöp tök lazán, mintha mindennapi esemény lenne náluk Gerda démonná változása. Én csak egy "ezt most komolyan kérdezed" nézéssel bámultam az irányába és egyből kapcsolt, hogy ilyen állapotban még nem láttam a mostohahúgát. - Jaj, hogy ez a kis jelenet. Ne is foglalkozz vele, mindig ilyen, hogyha az apja szóba jön - legyintett egyet Fülöp. Ezek szerint tévedtem. Mégis gyakran megtörténik náluk. Nem néztem volna ki Gerdából, hogy a szüleivel rosszban lenne. Azt tudtam, hogy elváltak és hogy a mostohatestéreivel jól kijön, de hogy az apja ennyire megviselje, hihetetlen. Mindig is azt hittem, hogy ő afféle „anya – apa szeme fénye" lány, akinek elég csak szépen néznie és akármit megadnának neki. Ez a nemzetközi „RG meggyőződéseidet megcáfoló nap". Majd beírom a naptárba.

- Ennyire szar a kapcsolata az apjával? - szaladt ki a számon az első gondolatom, pedig ahhoz képest, hogy nem akartam nagyon foglalkozni a dologgal, mert semmi közöm nem volt hozzá, a tudatalattimat eléggé foglalkoztathatta.

- Ne akard tudni inkább a részleteket – húzta el a száját Fülöp kínosan. - Nagyvonalakban elég annyit tudnod, hogy... - kezdett volna bele a mesélésbe, hogyha Gerda nem jelent volna meg újra és nem hallja meg, hogy mi is a beszélgetésünk témája, amit félbe is szakított.

- Hogy semmit - fejezte be Fülöp helyett a mondatot, majd egy jelentőségteljes pillantást mért rá. Én nem értettem nyilvánvalóan, azonban a srác igen, amit egy bólintással meg is erősített. - Ahogy te is mondtad korábban, nincsen semmi közöd hozzá – fordult felém Gerda, emlékeztetve az én reakciómra, amikor ő faggatott.

- Asszem' én befogom - határozta el Fülöp, ahogyan először rám, majd a húgára nézett é inkább végigfeküdt a kanapén, tettetve, hogy nem látott, nem hallott semmit se.

- 1-1 - vontam meg a vállamat, felvázolva az erőviszonyokat, amik kiegyenlítettek voltak immáron. Én nem fogom faggatni ezek után, díjazva azt, hogy ő sem tette velem ugyanezt. Hiába lettek volna kérdéseim, ha már így elcsíptem ezt a jelenetet, csak én egyesekkel, mint például Adrival ellentétben, tudom jól, hogy hol vannak a határok, amiket nem kell átlépni.

- Szólok Blankának, hogy legalább ide elméltóztattál jönni érte, ha már máshova nem. Mert nem hinném, hogy azért ugrottál be, hogy velem beszélgess – elégelte meg a jelenlétemet Gerda és megindult az egyetlen folyosó irányába, én pedig egyetlen szó nélkül követtem őt. Tudtam volna neki mit kontrázni, sőt, ha felhúzott volna akkor ebből biztosan egy ordibálós veszekedés lett volna, de jobbnak láttam elengedni ezt a témát. Ő is fel van húzva, meg én is, egy olyan probléma miatt, ami csak a személyünket érinti. A feszültséget pedig inkább levezetem máson, mint rajta.

A konyha mellett elhaladva azon a bizonyos spriálszerű folyosón haladt végig, aminek az egyik oldalán számos ajtó sorakozott egymás mellett, míg a másikat sötétített üveg fedte, ami rálátást adott a kivilágított udvarra egyik részére. A nagy bámészkodásban majdnem neki is mentem Gerdának, aki hirtelen megállt és az üvegajtót szélesre elhúzva, kilépett a házból, mire a már beharangozott kiskutya észlelt és mindenáron be szeretett volna jönni. A lábamat a küszöbre téve, egyféle gátat alkotva, megtorpant és mintha hatással lenne rám, felnézett és nagy szemekkel bámult, hátha megszánom és beengedem őt a házba.

- Bocs, még nincsen betanítva, hogy hova mehet és hova nem - kapta fel Gerda a kisállatot az ölébe, akinek igazán tetszett ez a mozdulat, hálából bele is nyalt a lány fülébe, aki csak rázkódott egyet, miközben egy fedett helység felé haladt, ahol Fédra és a húgom az asztalon ülve legóvárat építettek. Szerencsére, mivel mögötte haladtam, nem látta, hogy csak halkan röhögök rajta, mert biztosan szóvá tette volna. - Nem beszéltük már meg ezerszer, hogy nem ülünk ide, ahol amúgy enni szoktunk? - tette le a kutyát a kutyaházhoz hasonlító tákolmány előtt, majd számot kérően a húgára nézett.

- Fülöp megengedte – vonta meg a vállát Fédra, mire csak horkantottam egyet.

- Hát hogyne engedte volna meg – motyogta Gerda unottan. Szerintem nincsen olyan, amit ne engedett volna meg Fülöp, aki olyan laza, hogy majdnem szétesik.

- Megeszi a legót Fülöp – magyarázott nagyra nyílt szemekkel Fédra, hogy mégis miért ülnek az asztal tetején.

- Micsoda? – zavarodtam össze.

- A kutya – segített ki Gerda, mert valamiért nem fért a fejembe, hogy mégis hogyan enné meg a bátyja a műanyag játékot, de így más világos volt.

- Aha – bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam. - Gyere Blanka, menjünk haza - mondtam a húgomnak, aki csak sértődötten megfordult úgy, hogy a hátát fordítsa nekem.

- Én nem megyek sehová – durcázott be és már tényleg csak ez hiányzott nekem. Még, hogy könyörögjek neki.

- Ne kezdd már a hisztit, anya vár otthon minket. Férdáék is fáradtak már, majd holnap folytatjátok - nyomtam le a sablondumát, amit a szülők szoktak általában. Nem is értem, hogy miért nem tudnak valami jobbat kitalálni, mert egyébként semmi értelme nincsen, meg a kölyköket se győzi meg, de jobb valahogy nem jutott az eszembe.

- Nem megyek veled sehova se – nézett rám úgy, mintha leprás lettem volna.

- Blanka ne csináld meg – kerültem arra, hogy szembe legyen vele, mire automatikusan elfordult a másik irányba. - Ezt nem hiszem el - sóhajtottam egyet. Kikészülök, hogyha úgy kell a busszal hazacipelnem, miközben visít, ordít és bőg egyszerre, mint valami hároméves.

- És ha hazaviszlek titeket? - szólt közbe Gerda, ahogyan észrevette, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Tényleg? - csillant fel a szeme Blankának.

- Persze – legyintett egyet lazán. - Úgyis meg kell néznem valamit...

- Tényleg? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdően, mert ahhoz képest, hogy percekkel ezelőtt tombolt Gerda, most feltűnően higgadttá vált.

- Nem ismétlem meg magamat újra. Mehetünk? - csapta össze a tenyerét sürgetően.

- Mehetek én is? – ugrott le az asztalról Fédra.

- Nem – közölte vele határozottan Gerda, mire a húgának drámázva, leesett az álla szó szerint.

- De miért nem? Ez nem igazság – háborodott fel teljesen a kislány, míg az én húgom nekiállt visszapakolni a maradék legót a dobozába, szigorúan ügyelve arra, nehogy rám kelljen néznie közben.

- Neked kellett a kutya, szóval tessék. Játszál vele - mondta Gerda ellentmondást nem tűrő hangon. Lehet rá kellene bíznom alkalomadtán Blankát, mert úgy látszik ő képes keményebben bánni a gyerekekkel, mint én. Nem mintha mondjuk annyira hisztizős típus lett volna a húgom.

- De ajj... – dobbantott egyet Fédra mérgesen lábával.

- Kaptál ma fánkot is, szóval be lehet fejezni – indult vissza a házba Gerda, oda sem figyelve a húgára, aki teljesen ideges lett, amiért nem az volt, amit ő szeretett volna.

- Utállak - kiabálta utána Fédra toporzékolva.

- Tudom, mondtad már párszor - vonta meg a vállát, magára sem véve a szavait, míg én követtem őt, Blankával együtt, aki mielőtt beléptünk volna a folyosóra, visszanézett Fédrára és szomorúan integetett neki.

- Nem szeretnék hazamenni – mondta nekem halkan Blanka, míg Gerda kotorászott valamit a nappalijukban lévő kisasztal alól.

- Én sem szeretnék sok mindent, de muszáj – sóhajtottam egyet fáradtan, mert már nagyon elegem volt a mai napból és még a melóba be sem értem.

- Indulhatunk? - nézett rám Gerda, ahogyan kiment a kisebb előtérszerűségükbe, mire csak bólintottam egyet.

- Fülöp? – néztem a kanapé felé, de hűlt helye volt a srácnak, aki még az előbb rettentően kényelmesen heverészett ott.

- Gondolom a szobájában terveli ki, hogyan csesszen ki Kristóffal legközelebb – vágta rá reflexszerűen Gerda, bármiféle körítés nélkül.

- Tényleg szokta mondani neked Fédra, hogy nem bír téged? – kérdeztem egy kis idő múlva, mivel kellemetlenül érintett az a kínos csend, ami körbefogadott, míg Gerda belebújt a cipőjébe és a húgom is kötögette egy szó nélkül.

- Persze, főleg akkor amikor nem engedek meg neki valamit. Olyankor mindenkit utál, kivéve Fülöpöt, mert nála nincsen olyan, hogy nem – magyarázta úgy, mintha ez olyan mindennap megtörténő dolog lenne náluk.

- Aha.

- Blanka még nem mondta neked? – sziszegte halkabban, ügyelve arra, nehogy a húgom meghallja, aki szerintem semmi nem hallott meg, annyira lekötötte a cipőfűző bekötése.

- Hát nem igazán – vallottam be. Azt szokta harsogni, hogy szemét vagyok, de olyat, hogy utál, nem rémlik, hogy valaha is kiejtett a száján. - Ő már annak örül, hogyha nem a szomszéd vigyáz rá – dünnyögtem.

- Tessék? – ráncolta a homlokát Gerda meglepve. - Miért vigyáz rá a szomszéd? Vagy mi van?

- Hagyjuk, nem lényeges – igyekeztem visszaszívni az előbb elejtett véletlen fél mondatomat, amit nem szándékosan közöltem vele.

- Szerintem meg igenis az.

- Szerintem meg nem - komolyodtam el újból. Oké, hogy nekem csúszott ki egy ilyen kijelentés a számon, de ha látja, hogy nem akarok és nem is fogok róla beszélni, akkor marhára nem jobban belemennie ebbe. Attól még, hogy jogot tanul és speciális érzéknek kellene lennie ahhoz, hogy tudjon olvasni a mondatok mögött, nem rajtam fogja ezt a képességét gyakorolni. - Majd akkor osztok meg veled bármi fontosat is, hogyha valamilyen módon része leszel az életemnek. De mivel nem vagy, ne akarj mindenről tudni, amihez egyébként nincsen semmi közöd – fogalmaztam durvábban, mint ahogy a fejemben elterveztem.

- Remek. Ezek szerint ismét a tíz perccel korábbi állapotoknál vagyunk. Kiállok a kocsival, majd gyertek ki vagy bánom is én, hogy mit csináltok - csapta be Gerda maga mögött a bejárati ajtót, visszaváltva érzéketlen stílusba, ha már én is azt produkáltam.

- Meg kellene tanulni befognom a számat – morogtam magamnak és becsuktam az ajtót, ahogyan Blanka, Gerda után futott.

- Gerda mérges? - suttogta a húgom, miközben segítettem neki a hátsó ülésre bemászni.

- Hát nincsen jó kedve - finomítottam az eredeti válaszomon, aki körülbelül az lett volna, hogy ne szólj hozzá, mert leszedi a fejedet.

- Neked sincsen sose jó kedved – tűnődött el, beszélgetést kezdeményezve ezzel. Reméljük, hogy ezzel is elfelejtette az ellenem irányuló egyszemélyes hadjáratát.

- Miből gondolod ezt? – érdeklődtem.

- Nem szoktál mosolyogni - vonta meg aprócska vállait.

- Majd otthon megbeszéljük - vágtam rá és gyorsan megkerültem az autót, hogy be tudjak szállni az anyósülésre.

- Tessék - nyújtotta felém Gerda hirtelen a telefonját.

- Mit csináljak vele? – néztem a feloldott készülékre furcsán, míg a szabad kezemmel bekötöttem magamat.

- Írd be a címet – nézett rám amolyan „mi hittél, minek adtam oda?" pillantással. - Vagy azt hiszed, hogy gondolatolvasó vagyok és majd kutakszom az agyadban?

- Az úgy nem jó, hogyha navigállak? – igyekeztem kitérni a válaszadás elől.

- Nem. Olyan a tájékozódó képességem, mint egy vak vízilóé. GPS-sel még talán odatalálok, de nem garantálom, hogy nem nézek el pár utcát – dobolt az ujjaival a kormányon, arra várva, hogy beüssem a lakcímemet.

- Akkor csak az egyetemnél tegyél ki, onnan hazamegyünk - vakartam meg a tarkómat.

- Baszki Gergő, mitől tartasz ennyire? – fordult felém teljesen, arcáról pedig csak úgy sugárzott, hogy nem akarja elhinni a helyzetet. - Hogy majd kiadom random embereknek a lakhelyed címét? Írásba adjam, hogy nem teszem, csak hogy végre beírd az átkozott címet és el tudjunk indulni?!

- Bartók Béla utca 46/B - jött hátulról egy válasz, megelőzve engem.

- Köszi Blanka - intett egyet neki Gerda, kikapva a kezemből a telefonját és már pötyögte is be a térkép appba a címünket.

- Azt nem bírod megjegyezni, hogy nem keverjük össze a zoknikat, bezzeg ezt igen - támasztottam neki a fejemet a támlának. Érjünk már haza könyörgöm.

- De olyan unalmasak az ugyanolyan zoknik – magyarázta Blanka, hogy miért vesz fel felemásakat.

- Ebben igaza van – adott neki igazat Gerda, miközben kigurultunk a garázsukból.

- Szóval akkor te is felemás zokniban szoktál járkálni? - fojtottam vissza a mosolyomat és akaratlanul is a lába felé vándorolt a tekintetem. Valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy Gerda egyik lábán rikító piros sárkányos, a másikon pedig neonzöld avokádós zokniban mászkáljon.

- Azt nem mondtam, hogy én is úgy hordom – utalt arra, hogy ilyen valóban nem hagyta el a száját. - Csak attól még tisztelem azokat, akik mernek mások lenni, mint a tömeg – folytatta.

- Ezek szerint magadat tömegnek tartod? – kérdeztem tőle.

- Mi ez valami kihallgatás? – horkantott fel hangosan. - Egyébként igen, csak nézz rám. Mint akit most szedtek le a szalagról - harapta be a száját Gerda, miközben megállt a piros lámpánál. Már nyitottam volna a számat, hogy cáfoljam, amikor csörögni kezdett a telefonja.

- Mondjad Axel - sóhajtott egyet Gerda, miután fogadta a hívást.

- Te most komolyan betörni készülsz apádhoz? - szólalt meg a vonal másik végén egy csávó, ezek szerint Axel.

- Már nem azért, de Nándor a te apád is és nem. Mert nem tudom, hogy hol lakik – dobolt az egyik ujjával Gerda idegesen a kormányon.

- Akkor Fülöp miért hívott fel, hogy szerinte ezt tervezed? Hová mentél te kocsival, aki tudtommal utál vezetni? – faggatta a hívás másik végén lévő srác Gerdát.

- Éppen sofőrszolgálatot végzek – dünnyögte, miközben a füle mögé tűrt egy kiszabadult, szőke hajtincset. - Amúgy meg csak egy sajtburgert akartam venni, hogy kajakómám legyen és legalább nyugodtan tudjak aludni, ha már apa felcseszett idegileg.

- Most mégis mivel? – sóhajtott egyet ez a bizonyos Axel és a reakciójából ítélve, jó pár ilyen alkalomnak volt a szem-, illetve fültanúja. - Két nappal később utalta a gyerektartást?

- Haha, nagyon vicces vagy. Kiderült, hogy ő lett az új rektor – vékonyodott el Gerda hangja a mondat végére.

- Hol? – értetlenkedett Axel.

- Na mégis szerinted hol? Hát nyilván itt - csapott egyet rá a kormányra Gerda idegességében. Lehet nem lenne a legjobb szólnom, hogy elnézte az utcát, amit a térkép is jelzett. - És meg ezt is elba... - vette észre, hogy a GPS újratervezte az útvonalat, valamint, hogy egy gyerek is van az utastérben, így módosított. - ...akarom mondani elbaltáztam.

- Holnap mit csinálsz délután? – váltott témát a csávó.

- Órán leszek fél háromig, aztán utána hattól kilencig dolgozom. Miért?

- Akkor kilencre a plázához megyek – tervezett programot Axel. - Jön Dorina is – mondott egy újabb ismeretlen nevet.

- A bolondja nem is mondta, hogy hazajön, pedig tegnap beszéltem vele.

- Meglepetés lesz, szóval ne mondd senkinek se.

- Oké, akkor majd holnap – búcsúzott el tőle Gerda.

- Alig várom, hogy megint lehúzz – dünnyögte kedvtelenül.

- Nyomorult - sóhajtotta Gerda, miközben megszakította a hívást.

- A tesód volt? – érdeklődtem, ha már végig hallgattam a beszélgetésüket.

- Ha most olyan köcsög lennék, mint te, akkor mondanám, hogy semmi közöd nincsen hozzá, de mivel nem vagyok, ezért igen. Ő volt – vonta meg a vállát, miközben azért odaszúrt egyet.

- Jó sokan vagytok a családban - ismertem el. Ahhoz képest, hogy mi csak hárman vagyunk, ők kábé a négyszerese, amennyiről én tudok.

- Ne is mondd. Néha azt kívánom, hogy bárcsak kevesebben lennénk – harapdálta a száját Gerda, szigorúan az útra fókuszálva, mintha még mindig ideges lett volna, csak nem értettem, hogy mégis mitől.

- Hányan vagytok? – próbáltam vele beszélgetni, mert azt a maradék négy percet, amit a GPS kijelezett, nem szerettem volna kínos csendben eltölteni.

- Vérszerintiek hárman, Axel a legidősebb, őt követi Dorina, aztán én. Aztán féltesó meg Fülöp, Luca és Fédra – vázolta fel röviden a családfát Gerda. – Még mázli, hogy az apámnak nem lett új családja, mert nem biztos, hogy kibírtam volna, hogyha még vagy 2 vagy 3 másik mostohatestvérem lenne.

- Jó sok ajándékot vehetnél – gondolkoztam hangosan.

- Azt ne is mondd. Így is nehéz, de ha többen lennék, akkor az anyagi csőddel érne fel – csóválta meg a fejét Gerda. - Azt hiszem, hogy itt is vagyunk - húzódott le a szomszéd kerítése előtt, ahogyan kijelezte a célpontot a telefonja.

- Kösz a fuvart - mondtam neki, miközben csatoltam ki a biztonsági övemet.

- Nem jössz be hozzánk? Megmutatnám neked a szobámat, meg Helgát is... - dugta előre a két ülés között Blanka a fejét izgatottan.

- Blanka - szóltam rá, jelezve ezzel is, hogy állítsa le magát. Már csak az kellene, hogy Gerda nálunk legyen, így is többet tett, mintha amennyit valaha is szerettem volna tőle.

- Majd legközelebb, jó? - mosolygott rá a húgomra kedvesen.

- Megígéred? – nyújtotta felé a kisujját, mire csak őszintén felnevetett.

- Meg – rázta meg ígéretképpen.

- Akkor jó – örült meg egyből a húgom. -  Sziaa - intett egyet Gerdának, majd óvatosan kiszállt a kocsiból.

- Még egyszer kösz mindent. És bocs, hogy olyan barom voltam - néztem rá Gerdára, már az utcán ácsorogva.

- Mindenkinek vannak szar napjai - rendezte le ennyivel, nem magára véve az elhangzottakat.

- Egyeseknek néha több, mint az átlagnak - fűztem hozzá kínosan.

- Hát igen. Jó éjt Gergő - húzta fel az anyósülés oldalán lévő ablakot, majd, amikor lassan elindult kifelé az utcánkból, Blanka nagy sebbel integetni kezdett.

- Szerinted észrevette? - nézett rám nagy szemekkel, de nem kellett ezt megválaszolnom, mert két apró dudálás hallatszódott a fekete kocsi felől.

- Biztosan. Menjünk be - biccentettem a fejemmel a lakásunk irányába.

- Szerinted anya főz vacsorára fahéjas tejbegrízt, ha szépen megkérem? – ugrált a járdán.

- Biztosan fog - nyugtattam meg azonban kissé rossz előérzetem volt, amikor kintre nem szűrődött ki semmilyen lámpafény és pluszban be volt zárva a bejárati ajtónk és. Elvégre, ha itthon van valaki, akkor mindig nyitva hagyjuk.

Magam előtt beengedve Blankát, a teljes sötétség fogadott, viszont ami feltűnt, hogy nem volt felakasztva anya sötétkék kabátja, valamint a cipőjét sem láttam.

Oké, lehet, hogy kimosta, nem kell a legrosszabbra gondolni. Azért is lehet sötét, mert a szobájában van, esetleg lefeküdt már aludni.

A gyanúm, hogy anyánk nincsen itthon, csakis akkor teljesedett be egészen, mikor a hűtőre ragasztott jegyzetlapot letéptem és a kézírását elolvastam.

" Csináltam egy kis rakott krumplit, ott van a tűzhelyen a tepsiben. Vacsorázzatok nyugodtan nélkülem, ma Nándynál leszek.

Puszi, Nati."

Remek.

Ennyit arról, hogy anya nem lesz olyan, mint régen.