- Esküszöm, hogy egy kő esett le a lelkemről, miután közölte, hogy az én referálásomra nem maradt idő - magyarázta Fülöp lelkesen az óráján történteket, míg arra vártunk, hogy kiszolgálják őt a büfében.

- Akkor a következőn kell előadnod, nem? Vagy megúszod? – kérdezgettem, mert nem tudtam az ő karjukon ez mégis hogyan megy. Nálunk, hogyha kiselőadásról van szó, meg van adva egy időkeret általában, amihez tartani kell magunkat, sőt a tanár mérni is szokta és ha szemétláda, akkor pontot von le, amiért átlepjük azt, épp azért, hogy mindenki beleférjen az órába.

- Aha, csak nem láttad, hogy milyen PPT-ket rittyentettek össze a többiek. Az enyém messze áll azoktól, konkrétan a nullával egyenlő. Nem is értem, hogyha az van mondva, hogy maximum 5 diakocka, akkor miért állítanak be egyesek egy konkrét tervezettel - dühöngött Fülöp a szokásos egyetemi dolgok miatt.

- Ezt én is utálom amúgy, csak hát tudod. Jó benyomást kell kelteni a tanárban. Nyalizás felsőfokon - mondtam, miközben a körmömet piszkáltam, ami már eléggé lenőtt. Majd beszélek Lucával, ahogy csinálja meg nekem, ő úgyis ért az ilyenekhez, velem ellentétben. - Amúgy, hogy vetted rá anyát, hogy bulit tarthass a házban? Tudtommal nagyon arra készül, hogy eladja – tereltem el a témát, mert még tegnap este szerettem volna rákérdezni, csak ahogy hazaértem, vacsoráztam, lezuhanyoztam és annyi időre feküdtem le az ágyamra, hogy megvárjam, amit a fürdőszobában végez, elaludtam.

- Személyes bájom meghatotta – húzta ki magát büszkén.

- Vagy az, hogy szerencsétlen vagy és megsajnált - javítottam ki, mert amúgy Fülöp eléggé érdekes, hogyha a szociális életét nézzük. Rengeteg, de tényleg számos haverja van, főként a szaktársai közül, akikkel elmennek ide – oda, általában bulizni, együtt lógnak, valami idétlen játékkal játszanak, de olyan, mint nekem például Eszter, vagy Stefinek Nina, egy közelebbi, aféle legjobb barát, számára nincsen. Ami fontosabb dolog, azt csakis családi körben osztja meg, mert állítása szerint ő nem kockáztat, hogyha megromlik a barátságuk, akkor visszahallja másoktól, amit bizalmasan megosztott. Így csakis ilyesmi „célok" miatt haverkodik, mert neki lételeme az, hogy szeressék őt, pluszba még az is ott van, hogyha szintén tönkre megy egyesekkel a kapcsolata, ne maradjon egyedül, hanem másokkal tudjon lenni. Eléggé kihasználós vibeja van ennek a szemléletnek még így is. Lehet egy barátnő kellene neki, hogy lekösse a felesleges energiáit és valamennyire észhez térjen.

- Együtt nőttünk fel, szóval te is ugyanolyan vagy akkor - vágott vissza azonnal kedvesen. - Egyébként még régebben megígérte nekem, hogy egy utolsó bulit nyomhatok ott, mielőtt megveszik és most eléggé komoly érdeklődők vannak. Ráadásul apád is nagyon örülhet majd a szomszédban, így nagyon szívesen, hogy rád is gondoltam, hogy ki tudsz vele akaratlanul is szúrni - vonta meg a vállát, majd az időközben átvett kávéjával a kezében, indultunk meg a kijárat felé.

- Tényleg rettenetesen figyelmes vagy - nevettem el magamat.

- Viszont az, hogy szabotálni akarják a nagy estémet, az már felháborító - "vadult be", ahogy elhaladtunk a hirdetőtábla előtt, amin már bazinagy kirakott plakát hívta fel a figyelmet az Arénában tartandó bulira, ami mondanom se kell, hogy nemcsak egynapon, de egyidőben is van Fülöp 2000-es évek partijával.

- Igen, mert pont az elmúlt napokban döntöttek úgy, hogy idecsődítik ezt a nagyon menő DJ-t, aki annyira népszerű lehet, hogy még senki se hallott róla, meg benne van az évrendi beosztásban, de nyilvánvalóan csakis miattad csinálják, hogy idegesítsenek - forgattam unottan a szemeimet. Azért ezeket már megtervezik jó előre, lefoglalják a fellépőt, már amennyire a forrásaim nem csalnak és nem pedig úgy hirtelen ötlet az egész, amit két óra alatt szerveznek le.

- Akkor is. Ez most az én nagy dobásom, nem rondíthatnak bele – mérgelődött tovább Fülöp. - Jaj, itt jön a napod fénypontja - halkult egyből, nehogy meghallja az említett személy, aki felénk sétált a folyosón.

- De jó - színleltem a lelkesedésemet. - Jó napot - erőltettem magamra egy vigyort, ami minden volt, csak őszinte nem, amikor apám elért mellénk a lifttől.

- Maguknak is - viszonozta a kedvességet és amint végigmért minket, alig láthatóan megrázta a fejét. Ennyit arról, hogy ne szóljuk le egymást, amikor látszódik rajta, hogy rosszallóan néz ránk. Felőlem meglehet rólam is és Fülöpről is a véleménye, de könyörgöm egy nyilvános intézményben vagyunk. Akkor legalább úgy fejezze ezt ki, hogy ne legyen bárki számára egyértelmű, mert se én, se ő nem szeretné, hogyha elterjedne széles körökben, hogy milyen viszonyban vagyunk egymással. 

- Ez egy kicsit sem volt kellemetlen - jegyezte meg Fülöp epésen, aki ugyanannyira feszengett az apám jelenlététől, mint én.

- Megszokhattad volna már – legyintettem egyet lemondóan, hiszen nem az első és szerintem nem is az utolsó alkalom sajnos, hogy egy levegőt kell szívniuk. - Te, az ott nem Luca? - meredtem magam elé, ahol az ismerős alkot véltem felfedezni. Csak éppenséggel ő be, mi meg kifelé haladtunk. - Dehogynem ő - válaszoltam saját magamnak.

- Hello, hello. Hát hova mész? - szólt utána Fülöp, mire Luca, mint, aki süket lenne, csak ment tovább. - Nem hallasz te idióta? – emelte feljebb a hangerőt, hátha az lehetett az ok, hogy túl halkan szólalt meg.

- Hallom, csak kurvára érdekel - mondta Luca vehemensen, miközben gyors léptekkel elhaladt mellettünk. Mint egy filmben, először csak össze, aztán utánanéztünk, nem értve, hogy mi baja lett így hirtelen, hiszen egyikünk sem számított pont tőle efféle viselkedésre.

- Ezzel meg mi van? – pislogott nagyokat Fülöp döbbenten.

- Én aztán nem tudom. Semmit se tudok már – ráztam meg a fejemet. Már tényleg a torta tetején a hab, hogy Luca is bedilizett.

- Nem lep meg, hogy ezt mondod - fogadott szívélyesen Konrád, amint odaértünk a campuson éppen hallótávolságban ácsorgó társasághoz.

- Te meg nem bírod ki, hogy ne szólalj meg? - kelt a védelmemre egyből Stefi, aki szerintem csakis azért csinálta, hogy beszólhasson Rádaynak. Egyszerűen a lételeme, hogy beoltsa a létező összes alkalommal a srácot, amikor a lehetőség úgy adódik. - Amúgy mi baja Lucának? Tiszta flegma volt az előbb, amikor köszöntem neki.

- Passz - vontam meg a vállamat és nem volt kedvem találgatni.

- Hormonok biztos - jegyezte meg a szintén velünk lévő, teljes feketében díszelgő Dávid, aki azóta, hogy a kocsmában elkezdett dolgozni, egészen gyakori vendége, a nagy ritkán összeülő társaságunknak, köszönhetően Stefinek. Csakúgy, mint a nem éppen jó híréről ismert Szakony Róza. Hiába igyekeztem rá nem furcsán tekinteni, mert a pletykáknak rendszerint nem sok valóságalapja van, de nem igazán ment egészen addig, amíg ki nem derült, hogy teljesen normális a lány egyébként. A totális inverze annak, amit állítanak róla. - Nem érdemes hozzá szólni egy darabig – tanácsolta.

- Ha az a patkány csinált valamit, esküszöm, hogy kitörök a nyugalmamból. Nem elég, hogy konkurensem akadt a buli miatt, még a húgom is hülye - akadt ki Fülöp újból. Jó tudni, hogy neki az a nyugalmi állapota, amikor pattog, mint a gumilabda. Nekem például az, amikor alszok, de hát kinek mi.

- Tényleg, egyszerre van a kettő - húzta el a száját Nina, Stefi szobatársa, akit egyébként alig látni, amióta a barátnőjének a bátyával, Somával jár.

- Szarrá kell hirdetnem, mert ez nem állapot már – tervezgetett hangosan Fülöp.

- Én ott leszek, ha egy nyugtat - mondta Róza, miközben a kabátját igazgatta magán. Ahogy a lány válla mögött elnéztem, szinte a szememet kiszúrta, ahogyan Adri és Gergő andalognak az egyik, koli előtti padnál, ahol a volt évfolyamtársam haverjai tömörültek még, hiszen Szabit felismertem közülük. Ezek szerint visszatért önmagához és rendbe szedte a dolgait, már amennyire tudta. Csak pár hányás, sértegetés és üvöltözés kellett hozzá, hogy észhez térjen.

- Tudod, hogy bírlak meg minden, meg nem akarok köcsög lenni, de nem hiszem, hogy ez segít a helyzetén - vágta rá Stefi, reagálva arra, hogy Róza mindenképp eljön Fülöp bulijára. - Mondjuk az se, ha én ott vagyok – gondolta át jobban, hogy igaz nem olyan veszedelmes az ő híre, mint a Rózáé, de azért nem túlzottan ragyogó az övé sem. Inkább félelmeteshez közelít.

- Szerintem közülünk senki nem segít a helyzeten – világított rá Nina, hogy nem igazán van embervonzó energiája a társaságból senkinek sem. Konrádnak még talán, de egyedül kevés hozzá.

- Nem érdekel, hogy ki mit gondol meg mit nem. A barátaim vagytok többnyire, így elvárom, hogy ott legyetek. Sőt felőlem, ott is maradhattok - legyintett egyet Fülöp, szinte utasításként kiadva a jelenlétet.

- Örülök annak, hogy nem teszel ki az anyám házából – motyogtam, mert nem is volt kérdés, hogy nekem nemhogy kell, hanem kötelező volt elmennem, ha szerettem volna, ha nem. Egyrészt, mert anya megkért rá, hogy legalább én felügyeljek, hogy eladható állapotan maradjon az öröksége, másfelől Fülöp elevenen megnyúzott volna, hogyha közöltem volna vele, hogy én aztán biztosan nem megyek el, azok után, hogy egyidőben két hasonló rendezvény is lesz. Nem a személyem igazgatta őt, hanem az, hogy a minél többen legyenek. Nem tudom, hogy neki ez miért számít ennyire, de ő Fülöp. Vannak furcsa szokásai.

- Jó van már, te a testvérem vagy. Nem számítasz – vágta rá Fülöp nagyon cuki módon.

- Köszi Fülöp, rendkívül rendes vagy. Ezt most bóknak veszem – grimaszoltam, miközben a szavaimból csak úgy áradt a szarkazmus.

- Amúgy én meg elhívtam valakit, szóval lehet többen leszünk mint 5-6 fő - jelentette be Konrád, mintha a világ legnagyobb híre lenne az, hogy csajozik. Persze az is lehet, hogy nem lányról van szó, de mivel a „valakit" megnyomta, nem hinném, hogy haverról beszélt volna, mert akkor nem így fogalmazott volna.

- Ó, sajnálom - tette rá Stefi Ráday vállára együttérzően a kezét, már amennyire ő az tud lenni.

- Mégis mit? – sejtett rosszat Konrád, mert Stefánia nem szokta őt sajnálni semmi miatt. Még ha meg is tette volna, akkor is eltitkolta volna.

- Azt, hogy lekoptatott. Borzalmas érzés lehet – játszotta el Stefi a megértő lányt, én meg csak a vigyoromat visszafojtva figyeltem a jelenetet és igyekeztem nem elnevetni magamat azon, ahogy Konrád méregeti a lányt. Mintha valami hátsó szándékot keresett volna a reakciójára.

- Már nem azért, de Ákos is... - köhintett egyet Nina, de nem tudta befejezni a mondatát, hiszen Stefi egy gyilkos nézéssel egyből elértve, hogy elhallgasson. Ezt a képességet át kell nekem adnia, vagy legalább megmutatni, hogy kell elérni a kívánt hatást, mert nagyon nagy hasznát venném. - Inkább befogom – vakarta meg a tarkóját kínosan.

- Jól vagy te? Fejed nem ütötted be? – vonta fel gyanakodva a fél szemöldökét Konrád, miközben le sem vette a szemét Stefiről.

- Most miért? Egyszer akarok kárörvendően szánakozni a nyomorodon és már azt se lehet? – pislogott nagyokat Stefi.

- Sajnos ez a program nem fog összejönni, mert igent mondott Flóra – törte le a kedvét azonnal Ráday. - Szerinted, hogyha azt mondtam, hogy többen leszünk, akkor mégis, mi volt a válasza vajon?!

- Komolyan? - lepődött meg Stefi, mintha el sem tudná képzelni, hogy ki az a szerencsétlen, aki Konrádnak bármilyen ötletére vagy meghívására, igennel válaszolna.

- Flóra? Az EHÖK elnök Flóra? - gondolkoztam el, hogy mégis milyen Flóráról lehet ez, viszont mást lányt, akit így is hívnak, nem láttam beszélgetni vele.

- Ő ki? - tűnődött el Dávid.

- Tudod, aki minden terembe tett szórólapot magáról, hogy szavazz rá. Még a harmadik emeleti büfét is kidekorálta vele - próbálkozott Róza azzal, hogy körbeírja kiről is van szó, hátha így beugrik majd Dávidnak.

- Jaa, hogy a túlbuzgó lány? – esett le neki így, hogy kiről is beszéltünk. - Oké, képben vagyok mindennel.

- Ez az év csodája – dünnyögte Stefi immáron kedvtelenül, amiért nem tudott szórakozni Konrád nyomorán. - És tudjátok, hogy mi lesz a következő?

- Ha Hunor nem lesz semmirekellő? - tippelt Nina azonnal.

- Az az ősrobbanással lenne egyenlő – legyintett egyet lemondóan Stefi. - Az lesz, hogy elmegyek most a könyvtárba – jelentette be úgy, mintha csak azt közölte volna, hogy a Marsra lépett.

- Ebben mi olyan nagy szám? - kérdeztem, mert valahogy nem fért a fejembe, hogy ez mégis miért lenne a csodával egyenlő. Én például rendszerint járok oda és nagyon sokan mások is, így nem egy elrejtett, titokzatos hely, ahová csakis jelszó ismeretében lehet bejutni.

- Mert én oda egy évben egyszer megyek. Most viszont már harmadjára fogok – magyarázta. - Szóval hogyha nem adnék magamról életjelet, ismétlem a könyvtárban leszek. Ott keressetek - kerülte meg Konrádot Stefi és megindult a campus másik irányába.

- Mehetünk haza? Még ki kell találnom, hogyan vonzzam az embereket hozzám - fordult felém Fülöp, közben a neten nézegetve különböző cikkeket a promotálásról.

- Kérd meg Stefit, hogy táncoljon az asztalon. Garantált sikered lenne – dobta be ötletként Dávid, Konrád pedig csak rezzenéstelen arccal bámult rá.

- Idióta - sóhajtotta Nina aféle „ettől hülyébb dolgot, még életemben nem hallottam" stílusban. Pontosan én is így szoktam reagálni, amikor Fülöp beszámol a Kristóf ellen elkövetett malőrjeiről.

- Engedd el, itt már mindenki az – javasoltam lemondóan, mert egyre gyakrabban mutatta ezt a tapasztalat, hogy csökken az éppelméjűek listája.

[...]

Ha választanom kellene aközött, hogy reggel, vagy pontosabban azután, hogy felébredtem menjek el futni, vagy este, az első opciót támogatnám. Nem mintha mazochista lennék és annyira nagyon szeretnék korán kelni, de napindításnak tökéletesnek bizonyult a futás. Amilyen fáradtan és életkedv nélkül szoktam elindulni letudni a szokásos öt vagy néha több kilométeres futásomat, olyan energiadúsan érek vissza és szinte pörgök, amire szükségem is van, hogyha órám van a délelőtt folyamán és mindenféleképpen be is kell rá mennem.

Az estével se lenne semmi bajom, ha utána még kellene valamilyen megterhelő feladatot csinálnom, amihez megadná az adrenalinlöketet, például nem is tudom, megépíteni egy kutyaházat úgy, hogy Luca adogatja Fülöp utasítására a szerszámokat, mert az egy őrülettel lenne egyenlő, viszont így, hogy semmi efféle programom nincsen, egyszerűen képtelen vagyok időben elaludni. Nyáron még oké is, hogy felvagyok hajnali ötig is akár, vizsgaidőszakban meg szinte kötelező, de most nem igazán jött ki jól. Pláne, hogy Gergő kis incidense után, konkrétan kimaradt egy nap alvás és még mindig olyan fáradt vagyok, mint egy polgári jogi vizsga abszolválása után, hiába aludtam tegnap ki magamat. Minimum kettő nap kell, hogy kiheverjen egy ember egy ekkora agy- és energialeszívást, mint amit nekem kellett.

- Jaj istenem, ki ne szökj - kaptam el éppen hogy a lábam mellett kislisszanni próbáló még mindig névtelen kiskutyát, hiszen amint kinyitottam a kapunkat, ő egyből kapott az alkalmon, hogy felfedezze a világot, amit nem engedhettem meg. Viszont, ha netalántán megtörténne, akkor meg én kapnék és hallgathatnám Fédra sírását, amiért ennyire szívtelen vagyok nonstop, hogy még a kutyáját is megszöktettem. - Legközelebb Fülöpnél próbálkozz - tanácsoltam az állatnak, aki folyamatosan a lábamra ugrálva idegesített. Végül is korrekt. Ha nem engedem elszökni, akkor majd tesz arról, hogy önszántamból útjára engedjem, hogyha besokkalok és elborul az agyam.

A bejárathoz vezető lépcsőn szinte felszökkentem, annyira bennem volt még a mozdulat, miközben leállítottam a playlistemet, amit kifejezetten erre hoztam létre, ugyanis tele van jobbnál jobb energiát adó és motiváló zenékkel. Nem szerettem egyébként lejátszási listákat gyártani, mert mindent inkább a kedvelt dalokhoz tettem be, inkább azok közé az emberek közé tartoztam, akik keresnek egyet, minthogy maguknak alkossanak. Kivétel ez alól néhány eset.

Ahogy benyitottam és a miniatűr előtérbe léptem be, aminek annyi célja volt csak, hogy az összes kabát és cipő egymáson sorakozott, máris megütötte a fülemet az ordítás.

- De már nagyon idegbe teszel. Egy szimpla válasszal is beérem - hallottam meg Fülöp hangját azonnal, mint veszekedő fél, és amikor a lépcső mellett megálltam, már láttam is, hogy ő az.

- Hagyjál már egy kicsit békén, jó? Olyan nagy kérés ez?! - trappolt fel Luca hangosan a fokokon, amiben biztos vagyok, hogy direkt csinálta, minél drámaibb hatást érjen el.

- Milyen jó erre hazaérni - jegyeztem meg, miközben ledobtam a susogós széldzsekimet a fotel támlájára.

- Egyszerűen nem tudom kiszedni belőle, hogy mi baja. Én csináltam valamit? - gondolkozott hangosan Fülöp, mire már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, azonban anya, aki csak a fejét fogva, a konyhapulton könyökölve hallgatta a perpatvart, beelőzött.

- Az sokkal hangosabb lenne és mindenki tudná – felelte ugyanazt, ami nekem is az eszembe jutott. Ha ők ketten veszekednek, akkor arról még a szomszéd is tud, hiszen olaszok módjára üvöltenek egymással, csapkodnak és meg se kell kérdezni, hogy mi történt, hiszen csak figyelni kell a párbeszédüket, mert úgyis kiderül.

- Igaz - értett egyet velünk a mostohabátyám. - Lehet meglátogatom azt a barmot – tervezte el. - Biztos, hogy ő tud valamit, habár nem értem, hogy miért.

- Állítsd már le magadat. Nincsen jobb dolgod, minthogy rászállj az emberekre? – sétáltam el anya mellett.

- Képzeld el, hogy nincsen – fortyogott Fülöp továbbra is.

- Hányszor mondtam már neked, hogy ne mászkálj a házban izzadtan és büdösen? – fordult felém anya, akit szerintem megcsaphatott a futás utáni illatom.

- Csak kiveszem a smoothiemat és már itt se vagyok - mutattam felé a kulacsomat, amiben a spentótos – epres – avokádós zöld csudaság lakozott, ahogyan kiszedtem a hűtőből.

- Remélem, hogy a fürdőszoba felé mész - szólt még utánam, amikor a lépcső felé indultam meg.

- Áá, dehogy. Gondoltam még ugrálok egy kicsit a lépcsőn, hogy jobb legyen idebent a levegő – motyogtam unottan, mintha tehettem volna arról, hogy a futás után nem úgy nézek ki, mint aki most lépett le a Victoria Secret kifutóról.

- Hé, Gerda - kiabált Fülöp, mire csak leguggoltam, hogy lássam a korlát részei között, hogy mit akar. - Elmentél és már fújt is az illatosító – vette viccesre a figurát.

- Úgy csinálsz mintha amúgy nem időközönként szokott volna - szólta le őt anya egyből, aki amúgy felnőtt létére sem szereti kihagyni az alkalmat, hogy leoltson valamilyen formában bármelyikünket is. Biztos, hogy ezt a szokást tőle örököltem.

- Legalább utánam azért fúj, mert sportolás utáni illatok vesznek körbe, nem pedig a büdös hagymás chipsé minden áldott este - utaltam arra, hogy Fülöp nem arról híres, hogy túlhajtja mozgással magát, viszont mázlista, mert valami marha jó a genetikája. Ha azt enném, amit ő egy hétvége alatt, amikor itthon van, már lehet gurulnék. Utálom, hogy Dorina és Axel kapott meg minden jó tulajdonságot anyától és apától, nekem meg maradtak a selejtek.

- Chips lesz a vacsora? - jelent meg Fédra, én pedig ezt az alkalmat találtam a legmegfelelőbbnek, hogy tényleg elhúzzak a közelből, mert én sem éreztem azért komfortosan magamat, hogy folyt az izzadság a hátam közepén.

A keskeny folyosón gyorsan végig haladva megtorpantam Luca szobája előtt és erősen gondolkoztam azon, hogy lecsekkolom mi van vele, mert tényleg eléggé furcsán viselkedett az elmúlt napokban, főleg ma, azonban amikor már a kilincsen volt a kezem, inkább elengedtem és bementem a szobámba. Én se szeretem, amikor folyamatosan kérdésekkel bombáznak akkor, amikor nincsen kedvem semmihez és senkihez se, ráadásul ez az ő dolga. Elvégre nem egy gyerek, elmondja, ha akarja. Azzal meg, hogy Fülöp támadásba vette, nem hiszem, hogy jobb lesz a helyzet, sőt simán kinézem, hogy csak ront rajta és már csak azért sem fog megnyílni senki előtt.

Egy sötétkék melegítőszettet kirángatva a szekrényemből, bevonultam a fürdőbe, hogy eltüntessem a futás árulkodó jeleit. Magamra kulcsolva az ajtót, automatikusan rácsatlakoztattam a telefonomat a hangszóróra, amit Fülöp szerelt be, mondván, hogy nyugtató hatása van annak, hogyha zuhanyzás vagy fürdés közben szól a zene. Amennyire hülyének néztem ezzel az ötletével, annyira tartom most egy zseninek, mert igaza volt. Tényleg sokkal nyugodtabban jövök ki, mintha csak a víz csepegését, vagy a fogkefe hangját hallgatnám csendben. Nem mellesleg ezzel jelzés is, hogy éppen foglalt a helység, mielőtt a másik elkezdené rángatni a kilincset, mintha nem lenne egyértelmű, hogyha zárva van, akkor minden bizonnyal van bent valaki és nem a szellemek tolták el a reteszt.

Miközben a törülközővel nyomkodtam ki a hajamból a vizet, betelepültem a szobámba, hogy vacsoraként elfogyasszam a smoothiemat, miközben csak úgy böngészgetek a neten, nem foglalkozva semmivel se. Ez pedig egészen addig valósult meg, amíg törökülésbe vágtam magamat az ágyam közepén, mert mintha megérezték volna, hogy ráérek éppenséggel, vad csörgésbe kezdett a telefonom, amin a nővérem, Dorina neve íródott ki.

- Mi újság? – tettem kihangosításra a hívást, hogy közben nyugodtan tudjam böngészni, így miután felnyitottam a laptopomat, megnyitottam az összes használt oldalamat, az emailektől kezdve egészen a közösségi médiás oldalamig.

- Csak gondoltam szólok, hogy hazaértem - mondta Dorina és szerintem ő is hangosított engem, mert edénycsörömpölést hallottam a háttérben, mivel nem hinném, hogy hirtelen több keze nőtt, meg tudná máshogyan valósítani.

- Anyának szóltál már? Mert tudod, hogy ilyenkor halálra aggódja magát – motyogtam, miközben oldalra lehajolva, kikerestem a szétfirkált jegyzetfüzetemet a táskámból, hogy folytassam a hagyományt és továbbra is gyarapítsam a firkák számát.

- Aha, már túlestem rajta. Sajnálom azért, hogy alig találkoztunk többet ebben a pár napban, amíg otthon voltam – vallotta be. Utólag könnyebb megbánni bármit is. Mintha nem tehette volna meg, amíg itthon volt, hogy felhív és elmegyünk valahová ketten, vagy átjön hozzánk.

- Hát, ha nem apánál laktál volna, hanem Axelnél és nem vesztél volna össze anyával háromszor, amikor itt voltál, akkor több időnk lett volna beszélgetni – jellemeztem az itthon töltött napjainak az alakulását, aminek én is szem-, valamit fültanúja voltam. - Arról meg nem tehetek, hogy órára kellett mennem meg dolgoznom hétköznap.

- Vagy esetleg, hogyha nem lennél önfejű és nyitnál apa felé, akkor is megoldódott volna a probléma – vágta rá Dorina és ha bejönnének a tippjeim, akkor már milliomos lehetnék, mert szinte a vénáimban éreztem, hogy apa oldalát fogja újból fogni és engem okolni.

- Ne kezdjük ezt el megint, jó? – sóhajtottam egyet, mert tényleg nem szerettem volna még veszekedéssel is zárni a napomat. - Még keresnem kellene forrásokat, meg a könyvtári kínálatot is át kell böngésznem, hogy majd hétfőn edzés előtt még be tudjak menni, szóval nem hiányzik, hogy ideges legyek. Egyezzünk ki abban, hogy ő is hülye, meg én is az vagyok. Megfelel? - motyogtam lassan, míg az említett oldalt nyitottam meg, miközben Konrád bombázott a Messengeren üzenetekkel, hogy kapjam össze magamat, mert ez így nem lesz jó. Hiába írtuk meg ma délelőtt az online tesztet, amit a tegnapi tájékoztatón Palócz beharangozott és nagyon figyelmesen adott egy időintervallumot is a kitöltésre, de már délután négy környékén jött is emailen az eredmény, onnantól pedig Ráday levakarhatatlan. Nem hittem volna soha, hogy kereken 1 óra leforgása alatt, nemcsak megkereste a kijelölt tanárt nekünk és beszélt vele, sőt mindhárman dűlőre tudtunk jutni a versenyen hivatalosan kiírt, mindet érdeklő témakörön belül, hogy mi legyen az, amivel foglalkozni fogunk. Teljesen arra voltam felkészülve, hogy olyan szinten összeveszünk majd Konráddal, hogy nem fogunk egymáshoz szólni napokig. Mondjuk utóbbi még megvalósulthat, mivel az imént küldött át egy beosztást, magára is és rám nézve is, hogy a tudományos kutatást, milyen tempóban írjuk meg. Ez szép és jó, csak nem számított arra, hogy nem aszerint fogok haladni, ahogyan ő szeretné. Ossza be a saját idejét, az enyémet meg ne.

- Ez a kutatás a versenyre kell? - érdeklődött Dorina.

- Te honnan tudsz róla? – szaladt ki a számon hirtelen. - Én mondtam volna? Mert nem hinném, vagy ha mégis, akkor lehet amnéziás vagyok. Az utóbbi időben kissé összefolytak a napok - gondolkoztam hangosan, hiszen nem igazán rémlett, hogy bármi hasonlót megosztottam volna a nővéremmel.

- Apa említette – válaszolta. Lehet akkor azért csuklottam valamelyik este megállás nélkül, mert emlegetett.

- Sejtem mennyire lehetett lelkes. Amikor múlt héten volt a megbeszélés, szemmel megölt volna szerintem - hagyott alább a kedvem még jobban, mint eddig, amint eszembe jutott, hogyan méregette minden egyes mozdulatomat, ami egyáltalán nem volt kellemetlen. Nyilván ezt cinikusan értettem.

- Csak bebeszéled magadnak – vette védelmébe, mint mindig.

- Hogyne - hagytam rá, mert felesleges vitát tényleg nem akartam magamnak, így inkább megtartottam a véleményemet, amit amúgy is sejthetett Dorina.

- Mi a témátok egyébként? - kapcsolt egyből, hogy ebből kínos csend lesz, hogyha most nem tereli el a témát.

- Konkrét címünk még nincsen, de a véleménynyilvánítás szabadságának fejlődése és érvényesülése, ami azért eléggé jó, mert össze lehet hasonlítani, hogy korszakonként mi volt a helyzet, meg csomó esetet fel lehet hozni példaként – magyaráztam, nem bővebben belemenve, mert nem szerettem volna untatni.

- Akkor eléggé joker témátok van, nem?

- Ez a terület annyira nem is nehéz, meg érdekessé is lehet tenni, szóval remélem jó lesz. Egy kis siker igazán rám férne.

- Most miért mondod ezt? Nem is sült el semmi rosszu...

- Egy pillanat - szakítottam félbe Dorinát, mielőtt végigmondta volna, mivel valaki kopogtatott. – Igen? – kiáltottam ki, mert önmagában furcsa volt az, hogy kopogtattak. Általában be szoktak itthon rontani, amit csak onnan lehet előre sejteni, hogy reccseni szokott az utolsó lépcsőfok, amint valaki rálép.

- Zavarok? - nyitotta egy kis résnyire az ajtómat Luca. Kezében egy kispárnát és összegöngyölt paplant tartogatott és úgy nézett ki, mint aki most jött ki egy több órán át tartó szaunázásból és ráadásul még részeg is. A haja össze - vissza állt és meg tudtam volna mondani, hogy melyik oldalán feküdt, annyira el volt nyomva, a sminkjét nyilván nem szedte le, mert minek is, így tiszta fekete volt a vörösre kisírt szemei alatt.

- Vészhelyzet van, majd beszélünk - mondtam a telefonba a nővéremnek, miután felmértem a helyzetet és mérlegeltem, hogy kinek van perpillanat nagyobb szüksége rám.

- Gondolom mekkora - jegyezte meg Dorina cinikusan, mire Luca egyből a földet kezdte bámulni, mintha szégyellte volna magát, amiért idejött.

- Inkább hagyjuk - felelte csendesen.

- Te itt maradsz - mutattam a mostohahúgom irányába, mielőtt visszavánszorgott volna a szobájába. - Engem meg nem érdekel, hogy mit gondolsz vészhelyzetnek, meg mit nem. Szia - rendeztem le Dorinát, aki tuti vérig sértődött, amiért inkább leráztam őt és ahogy mondani is szokta, "a másodikokat" választottam. Csakhogy ő nincsen itt, Luca pedig nagyon is. Nem is akárhogy.

- Nem akartam, hogy összevesszetek - toporgott még mindig a küszöbnél Luca, mire én csak legyintettem.

- Mi a baj? - váltottam témát.

- Itt aludhatok? Nem szeretnék egyedül lenni – kérte teljesen elkenődve.

- Persze - zártam le a laptopomat, hiszen így nem lesz esélyem arra, hogy anyagot kutassak. Gyorsan ledobáltam róla a párnákat és kihúztam, mert nyilván nem férünk el ketten, egy egyszemélyes ágyon. - Akarsz róla beszélni? - próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni, mivel nem igazán láttam bármi jelét annak, hogy Luca magától bármit is mondana.

- Nem - motyogta, miközben felmászott az ágyamra és bevackolta magát a fal mellé.

- Csak egy dolog és utána tényleg nem faggatlak – hajtott jobban a kíváncsiság, mint az, hogy békén hagyjam. - Kristóffal kapcsolatos? - kérdeztem óvatosan, ugyanis eléggé feltűnő volt, hogy az elmúlt napokban úgy viselkedett, mint egy elmebajos és még a csávót se láttam nálunk, ami egy rekord, mert az esetek 90%-ában nálunk rontja a levegőt.

- Igen - ismerte be és ha így tudnék tippelni, már régen gazdag lehetnék. - Nem éppen a legjobbak a dolgok, de légyszi ne mondd Fülöpnek. Teljesen kiakadna és bebolondulna, amit nem akarok.

- Nem fogom – ígértem meg neki azonnal. - De tudod, hogyha bármit is csinál, amit te nem akarsz, akkor szólj és lerendezzük okosba őt, jó?

- Tudom - jelent meg egy aprócska mosolya az arcán, ami el is tűnt szigorúan három másodperccel később. Azért ez is valamiféle haladás. - Nem nézünk valami sorozatot? – dobta fel ötletnek, hogyha már nem igazán volt beszédes kedvében.

- Dehogynem - engedtem el a témát.

Kemény egy rész kellett ahhoz a Gossip Girlből, hogy Luca pár szipogás és pityergés után elaludjon. Én pedig bármiféle megjegyzés nélkül adtam neki a zsepiket, meghagytam, hogy egy konkrét erődöt építsen maga köré belőlök, hogyha most erre volt szüksége. Már én is félálomban voltam, amikor a fejem alatt lévő telefonom pityegése rázott fel. A számat elhúzta lestem rá Lucára, aki a párnáját magához ölelve szuszogott, így nem volt veszély, hogy ő is felébredt rá.

- Ez idióta - sziszegtem igazából magamnak, hiszen Gergő írt egy olyan üzenetet, hogy "beszélnünk kellene azonnal". Most már igazán leállhatna. Kösse le magát azzal, hogy rendbe hozza az életét, de hagyja már azt, hogy csináljam a saját dolgaimat. Körülbelül egy ilyen kaliberű választ is kapott tőlem, amit a normális emberek felfognak. Nyilván ő nem ebbe a kategóriába tartozott, hiszen mit csinált erre? Hát felhívott. Az éjszaka közepén.

Az eszem megáll komolyan mondom.

- Mi van már megint? - suttogtam, míg amennyire halkan csak tudtam, amíg behúztam magam mögött a szobám ajtaját, nehogy Luca felkeljen rá.

- Minden oké veled? Eléggé mogorvának tűnsz - kiabálta Gergő, mivel a háttérben az üvöltő zene, éljenzések és egy-egy orbitális röhögésen kívül alig hallatszott más. Még jó, hogy kijöttem a folyosóra, mert még ha a legkisebb hangerőn is lett volna, biztosan felriad rá Luca.

- Nemcsak annak tűnök, hanem az is vagyok – közöltem bele határozottan. - Mit nem lehet azon érteni, hogy nem érek rá a hülyeségeidre? Miért kell zaklatni? Hívogasd Szabit vagy Adrit, vagy bánom is én, csak engem hagyjál békén - igyekeztem olyan csendben beszélni, amennyire csak lehetett, hiszen szerintem már mindenki lefeküdt aludni, de mérgében az ember nem teljesen képes rá. Elvégre, ha nincsen egyedül és jó a hangulat, már amennyire én leszűrtem abból a pár másodpercből, amióta tart a hívás, akkor ő mégis miért különcködik azzal, hogy elvonul telefonálni olyan dolog miatt, ami biztosra megyek, hogy nem fontos. Mert ha az lenne, akkor nem engem hívna, sőt senkit se, amennyire idióta és mindent maga akar megoldani.

- Jól van már, csak egy szívességet szeretnék kérni - hagyta figyelmen kívül a szavimat, amiket hozzá vágtam. Egyszerűen hihetetlen. Mintha a falnak beszélnék. Ebben a legrosszabb az, hogy tényleg annak beszéltem, mivel Gergő csak a telefonban volt, nem pedig személyesen nálunk. De ha az utóbbi meg is valósult volna, egészen biztos, hogy nem ennyivel úszná meg, amiért engem traktál folyamatosan a hülyeségeivel.

- Az évtizedes keretedet már kimerítetted és nem hinném, hogy vagyunk olyan jóban, hogy még én tegyek neked szívességeket. Tudod, rideg és karót nyelt vagyok – emlékeztettem, hogy milyen kedvesen beszélt velem, amikor legutoljára álltam vele szóba. Akkor még elvárja, hogy mindezek után ugorjak segíteni neki?! Hah, az év vicce.

- Ez lenne az utolsó és most tényleg csak te tudsz ebben segíteni. Konrádot meg ha megkérném, akkor biztos, hogy nemet mondana.

- Hát ebben teljesen biztos lehetsz. Majd hétfőn edzésen megbeszéljünk - sóhajtottam egyet lemondóan. - Nincsen lelki jelenlétem most hozzád - nyomtam ki a hívást, mielőtt még bármit is válaszolhatott volna.

Már repülőgép üzemmódba állítottam volna át a telefonomat, biztos, ami biztos alapon, amikor láttam, hogy értesítésem érkezett. A CJE sinners csoportba létrehoztak Fülöp bulijának egy eseményt, ahol be lehetett jelölni, hogy ott leszek-e vagy nem. Tekintve, hogy egy időben van az Arénás bulival eléggé kíváncsi voltam, hogy mégis hogyan oszlanak meg a reakciók, így rákattintottam. Főleg amiatt is, hogy a szervezők között én is meg voltam jelölve, csakúgy, mint Luca, természetesen Fülöp és még Stefi ikre, Hunor is, aki nem tudom, hogy mégis mit keresett a csoportban. A szemem egyből kiszúrta Csanád kommentjét, ami röviden annyi volt, hogy "már a szervezők miatt megéri elmenni rá".

Egy napra nekem ennyi impulzus túl sok.

Csak pislogás nélkül meredten rá a telefonomra, amit mielőtt még bármit is reagálhattam volna, egyszerűen rám nyomott Gerda.

Azt tudtam, hogy felidegesítettem őt a viselkedésemmel tegnap eléggé rendesen, mert kifejezetten dühösen hagyott ott a gondolataimba merülve, viszont nem hittem volna, hogy ez tartós lesz.

- Hát te? – esett ki szinte a belvárosban lévő szórakozóhely teraszajtaján Szabi. Az arca szinte hófehér volt, miközben erőteljesen verejtékezett, amit a zöld pólóján lévő sötét foltok is mutattak.

- Jól vagy? – mértem fel a nem túl rózsás állapotát. A tegnap estém után, nem kívántam annyira az alkoholt, sőt a bulizást sem, azonban nem voltam olyan helyzetben, hogy visszautasítsam Adrit azok után, hogy mennyire egy rohadék módon viselkedtem vele. Nem is az alváshiányommal volt a legnagyobb baj, mert azt már megszoktam, lassan tényleg inszomniás leszek, hanem inkább az egész testemet átjáró fáradtság. Megviselt az órákon át tartó émelygés, amit éreztem is a gerincem mentén, mert annyira sajgott, a budiba hajolástól, mint a veszedelem. Arról meg ne is beszéljünk, hogy úgy ittam a vizet, mintha kötelező lett volna a dehidratáltságom végett. A gyomromat maró sav már csak a legkevesebb volt. Az, hogy Adri megkért, hogy kísérjem el Tori szülinapját megünnepelni, ami csak a jövőhéten lesz egyébként, nem vett rá a lélek, hogy nemet mondjak, még akkor sem, hogyha még a hátam közepére sem kívántam. Ahelyett, hogy azon ügyködtem volna, hogy rendbe hozzam az anyámmal elcsesződött viszonyomat, a belvárosban bulizgatok.

- Persze, csak kevés volt a hely odabent – vett egy mély levegőt Szabi a szemét lehunyva, majd pár pillanat után, amíg bent tartotta, ugyanolyan lassan kifújta. - Kellett egy kis levegő – magyarázta, hogy miért jött ki. Mondjuk ez még mindig nem indok arra, hogy miért esett ki szinte az ajtón, de inkább nem forszíroztam.

- Megint kijött a klausztrofóbiád? – tippeltem, mert gyakori az, hogyha eljövünk klubokba, akkor ki kell vele jönni egy kis időre, mielőtt rohamot kapna. Arra is volt már példa, méghozzá az egyik szemeszternyitón, ahol tényleg rengetegen voltak, ha jól emlékszem, már a buli előtti három napban nem is lehetett jegyet kapni már, igazi heringparti volt, főleg, hogy Szabi rettenetesen kiütötte magát akkor, dülöngélve mászkált, lökdösődtek odabent pluszban, még fülledt meleg is volt, ő pedig együttesen ezektől, majdnem összeesett volna, hogyha Petivel nem rángatjuk ki a szabad térre. Vissza is kellett őt vinni a koliszobába, mert olyan szinten bepánikolt, hogy alig bírt megmozdulni, még úgy is, hogy Dominik folyamatosan spiccelte ilyen szórófejes flakonból vízzel, hogy magához térjen.

- Egy kicsit – finomított a helyzeten, ami egyenlő volt azzal, hogy igen. Nem szégyen bevallani, mert nem tehet róla. Akárkivel előfordulhatott volna. – Nem szabad nekem a tánctérre lemenni – csóválta meg a fejét, miközben két karjával megtámasztotta magát a korlátom.

- Már megint? – vonta fel a fél szemöldökömet. Mindig ez van kivétel nélkül, hogyha oda téved netalántán, nem hiszem el, hogy nem tanul a hibáiból. Mondjuk ez pont az én számból érdekesen hangozhatott.

- Nem tehettem róla. Körbevettek – sóhajtotta úgy, mintha feláldozta volna magát.

- Az adóhatóság? Mit követtél el? – vettem viccesre a figurát.

- Ha-ha – színlelt szaggatottan, robotszerűen Szabi nevetésféleséget. – Te kihagytad volna, hogyha négy lány hívott volna táncolni? Kockázattam és milyen jól is tettem – büszkélkedett a tettén.

- Úgy, hogy tudom jól, hogy benne van a pakliban az, hogy szarul leszek? – tettem fel a nagy kérdést, amit egyből meg is válaszoltam. - Lehet.

- Na persze, ha láttad volna őket, nem ezt mondtad volna – bólogatott elégedetten Szabi. – Az egyiken olyan felső volt, hogy a mellpiercingjei tökéletesen látszódtak az anyagon keresztül is. Egy álom volt az a négy perc, amíg Pitbullt le nem keverték.

- És most hol vannak a lányok? – fojtottam vissza a mosolyomat, mert eléggé szórakoztató volt, hogy Szabi el volt ájulva szinte.

- Hát épp ez az, hogy ki kellett jönnöm, így nem tudom – fújtatott bosszúsan, amiért a majdnem roham, elvette a mókáját. – De te miért vagy itt? – kanyarodott vissza arra, hogy én mégis mi miatt tartózkodtam idekint.

- Telefonáltam – vontam meg a vállamat.

- Anyád hívott? – lepődött meg.

- Jó is lenne, de nem – törtem le a lelkesedését fintorogva.

- Te hívtad már őt egyáltalán?

- Addig nem, amíg ki nem találtam, hogy hogyan valósítom meg a tervemet, hogy kiengesztelje. Kell egy gesztus, mert ha csak mondani fogom, akkor nem fogja elhinni – húztam el a számat. Ha csak valami kisebb bakit követtem volna el, akkor még a bocsánatkérés rendben is lett volna, viszont így, hogy azon a kategórián bőven túlmentem, sokkal nagyobb dolgot kellett volna kiviteleznem, hogy lássa anyám, komolyan is gondoltam.

- Na, hogy itt vagy tesó – jelent meg Dominik Petivel együtt a teraszajtóban, kezükben egy – egy pohárral, amiben, ha tippelnem kellett volna, akkor egészen biztos, hogy vodka szóda volt, elvégre az utóbbi három körben is ugyanezt kérték ki. – Átkutattuk utánad az egész belső teret – nézett rá Szabira, hogy hozzá beszél.

- Ja, láttam, hogy sápadsz el, csak hirtelen nem tudtam, hogy most hová tűntél – húzta vissza maga mögött a tolóajtót Peti, ezzel is megelőzve, hogy bárki hallhassa, hogy miről beszéltünk idekint, ha nem nyomta volna el, amúgy is a baromi hangos techno.

- Minden jó – legyintett egyet Szabi, akibe kezdett visszatérni az életerő. – Mondjuk az nem, hogy pont akkor kapott el, amikor nagyon jó társaságba kerültem.

- Láttam – bólogatott elismerően Dominik, hogy kiket szedett össze Szabi, még ha csak három és fél perc erejéig, de akkor is. – Irigykedem is rendesen.

- Te miért vagy kint? – vette észre Peti, hogy egyénként nincsen egyedül Szabi. – Nem Adrival kellene lenned? Mert előbb magyarázott nekem valami videóról, hogy meg akar kérdezni.

- Mi van? – zavarodtam össze, mert nem tudtam értelmezni, hogy mit hadovál össze Peti.

- Nem tudom pontosan, gondolom, majd elmondja neked – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban.

- Telefonáltam csak – legyintettem egyet.

- Baj van? – kérdezte Peti halkabban, megütve ezzel a nála, bizalmasnak tűnő hangot.

- Iszol te rendesen? – meredt rá Dominik az üres kezemre, amiben a telefonomon kívül más nem volt.

- Inkább most nem annyira – kapott el még az émelygés is, ahogyan a vodkára gondoltam. Túl frissek még a sebek.

- Tessék? – képedt el teljesen Dominik a válasz miatt. - Mi történt az én cimborámmal?

- Ezt pont te kérdezed, amikor felhangon röhögtél, hogy nem tudott leírni egy mondatot se?! – bámulta kedvtelenül Szabi a srácot, akinek egy „jól van na" motyogás hagyta el a száját.

- Írtam neked? – lepődtem még annál is jobban, ahogyan az előbb Dominik. Lehet át kellene tüzetesen néznem, hogy az elmúlt este mégis kikkel beszéltem még.

- Akkor több, mit jó volt a buli – nevetett fel hangosan Peti.

- Miért nem szóltál? – kérdezte párhuzamosan vele Dominik, akinek szerintem a nap bármelyik szakaszában lehetne hívni, egyből ugrana és jönne is, ha szórakozásról van szó.

- Mert nem volt betervezve és semmilyen buli nem volt – tudtam le egyszerre a válaszadást.

- Akkor? Ünnepeltél valamit? – tippelt Peti, hogy megtudja, mégis mitől ütöttem ki magamat.

- Azt, hogy mekkora egy barom vagyok – morogtam.

- Akkor kiakadós ivászat. Az veszélyes – értett meg egyből Dominik, mire csak értetlenül néztem rá, hogy ő miről beszél. Szerintem soha életében nem volt semmilyen problémája, sőt a stressz teljesen új fogalom lenne neki, mert a csávó olyan laza, hogy már az csodával ér fel, hogy nem esett még szét.

- Összevesztél Adrival megint? Vagy min akadtál ki? – próbálkozott infókat kiszedni belőlem Peti.

- Akkor még össze voltunk veszve, de most anyámmal csaptunk össze – feleltem nagy vonalakban.

- Ennyire?

- Szerinted mégis mennyire, hogyha összeszedte az ő meg a húgom cuccait, hogy pár napja az éppen aktuális faszijánál lakjanak – vázoltam fel a kiakadásom képzeletbeli mértékét.

- Mondjuk lehet nem is baj, hogy távol vagytok egymástól egy darabig. Lecsillapodtok legalább és kitisztult fejjel tudtok gondolkozni – töprengett Szabi hangosan, amiben volt igazság bőven.

- És ki volt a hibás vagy kit kell szidni? – zárkózott fel Dominik.

- Engem, leginkább – sóhajtottam egyet. Igaz, hogy nem teljesen én, de javarészt miattam fajultak el a dolgok.

- Rohadj meg Gergő – váltotta be a szavát és hiába nem volt helye, de nem tudtam visszatartani a röhögést, annyira abszurd volt.

- Kösz.

- De nada. Tudod, rám mindig minden körülmény között számíthatsz – ígérte meg Dominik, amit gyakran szokott hangoztatni is, főleg, ha már magáról nem tud. Olyankor mindenkit nagyon szeret és imád.

- Vele beszéltél akkor? – érdeklődött Peti tovább. Miért kíváncsi mindenki arra, hogy kivel telefonáltam?!

- Nem, hanem Gerdával – válaszoltam meg még a korábban feltett kérdését Szabinak is.

- Ballával? – kerekedett el Dominik szeme, mint egy nyúlnak, akinek répát húznak el az orra előtt.

- Aha. Beszéltem vele volna csak, hogyha nem rakta volna rám a telefont megint, mert kiidegel vele, hogy állandóan ezt csinálja – tört ki belőlem hirtelen az egyik bosszantó szokása. – Egyszer közli, hogy majd visszahív egy perc múlva, aztán abból lesz húsz is, mert elfelejtett, miközben csak mekit vett, aztán most is, mert haragszik rám elmondása szerint.

- Nem is tudtam, hogy ennyit szoktatok beszélni egymással – húzta össze résnyire a szemét Peti gyanakvóan.

- Mert nem is. Ritkán csak – helyesbítettem. – Most meg találjam ki, hogy mit mondtam, amin ennyire berágott és hozzam helyre ezt is, hogy legalább meghallgassa, amit szeretnék tőle, mert szükségem van rá – hadartam el gyorsan. – Persze, nem mondja el mi baja, mert beleszakadna, hogyha most is kiosztana és legalább tudnám, hogy mit csesztem el, de így, hogy a sötétben tapogatózok, nem sokra megyek előre. Arról meg ne is beszéljünk, hogy neki aztán nagyon nehéz a kedvére tenni, hogy megenyhüljön és meghallgasson – fújtattam, mert még az anyámnak is hamarabb kitaláltam, hogy mit csináljak bocsánatkérésként, a szőkeségnél meg egyszerűen képtelen vagyok bármire is gondolni, rendesen belaggol az agyam.

- Ahaa – húzta el a szót Peti, mire mindhárman összenéztek és csupán tekintettel kommunikáltak egymással.

- Mi az? – vettem észre ezt az összenézést, aminek hangot is adtam.

- Oké Gergő, ne szedd le a fejem, ne küldj el anyámba, de kérdezni akarok valamit – jelentette be Peti.

- Ezt nem tudom megígérni így előre – féltem, mert ezután a bevezető után, tényleg akármit kérdezhetett.

- Mégis miért érdekel ennyire, hogy haragszik rád Gerda? – szuggerált, mintha olvasni szeretett volna a nézésemből, miközben azért észrevettem, hogy a másik kettő is kíváncsian figyel.

- Tessék? – lepett meg a kérdése, mert nem igazán erre számítottam.

- Ja, tényleg – csatlakozott be hozzá Dominik is. - Nem törted a fejedet azon, ahogy Adrit mivel engeszteld ki több napon át, mikor már nekem is bőgött egy sort, most meg azon filózol elég rendesen, hogy mit csinálj, hogy Gerda ne fújjon rád. Nem passzol valahol – állította párhuzamba a két eseményt, amiket szintén én idéztem elő.

- Engem csak az érdekel inkább, hogy mi miatt utált meg – ködösítettem, mert tényleg nem akartam vele rosszban lenni, főleg így, hogy szükségem van rá, azonban nem vallhattam be előttük, mert még kombinálni kezdtek volna. – Megint – tettem hozzá, hiszen a viszonyunk eléggé hullámzó, ami az utálat és a „nem akarlak megölni minden egyes alkalommal, amikor megszólalsz" szintek között mozgott.

- Na persze – horkantott fel egyszerre Dominik és Peti, mint akik egy szavamat sem hitték volna el, sőt valószínű a reakciójukból ítélve, ez így is volt.

- Ezt gyakoroltátok? – meredtem rájuk unottan felváltva.

- Csak nem elkezdett érdekelni téged? – vigyorodott el Dominik.

- Nem – törtem le az örömét egyetlen szó erejével.

- Pedig nagyon úgy néz ki – jegyezte meg Szabi is, aki egészen eddig csendben volt. Ő sokkal inkább tudott a részletekről, mint bárki más, így alaposabban látta át a dolgokat, viszont, ha már ő is ezt mondta, lehetett benne valami. Jobban belegondolva tényleg egyre több időt töltöttem el vele, sokkal többet, mint amennyit Adrival, sőt még legutóbb egészen élveztem is, hogy csak úgy a semmiről képes voltam vele beszélgetni a hányások között, még úgy is, hogy közben beszólt párszor, forgatta a szemeit és szerintem meg is akart verni. Sokkal könnyebben osztottam meg vele bármit és kételkedésem is, hogy tovább fogja adni, csak a minimális értéket súrolták. Viszont többet tudott rólam, mint Adri, mint Dominik vagy akár, mint Peti, úgy, hogy előtte még néha köszönni sem köszöntünk egymásnak. Hamarabb fordultak hozzá segítségét, mint bárki máshoz, pedig visszagondolva megoldhattam volna nélküle is a bajaimat. Arról nem is beszélve, hogyha nem gyilkos tekintettel néz, mint az esetek többségében rám, akkor kimondottan szép lány, még úgy is, hogyha a külsőségeket nézem, inkább a barna hajúakat preferálom, nem tudom, hogy miért.

A büdös francba. Az önmagában nem jó, hogyha ennyit gondolkodom Gerdán.

- Ti mit csináltok idekint a hidegben? – dugta ki hirtelen a fejét Adri és soha jobban nem örültem még a felbukkanásának, mint eddig valaha.

- Semmit – feleltük egyszerre, teljes szinkronban, ami csöppet sem volt gyanús. Szerencsére azonban Adri nem kapcsolt, pedig nyilvánvaló volt, hogy olyanról volt szó, amit nem akartunk, hogy megtudjon.

- Nem jössz be velem? Már mindenhol kerestelek – nézett rám várakozóan Adri, miközben a hatás kedvéért még a lábával is dobbantgatott aprókat, hogy meg tudjon sürgetni.

- De – feleltem szűkszavúan.

- Végre – sóhajtott fel egyet megkönnyebbülten a barátnőm. – Kitaláltam valamit, de kell a véleményed.

- Akkor gondolom nem baj, hogyha bepróbálkozom Gerdánál – mondta Dominik és szerintem csakis azért, hogy a reakciómat meg tudja figyelni.

- Sok sikert hozzá – kívántam neki szépeket, mert szüksége is lesz rá.

- Dominiknak tetszik Gerda? – fordult felém Adri, ahogyan visszaráztam magam mögött a teraszajtót, magukra hagyva Szabiékat.

- Ezek szerint.