- Gyerünk, vedd már fel – rimánkodtam a telefonomnak, miután már negyedjére hívtam az anyámat, akit konkrétan, nem lehetett elérni.

Csakúgy, mint tegnap, ugyanakkora szarban hagyott. Ugyanúgy egy baszottnagy kérdőjel lett abból, hogy most mit kezdjek Blankával, merthogy az lett letárgyalva, hogy anya itthon van vele, mert ma nem éjszakás, én viszont igen. Úgy meg nehéz lepasszolni bárkinek is, hogy egyfelől nem tudom, hogy egy a Nándy alak mégis hol a bánatban lakik, másfelől pedig Helga sincsen itthon. Ilyenkor átkozom, hogy az fél-unokatesóim évekkel ezelőtt, felköltöztek Pestre, mert még ők lettek volna azok, akikre számíthattam volna.

- Ez hihetetlen – dobtam le a telefonomat a kanapénkra, aki a széléhez csapódott, így a földre pattant le. – Úgy még törj is össze – szartam bele nagy ívben, hogy mi van a telefonommal, mert ez volt a legkisebb problémám éppenséggel.

Fel – le járkálva a konyha és a nappali között, kényszerítettem az agyamat arra, hogy működésbe lépjen. Ki kellett találnom valami sürgősen arra, hogy megoldjam a helyzetet.

Egyedül nem maradhat Blanka, az teljesen biztos. Ez az egy, ami fix.

Adri nem opció semmiképp, hogy majd a koliban ott alszik nála. Ez a másik, ami fix.

Szabit még esetlegesen szóba jöhetett volna, ha már úgyis jóban lettek a húgommal, viszont Dominik megint beköltözött a szobájukba, így ez is kilőve. Kockázatnak nem teszem ki Blankát, hogy esetlegesen sérüljenek az agysejtei már ilyenkor. Ráér vele később is.

Anyám ghostingol engem, Helga nincsen itt. A másik szomszéd, Simon, meg szimplán hibbant és amúgy sem vagyunk olyan viszonyban. Főleg azok után, hogy minden egyes alkalommal beszólok neki, hogyha látom kintről, hogy a konyhaablakában, bámulja az utcát, várva az eseményeket.

Hihetetlen, hogy erre kell vetemednem, de más opció egyszerűen nem jutott eszembe és ha van isten, akkor Gerda nem járt még túlzottan messze.

- Miért zaklatsz? – vette fel a hívásomat a harmadik csörgésre, ami eléggé zúgott, szóval valószínű, hogy ki voltam hangosítva. Habár, hogyha abból indulok ki, hogy Axellel is úgy beszélt, nem hinném, hogy pont velem fog kivételt tenni.

- Lehet egy nagy kérésem? – sóhajtottam egyet gondterhelten. Nem szerettem szívességeket kérni, de most kénytelen voltam.

- Attól függ.

- Nem lenne megoldható, hogy Blanka nálatok aludjon? – kérdeztem rá, bármiféle körítés nélkül, amiért hívtam őt.

- Egy perc és visszahívlak – közölte Gerda, aztán elcsendesült a vonal.

- Most mi? – emeltem el a fülemtől a telefont és nemcsak behallucináltam, hanem valóban letette.

- Gergő, anya hol van? – nézett rám Blanka nagy szemekkel, anyánk szobájának ajtaja előtt ácsorogva.

- Valahol, ahol nem kellene neki – dünnyögtem.

- És már nem fog többet hazajönni? – fagyott le teljesen és ha pohár lett volna a kezében vagy bármi más egészen biztos, hogy kiejtette volna a kezéből.

- Miért ne jönne haza? – kérdeztem vissza kapásból. Egyáltalán ilyen mégis, hogy jut az eszébe? Nem mondom azt, hogy nem volt egy olyan időszak, amikor én is tartottam tőle, hogy anya fogja magát és egyik pillanatról a másikra felszívódik, de hála az istennek, ez csak hamis félelem volt.

- Miattam – bámulta kizárólagosan a lábát Blanka, mintha szégyellné magát

- Miattad? Miért ne jönne haza miattad? – értetlenkedtem. Az már sose jó, hogyha egy öt éves kislány egyből arra gondol, ha nem látja az anyját, hogy az miatta ment el.

- Mert utál – felelte csendesen.

- Azt kétlem – jelentettem ki határozottan, hátha meg tudom róla győzni.

- Pedig biztos – sétált oda lassan, leszegett fejjel a kanapéhoz és felmászva rá, törökülésbe vágta magát, míg az egyik undorítóan rojtos párnát magához szorította.

- Nem lehet téged utálni – ültem le mellé, azonban rám sem nézett, hanem továbbra is szigorúan maga elé.

- Persze, muszáj ezt mondanod – motyogta a párnába.

- Nem muszáj, de attól még tény.

- Akkor miért nem jött értem senki? – nézett végre fel egyenesen rám a hatalmas, könnyektől csillogó szemeivel, amiből áradt a szomorúság. Most mégis hogyan valljam be neki, hogy anya elfelejtette? Miért törjem őt még jobban össze, miközben nem lenne szabad ezt éreznie?!

- Később indult el – hazudtam kegyesen, mert nem kell tudnia arról, hogy mi megy itthon mostanában. Úgyis hallja, amikor a házban van, nem biztos, hogy fel is fogja a szavak súlyait, de a hangulatot és a légkört biztosan érzi, hogy nagyon nincsen rendben valami.

- Ott akart hagyni – szajkózta Blanka a magáét, mintha meg se hallotta volna, hogy én mit mondtam neki.

- Nem akart, csak késett a busz, de már akkor elhozott Gerda, mire odaért – folytattam a hazudozást, hogy kiverjem a fejéből ezeket a gondolatokat.

- Biztos? – bizonytalanodott el, amit már egy jobb jelnek vettem, mintha hajtogatná tovább, hogy őt nem szeretik itthon.

- Teljesen – mosolyodtam el óvatosan.

- Esküszöl? – tartotta felém a kisujját, hogy rázzam meg.

- Esküszöm – fontam össze az ő ujját, az enyémmel, ami minimum háromszor akkor volt, mint az övé. Ha most nem kap el valami átokszerűség, mert kamura építettem rá egy gyerekígéretet, akkor soha. – Miért hiszed azt, hogy anya utál? Soha nem mondott semmi ilyesmit – puhatolóztam, vigyázva, nehogy valami sebet feltépjek benne.

- Mert sosincs itthon, nem szokott értem jönni, ha itthon is van, akkor hamar elmegy... – kezdett bele a felsorolásba, amit félbeszakítottam.

- Ennyi erővel, akkor engem utál, nem téged – vállaltam magamra az áldozat szerepet, elvégre teljesen mindegy volt már. Ha utálna anyám, ha nem, túlélném.

- ...sose csinál velem semmit, mindig veled meg Helgával megyek mindenhova. Olyan, mintha nem is lenne anyukám – folytatta letörten. Villő is megmondta és igazat kell, hogy adjak neki, hogy hiába próbálkozom, akár még vért izzadva is, sosem fogom betölteni anya helyét Blankánál, amit nem is szerettem volna soha, csak az űrt csökkenteni valamennyire. – Fédra mindig meséli, hogy miket szoktak csinálni és én is szeretnék állatkertbe menni, muffint csinálni anyával, biciklizni megtanulni, vízibomba csatát tartani, de nem lehet – fejezte be szipogva azokat a hétköznapi dolgokat, amik ezek szerint a Czenger családban megszokottak voltak. – Mi miért nem csinálunk sose ilyeneket?

- Még nem csináltunk – javítottam őt ki, mert az, hogy eddig nem volt ilyen, nincsen kőbe vésve, hogy nem is lesz. – Mit szeretnél? Nem most, hanem majd.

- Vizilovat látni – vonta meg az aprócska vállait. Nem tudom, hogy most honnan jött neki a víziló, miközben reggel még gyíkról vagy mit tudom én miről beszélt már, de új volt ez az info.

- Akkor elmegyünk majd az állatkertbe - ígértem meg neki és a fejemben pörgettem végig a naptáramat, hogy mikor van egy olyan hétvége, amikor nemcsak én, hanem anya is ráér, mert ezt egyedül nem vagyok hajlandó bevállalni.

- Mikor?

- Nemsokára – ködösítettem, mert nem tudtam egyetlen napot se mondani, amikor meglátható időn belül ezt meg tudnám valósítani neki. - Biciklizni szeretnél? – tértem rá egy másik dologra, amit említett, mire hevesen bólogatni kezdett. – Jó – sóhajtottam egyet és már csak azt kellett kitalálnom, hogy honnan szalajtok neki egy olyan biciklit, amiért nem kár, hogy tönkremegy napokon belül.

- Anya tud biciklizni? – kérdezte hirtelen Blanka.

- Nem.

- Akkor ki fog megtanítani?

- Én – válaszoltam kapásból. Mégis ki más, ha nem én? A szomszédunk, Simon, aki csak a távcsövet tudja használni?

- Téged ki tanított, ha anya nem tud? – rakta össze, hogy itt valami nem stimmelt.

- Senki. Egyedül tanultam meg – vallottam be, kihagyva azt, hogy meg is zúzódott a karom, mert természetesen védőfelszerelés nélkül tettem ezt meg, bármilyen felnőtt felügyelete nélkül és be is borultam a vízelvezető árokba. Annyi szerencsém volt, hogy mindez a még akkor itt lakó unokatestvéremék előtt történt, így be tudtak vinni a sürgősségire.

- Azta – ámult el Blanka annyira, mintha azt vallottam volna be neki, hogy én vagyok Superman.

- Jól érezted magad Fédráéknál? – váltottam témát gyorsan, kihasználva az alkalmat, hogy kissé kizökkent a szomorúságból.

- Nagyon – vidult fel. – Elmentünk Gerdával meg Eszterrel fánkozni, sőt még epres fagyit vettek – sorolta a délután történteket.

- Fagyit? Ilyenkor?

- Esztert is ugyanezt kérdezte Gerdától, akit meg csak azt mondta, hogyha a kávét, ami forró lehet nyáron is, télen is inni, akkor fagyit is bármikor – idézte fel Blanka, hogy mivel érvelt a szőkeség. – Aztán találkoztunk egy lánnyal is. Talán Adri volt a neve.

- Micsoda? – fagytam le, ahogy meghallottam a barátnőm nevét. Az nem lehet, hogy rajtuk keresztül találkozzanak először. Oké, nyugalom, akármilyen Adri lehet, mert nem ő az egyetlen az univerzumban, aki ezt a nevet viseli. – Hogy nézett ki? – puhatolóztam óvatosan, azonban mielőtt válaszolhatott volna, megrezzent a telefonom, amin Balla Gerda neve íródott ki.

- Ki az? – kíváncsiskodott Blanka.

- Gerda – válaszoltam neki, mire ő indokolatlanul örülni kezdett, én pedig fogadtam a hívást.

- Összepakolt Blanka? – kérdezte Gerda a vonal másik végéből, bármiféle köszönés nélkül, egyből belecsapva a dolgok közepébe.

- Nem, mert nem mondtál semmit – feleltem, mert azon kívül, hogy egy perc és hív újból, más nem hagyta el a száját.

- Jaj, tényleg, csak éppen akkor hajtottam be a McDriveba, aztán felhívtam az anyámat is közölni vele a tényt – regélte, hogy mit csinált, mielőtt visszacsörgött volna rám.

- Jó, hogy nem akkor szólsz vissza, amikor már itt vagy előttünk – forgattam a szememet, miközben a folyosón végig sétálva, bementem a húgom szobájába, aminek a lakója, szorosan a nyomomban volt.

- Szóltam vagy nem szóltam? Pakoljatok össze, aztán hat percen belül ott vagyok.

- Kösz Gerda, jövök neked – mondtam neki őszintén. Ha elhajtott volna, nem tudom, hogy mit kezdtem volna Blankával, mert az tényleg nem opció, hogy magammal rángatom mindenhová.

- Hagyjál már ezzel a jövök neked hülyeséggel. Én nem az a személy vagyok, aki ezekkel foglalkozik vagy nyilvántartja – vágta rá egyből.

- Attól még felemlegeted – emlékeztettem, hogy előfordult nála már ilyen.

- De nem hajtom be – tette hozzá. - Mész dolgozni? – érdeklődött, miközben a háttérben, mintha az index tilinkolását hallottam volna.

- Aha.

- Taxiszolgálatom kiterjedjen arra is, hogy elfurikázzalak a kocsmába?

- Inkább csak Blankát vidd el épségben hozzátok és ne csináljatok semmi hülyeséget – utasítottam el a nagylelkű ajánlatát. Lehetséges, sőt egészen biztos, hogy késni fogok pár percet, de annyi időt kibírnak nélkülem.

- Francba, pedig elterveztem, hogy amint kiteszlek téged, bemegyünk a belvárosba, közös tetkót varratni – reflektált egyből a „ne csináljatok hülyeséget" szavaimra.

- Majd legközelebb – forgattam a szememet unottan, majd kirángattam a szekrényből egy kék csillogós táskát.

- Öt perc – zárta le a beszélgetésünket, én pedig csak ledobtam Blanka ágyára a telefonomat és sóhajtva mértem fel a ruha felhozatalt, azon merengve, hogy miket pakoljak be neki. 

- Baj van? – dülöngélt előre – hátra a lábain.

- Szereted a pizsibulikat?

- Ühüm – bólogatott hevesen.

- És szeretsz Fédráéknál lenni? – tettettem fel egy újabb kérdést, rávezetve arra, hogy mi fog történni.

- Juj, nagyon.

- Akkor gyorsan pakolj össze, hogy mit akarsz holnap felvenni meg a pizsamádat, mert Gerda mindjárt itt van, hogy ottalvós buliba vigyen – adtam ki neki a feladatot, mert azért ő tudja jobban, hogy miket szeret viselni, mint én.

- Gerda visz el? – rohant oda a szerkényéhez és azonnal, húzta ki a ruhadarabokat.

- Igen. Ennek ennyire örülsz? – csúszott ki a számon, ahogyan arrébb állva, hogy ő teljesen odaférjen, nekidőltem az ajtókeretnek és onnan figyeltem, ahogyan készülődik.

- Szeretem Gerdát – vonta meg a vállát, mintha ez annyira egyértelmű lett volna.

- Nem értem, hogy miért, de jó – hagytam rá.

- Gergő – torpant meg hirtelen, magához szorítva egy nadrágot. - Ugye holnap is jön értem majd valaki az ovidba? – komorodott el.

- Persze.

- Ha Konrádék nem foglaltak nekem helyet, esküszöm, hogy nekik dobok egy fél pár cipőt - hadartam Lucának, miközben futottunk a campusra vezető sétányszerűségen. Nyilvánvalóan késésben voltunk mind a ketten, mivel este miután Gergőéket furikáztam ide - oda és egy kis McDonald's is lenyugtatta a kedélyeimet, úgy vélte anyám, hogy beszélgessünk egy kicsit a történtekről. Mármint arról, hogy az exférje, aki egyébként az apám, úgy döntött, hogy majd most megkeseríti az életemet, hogyha már az elmúlt húsz évemben ezt nem tette meg rendesen. Így természetesen későig hallgattam a litániát tőle és biztos vagyok benne, hogy Axel intézte ezt nekem is, mert neki állandóan eljár a szája, főleg, hogyha apa van a középpontban. A tanulásom is kitolódott olyan hajnali háromig, vagy inkább négyig, hiszen ekkora kalamajka közepette is csak én írhatok zh-t a legutáltabb tárgyamból, nemzetközi jogból.

- Az aztán nagyon fog nekik fájni - mondta Luca lihegve. Szerencsére a reggeli futásaim már megedzettek annyira, hogyha sietnem kell valahova, legalább nem köpöm ki a tüdőmet az erőlködés miatt.

- Nekem meg az fog fájni, hogyha első sorban kell majd megírnom ezt a rettenetet. Neked hol lesz órád? - torpantam meg a téren, hiszen nekem a főépületbe vezetett az utam és egyáltalán nem biztos, hogy Luca is afelé tartott.

- A C épületben - pillantott rá a telefonján a naptárába, ami kihozta, hogy hol, mikor és milyen órája van éppenséggel.

- Akkor majd otthon találkozunk - intettem egyet neki és tempósan szaladtam felfelé a negyedik emeletre. A liftet is használhattam volna, de mindig olyankor vagy nem üzemel, vagy pedig várni kell rá egy csomó időt, amikor én használnám az életben egyszer, mivel nem sokszor van ebben az épületben dolgunk. Mondhatni ez a szívatós része az egyetemnek, mivel az összes tárgy, ahol a tanárnak nem az az érdeke, hogy sikeresen áttoljon a vizsgán és valami tudást a fejembe verjen, hanem szétcsessze az idegeinket és vérig sértsen minket minden egyes mondatával, ráadásul ezt megspékeli egy kis buktatásra való hajlammal, akkor azt itt tartják meg. Pluszban még a könyvtár is itt volt megtalálható, ennyi pozitívuma volt, semmi több.

- Bocsánat, elnézést. Ne haragudj - törtem át magamat sűrű bocsánatkérések közepette egy társaságon, akik nagy nyugodtan sétálgattak a folyosón, mintha semmi dolguk nem lenne, azonban a tengerjogi zh-m nem fogja önmagát megírni, ha én is csak így lézengenék. Valószínű, hogy elsősök, hiszen úgy méregették a falakat és a környezetet, mintha még nem jártak volna itt. Szinte a csodálatot lehetett kiolvasni a szemükből, ami átváltott egyfajta haraggá, amikor a személyem, az önkéntes tárlatvezetésüket megzavarta. Hát sajnálom, nem kellene úgy barangolni az amúgy is szűk folyosón, hogy se jobbról, se balról ne lehessen megelőzni őket.

- Huh - fújtam ki hosszasan a levegőt, amikor a kezdés előtt kemény két perccel beestem az ajtón. Ahogy felegyenesedtem, mert azért ennyire még nem jó a tüdőkapacitásom, láttam, hogy Bálint idióta módjára integet az utolsó sorból, mire automatikusan megindultam az irányukba. - Melyik az enyém? - néztem végig a soron, hiszen két táska is volt az asztal tetején és hát nekem mégis honnan kellene tudnom, hogy melyik közülük a Bálinté.

- Középen - mutogatott a belső széléről a padsornak, mire átmásztam Ödönön, aki meg a külső szélén ült. Ezért utálok mindig belül ülni ezekben a hosszú, 8 személyes padsorokban, mert mindig be kell törni a helyemhez. Nyilván az előadótermek teljesen másak, mert ott meg ilyen lehajtható székek vannak, szóval ott tényleg fel kell állítani az egész sort, hogyha ki szeretnék menni, szóval ezek a gyakorlati termek még egy fokkal elfogadhatóbbak. Itt csak a széket kell maga alá húzni jobban, hogy a háta mögött be tudjam préselni magamat.

- Kösz, hogy foglaltál – dobtam le a cuccomat a pad tetejére, hogy el tudjak kényelmeseb helyezkendi. - Konrád nem jött? - vettem észre, miközben a dzsekimet terítettem rá a széktámlára, hogy a hű cimborája nincsen itt.

- Dehogynem. Ő a másik oldaladon ül majd, csak még kint telefonál - legyintett egyet.

- Hogy ti mennyire egy seggarcok vagytok. Beültettetek azért közétek, hogy az egyik jobbról, a másik meg balról lesse le rólam? - esett le, hogy miért is középen ülök.

- Hát Gerda ezzel jár az, hogyha szívességet kérsz tőlem. Tudhatnád, hogy vezetem őket – jelent meg az emlegetett Konrád, aki csak levágta magát a másik oldalamra.

- Nyilván - forgattam unottan a szememet. Ráday Konrád az a típusú ember, aki szereti, hogyha tőle kérnek bármit is, amire később tud hivatkozni. Valóban vezet egy listát, napra pontosan megjelölve, hogy ki és mit kért tőle és hogy már viszonzásként teljesített-e már valamit. Meglepő, hogy Bálint nevét még egyszer sem láttam szerepelni rajta, pedig előszeretettel nézem az unalmas óráink alatt, ahogyan mellettem ülve szerkesztgetni. Az Eszter neve is elég ritkán van, ellenben az enyémmel, ami jóval többször, viszont mivel oda – vissza működik közöttünk a szívességkérés, amibe nála beletartozik a jegyzetkéréstől át, a jelenléti ív aláírásán át, a helyfoglalásig minden, rendszerint egálban vagyunk.

- Nem értem egyébként, hogyha ennek a nyomorult nőnek konferenciára kell mennie és ezért csak 20 perces órát tart zh-val együtt, akkor mégis miért nem tolja el? - hőbörgött Bálint hangosan, miközben az előtte heverő jegyzeteket bújta, mintha ebben a maradék pár percben meg tudná váltani a világot. Vagyis inkább az Eszterét, akinek egy másik csoportba sikerült felvennie az órát és neki a tanára konkrétan lediktálja a tételeket, még mi az életét hallgatjuk az idén docenssé vált Lillának minden egyes órán.

- Pontosan ezért. Mert egy nyomorult - kotortam el a táskámból pár tollat meg egy kis flakonos vizet, mert talán még azt nem rakatja el ez a bánat nő.

- Az édesvizes rész is kellett? - kérdezte Konrád igazából a monitorától, mert ő csak szigorúan arra koncentrált, pörgetve az előadásról elküldött ppt-t, azon belül is a sárgával kiemelt részekre koncentrálva.

- Fogalmam sincs – vallottam be őszintén és a táskámból kikotortam a mappámat, amiben egy csomó lap volt összetűzve. - Annyit mondott, hogy a vizes rész – mutattam rá az órához fűződő paksaméta tetejére biggyesztett rózsaszín post-it lapra, amire a zh-hoz kapcsolódó infókat gyűjtöttem össze. Nem volt sok, kemény egy sorba ki is fért. - De ebben benne van a tengerjog, meg az édesvízi is. Én azért megtanultam - kerestem ki a megfelelő lapomat, amivel ma hajnalban szenvedtem, hogy kiírjak rá pár évszámot és hozzájuk fűződő eseményt zanzásítva.

- Azt egyből gondoltam - motyogta Bálint.

- Tessék? - kaptam fel a fejemet, de választ már nem kaptam, mert Miss Szépségkirálynő megérkezett. Komolyan mondom, hogy ezt a Lilla nőt mutogatni kellene. Elmúlt már jóval 50, de még mindig abban a téveszmében él, hogy ő egy örök fiatal. Néha az én pofámról ég a bőr, amilyen ruhákat magára vesz. Még egy buliba sem venném fel, nemhogy órát tartani benne.

- Üdvözölöm önöket, remélem, hogy felkészültek a nagy megmérettetésre - csapta össze a kezét. - Gondolom a szabályokat nem kell elismételnem, maguk már harmadik éve ücsörögnek a padok mögött, van már a rutinjuk. Azt azonban ki kell hangsúlyoznom, hogyha bárkit is puskázáson, csaláson, vagy tettetett szemtengelyferdüléssel kapom el, garantálom, hogy nemcsak a vizsgája nem lesz meg, hanem aláírása se, ami ugyebár tudják, hogy a vizsgára bocsátás feltétele. Mindössze 15 perc áll rendelkezésükre, jól gondolják meg a válaszukat, ugyanis mínusz pontozással lesz kiértékelve a dolgozatuk. Tehát minden jó válasz után jár fél pont, azonban, ha rossz a válaszuk, ugyanennyi levonásra kerül. Ha semmit nem válaszolnak, akkor nulla pont. Javítási lehetőség nincsen. Az utolsó dolgozat kézhez kapása után, ami ott hátul a fiatalemberhez kerül... - mutatott rá Bálintra, aki olyan tragédiában érezte magát, hogy jó, hogy nem fordult le a székről - ...megfordíthatják a lapot és onnantól kezdve indul a negyedóra. Jó munkát kívánok - dobta le a rakat lapot Réka elé, aki máris továbbadta. Nem teketóriázott az asszonyság, elhadarta a lényeget, amit ilyenkor kötelező és már nyomta is a feladatot.

- Máglyára ezzel a boszorkánnyal - sziszegte Bálint, miközben az utolsó lapot nyújtottam felé.

- Mostantól kezdve csendet óhajtok. Megfordíthatják a lapot - pillantott rá az órára Szörnyella Lilla, mire mindenki kapkodva nekiállt a kitöltésnek.

Mindössze tíz kérdés volt, tehát egy kérdésre körülbelül másfél perc jutott. Ennyit arról, hogy arányosan lesz az idő a kérdések számával megadva. Biztosan felidegesítette otthon a férje Lillácskát, amiért rajtunk tölti ki a dühét. Pont, mint ahogy apa tette velük, amíg nem váltak el anyával. Emlékszem ilyen halvány képekben, ahogy folyamatosan későn jött haza, nem lehetett hozzászólni, mert mindenkivel kötekedett olyankor, ha felidegesítették, ordibált nemcsak anyával, de a saját testvérével is, a szüleivel is, volt olyan is, hogy felrúgott egy kis asztalt a régi házunk nappalijában, amiről nyilván leesett a közös családi képünk meg egy lámpa is, ami darabjaira tört. Kisgyerekként azt hittem, hogy elesett vagy Axel vagy Dorina, így kimentem megnézni, de amikor láttam, hogy apám volt az, akinek így visszagondolva biztos vagyok benne, hogy dühkezelési problémái voltak vagy még vannak is, ki tudja, rémisztő volt. Főleg az a tudat, hogy egy ilyen emberrel élek együtt egy fedél alatt. Egészen a válásig féltem tőle egy parányit, egyszerűen nem akartam négyszemközt maradni a saját apámmal. A válás után ez az érzés, pedig egyre inkább elmúlt, mostanra pedig csak szánalommá és utálattá alakult át. Lehet akármit mondani arra, hogy az embernek nem szabad utálnia a szüleit, én nem tudok másképp nézni az apámra. Egy olyan férfi az én szememben, aki a saját hülyeségei miatt lökte el magától a családját, a gyerekeit, majd évek múlva felbukkan a semmiből, hogy jóvá tegye mindazt, amit elszúrt. Ez pedig működött is Dorinával és Axellel, mert ugyanolyan a mai napig a kapcsolatuk, mint amilyennek kellene lennie egy normális, kettéválasztott családban. Azonban velem nagyon nem így van, mert nem vagyok egy könnyű eset. Ez részben a haragtartásom miatt van, amit sokak szerint Balla Nándortól örököltem meg sajnos, de mindez okkal volt. Mégpedig azért, mert velem nem úgy viselkedett, mintha a gyereke lennék, hanem egy régi ismerősnek a lánya. Nem igyekezett egy normális viszonyt kialakítani velem, mint ahogy azt már megtette másokkal. Ez pedig marhára nem fair velem szemben. Pláne úgy, hogy minden az orron előtt történt. Nem tehetek arról, hogy most pedig, hogy úgy döntött, hogy amúgy én is az ő gyereke vagyok és próbál nyitni felém, nem tudok mindent elfelejteni és visszafogadni őt, mint egy rossz exet az életembe, mert közös múltunk van. Egyszerűen az apám olyan, mint a hét első napja. Mindig visszatér, pedig senki se kíváncsi rá. Ezzel pedig még csak finoman is fogalmaztam...

- Nyolc perc van még hátra - jelentette be Lillácska, mire a hangjára összerezzentem. Üres volt a lapom teljesen. Egyetlen szót sem írtam, még a nevemet meg a Neptun – kódomat se, annyira elkalandoztam.

- Basszameg - haraptam be a számat, majd gyorsan körmölni kezdtem, nehogy már pont az apám miatt bukjak meg azon a zh-n, amire egész éjjel készültem.

Egyetlen szerencsém az volt, hogy nem hosszú kifejtős esszét kellett írni, hanem csak rövid, két – három mondatos válaszokat, sőt az utolsó kettő feladat igaz – hamis volt, indoklással összekötve. Nem a legjobb, de nem is tragikus.

- Rendben van, tollakat tegyék le. Az utolsó sorból adják előre a saját oszlopokban a dolgozatokat - mondta Lilla, én pedig szerintem másodpercek alatt válaszoltam meg még egy kérdést. Igaz, hogy még az egyik rövid választ váró nem sikerült, de hátha meglesz az a bizonyos 51% és nem kell javítót írnom, ami nyilván sokkal nehezebb lesz. - Két hét múlva találkozunk. További szép napot – pakolta egymásra a tanárnő a lapokat, majd magához szorítva, rohamosan távozott, valószínűleg arra a bizonyos konferenciára, amit beharangozott a Neptun üzenetben is.

- Hogy törne bele a cipőd sarka egy aknába - átkozta el Bálint Lillát, amint látótávolságon kívülre került.

- Mi volt veled Gerda? Konkrétan 10 percig nem csináltál semmit - tette szóvá egyből a lefagyásomat Konrád, ahogy mentünk ki a teremből.

- Azt én is néztem. Éppen jelezni akartam, hogy nem látom a kezedtől, hogy mit írtál ahhoz a Thalweg hülységhez, amikor üres volt a lapod. Sokkhatás? - érdeklődött Bálint is.

- Olyasmi - legyintettem, mert nem akartam belemenni. Elvégre én nem akarom, hogy elterjedjen az, hogy az apám lett a rektor. Sőt azt se, hogy bármiféle közünk van egymáshoz.

- Hogy ez a pusztulat nő nem tudta kihagyni a tengeri övezetek felsorolását távolságra belőve, egyszerűen elképesztő – akadt ki Bálint az egyik feladatra, amit én mondjuk éppenséggel nagyon is jól tudtam. Mindig is fotografikushoz hasonló memóriám volt, ami miatt könnyebben tudtam tanulni, viszont, hogyha ábrákról volt az, azt még annál is könnyebben megjegyeztem. Főleg, hogy azt kihúzogattam otthon magamnak színekkel, így előttem volt az egész szétfirkált grafika, miközben oldottam meg a feladatot. – Örültem annak, hogy egymás után meg tudtam jegyezni, nemhogy méterre pontosan.

- Engem az akasztott ki, hogy írjam le, mit hozott létre a Montego – Bay egyezmény, majd jellemezzem pár mondatban. Ettől rohadékabb módra csak úgy lehetett volna megfogalmazni, ha egy évszámot ír és én találjam ki a hatmillió dolog közül, ami abban az évben történt, hogy ő mire gondolt – kapcsolódott be Konrád is a zh szidásába. – Te mindegyiket leírtad? – fordult felém hirtelen, amikor feltűnt, hogy most csendesebb vagyok, pedig az elsők között vagyok mindig, akik háborognak a felháborítóan szívatós zárthelyik után.

- A kontinentális talpazat jellemzésére már nem volt időm – vallottam be. Pedig, hogyha lett volna még kettő perc, vagy ha nem kalandozik el a figyelmem, simán be tudtam volna fejezni.

- Az nem volt vészes feladat – furcsállotta Konrád, hogy pont azt hagytam ki.

- Neked – vágta rá Bálint, akivel valószínűleg azzal is meggyűlt a baja. Mondjuk hogyha nem állandóan Villővel járkálgatna szerte – szét a városban, akkor neki sem esne nehezére, hogy megtanulja, mert nem hülye gyerek. Ha valaki, akkor ő az, aki nem viccelek, de remekel büntetőjogon. Annyira vágja az anyagot, meg érti, mintha ezer éve benne mozgott volna, de elmondása alapján, érdekli is. Meg megnézte az összes NCIS évadot.

- Tudom, csak az volt kevesebb pontos. Inkább az igaz – hamist akartam megnyomni – vontam meg a vállamat. Ha már fullos körüli pontszámot akarok elérni, akkor nyilván arra fogok ráfeküdni, ami többet ad, főleg, hogy azokat nagyon pengén tudtam.

- Te láttad, hogy melyik mennyi pont? – kerekedett el Bálint szeme.

- Ott volt a kérdés előtt – feleltem egyből.

- Mit hittél, hogy az csak a feladat sorszáma? – nevette el magát Konrád a haverja hülyeségén.

- Nem vetted észre, hogy a harmadik kérdés előtt is ugyanúgy kettes szám volt, mint ami előtte és utána is volt?! – mosolyodtam el én is, ahogyan Bálint teljesen értetlen és egyben lefagyó arcára bámultam.

- Hol figyeltem én azt, hogy milyen számok vannak ott? – kérte ki magának egyből. – Azzal voltam elfoglalva, hogy átkot szórjak a nőre.

- Mert ezzel nagyon sokat értél el – jegyezte meg cinikusan Konrád.

- Sose tudhatod. Lehet a legközelebbi Neptun üzenet arról jön, hogy más fogja tartani az óráit, mert nem tud bejönni, mert leborult a lépcsőn – tervezgetett Bálint optimistán, aminek nem sok esélye volt, tekintve, hogy a nőt én még lépcsőn közlekedni soha nem láttam, csak és kizárólag lifttel. 

- Mint Magdi anyus? – vonta fel a fél szemöldökét kérdően Ráday.

- Hát körülbelül, de én tiplizek, mert órám lesz majd és még előtte van egy kis dolgom – pillantott rá a karórájára Bálint, ahogyan a folyosó végére értünk és többfelé lehetett kanyarodni. - Jaj Stefi azt üzeni, hogy várd itt meg őt Gerda, mert nem akar egyedül ebédelni.

- Te mikor beszéltél vele? – lepődtem meg, mondjuk nem tudom, hogy miért.

- Mielőtt bejöttem volna órára – legyintett egyet és ő az ellentétes irányt vette célul, mint ezek szerint, majd én fogok Stefivel.

- Eszternek majd juttasd vissza a jegyzeteit. El ne add, mint legutóbb - szóltam gyorsan utána, mire csak röhögve bólintott egyet, hogy vette az adást. Volt már rá példa, hogy Bálint úgy gondolta, hogy nem kell az anyag már senkinek, így ő, ahogy ő fogalmazta „újrahasznosított", amit összekötött pénzszerzéssel.

- Csak nem az apád húzott fel annyira, hogy a zh-ra se tudj figyelni? - kérdezte Konrád hirtelen, ahogyan Bálint eltűnt, mire teljesen elkerekedett a szemem és csak ledöbbenve néztem rá.

Ezt ő mégis honnan a francból tudja? Esküszömre mondom, hogyha Gergő pofázta szét én megölöm őt.

- Tessék? - erőltettem ki magamból egy reakciót, valami rettenetesen vékony, számomra is ismertelen hangon. - Ezt mégis honnan tudod? Vagy kitől inkább? – bombáztam meg kérdésekkel, mert érdekelt, hogy kinek a nyakát kell kitekernem.

- Nem volt olyan nehéz kikövetkeztetni, főleg, hogy informálva vagyok arról, hogy kik nyújtották be a pályázatot a posztra, a vezetéknevetek is ugyanolyan, sőt még, amikor mogorván nézel is hasonlítasz rá. Nem mellesleg láttam már az apádat, így a bejelentő posztnál megismertem – vonta meg a vállát egyszerűen.

- Hogy mi van? - szakítottam félbe egyből. Fogadni mernék rá, hogy még a szemem is rángani kezdett a tények hallatáról. Ez ki is ment a fejemből, hogy Ráday ismeri az apámat sajnos. Nagy élmény lehet neki is.

- Húha, úgy nézel ki, mint Stef. Idegbeteg lettél te is? - vonta fel a fél szemöldökét Konrád. Ezek szerint tényleg rántott a szemem és nemcsak beképzeltem. Remek.

- Nem szokásom a szülőket szidni, de most kivételt kell tennem. Anyád az idegbeteg - vágta rá az emlegetett Stefi automatikusan, aki ezek szerint mögöttem volt, mert onnan érkezett a hang.

- Mindig egy öröm téged látni - vigyorodott el erőltetetten Konrád.

- Bárcsak ezt tudnám én is mondani - igazította meg a haját Stefi, míg Ráday minden mozdulatát figyelte. - Megyünk akkor enni? Mindjárt éhen halok - fordult felém, ahogy sikerült jó kócosan összefognia a kékes haját egy kontyféleségbe.

- Szia Konrád - köszönt egy lány hirtelen, aki mellettünk haladt el.

- Jaj Flóra, várj csak meg. Sziasztok - intett egyet Konrád, majd a megtorpanó vöröses hajú lány felé sietett.

- Ki volt ez? - néztem utánuk hátha megismerem a csajt, de még így hátulról sem volt semmi ismerős benne.

- Flóra - vonta meg Stefi a vállát.

- Te ismered? – döbbentem meg, mert elmondása szerint ő összesen tizenöt embert ismer az egyetemről, amiben benne van ő maga is.

- Nem, de ezt mondta Ráday az előbb. Valami hódítása akar lenni biztos - magyarázta mintha olyan kis semmiség lenne Konrád lányügyei, mint az, hogy felhős az ég vagy éppenséggel nem.

- Akkor ez a lány is vak - jutott eszembe, amit régebben mondott a Konrád "prédáiról".

- Hát eléggé. Mondjuk tőlem nagyobb vak nem lehet senki...

- Hogyne - horkantottam fel. Eddig is homályos volt, hogy milyen a viszony közöttük, de ezek után meg pláne.