- Ha már ilyen nagyon okos vagy, akkor azt mondd meg nekem, hogy mihez kezdenék, ha bekövetkezne egy zombi apokalipszis? - húzta fel Hunor a szemöldökét kérdően, mintha valami hatalmas megoldhatatlan dolgot kérdezett volna.

- Emiatt pont neked nem kell aggódnod, ugyanis a zombik agyat esznek. Olyanod meg nincsen - közölte Stefi gondolkodás nélkül. Nem tudom elképzelni, hogy ezek ketten mégis mit művelhetnek le, hogyha egy légtérben vannak huzamosabb ideig, de lehet, hogy jobb is a világnak, ha ezt titokban tartják. Amióta a munkatársam testvére megjelent, akiről kiderült amúgy, hogy nemcsak borzalmasan szánalmas csajozós szövegekkel próbálja a másik nem érdeklődését felkelteni, ráadásul Stefivel még ikrek is. Akárhányszor megszólalt a tag, annyiszor lett beoltva a húga által, akinél azt hittem, hogy Konrád üti azt a bizonyos idegesítő szintet, de nagyon nem. Hunor még őt is felülmúlja, így Ráday csak a második helyet tarthatja fent magának.

- Minek vagyok én itt egyáltalán? - támasztotta Gerda a két kezével a fejét és csak bámult maga elé, csakúgy, mint fél órával ezelőtt is.

- Ezt én is gyakran kérdezem magamtól – érezte át Stefi a helyzetet.

- Főleg amikor nálam vagy - tette hozzá Konrád, mire a kék hajú lány vérszemet kapott. Meg tulajdonképpen az összes olyan alkalommal ez történt, amit megszólalt a srác.

- Téged meg ki kérdezett? - reflektált egyből Bogdán. Úgy éreztem magamat, mintha valami moziban lettem volna. Hozzá, úgy különösebben nem tudtam semmit se tenni a dolgokhoz, hiszen Gerda csak úgy meredt maga elé, néha - néha motyogott valamit, de amúgy teljesen magába volt fordulva, Konrád Hunorral együtt idegesítették a munkatársamat, Bálint pedig Gerdának pofázott, aki marhára nem figyelt rá, de persze nem vette a lapot, hogy tulajdonképpen a falnak beszél.

- Komolyan mondom neked, hogy kihalok ezeken - nézett végig a társaságon Szabi, aki pedig annyira jól érezte magát, hogy úgy döntött marad és nézi a kaotikát.

- Dominikhoz, azért nem érnek fel – helyeztem fel a társaságot a képzeletbeli „kiéget, ha meglátom" ranglistára, amely nem közelítette meg a dobogós helyet. Hunort elhallgatva, hogyha hosszabb ideje lenne itt, megkockáztatnám a harmadik helyet, de még kevés ehhez.

- Jó, de ő megöl, most meg szórakozom csak – mutatott rá Szabi, hogyha a haverunk beindul, abból mindig baj van, amit nekünk kell orvosolni utólag.

- Gergő, gyere már - intett nekem egy Villő, mire automatikusan odaléptem. Egészen eddig az óvodai foglalkozás folyamatban volt, ahogyan a fél szememmel figyeltem őket, hiszen a húgommal rajzolgattak, aztán utána már csak videókat néztek Nina telefonján.

- Igen? Kell valami? - álltam meg az asztaluk előtt, azonban akkor vettem észre, hogy Blanka a box középen lévő ülésén, végigfeküdve nagyban alszik már. - Most mit csináljak vele? – ütötte fel a fejemet egy újabb megoldatlan probléma. Hazavinni nem tudom, mert nem maradhat egyedül, pluszban dolgoztam is még, másik oldalról meg nyilván nem kellett volna alapvetően itt lennie Blankának, na de, hogy itt is aludjon, az már nekem is túlzás.

- Nincsen valamikor szüneted? – csúszott felém a boxból Villő, nehogy felkeltse a húgomat. Nem akartam mondani neki, hogyha az ordításra és a zenére aludt el, akkor felkelni sem fog, pont az ő hangjára meg pláne nem.

- Már arrébb van, de ha akarom, most is lehet – tűnődtem el az ajtó feletti órát lecsekkolva. Hivatalosan csak fél óra múlva lenne, de Stefi van itt, Levi valahol hátul lomotál, őt meg annyira nem hatja meg, hogy mikor hagyom egy kis időre magára.

- Figyi, most költözött ki a szobatársam múlt héten, van egy felesleges ágy, ott aludhat Blanka, amíg végzel – ajánlotta fel Villő.

- Komolyan? – esett le egy hatalmas kő a vállamról és hogyha lehetne valakit szentté avatni, akkor Villőt erősen ajánlanám rá.

- Persze. Ha nem lenne alkalmas, akkor nem mondtam volna neked - mosolyodott el kedvesen. - Ott maradok vele, mielőtt még kombinálni kezdel. Sőt felőlem vele is aludhatsz, ha végzel.

- Nem tudom, hogy azt Bálint mennyire preferálná – húztam el a számat, mert, ha Adri közölné velem, hogy valami csávó aludna ott a szobájában a szobatársa helyén, nem biztos, hogy repesnék az örömtől, még akkor sem, ha esetleg ismerném a tagot. Apropó Adri. Ő meg aztán végképp nem díjazná, ha a fülébe jutna, hogy Villőnél töltöttem az estét. – Köszi Villő – fogadtam el az ajánlatát, mert ettől jobban nem tudtam hirtelen még találni se. Szabit megkérhettem volna, hogy a szobájába vigye már fel, csak az nem biztonságos, tekintve, hogy sose tudni a két barom mikor esik vissza, ráadásul milyen állapotokban. - Stefi, elmegyek egy 20 percre - szóltam oda az immáron pulton ücsörgő lányra, aki Gerdába próbált egy kis lelket önteni, sikertelenül.

- Oké, tartom a frontot – érintette a homlokához a két ujját Stefi, amolyan „vettem" üzenetet közvetítve. - Mintha olyan sokan lennének amúgy is – mutatott körbe és őt körülbelül ennyire is érdekelte a téma. Ellentétben a köpőlégy Levivel, aki mindig akkor jelenik meg, amikor nem kellene.

- Hova - hova? Tudtommal még te munkaidőben vagy - vont egyből kérdőre, mintha a főnököm lenne, ahogyan leesett neki, hogy mit is tervezek a kabátfelvétellel. A gond csak az volt, hogy rohadtul nem volt az, de még a főnökhelyettes titulust sem ő töltötte be. – És még ezek sincsenek kiragasztva – lóbálta meg a pult belsejében hagyott szórólapokat, amik munkatársfelvételt hirdettek meg ide.

- Tudtommal meg nem kellene mások dolgába beleszólnod - dünnyögtem, míg összepakoltam Blanka színezőit meg ceruzáit a pillangós táskájába.

- Jaj Levi, szűnj már meg. Nem unod még magadat? Mert én már nagyon téged - sóhajtotta Stefi unottan. - Menj csak Gergő, én majd leboxolom vele.

- Kösz - nevettem el magamat, ahogyan elképzeltem, hogy az utálatos 185 centis Levi előtt, egy Konráddal majdnem egymagas kék hajú lány pattog és valószínű, hogy nyerne is, ahogyan játssza ő a játékokat. - Gyere törpe - kaptam fel a vállamra az alvó kislányt.

- Írom a többihez - utalt arra Stefi, hogy ő vezeti a szívességeket, amiket be fog majd hajtani rajtam. Ezzel együtt már néggyel lógtam neki.

- Ugye tudod, hogy ezért simán ki lehetne hívni a gyámügyet? - kérdezte Gerda hirtelen, amikor már az ajtóban egyensúlyoztam, nehogy elejtsem a húgomat meg a táskáját is.

- Ezzel aztán marha sokat segítettél. Kösz az észrevételt - forgattam a szememet és kitámasztottam a lábammal az ajtót, amit Villő nyitva hagyott nekem, csak lassan elkezdett már visszazáródni.

- Majd ezt viszem én – szedte ki a kezemből a rózsaszín hátitáskát Villő, ahogyan megindultunk egymás mellett a koli felé. Szerintem a portás sok mindent látott már, de hogy egy alvó kislányt viszünk be, lehet, hogy sokkhatás alá teszi őt.

- De tényleg nem baj, ugye? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet, mert szerettem volna 100%-osan biztosra menni abban, hogy neki ez nem teher.

- Mondom, hogy nem. Imádom Blankát, olyan aranyos kislány. Főleg, amikor Fédrával azt játszák, hogy testvérek - mesélte halkan nevetgélve. Amióta Villő gyakornokféleség az óvodában, és a húgomék csoportjában van, azóta szemmel van tartva Blanka és kapom tőle a helyzetjelentést, hogyha olyan van. Sokkal jobban megnyílik előtte a húgom, mint előttem, ami nem tudom, hogy miért van, de nekem eléggé kínos, hogy Villő olyan dolgokat tud meg róla, amit nekem kellene. Mint például, hogy tetszett neki régebben az egyik fiú, talán Bence volt a neve, mert nekiadta a muffint, amit kaptak az ebéd mellé.

- Nekem is szokott sztorizni, hogy miket szoktak csinálni együtt – ugrottak be a foszlányok, ahogyan feldobódva magyaráz össze – vissza mindenfélét, miközben együtt vacsorázunk, általában anya nélkül.

- Viszont van egy kis gond, amit észrevettem...

- Milyen gond? Mi történt? – kaptam vérszemet egyből. Blanka egy tündér, hogyha Villő mond ilyet, ott tényleg nagy bajok lehetnek.

- Nyugi már, mielőtt átmész bikába, semmi olyan – nevette el magát a reakcióm láttán. – Nem az én dolgom, nincsen semmi jogom beleszólni az életetekbe, meg az otthon dolgaitokba, de szerinem anyuddal beszélned kellene.

- Miről tudsz? – féltem előre a válaszától, mert nem tudom, hogy Blanka mit hall, meg ért meg abból, amit anyával leműveltünk az elmúlt napokban.

- Semmi konkrétat nem, de erős a gyanúm, hogy azt hiszi, hogy őt otthon nem szereti senki se.

- Tessék? Ezt honnan tudod? - torpantam meg egy pillanatra és a tekintetem egyből a vállamon alvó kislányra tévedt, aki még mindig békén szunyókált. Vajon mik járhattak a fejében, amivel erre a következtetésre jutott?

- Fédrának egyre gyakrabban mondja, hogy nem költözhetne -e oda hozzájuk, mert nem szeretne hazamenni. Gerda nem beszélt veled erről, hogy említett volna ilyesmit neki a húga?

- Nem szoktunk beszélgetni egymással – írtam körbe, hogy milyen is a viszonyom a Balla lánnyal, aki éppenséggel, lelkitraumával ücsörög a kocsmába és hallgatja Bogdán Hunor tragikus csajozós szövegeit.

- Ha egyszer mégis kérdezd meg tőle, mert Fédrának biztos többet mond el, mint amennyit én hallottam – javasolta Villő. – A másik meg, hogy látnod kellene azt, ahogyan jönnek a szülők a gyerekekért és Blanka teljesen ámulattal bámulja őket, mintha csak egy mesét nézne. Biztosan hiányzik neki az anyja, vagy úgy érzi, hogy el van hanyagolva, mert ilyet még én sose láttam – tért át a másik problémára a munkatársam. – Rendesen összeszorul a gyomrom, amikor figyelem őt. Nem tesz jót egy ötévesnek, hogy ritkán van a családjával...

- Engem igenis lát, hiszen... – szakítottam félbe, mielőtt az következett volna, hogy hátrahagyott sorsa van a húgomnak, mert nincsen.

- De te nem az anyja vagy Gergő, hanem a testvére. Nem fogod tudni pótolni őt, akkor sem, hogyha beleszakadsz – folytatta, mintha mi sem történt volna.

- Beszélek vele akkor erről is. Úgy látszik, hogy már megint nekem kell, helyre rázni az anyámat – sóhajtottam egyet, ahogyan előre belegondoltam, hogy ez milyen hosszú és fárasztó társalgás lesz, aminek a végén úgyis sértődés lesz részéről és én leszek elkönyvelve a hálátlan kölyöknek.

- Már megint? – akadt fenn a mondatom egyik szaván Villő.

- Sajnos igen.

- Nem úgy volt, hogy Andor jön majd értem? - szálltam be Axel kocsijába, egy húsz perccel később, miután írt egy "szedd össze magadat, mert indulok érted" üzenetet. Nem mondtam se neki, se a mostohaapámnak, hogy hová mentem, csakis Eszternek, amint becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és üzenetben kértem bocsánatot, amiért otthagytam őt egyedül a családommal és olyan személyekkel, akik persona non gratáknak számítanak az életemben. Viszont így valószínűsíthető, hogy a barátnőm elpletykálta, hogy mégis merre kóválygok.

- Mondtam neki, hogy most inkább átveszem a szerepét – csatoltam be a biztonsági övemet, hogy végre abbamaradjon az eszméletlen csipogás. - Elvégre, ha neki kiakadnál, csak hallgatná és csak annyi telne ki tőle, hogy "nyugodj meg" vagy "ne beszélj így róla, hiszen az apád" - imitálta Andor hangját eléggé hitelesen, miközben lassan kitolatott az egyetem mellett lévő parkolóból, ahová olyan idétlenül állt be, hogy ezt még tanítani se lehetne.

- Már nem azért, de te se szoktál mást mondani - dőltem neki az ablaknak, hogy legalább valami tartsa a fejemet, mivel egyszerre dolgozott bennem az álmosság, stressz és a Stefinél elfogyasztott alkohol is, aminek következményeképpen nem sok választott el attól, hogy akár állva is elaludjak, mint egy ló.

- Andor azért nem mond mást még, akkor se, ha megvan a véleménye a kapcsolatodról apával, mert nem akar befolyásolni vagy belekeveredni, amit te is nagyon jól tudod, hogy miért van – mondta ki Axel a nyilvánvalót, amivel én is tisztában voltam. Andor nem szerette volna, hogyha apával netalántán összevesznék, amire hatalmas esély van és szinte kötelező eleme a találkozásainkat, hogy elhagyja olyasmi a számat, hogy „Andor is megmondta", vagy valami hasonló, mert akkor egyből jönne az, hogy ellene akar hergelni anya új férje és miatta vagyok olyan, amilyen most. Persze a mostohaapám pofavágásaiból és a hanglejtéséből érzem mindig, hogy mellettem áll, de hangosan ezt sosem fogja épp emitt kimondani. - Magamra visszatérve, azért nem mondok mást, mert nem vagyunk azonos állásponton. Ott van víz a lábadnál, ha kell – vette észre, ahogyan oldalra nézett a piros lámpánál, hogy az ablakra rákenődve fekszem.

- Nem kell, jól vagyok – cáfoltam meg a lehetséges gondolatait, miszerint be vagyok nyomva, mert attól még nagyon messze jártam. - Miért jött vissza? Miért nem maradt ott Budán? – tettem fel hangosan azokat a kérdéseket, melyek jártam a fejemben azóta, hogy eljöttem otthonról, miközben az ablakon kibámulva néztem a kihalt utcákat. Ha valaki, akkor a bátyám tudhatta volna az okát, ha már kettőnk közül, legalább ő jóban van Balla Nándorral.

- Ezt miért tőlem kérdezed? – értetlenkedett. - Ott volt apa előtted, meg volt rá a lehetőséged, hogy utána érdeklődj, de nem tetted. Hanem mit csináltál helyette? Elrohantál hisztizve – emlékeztetett az órákkal ezelőtti vacsorán történtekre.

- Jaj Axel, ne legyél már egy seggfej – kértem tőle szépen, mert nem volt erőm még vele is veszekedni. - Azért, mert én nem akarok vele beszélni önszántamból, te még úgyis, nagy spanban vagy vele és képben lehetsz olyan dolgokkal, amikkel én nem.

- Nem a spanom, hanem az apám – javított ki, mintha nem tudtam volna, hogy pontosan milyen családi viszony van közöttük. - Még jó, hogy beszélek vele, ha keres.

- Ez itt a probléma – csettintettem egyet, megtalálva a kulcsszót. - Ha keres. Téged igen, de engem nem. Aztán még elvárja, hogy jópofizzak vele, amikor két évente felbukkan egy fél órára, akkor is engem csesztetve – csóváltam meg a fejemet rosszallóan.

- Téged is szokott keresni, még mielőtt játszod itt az áldozatot – védte meg az apánkat. Még a végén adjunk is neki valami díjat, mert annyira rohadtul megérdemelé.

- Ja, ha kell neki valami papír. Mint például, amikor keresett, hogy kérjek már jogviszonyigazolást a tanulmányi osztályról és postázzam el neki. Persze, amikor rákérdeztem, hogy mégis minek ez neki, mi volt a válasza? Hogy nem az én dolgom – mutattam rá, még egy példával is szemléltetve, hogy „csak úgy" érdeklődési alapon, tőle nem fog érkezni hívásom.

- És? Ebbe most mi a nagy baj?

- Az, hogy a szülinapomon történt ez volt és amúgy marhára nem volt eszébe, pedig akkor fel is vettem neki a telefont, mert azt hittem, hogy fel akart köszönteni. Egy hónappal később kaptam tőle egy szülinapi képeslapot – puffogtam, ahogy egyre több sérelem tört elő belőlem az apám láttán. Olyan sok volt, hogy egy hatkötetes könyvet tudnék róla írni, amelyek darabonként minimum 500 oldalasak lennének.

- Jó, de az ilyen előfordul mindenkinél – próbálta reménytelenül szépíteni a helyzetet, csakhogy ez engem nem hatott meg.

- Csak nála eléggé gyakran...

- Mint nálad, hogy nem veszed fel neki a telefont.

- Most tehetek én arról, hogyha ő hív, akkor egyszerűen kinyomódik? – „háborodtam fel".

- Bocs, én vagyok a barom, hogy azt feltételeztem, hogy te utasítod el.

- Akármit fogok mondani, mindig az ő pártját fogod fogni a kettőnk közötti háborúban - adtam fel a győzködést.

- Én pártatlan vagyok – vágta rá Axel rögtön.

- Hogyne. Magyarország is rohadtul azt volt a világháborúk alatt - forgattam a szememet unottan.

- Hagyjál engem békén a történelemmel, jó? Eleget magyarázom én ezeket, szóval nem vagyok kíváncsi rá a szabadidőmben is.

- És én erre mit szoktam mondani? Te választottad ezt a szakmát, szóval tűrd is el a következményeit. Amúgy meg nem, hogy örülnél.

- Mégis minek? A szánalmas életemnek?

- Az enyémtől, biztosan nem szánalmasabb – nyugattam meg, hogyha választani kellene valakit a családban a „legnyomorultabb" címre, akkor az én lennék. - Legalább nem kell latint tanítanod, csak történelmet. Azért ez is nagy könnyítés.

- De még mennyire - dünnyögte unottan. - Dorinának bezzeg semmi ilyesmi problémája nincsen - hozta fel a nővéremet, aki ugyanabban a városban lébecol, mint apa, aminek valóban örülhet utóbbi, mivel a kedvencét közel tudta tartani magához.

- Mármint apánkkal kapcsolatban vagy szánalmassági kategóriákkal? - gondolkoztam el, mert az elmúlt percekben nem egy témát érintettünk és az agyam be van laggolva, így kissé nehezebben fogom fel a dolgokat.

- Az utóbbi. Akkora mákja van, hogy nem hiszem el - morgott Axel, irigyelve a másik húga sikerét. Habár a morgás szólhatott a megint kifogott piros lámpa miatt is. Tény és való, hogy a nővéremnek nincsen, és még jó sokáig nem is lesz olyan kétsége, hogy a választott szakját később szeretni fogja-e, illetve az én esetben tekintetében, egyáltalán meg tudja - e szerezni a diplomát. Ezzel kapcsolatban az apám teljes meggyőződéssel állítaná, hogy nem, nem fogom tudni befejezni. A lényeg az, hogy erőt öntsünk a gyerekeinkbe. Dorinára visszakanyarodva, igaz, hogy jár egyetemre és csinálja a dolgait, azonban miután elvégzi sem lesz kötelező neki, hogy olyan körökben mozogjon, hiszen benne csoportosultak a szüleink génjei főként. Apám esze és anyám egykori szépségkirálynői vonásai, tökéletesen látszódnak rajta, hiszen rendesen egy brandet épített maga köré. Még, amikor itthon lakott kitalálta, hogy majd Instagrammra csinál edzős videókat, így azok, akik nem szívesen járnak konditerembe, mint például jómagam, könnyedén formába tudják majd tartani magukat. Mi meg hát úgy voltunk vele, csinálja, addig is leköti magát és nem megy a hülyeségeivel az agyunkra. Viszont azt nem gondolta volna egyikünk sem, hogy ez akkorára kinövi magát, hogy konkrétan saját sportruházati kollekciója van, állandóan kap mindenféle együttműködési szerződések miatt egy csomó PR terméket, amiket amúgy általában lepasszol nekem, amikor ritkán hazajön és a videóit hazai tekintetben rengetegen követik. Emellett jár még egyetemre is és csinálja a kommunikáció és médiatudományi diplomáját. Sőt, azt is tervezi, hogy amint befejezi, elkezd még egy szakot, méghozzá az edzőit, hogy papírja is legyen erről. Hát egyesek örülnek, ha csúszás nélkül teljesítik az egyetemet, ő meg már a másoddiplomán gondolkozik és tervezi is pontosan lépésekben összeszedve, hogy biztosan felvegyék őt, amikor majd újrafelvételizik.

- Mert egy mázlista - vágtam rá egyből. Ez van. Neki bejött rendesen az élet.

- Emlékszel arra, hogy kiakadt apa, amikor megtudta, hogy Dorina nem akar jogra menni? - kapcsolta össze a két témát Axel, aminek nem igazán tudtam örülni. Többnyire azért, mert az apámat is érintette.

- Életem legszebb napja volt, amikor fancsali arccal gratulált neki az SMS után - mosolyodtam el. Tisztán előttem volt a kép, ahogyan Fülöp akkor is másnaposan fogta a fejét, mivel neki a nővérem ponthúzása előtti napon a szülinapja és felváltva ivott vizet, sóhajtozásba egybekötve, én pedig Luca, valamint Andor társaságában valami gagyi filmet néztünk a nappaliban fújtatva, mert a legmelegebb nyári napon romlott el nálunk is a klíma, míg ezzel párhuzamosan, a teraszon kint ült anya, apa, Dorina és Axel várva az SMS-t.

Egészen addig a pillanatig abban a hitben élt apa, hogy csak egy vicc az, hogy hova jelentkezett a lánya, aztán amikor megkapta az értesítést, egy világ összeomlott benne, hogy ez tényleg komoly.

És miért érintette olyan mélyen a dolog?

Egyszerűen berögződése, hogy valamelyik gyerekének, ha nem mindháromnak, el kell végeznie a jogot és a "nyomdokaiba lépni". Eléggé ócska és régimódi gondolkodásmód ez, de örülhet, mert én ezt megtettem. Persze pont nem miatta, hanem mert érdekelt és valahogy vonzott a paragrafusok által szabályozott világ. Hát lehet azért is, mert az egyik nyaraláson napszúrást kaptam és még mindig tart, viszont azt sose bántam meg, hogy végül itt kötöttem ki.

- Azt egyből gondoltam - horkantott egy Axel.

- Van egy kérdésem – szuggeráltam az utakat, amik nagyon nem a hegy felé vezettek, hanem inkább egyre jobban a belváros mélyébe. - Mégis miért erre mész? Nem itt lakom - eszméltem fel, amikor már leparkolt egy társasház előtt. Csak gratulálni tudok magamnak. Ezek szerint simán elrabolhatna engem bárki, hogyha rám jön a pofázási roham, mert nem figyelek semmire se. Pláne nem az útra.

- Tudom, de ma nálam fogsz tarhálni. Nem foglak ilyen felhúzott módon, ráadásul mocsok alkoholszaggal hazavinni. Meg engem cseszne le anya, hogy "miért nem tudsz a húgodra rendesen vigyázni, blablabla" - vékonyította el a hangát és esküszöm, hogy így olyan volt, mint Donald kacsa. Lehet kezd a sok mesenézés Fédrával megártani. - Nekem ehhez meg nincsen idegzetem.

- Mert Hunor rám borította a vodkáját – dühödtem be egyből, mert ezek szerint nemcsak nekem ütötte meg az orromat, hogy mint egy alkoholista, annyira áradt belőlem a piaszag. – Éhes vagyok – jelentettem ki, ahogyan a panel oldalára kifüggesztett, hatalmas mekis plakát, szinte kiszúrta a szememet.

- Miért nem tudok ezen meglepődni? - sóhajtott egyet, miközben bepötyögte a kapukódot, ami egy berregő hangot követően, egyből ki is nyílt.

A csendes lépcsőházban csakis a lépteink hallatszottak, valamint a lakásokból kiszűrődő hangos nevetés, de ez csak elenyésző számban volt. Elvégre fél egykor éjszaka, általában alszanak az emberek, akik meg nem, azok nem hinném, hogy otthon ülve bámulják a faliórát arra várva, hogy hajnal legyen és el tudjanak menni aludni, mondván, hogy az mennyire menő dolog. Ja, hatodikban én is ezt hittem, hogy majd akkor leszek valaki, ha éjszaka nem alszom.

- Jól ott hagytál te segg - csapódott egy párna az arcomnak, amint lerúgtam a cipőmet és máris Axel "nappalijában" találtam magamat egy mérges Eszterrel szemben, aki ezek szerint szintén itt csövelt. A háttérben a tévében valami slágerlista ment halkan, amit tuti csak azért bámult a legjobb barátnőm, mert érdekesebb műsort nem talált.

- Harcoljátok ezt le, én addig zuhanyzok - lépett el mellőlem Axel és a fürdőszoba felé vette az irányt, nem érdekelve, hogy vendégei vannak.

- Írtam neked, hogy hol vagyok, nem? - éreztem otthon egyből magamat és máris a konyha felé vettem az irányt. Amikor Axel beköltözött furcsa volt nagyon, amikor nála lébecoltam, főleg azért, mert szokatlan volt a helyzet. Mintha csak látogatóban lettem volna, ami valamilyen szinten igaz is volt. Viszont miután egy csomószor jelentem meg éjszaka az ajtajában, főleg amikor apám kiakasztott vagy éppen anyám, esetleg alkalomadtán, évente kétszer buliban voltam az éjszaka a belvárosban és nem vett rá a lélek, hogy valahogy hazakevedjek, esetleg lekéstem az utolsó buszt, amivel el tudtam volna menni meló után, akkor mindig nála kötöttem ki. Sőt, amikor Dorina itthon van, akkor is általában nála "lakunk" és tartunk egy, csak Balláék háromszemélyes gagyi bulit, ami otthon tutira nem jönne össze, mert Fülöp egyszerűen mindenhol ott van. Fédráról nem is beszélve. Azóta pedig úgy járkálok itt, mintha a saját szobám lenne.

- Azzal aztán sokra mentem. " Stefiékkel vagyok, majd megyek. Ha akarsz, gyere te is." - elevenítette fel az üzenetemet, ami tömör, rövid és lényegre törő volt, a bocsánatkéréses utén.

- Dexter nem volt ott, mielőtt kérdeznéd - szedtem ki a hűtőből a ketchupot, sajtot és vajat. Itt az ideje egy jó kis pirítós evészetnek, ha már csak steaket találtam, amit utálok.

- Hát, ezt egészen biztosra vettem volna anélkül is, hogy mondtad volna – fonta össze maga előtt Eszter a karját, ahogyan figyelte, hogy utóvacsorát dobok össze magamnak.

- Mégis miért? Ő nem szórakozhat nélküled?

- Dexterről beszélünk, Gerda. Önszántából sehova nem megy. Ha én, vagy Stefi nem rángatja el, akkor 0-24-ben tanulna vagy passziánszozna.

- Mondjuk az igaz. Mindegy is. Bocs, hogy ott hagytalak, de képtelen voltam elviselni az önelégült fejét – kértem most személyesen is bocsánatot tőle, mert üzenetben annyira személytelen volt.

- Tudom, tudom, nem is haragszom - vonta meg a vállát lazán, megérve a szitumat. - Azért is hozott ide Axel, hogy lenyugtassalak, mert ahogy ő fogalmazott, „mi ketten nem vagyunk azonos problémamegoldó képességi módszerekkel megáldva" – idézte a bátyám szavait. - Most ezzel mit akart mondani? Azt, hogy hülye vagyok?

- Csak annyit, hogy ő egy világi nyomorék - nyomtam meg a mondat végét, hogy a testvérem is hallja még a zuhany alatt állva is.

- Ameddig nálam lebzselsz, addig kussolsz - szűrődött ki a hangja egyből.

- Amúgy, ha nem haragszol, akkor mégis mi volt az a jelenet, amikor nekem dobtad a párnát? – kérdeztem Esztertől, mert magamból kiindulva, csak akkor dobálom, ha felhúz valaki.

- Ahogy mondtad. Egy jelenet - tudta le a magyarázatot ennyivel, mire én továbbra se értettem, hogy mi is történt akkor pontosan. - Nem játszhatom el, hogy meg vagyok rád sértődve?

- Végül is, de - legyintettem egyet.

- Helyes - kapta ki a kezemből a pirítósomat, mielőtt beleharaptam volna. Elkerekedett szemekkel néztem rá, mert nem igazán közölte velem, hogy ő is éhes és csináljak neki. - Vigaszdíj - tudta le ennyivel. - Hé, Axel. Nagy szar műsorlistád van. Spektrumot meg ilyeneket nézel szabadidődben? Mióta lettél nyugger? - vonult vissza Eszter a kanapéra az én pirítósomat eszegetve.

Szerintem Axel nagyon megbánta ezt az ötletét, hogy idehozott mindkettőnket.

[...]

- Nyúzottnak tűnsz Gerda - jegyezte meg másnap Gergő vigyorogva, amikor konkrétan összeestem a kötelező sportórán kiadott utolsó feladat után. Mindig is tudtam, hogy az edző Bertoldnak a bakancslistáján szerepelt, hogy kinyírjon engem, de a mai után, szinte biztosra merem állítani.

- Vak vagy akkor - motyogtam a büdös szőnyegen fetrengve, igyekezve normalizálni a levegővételemet, ami olyan szapora volt, mint a Mávnál a késések. Esküszöm, hogy ma is kikészítettek engem teljesen. Kezdve onnan, hogy Konrád azzal szórakozott egész előadás alatt, hogy amikor majdnem elaludtam, kihúzta a kezemet a fejem alól, utána Eszter összefirkálta a karomat szemináriumon, miután persze egész éjszaka nem hagyott aludni, meg lerúgta a vesémet is, jaj és még Bálintot ki is hagytam a felsorolásból, aki azzal hozta rám a frászt, hogy a könyvtárban belemélyedve a Polgári Törvénykönyv szépségeibe, megpöckölte mögülem a fülemet, mire kiborultam a székből, akkorát ugrottan együltő helyemben. Tiszta óvoda. Meg volt ma mindenki bolondulva.

- Fülöp mit szólt? – kérdezte egy fokkal emberibben.

- Mégis mihez? - tápászkodtam fel lassacskán, egyik kezemmel erősen kapaszkodva a bordásfalba.

- Hát a kommentekhez a csoportban.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - vallottam be. Azt sem tudtam, hogy milyen csoportról meg milyen kommentekről beszélt, azt meg pláne nem, hogy Fülöp ehhez mégis, hogyan kapcsolódik.

- Tegnap este körül tették fel a posztot a sinnersen. Nem láttad? - kapta fel a kulacsát a földről könnyedén. Milyen jó neki, hogy nem akar összeesni, ellentétben velem.

- Most nagyon őszintén – egyenesedtem ki, a hátamat nekitámasztva, szintén a bordásfalnak. - Szerinted, ha láttam volna, akkor kérdeztem volna, hogy mi az? - vontam fel a fél szemöldökömet. Azonban, ahogyan Gergőre néztem, a válla felett megakadt a szemem valamin vagy inkább valakin, így megkerülve őt, sietős léptekkel indultam meg a kijárat irányába. Már amennyire bírtam sietősen lépdelni, ekkora rosszullét mellett.

- Most mi lelt téged így hirtelen? Szélütés? - magyarázott nekem folyamatosan, ahogyan pár lépéssel be is ért, azonban nem válaszoltam neki. - Te - lökte meg a karomat olyan erővel, hogy majdnem nekilökött a falnak. A napomból már csak az hiányzott volna, hogy eltörjön a karom is.

- Mi bajod van? – masszíroztam, a balesetet elszenvedő karomat, miközben, ha szemmel lehetett volna ölni, akkor Rékasi Gergő már nem létezett volna.

- Miért vár rád Perczel Csanád? – biccentett az emberünk irányába, akit én is kiszúrtam és pontosan miatta próbáltam felszívódni.

- Nem is engem...- halkultam el, mert ahogy velünk jött szembe egyértelmű volt, hogy nem máshoz indult meg. Pláne, hogy senki se volt itt már Gergőn és rajtam kívül.

- Pedig nagyon úgy látszik, hogy de, mert hozzám biztosan nem – jelent meg az arcán a következő, tökéletes szórakozást jelző vigyor, amit annyira, de annyira le tudnék törölni a képéről.

El fog jönni az én időm, amikor visszaadom neki, de abban nem lesz köszönet. Főleg nem olyan, amin vigyorogni lehetne.