- Jó beszélgetést - súgtam Gerdának, akinek az arcára tökéletesen kiíródott a totális értetlenség. Hát nem lepődtem meg a reakcióján, elvégre nem tudom én se, hogy mégis mit akarhat tőle Perczel Csanád, aki nem arról híres, hogy olyan lányok után kajtat, mint amilyennek tűnik Balla Gerda. A kis szemétládának azóta körülbelül minden összejött, amióta kiderült, hogy az "A" betűjellel ellátott kollégiumi épület építésének több, mint a felét a Perczel család vállalata építette fel.

- Itt ne hagyj már - nézett rám egyetlen pillanat erejéig, a most már haragot sugárzó tekintetével Gerda és félő volt, hogy mindjárt felrobban. Egyszerre kapkodta a fejét Csanád, köztem és a csarnok előtti gyepes területen sétáló férfi között, amit nem tudtam hova tenni. De nekem ehhez semmi közöm, hiszen hozzá sincsen semennyi.

- Hozzád jött, nem hozzám, szóval kellemes szórakozást nektek. Tudod engem, Adri már rettentően vár - vigyorodtam el és nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy ne nevessek az arcába, hiszen láttam rajta, hogy a föld alá kívánna jelen pillanatban.

- Jól van, csak így kérj tőlem bármit is - szűrte ki a szavakat halkan az összeszorított fogai közül, mivel már lépésekre állt tőlünk Csanád, így pedig csakis én hallottam, amit mondott.

- Ugye tudod, hogy én látom, amikor megnyitod az üzeneteimet? - vonta fel a fél szemöldökét a srác, amikor Gerda sóhajtva megállt előtte. Ezek szerint lehet mégis tévedtem és preferálja ezt a típusát a lányoknak. Mármint ezt is.

- Istenem – motyogta halkan.

- Sziasztok – köszöntem el és rettentően feldobott, ahogyan még azért Gerda bemutatott egyet búcsúzásképpen. Kifejezetten szórakoztat a folyamatosan pofavágása és szenvedése.

Miután végre kiértem a folyosóra és visszajött a térerőm, mert abban a kondiban egyszerűen nincsen, egyből jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett.

„A tónál várlak" – írta Adri tíz perccel ezelőtt.

Ezek szerint tényleg komolyan gondolta azt, amikor ma edzés előtt, amikor teljesen véletlenül összefutottunk a buszmegállónál, közölte velem, hogy megvár, amint végeztem. Az ilyen "megvárlak" kijelentéseknek nála, sosincs jó jele, mivel akkor vagy el kell mennem vele vásárolni, vagy pedig elkísérni a fodrászhoz. Ezzel egy a baj, vagyis több is van, de a legnagyobb, hogy nekem dolgoznom kell. Az egész hetem egy rakat szarral volt egyenlő, amiért meg kellett variálni Kincső betegsége miatt a beosztást, így a vasárnap kivételével mindennap hajnalig vagyok most már. Előtte pedig szeretnék egy kicsit pihenni is azért, mivel a sok idegesítő seggfejt, ebbe beleértve a kollégámat, Levit is, hallgatom órákon át. Olyan szerencsém, mint tegnap volt, hogy szinte alig jöttek be, amíg véget nem ért a műszakom a belvárosi buli miatt, nem lesz már. A péntek és szombat esték szoktak eléggé meredekek lenni, mert akkor majdnem mindenki ráér és tökéletes alkalom a berúgás a hét alatt felgyűlt feszültség levezetésére.

„Majd megyek" – válaszoltam a barátnőnek röviden, miközben benyitottam az öltözőbe.

Gyors zuhanyzás után, hogy azért ne bűzölögjek, mint egy menyét, már a tó felé lépdeltem a sporttáskámat cipelve, lelkiekben felkészülve Adri újabb, csodás ötletére. Szerencsére közel van a hely a sportarénához, így már körülbelül a kijáratból láttam a barátnőmnek a sötét haját, ahogyan nevetgél valakivel.

- Sziasztok - ejtettem le szándékosan a táskámat az padjuk mellett a földre, majd egy gyors puszit nyomtam Adri szájára, megelőzve a bajt, hogy nem vállalom őt fel. Nem mintha bármit is bizonyítanom kellene Eszter, Adri egyik barátnője előtt, nyilván tudja, hogy mi a helyzet közöttünk. Pedig nem szerettem a nyilvánosság előtt mutatni mindenkinek, hogy ki is a barátnőm, mert senkinek semmi köze nem volt hozzá. Nem voltam az a típusú ember, aki kézenfogva mászkál a barátnőjével, mindenféle becenevet ad neki, folyamatosan ölelgeti, mert egyszerűen nem én voltam. Viszont Adri meg nagyon is ezt a vonalat részesítette előnyben és igényelte, hogy valamennyire adjam be a derekamat.

- Szió - jelent meg egy ezer wattos mosoly a barátnőm arcán, ahogy meglátott. Legalább valaki örül nekem.

- Gerda? - nézett körbe Eszter, mintha egyébként állandóan együtt lennék mindenhol vele. Pedig nagyon nem.

- Ahogy látod itt nincsen – ültem le a maradék helyre, amikor arrébb csúsztak mind a ketten. - Hacsak nem ugrott ide a bokrok közé, hogy keresd meg. Mert akkor lehet ott van.

- Haha - nevetett erőltetetten Eszter. - De most komolyan. Hol van? Együtt szoktatok edzeni, mint most is és azt nem veszem be, hogy ő még ott maradt. Ismerem annyira, hogy tudom, amint vége van, már iszkol is kifelé.

- Csanáddal beszélget. Vagyis amikor eljöttem, akkor azt tette - vontam meg a vállamat, mert felőlem azt csinálhat, amit akar. - Ti mit isztok? – próbáltam leolvasni a kezükben tartott dobozokról a tartalmát, de pont az apróbetűs rész volt felém.

- Meggysör. Kérsz? – nyújtotta felém Adri a sajátját, mire csak automatikusan megráztam a fejemet.

- Milyen Csanád? - kapott vérszemet Eszter egyből.

- Perczel.

- Az anyámat – kiáltotta el magát izgatottan, mire csak Adrira néztem, hátha ő tudja hova tenni ezt a viselkedést. - Én kinyírom ezt a lányt. Ilyet eltitkolni tőlem. Fuuu, csak találjam meg, úgy beolvasok neki, hogy kétségbeesik - kapta fel a táskáját, szintén a földről Eszter, majd rohanni kezdett szélsebesen a sportcsarnok felé.

- Mi lesz a söröddel? - kiáltott utána Adri, ahogy észrevette, hogy a nagy sietségében a padon hagyta a dobozt.

- Igyátok meg - legyintett egyet anélkül, hogy visszanézett volna és hangosan dübögve vágtatott a bejárat felé.

- Nem gondoltam volna, hogy pont Gerda az, aki jóban van Csanáddal – vallotta be Adri őszintén. - Elvégre nem egy Szakony Róza típus.

- Nem értelek titeket – fordultam felé jobban, mert így, hogy Eszter lelépett, sokkal kényelmesebben el tudtunk férni a keskeny padon. - Attól még, hogy valakik beszélgetnek egymással, nem azt jelenti egyből, hogy haverok – mondtam ki az egyik legnagyobb igazságot, amit tapasztaltam eddig. Tényleg nem volt világos, hogy miért feltételezik azonnal az emberek azt, hogy „köszöntek egymásnak láttad? biztos nagyon jóban vannak akkor", mert ugyanannyi esélye van az ellentétjének is, miszerint csak és kizárólag köszönőviszony van közöttük, semmi több. A gimiben is mindig ez volt, hogy amint visszaköszöntem bárkinek is, kérdezték tőlem, hogy mikor lettem jóban vele. Egyfelől semmi közük hozzá, másfelől pedig nem hordozza magával automatikusan egy köszönés vagy 1-2 mondatváltás az örökbarátságot.

- Ez igaz, de nézd a másik oldalt is. Egy olyan lányt mondj, akivel Csanád azért beszélgetett, mert barátok. Mert én egyet sem tudok.

- És ha jegyzetet akar tőle? – tippeltem egyből és még csomó másikat is fel tudtam volna sorolni, amiért szóba álltak egymással. Eközben pedig egyetlen mozdulattal kinyomtam anyám hívását, szinte gondolkozás nélkül. Hogyha ő képes volt megcsinálni velem tegnap, amikor kellett volna, hogy segítsen nekem, mert tanácstalan voltam, elérhetetlen volt. Persze, nem tudtam őt számon kérni, hogy mégis mi volt fontosabb attól, hogy egyetlen kérdés erejéig átmenjen a szomszédba, sőt rácsörögjön akár telefonon is Helgára, hogy ráér-e délután vagy, hogy miért nem hívott vissza tegnap, amikor lett volna rá számtalan órája, mert én, amikor leléptem, még ő nagyban aludt, Ha pofátlan lettem volna, nyugodt szívvel igenis felkeltettem volna őt, sőt nagyon is eszembe volt, hogy meg is teszem, de az újabban becsukott szobaajtaja elbizonytalanított, amikor ott álltam előtte. Nem szerettem volna agykárosodásban és poszttraumás stresszben szenvedni az életem hátralévő részében, hogyha olyanra nyitnék be, amilyen helyzetbe az anyámat soha nem akarom látni.

- Nem hinném, hogy egy építészmérnöki szakon szükség lenne a jogászosok jegyzeteire - mosolyodott el Adri kedvesen.

- Annak tanul? Azt hittem, hogy valami orvos vagy tudom is én – mondtam, miközben ismét kinyomtam anyám hívását. Adri pedig csak úgy leste, hogy kinek a neve íródott ki a telefonomra, akinek a hívását ennyire nem akartam fogadni.

- Miért nem veszed fel anyukádnak? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy beflegmázok és leszedem a fejét a helyéről.

- Majd otthon elmondja, amit akar. Nem fontos - rendeztem le ennyivel és nem akartam a témával többet foglalkozni, mert az rettenetesen hosszú lett volna és Adritól csak annyit hallottam volna, amíg elmeséltem volna, hogy „miért".

- Ezt honnan tudod, hogy nem fontos, ha nem beszélsz vele?

- Mert tudom és kész – erősködtem, kitartva amellett, hogy addig jó, amíg nem tudja és nem keveredik bele, mert onnan nincsen kiszállás.

- Tényleg, mikor mehetek el hozzátok? – fonta össze az egyik nagy vágyát az anyám hívásával.

- Majd egyszer - sóhajtottam egyet és a tekintetem szigorúan a parkban sétálókra szegeztem. Nem akartam, hogy eljöjjön hozzánk az igazat megvallva. Azt sem, hogy találkozzon az anyámmal, a húgommal, Helgával, tudja azt, hogy hol lakom, mert egyszerűen nem. Lehet túlzottan komolyan veszem a saját magam által meghúzott határaimat, de én csak így érzem magamat jól.

- De mikor egyszer? Mindig ezt mondod, amikor rákérdezek és kissé furcsán veszi ki magát, hogy már lassan öt hónapja együtt vagyunk és te már találkoztál az én családommal, de fordítva meg semmi – fonta össze maga előtt a karját és csak várakozóan bámult engem. Nem szerettem volna veszekedést meg azt, hogy felkapja a vizet, de ezt az ő családjával való találkozást úgy állítja be minden egyes alkalommal, amikor felhozza, hogy el szeretne hozzám jönni, mintha én leutaztam volna Kecskemétre ezért, miközben a valóságban őt látogatták meg a koliban, én meg pont akkor értem oda a csomagjával, amit át kellett vennem helyette, amikor még nem mentek el.

- Kissé káosz van, de amint lecsillapodik, hazaviszlek bemutatni, oké? – találtam ki egy kamu indokot. Legutóbb lakásfestés miatt nem tudott jönni, ami igaz is volt.

- Megígéred?

- Persze – feleltem, de én éreztem, ahogyan a cinizmus ott bujkált a hangomban.

Elvégre mégis mit mondjak neki az igazságról?

Hogy aki belép azon az átkozott bejárati ajtón, annak elbaszódik az élete?

Mert sajnos ez így van.

[...]

- Na végre már, hogy hazaértél - kapta fel anyám a fejét az ősrégi kanapénkon ücsörögve, egy magazint bújva, ahogy meglátta, hogy megérkeztem. - Miért nem vetted fel a telefont? – szegezte nekem a kérdést egyből, pedig még a kabátomat sem tudtam levenni.

- Dolgom volt - válaszoltam szűkszavúan, hiszen semmi kedvem nem volt a bájolgáshoz. Nem volt meg ennek se a helye, se az ideje.

- Nem gondolod, hogy meg kéne beszélnünk a történteket?

- Mégis mit beszéljünk rajta, ha? – kérdeztem egy fokkal magasabb hangon a normálisnál, miközben próbáltam higgadt maradni, amit csakis azzal tudtam elérni, hogy nemcsak egy dologra összepontosítottam, így a hűtőben kotorásztam a tegnapról megmaradt kaját keresve. - Tiszta sor az egész, hogy szerintem minden rendben van. Bejön a képbe a csávó, te átmész halál szerelmes tinilányba, én szólok, hogy vegyél vissza, amit persze nem se hallasz, aztán ugyanezt a beszélgetést ismételjük meg pár hónap múlva – vázoltam fel a körforgást. – Addig pedig, amíg nem térsz észhez, semmi és senki nem fontos, miközben pedig jó pár olyan van, amire figyelned kellene.

- Ez most más lesz. Érzem – hagyta figyelmen kívül, amit utoljára mondtam.

- Jaj, anya - horkantottam fel, mint aki egy szavát sem hitte el, mert ez így is volt. - Mégis hányszor fogjuk még ezt eljátszani? Néha komolyan úgy érzem magamat, mintha én lennék a szülő, nem pedig te – adtam hangot az eddigi megérzéseimnek, amik az utóbbi napokban egyre erősebben törtek fel bennem.

- Miért baj az neked, hogy megpróbálok boldog lenni? – dobta le a Cosmopolitant a dohányzóasztalra akkora lendülettel, hogy az a le is csúszott a bútorról.

- Mert mindig ugyanúgy végződik minden. Érted? Mindig, kivétel nélkül. És hiába azt hiszed, hogy te iszod meg a levét, mert elhagynak és szenvedsz, kurvára nem, hanem mi - támasztottam meg a mindkét kezemmel magamat a pulton. Meglepett, hogy amennyire felhúzott az egész kialakult szituáció, annyira voltam képes visszafogni magamat és nyugodtan beszélni. Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy a mikró hangjára is odafigyeltem, így csak osztottan koncentráltam.

- Gergő, hogy beszélsz? - szólt rám egyből. Egyszerűen hiába vagyok már 20 felett, még mindig úgy tud kezelni, mint egy gyereket. Tudom, hogy az ő szemében örökké az leszek, de azért ilyenkor nem kellene pont ebben belekötnie.

- Látom megragadtad a lényeget - csóváltam meg a fejemet és keserű mosollyal karöltve. - Mégis, hogy tudsz újra szeretni bárkit is? Hogyan tudsz mindent egyszerűen félredobni és ismét ugyanabba a hibába beleesni újra meg újra? – tettem fel a nagy kérdéseket, amik azért ott motoszkáltam a fejemben, ahogyan eszembe jutottak anyám tönkrement kapcsolatai. Vagy valami ahhoz hasonlóak.

- Attól még, hogy volt pár rossz tapasztalatom, még nem egyenlő azzal, hogy minden ember ugyanolyan mérhetetlen fájdalmat tudna okozni nekem - felelte halkan anya. - Ha csak az lengene a szemem előtt, hogy miket tettek velem, akkor esélytelen lenne belekezdnem bármibe is. És itt nemcsak a kapcsolatokról beszélek. Miután felborul az ember biciklivel újra és újra és újra, feladja az célját, hogy majd egyszer leteker egy maratont vagy egyáltalán megtanuljon rajta menni? Vagy ha megbuksz egyszer a nyelvvizsgán, akkor soha többet nem fogsz idegen nyelven megszólalni, csakis azért, mert rossz emlékek fűznek hozzá, vagy inkább felszívod magadat és leteszed azt a rohadt vizsgát, ha már ennyi energiát öltél bele? Ugyanez van nálam is. Nem akarok beletemetkezni a baklövéseimbe, amit elkövettem az apáddal, a Blanka apjával és ki tudja még kikkel. Hanem elfogadni, tanulni belőlük és továbblépni, bízva abban, hogy legközelebb nem esek bele arccal előre ugyanabba a gödörbe. Érted, amit akarok mondani ezzel ugye? – nézett bele a szemembe, nyomatékosítva, hogy ő minden egyes szavát komolyan mondta.

- Igen - bólintottam egyet és inkább nem akartam belekötni a monológjába, amit annyira lelkesen, átéléssel, de legfőképp szívvel adott elő. Értem én, hogy megpróbálja a saját, privát életét, amiről nem feltétlen kellene tudnom, helyrehozni, amivel semmi baj nincsen, csak ne olyan módokon tenné, amilyennek eddig szokta. Anyámmal az a baj, hogy végtelenül optimista és rohadt hamar lesz szerelmes. Nem hiába hasonlítom mindig egy naiv kamaszlányhoz, mert ilyenkor azzá válik. Ez a mentalitás nem is lenne olyan rossz, ha egy kicsit realisztikusabban látná a világot, nem pedig egy kisebb, körülbelül Empire State Building méretű köddel a szeme előtt.

- Akkor megpróbálsz egy kicsit kedvesebb lenni? Az én kedvemért.

- Hogyne - hagytam rá. Persze, még kedvesebb is legyek, az angol királynőt ne hozzam el vacsorázni esetleg? Örüljön inkább annak, hogyha nem hajítom ki a férfit a házból, hogyha meglátom idebent, mert szívem szerint megtettem volna.

- Egyébként szerintem jóban lennétek - kezdett volna bele az ecsetelésbe, hogy mennyire jól érzi magát, tudom is én kivel. Esküszöm, hogy lassan szóról szóra meg tudnám ismételni, hogy az ilyen helyzetekben milyen dumákat szokott lenyomni. „Olyan jóban lennék vele", Vagyis semmi különöset nem tud róla elmondani, ami benne és bennem közös vonás lenne. Ugyanez volt a Vilmos nevű taggal is, akit már előre beharangozott, hogy nem fogok majd tudni leállni a beszélgetéssel vele, erre amikor hivatalosan is bemutatott, mint a fiát és nem pedig csak rajtakaptam őket, mert az is előfordult, azt hiszem Norbertnél, olyan kínos csend volt, mintha egy vizsgán felmerülő kérdésre nemhogy a választ nem tudja az ember, de még hallani se hallott az adott dologról.

Pontosan ezért nem akarom idehozni Adrit. Jó lehet a környezet és a lakás állapota is hozzátesz, de az nem is zavar annyira. Egyszerűen tudom, hogy jól kijönnének anyámmal és azt is, hogy minden egyes alkalommal szeretettel fogadná a lányt, mert anya ilyen. Minden létező élőlénnyel ki tud jönni, ezzel ellenben itt vagyok én a szúrósabb természetemmel, amit valószínű, hogy pont nem tőle örököltem. Sőt lehet nem is örököltem, hanem a körülmények tettek ilyenné. Viszont biztos vagyok benne, hogyha ezek ketten összekerülnének, akkor egy olyan lavinát indítanék el, amiből nem tudnék kiszállni. Házasság meg a gyerek téma azonnal központban lenne, amit szerintem nem kellene erőltetni, pláne nem ilyen fiatalon. Elhiszem, hogy divat egyeseknél, hogy fiatalon szülők lesznek, de nekem abszolút nem szerepelnek a közeli terveimben ehhez hasonlóak. Ehhez az is hozzájárul, hogy egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy mindezt pont Adrival szeretném-e átélni. A szakításnak a gondolata pedig fixen szétszedné anyámat, azok után, hogy mennyire megszerette, mivel nálunk gyakori dolog az, hogy elhagynak a szeretteink. Vagyis inkább az ő esetében.

- Lehet - tértem vissza az egyszavas válaszaimhoz, mert tényleg semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy hallgassam, a maximum egy hónapig tartó kapcsolatának a részleteit.

- Látom rajtad, hogy máris leírod, pedig semmit nem tudsz...

- Anya - szakítottam félbe, amikor a tekintetem a falra szerelt órára esett. - Hol van Blanka?

- Óvodában. Miért? – kérdezett vissza teljességgel természetesen.

- Hatkor?? - kerekedett el a szemem.

- A francba - esett le anyának, miután lecsekkolta a telefonján az időt.

- Az év mintaanyja - motyogtam dühömben és már húztam is fel a cipőmet, hogy előkerítsem a húgomat, akinek már régen itthon kellett volna lennie. - Ez egyszerűen remek. Nem elég, hogy tegnap magammal kellett vinnem a kocsmába, mert nem értelek el és csesztél megkérdezni Helgát, hogy tud-e rá vigyázni, mi meg álltunk az ajtó előtt, mint valami nyomorékok, még ez is – ordítottam, dühösen. – Még, hogy ezúttal más lesz minden. Aha, gondolom azért mondta az óvodában Blanka, hogy őt nem szeretik itthon és ezért nem mész érte szinte soha, mert annyira más lenne minden – számoltam be anyámnak a Villőtől szerzett információimról, akinek csak döbbenten elkerekedett a szeme.

Ha azt hittem, hogy csak most kezdünk belemenni a lavinába, nagyon nagyot tévedtem, mert már nyakig benne vagyunk a szarban. Anyám pedig teljesen kezdett kifordulni önmagából.

Csakhogy ezúttal nem fogom engedem neki.