- Holnap akkor találkozunk - intett egyet a munkatársam, Zoé, akivel együtt zártunk és az a megtiszteltetés ért, hogy még egy napot dolgozhatunk közösen. Inkább csinálnék végig bármilyen jogi vizsgát újból, minthogy ezzel a hárpiával szívjak egy levegőt, de sajnos az élet nem kívánságműsor, nekem pedig alkalmazkodnom kell ahhoz, amit dob a gép.

- Milyen jó - motyogtam unottan és mázlimra az ellenkező irányba igyekezett ki a plázából, mint én.

Egyetlen egy dolog miatt szerettem csakis zárni, ami a tömeg hiánya volt. Nem kellett konkrétan kivergődnöm az emberhering között a bejáratig vagy jelen helyzetben a mélygarázsig, ahol Axel parkolt, hanem nyugodtan tudtam sétálni, bármiféle kerülgetés nélkül. A szemben lévő kávézóra pillantva, akaratlanul is eszembe jutott a délutáni incidens, amit Gergő produkált. Hiába mondta azt, hogy ne üssem bele az orromat a dolgaiba, egyszerűen kíváncsivá tett az egész helyzet, meg a viselkedés. Nyilván nem fogok beleszólni, mert tényleg nem az én dolgom, de amíg a személyes hazudozóját és időnként, a bér nélküli bébiszitterét játszom, akkor igenis jogom van tudni arról, még ha egy aprócska részben is, de mibe von bele.

Amit egyáltalán nem értettem, hogy miért ragaszkodik ahhoz már szinte mániákusan, hogy a saját barátnője, akit elvileg szeret meg imád, ne ismerje meg az anyját, vagy azt, hogy hol lakik? Számomra ez annyira felfoghatatlan, hogy az agyam egyszerűen leblokkol és nem képes feldolgozni az információkat. Adri vajon tudja azt, hogy Gergő mennyi mindent eltitkol előle? Vagy azt, hogy van egy húga? Esetleg, hogy a szomszédjuk szokott vigyázni Blankára, mert Natasa aránytalanul sokat dolgozik? Vagy előtte csak egy rózsaszín köd lebeg, amin keresztül Gergőt a szőke hercegnek látja fehér lovon? Mondjuk annyi módosítással, hogy barna hajú, tetovált, kissé bunkó a hercege és nem mellesleg rettentően idegesítő is. Pontosan annyira idegesítő, mint Perczel Csanád, akit szintén nem tudok hova tenni. Mégis minek jelent meg a szobámban közölve, hogy megtalálta otthon az óráját, ha mindezt megtehette volna üzenetben is? Egyszer csak megnéztem volna az értesítéseket, szóval ja. Nem tudom mit gondoljak. A két nagy kérdőjel a fejemben esküszöm, hogy vetekednek egymással, mert ha egyik irányba terelődik a figyelmem, egyből visszaugrik a másikra. Pedig nem igazán jellemző rám, hogy ennyire sötétben legyek, mindig is össze tudtam rakni a darabkákat, hogy megkapjam a kép nagy részét, még hogyha az egészet nem is mindig sikerült, de jelen helyzetben egy konkrét nagy semmi a tudásom.

- Te hová mész? - töltötte be Axel hangja a visszhangzó teret, mire nagyokat pislogva forgolódtam keresve őt. Kicsit se tűnhettem szerintem furcsának, hogy a kocsija előtt sétáltam tovább anélkül, hogy észrevettem volna őt.

- Elbambultam - magyarázkodtam, majd visszagyalogolva beszálltam az anyósülésre, mire egyből megcsapott Axel jellegzetes parfümének az illata, miközben a táskámat a hátsó ülésre dobtam. Amint bekötöttem magamat, el is indultunk, az igazat megvallva, nem tudom, hogy mégis hová.

- Persze. Ha nem szólok neked, lehet elgyalogolsz Balassagyarmatig – jegyezte meg, hogy kívülről is jól lehetett látni, mennyire magába szippantottak a gondolataim. - Egyébként csak úgy merő kíváncsiságból, mégis mi kötött le ennyire, hogy így nem láttál, nem hallottál?

- Csak az egyetem - legyintettem egyet. Végül is onnan ismerem mindkét személyt, csak egy csöppet messzebb távlatról fogalmaztam meg a bambulásom tárgyát. Vagy inkább okát, jobban mondva okait.

- Aha, aha, hogyne - sziszegte olyan stílusban a bátyám, mint aki egy szavat sem hiszi el. - Csak nem éppenséggel valami csávógond? – tippelt egyből. Gondolom, ha nem tudott mit mesélni a napjáról, főleg, hogy a „felkel, bemegy dolgozni, hazamegyek, alszik, miközben utál mindent" napi rutinjában semmi egyedi és újdonság nincsen. - Inkább neked mondd, mint Andornak vagy anyának.

- Nem, semmi ilyenfajta bajom nincsen – tagadtam azonnal. Oké, hogy nem az egyetem vonta el a figyelmemet, ami kamut azonnal megérzett Axel, de nem is olyan, amire ő gondolt. Az, hogy két csávó volt a főszereplő benne, nem egyenlő azzal, hogy romantikus értelemben vett problémáim lett volna bármelyikkel is. - Miért mondanám neked egyáltalán? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdően, mert nem szerepel azon a listán, akiket ilyen téren elsők között keresnék fel. Valószínűleg azért, mert hasznos tippel vagy tanáccsal nem látna el.

- Mert megértőbb vagyok, mint ők – mondta nyugodtan, én pedig a fél lábamat magam alá húzva, nem törődve azzal, hogy az ülés poros lesz a cipőtalpam miatt, felé fordultam, amennyire a biztonsági öv engedte. 

- Te? Mégis mióta? – ütötte meg a hangom a kételkedő szintet.

- Egyetlen alkalmat mondj, amikor tapló voltam a volt barátoddal.

- Én úgy általánosságban kérdeztem. Mert az oké, hogy visszafogtad a jelenlétében magadat, viszont nem rémlik neked valami olyasmi, amikor allergiás voltam, hogy ultimátumot adtál anyának, hogy vagy engem rak ki, vagy te mész el, mert nem bírod a szipogásomat elviselni? Ez nagyon nem azt mutatta, hogy mennyire megértő vagy – juttattam az eszébe az egyik ilyen alkalmat. Tény és való, hogy összesen eddig kettő rendes barátom volt, akikkel nem volt sok lehetősége találkozni Axelnek, egyfelől azért, mert egyetemre járt és alig volt otthon, másfelől azért nagyon keveset voltak nálunk, főként Fülöp miatt, aki akkoriban kezdett bele a mostani „húgom csávójának kiiktatása" hobbijába, amit tökéletesre fejlesztett azóta, pluszban még egyik kapcsolat sem tartott nagyon sokáig. A rekord öt hónap volt.

- Jó, de milyen régi történet már ez. Azóta megváltoztam, felnőttem... – kezdett bele Axel egy sablondumába, amire nem voltam kíváncsi.

- Maximum egy másfél éve lehetett, de nem több - szakítottam félbe a monológját, mielőtt rátért volna arra, hogy még borostát is növesztett, ami annyira elképesztően szörnyen állt neki, hogy anya utasította arra, hogy azonnal szabaduljon meg tőle, vagy ő fogja leborotválni neki.

- Hát ne is csodálkozz, hazamegyek végre a koliból, hogy nyugodtan tudjak szakdogát írni, erre, zavaró körülményekkel hemzsegett az egész ház. Neked kijött az allergiád, Fédra többet nyávogott, mint eddig, a többit meg ne is hozzuk fel – írta körbe az említette kiakadásának az okát. Nem szerettem volna kiegészíteni azzal, hogy akkor volt még pluszban Fülöpnek a második forgalmi vizsgája, ami után úgy berúgott otthon Andorral együtt a szalonnasütés közben, ha már ő készítette fel nyilvánvalóan, mivel vezetésoktató, hogy kint énekelték közösen a „Sej haj akácfát". Mondanom se kell, hogy anya teljesen kivolt akadva, mert akkor még kisebb volt Fédra és egyszerűen nem tudott a kiabálástól aludni, pláne, hogy mindkettő a nappali kanapéján kötött ki, ahol, mintha egymást akarták volna lekörözni, olyan hangerővel horkoltak. Milyen szép apa – fia program volt. Emellett Luca ráadásként szintén hangosan szenvedett, mert annyira görcsölt a hasa, hogy pusztult meg tőle. Jó hétvégét választott Axel magának, hogy hazajöjjön tanulni, mert nem igazán sikerült neki. Ha egy héttel eltolta volna, akkor csak anya, Fédra meg én lettünk volna otthon, mert a Czenger család leutazott Ica mamához.

- Egyéni probléma – idéztem fel a szavait, mielőtt tényleg elhitte volna magáról, hogy ő mennyire egy megértő, együttérző és segítőkész ember, miközben meg tudtam volna számolni a kezemen, hogy mégis hány alkalommal pattintott le, amikor kérni szerettem volna tőle valamit. -  Dorina hol van egyébként? Mégis maradt Pesten? - jutott eszembe a nővérem, ezzel is elkanyarítva a témát, mielőtt Axelnek elege lesz a szembesítésből, félreállna és kirakna a kocsiból. Ahhoz képest, hogy az lett nekem beharangozva, hogy közös, afféle tesós napot tartunk, a harmadik fél hiányzott.

- Nem, itthon van. Csak le akart zuhanyozni, mert elvileg valaki leöntötte kólával a vonaton, miközben szállt le, így nem jött - magyarázta Axel és a fél kezével felhangosította a rádiót, ami eddig csak halkan duruzsolt. Gondolom ez egy jelzés akart lenni, hogy fogjam be a pofámat most már, mert nincsen kedve beszélgetni, ami egyébként furcsa lehetett volna egy kívülálló számára, de mivel már ismerem őt születésemtől fogva, nekem megszokott dologgá vált. Ha ő úgy döntött, hogy elég a beszédből, akkor ott csend is volt. Lehet ezért a képességéért is olyan jó tanár, már amennyire én a visszajelzéseket hallom róla. Ahhoz képest, hogy ő mennyire utálja a munkahelyét és rendszerint hangoztatja, hogyha visszamehetne az időben, biztosan más szakot végezne el, amit én tudok, azok alapján, rendesen szeretik őt meg a különc stílusát is a tanítványai.

Míg Axel higgadtan magában dúdolászva az éppen aktuális slágereket, vezetett tovább, én a generációm megítéléséhez híven, a közösségi média oldalain szörföztem. Az üzeneteim száma megközelítette a nulla értéket, ami nem volt igazán meglepő, mivel nem vagyok egy központi ember, ebbe persze nem számoltam bele az évfolyamcsoportot, ahol valakik nagyon meg akarták kapni kidolgozva a zh kérdéssort, így a túlbuzgó Henit ostromolták, hogy ossza meg velük a Drive mappáját, ami a legtöbb tárgyunk vizsgájának anyagát tartalmazta. Ezenfelül nyilván semmi egyéb újdonság. A CJE sinners elnevezésű csoportba is rákukkantottam, hogyha már ennyire ráértem, de ott sem volt semmi extra, csak a szociális ösztöndíj linkjét tették közzé, amit egyébként a hivatalos egyetemi kari oldalak szintén megtettek. Emailek között csak a hírlevelek érkeztek sorra, tájékoztatás az előfizetés havi díjának kifizetési teljesüléséről, valamint a Neptuntól pedig egy emlékeztető valami versenyfelhívásra. A szokásos rituálém lezárásaként áteveztem az Instagramm világába, ami viszont eléggé pörgött. Rendesen sok ismerősöm posztolt sztorikat, ahogy a belvárosban, a Spotlight nevű, jelenleg a legnépszerűbb szórakozóhelyen szántják fel a színpadot. Hm, hát ezek szerint a fél egyetem bevonult a belvárosba megint, mert tegnap valamilyen nagyszabású koncert volt, amire nagyon készült Zoé Debórával, ahogy hallgattam a beszélgetésüket, szóval holnap szinte üres lesz a menza, ami nekem egy remek hír, mivel így nem kell tolonganom, hogy valami finomat kifogjak. A bulizós, megőrülős sztorikat, amiket csak szimplán átugrottam, mert nem kimondottan érdekeltek, követte először az Eszteré, aki Dexterrel van valami kilátószerűségben. Tökéletesen kirajzolódott az esti, kivilágított város, sőt szerintem direkt úgy filterezte, hogy hasonlítson egy Pinterest fotóra. Ezt követően jött Lucáé, aki szintén átment partiarcba és Kristóffal az oldalán, illetve a barátai társaságában pózolt a Városház téren, majd végül Adrié, aki még a délután folyamán töltött fel egy boomerangot, ahogyan Gergővel sétálnak a pláza irányába, ha a szemeim nem csalnak. Természetesen a tipikus "szeretem őt" felirat és a hozzá passzoló szívecskés matrica nem maradhatott el semmiféleképpen, mert így aztán nem lenne rohadt egyértelmű, hogy ők bizony együtt vannak. Kicsit szemétségnek érzem, hogy állandóan ilyen jellegű tartalmakkal bombáznak engem, mint örök szinglit, de sajnos nincsen olyan szűrő, amit be tudnék állítani, hogy ne lássam ezeket.

- Hékás. Te mégis merre? – pillantottam fel a telefonomból, lecsekkolva a környéket, de nem elég, hogy ismeretlennek tűnt így a sötétben, még nagyon nem is a belváros volt. Teljesen abban a tudatban voltam, hogyha már nem közölt részleteket Axel, hogy majd nála csövelünk, mert a bátyám nem egy szervező típus. Inkább a résztvevő, de abból is az a fajta, aki késve érkezik és hamar lép le.

- Meglepetés lesz – titokzatoskodott, engem pedig valamiért elöntött a rossz előérzet.

- Tudod nagyon jól, hogy a világon, amit a legjobban utálok a káposztán kívül, azok a meglepetések – kapott el az idegesség. Mindig utáltam a meglepetéseket, mert sosem volt garantálva az, hogy pozitív lesz. Meglepetésként adták elő a válást is, ami így visszagondolva egy ajándék, mert hogy Balla Nándorral nem bírnék egy tető alatt élni, az teljesen biztos. Nagyon régóta nem tartanak nekem otthon sem meglepetéseket, éppen emiatt, merthogy utáltam őket. Annyi rossz emlék fűződött már önmagában a szó jelentéséhez számomra, hogy nem tudtam már elvonatkoztatni. - Axel, figyelsz? Hallod! - csaptam rá a vállára, mert egyszerűen nem akart reagálni semmire se, hiába szólongattam neki.

- Mit vergődsz? Jó lesz na - jelent meg az arcán egy aprócska vigyor, amit egyből igyekezett elfojtani, de ezt benézte eléggé, mert nem sikerült.

- Húzódj félre, kiszállok - döntöttem el, mert a reakciója láttán, az amúgy is rossz érzésem csak még inkább gyülemleni kezdett bennem. - Jó, te tudod. Mozgó járműből is kiugrok, ha kell. Ismétlem, hogy kiugrok - szótagoltam lassan és amennyire csak tudtam eltökélten, hátha meghatja.

- Amíg ez az autó megy, addig az ajtót ki nem tudod nyitni - mondta, mire csak csalódottan hátra vágtam magamat, az amúgy igen kényelmes ülésben.

- Akkor majd az ablakon.

- Megnézném, ahogyan a kis résen kipasszírozod magadat, mert elromlott az irányító és maximum három centire húzódik le az ablak – hiúsította meg az újabb tervemet Axel. Hogy még az égiek is ellenem vannak.

- Esküszömre mondom neked, hogy utállak - motyogtam magamban, ő pedig tovább játszotta az ignorálást. Biztosan vicces lehetett kívülről szemlélve, ahogyan bedurcázva, magam előtt összefont karral, mérgesen meredek a szélvédőn át az utakra, pontosan úgy, mint Fédra, amikor elveszi tőle anya a nyalókáját, de nem tudtam mit tenni ezzel. Túlontúl azt éreztem, hogy nekem nem kellene ebben a kocsiban ülnöm, ami haladt az ismeretlen felé. Sajnos még akkor sem igazán esett le, hogy hova jöttünk, amikor egy bazinagy kerítés előtt megállt, várva arra, hogy az kinyíljon, pedig felismerhettem volna a környéket, mert már jártam erre, nem is egyszer. Ahogy kinyílt a kapu és a szemem elé tárult teljesen a hely, összeraktam a képet. A titkolózás, az, hogy eljött értem és nem találkozópontot jelölt ki Axel, amiért ennyire nem szeretett volna beszélgetni velem út közben, amiért nagyiék egykori telkén voltunk, ami most már kizárólagosan az anyáé, pluszban még Dorina említése is, akinek a jelenlétét innentúl simán meg tudtam volna kérdőjelezni is, mert kinéztem belőle, hogy csak egy csel, amivel el lehet terelni a figyelmemet, összeállt.

- Te komolyan ide mertél hozni hozzá? Normális vagy? - fordultam vissza Axel felé, aki felém sem nézve leállította a kocsit.

- Én egy szóval se mondtam, hogy apához jöttünk – próbált maszatolni, mert szerintem különböző forgatókönyveket vázolt fel a fejében, ahogyan reagálnék. Ha nyíltan közölte volna velem még tegnap a telefonba, míg Gergőéket vittem haza, hogy apához megyünk, biz isten, hogy programot szerveztem volna be magamnak, vagy még ha nagyon elvetemült lettem volna és nem sajnálnám utazásokra a pénzt, akkor még az országot is elhagytam volna, biztos, ami biztos alapon. Ha csak ma, indulás előtt mondja el a terveket, nem lett volna kizárva, hogy leadom otthon az NV kódot, ami annyit takar, hogy „Nándor veszély" és akkor Fülöp kihúzott volna a program alól. Ha a kocsiban, már idejövet, osztja meg velem, fixen nekiálltam volna kiabálni, ami vált volna hátrányára, mert hallgatnia kellett volna. Ha pedig most bevallja, amit sejtettem, meglehet, hogy elfutok a kert végébe, ahol van a szomszédos kerítésen egy résszerű, ami kiskapuként funkcionált régen, átszökök oda, ha már az is az anyáé és hazáig sprintelek. És az összes teljességgel megvalósítható és a beteljesülése esetén, nagyon is megvalósuló ötlet lett volna.

- Igen? Akkor mégis miért vagyunk nagyiék birtokán? – szembesítettem azzal, hogy hiába tagad, én már tisztában voltam vele, hogy mit művelt, miközben szikráztak a szemeim a dühtől.

Amikor az anyai szülei éltek, akkor vettek egy telket azért, hogy majd legyen hová költözniük, hogyha jönnek a gyerekek. Ebben a probléma csak az volt, hogy az egyik oldali szomszédok ők lettek volna, így végül a költözés offossá vált, mivel apával nem igazán szívlelték egymást, nem meglepő módon, viszont a telek megmaradt, a rajta álló házzal is, amit főként arra használtak egy alapos renoválás után, hogy a ballagásokat, családi összejöveteleket itt bonyolítsanak le. Tisztán emlékszem arra, hogy mindig is imádtam itt lenni, mivel óriási kertje volt, hátul medencével, csúszdával, minden olyan földi jósággal, amit csak szeretettünk volna, azért, mert nagyiéknak az volt a mottójuk, hogy egy olyan gyerekkort adjanak nekünk, amire szívesen emlékezünk majd vissza, még akkor is, hogyha ők már nem lesznek itt velünk. Lehet ez úgy hangzik, mintha elkényeztettek volna minket, ami részben igaz is, azonban a tervük sikerült. Ha arra gondolok, hogy miket csináltam anno, amikor annyi idős voltam, mint Blanka, ők ugranak be, hogy mennyit festettünk a filagória alatt a nagy esőzések közben, utána pedig feltették a kreálmányainkat a falukra dísznek, a medencés partik, amikor a papám csakis azért borult le a felfújható pingvinről és törte el az esés következtében a kislábujját, mert én felborultam vele és Dorina kinevetett, hogy béna vagyok. Nem mellesleg, a mai napig borulni szoktam ezekkel a matracokkal, úgyhogy a szokásom megmaradt. Ebbe az idilli emlékekbe rondított bele az apám csúfosan, hogy ő ideköltözött és a személyében megfertőzte azt a közeget, amit én annyira szerettem. Egyáltalán ki engedte meg neki, hogy itt lakjon, mivel ki lett mondva a válásnál, hogy ez marhára nem tartozott bele a házastársi közös vagyonba, mivel anyának külön vagyonaként volt bejegyezve, amihez apának semmi köze nem volt akkor sem és most sem. Anya pedig jól elárult, amiért nem szólt arról, hogy Nándort beköltözött.

- Nem megyünk inkább be? – szállt ki a kocsiból Axel, azonban én megmozdulni sem voltam hajlandó.

- Én ahhoz az emberhez nem megyek be – makacsoltam meg magamat.

- Ugye tudod, hogy úgy viselkedsz, mint egy hatéves? – hajolt be az ajtón, kezével megtámasztva magát.

- Leszarom nagy ívben, hogy hogyan viselkedek. Én nem megyek be ahhoz az emberhez – ismételtem magamat erőteljesebben, hátha most már eljut az agyáig, amit mondok neki.

- Mégis meddig fogod még ezt csinálni, hogyha apa szóba jön, akkor süketté válsz? Ha találkoztok, akkor te elmész egyből? Vagy alakítasz olyan helyzetet, amikor úgy tudsz elmenni, hogy te gyere ki jól belőle? – meredt rám várakozóan, hogy erre mégis mit fogok lépni.

- Most úgy csinálsz, mintha csakis én tehetnék arról, hogy ennyire nem bírunk meglenni egy légtérben, mert kurvára nem viszem el egyedül ezt a terhet – közöltem vele, mintha önmagától nem tudná, hogy az apámmal való viszonyom megromlásáról nemcsak én tehetek, sőt inkább ő. – Nem akarom hallani tőle megint, hogy mekkora csalódás vagyok meg, hogy vágja rám a pofákat megint és mindenbe is belekössön.

- Ugye tudod, hogy azt fogja hinni, hogy még mindig hatással van rád, hogy elhúzol, miközben be van jelentve, hogy jössz te is? Viszont, ha most bemész oda, ahol nem mellesleg Dorina is vár rád, akkor mutathatod neki, hogy marhára nem érdekel, amit csinál és hidegen hagy teljesen a jelenléte. És amennyire ismerlek téged, mindent megtennél, hogy bosszantsd őt - dobta be az adu - ászt Axel szemét módjára, mert pontosan tudta, hogy ezzel az indokkal képes meggyőzni. Tényleg szerettem keresztbe tenni az ő terveinek. Ha már a velem szemben felállított elvárásait soha nem voltam képes megugrani, nem hallgattam rá, hanem úgy döntöttem mindig, amit én láttam jónak, nem engedve, hogy befolyásoljon és hogyha összefutunk, előszeretettel hangsúlyozza is, hogyha hibát vétek, hogy ő megmondta, akkor néha hadd legyen már annyiban örömöm, még ha emiatt rossz ember is vagyok, hogy keresztbe teszek neki. Apa elborult elméjével gondolkodva, biztosan arra számítanék, hogyha közölnék velem, hogy elvileg elhozzák azt a gyerekemet is, akivel utáljunk egymást, biztos, hogy arra tennék fel pénzt a fogadáson, hogy amint megtudja, elhúzza a csíkot, ergo nekem lenne igazam. Viszont, ha maradna, akkor egyből másabbá válik a helyzet.

- Azt nem garantálom, hogyha felhúz, akkor nem fogok ordibálni – gondoltam át egy másik szemszögből feltételezve a dolgokat, miközben az ülésre térdelve, hátra nyúltam, hogy kiszedjem a táskámat a biztonság kedvéért, mert sose lehet tudni, hogy mikor jön el az az idő, amikor besokkalok ennél is jobban és úgy döntök, hogy ideje eltávozni még a környékről is, majd kiszálltam a kocsiból és magam mögött becsapva az ajtót, csak sóhajtva néztem fel arra a házra, amihez eddig olyan sok szép emlékem fűződött. Eddig.

- Azt már bizonyítottad a múltkor is, hogy nem fogod vissza magadat – célozgatott a bátyám a Fédra szülinapi vacsoráján történtekre.

- Miatta a végén vérnyomás problémáim lesznek – fújtam ki hosszasan a levegőt, majd Axel, kinyitotta a bejárati ajtót és beengedett maga előtt. Lehet attól félt, hogy elfutok vagy valami hasonló, átmászok a kerítésen, így jobban látta megelőzni a bajt, még úgy is, hogy én magam egyeztem be, hogy bejövök.

Rémálmaim között szerepel, hogy akárhova megyek be, azonnal az apámmal kerülök szembe, aki ugyanolyan kritikus szemekkel méricskél végig, egyből keresve a hibát rajtam, amibe beleköthet.

Ja, hogy ez nemcsak egy rémálom, hogy éppenséggel a valóság?! Jobb is lenne, ha csak álom lenne, mert abból fel lehet ébredni, ebből pedig nem. Az üvegkorlátos lépcső legutolsó fokán ácsorgott, ugyanolyan ingben és fekete öltönynadrágban, mint amit közzétettek fotót róla az egyetemi honlapon, mint újonnani rektor. Ez az ember soha, nem tudja magát elengedni? Miért kell állandóan a hűvös és tekintélyt kierőszakoló stílusában feszítenie? Hiába kutakodtam erősen az emlékeim között, egyszerűen nem jutott eszembe egyetlen alkalom se, amikor mondjuk melegítőben sütött volna szalonnát vagy akármi ehhez hasonló.

Ja, hogy annyira se méltatott, hogy programot csináljon velem, így, ha volt is ilyen alkalom, evidens, hogy én nem láthattam? Egy szavam sincsen ezek után.

- Késtetek – jegyezte meg apa kíméletlenül, bármiféle üdvözlés nélkül. Én is ennyire örülök, hogy láthatom.

- Most mit szeretnél, hogy köszönjek neked? Jó estét kívánok vagy szia, apa? - jelent meg egy gúnyos mosoly az arcomon és vehette ezt akár kötekedésnek is a részemről, felőlem veheti is annak, de egyszerűen nem tudtam elmenni amellett, hogy végre képes a szemembe nézni rektorként. Lehetett volna benne annyi, hogy legalább előre közli velem a terveit, még akkor is, hogyha pontosan tudja, hogy mi lenne rá a válaszom, de nem. Ő sunyi módon megvárta, hogy majd szembesüljek a tényekkel, miközben már semmit se tudtam tenni, mivel év közben nem tudok egyetemet váltani, valamint passzivizáltatni se a félévemet. Fogadni mernék rá, hogy élvezi azokat az alkalmakat, amikor irányítani tud engem. Egy szülőnek, akinek a gyereke már húsz éves elmúlt, ezt el kellene engednie, elvégre az elmúlt években is ezt tette. De nem, ezzel szembe megy Balla Nándor, vagyis elnézést, tiszteletlen voltam, Dr. Balla Nándor, aki most akarja megmutatni, hogy mennyire megérdemli az év, hanem az évtized legjobb apjának járó díjat.

- Nem lehetne, hogy ezt később vitassuk meg? - köszörülte meg a torkát apa és láttam rajta, hogy el akar csitítani egy kitörni készülő balhét. Igazán megtanulhatta volna, hogy attól még, hogy jegelünk egy témát, az nagyon is felszínre fog törni, csak sokkal drasztikusabb formában, mint, ahogyan eredetileg történt volna.

- Kezdődik - morogta Axel és a kabátját felakasztva, szerintem már megbánta, hogy rábeszélt arra, hogy bejöjjek. A kerítésen átvergődős, sprintelős mutatványom legalább látványos és szórakoztató is lett volna egyben.

- Dehogynem lehetne - nyomtam meg minden egyes szót. – Elvégre, ami már folyamatban van, az nem tud elkezdődni, nemde? - követtem Axelt, aki megindult a nappali felé, otthagyva az  apámat, hogy feldolgozza a szavaim jelentését. A közöttünk lévő ellentét nem most, ebben a pillanatban vette kezdetét, hanem évekkel ezelőtt.

- Ennyi volt? – vette észre Axel, hogy a nyomában lihegek, mint valami pincsikutya. - Azt hittem, hogy még dobálóztok a szavakkal egy ideig egymással, majd kiabáltok, te meg drámaian elmész, apa meg először csak idegesen járkál fel-le, majd előkerül a bourbon - vázolta fel a veszekedéseink többségének lemenetelét Axel, amiket ő már átélt mindkettő oldalról.

- Nem rajtam múlik, de nem kizárt, hogy ez meg is fog valósulni. Ebben a szettben pedig eléggé ütős kilépést tudok produkálni - vágtam le magamat mellé a kanapéra és vártunk körülbelül a semmire.

- Lehetséges, de nem egy leendő jogászhoz méltó - szólt be apa egyből, aki nyilvánvalóan nem maradt a lépcső mellett szobrot játszva, hanem jött utánunk. - Azt javaslom, hogy települjünk át az étkezdébe - invitált át minket egy másik helysége, aminek bejárata ebből a szobából nyílt. Még azt mondja, hogy települjünk át, hát beszarok. Szívem szerint felvilágosítottam volna arról, hogy a formalitást nem szokás otthon is alkalmazni, mint, amit a munkahelyen igen. Legközelebb mi lesz? Önözni fogjunk egymást?

- Tudod apa - torpantam meg előtte, ugyanis arra várt, hogy ő zárja a sort mögöttünk, nehogy elkóboroljon bármelyikünk. - Sajnos vagy nem sajnos, nincsen meg arra a lehetőséged, hogy az öltözködésembe beleszólj. Régebben lett volna, de te nem éltél vele. Tudod elévült – ajándékoztam meg egy újabb csipkelődéssel.

- Majd akkor a felesleges egyetemi éveid is elévülnek, amikor rádöbbensz, hogy azért nincsen munkád, mert nem tudnak komolyan venni – kontrázott vissza. Remek, helyben vagyunk. Első számú problémája velem, hogy jogon vagyok, ami ellen kampányolt a jelentkezések folyamán ezerrel.

- Lehet, hogy a kőkorszakból származol, de manapság az eredményesség sokat számít, többet, mint a sznob megjelenés. Mondjuk erről te nem sokat tudhatsz - veregettem meg a vállát és leültem az asztal egyik végébe, mire ő egyből letelepült a másikba és farkasszemet nézett velem.

- Milyen kellemes itt a hangulat - jegyezte meg kínosan Axel, aki nyilvánvalóan középtájt, de inkább hozzám közelebb foglalt helyet az asztalnál.

- Hol vagytok? - jött egy hang a folyosó irányából, aki kizárásos alapon Dorina lehetett, hacsak apám nem szedett össze valakit, amit kétlek. Azonban, amikor a világosbarna, vállig érő, rettentő dús hajú lány, hatalmas teljes fogsort villantó mosollyal az arcán megjelent, azonnal eltűnt a ridegség az étkezőből. A nővérem mindig is értett ahhoz, hogyan dobja fel a hangulatot, oldja a feszültséget, ami most is kifejtette hatását.

- Úristen, de rég láttalak - pattantam fel egyből és szorosan magamhoz öleltem. Talán, ha január végén láttam őt, de azóta semmit se változott. Ugyanolyan makulátlan volt a megjelenése, amit tőle meg lehetett szokni. Vékony, ám izmos alkatát egy fehér garbóba és feszülős farmerbe rejtette el, míg az elengedhetetlen, már - már szinte védjegyévé vált, éles szemhéjtusa sem maradt el. Most, ha meg kellett volna mondania egy idegennek, hogy rokonok vagyunk-e simán rávágta volna, hogy nem, mivel semmi hasonlóság nem volt közöttünk a vezetéknevünkön kívül. Míg ő sziporkázott, addig én a kemény 6 órás alvásommal, ami nyilván meglátszódott a fejemen, kócos, ráadásul, ahogy Gergő is megjegyezte, lenőtt hajamon és kissé szakadtabb megjelenésemmel elbújhattam volna mellette. Ilyenkor szokott előjönni önmagammal szemben az elégedetlenségem, főleg, amikor agyon dicsérik, én meg hát csak úgy vagyok mellette. Ezen kívül természetesen imádom őt és tudom, hogy bármi van és szólok neki, egyből ugrana.

- Nekem mondod? Mintha ezer év telt volna el azóta - mért végig, ahogy én tettem az előbb vele. - És még egyikőtök se ment neki a falnak - mutatott apára és rám. - Egy pillanatra azt hittem, hogy mire leérek, addigra te már itt se leszel és csak a hangodat fogom hallani a zuhany alól.

- Amúgy lehet a személyemmel se találkozol itt, ha valaki... - néztem rá itt sokatmondóan Axelre, aki egy poharat forgatott maga előtt unottan. - ...elmondja, hogy hova jövünk.

- Mintha olyan rossz lenne itt - tette hozzá apa.

- Soha senkinek nem kívánok ilyen jellegű meglepetést - mondtam reflexszerűen.

- Jaj, ne csináljátok már - túrt bele Dorina a hajába és szerintem most átkozta el magát, amiért felhozta ezt a témát. - Nem tudnánk nyugodt és felnőtt emberek módjára megvacsorázni, bármiféle vita és ellenségeskedés nélkül?

- Ez lett volna a tervem nekem is, de nyilvánvalóan nem tudjuk elengedni egy kicsit se a sérelmeket - célzott rám apa kapásból.

- Én téged nem hiszlek el - támasztottam meg az asztalon két kézzel magamat. - Most magadat próbálod beállítani az áldozatnak, engem pedig annak, aki mindig mindent tönkretesz? Komolyan?

- Én egy szóval se mondtam ilyet – cáfolta meg azonnal az állításomat.

- De utaltál rá. Ha azt hiszed, hogy nem vettem észre, amikor jöttünk, hogy mennyire öröm nélkül néztél rám, akkor nagyot tévedsz. Attól még, hogy nem teszem szóvá, nagyon is képben vagyok.

- Mégis szerinted minek örüljek a jelenlétedben? Megállás nélkül ugyanaz a szituáció zajlik le, akárhányszor találkozunk. Ettől legyek feldobódva? – igyekezett apa ismét rám kenni a helyzetet, mintha csakis rajtam múlna az, hogy meg tudjuk-e tűrni egymást.

- Istenem, hát akkor nem kell erőltetned a kapcsolattartást - csaptam össze a tenyeremet, mert azért ez eléggé nyilvánvaló megoldás volt. Ha nem csípek valamit, akkor én sem keresem a társaságát. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy milyen rokoni szálak kötöttek össze bennünket.

- Igazából most én szerettem volna egy ilyen kis közös családi programot, hogyha már itthon vagyok - szólt közbe Dorina, ezzel is felmentve apát azalól, hogy ő szervezett ilyet.

- Nem ellened szólva, de akkor anya mégis hol marad? Vagy Luca? Fülöp? Fédra? Andor? – soroltam fel azokat a személyeket, akik szintén a családunkhoz tartoznak, még ha nem is teljesen az ő szemében. - Ha tényleg családi programnak akartad és nem pedig egy kibékítő hadjáratnak, akkor nemcsak négyen lennénk ebben az átkozott házban - vontam fel kérdően a szemöldökömet, hátha kapok valami értelmes választ tőle, azonban hibába nyitotta ki a száját, hogy valamivel előrukkoljon, hangot nem préselt ki magából. Sejthettem volna, hogy ezzel az egy törekvésével nem fog leállni, még annak ellenére sem, hogy a próbálkozásai mindig kudarcot mutattak. Dorina egyszerűen képtelen azt feldolgozni, hogy mi nem leszünk egy bazinagy boldog család, mert állandóan lesznek konfliktusok és most nemcsak magamra és apámra gondoltam, hanem anya - apa, Andor - apa, sőt igazából az egész Czenger famíliára, akik szinten nem repesnek apától, hiába igyekeztek kialakítani vele egy normális viszonyt. Ha ez, az egyik fél oldaláról nem teljesül, akkor teljesen felesleges bármiféle erőfeszítés a másikról. Minden kompromisszumhoz szükség van az egymása felé nyitásra, de ha ez nem valósul meg, akkor a szó, elveszti értelmét.

- Ők nem részei a közeli családnak - vonta meg a vállát apa lazán, mintha a világ legnagyobb tényét közölte volna.

- Mégis melyik univerzumban? Ennyi erővel te se vagy benne, mert Andort inkább tekintem az apámnak, mint téged - mondtam apa szemébe a kőkemény igazságot. Ha ő megteheti, hogy minden egyes alkalommal a földbe tipor a megjegyzéseivel, akkor én is.

- Annyira nagyra vagy az összes Czengerrel, hogy a vérszerinti testvéreidet letojod nagy ívben, hogy mi van velük, mert Fülöp meg Luca, húha, de nagyon jók. Egy darabig lehet, aztán majd, ha szétszéledtek, akkor majd megy ez a nagy rokoni kapcsolat a darálóba. Na akkor ki marad neked Gerda? Segítek, mert lerí rólad, hogy elveszték. Senki – tért vissza a stílusához apa 100%-osan, amivel mindig megajándékoz engem. Persze, hogy Axellel és Dorinával kapcsolatban játssza a mintaapát, de ha én is feltűnök a színen, megy a kukába a tettetett kedvessége.

- Azért ez nem igaz - jelentette ki Axel ellentmondást nem tűrő hangon, védve engem. Elvégre ő többet lát abból, hogy mi megy otthon, mint apa vagy Dorina, mert egyik sem gyakori vendég nálunk. Előbbi még szerencse, hogy nem az, utóbbi pedig a saját döntése révén.

- Mégis többet foglalkozik velük, mint veletek, vagy velem – intézte apa a szavait a másik két gyerekéhez. - Telefont se hajlandó felvenni, aztán itt nyávog - adta meg a kegyelemdöfést. Tehát elérkezett az utolsó mozzanat drámai kilépőmhöz, mert nem vagyok hajlandó még egy percnél többet eltölteni Balla Nándor köreiben.

- Nyávog? Mi az, hogy nyávog? – nevettem fel hisztérikusan. - Egy elcseszett ember vagyok, nem pedig a macskád, akibe belerúgsz néha, ha úgy tartja kedved. Habár mondjuk úgy is érzem magamat a társaságodban, mint én lennék az a macska. Tudod mit apa? Legyél csak nyugodtan a nagy rektor, játszd el magadat, ahogy a szoktad, de engem hagyjál békén. Nem érdekel, hogy mit fogsz ezentúl csinálni, az sem, hogy miért most jöttél vissza, de megkérdezni sem fogom, mert ahogy látom, képtelenség civilizált emberek módjára beszélni veled anélkül, hogy ne legyél flegma, ne kössél bele minden egyes szavamba vagy tettembe, ne szidj másokat a saját hibáid miatt. Mert az nem az én saram, hogy elbasztad a házasságodat, a gyerekeiddel való kapcsolatot és most képtelen vagy elfogadni, hogy más igenis megtalálta nélküled is a boldogságát és te nem vagy középpontban. És nem kell aggódnod amiatt, hogy majd visszaélek azzal, hogy milyen személy is vagy az egyetemen. Elég szégyen nekem már így is, sőt neked is az, hogy én vagyok a lányod, amit nem tudom miért érdemeltem ki. Szóval nem kell tartanod, nem rontom tovább itt a levegőt, mert látom, hogy kellemetlen személy vagyok - tártam szét a karomat és lassan lépkedtem hátrafelé. Axel tekintetéből egy "na ezt is kipipálhatjuk a listáról" nézést tudtam leolvasni, mivel ő számított rá, hogy be fog következni ehhez hasonló kirohanás, míg Dorinán a megbánás jeleit, amiért megpróbálta a lehetetlent újból és ugyanolyan eredménnyel zárult, mint ahogyan a tapasztalat mutatta. Apa reakciója meg nem tudott érdekelni. Nézzen csak rám ugyanolyan megvetéssel, mint amikor megérkeztem, sőt szerintem a születésem pillanatában is így fogadott.

Szerencse, hogy nem vettem se a kabátomat, sem a bokacsizmámat bejövetelkor, mert most még azt is szenvedhettem volna magamra, így viszont a lehető leghamarabb el tudtam hagyni ezt a helyet, amiben semmilyen otthonosat és idillit nem találtam már, mint egykor. Hát gratulálok apámnak. Ezt is rohadt jól elintézte.

- Így próbáljon meg beszélni vele az ember. Egyszerűen nem lát a szeme előtti ködtől - hallottam még a kiszűrődő beszélgetésfoszlányt.

- Már nem azért, de te is marhára szarul csináltad...- kelt a védelmemre egyből Axel, aki mindig is ezt tette. Megvédett apától. Dorina volt az, aki békíteni akart, ő pedig csak hárítani a veszekedéseket, mindezt úgy, hogy azért benne is megvolt az, hogy meglelje azt az utat, amin apával elférünk egymás mellett, anélkül, hogy bármelyikünk is leszorítaná onnan a másikat.

A sötétbe kilépve rekordsebességgel száguldottam végig a kapuig vezető úton, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam az egész cirkuszt. Ahogy a kinyílt kapun átléptem, mintha egy sziklát vettek volna le hátamról, annyira felszabadultam. Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, mert nem engedtem neki, Axel tanácsa ellenére sem voltam arra képes, hogy tettessem a süketséget, ezzel is bosszantva és én is hibás vagyok, de addig nem fogok nyitni felé, amíg be nem látja, hogy nem tökéletes és nem fogja fel, hogy nem hiába haragszom rá. Ha csak egy aprócska, hangyalábnyi változást is látnék rajta, vagy hogy igyekezne jobban helyre tenni a dolgokat, én komolyan visszafognám magamat, de így, hogy minden egyes tettével kritizál, megaláz és felidegesít, egyszerűen képtelen vagyok. Makacsnak, makacs döntés, de legalább családban marad.

Szívem szerint felhívtam volna anyát, hogy azonnal paterolja ki innen apát, sőt mit keres itt egyáltalán, oldja meg a lakhatását, ahogy akarja, ne rajtunk keresztül, de az időt látva, inkább passzoltam ezt a lehetőséget. Biztosan alszik már, hiszen Fédrát rávenni arra, hogy menjen aludni egy örökkévalósággal egyenlő, hiába vagyunk otthon általában mi is besegíteni, van neki egy olyan mondata, hogy "azért csináld, mert az anyád vagyok", amire még a húgom se tud nagyon mit válaszolni, így nem pofázik vissza. Hála istennek.

Andort szintén kihagytam a lehetőségek közül, mivel ő hiába meghallgat, nem foglal állást, amit teljes mértékben megértek, viszont, ha őt riasztom, úgyis szól anyának, akkor pedig egészen biztos, hogy éjszaka ott lenne a szobában lelkizni. Sőt igazából haza se szeretnék még menni se. Nem akarom idegesen a plafonomat bámulni.

Beszélnem kell valakivel, hogy elterelje a figyelmemet és lecsillapítson. Viszont a probléma ott kezdődött, hogy Eszter randin van, amit nem akarok a szokásos problémáimmal megzavarni, Luca a belvárosban bulizik, Fülöp pletykás eléggé rendesen, így másodpercek múlva anya is tudná, amit jelen pillanatban el akarok kerülni, így görgetve a kontaktokon megakadt a szemem az egyik neven.

Egy rövid üzenetváltást követően tudtam is, hogy hova kell mennem, hogy elmeneküljek legalább egy rövid időre a gondok elől.