Nem tudom, hogy mikor volt utoljára, amikor ennyire rossz idő alatt futottam le a szokásos útvonalat, amivel minden reggeleimet indítottam, de a mai, valami extrém módon borzalmas eredmény lett.

Lehet hozzájárult az, hogy hiába volt a fülemben füldugó, sőt még Andor fülvédőjét is megkerestem, amit mindig akkor visel, amikor láncfűrésszel dolgozik valamin, vagy nem tudom, hogy ezt mégis hogyan szokták mondani, de lényeg, hogy még azt feloperáltam a fejemre, de akkor is hallottam Fülöp kedd éjszakai dorbézolását, amivel csak annyi volt a problémám, hogy attól még, hogy ő nem kel másnap hajnali ötkor, nekem kellett. Ehhez hozzátett, hogy a hátam rendesen beállt reggelre, mivel ebben a szar zajszűrőben nem igazán lehet kényelmesen aludni, vagy legalább forgolódni. Vagyis lehetséges, csak olyan baromira kényelmetlen, mint Luca platformos cipője, ami igaz, hogy baromi jól néz ki, csak a nap végére háromszorosára dagad be a viselésétől az ember lába.

Pluszba rátett még a helyzetre, hogy amikor botorkáltam ki a fél-sötétben a folyosón, átestem a földön alvó Fülöpön, aki szerintem észre se vette, hogy a hátára térdeltem teljesen véletlenül, mert mozdulatlanul feküdt továbbra is, a fejére tett napszemüvegben.

A lábammal berúgva az ajtót, ugyanolyan csend fogadott, mint amikor elmentem egy órával ezelőtt. Luca még aludt gondolom, Fédra itthon se volt, ahogy anya és a mostohaapám, Andor se, Fülöp meg ki tudja, hogy él - e egyáltalán. Nagyon ritka az, hogy majdnem egy órán keresztül futok, szóval a mai teljesítményem egy nagy szégyen, pláne amikor felírtam a naptárban. Mit ne mondjak nagyon jól mutat a fél óra, esetenként huszonöt perc után egy laza hatvanas. Alapból örülnöm kellene annak, hogy képes vagyok rávenni magamat, hogy elmenjek egyáltalán futni, nem pedig magas elvárásokat felállítani magammal szemben. Állított jó páran mások, amiket, ha akarnék se tudnék nemhogy megugrani, de még meg sem közelíteni sem. Na, de mindegy is, mert még a végén olyan személyeket vonzok be, pusztán a gondolataimmal, akiket nagyon nem volna szabad.

Egy gyors zuhanyzással egybekötött hajmosás után, turbánnal a fejemen felkaptam egy rózsaszín leggingset és egy fehér ujjatlant, ami tökéletesen rikító szettnek bizonyult, amíg itthon vagyok és körülbelül átrámolom az egész házat, amit Fülöp egészen biztosan nem fog megcsinálni, sőt Luca se szerintem, pedig ma jön haza Fédra, akinek a jelenlétéről meg fogalmam sincs, hogy mégis kinek passzolhatta le az az idióta, de lehet addig jó mindenkinek, amíg nem tudom. Az kellene még nekünk, hogy anyáék visszajöjjenek hamarabb és egy konkrét fertővel találják szembe magukat. Igaz, hogy fogadalmat tettem, miszerint én biztosan nem fogok takarítani az elvetemedett bátyám után, amihez nagyjából tartottam is magamat, merthogy a bútorok visszatologatásához és az összes, biztonságok helyre elpakolt tárgyaknak az eredeti helyére való visszahelyezésben nem vagyok hajlandó részt venni. Azért még az én, évi kettő létszámban maximalizált jócselekedet limitemnek is vannak eléggé húzós határai, hogy mire igen és mire semmiképp nem terjedhetnek ki.

Egy szemeteszsákkal a kezemben forgolódtam a nappalink kellős közepén és egy tervezetet igyekeztem kialakítani a fejemben, hogy mégis hogyan kellene nekikezdeni ennek az egésznek. Mi lenne a legjobb stratégia. Nyilván az, hogyha alkalmi vakságot színlelek és hagyom a francba az egészet. Vagy lehet, hogy jobb kérdés az, hogy hol kellene kezdeni, nem pedig, hogyan. Ugyanis csomó eldobált műanyag, a szivárvány színeiben pompázó feles poharak, jó esetben összetaposott, vagy pedig félig otthagyott sörök, vodkás üvegek, mindenféle chips és édesség zacskók darabokra tépve, pizzás dobozok és szerintem nem is sorolom tovább, hogy mik hevertek szanaszét a földön, fotelekben és körülbelül mindenhol, amin megáll, mint a por.

Ezért szar annak, aki házibulit tart. Rá marad a takarítás, vagyis a mi esetünkben, rám. Legalábbis a 30%-a. Szerencsére egyáltalán nem gyakran vannak tartva, ugyanis hamarabb megy el az ember egy szórakozóhelyre vagy az egyetem által szervezett banzájba, ami valljuk be, nemcsak felkapott, praktikus valamilyen szempontból, de még rendszeres is. Mondhatni a vizsgaidőszak kivételével, hogyha hetente nem is, de kéthetente biztosan van valami, az egyes karok általi, vagy általánosságba véve mindenkinek szervezett partika. Így hogyha visszagondolok, hogy amikor még én általános iskolás voltam, akkor mennyire elterveztem, hogy „fúú, majd olyan sok homemade buliba leszek hivatalos, hogy ki se fogok látszani a meghívókból", igazából marhára megbukott, mire odaértem, hogy egyáltalán elengedjen anya. Apám véleménye ilyen téren abszolút nem érdekelt, felőle, akár szerintem hat évesen még terrorelhárítónak is elmehettem volna, az se nagyon zavarta volna különösképpen. Anyám egyik legjobb és legokosabb döntése volt az, amikor elvált attól a seggfejtől, ami azóta is egy jól lelakatolt része az eddigi hibáit összegyűjtő könyvecskében, aminek még a kulcsát is eldobták. Meg a másik, hogy persze, amikor még én voltam 14 éves, akkor nem mehettem össze - vissza a barátaimmal, mint ami manapság eleggé megszokott, még nyáron medencézni is csak pár órára engedtek el. Most meg, jobb, hogyha bele se kezdek, mert teljesen ég és föld az én generációm, a mostanitól. Ilyenkor olyan idősnek érzem magamat, mert az egy dolog, hogy az is vagyok, de rendesen meglátszik az is, hogy teljesen más a felfogásunk meg a stílusuk, ami rendben van. Viszont az nagyon nincsen rendben, hogy amíg engem tizenhatnak néznek, addig a tizenkét éves unokatesómat meg huszonkettőnek. Na, ez az, ami nagyon nem normális.

A házibulik is, mire odaértem gimi közepére, hogy elengednek éjszakára, de csakis barátnőkkel, kétóránkénti hívással, addigra pedig kiment a divatból. Elvégre nemcsak az, hogy előtte - utána kell takarítani, bútorokat tologatni, esetenként falat meszelni, vagy szőnyeget súrolni, de ott vannak az anyagiak is. Mert az csak egy dolog, hogy mindenki hoz magával valamit, de attól még elvárt az, hogy mégis a házigazda adjon mindent. Persze, ezt az ott alvós lányos összejövetelekkel nem lehet és nem is kell összehasonlítani, mert az meg egy teljesen másik világ, én most a tipikus lerészegedős, „mindenki itt van, aki számít", „pörgünk addig, amíg Soho Party nem szólal" és hasonló fajtákról beszélek. Inkább mindenki alapoz otthon, a koliban vagy haveroknál, aztán hello-szia város itt vagyok helyzet áll fent, majd hajnalban egy gyros és alvás délután háromig. Vagy hogyha nagyon kemény gyerek valaki, akkor alvás nélkül is kibírja, ami azért szintén nem újdonság az egyetemista életben. Én kimondottan nem csinálok ilyet, mert egyszerűen nem vonz az, hogy három napig regenerálódjak, csakis azért, mert szétcsaptam a májamat meg a gyomromat, konkrétan haldokolva üljek végig többszöri másfél órás blokkokat hányingerrel, émelygéssel és az összeesés körüli állapottal karöltve. Inkább nem. Nem vagyok prűd, meg nem vetem el az alkoholfogyasztást, de azok után, hogy tudom mérlegelni a lehetséges következményeket azzal, amiket csinálnom kell másnap, pluszban magamat ismerve, hogy mégis hogyan viselném, mindig a normális kereteken belül maradok. Elég volt néhány görbe este, főleg az érettségi után, amikor kivételesen nem Fülöp töltötte az éjszakáját a budi mellett, hanem én és máris fel tudom mérni, hogy hová fajulhatnak a dolgok, hogyha az adott pillanatban nem állok le.

Összesen egy 45 percembe telt, de a nappalink, az előszoba és a konyha patentba lett vágva, szóval a napirend második pontját is ki lehet húzni. Remélem, hogy a Fülöp szobájában pontosan a párnájának a közepét telibe hányta valaki, mert az egy remek elégtétel lenne nekem és a lelkem is örülne egy pöppet legalább. Az pedig, hogy ő erről mit sem sejtve belefeküdne, kifejezetten felvidítana.

- Na biztos, hogy nem - ráztam meg a fejemet, amikor a megtörte a bacon halkan sercegő hangját az alapértelmezett csengőhangom, majd apám nevét hozta ki, mint bejövő hívás. Egyből az elutasító gombra nyomtam, hiszen semmi kedvem nem volt pont most beszélni vele. Meg amúgy körülbelül sose. – Hoppá. Hát ez galád módra kinyomódott - motyogtam tulajdonképpen saját magamnak. Mindenki jobban jár, amíg nem beszélünk egymással, mert abból komoly és visszafordíthatatlan dolgok szoktam megszületni, ami nemcsak kettőnket érint, hanem a környezetünkre is kihatással van.

A rádió idegesítő reggeli talkshowját kikapcsolva, mert már éreztem, hogy a futás utáni nyugalmi állapotom, kezd megszűnni, inkább rácsatlakoztattam a tévére a telefonomat és onnan kapcsolgattam zenéket. Az meg, hogy felkeltek vele másokat, annyira nem tud érdekelni, hiszen már lassan reggel hét óra és tudtommal mindkettő Czenger gyereknek van órája nyolctól és mivel mi nem a kollégium lakóinak körét gyarapítjuk, így bizony nem három perc beérni a campusra.

Éppenséggel Dua Lipa egyik számát dúdolgattam, amikor egy hatalmas csattanást hallottam a folyosó felől. Reménykedtem benne, hogy Fülöp esett pofára, de amikor megláttam az egyből felpattantó Kristófot, aki szerintem félálomban mászott le Luca szobájából, hogy kisettenkedjen észrevétlenül a házból, a pohár narancslével a kezemben kerültem meg az elválasztó pultot, ami a konyha és nappali közti vonalat húzza meg és a falnak dőlve, várakozóan bámultam magam elé, hogy mégis mikor veszi észre, hogy a terve sajnos nagyon is meghiúsult, merthogy én rajtakaptam őt. Ebben a házban nincsen menekvés meg settenkedés, mert valaki úgyis észrevesz.

- Picsába már - sziszegte, miközben a lábujját dörzsölte.

- Hát igen, a picsába már - fojtottam vissza a vigyoromat, amikor megláttam, hogy konkrétan elsápadt a látványomtól. - Azért ennyire nem vagyok ijesztő - utaltam a falfehér arcszínére.

- Ááá Gerda, szia – köhintett egyet zavarában, mintha most aludt volna itt először és nem futottunk volna össze már ezerszer a távozásakor. - Fülöp? - mérte fel a terepet, hiszen hogyha Luca csávójának valakitől tartania kell a családban, az akkor a barátnője bátyja, aki kifejezetten utálja a tagot. Vagyis, hogy finomabban fogalmazzak, nem tűri meg a közelében, nincsen meg az iránta érzett szimpátia és az alapítója, egyben elnöke az anti-Kristóf csoportnak.

- Éppen újjászületik - biccentettem a fejemmel oldalra, ahol az emlegetett pala fetrengett továbbra is. Gondolkoztam azon, hogy felkeltem legalább annyi időre, hogy a kanapéra felmásszon, de minek? Ő már nagyfiú és hogyha a húgát ennyire képes védelmezni, akkor magára is tud vigyázni.

- Jó, oké - fújta ki a levegőt és annyira látszódott rajta, hogy megkönnyebbült, hogy azt nem lehetett volna még letagadni se. - Egyébként ez nem az, aminek látszik - rázta meg tagadóan a fejét és folyamatosan a lépcső felé mutogatott.

- Hát persze, hogy nem - adtam neki a hülyét, hogyha már próbált annak nézni, legyen egy kis sikerélménye.

- Itt hagytam a pulcsimat tegnap és reggel gyorsan beugrottam érte. Úgyis útba esett - vakarta meg a tarkóját, miközben össze – vissza nézelődött, csak éppenséggel rám nem. Hogyha van árulkodó jel arról, hogyha valaki telibe tolja a kamukat, akkor ez bizony az. És a legrosszabb az egészben, hogy a hazudozó, jelen esetben Kristóf, észre sem veszi, hogy mennyire átlátszó, amit leművel. Ha csinálja, akkor legalább tenné rendesen.

- Főleg úgy, hogy neked az egyetem pont az ellenkező irányban van - jegyeztem meg unottan.

- Igen, de ezt a pulcsit nagyon szeretem. Még....khm... – köhécselt és erősen gondolkozta azon, hogy megkérdezem tőle adjak-e vizet neki, mert biztos megakadt valami a torkán. - ...még a nagyanyám varrta... – próbálkozott egyre képtelenebb indokokkal előállni és még mielőtt visszakanyarodott volna a manufaktúrákig, inkább félbeszakítottam, mert már elfogyott a türelmem.

- Akkor nagyanyád eléggé nagy mennyiségben varrhat, mondhatni üzeme van, mert pont múlt szerdán pakolgattam ki a polcokra az ugyanilyen felsőket - vontam meg a vállamat egy "ez van" stílusban, azért pont nekem ezt bekamuzni, eléggé szánalmas, hiszen ruhaboltban dolgoznom és pontosan tudom, hogy a srác ott szokott vásárolni. - Kristóf, szerintem ezt a kimagyarázást hagyjuk abba, mert kezdesz a szánalmasabbnál is lejjebb süllyedni. Mondjuk, ha folytatni akarod, akkor én meghallgatlak, csak szóltam előre.

- Áááá, nem szükséges. Egyébként ugye nem szólsz Fülöpnek? – lesett rá a kis leopárdbébire, aki a sziesztáját tartotta.

- Olyan jó látni, hogy ennyire félsz tőle. Hogyha ilyen srácokkal lenne tele a világ, mint te, csodálom, hogy nem halt még ki az emberiség – mentem vissza a konyhába, Kristóf pedig átvette az addigi helyemet és az egyik bárszékre félig felülve figyelte, ahogyan a mosogatógépbe pakolom be a koszos edényeket. Ha ezt anyám látná, biztosan kioktatna, hogy miért nem mosom el kézzel, mivel ő tipikusan az a személy, aki nem bízik a mosogatógép munkájában, így nagyon ritkán hajlandó csak használni.

- Kösz Gerda, ez most marha jól esett.

- Most mit kezdjek azzal, hogy puhány vagy?! – kérdeztem egyből, nem titkolva a véleményemet róla.

- Nem vagyok az – tagadott azonnal.

- Igaz, csak konkrétan rettegsz Fülöptől – bólogattam párat, igazolva, hogy „nagyon is hiszek neki" és még véletlenül sem az ellenkezőjét. - Nem mintha olyan ijesztő lenne Austin Mahone - forgattam a szememet, mert Luca testvérére sok minden jelzőt lehetett mondani, csak pont ezt az egyet nem. Pláne, hogy amikor én megismertem őt, akkor még az a borzalmas korszak volt, amikor a legtöbb fiú félig letolva hordta a nadrágját, hiszen nagy sláger volt még a Mizu, ami nemcsak zenei stílust határozott meg, hanem egy öltözködést is, így persze ebből pont Czenger Fülöp nem maradhatott ki és esküszömre mondom, hogy akkor teljesen úgy nézett ki, mint Austin Mahone. Azóta ezzel szivatom, amikor a kritikus küszöböt súrolja a hülyeségeivel, mivel amikor lezárult ez a rettentően előnyös időszaka és visszamenőleg nézett magáról képeket a Myvipen meg az IWIWen, belátta, hogy marhára igazam volt.

- Nem téged kergetett meg, hanem engem – közölte kapásból, nekem pedig sok energiámat össze kellett gyűjtenem ahhoz, hogy ne nevessem el magamat, mert a jelenet a Mónika Show szintjét hozta, ráadásul úgy, hogy Fülöp még kiabált is hozzá, az utcában lakók legnagyobb örömére. Mondjuk szerintem élvezték a műsort ők is. - És akkor csak haza kísértem Lucát. Mi lett volna, hogyha be is jövök a házba? Kikötöz a pincétekben?

- Igen - vágtam rá teljesen természetes hangsúllyal, mire elkerekedett a szeme és biztos vagyok benne, hogy már elképzelte, ahogyan tuszkolja őt be. - Nyugi már, nincsen pincénk. Fülöpnek meg csak a pofája nagy. Állandóan magyaráz, egyszerűen sosem dugul el, de amúgy teljesen ártalmatlan. Többnyire.

- Ezzel nem mentem sokra – vette el az egy poharat, ami a legközelebb esett a kezéhez, majd lehajolva a pult alá, rutinosan szedte elő a kólás palackot. Nem tudom, hogy mennyit szokott nálunk tartózkodni, mert hogyha délután visszaérek, akkor általában tanulok és alszok, ami eléggé ritkán van valljuk be, köszönhetően annak, hogy a legtöbb esetben esti műszakos vagyok és nekem kell zárni, így örülök annak, hogyha este 11-re hazakeveredek, de ahogy elnéztem a mozdulatot, több, mint valószínű, hogy eléggé sok időt tölt nálunk, ha ennyire tudja, hogy mi merre található meg.

- Ne várj rögtön arra, hogy megkedveljen téged. Elvégre nem vagytok olyan régóta együtt Lucával.

- Igaz. Végülis a két hónap, az semmi idő - mondta cinikusan.

- Mert nem is az. Fülöp engem konkrét ugyanúgy utált, amikor az apja bemutatott minket egymásnak, mint téged. Félt attól, hogy majd Andor szemében én kiemelkedőbb helyet kapok, mint ő, aki a vér szerinti fia, hogy Luca is inkább velem lesz szívesebben, mint vele, akivel közösen vészelték túl az anyjuk hiányát - magyaráztam halkan, miközben tojásrántottát készítettem magamnak a bacon mellé.

- És mikor hagyott fel ezzel a viselkedéssel?

- Egy olyan másfél - két év kellett csak hozzá... – tűnődtem el azon merengve, hogy mikor lehetett az első olyan pillanat, ahonnan kezdve Fülöp felhagyott a szemétkedés szokásával.

- Tessék? - guvadt ki Kristóf szeme pontosan úgy, mint amikor Eszter meglátta, hogy az anyjának Billie Eilishos zoknija van.

- Nyugi, csak vicceltem. Halvány lila gőzöm sincs. Gondolom, amikor látta, hogy komoly a dolog anyám és az apja között. De neki ilyen érdekes észjárása van, sose lehet tudni, hogy éppen mi is van a fejében - legyintettem egyet lemondóan. - Mindent rá kell hagyni. Csak próbáld meg azt érzékeltetni, hogy te nem játszadozni akarsz Lucával...

- Fúúú - morgott egyet valaki a folyosó irányából, aki nagy lehetőségek hiányában csakis drága, emlegetett Fülöp lehetett.

- Én sose jártam itt - mondta egyből Kristóf és csapot papot otthagyva, már iszkolt is a bejárati ajtó felé. Ennyit arról, hogy ő nem retteg Fülöptől.

- Nem is ismerlek - forgattam unottan a szememet és az otthagyott poharának tartalmát egyből kiöntöttem és a mosogatóba raktam, nehogy feltűnő legyen a mostohatestvéremnek, hogy valaki járt itt. Nem mintha kutya állapotban bármit is észrevenne, de attől még képes kiszagolni az ellenség nyomát.

- Kivel beszélsz te? - tápászkodott fel a földről Fülöp, pontosan olyan lassan, mint ahogyan én szoktam büntetőjogra sietni. - Szétrobban a fejem, nem vennéd lejjebb? - dőlt neki a falnak, ami mellett haladt lassan a konyhapult irányába. Mintha a gravitáció húzná oldalra. Biztonság kedvéért azért a jobb kezét eltartotta magától, hogy biztosítsa a stabilitását.

- Várjál, egy pillanat - nyúltam a telefonomért és maximumra felvettem, már csak azért is stílusban, amiért nekem kellett takarítani és a szobámból kirakni embereket, ami csakúgy az ő hibája, mire Fülöp arca eltorzult és félő volt, hogy tényleg összeesik.

- Hogy nyelne el a föld téged pontosan, ebben a pillanatban, itt a konyhában - morogta Fülöp rekedten, míg nagy nehezen felmászott a bárszék egyikére és a fejét megtámasztva, maga elé meredve, mélyen szívta be a levegőt.

- NEM TETSZIK? - üvöltöttem túl az amúgy is üvöltő Blackbeart.

- Szűnj már meg, hát mindjárt elpatkolok innen a francba – dünnyögött valami ehhez hasonlót.

De úgy látszik, hogy a jóisten vele van és a do re mi szám refrénjéig sem tudtunk eljutni, amikor félbeszakította a Messenger félreismerhetetlenül irritáló éresítő hangja a számot. Átkozott én, hogy bekapcsolva hagytam és átkozott hangszóró, amiért megszakította ezt a jó számot pont a legjobb rész előtt.

- Ki keres engem ilyenkor? - kérdeztem igazából magamtól, míg kitálaltam a reggelimet az egyik matt sötétkék tányérra, amit anyám egyenesen gyűlölt, mondván, hogy az étkészlet világos legyen, ne sötét, mert az olyan komor. Nem tudom, hogy mi összesfüggés van a kettő között, biztos valami mániája.

- Gondolom a szolgáltató. Más nem állna veled szóba önszántából - vágta rá Fülöp egyből.

- Jaj, de nagyon vicces vagy - erőltettem magamra egy vigyort, míg feloldottam a telefont, hogy lecsekkoltam ki az és mit akar.

- Mitől van itt ilyen mocsok erős vegyes savanyú szag? - állt meg hirtelen a lépcső közepén Luca, aki már indulásra készen állt.

- A srácokkal hajnalban ettünk egy kis szendvicset - legyintett Fülöp. – Akkor jó ötletnek tűnt, most már kevésbé.

- És csodálkozol, hogy rosszul vagy - csóváltam meg a fejemet, miközben az engedélykérésekre irányított át az applikáció.

- Hánynom kell – sápadt el egyre jobban Fülöp.

- Ajj, hogy mindig csak a bajt csinálod magadnak – csapta le Luca a táskáját a pultra és a bátyja hóna alatt átnyúlva, hátulról megtámasztotta és lesegítette a székről. – Segítesz? – pillantott vissza rám, ahogyan lassan, de biztosan megindultak a földszinti fürdőszoba felé.

- Fél másodperc – nyitottam meg az újonnan küldött, olvasatlan üzenetet, mire felszaladt a szemöldököm a meglepettségtől.

" Perczel Csanád: Az órámat megkereshetnéd igazán"

Ha tudnám, hogy miről van szó egyáltalán.

Milyen óra?

- GERDA!! – ordította el magát Luca sürgetően, másrészt pedig kétségbeesetten, jelezve, hogy nagy a baj.

- Megyek – léptem ki sóhajtva az appból és egy mentes ásványvizet felkapva, utánuk siettem.

Az első a kötelesség.

Utána pedig ráérek a hülyékkel foglalkozni.

- Jó reggelt!! – térített magamhoz egy vékony kislányhang, aminek a magassága a pohártörő szinthez közelített.

- Nagyon az – morogtam a párnába fúrva a fejemet, reménykedve abban, hogy a húgom megelégszik a válaszommal és nem kapja el a tíz perc, hogy ő engem mindenképp felébreszt, ami a csonkának mondható családunkban eléggé gyakorinak számított, tekintve, hogy mással ezt nem igazán tudta megtenni. Anyám mindig előtte ébredt jóval, még akkor is, ha hajnalban esett haza a munkából, csakis, hogy reggelt készítsen nekünk, elsősorban a lányának, mivel én már önellátónak számítok, így egyéb rokon híján, jómagam maradtam az egyetlen opciónak a kis akciójához.

- De nee – csapkodta a karomat, ahogy realizálta, hogy bizony nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt tervezte, ergo nem állt szándékomban még felkelni. – Ne aludj már, Gergő! – akaratoskodott.

- Hagyjál már békén – dünnyögtem az éberség és a félálom határán állva. Csak kettő perc csendet kérnék, hogy visszatérjem az üres álomvilágomba és legalább addig kivonjam magamat a forgalomból.

- Jó, rendben van. Te akartad – magyarázott Blanka feldúltabb hangon, mint az előbb és a matrac megmozdulásából ítélve, lemászott az ágyamról.

Csak az a bizonyos kettő perc legyen meg, utána felőlem dobolhat is, arra se kelnék fel. Nem értettem, hogy miért olyan nehéz felfogni a kisgyerekeknek, hogy a nem, az nem, még akkor is az lesz, hogyha akaratosakká válnak és hisztizésbe kezdenek.

- Ezt nem hiszem el – dünnyögtem a párnába, ahogyan valószínűleg megmozdította az éjjeliszekrényen töltődő telefonomat Blanka, ami azonnal rákapcsolódott a wifinkre és megállás nélküli tilinkolásba kezdett, ahogyan érkeztek be a különböző platformokról az értesítések. Néha tényleg bántam, hogy nem nyomtam ki teljesen a jelző hangot, de magamat ismerve, nem fogok válaszolni senkinek sem, hogyha nem mutatja ki, hogy valami nem néztem meg. Ezért is vezetek körülbelül mindent, zh írások dátumát, munkába menetel időpontját, buszok indulási dátumát, pályázatok leadási időpontjait a telefonom naptárában, így jóval előre látom, hogy vannak az aktuális napra betervezve programok.

- Én szóltam előre – erősödött vissza a húgom hangja, majd aztán hirtelen, mint akit berántottak a zuhany alá és ráengedték volna a vizet, kipattant teljesen a szemem, ahogyan éreztem, hogy rám tapadt a pólóm és folyt végig a fülemen a víz.

- Te normális vagy? – néztem oldalra elképedve és szembe találtam magamat a teljes fogsort villantó Blankával, aki előszeretettel veti be az „aranyos" arcát, hogyha valami olyat művel le, amit nagyon nem lett volna szabad.

- Nem megmondtam neked, hogy ilyet nem csinálunk?! – sipákolta anya, miután ő is megjelent a szobámba. Már csak a szomszéd és Megan Fox kellett volna, hogy teljes legyen a kép.

- De te mondtad, hogy ne hagyjam visszaaludni – igyekezett menteni magát Blanka azonnal, ahogyan észrevette, hogy anya elővette a „csúnya" nézését, ami minden volt egyébként, csak az nem.

- Blanka, megbeszéltük már, hogy akkor kiabálj a fülébe vagy csapkodd őt és semmiképpen se boríts rá egy liter vizet. Most húzhatom át az ágyneműt, hogy megszáradjon – sóhajtotta fáradtan és mint mindig, most is kilométerektől ki lehetett szúrni a beesett, karikás szemeit, amely jelezte, hogy nem sokat aludt az elmúlt órákban. Vagy napokban, sőt nyugodtan lehet azt is mondani, hogy hetekben és ezzel sem túlzok. – Te meg kapard össze magadat! – adta ki az utasítást egyből nekem is, ahogy már kezdett elmúlni a sokk és visszatérni az alvást előidéző bágyadtság.

- Jó – válaszoltam, de már anya nem volt a közelben.

- Mondom most!! – ordított ki egy másodperccel később a konyha felől, gondolom azután, hogy nem hallotta a mocorgást vagy a készülődés hangjait a szobám felől.

- Felvagyok – erősítettem meg hangosabban, mielőtt visszaküldte volna a húgomat, hogy mégiscsak engedélyezi számára a felébresztési akcióját.

Az éjjeliszekrényről felkapva a telefonomat, végig görgettem az éjjel folyamán beérkezetteket, amiből volt egy jó adag. Kezdve Adrinak a szokásos „szép álmokat – jó reggelt" üzenetével, az egyik szaktársam jegyzetkérésén át, Szabiék egymást keresésén túl, Biczók Bálint videóküldésével bezárólagosan. Semmi különösebben fontos.

- Nem fogsz elkésni? – kérdezte anya, miután öt perc elteltével kicsoszogtam a szobámból a szememet dörzsölve, igyekezve felkelteni magamat.

- Nem – kerültem meg anyát, ahogyan a reggelinket szervírozta, majd a legfelső polcról leemeltem egy bögrét, hogy megtöltsem kávéval. Alapvetően nem szerettem és nem is szoktam fogyasztani, de vannak olyan napok, amikor a kényszer nagy úr. Ez a nap pedig pontosan olyan volt.

- Jó későn értél haza – vette észre anya, ahogyan a kotyogós kávéfőzőbe vizet engedek. Ő is tisztában volt vele, hogy nálam a kávézás mivel egyenlő.

- Felkeltettelek? – fontam össze magam előtt a karjaimat, miközben nekidőlve a szekrénysornak, vártam, hogy lefőjön a kávé.

- Nem te, csak az ajtó – biccentett a bejárat felé, aminek az ajtaja egy tragédiával ért fel, annyira nyikorgott. Lehet még a szomszédban lakó Helga is felkelt rá, amilyen hangot ad ki. – Akkor láttam az ébresztőórán, hogy már négy elmúlt.

- Lerobbant az éjszakai busz, amúgy egy fél órával hamarabb itt lettem volna – füllentettem egy aprót, ami azért hihetően bizonyult. Tény és való, hogy nem lerobbant, hanem lekéstem, mert Adrit, ahogyan visszakísértem a koliba, nem bírt elszakadni tőlem, így még egy darabig nála maradtam, aztán átmentem az egyetemi kocsmába, ahová hívtak Konrádék és nem mellesleg ott is dolgozom. Aztán lekéstem a buszt és így történt az, hogy fél öt után pár perccel, dőltem be a szobámba. Persze erről az anyám jobb, hogyha nem tud, mert egyrészt folyamatosan aggódna, meg várná ébren, hogy hazaérjek, másrészt pedig nem szeretem a dolgaimba beavatni túlságosan. Mert akkor rettenetesen belendül, minden barátomat, Adriról nem is beszélve, meg akar ismerni, meg akar kedvelni, aztán ha valami történik és megszakad a kapcsolatom velük, ő próbál engem győzködni, hogy oldjam meg és állítsam helyre. Túlságosan is ragaszkodó típus, aki nem szeret hozzászokni a változásokhoz. Ezt a döntésemet pedig azután hoztam meg, miután az első komolyabb barátnőmmel, Klaudiával szakítottunk. Annyira megszerette úgy, hogy nem is ismerte igazán, meg nem is igazán hozzánk jártunk, hanem én mentem hozzájuk, hogy a szakításunk híre után, rendesen egy kisebb depresszióba került. Ha ez nem lett volna elég, engem győzködött heteken keresztül, hogy ez még menthető, olyan aranyos lány, annyira összeillünk, hogy megfogadtam, csakis akkor mondom el neki, hogyha van barátnőm, hogyha komolynak látom már a kapcsolatunkat és nem az lesz az első, hogy pezsgőfelbontás közben elsztorizom neki, hogyan jöttünk össze. Így Adriról sem tud és még általam nem is fog egy darabig.

- Gyakrabban is járhatnának – csóválta meg anya a fejét rosszallóan. Örök problémája volt, hogy nemcsak éjszaka, hanem nap közben is, a külvárosi részt milyen sok idő megközelíteni, főleg úgy, hogy az a járat, ami erre jön, mindenhol is megáll. És mivel egyikünknek sincsen se kocsija, se jogsija, más opció nem maradt közlekedés szempontjából, mint a tömegközlekedés.

- Írj egy panaszkodós levelet – tanácsoltam neki, mivel nekem hiába mondja, nem tudok mit kezdeni vele.

- Ideadnád? – biccentett az egy fotelből, 50x50-es kávézóasztalból és egy kétszemélyes, ócska, szétesés közelében lévő kanapéból álló nappalink felé, ahonnan egy ciripelő hang érkezett.

- Bent van egy tücsök? – sikított Blanka a hang hallatán.

- Ez csak anya telefonja volt – szóltam vissza neki, míg oda – vissza összesen öt lépéssel megtettem a nagy távot, majd anya felé nyújtottam a telefonját.

- Kavard már egy kicsit – állt felére, hogy teret engedjen nekem a rántotta elkészítéséhez, így helyet cseréltünk.

- Ugye nem teszel bele semmi extrát? – érdeklődtem, mert szokása volt, hogy kísérletezett az ételekkel, mi mivel passzol és mivel nem. Amikor az egyik reggel szintén ugyanezt a reggelit készítette el, csakhogy zöld trutymóval volt körítve, azt hittem, hogy elhányom magamat. Még én mindig a jobbik eset voltam, mert csóró Blanka tényleg hányt, így megúszta az óvodát mázlijára. Anya állítása szerint az egyik munkatársa esküszik a spenótos rántottára, de mivel sose evett se ő, se mi, így ki akarta próbálni. Esküszöm, hogy az nem spenót volt, amit beletett, hanem alga, annyira borzalmas volt már az illata is, hogy örültem annak, hogy hallgattam a megérzésemre, hogy ebből egy fél villányit kell csak megkóstolni. Legalább volt mit ennie a szemben lévő utcában lakó Margó néni németjuhászának. – Hallasz? – néztem rá, miután hiába vártam, de a válasz elmaradt tőle.

- Hm? - kapta fel a fejét és a visszafojtott vigyorából ítélve, teljesen másik dimenzióban repdesett éppen.

- Ugye csak sima lesz? – ismételtem meg a kérdésemet, de most kevésbé érdekelt, inkább anyámmal voltam elfoglalva.

- Persze – bólintott egyet, míg újra ciripelt a telefonja, ergo újabb üzenetet írt.

- Ettől a hangtól a falat tudnám kaparni – jegyeztem meg újra, hátha egyszer megunja a folyamatos beszólogatásomat és megváltoztatja.

- Én is... – motyogta, belemerülve a pötyögésbe, miközben még kuncogott is.

- Te jól vagy? – képedtem el teljesen és szerintem úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott. Anyám meg a kuncogás? Ez nagyon nem jó jel, az emlékek kezdtek is feltörni bennem. Mindig ezzel kezdődik a történet, amit káosz, veszekedés, sértődés és sírás követ, ebben a sorrendben és nem az én részemről.

- Hogyne.

- Igen jó kedved van – jegyeztem meg enyhe éllel a hangomban.

- Szép napunk van – lökte be a lehető legsablonosabb kimentő választ.

- Ez? – húztam el a minifüggönyt a kezemhez közel lévő ablak elől és kint, teljesen el volt borulva az ég, pillanatokon belül szakadni kezdhetett volna az eső.

- Aham.

- Van valami, vagy inkább valaki, akiről tudnom kellene? – nyomtam meg direkt a „valaki" szót, miközben visszavette a fakanalat és engem eltessékelt a gáztűzhely környékéről.

- Nincs – vágta rá feltűnően gyorsan. Mégis mikor cseréltünk szerepet, hogy én játszom a szülőt, ő meg a gyereket?! – És neked? – kérdezett vissza a fél szemöldökét felvonva.

- Sincs – feleltem közömbösen, miközben ő is és én is nagyon is jól tudtuk, hogy mindketten kamuztunk. Nem is kicsit.

- Kész vagyok – ugrált be Blanka, megtörve ezzel a kissé fagyossá vált hangulatot, teljesen készen állva arra, hogy elkezdjen egy újabb napot az óvodában. – Hé! – ráncolta durcásan a szemöldökét, mire anyával egyszerre néztünk rá kérdően, mit sem sejtve arról, hogy mi baja lehet. – Gergőnek nem kellett elkészülnie, nekem meg igen? Ez nem fair – csapta a lábát a földhöz, miközben az étkezőasztalhoz trappolt.

- Én is úgy gondoltam egyébként, hogy indulásra kész legyél – vallotta be anya. – Nem mellesleg. meg fogsz fázni! Hányszor mondjam el neked, hogy attól még, hogy itthon vagy, nem élünk Floridában, hogy folyamat meleg legyen?! – szedte ki a maga mellé kirakott tányérokra, egyenlő arányokban elosztva, a rántottát.

- Eddig sose volt semmi bajom – emlékeztettem, hogy állandóan beszól, amiért télen – nyáron csak egy melegítőnadrágban mászkálok itthon, pontosan ugyanezzel az indokkal, ami még sose jött be. Sőt jobban belegondolva, nem is nagyon szoktam beteg se lenni. Legutóbbi is talán akkor volt, amikor a novemberi szalagavatóm után, az osztálytársaimmal a parkban iszogattunk. - Én később megyek el, mint te – válaszoltam Blankának, hogy én még miért nem készültem el, majd leraktam a bögrémet a vele szemben lévő székre, elvettem a pultról a már kikészített reggelit, és az egyik tányért letettem elé, míg a másikat az üresen maradt helyre, ahova csakis anya ülhetett le, mivel más személy nem volt jelen a házban.

- Az még nem azt jelenti, hogy nem is lehet – nyomta a kezembe az én adagomat anya, majd beült a középső székre, hogy közösen reggelizhessünk.

Nem sok szokást, hagyományt alakítottunk ki és tartottunk is be, azonban az egyike volt ezeknek a reggeli, mivel csakis az volt biztos, hogy mindenki itthon van, anya pedig ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy olyan időintervallum, ami fix és együtt tudunk tölteni egy kis időt. Az indoklása pedig csak annyi volt, amikor rákérdeztem, hogy ezt miért tartja ennyire fontosnak, hogy nem akar olyan családdá válni, akik hiába laknak egy fedél alatt, olyanok egymásnak, mint az idegenek. Igaz, hogy én is rengeteg sok mindent nem osztottam meg vele, ő meg aztán végképp, bele se akarok igazából gondolni, hogy milyen titkokat őriz, de attól még nem idegenültünk el egymástól.

- Elmegyünk majd ajándékot venni? – fordult felém Blanka, pontosan tudva, hogy anyának sokkal kevesebb a szabad ideje, mint nekem, szóval, ha valamit tervez a húgom, akkor mindig hozzám jön először, aztán csak anyához.

- Kinek kell? – lepődött meg anya, mint akinek új volt ez az információ, mert több, mint valószínű, hogy az is volt. Az rémlett nekem, hogy említette, hogy valakinek születésnapja lesz, de az, hogy kinek és mikor, azt nem tudtam volna megmondani.

- Fédrának. Már múlt héten is szóltam – előzte meg okosan azt a kérdést, hogy „miért nem szóltál korábban". Hát igen, Czenger Fédra, a húgom egyik, ha nem a legjobb barátnője, hogyha az ovisok között létezik egyáltalán ilyen. A kiscsaj pedig nem más, mint a „kedvenc" edzőtársam, Balla Gerda féltestvére. Ezért is kell vele minimum beszélőviszonyban lennem, mert előszokott olyan fordulni, hogy ők hozzák el a húgomat vagy viszik el állatkertbe, plázába, vagy ide – oda. Czenger Fülöppel meg hiába vagyok jóban, tíz alkalomból háromszor értem el őt időben, amikor pont szükség volt rá.

- Meddig kell? – kérdeztem két falat között.

- A héten.

- Az nem jó, hogyha veszek valamit neki és te odaadod? – fordult hátra anya, hogy a mágnessel, hűtőre rögzített heti beosztását megvizsgálja, ami innen látva sem nézett ki túl jól. És hát a kérdéséből ítélve, nem is volt az. Tehát ismét csak reggelente fogjuk látni őt, mert éjszaka hullafáradtan egyből kidől, bőven azután, hogy Blanka már lefeküdt aludni.

- Nem – szomorodott el egyből a húgom és ahogy a derekamig érő kislányra néztem, aki csalódottan tologatta a tányérján lévő rántottadarabokat, azonnal megsajnáltam.

- Majd elmegyünk holnap – áldoztam be magamat, mert a mai egészen biztos, hogy nem fog összejönni, a holnapután se, így már verzió nem maradt.

- Tényleg? – dobódott fel egy másodpercnyi idő alatt Blanka és már megérte, ahogyan csillogó szemekkel nézett rám.

- Persze – ígértem meg neki és eszemben ágában sem volt, hogy megszegjem.

- Nem fogsz dolgozni? – lepődött meg, hiszen nem sok szabad napon volt a héten, sőt mondhatni egy, az is tegnap volt.

- De.

- És nem lesz órád, se? – töprengett el azon, hogy mégis hogyan fogom levarázsolni magamat fél négyre az óvodához, hogy utána még mászkáljak a húgommal, hazahozzam és visszajöjjek.

- De.

- Akkor mégis hogyan gondoltad?

- Majd megoldom – titokzatoskodtam és semmiképp nem szerettem volna bevallani, hogy még én sem tudom.

- Nem akarom, hogy miattam hagyj ki órát – tükröződött anya arcán a bűntudat, hogy többet foglalkozom a húgommal, mint ő. Nem mondom, hogy nekem nem furcsa, mert az, de egyedül nevel minket, a munkahelyén a beosztása rettenet, viszont mivel a fizetése nem rossz, a lakbért fizetni kell, csakúgy, mint minden más kiadást, így beletörődtem már az állandó kaotikába. Hiába mondom neki, hogy váltson munkahelyet, mert ez ne megoldás, egyszerűen, mintha ha falnak beszélnék, nem hallja meg.

- Anya, megoldom – mosolyodtam el biztatóan, hogy emiatt ne aggódjon.

Nem akartam mondani neki, hogy eddig is képes voltam megoldani, szóval ezután is meg fogom.

És meg is kellesz, mert ez nem egyszer – kétszer történő helyzet.