Ahogy benyitottam a szobába, nem lepett meg, hogy káosz uralkodott. Pontosan erre számítottam, sőt talán még rosszabbra is. Az alapvetően kétfős szobában hárman fetrengtek, ami még így is jobb volt, mintha velem együtt, már négyen lettünk volna az apró lyukban, mert tényleg az volt. Pontosan annyi hely volt, hogy éppen elfért két személy, úgy, hogy nem kellett kerülgetniük egymást, viszont a három, vagy attól több, már komplikáltabb volt sokkal. Nem egyszer volt olyan, hogy konkrétan az ajtóban aludtam, szóval se ki, se be, nem lehetett közlekedni, mert fekvőrendőrt játszottam.

Szerencsémre nem volt kulcsra zárva az ajtó, így simán be tudtam menni, de azért vigyáztam, nehogy betörjem valakinek a fejét, ahogyan kinyitottam az ajtót. Náluk soha nem lehet tudni, hogy mik történnek, így mindig a legrosszabb opcióra kell felkészülni.

- Jézus – léptem át a felfújható matracon, magzatpózban alvó Dominik felett és az egyetlen hatalmas ablak elől, csak elrántottam a sötétítőt, hogy a szoba világos legyen.

- Miért akarsz megölni? – hunyorgott az egyik ágyon Peti, aki azon nyomban felkelt. – Még a szemem is könnyezik.

- Szabi? – vettem észre, hogy hiányzik a harmadik ember, akinek a szobában kellene lennie. Alapból Peti és Szabi laknak itt, mivel Dominik vesztett a random sorsolós játékon, így ő valami harmadéves tanárszakos sráccal lakik együtt, viszont a nap 70-80%-ában megtalálható, ebben a szobában.

- Az első emeletre ment – mormogta Peti, miközben akkorát ásított, hogy a mandulájáig le tudtam volna látni, hogyha nagyon szerettem volna.

- Mikor?

- Miután visszajöttünk – ült fel az ágyában és nekidobott egy üres vizes palackot Dominiknak, gondolom azért, hogy felkeltse őt. – Lehet, hogy azóta ott van.

- Mégis minek? – bombáztam őt újabb kérdéssel.

- Nórihoz – dobott neki még egy flakont, ezúttal dezodorosét, mert meg se moccant a csávó.

- Ki az a Nóri? – kutakodtam az emlékeim között, de még életemben nem hallottam arról, hogy Szabi bármilyen Nóriról beszélt volna, vagy egyébként bármilyen másik csajról. Ahogy ő egyszer, szintén részegen körbeírta, az életstílushoz nem való barátnő és nem is akar, mert neki nincsen rá ideje.

- Én nem tudom – vonta meg Peti a vállát. - Ismerkedni ment hozzá biztosan.

- Aha – értettem meg így már, hogy mégis miért nincsen itt.

- Valószínű elhúzódott. Ez, meg hogy nem képes felébredni?! – szörnyedt el Peti, miután már egy fél pár papucsot is nekivágott Dominiknak, de még mindig csak aludt tovább, mintha semmit nem érzékelt volna.

- Máskor is alig lehetett – juttattam eszébe Petinek, hogy ezen nem kellene meglepődnie, mert akárhány alkalommal buliztunk együtt, Dominik annyira szétcsapja magát állandóan, hogy szinte a lehetetlenséggel egyenlő az, hogy bárki is felkeltse, amíg nincsen meg a napi minimum öt óra alvása, ami alatt regenerálja magát.

- Hát azok után, hogy a folyosón rodeózni akart és erőből nekiment a budiajtónak, van rá esély – írta körbe Peti ezzel az egy eseménnyel az egész tegnap estét és ma hajnalt. Hát, lehet nem baj, hogy kimaradtam ebből.

A szobán végignézve, valószínűsíthető, hogy ők még folytatták azután a bulit, miután visszaértek. Talán akkor volt itt utoljára rend, amikor beköltöztek, azóta pedig nemcsak állandó, orrcsavaró bűz uralkodik, mintha berohadt volna valami, hanem rendetlenség is. Minden szerte – szét dobálva, állt a mosatlan az asztalon, a sarkon az üres piás üvegek, a kukából meg már folyt lassan ki a szemét. Ha az A koliban laknának, biztosan kitették volna őket a szobaellenőrzések során, ahol rendszerint szoktak körbejárni, ezzel is megelőzve azt, hogy lelakják a helyet.

- Előkerült nála a gintonik? – kérdeztem Petitől, mert ha volt olyan alkohol, amitől teljesen elveszítettük Dominik, mert megvadult tőle, akkor az bizony ez volt. Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó és Szabi lépett be rajta.

- Ugye nem késtem el sehonnan? – kapkodta a fejét köztem és az ébren lévő Peti között.

- Fordítva van a pólód – vigyorodott el Peti, ahogyan Szabi zilált külsejét szemügyre vette. Nem kellett mondani se, hogy mik történhettek az elmúlt órákban.

- Sietve kellett távoznom, mert megjött a szobatársa Nikinek – vonta meg a vállát Szabi, cseppet sem zavarva, hogy a nyakánál lóg a felsője címkéje.

- Nóri – javítottuk ki Petivel egyszerre őt, merthogy, nem Niki volt a csaj neve.

- Na, igen neki – csettintett egyet helyeslően, majd engem megkerülve, kinyitotta az ablakot. – Olyan szag van itt, mint ahol hulla lenne.

- Lehet, hogy van – lökte meg a lábával Peti Dominiknak, a matracról lelógó karját, de még így sem történt semmi reakció.

- Sikerült összeismerkednetek? Peti mesélte, hogy azért mentél hozzá – érdeklődtem, próbálva komoly arcot vágni, ami nem igazán sikerülhetett.

- Testközelből ráadásul – bólogatott elégedetten Szabi, akinek több, mint valószínű, hogy nagyon jól sikerült az ismerkedése. - Neked meg Adri azt üzeni, hogy nézd meg, amit írt neked, mert kurvára fontos.

- Ő mégis mit keresett itt? – furcsállottam a szitut, mert nem ebben az épületben lakott, sőt még az összes barátnője is az „A"-ban, indokolatlan volt az ittléte. Hacsak, nem engem keresett, mondjuk akkor felhívhatott volna, hogy hol vagyok, mielőtt beténfereg.

- A te barátnőd, kérdezd meg tőle – ropogtatta a nyakát Szabi.

- És mi lesz veled meg Nórival ezután? – lépett át Peti is Dominik felett, hogy a szekrényéhez hozzá tudjon férni.

- Mégis mi lenne? – nézett rá Szabi értetlenül, mint akinek abszolút nem volt világos, hogy mire is irányul a srác kérdése. Eközben a farzsebemből előszedtem a telefonomat, hogy ezt a „nagyon fontos" üzenetet megnyissam a barátnőmtől, akitől, miután a telefonom rákapcsolódott az egyetemi wifire, több, mint húsz olvasatlan üzenetem érkezett. - Iszok egy Monstert és megyek órára. Ő meg csinál, amit akar – hallgattam közben, hogy miről beszélnek a többiek.

- Nem „ismerkedtek" még többször? – kacsintott pont egyet Peti, amikor felnéztem egy másodperc erejéig a képernyőből.

- Péter barátom... – vett egy mély levegőt Szabi, majd folytatta: -...elmondtam neked világosan, hogy nincsen se időm, se kedvem, se energiám ahhoz, hogy barátnőzzek. Ezeknek kell lennie a legszebb éveimnek, ki kell élni magamat, nincsen arra szükségem, hogy egy lány visszafogjon. Az meg végképp nem, hogy kiakasszon, mint őt – csapott rá egyet a vállamat Szabi.

- Nem is szokott Adri kiakasztani – néztem rá értetlenül. Oké, hogy vannak olyan pillanatai, amikor leszívesebben megszűnnék még létezni, hogy hallgassam, de azért nem olyan rendszeresek ezek, mint ahogy beállították.

- Dehogynem – kontrázták egyszerre, Dominik kivételével, aki csak morogva egyet, hasra fordult. Legalább él, ez is kiderült.

- Utóbbi időben meg egyre többet – tette hozzá Peti.

- Attól még nem azt jelenti, hogy minde... – akadtam meg a barátnőm megvédésénél, mert betöltött végre a chatfülünk és ahogy visszagörgettem, nem akartam elhinni, amit láttam. - ...most nézd meg. Ez az a rettentően fontos dolog? Egy TikTok videó, hogy feltegye-e vagy sem? – mutattam feléjük a képernyőt, teljesen abbahagyva és be sem fejezve az előbbi mondatomat.

Arra már inkább nem is reagálok, hogy „Gergő, hol vagy?", „Miért nem írsz vissza?", „Valami rosszat csináltam?", „Haragszol?" és hasonlóak, miután pedig rátért az újdonsült hobbijára, a TikTokra. Elvagyok azzal én is, akár órákon át is, hogy nézem a videókat és itt be is fejeződött a mutatvány, ezzel ellentétben Adri, nemcsak nézi, hanem gyártja is őket. Rendszerességgel. És nagyon sok, sőt egyre több olyan alkalom van, amikor nekem kell véleményezni a vázlatokat, hogy publikálja-e vagy sem. Feleslegesen próbáltam neki magyarázni, hogy én rábízom, azt csinál, amit akar, mert nem értek hozzá, megsértődött rám, azzal az indokkal, hogy „nem foglalkozom vele".

- Erről beszéltem barátom – vonta fel a szemöldökét Szabi, amolyan „látod?!" stílusban, mire csak forgatni kezdtem a szememet.

- Mindenkinek vannak hülyeségei. Úgy mondod, mintha neked nem lenne.

- Gergő, mi bírjunk Adrit, de nem gondolod úgy, mintha mostanában túlságosan is rajtad lógna? – kérdezte teljesen őszintén Peti.

- Nem is.

- Akkor úgy fogalmazom, hogy rajtad akarna lógni, ha hagynád neki – finomította Szabi, hogy mégis mire gondolt az imént Peti. – Hányszor szinte már sír neked, hogy ne menj haza, hanem maradj a koliba, menjetek el ketten ide – oda, kísérd el órára?

- A tegnapi buliban is, el nem mozdult mellőled. Ha a mosdóba akartál volna menni, még lehet be is ment volt veled – emlékeztetett, hogy valóban szinte az oldalamhoz volt tapadva egész este a lány, még akkor sem mozdult el, amikor az egyik barátnője, Tori táncolni hívta.

- Nem tehetek róla, hogy ennyire... – akadtam meg, hogy milyen jelzővel is illessem Adrit, ami nem sértő és nem is tudja őt negatív színben feltüntetni. -...ragaszkodó mostanság.

- De igen, tehetsz – vágta rá teljes meggyőződéssel Szabi.

- Ti most összefogtatok ellenem? – néztem rájuk felváltva.

- Nem.

- Pedig nagyon úgy tűnik.

- Csak azt mondom, hogy beszélj vele vagy csinálj valamit. Ha megmondanád neki, hogy egy kicsit vegyen vissza, hogy velünk is tudj úgy időt tölteni, hogy ő vagy a haverjai nincsenek ott, akárhol, akkor minden rendben lenne. De, hogy sörözni nem tudunk elmenni nélküle már egy hónapja, túlzásnak érzem – világított rá az egyik sérelmére Peti és nem akartam bevallani nekik, hogy azt érezzék, hogy igazuk van, de én is annak éreztem.

- Kézben tartom a dolgokat – feleltem annyira határozottan, mint amennyire csak tudtam, de azért feljegyeztem a fejemben lévő számítógépbe, hogy ezzel mindenképp kezdjek valamit.

- Július van? – ásított egy hatalmasat Domonik, aki magához tért a kómából.

- Persze és még havazik is – csóválta meg a fejét Peti, én meg újból a telefonomra néztem, ahogyan egy üzenet érkezett.

„Azért délután átjössz hozzám, ugye?"

Át kell kapcsolnom problémamegoldó üzemmódba, azonnal.

- Én ezt már nem bírom - dörzsöltem meg a szememet fáradtan és egészen biztos, hogy a szempillaspirálom több, mint a fele a kezemen maradt, de nagyon nem tudott érdekelni. A reggeli adrenalinom, ami visszatért azután, hogy elváltak nemcsak Gergőtől, hanem Fülöptől is az útjaink és szerintem Eszter rám ragasztott a sajátjából egy jó adagot, viszont így délután kettőre úgy, ahogy volt teljesen elpárolgott és csak szenvedtem. Nagyon nagy volt az esélye annak, hogy egyszercsak előrebukik a fejem, bevágom az asztalba és elájulok, ami lehet, hogy jól is jött volna, legalább alszok abban a pár percben is, amíg nem vagyok magamnál. Ráadásul a napnak még messze volt a vége, mint ahogy reggel megterveztem, mivel persze, hogy SOS-ben be kell mennem dolgozni, mert az a drága Zoé elvileg kificamította a bokáját és nem tud ráállni. Na hogyne, én meg el is hiszem, főleg, hogy percekkel a csereberés megbeszélés után instasztoriba a Cinema City egyik filmplakátja előtt pózolt. Legalább annyi esze volt, hogy csak derékig látszódik a kép, de azért így is meredek, hogy „nem tud ráállni". Biztos a moziban csinálnak röntgent is. Sorszámot meg a popcorn és a nachos között lehet tépni. Hát könyörgöm, ne nézzünk már mindenkit hülyének. Azért zsinórban már a harmadik zárás a héten eléggé húzós, pláne, hogy ehhez hozzájön még az is, hogy egy kis kellemes ZH is vár rám jövő hét elején, amire nem ártana elkezdenem tanulni, mert nem fogok átmenni rajta és az a 200 oldal nem tanulja meg önmagát. Az meg kivitelezhetetlen, hogy munka után álljak neki, amikor örülök, ha tizenegyre hazaesek.

- Teljesen belegabalyodtam basszus - támasztotta meg a fél kezével a fejét Eszter, miközben a másikkal nyálazta át a marha vastag tankönyvünket, keresve benne a megfelelő hivatkozást.

- Az isten verje meg Bálintot, hogy ennyire sötét ilyenekhez és ránk sózza - forgattam az ujjaim között a ceruzámat és csakis a lepasszolt lapon lévő szövegre koncentráltam, amit már összefirkáltam, húzogattam, karikáztam, sőt ábrát is rajzoltam már, de még így se volta képes arra, hogy rájöjjek, mégis mi a búbánat a megoldása ennek a retek jogesetnek.

- De miért ti csináljátok meg az ő feladatát? - szólt közbe Dexter, Eszter csávója, aki csak csendben eszegetett az asztalnál ülve, nem sok vizet zavarva, miközben mi ketten meg már őrület határán álltunk. Szegény srácot néha nagyon tudtam sajnálni, mert elsős létére, úgy, hogy túlélte a vízválasztó félévét, még mindig nincsen képben a dolog menetrendjével. Szerintem ő az egyike, azon kevés emberek, akik az összes felvett órájukon jelen vannak és teljes odaadással figyelnek, jegyzetelnek, tréningezik az agyukat. Persze, nekem ezzel semmi bajom, lehet ők csinálják jól, hiszen így kevesebb melójuk van a vizsgaidőszaknak elnevezett borzalomban, csak az itt eltöltött idő után is még mindig ugyanolyan kis naiv, mint volt. Elvileg, vagyis amit a forrásom átadott információként, hiszen az előző félévben kint voltam Erasmuson, így személyesen nem lehettem részese a történéseknek, még az eddiginél is, esetlenebb volt Dexter, de valahogy kikupálódott. Helyesbítve: kikupálták. Méghozzá Stefi, aki a szívén viselte és viseli is a srác sorsát. Nem tudom irigyelni szerencsétlen gólyát, hiszen hogyha ránézek, akkor nem hiába az a beceneve, ami, hiszen konkrétan a Dexter laboratóriuma című mese főszereplője ugrik be a vörös haja és fekete keretes szemüvege láttán és ha a rendes nevét kérdeznék tőlem, lehet nem ugrana be, hogy mégis kiről van szó, annyira hozzákötődött a Dexter név. Már csak a kellene, hogy fehér köpenyben járkáljon és kis alacsonyka legyen, mert akkor elsők között ajánlanám az élő verziós film megvalósításánál, a szerepre.

- Mert munkamegosztás van - vágtam rá zsigerből.

Eléggé rögös úton alakult ki ez a kis megegyezés négyünk között, mármint Eszter, Konrád, Bálint és köztem, miszerint a kiadott egyetemi feladatokat felosztjuk, aszerint, ki miben jó. Ezalól kivételt képeznek azok a beadandók, jogesetek, tesztek megoldásai, amiket mindegyikőnknek meg kell oldania, hiszen kicsit se lenne feltűnő az, hogy négy embernek szó szerint egyforma lenne a dolgozata. Így természetesen azokat kilőjük, viszont megbeszélni, meg szoktuk, aminek meg is van az eredménye, mert mindig maximum vagy akörüli eredményt érünk el egységesen. Ez a szokásunk akkor alakult ki, amikor még anno Eszter és Konrád együtt voltak és mivel személyem alkotja a legjobb baráti társaságát a lánynak, Bálint meg Rádaynak a szobatársa, így akarva - akaratlanul is találkozunk, lógtunk együtt. Viszont amikor a nagy románcnak vége lett, vakartuk a fejünket, hogy mégis mi legyen, mert attól mi még ugyanúgy szaktársak maradtunk, ugyanúgy találkoztunk előadásokon, itt - ott szemináriumi órákon, ahogy addig is, elkerülni a másikat pedig könnyebben ment, mint a gimiben, azonban nem volt totálisan lehetséges. Sokáig Eszter volt az, aki kiszállt a közös bizniszből és én közvetítettem neki körülbelül egy teljes éven keresztül, aztán amikor előző félévben kimentem Prágába egy félévre Erasmusra, akkor egyedül maradt teljesen. Az oké, hogy videóchaten sokat beszéltünk, meg segítettünk egymásnak a vizsgák alatt is, amire persze haza kellett jönnöm, hogy letegyem őket és ne csússzak, mert én aztán nem fogom 6. évet is eltölti ennek a csodás intézménynek a falai között, de évközben azért nem voltam vele, hogy magyarázzak össze - vissza, amit nem értett. A pontos körülményeket, hogy mégis mi vette rá a nagy lépésre, a betonfal áttörésére, nem tudom, de nagyjából normális szintre lépett közte és Konrád között a kapcsolat, mindketten továbbléptek a múltbéli sérelmeiken és még hogyha kellemetlenül is, de tűrték egymást a közös cél miatt. Ami pedig mindenkinek egy volt: a diploma. Azt nem mondom, hogy nem jön fel néha – néha az együtt töltött idejük során felmerült baj, amin összevesznek, mert az nagy kamu lenne és mehetnék a templomba gyónni, de ez sem olyan gyakori.

- Az oké, de miért Bálint feladatát csináljátok? - vakarta meg a fejét Dexter. - Mert ahogy látom, ő tökéletesen el van Villővel, míg ti itt szenvedtek - mutatta felénk a telefonjának a képernyőjét, miközben az érintőpanelt nem engedte el, hogy az Insta sztori ne lapozódjon arrébb. Láthatólag valami nagyon fancy kávézóban lehetettek, hiszen a barátnője, Villő imádja megosztani a világgal, hogy mennyire jól néz ki a kávéja, ami körülbelül egészen addig lehet ilyen, amíg bele nem kóstolt. Aztán ennyi is kis pinterest világát idéző képének. Legalább megmaradt kép formájában, ha már az elfogyasztása után nem. Ennyi erővel mondjuk csinálhatna kis kutyulós 3in1-t is, ugyanúgy megissza öt korttyal, mínusz bájos fotó.

- Mert ő béna jogesetekből, Gerdának meg megy - magyarázta Eszter a barátjának az „erősségemet", ami azért túlzás volt, hogy megy nekem, meg az is végtére, hogy az erősségem, de még mindig jobban átláttam, mint Bálint vagy éppenséggel ő.

- Nagyjából – finomítottam a kijelentésén, mielőtt Dexter elkönyvelte volna, hogyha netalántán a jövőben jogesettel találkozik, akkor azt mindenképp nekem hozza, mert kenem – vágom az egészet és inkább a mindössze tíz soros feladványra szegeztem a szememet, hogy minél hamarabb dűlőre jussunk és a siralom véget érjen.

Mindig abban a tévhitben éltem, hogy azok a legrosszabb, szörnyen nehéz, buktatós feladatok, amik oldalakon keresztül vannak részletezve.

Hát meg a nagy lószart.

A szeretett, kedves polgári jog döbbentett rá arra, hogy ami minél rövidebb, azzal annál több időt szenvedek. Elvégre nincsenek kifejtve a dolgok, a tényállások, így találjam ki, hogy most mi is lehet itt a gond, hogyan kellene ezt megoldani. Néha ilyenkor jut eszembe az, amikor magyaron ültem és minden irodalomtanár kedvenc mondata elhangzott: mire is gondolhatott a költő?

Na nekem mindig erre az volt a válaszom, hogy mégis honnan a bánatból tudjam, nem voltunk szomszédok, hogy egy kis tejkérés mellett elcsevegjek vele a mély gondolatairól, a világmeglátásairól. Ugyanez jött fel a jogesetek kapcsán is: ki vagyok én, hogy ezt tudjam? Oké, hogy egy jogászhallgató, ami még nem jogosít fel arra, hogy oda - vissza tudjak minden jogszabályt paragrafussal, bekezdéssel és alpontokkal együtt. A különféle módosításokról meg ne is beszéljünk, mert migrént kapok a végén.

- De nektek is ezt kell csinálni, nem? Mert ha ugyanaz lesz rossz benne, ugyanaz a hiba merül fel, akkor gond lehet belőle - aggodalmaskodott Dexter, mire Eszter csak egy amolyan „te kis naiv" mosollyal az arcán, végigsimított a karján.

- Olyan aranyos vagy, amikor aggódsz, de nyugi – mondta neki kedvesen. - Mi nem vagyunk kispályások.

- Egyébként jó tudni, hogy nem bízol a képességemben és alapból rossznak gondolod a megoldásomat - motyogtam unottan félig odafigyelve csak, elrontva ezzel a kis cuki pillanatukat, amikor is megakadt a szemem valamin.

- Amúgy is Bálint nem a mi szemicsoportunkban van, hanem... - kezdett bele Eszter a magyarázatba, hogy miért nem kell aggódnia emiatt Dexternek, ha az az indok, hogy „nem vagyunk kispályások", nem lett volna önmagában is meggyőző, miközben én, az „aha" pillanatom hevében az asztalra csaptam és egy győztes vigyorral az arcomon hátradőltem a székben. - Na, mi az? - kapta felém a fejét, megszakítva az eredeti mondandóját a reakcióm láttán.

- Nem a "B" megoldás a jó - ráztam meg a fejemet, mivel az addigi tippünk az volt. Csakhogy nem vettünk észre egyetlen szócskát, ami megváltoztatta az egész helyzetet: ÉS. Egyesek számára egy kész csoda, hogy egy kötőszócska mennyi mindent képes megváltoztatni, míg másoknak pedig egy rémálommal volt egyenlő. Utóbbiak táborát erősítettem én is és szerintem még nagyon sokan mások is, akik egyszerűen gyűlölték, hogy jogszabályoknál minden szóra figyelni kell, mert nem mindegy, hogy feltételes módba vált át a mondat, vagy tagadóba, vagy szimplán csak kijelent valamit. Nem hittem volna, hogy valaha is hasznát veszem a nyelvtan ezen részének, de lássunk csodát, mégis. Elvégre majdnem minden mondatelemet kell értelmezni, hogy megkapjuk az eredményt,

- Hanem akkor mi? Ott volt az, hogy a nő bejegyeztette és... - hajolt oda a szétfirkált lapokhoz Eszter, amin hatalmas nagy X-el jelöltem be a tényleges választ, csoda, hogy a lap nem szakadt ki.

- A "D" - mutattam rá a kis "és" szócskára a szabályban, mire az arcán átsuhant a felismerés szele.

- És tényleg az - bólogatott hevesen, ahogyan realizálta, hogy igazam van. - Legalább nincsen több, mert már a fejem zúg ettől – borzongott bele, ahogyan becsukta a tankönyvet.

- Akkor most sikerült megoldani? - szállt be a beszélgetésbe Dexter újra, akit amúgy abból a szempontból sajnáltam, hogy csak csendesen ücsörgött velünk, hiszen, nemcsak, hogy más szakra, de még különböző karra is jár, mint mi, így teljesen idegen terep volt az, amin mi mozogtunk és amiről éppenséggel tanakodtunk. Hozzászólni igaz, hogy nem tudott, de stabil lelki támogatást tökéletesen nyújtott. Meg legalább volt még velünk plusz egy fő, aki képes volt a mentőket hívni, ha egyikünk úgy döntött volna, hogy nekimegy az ablaknak és egy kis izgalmat visz az egyetem unalmas mindennapjaiba.

- Igen - ropogtattam meg a csuklómat, ami beállt, mint Fédra a sarokba számolni, amikor bújócskáznak otthon Lucával.

- Akkor feleslegesen írtam Konrádnak, hogy jöjjön segíteni nektek - húzta el a száját Dexter, amivel egyidőben önálló útra indult az asztalon a rezgő telefonom, amin a mostohaapám neve, Andor szerepelt. Habár, hogy őszinte legyek, inkább őt tekintem az igazi apámnak, mint a vérszerintit.

- Nem kellett volna neki szólni, de már mindegy - legyintettem egyet lemondóan, majd fogadtam a hívását. - Igen?

- Órán vagy? - kérdezte Andor és hallottam, ahogy a visszhangzik nemcsak a hangja, hanem a léptei is. Nem tudom, hogy mégis hol járkál, milyen helyeken, amikor a nővéremet, Dorinát költöztették át a kollégiumából az újdonsült albérletébe és segítették az első lépéseit, minthogy például elmennek szennyeskosarat venni neki. Mivel a koliban majdnem minden biztosítva volt számára, csak a saját cuccait kellett elvinnie, viszont egy teljesen üres, bútorozatlan ingatlanba való beköltözés nem ilyen egyszerű, főleg, ahogyan a képeket láttam, semmilyen plusz dolgot, mint étkészlet, szemetes, ruhaszárító, szóval alapokat, nem biztosított a főbérlő. Hiába tanácsoltam neki már akkor is, amikor csak nézelődött az albérletpiacon, hogy olyan vegyen, ami felszerelt, egyszerűen hajthatatlan volt. Vagy, amire én gyanakszom, hogy az apánk keze ide is elnyújt és ő győzte meg, nem tudom milyen indokkal, mert szimplán baromságnak láttam, amiért emellett az albi érvelt, de ha tippelnem kellene, már csak azért is, hogy ne az valósuljon meg, amit én tanácsoltam. Olyan szép ez a oda – vissza áramló szeretet az apa – lánya viszonyunkban.

- Akkor nem vettem volna fel - sóhajtottam egyet, mert ez annyira egyértelmű szerintem, hogyha éppen bent punnyadok az előadás kellős közepén, akkor nem fogok telefonálgatni. Kicsit sem lett volna pofátlan, miközben nagyban magyaráznak a fogyasztóvédelemről, én meg hátradőlve, lábamat a keskeny padra felcsapva, nekiállok traccspartizni.

- Jogos – ismerte el az igazamat. Ez is Andor jó tulajdonságai közé tartott, hogy képes volt igazat adni nekem és nem volt meg benne a vágy, mint egyesekben, ezzel is erősen az apámra célozva, hogy bebizonyítsák, csak azért is az ellentétjét, annak, akármit is mondok. - Mennyire van jó állapotban a házunk? - tért egyből a hívása lényegére.

- Öhm...- zavarodtam össze egy pillanat erejéig. Ő mégis miért feltételezi azt, hogy nincsen jó állapotban a ház? Gyanús, rettentően gyanús. - Teljesen? - kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, hogy ez a beszélgetés mégis hova vezethet.

- Minden egyes szoba? Nincsen szemét sehol se? – bővítette a kérdéseinek az számát, mire csak összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé.

- Hát én honnan tudjam? Gondolom... – igyekeztem olyannak tűnni, aki valóban nem tudja, hogy miről beszél, ha netalántán a tegnap esti bulira utalgatna, előre is mentsem magamat. - De ezt most, hogy jött neked? – puhatolóztam óvatosan.

- Csak kíváncsi vagyok, hogy a buli maradványait mennyire tüntették el, mert ha anyád meglátja, akkor kikel magából. Tudod jól, hogy milyen - mondta, mire én csak megértően bólintottam egyet, úgyis, hogy ő ezt nem látta. Tisztában voltam azzal, hogy mit jelent Berta Szabina számára a rendetlenség. Magát a világvégét. Egyszerűen kikészít a folyamatos takarítási mániájával és néha komolyan azt hiszem, hogy annyira unatkozik és más dolga nincsen, csakis, hogy csesztessen minket, amit majd utána fikázza az eredményt, azzal a dumával párosítva, hogy „már erre sem vagyunk képesek, pedig ő nem kér sokat". Mázli, hogy ez az egyetlen érzékeny pontja anyámnak, amiért hisztizik, több hála istennek nincsen, mert az szülőknél ezek a rigolyák kegyetlenek tudnak lenni.

- Sajnos tudom – fintorogtam már a gondolattól is, hogy beront a szobámba szombat reggel, maga után húzva a porszívót, hogy most azonnal álljak neki takarítani. Valóságban megtörtént rémálom. - De te mégis honnan tudsz a buliról? Csak nem valami megérzés? – hagytam fel a színleléssel, hogy semmit nem tudok, ezt nem Andor előtt kell komolyabban eljátszani.

- Fülöp felhívott éjszaka, hogy kiszökött a kutya - vallotta be, mire én csak lehunytam a szememet. Az ég áldja meg őt is, hogy sose bírja visszafogni magát, meg a nagy pofáját.

- Nekünk nincs is kutyánk – hőköltem hátra, ahogyan leesett, amit mondott és Eszter is csak kérdőn nézett rám, hogy milyen kutyáról magyarázok, mire csak a vállamat megvontam, mert nekem sem volt halvány lila gőzöm, mi történt.

- Hát ez az. Aztán közölte velem, hogy probléma egy szál se, csak egy kóbor macska volt az, de hogyha akarom, őt befogja itthonra – mesélte Andor a fia ámokfutását.

- Akkor azért van egy karmolás a karján - tűnődtem el, mert feltűnt reggel, ahogyan a konyhapultra feküdve reinkarnálódott, hogy van rajta vagy három hosszú, piros vágásszerűség. - Azt hittem, hogy csak pofára esett.

- Nézd, engem aztán nem érdekel, hogy mennyire szeditek darabjaira a házat, amíg nem látom. Csak egybe legyen, mire hazaérünk estére – sóhajtott egyet Andor és ezt is szerettem benne, hogy ennyire lazán képes kezelni a dolgokat. Más szülő, hogyha hasonló történt volna, nem biztos, hogy ennyire nemtörődöm módon reagált volna rá, még akkor is, ha mindannyian felnőttnek számítunk életkor alapján.

- Estére? Ma estére? – akadtam fenn az utolsó szaván. - Nem úgy volt, hogy holnap jöttök? - kerekedett el a szemem, ahogy realizáltam, hogy délután van, otthon nem tudom, hogy van-e valaki, én biztos nem leszek még egy darabig és konkrétan szalad minden.

- De igen.

- Akkor meg? Ennyi idő alatt végeztetek a szereléssel meg mindennel? - szorítottam a vállammal a készüléket a fülemhez és már nyitottam is fel a laptopomat, hogy vészhelyzet üzenetet küldjek Lucának és Fülöpnek. Az egy dolog, hogy lent nagyjából kitakarítottam, de attól még ott van az emelet és az udvar is. A fürdőről meg ne is beszéljünk.

- Apád megjelent és átvette innentől a piszkos munkát – sziszegte kínosan, ezzel is elárulva a véleményét a kialakult szituációval kapcsolatban.

- Remek – dünnyögtem, mert nem rajongtam túlzottan érte. Sőt mondhatni semennyire se.

- Tényleg, üzensz neki valamit? – kérdezte illedelmesen Andor, pontosan tudva, hogy nem fog közvetítőszerepet játszani, ha rajtam múlik. - Most fog jönni, rá várok éppen, hogy utána indulni tudjunk haza.

- Mondd meg neki, hogy... - kezdtem volna bele a jókívánságaim felsorolásába, mire csak félbeszakított.

- Olyat, amit meg is mondhatok neki – előzött be, mielőtt még bármit is mondhattam volna. - Esetleg egy "hiányzol apa" megteszi?

- ANDOR!! – kiáltottam mérgesen a telefonba, mert el tudtam azt képzelni róla, hogy már csak a vicc kedvéért is megteszi. - Nehogy ezt merd neki mondani. Akkor inkább semmit se - csóváltam meg a fejemet. Már csak az kellene nekem, hogy elbízza magát és elnyerje az év apja címet Balla Nándor, amit marhára nem érdemel meg. Távol áll tőle, de rettentően.

- Miért? Nem szeretnéd, hogy meglátogasson?

- Komolyan mondom Andor, hogy meg ne próbáld. És igen, nem szeretném látni őt, úgy soha - fújtattam, mert lehet, hogy ő ilyen kis mókás kedvében van, de attól én még nagyon nem.

- Nem mondok neki semmit, szóval nyugodj le, mielőtt még ráparázol. Estére akkor ragyogjon minden.

- Oké - haraptam be a számat, ugyanis közben visszaírt mindkét velem együtt élő emberke. Fülöp szerintem éppen haldoklik vagy nem tudom, de eléggé érdekesen írt arról, hogy már amúgy otthon van, Luca pedig közölte, neki fél hatig órája van. Ebben egyedül maradt drága Fülöp, szóval ideje lesz annak, hogy összeszedje magát, ha már neki volt a fantasztikus ötlete, hogyha üres a ház, akkor legyen buli.

- Jaj és Gerda – szólt még Andor, mielőtt kinyomtam volna a hívását. - Fédra is legyen otthon, akárhol is van most.

- Mi az, hogy akárhol is van most? Óvodában van, ahol lennie kell.

- Biztos? – hallottam a hangján keresztül a kételkedést. - Mert Fülöp eléggé érdekesen magyarázta, hogy mégis kinek passzolta le a húgát...

- Axelnél volt - kamuztam, mert jobb nem jutott eszembe. Amennyire pedig ismerem a bátyámat, fix, hogy falaz nekem.

- Akkor gondolom rákérdezhetek nála.

- Csak nyugodtan - próbáltam leplezni, hogy mennyire nagy hazugság ez, miközben becsuktam a Fülöppel való beszélgetésem ablakát és kikerestem az Axelét. Fel kell őt készíteni, hogy most mégis miben kell az oldalamra állnia, ha esetleg a mostohaapja keresné őt.

- Történt valami? - érdeklődött Eszter, miután lecsaptam az asztalra a telefonomat.

- Csak a szokásos. Anyáék hamarabb érnek haza, mint amit mondtak, amikor elmentek, úszik a ház a szemétben otthon, ja és Fülöp nem hajlandó elárulni, hogy mégis hova paterolta el Fédrát, szóval bárhol lehet az országban. Az apám meg nem bírja ki, hogy ne avatkozzon bele valamibe - mormoltam unottan, ismertetve a jelenlegi káoszt, míg arra vártam, hogy Axel visszaírjon.

- Felvetted neki a telefont? - kerekedett el a legjobb barátnőm szeme, aki természetesen képben van a dolgokkal, így többek között azzal is, hogy nem valami felhőtlen a viszonyunk az apámmal.

- Dehogy – néztem rá amolyan „mégis mit képzelsz, eszednél vagy?!" pillantással. - Amikor ő hív, akkor tudod, sose érek rá - legyintettem egyet. Nem sokszor hív az apám, mert nagy ívben tojik arra, hogy élek-e még egyáltalán, de annál a kevés alkalomnál is, amikor véletlen a zöld gombra téved az ujjam és nem az elutasító pirosra, akkor is az a vége, hogy mindkettőnk vérnyomása felmegy az idegtől, azalatt a három és fél perc alatt, amit hajlandóak vagyunk kommunikálni egymással.

- Hányszor mondjam el neked, hogy NEM ÉRDEKEL? Ennyire hülye vagy, vagy csak szimplán értelmezési problémáid vannak? - hallottam meg Stefi félreismerhetetlen dühös hangját, mire a folyosó irányába néztem és láttam, ahogyan sebes léptekkel igyekszik az asztalunk felé, nyomában Konráddal.

- Miért nehéz egy értelmes választ adni? - kontrázott a srác egyből.

- Lőjétek le őt. Vagy engem - húzta ki a másik oldalamon lévő széket Stefi olyan hanggal, amit az egész helység hallhatott, majd puffogva levágta magát rá. Komolyan mondom a lány olyan, mint egy időzített bomba. Magában morog, aztán egyetlen rossz szó és még a hajat is leordítja a fejedről. Lehet ezért is tartanak tőle sokan, amihez még hozzájárul az állandó szúrós tekintete is, ami nála az alapállapot.

- Téged is Dexter hívott? - kérdeztem tőle, mert az világos volt, hogy Ráday mégis mit keres itt.

- Nem, én éppen őt kerestem a jegyzetei miatt – fordult Dexter felé és elővette a tévedhetetlen „akarok tőled valamit" mosolyát.

- Az mégis minek neked? Felettem vagy egy évvel - értetlenkedett Dexter, akivel ugyanarra a szakra jártak mindketten.

- És engem minek hívtatok a teadélutánra? - vágott közbe Konrád, aki csak úgy ácsorgott az asztal mellett, mint valami szerencsétlen, nem értve, hogy neki mégis miért kellett ide jönnie.

- Te meg mégis miért szólsz közbe? Én beszélek, szóval kuss - szórtak szikrákat Stefi szemei, majd ismét Dexter irányába fordult. - Az egy dolog, de kell a beadandómhoz a tavalyi anyag, ezért meg nem megyek haza, hogy megkeressem. Te pedig úgyis olyan szépen kidolgozol mindent – magyarázta Stefi az okát, amiért le akarja nyúlni Dexter jegyzeteit. Bálint is szokott ilyet csinálni, legfőképpen velem, mert az esetek többségében az enyém van Eszternél is, így ha nála próbálkozik be, akkor azt a választ kapja, hogy kérdezze meg tőlem, mert nem adtam rá engedélyt, hogy másokkal is megossza.

- Ezt nézd már meg, hogy jó - e - nyújtottam oda Rádaynak a telefirkált lapot, amint Bálint feladatai voltak. Ha már itt van, akkor legyen haszna is, még úgy is, hogy Dexter teljesen feleslegesen szólt neki, de ha így legalább, ha többen látjuk helyesnek a választ, nagyobb az esély rá, hogy az is.

- Ti egyébként hol voltatok együtt? - fojtotta vissza a vigyorát Eszter, én pedig csak megcsóváltam a fejemet rosszallóan, tudva, hogy erre ugrani fognak. Vagyis leginkább Stefi, mivel Konrád meg se hallottam szerintem, annyira bele volt mélyedve a jogeset szövegébe.

- Együtt? – szaladt fel a szemöldöke a lánynak a plafonig. - Hála a jó égnek sehol. Csak összefutottam vele az aulában, de már az is sok volt - forgatta a szemét unottan Stefi.

- Szerintem jók - dobta le a papírt Konrád hirtelen. - Még valami, vagy esetleg mehetek?

- Felőlem - vontam meg a vállamat, majd a lapokat összehajtottam és a becsukott tankönyv fedőlapja alá beraktam, nehogy elhagyjam. Közben pedig kinyomtam Fülöp hívását, mert nem akartam meghallgatni a kiselőadását arról, hogy miért éri meg nekem az, hogyha most hazamegyek és segítek neki kitakarítani.

- Akkor jó, mert randim lesz és nem akarok elkésni - pillantott rá a karórájára, nekem meg tátva maradt a szám. Meg sem tudom mondani, hogy ezt mikor hallottam tőle utoljára, hogy randira megy. Lehet, hogy még sohasem.

- Neked? – döbbentem le, aminek hangot is adtam. - Milyen lány képes lenne veled leállni? - pislogtam nagyokat. - Már bocs - néztem rá Eszterrel, miután kapcsoltam, hogy mint exe, nagyon is jelen van.

- Vak - válaszolta meg Stefi a kérdésemet kapásból.

- Fuuu, Fülöp. Én ezt nem hiszem el - nyomtam ki újra, a mostani videóhívását, de úgy látszik, hogy egyszerűen lelőhetetlen, mert azonnal elindította ismételten. - Mi van már? - meredtem rá dühösen, amiért mindig akkor zaklat amikor nem kellene.

- Láttad a sinnerst? - vágott a közepébe egyből a dolgoknak, nagyon belehajolva a kamerába, így szemügyre vehettem a csodás szemöldökét.

- Nem – furcsállottam a hirtelen jött indulatát. Nem szoktam nézni az egyetem belsős, zárt facebook csoportját, egyrészt mert, nem is nagyon szoktam az oldalt böngészni alapvetően, másrészt mert engem nem érdekeltek a kommentháborúk a karok között, a figyelemfelhívások a közelgő buliról, a kibeszélő posztok. – Miért?

- Azt írták, hogy leváltják a rektort - hadarta gyorsan, mire hirtelen mindenki mögöttem csoportosult, még Konrád is, akinek elvileg találkája lett volna és lefagyva néztünk Fülöpre. Bármiféle válasz megfelelt volna, hogy ez valami vicc, vagy pletyka, vagy tréfa, de nem volt az. Ugyanis percre pontosan egymás után rezzentek meg a telefonok a Neptun üzenetek miatt.