- Hülye meló – fújtattam, miközben megnyomtam a leszállásjelzőt a buszon. Már kezdett sötétedni és hiába voltunk már közelebb a tavaszhoz, mint a télhez, azért még délután fél 6 magasságában már nem volt teljesen világos. Ezért is utáltam többek között a munkámat. Először is, sötétben kellett hazajárnom, ami nyáron nem volt vészes, télen már annál inkább, főleg a dombos, keskeny utakon, ahol még a közvilágítás is gyér, nem kellemes egyedül felvarázsolni magamat a házunkhoz. Másodszor, hogyha a munkatársak 80%-ával nem is volt különösebb problémán, főleg, hogy itt dolgozik Ilda is, aki szintén CJE-s és jogi karon van, így tudunk pletykálni a tanárokról, még az a 20% zavaró tényező, attól ugyanúgy ott van, Zoé és Debóra személyében, akiket a jóisten úgy teremtett meg, hogy semmilyen munka elvégzésére nem alkalmasak. Ha a pénztárban vannak az a baj, ha ki kell adniuk a netes rendeléseket, akkor az, ha pakolni az, ha a próbafüléből kell kihozni az otthagyott ruhákat, akkor meg az. Mindig találnak valamit, ami miatt sírni tudnak és ez kibírhatatlan. Nem hiába van a táskámban mindig fejfájáscsillapító, mert szükség van rá. Anya ki is volt akadva, amikor közöltem vele minden egyes alkalommal, amikor a gyógyszertárba ment kiváltani Ica mama gyógyszereit, hogy vegyen, mire azzal érvelt, hogy nem olyan vészes az, csak hozzászoktatom a szervezetemet, aztán amikor bejött pár nappal később, mindketten velem voltak egy műszakban. Fél óra után, teljesen megértette a helyzetemet. Harmadszor és végezetül pedig, szimplán messze volt. Nem az egyetemtől, mert onnan még hamar is beértem a belvárosba, de otthontól annál inkább.

- Jó lesz, na – próbált nyugtatni Eszter, aki miután könnyek között elszakadt Dextertől, jött be velem a plázába, hogy a kezdésemig hátralévő időben, ajándékot keressünk a húgomnak, Fédrának a holnapi, hatodik születésnapjára.

- Egy olyan alkalmat mondj nekem, amikor nem akadtam ki hangüzenetben neked – vontam fel kérdően a szemöldökömet, várva a válaszát. Minden egyes dolgozós napomon, miután végeztem, helyzet-, illetve sztorijelentést adok neki, ami lehet, hogy nem érdekli, de ha hossz perceken keresztül tud nekem arról beszélni, hogy a csokis kekszben mennyi kalória van és ő már megevett két dobozban egy délután alatt, ami meg engem nem érdekel, de végighallgatom mindig, elvárom tőle is ugyanezt.

- Olyan leszel lassan, mint Axel – kanyarodott el a témától, miután szerintem nem jutott eszébe egyetlen ilyen esetben. Hát valószínűsíthetőleg azért nem, mert nem volt.

- Legalább hasonlítanánk, ha már testvérek vagyunk – vontam meg a vállamat és Esztert követve, leléptem a buszról én is. Tény és való, hogy a vérszerinti bátyám, Axel, pontosan ugyanúgy szenved minden egyes nap a munkahelyén, mint én, sőt még jobban is. Annyi különbség van kettőnk között, hogy én felmondhatok akármikor, mert nem vagyok rászorulva arra, hogy egyetem mellett még dolgozzak is, hiszen otthon lakok, anyáék eltartanak, addig ő, már a kezében tarthatja a diplomáját egy ideje és kényszerítve van arra, hogy dolgozzon. Amit nem mellesleg gyűlöl.

- Gondolj akkor arra, hogy ma csak három órát kell eltöltened odabent – igyekezett megfogni a jó oldalát és erőt adni nekem, ami veszett fejsze nyele volt, mert erőt nekem csak az adna, hogyha felmondanék. De mivel szeretek pénzt összespórolni, hogy amikor újabb kattanásom vagy éppen vásárlási lázam van, akkor tudjak mihez nyúlni és na nagyokat sóhajtozva várjam a kanapén ülve, hogy anya megszánjon.

- És az milyen kínszenvedéssel teli három óra lesz – fogtam fel ebből is csak a legrosszabbat. Nem tartottam magamat pesszimista embernek, hanem inkább csak realistának. Miért is hitegetném magamat azzal, hogy jó lesz, amikor gyakorlat azt mutatta, hogy sose volt az. Ez tény. Ettől függetlenül is, az élet bármi téren, nem szerettem elképzelni, reménykedni dolgokban, mert azokban csalódni lehet folyamatosan, én pedig nem akarok többször csalódni. Túl sokszor történt velem ilyen, így kiölte belőlem bármi iránt is a lelkesedést.

- Na jó – elégelte meg Eszter a saját magam sajnáltatását, miközben vártunk arra, hogy a zebránál lévő lámpa zöldre váltson. – Mivel semmi dolgom nincsen, maradok a boltban majd veled egy kicsit. De nem három órán át – kötötte ki azonnal.

- Kell a kártyám, mi? – tippeltem meg azonnal, mert nem az az önfeláldozó típus Eszter.

- Hát, ha már ott leszek, lehet, hogy szétnézek – húzta be a nyakát egyből.

- Valahogy sejtettem. Aztán majd én hozzak neked különböző méreteket is, ha nem jót vittél be? – vontam fel kérdően a fél szemöldökömet.

- Még jót is teszek veled.

- Mert? – vártam kíváncsian az indoklását, elvégre én sehogy sem tudtam azt magam elé képzelni, hogy ezzel mégis hogyan tesz velem jót, hogy futkosni kényszerít.

- Nem az akasztóra teszem ki, amit megpróbáltam és nem kell, hanem egyből neked adom oda. Kevesebb munka – kopogtatta meg a haléntákat, a brilliánsnak vélt ötlete végett.

- Aha. Szóval egy -egy darabbal rohangáljak, ahelyett, hogy megvárjam, hogy összegyűl és az egészet magam után húzva pakolom vissza? – vetettem szinte azonnal rosszabb fényt a tervére, pedig még ki sem tudta örülni azt, hogy mikkel állt elő.

- Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit – hasonlította össze szerintem Eszter a fejében a két opciót. – Szerinted hogyhogy év közben van rektorváltás? – váltott át egy másik témára, míg sétáltunk a pláza felé.

- Fogalmam sincs – vallottam be őszintén, mert tényleg nem tudtam. Nem is önmagában a hír megdöbbentő, mert személy szerint csak a rektori határozatok azok, amik érintenek minket, mint hallgatókat, hanem az, hogy valóban félév közepén történt ez. Az eddigi három évem alatt, egyszer történt csere, az is az őszi szemeszter elején lett bejelentve, egyből meg is nevezve, hogy ki lesz az egyetem új vezetője. Most viszont erről csend van, ami azért fura.

- Lehet, hogy az Interpol elvitte a régit – fantáziált Eszter az indokokról, persze főként azokról, amik jól hangoznak, mert a valóságban nem sok esély van rá.

- És mégis miért?

- Szerintem eléggé egyértelmű okból.

- Mégpedig?

- Maffiavezér volt, de abból is béna fajta – suttogta szinte Eszter, mintha egy valódi titkot árult volna el.

- Te nem vagy normális – röhögtem fel őszintén, mert ahogy előadta, valami fenomenális volt.

- Simán lehet – erősködött, a kimondottan élénk fantáziával rendelkező Eszter.

- Igen, simán – bólogattam, tapintható szarkazmussal a hangomban. – Sőt, az is lehet, hogy a királyi családnak egy elfeledett tagja és csak most találták meg – növeltem a teóriák számát.

- Ez még jobb. De ha így van, akkor remélem, hogy van egy fia, mert én is benne akarok lenni a királyi családban – mondta Eszter, aki hatalmas nagy fanjük. Még nézte is élő közvetítésben a Harry és Meghan esküvőjét, sőt még Fülöp herceg temetését is.

- És mi lesz Dexterrel?

- Mi lenne? Szerintem megértené, hogy royal akarok lenni, még ha csak félig, de akkor is – vonta meg a vállát. – Tényleg róla jut eszembe – csettintett egyet amolyan „jó, hogy felhoztad őt" stílusban. – Megyünk holnap moziba, nem jössz velünk?

- Biztosan nem fogok harmadikként ott ülni – mondtam határozottan. – Meg amúgy is utálok moziba járni, szóval dupla ok, hogy kihagyjam, de azért köszi, hogy hívtál.

- Te tudod, de ha szeretnél, akkor gyere nyugodtan – mosolyodott el biztatóan. - Fédra szülinapját nem fogom kihagyni. Direkt olyan filmet választottunk, aminek időben vége és ki tudok érni hozzátok.

- Minek jössz el rá amúgy? – kérdeztem, mert nem értettem teljesen, hogy ő mégis minek szükséges oda, hogy hallgassa a húgom visítását. Éppenséggel ezt a korszakát érni, hogyha vidám, szomorú, mérges, hisztizős, mindenért fülsértően visít.

- Talán zavarni foglak?

- Engem aztán nem.

- Fédra felhívott Szabina telefonjáról, hogyha nem megyek el rá, akkor megharagszik rám. Nyomatékosan kérte, hogy ajándékot is vigyek, lehetőleg olyat, ami piros – magyarázta a meghívásának részleteit.

- Nekem azt mondta, hogy olyat vegyenek neki, ami lehetőleg lila – jutottak eszembe a húgom szavai, amit az elmúlt egy hétben megállás nélkül szajkózott. Be van totálisan zsongva attól, hogy születésnapja lesz, amit meg tudok érteni. Hat évesen, én is vártam.

- Szerinted egy piros kesztyű, jó lesz neki? – mutatott rá az egyik kirakatra Eszter, ami előtt elhaladtunk.

- Sállal – tettem hozzá, hogy teljes legyen a szett azért.

- Szerinted képes lennék megírni egy húszezer karakteres beadandót négy óra alatt? - kérdezte Adri, mire ráemeltem a tekintetemet a laptopom mögül, amit az elmúlt fél órában egyfolytában bámultam. Nem volt olyan ritka dolog, hogy órák után vagy között, a kollégiumi szobájában csöveltem, az egyetlen szobatársát sem zavarta, mintha egyébként olyan sok időt tartózkodott volna a szobában. Összesen szerintem három alkalommal, ha láttam őt, de mintha egy fantom lenne. Itt vannak a cuccai, látszódik, hogy feljár, de személyesen ritkán látni csak. Hiába mondhatom Adrit a barátnőmnek már lassan négy hónapja, de hogy ez idő alatt összesen három alkalom, azért durva, főleg, hogy mellette fizeti is a lakbért. Sosem értettem ilyen felfogású embereket. Ha nincsen szüksége a kollégiumra, ráadásul arra, amire minden egyetemi hallgató titkon vágyik, a híres neves "A" épületre, akkor mégis minek foglalja a helyet, miközben más boldogan be tudna öltözni és nem kellene nyomorognia az alacsonyabb fokozatú létesítményekben?! Még hogyha tényleg a legrosszabb épületről lenne szó, akkor még elmegy, mert ott nem kell annyit fizetni, mint itt, a legmodernebb helynél.

- Megfelelően lehivatkozva, forrásmegjelöléssel meg minden formalitással együtt, érhetően összerakva? - vakartam meg az államat, magamban latolgatva az esélyeit a sikerének. Sosem tudtam elképzelni, hogy egy óvónő képzésen, amire Adri is jár, bármiféle lenézés nélkül, de mégis miből képesek beadandót írogatni. Azt meg főleg nem, hogy ilyen hosszúságút.

- Aha - bólintott egyet teljesen optimistán, mint, aki nem értette volna, hogy én mégis miért kételkedtem a képességeiben. Én elhiszem, hogy lehetséges ennyi idő alatt bármit összehányni végső elkeseredettségében, mert Dominik is rendszerint ezt csinálja, de annak meg is van a következménye általában.

- Az anyagot legalább elolvastad, ami kell hozzá?

- Majdnem...- húzta be a nyakát, ami utalta arra, hogy a „majdnem", az inkább nem.

- Hogy lehet majdnem elolvasni valamit? - vontam fel a fél szemöldökömet. Imádtam Adrit minden hülyesége ellenére is, de kegyetlenül egy halogató típusú ember. Olyan, akinek mindig minden az utolsó utáni pillanatban jut az eszébe. - Kiszaladtak a betűk a könyvből vagy mi? – tippeltem, mert mást nem igazán tudtam elképzelni.

- Megnyitottam a PDF-et, amit küldött a tanár és utána átjött Eszti, aztán egy csomót beszéltünk... - kezdett bele a "csajos" délutánjának a regélésébe és már annyira kiismertem az elmúlt négy hónap alatt, hogyha most nem vágok a szavába, akkor képes még az időjárást is részletezni, amire pedig végképp nem vagyok kíváncsi, még annyira sem, minthogy Eszterrel miről fecsegtek. Ez az Eszter pedig nem más, mint Gerda legjobb barátnője, ami azért is érdekes, mert teljesen ellentétes a személyisége Adrinak és Ballának, sose tudtam felfogni, hogy mégis hogyan képes mindkettővel ennyire jó viszonyt ápolni.

- Értem - szóltam közbe gyorsan, megkímélve magamat a felesleges részletektől. - Ha éjszakázol, akkor talán meglehet, de négy óra alatt, olvasással együtt, csak csodával esetleg - tértem vissza az eredeti problémájára, miután nagyjából mérlegeltem az esélyeit. Nem akartam letörni, hogy az esélytelenek nyugalmával állhatna neki, mert 0,01% esélyt látok arra, hogy meg tudja oldani időben, de olyan vidám volt, hogy nem volt szívem elrontani a kedvét.

- Akkor ma nem maradsz éjszakára itt? - kerekedett el a szeme Adrinak, ahogyan realizálta, hogy elméletben beosztottam neki a napját, ami egyenlő lett volna a megállás nélküli beadandóírással.

- Ki mondta neked egyáltalán azt, hogy maradok? – fontam össze magam előtt a karomat, elvégre eléggé új volt nekem ez az információ, amit korábban senki nem közölt velem. - Mert, hogy én nem, az egészen biztos – közöltem vele magabiztosan. Ha akarnám se tudnám megoldani, így is a napirendem rosszabb, mint a káosz.

- Jaj, ne csináld már Gergő. Annyira elhanyagolsz mostanában egyébként is. Egyetlen éjszakáról van szó, nem pedig egy egész évről. Naa, a kedvemért - pislogott rám nagy szemekkel. Mégis mitől hiszik azt a lányok, hogyha kiskutyaszemmel néznek ránk, akkor azzal, könnyebben elérik azt, amit akarnak? Mert amúgy marhára nem, csak kellemetlenebbé teszik az elutasítást.

- Biztos, hogy nem - ráztam meg a fejemet határozottan, mert ezt a döntésemet nem lesz képes megváltoztatni, akárhogy is néz rám, meg könyörög, így lezártnak is tekintettem ezt az enyhébb vitát. A tekintetemet szigorúan a laptop képernyőjére szegeztem és folytattam az eddigi tevékenységemet, ami annyit takart, hogy táblázatba rendeztem az összes zárthelyi dolgozat, beadandó, a saját beosztásom, anyám beosztása és hasonló, elintézendő dolgok listáját, ami így egy rendszert tudott alkotni. Még akkor is igyekeztem Adrit figyelmen kívül hagyni, amikor felállt az ágyáról és mögém settenkedett. Ez egészen addig jól is ment, amíg úgy nem döntött, hogy a szék és asztal közötti résbe bele nem passzírozza magát, így konkrétan beleült az ölembe.

- Akkor, ha már nem leszel itt velem éjszaka, egy fél órára csak el tudsz szakadni a géptől – kérdezte halkabban, mintha azt szerette volna, hogy más ne hallja a szobában, ami hülyeség, mert csak ketten voltunk. - Nem? - húzta végig az ujját a mellkasomon egyenesen a nadrágom széléig, miközben beharapta a száját. Ezt a nézését, túlságosan is jól ismertem már, így tudtam, hogy mit szeretne tőlem.

- És a maradék negyedórában mégis mit fogunk csinálni? - kérdeztem egy alattomos vigyorral az arcomon, mire Adri csak unottan forgatni kezdte a szemét, tudva, hogy ezt a csatát megnyerte.

Remélem, hogy a szobatársa nem éppen most akar visszatámolyogni a szobába, mert nem szívesen hagynám félbe.

Elvégre ki vagyok én, hogy megfosszak bárkit is a szórakozástól? Főleg, ha abban az egyik fél én vagyok.

[...]

A világ egyik legjobb érzése, amikor az általában dugig tömött buszon, akár csúcsidő van, akár nem, üres ülőhelyet talál az ember és ráadásul le is tud rá telepedni anélkül, hogy bármiféle atrocitás is érné. Megtisztelő is volt, hogy semmilyen idős nem akart leütni a tankjával, mert ő erre a helyre szeretne ülni, miközben körülbelül az egész busz üres volt. Ezért is szerencsés mindig azzal a járattal menni, ami már az utolsók között van, azokkal már alig jár valaki, hiszen a munkából hazafelé igyekvők már hazamentek, a sulisok is régen otthon vannak, akik meg bulizni indulnak be a városba valamelyik klubba, esetleg kocsmába, azok meg úgyis az éjszakai járattal fognak menni.

A fülemben bömbölő zene azonban megszakadt és nagyban rezegni kezdett a kezemben tarott készülék, jelezve, hogy hívnak. Már lélekben felkészültem arra, hogy Adri próbál győzködni, hogy forduljak vissza és maradjak ott vele, pedig hiába magyaráztam neki minden egyes alkalommal, amikor marasztalni akar, hogy nem lehet, képtelen felfogni, mintha meg se hallaná. Azonban az ő idétlenül vigyorgó képe helyett csak egy Bogdán Stefánia felirat úszott be.

- Mondjad - sóhajtottam, hiszen ő nem az a fajta lány, aki csak úgy magától felhív ok nélkül, pláne úgy, hogy kifejezetten jóban sem vagyunk. A megtűrjük egymást kategóriába sorolnám be a kapcsolatunkat, hogyha szükséges lenne a csoportokra osztás.

- Neked is szép estét - mondta enyhe cinizmussal a hangjában a köszönés hiányában, majd utána valamit halkan mormolt, amit szerintem még ő sem tudott volna értelmezni fordított helyzetben.

- Mit szeretnél? - köszörültem meg a torkomat, hogy a csendet megszakítsam, elvégre nem hiszem, hogy azért keresett, hogy hallgassam, ahogyan szuszog.

- Ja, bocs. Csak éppen számoltam ezeket a tetves rekeszeket, miközben felvetted - felelte és hallottam, ahogyan több mint valószínű, hogy egy rekeszt még arrébb is rúgott, ami hangosan nekicsapódott a falnak. - Szóval az van, hogy...

- Nem megyek be most dolgozni - szakítottam félbe, előre leszögezve a dolgokat.

- Ha nem pofáznál közbe, akkor elmondanám, hogy mit akarok és letudhatjuk ezt a felettébb kellemes beszélgetést pár perc alatt. De nem, neked is fel kell idegesíteni - vágta rá Stefi egyből, akinek lehetett érezni a hangján, hogy már nagyon elege van a mai napból. Is. Az elmúlt hónapokban volt szerencsém tapasztalni, hogy milyen is a híres temperamentuma. Hát sokkal rosszabb, mint amiről beszéltek az emberek, nem hiába tartanak tőle sokan. Köztük én is valamilyen szinten, mert a lány, egyszerűen kiszámíthatatlanul viselkedik.

- Mi húzott fel már megint? – sóhajtottam egyet és simán fel tudtam volna akár én is sorolni egy százas listát, amiket utál. Az első öt helyen, hogyha embereket kellett volna felsorolni, akkor Tori, aki Adri egyik barátnője, Bíró Ákos, Olívia, aki egyébként az unokatestvére pluszban munkatársa is egyben, valamint a szintén munkatársunk, Levente és természetesen az örök ellensége, Ráday Konrád szerepelt volna.

- Mi nem? – tette fel teljesen jogosan a kérdést, mert őt valóban minden képes felhúzni. - Szóval azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy én szóljak neked, hogy változott a beosztás.

- Tudom.

- Na akkor jó – felelte egyfajta „ez is letudva" stílusban. - Feleslegesen lettem csesztetve, mert a szívszerelmem Levi, addig magyarázott nekem, hogy hívjalak fel, mert nem nézted meg az üzenetét és fél attól, hogy egyedül maradna holnap, hogy elgondolkoztam azon, hogyha felmondok inkább – hadarta Stefi, megindokolva, hogy miért keresett.

- Akkor ő jön holnap – fújtam ki hosszasan a levegőt, mert már a tudat kiégetett, hogy ezzel a pattogó köcsög emberrel kellesz ott lennem éjfélig.

- Meg én is. Milyen jó, hogy két teljes napon keresztül Levi lelkemet kell elviselnem, még a végén nem az lesz, hogy nem fogok tudni betelni vele, hanem már betelek vele - dünnyögte Stefi.

- Azért fogd vissza magadat, nehogy leteperd a végén – tanácsoltam neki.

- Hát valahogy visszafogom magamat, de minden erőmre szükségem lesz – értette egyből a célzást. - Te hol vagy amúgy? Tiszta zúg a vonal.

- A buszon ülök - néztem rá a kijelzőre, ami mutatta, hogy mégis merre járunk. Magamban konstatáltam, hogy még van négy megálló a végállomásig, ahol le kell szállnom nemcsak azért, mert nem megy tovább ez a járat, hanem mert alapból arra lakom.

- Már megint mész buliba? Olyan igazságtalan az élet, hogy én meg itt szívok – rúgott arrább ismételten valamit, ami a háttéren

- Hazamegyek, nem bulizni – javítottam őt ki. Azért, mert gyakrabban eljárok, mint ő, az nem jelenti azt is, hogy minden második nap megtalálható vagyok a szórakozóhelyeken. - Most mit sírsz egyébként is? Ott van neked Levente, aki imád - szívtam a vérét.

- Mennék én is vissza már a koliba – ismertbe be Stefi. - Remélem, hogy nem lesz ott Soma, mert akkor kénytelen leszek bemelegíteni.

- Mégis minek? Futni készülsz?

- Esetleg majd ő fut, az életéért. Én aztán nem futok semmi és senki után se – magyarázta.

- Azt tudom - forgattam unottan a szememet. - Egyébként tudsz valamit arról, hogy mi lesz ezzel a rektorváltással?

- Miért kérdezi ezt tőlem mindenki? – háborodott fel másodpercek alatt a vonal másik végén. Pontosan erről beszéltem, hogy kiszámítathatatlan. - Először Nina, aztán Abigél, most meg te. Mi vagyok én?

- Te szoktál Konráddal beszélgetni, aki meg azért benne van a dolgokban - hoztam szóba a jogi karosok hallgatói önkormányzatának az elnökét, aki nem mellesleg tagja a kollégiumi elhelyezési bizottságnak és Stefivel valamilyen szinten kapcsolatban van. Vagy nincs. Ez az, amit senki sem tud pontosan eldönteni. De szerintem még ő maguk sem.

- Ő sem tud semmi se. Amúgy meg nem szoktam vele beszélgetni önszántamból.

- Nagyon örülök, hogy ilyen jól elcsevegsz Stefánia, de ez itt egy munkahely. Ahol dolgozni kell - hallottam meg a vonalon keresztül a munkatársunk, Levente bájos hangját, mire csak végigrázott a hideg.

- Jaj Levi, nem kell féltékenynek lenni, hogy nem veled vagyok elfoglalva, de hogyha már ennyire nem bírod ki nélkülem, megyek is - cukkolta Stefi, ahogy mindig is szokta, csakis azért, hogy kiidegelje.

- Szedd szét - tanácsoltam neki egyből.

- Ha rajtam múlik, akkor zárásig nem bírja ki migrén nélkül - ígérte meg Bogdán, majd lerakta. Ebben aztán teljesen biztos vagyok, hogy mindent meg fog tenni, hogy sikerüljön neki.

[...]

Utáltam a város széli környéken lakni, egyszerűen maga volt az egyenes pokol a számomra. Mindentől messze, egy lepukkant ikerház egyik felében tengetni a mindennapokat, nem valami fényűző életmódra utal, ezért is próbáltam minél később hazajönni, amennyire csak tudtam és amennyire lehetséges volt.

Tizenegyedik félévkor olyan szépen elterveztem, hogy majd a fővárosba valamelyik egyetemre felvesznek és majd kikerülök innen, de húgom születése után, ezt a tervemet jó mélyre el kellett ásnom, ami azóta is érintetlen. Mondanom se kell, hogy mi lett a vége ennek a brilliáns „engedjünk el a pesti egyetemeket" ötletemnek, hogy még mindig itt rohadok gazdálkodási és menedzsment szakon, egy kocsmában dolgozok, hogy besegítsek otthon, felügyelek a húgomra, amikor csak tudok, mert másképp egyedül anya, nem képes megoldani.

Az ótvar kerítésünket nagy nehezen kinyitva, láttam kintről, hogy kiszűrődik a konyha felől egy halvány fény. Ezek szerint Blanka még mindig nem feküdt le aludni, mert anyánkat várja. Ezt bizonyította is, hogy az ajtócsapódásra, egyből ott is termett, magához szorítva a színezőjét és nagy, csillogó szemeiben egyfajta csalódottságot láttam felfedezni, mikor tudatosult benne, hogy csak én vagyok az megint és nem pedig anya.

- Anya? - lesett a hátam mögé, hátha alapon, de ezt teljesen felesleges volt. A cipőmet lerúgva, a konyha felé indultam meg, ahol a szomszédunk, Helga ücsörgött, miközben unottan rágcsálta a szotyit.

- Jó tudni, hogy ennyire örülsz nekem - borzoltam össze a haját, mire csak visszaszaladt Helgához és folytatta a színezést, amit abbahagyott az érkezésemre. - Szép jó estét - köszöntem a szomszédunknak, mire csak intett egyet flegmán.

- Mi a helyzet az egyetemen? - érdeklődött Helga, akinek a kora már súrolta a hatvanhármat, de simán letagadhatna jó pár évet. Eleinte egyáltalán nem voltunk jó szomszédi viszonyban, aztán nem is tudom, hogy mikor, de teljesen megváltozott. Anya akkor is dolgozott éjszaka, én pedig a tizenéves fejemmel próbáltam ellátni egyedül egy egyéves gyereket, amikor én magam sem voltam felnőtt még. Aztán jött Helga és onnantól kezdve itt is van nekünk és már családtagként tekintünk rá. Egy nagymama, aki nekünk nem adatott meg soha. Óvodába megy Blankáért, amikor mi anyával nem tudjuk elhozni, nemcsak magára süt - főz, hanem ránk is gondol és csomószor hív át ebédre, vagy éppenséggel vacsorára. Nem tudom, hogy mégis mihez kezdenénk nélküle a húgommal.

- Nem sok különös. Köszönöm, hogy vigyáztál rá ma is - dőltem neki az ajtófélfának, miközben ő felállt a székről, ugyanis én megjöttem, így már nincsen egyedül Blanka, rá pedig vár a Vad angyal meg ehhez hasonló szappanoperák, amiket hajnalig nézni szokott, meg elfogyott a napraforgómag is, amit pedig előszeretettel rágcsál mindennap.

- Mondtam már Gergő, hogy ezen nem kell megköszönni semmit se. Szívesen teszem. Legalább leszoktat arról, hogy a többi szomszéd után kutakodjak - vonta meg a vállát. – Csörgött a vezetékes telefonotok – kezdett bele az ismertetésébe annak, hogy mik történtek, amíg én nem voltam itthon és említést érdemelt.

- Az még működik? – néztem rá az ősrégi készülékre, amit szerintem az elmúlt három évben egyszer sem hallottam csörögni.

- Én is meglepődtem, amikor hallottam. Néztünk is egymásra a húgoddal, hogy ez mi – sztorizott Helga és láttam magam előtt, ahogyan ugyanannyira értetlenül keresik a szokatlan forrását. - Valami férfi kereste Natit, de nem mutatkozott be.

- Majd visszahívja, ha akar valamit – legyintettem egyet, de azért az agyam hátsó zugában felugrott az a gondolat, hogy mi van hogyha ez a bizonyos „senki", aki miatt anya úgy nevetgélt, mint egy tinilány. – Vacsorázott Blanka? – tértem át egy másik témára, mielőtt teóriákat kezdtem volna egy gyártani és tervet szőni, hogy hogyan lopjam el átkutatás céljából anyám telefonját, hogy ne vegye észre. Itt csakis a kivitelezéssel merülhettek volna fel problémák, mert a GergőBlanka46, nem egy kifejezetten bonyolult jelszó, a nevünk meg a házszám.

- Persze.

- Helgaa - ordított egyet hirtelen Blanka, majd futólépésben szaladt felénk. - Ez a tiéd - nyújtott felé egy lapot, mire az idős nő kíváncsian szétnyitotta és hatalmas nevetés tört ki belőle.

- Köszönöm, hogy modellt állhattam egy igazi művész előtt. Ezt kiteszem a komódomra - mutatta felém a rajzlapot, amin Blanka skiccelte le, ahogyan Helga töri fel a szotyit.

- Akkor tetszik? – dülöngélt előre – hátra a lábán a húgom.

- Imádom - hajtotta össze óvatosan a lapot, nehogy túlságosan is összegyűrje, majd a zsebe mélyére süllyesztette. - Aludjatok jól! - nyúlt a kilincs felé. – Te meg ne maradj fent sokáig – szegezte felém fenyegetően a mutatóujját.

- Jó éjt Helga - néztem a nő után, ahogyan átmegy az ikerház másik részébe. - Nem gondolod, hogy neked már ilyenkor aludnod kellene? - fontam össze magam előtt a kezemet, miután kiszedtem a kulcsot a zárból, hogy anya be tudjon majd jönni.

- Nem - rázta meg a fejét Blanka.

- Szerintem meg de. Húzás az ágyadba - mondtam neki ellentmondást nem tűrő hangon, mire fintorogva ugyan, de megindult a kis rózsaszín birodalma irányába.

- Nézünk azért még egy mesét? - dugta ki a fejét pár pillanat múlva.

- Persze - bólintottam egyet egy halvány mosoly kísértében, tudva, hogyha benyomom akármelyik Disney-s mesét neki az esti kakaója után, perceken belül aludni fog, én pedig álhattam neki tanulni az éjszakába. A táskámat bedobtam a szobámba, hogy ne legyen útban, majd mielőtt átmentem volna a húgom szobájába a laptopommal, jött még egy üzenetem.

„Biztos, hogy nem jössz vissza?" – írta Adri, mire hangosan felhorkantottam, miközben megcsóváltam a fejemet.

- De, hogyne – motyogtam magamban, majd bármiféle válasz vagy egyéb reakció nélkül, lenémítottam a telefonomat. Hagyjon mindenki békén engem mára.

Kezdtem felfogni egyre jobban, hogy mit is sérelmeztek Szabiék.