- Mamás nap - törte meg az álmomat egy hangos, vékony gyerekhang, mire lassan kinyitottam szigorúan csak a fél szememet, hogy felmérjem a terepet., mégis ki volt annyira kedves, hogy felkeltsen. A látóhatáromat totálisan kitöltötte Fédra, ugyanis szorosan az ágyam mellett pattogott, mint valami gumilabda, vagy mint egy bekemotoxozott bogár.

- Neked nem oviban kellene lenned? - kérdeztem két ásítás között félig csukott szemmel. Azért nem megy olyan könnyedén, egyről a kettőre, hogy összeszedjem magamat.

- Ellógtam - ugrott fel az ágyamra, igazából meg a gyomromra, mivel a paplanom tökéletes takarást adott.

- Ellógtad? - pattant ki a szemem egyből, meg nyilván attól is, hogy kisebb fizikai megterhelés áldozata lettem. - Jó korán kezded a szakmát. Üdv a köreinkben.

- Ebbe vannak képek? - nyúlt a fejem felé tett könyvhöz, amit valamikor az éjszaka közepén odatettem, hiszen már nem vitt rá a lélek, hogy a félig bepunnyadt állapotomból kirángassam magamat. Ezért is nézett ki körülöttem minden úgy, mint egy putri körülbelül. A falamon mindenféle post is lap, hogy miket ne felejtsek el beleírni a tudományos dolgozatunkba, amikor megszállt az ihlet, az ágyam előtti szürke bolyhos szőnyegen szövegkiemelők hada, egymásra pakolt könyvtári könyvek és a szivárvány összes színében pompázó, kihúzogatott jegyzetlapok, kinyomtatott cikkek, könyvrészletek a netről, illetve a végét járó laptopom, ami alapvetően is lassú meg néha percekre lefagy, de most csoda, hogy még nem gyulladt ki, amennyit püföltem.

- Hát nem igazán - nyújtóztam ki, de nem igazán segített felkelnem, sőt rendesen éreztem, ahogyan a lábaim szinte égnek a futástól. Már csak egy jó kis kellemes izomlázam hiányzik a totális nyomoromhoz, hogy úgy mászkáljak napokig, mint egy mozgássérült.

- Unalmas - hagyta is annyiban Fédra a témát. Örültem volna, hogyha engem is békén hagyott volna, mert az energiabomba húgom rendesen sok volt így reggelre.

- Eléggé az - értettem vele egyet. - Honnan van neked nyalókád? Anya nem azt mondta, hogy túl sok édességet eszel és most visszafog egy időre? - akadt meg most az én szemem a kantáros nadrágjából kilógó nyalókára, ami ráadásul nem is a kicsi fajta volt, hanem az a bazinagy, ami akkora apám feje, amikor nagyon elhiszi magát.

- Ajándék volt - húzta ki magát büszkén, mintha a világ legnagyobb elismerése lenne egy nyalóka. - De nem adok senkinek belőle.

- Ezt egyből gondoltam - horkantottam egyet, mivel a húgom egy kezdődő zugevő. Konkrétan összelopkod mindenféle édességet a konyhából és elrejti a szobájában, hogy nemcsak, hogy más ne egye meg, de rá tudja kenni bármelyikünkre, hogy bizony, nem ő volt a bélpoklos. Csak arra nem gondolt, hogy amikor takarítás zajlik a szobájában, általában meg szoktam találni, hiszen valljuk be a szekrényének az aljába dugott, matricákkal teleragasztott cipős doboz nem éppen a világ legeldugottabb rejtekhelye. Eddig nem köpte be őt senki, hiszen se én, se Luca, de még Fülöp se olyan, akiket bármennyire is érdekelne az, hogy mennyi édességet eszik Fédra, de sajnos nemrégen lebukott, mivel pechére anya találta meg a kincseit. Azóta pedig detox van ilyen téren eléggé erősen. - Add már ide onnan a telefonomat - mutogattam az éjjeliszekrényem irányába, hiszen ő sokkal közelebb volt hozzá, mint én.

- Lehúzhatom a töltőről?

- Aha, köszi - bólintottam egyet, majd elvettem tőle a felém nyújtott készüléket.

- Gerda - szólított meg csendesen, miközben én a beugró szalagértesítéseket néztem. Semmi extra nem volt, csak a szokásos Netflix értesítés, hogy kijött az egyik kedvenc sorozatom új évada, amit egészen biztos, hogy nem fogok tudni megnézni egy jó darabig a sok egyetemi szar miatt, aztán hogy Eszter TikTokon videókat küldött nekem, valaki be akar követni Instán és az engedélyemre vár, Gergő pedig vagy hét üzenetet írt Messengeren, Konrádot meg már figyelembe sem vettem. Semmi Neptun, semmi apám, szóval egy rossz szavam se lehet.

- Hm? - szakítottam el a tekintetemet a képernyőről és felnéztem rá, míg ő a körmét rágcsálta.

- Szerinted én furcsa vagyok?

- Nem - ráztam meg a fejemet reflexszerűen. - Mégis miért lennél az? – érdeklődtem, nem értve, hogy mégis honnan jutott neki ilyen az eszébe.

- Csak a Virág mondta múltkor a Szilvinek, hogy olyan furcsán viselkedem. Meg a nevem is az. Szerinted igazuk van? - meredt a húgom egyenesen a lába irányába, mintha nem merne rám nézni vagy inkább bármerre.

- Igen - ismertem be.

- Tényleg? - nyelt egy nagyot és hirtelen olyanná vált, mint akit másodpercek választanak el attól, hogy sírva fakadjon.

- Aha, neved tényleg az, de ezt is tudod. Ha meg valaki rólad ezt állítja alaptalanul, ráadásul nem a szemedbe, akkor gyerünk. Álljon eléd és közölje, mert az megy, hogy mások háta mögött hülyeségekkel beszélje tele a fejét, de face to face már nem képes erre. Virág meg csak irigy rád valószínű - legyintettem egyet és ahogy végigmértem Fédrát látni lehetett rajta, hogy őt ezt mennyire bántja. Belemenni a témába jobban nem szerettem volna, hiszem oviban nem hinném, hogy a másik kibeszélése és a hírnevének rombolása olyan súlyos lenne, mint mondjuk a nálunk, amire Róza a legjobb példa.

- Nem akarok a fura lány lenni – vallotta be őszintén.

- Nem vagy az, de hidd el, hogy furcsának lenni sokkal jobb, mint átlagosnak – próbáltam lelket önteni belé.

- Miért?

- Neked van valami olyan ismertetőjegyed, ami másoknak nem. Ha ez a neved, akkor az. Nézd meg Axelt. Hány ilyen nevű embert ismersz? Nem sokat azért, mint mondjuk.... - akadtam meg, mert hirtelen egyetlen gyakori név se jutott eszembe.

- Mint Fannit? Mert van a katica csoportban három is – fejezte be helyettem a húgom a példát.

- Igen, mint például Fanni. De ha meghallja valaki, hogy Fédra, akkor egyből rád fog gondolni - vetítettem rá az óvodásra a példámat, hogy megértse, amit akarok mondani neki ezzel. - Azért ez eléggé menő meg különleges is.

- Igazad van - bólintott egyet beharapott szájjal. - Meg is mondom majd Virágnak, hogy szívja ki a libából a gyepet - szorította ökölbe apró kezeit és erőre kapva lemászott az ágyamról, nekem a hirtelen sokktól meg elkerekedett a szemem.

- Én nem ezt mondt... - szóltam utána, de már teljesen felesleges volt, hiszen hallani lehetett, ahogyan robog lefelé a lépcsőn, így én végig se mondtam a mondatot, csak visszadőltem az párnámra. – Mindegy – hagytam rá.

- Miért akarja Fédra kiszívni a libából a gyepet már megint? - jelent meg anyám, akinek amúgy dolgoznia kellett volna. Először a húgom, most meg ő. Talán átaludtam pár napot és máris hétvége lenne?!

- Kérdezd az apját - tanácsoltam neki, hiszen nem én vagyok az, aki megállás nélkül ezt ismételgeti. Andornak ez a libázás valami fétise lehet, mert a létező összes káromkodásba legyen az akár tirpák, akár visszafogott, a liba, mint motívum megjelenik. - Egyébként ma valami nemzetközi hesszelős nap van, hogy mindenki ennyire ráér?

- Hidd el, hogyha nem lenne IM roham - suttogta már szinte anya, annyira halkan kezdett hirtelen beszélni, sőt még az ajtót is becsukta maga mögött, hogy itt valami nagy dologról lehetett szó.

- Az mi? - húztam össze a szemöldökömet, mert valahogy nem ugrott be, hogy minek akar a rövidített változata lenni. - Tegnap gondolkoztam is, hogy ki írt fel ekkora hülyeséget a táblára – elevenedett meg előttem a filces táblánk a konyhában, ahová a beosztások szoktak kerülni, hogy az aktuális héten, mi fog mosogatni, ki megy boltba és hasonlóak, hogy meglegyen a munkamegosztás.

- Ica Mama roham - ejtette ki anya a rettegett szavakat, én pedig csak lesütöttem a szememet. - Ezt nem tudni te holdkóros. Szerinted miért pakoltam rendbe este a vendégszobát?

- Talán mert szeretsz rendet rakni? - tippeltem, mire anyám a legelső párnát, ami a kezébe akadt a képembe vágta. - Jól van na, mégis honnan kellett volna tudnom, hogy ez most a mániád része vagy jelentősége van?

- Hangosan és feltűnően sóhajtoztam közben. Mi ez neked, ha nem feltűnő? - kapta fel a pasztell rózsaszín fotelemből a tegnap levett ruháimat, amit még nem raktam vissza a szekrényembe, de nem is kellesz valószínű, mivel anya már hajtogatta is össze, mintha kötelező volna.

- Bocs, hogyha nem figyelgetem azt, ahogy sóhajtozol - forgattam unottan a szememet. - Vagy várjunk csak - tettem fel hirtelen a mutatóujjamat, jelezve, hogy csend legyen. Anya erre csak érdeklődve nézett vissza rám továbbra is előre hajolva, megszakítva az eddigi tevékenységét.

- Ha Eminemet hallod, akkor tudod, hogy nem a rádióból jön - utalt anya egyből Ica mamára, aki amúgy Andor anyja és imád a lehető leglehetetlenebb pillanatokban megjelenni, kezébe venni a fakanalat, mondván, hogy nem eszünk rendesen és el fog fújni minket a szél, miközben Fülöp hatására Eminemre sürög a konyhában. Ilyenkor teljesen felborul itthon minden, mert Fédra a szeme fénye és mindent megenged neki, folyamatosan süti a süteményeket, csülköt csinál, az elmaradhatatlan toroskáposztát, amit egyébként Lucán és a fián kívül senki se szeret, de szerintem, ha lenne egy tyúk a udvarunkon még azt is levágná. Nincsen különösebb baj vele, mert imádnivaló, csak néha túltolja. Andor oldaláról ő volt az egyetlen, aki úgy kezelt minket, mintha a saját unokái lennénk és nem pedig csak ilyen "fogadott rokon". Hát ezért is van az, amikor karácsonykor vagy valami nagyobb ünnepek alkalmával megpróbálkozik Ica mama a lehetetlennel és mindenkit összehív, akkor vagy kellemetlen hangulat van vagy pedig nem teljes a létszám. Én nem tehetek arról, hogy az előző felesége, Luca meg Fülöp anyja sokkal inkább illett bele abba a családképbe, amit azok elképzeltek, ránk meg képtelenek grimasz nélkül ránk nézni. De ez van, ezt kell szeretni. Pár alkalommal meg ki lehet bírni. Különösen akkor, hogyha a spájzból előkerül a demizson házipálinka, ami annyira bűnrossz, hogy a kerítésről lehozná a festéket.

- Shh - csitítottam el, ő meg visszatért a hajtogatáshoz. - Minden oké? Túl hangosan veszed a levegőt, ahogy hallom - kaptam drámai módon a mellkasomhoz, még magamra erőltettem egy kamu aggódó arcot.

- Jaj, de nagyon undok valaki - húzta össze anya résnyire a szemét és úgy bámult rám, mire én csak egy győztes mosolyt villantottam felé. - Hányadék ez a szoba - nézett körbe, hogy előidézzen egy gyors témaváltást, mert tudta jól, hogy ebből ő, így semmiféleképpen nem kerekedhet felém.

- Fülöpét láttad már? - kontráztam egyből, míg mezítláb végigmásztam a hideg fapadlón és teljesen felrántottam a redőnyömet, ezzel is jelezve a szomszédoknak, hogy Balla Gerda bizony felébredt, mintha látnák a bukóablakot a járdáról.

- Magamat kímélem azzal, hogy nem megyek be oda. Amíg patkány nem mászik ki onnan, addig nem érdekel mi van az ajtaján belül - válaszolta valahonnan a szobámból, míg én kukkoltam, hogy képben legyek mi történik éppen az utcánkban.

- Jézus, anya gyere már - sürgettem, amikor észrevettem, hogy Béla bá kimászott a kiskertjébe, amire én tökéletes rálátást kaptam. - Új nadrágja van Bélának - fordultam vissza, mivel nem hallottam a lépéseit. - Most ez komoly? - néztem rá úgy, mint aki még életben nem látott embert. Anya már az ágyamon igazgatta a párnákat, pakolta fel az íróasztalomra a széthagyott könyveket, jó, hogy nem már lassan újra ki is festi a szobámat.

- Bántotta a szememet - legyintett egyet, majd megindult végre felém. - Mit is kell nézni?

- Ez már beteges - csóváltam meg a fejemet rosszallóan, majd arrébb álltam, hogy ő is ideférjen.

- Ó, csak nem vásárolni volt valaki? - hagyta figyelmen kívül a beszólásomat és a szomszédunkra figyelt, akit szerintem még soha nem láttam a kék munkásnadrágja kivételével más szerelésben. Egészen eddig a napig. - Milyen kis takaros - jegyezte meg anya a szettet látva, azonban ahogy kimondta, bekövetkezett a rémálom. – Jézus! - üvöltött fel anya egyből, én meg inkább leengedtem a redőnyt vissza.

- Jaj, egy kis kőműves dekoltázs - fintorodtam el és komolyan mondom, hogy a hányinger elkapott, így üres gyomorra is.

- A szemem - hallatszott Luca szobája felül egy hangos visítás, így gyanítottam, hogy ő sem maradt le erről a csodáról.

- Minden rendben van odafent? - jött automatikusan Ica mama kérdése, ami azért eléggé érhető reakció volt, hiszen másodpercnyi különbséggel vonyított anyám meg Luca, ami nem mindennapi nálunk. - Válaszoljon már valaki, nem tudom itt hagyni a káposztát.

- Elviszlek az egyetemre, szóval nagyon gyorsan készülj össze - meresztgette anya a szemét.

- De még nem tervezt...

- Most mész - szakított félbe azonnal, majd az ajtóm felé sietett. - Nem vicceltem, készülj el minél hamarabb - nézett még rám vissza egy "eszedbe ne jusson kijátszani" arccal. Ezek szerint nagyon nem volt ingerküszöbe Andor anyjához.

- Hát jó - adtam meg magamat. Nem jó ellenkezni anyámmal, mert a végén úgyis én szívom meg.

A laptopomat benyomva gyorsan rátettem a töltőre, mivel nem volt erőm az éjszaka folyamán még arra se, majd benyomtam a playlistemet, hiszen, ha már előfizetek ráadásul kedvezményesen a szolgáltatásra, akkor nehogy már ne szóljon folyamatosan. A ruhám között válogatva keresgéltem valami megfelelő darabot, mert legszívesebben a melegítőnadrágomba mentem volna be az egyetemre, hiszen volt már rá példa, de mivel edzés után Gergővel el kell majd látogatni a szeretett volt giminkbe, hogy a nyomorult bátyám miatt egy lelkesítő beszédet tartsunk a CJE választása mellett, mégsem nézhetek ki úgy, mint egy szakadék. Vagyis mint mindennap. Egy klasszikus fekete, vállrészénél gombokkal díszített vékonyabb félgarbót próbáltam magamra erőszakolni, a pusztító szél miatt, miközben hirtelen megcsapta a toroskáposzta illata az orromat és most már biztos, hogy nem csak behaluztam az egész reggelt és tényleg itt van Ica mama.

- Amúgy - nyílt az ajtóm éppen abban a pillanatban, amikor ugrálva rántottam magamra a farmeromat és Luca dugta be a fejét rajta. - Rosszkor?

- Gyere csak - ugrottam még egyet, hogy most már passzoljon is a nacim rám, ahogy kellene neki.

- Majd add már kölcsön ezt a felsőt nekem valamikor - huppant le a fotelbe és onnan nézte, ahogyan szenvedek.

- Felőlem - vontam meg a vállamat, majd a fésűvel a kezemben, elkezdtem konkrétan tépni a hajamat. Szinte már hallottam, ahogyan üvöltenek velem a hajhagymáim, hogy hagyjam abba.

- Te láttad Fülöpöt tegnap? – ölelte magához Luca az egyik párnámat, miközben azt figyelte, hogy mit össze nem szenvedek. - Mert esküszöm neked, hogy én nem.

- Becuccolt a házba, hogy mindent is elrendezzen a bulijára. Jön meg megy is egyébként - magyaráztam neki, hogy miért látni ennyire keveset itthon a bátyát.

- Jaj, akkor ezért van ilyen nyugalom – értette meg egyből a kialakult csend hátterét. Hát igen, Fülöp előszeretettel üvölt, miközben játszani szokott, akár az éjszaka közepén is, ami már napok óta elmaradt.

- Leszámítva Fédrát – helyesbítettem, mert attól még a húgunk nagyon is elemében volt. - Rád is rád ugrott ma?

- Engem csak lökdösött meg kiabált, de még jól is megúsztam akkor – adott hálát az égnek Luca magában szerintem, amiért ebből kimaradt.

- Fú, örülj neki. Konkrétan eltörte a bordáimat.

- Szerintem akkor nem itt ücsörögnél, hanem...

- Gerda! - jött az üvöltés pontosan ugyanabból az irányból, ahonnan a toroskáposzta illata is. - Siessél már!

- Jó - morogtam magamban, miközben még az emberré varázsolom magamat folyamat körülbelül felénél jártam.

- Mi baja van Szabinának? – kérdezősködött Luca.

- Szerinted? Menekül, amibe engem is belerángat.

- Hé! Engem miért nem vontok bele az akcióba? Én sem akarok itthon lenni.

- Azért, mert a te nagyanyád, nem az enyém - fordultam felé egy "ez van, fogadd el" nézéssel, mire Luca csak bólintott egyet. – Eskü, amúgy én nem mennék sehova se még, de tudod milyen. Annyi kérdéssel bombázna, hogy fájni fog a fejed tőle, nekem meg van még egy csomó dolgom, amihez erre... - mutattam az agyam irányába - ...szükségem van.

- Hogy állsz a dolgozattal? – értette meg egyből, hogy miért van még szükségem energiára.

- Haladok és szerintem maradjunk is ennyiben – fogalmaztam finoman, elkerülve azt, hogy idegbeteg módjára őrjöngtem, amiért nem mentette el a gépem, amit egy ideig pötyögtem be. - Tegnap majdnem kivágtam az ablakon a laptopomat, mert folyamatosan lefagyott.

- Azért nem egy új darab. Mikor is vetted?

- Olyan tizedik körül talán - gondolkoztam el, hiszen az utóbbi évek eléggé összemosódtak a fejemben. Főleg az érettségi óta.

- Akkor meg mit csodálkozol? Én ballagásra kaptam az enyémet és már most olyan lassú, hogy Fédra hamarabb megtanul magától olvasni, minthogy betöltsön néha egy oldalt - horkantott egyet Luca. - Juj, de szeretem ezt a számot - csillant fel a szeme, amikor felcsendült a Girlfriend Avril Lavignetől.

- Mennyit hallgattuk régen - mosolyodtam el halványan, ahogyan eszembe jutott, hogy mekkora menőnek hittük magunkat Lucával, amikor rávettük anyát nyáron, hogy ilyen egy mosás után kikopó színezővel húzzunk rózsaszín csíkokat a hajunkba.

- Még most is az – dőlt hátra a fotelemben elégedetten Luca. - Az egyik örök kedvenc zeném. Szerintem még a szegecses övem is megvan valahol – tűnődött el hangosan. Abban a korszakban már a szüleink együtt voltak és emlékszem, hogy közösen mentünk el mindenféle kiegészítőt és ruhát beszerezni, hogy pop-punk hercegnők legyünk, mint minden második lány 2010 környékén.

- Az enyém tuti nincsen meg, mintha Pixi valamelyik nap azt rágta. Csak tudnám, hogy szerezte meg.

- Biztos megint bejött a házba – legyintett egyet Luca.

- Vagy beengedte Fülöp, amilyen bamba tud néha lenni – forgattam a szemeimet. - Na? Hogy nézek ki? - mutattam végig magamon, miután az arcomat, hajamat és úgy ámblokk magamat is rendbe szedtem nagyjából.

- Tökéletes – jellemzett, miután végigmért. - Lesz valami fontos vagy kinek akarsz jól kinézni? - húzta fel a fél szemöldökét kíváncsian.

- Magamnak mondjuk?! - kaptam fel a földről a táskámat, majd forgolódva kerestem a cuccaimat, amire szükségem lehetett ma. - Megyek vissza a Dérynébe délután, hát nem lehetek olyan, mint egy hajléktalan – dobtam bele a miniparfümömet a komódról.

- Az Axelos hülyeség ma lesz?

- Aha. Nem látod valahol a telefonomat? – forogtam a szoba közepén, hátha kiszúrja a szemem, de kudarc fogadott. - Fogadni mernék rá, hogy az ágyra tettem, de nincsen ott - dobáltam le a párnákat, amiket anya rendezgetett és tuti, hogy ő dugta el direkt azért, hogy kitoljon velem, amiért leszóltam a rendmániáját.

- Itt van - emelte fel az íróasztalomról. - Ó, Gergő küldött egy képet neked, de én nem láttam semmit se – húzta fel kétszer a szemöldökét, miközben óvatosan elvigyorodott.

- Nem vagyok hülye. Ha felemeled, úgyis bekapcsol – vettem el tőle, hogy megnézzem mégis mit akar. - Ez hülye - röhögtem el magamat, ahogyan betöltötte a net a képet, amit küldött az imént.

- Mi az? - kíváncsiskodott Luca, mire csak felé fordítottam a képernyőt. A képen Gergő látszódik, aki akörül kelhetett fel, amikor lőtte a képet, ugyanis látszódott az arcán a párnahuzat lenyomata, ráadásul félig sötét is volt a szobájában, ami ugyancsak ezt erősítette meg és egy szimpla "szerintem én ebben megyek ma" felirat utalt arra, hogy mit is kell nézni. Rajta ugyanis egy fekete, szerintem már kissé kinőtt póló feszült, amin bazi nagy betűkkel, hogy DÉRYNÉ GIMNÁZIUM. - Kész merch cuccokat gyárthatna a gimi.

- Nekem is van ilyen valahol. Valami pályázathoz kellett videót forgatni és mindenki kapott. Kicsit sem volt kínos - meséltem, miközben visszaírtam Gergőnek, hogy "igazi influ lehetnél, előkotrom én is az enyémet mindjárt".

- Itt foglak hagyni! – hangzott fel újból anyám hangja, aki szerintem az időt mérte odalent, azt csekkolgatva, hogy mikor telik el annyi perc, hogy ismét tudjon sürgetni.

- Nem hagy élni - dünnyögtem és úgy döntöttem, hogy majd a kocsiban folytatom a saját magam összekaparását, ha már anya ennyire nem bír magával. - Azt hiszem minden, ami kell itt van.

- A laptop - biccentett egyet Luca a gépen felé, mire a küszöbömről visszarohantam és a hónom alá csapva leszaladtam a lépcsőn.

- Szia mama - köszöntem a konyhában forgolódó, Eminemet hallgató, kifejezetten alacsony, idő nőnek, aki ahogy meglátott, azonnal elém pattant és jó alaposan megszorongatott. Nem igazán volt kellemes, mivel egyszerre nyomott az állammal tartott kabátom, a laptop és még a táskám is, amiből örültem annak, hogyha nem esett ki a sportcipőm és az egyéb edzéshez szükséges darabok.

- Kapsz te enni rendesen? Minden egyes alkalommal, amikor látlak, fogysz el - mért végig.

- Ez nagyon hízelgő, de akkor sem fogok tepertőt reggelizni, akármennyire is szeretnéd - szögeztem le gyorsan, míg anya átvette tőlem a cuccaim egy részét, hogy tudjak haladni.

- Pedig az az igazi lakoma, ráadásul a reggeli a nap legfontosabb étkezése, meg kell adni a módját - bölcselkedett.

- Ahogy mondod, de én most késésben vagyok, szóval, ha hazaértem folytatjuk.

- Még nem is ettél semmit se, hát mit adjak neked elvinni? Még nincsen kész a káposzta se - kapkodta a fejét mama és látszódott rajta, hogy a tekintetével a konyhai felhozatalt méri fel, keresve valamit, amit rá tudna tukmálni.

- Milyen nagy kár, de komolyan nem kell semmi - legyintettem egyet, mielőtt még valóban kitalálna valamit. - Este jövök - intettem egyet és még mielőtt magam mögött bezártam volna a bejárati ajtónkat láttam, ahogyan Ica mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, továbbra is mérte fel a készletet.

- Szóltatok volna, gyorsan összedobok egy rántottát baconnel - motyogott magában továbbra is, én meg inkább csak becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.

- Nagyon szívesen - közöltem anyámmal, ahogyan a garázsba besétáltam és beültem a kocsi anyósülésére. Rendesen látszódott rajta, hogy megkönnyebbült egy fokkal, amiért kiszabadult a házból.

- Mi? Én teszek neked szívességet, hogy beviszlek – nyomta meg a kapunyitó gombot.

- Hát hogyne - hagytam rá és folytattam a táskám felmérését reménykedve abban, hogy semmit nem hagytam a szobámba, hogyha már kényszerítve lettem a ház elhagyására. – De most akkor elvihetsz reggelizni, mert tényleg éhes vagyok és rendesen megkívántam a tojást baconnel – közöltem vele, hogy mit kérek viszonzásképpen, amiért jóval idő előtt el kellett indulnom miatta. Minden tettnek megvan a maga ára.

[...]

- Nem zsibbad a karod? - lökte el magát Gergő a faltól vigyorogva, amikor meglátta, hogy fájdalmas arcot vágva vonszoltam le a lépcsőn, az öltöző felől és a csodával volt egyenlő, hogy nem gurultam le, amennyire remegtek a lábaim.

- Hú, de szemét ma valaki - jegyeztem meg, amikor mellé értem nagy nehézségek árán.

- Azt hittem, hogy azért nem vagy ennyire puhány - utalt arra, hogy körülbelül fél órával ezelőtt, amikor szerintem Berti, az edző a fejébe vette, hogy ma bizony megöl engem, konkrétan úgy összecsuklottam a kondi kellős közepén, mint egy rossz horgász szék, amibe Andor bepálinkázva szinte bele szokott esni, mire Gergő meg olyan szinten hangosan elkezdett röhögni, hogy nem elég, hogy a könnyeit törölgetve kellett leülnie, de még visszhangot is vert rendesen. – De úgy látszik, hogy tévedtem.

- Most komolyan, mit vársz tőlem? Hol bírom kinyomni ugyanazt a súlyt, amit te? Még két kézzel se, nemhogy eggyel – háborodtam fel azon, hogy Berti mekkora rohadék volt, amiért ismét páros, erősítős feladatokat adott ki, miközben Rékasi a dupláját tudja annak a súlynak mozgatni, mint én. A kétszer 15 kg kézisúlyzóval való guggolásnál, még nyikkantam is egyet a megerőltetéstől és ha nem vette volna el az egyiket Gergő tőlem, lehet, hogy le is ejtem. Veszélyes. - Aztán csodálkozott mindenki, hogy a földön kötöttem ki.

- Senki nem mondta, hogy ne hozd magaddal a bébisúlyaidat – világított meg, hogy megvolt arra a lehetőségem, hogy hozzak magamnak kevesebbet is, csak lusta voltam végigmászni a kondi másik végébe. Igaz, hogy így nézve az én hibám, de felhergelt Gergő, ahogyan csak vigyorogva kommentálta, hogy nem fogom elbírni, szóval, hogyha nem figyelt volna, miközben folyamatosan apró megjegyzéseket tesz, akkor lejjebb vettem volna a versenyszellememből és abból, hogy bebizonyítsam, hogy igazam van. Nem voltak problémáim a súlyzós edzésekkel, mert szoktam otthon is Youtube videókra csinálni az udvaron, csak itt az intenzitással és 2x15 kg-val voltak problémák. Inkább kardiósnak sorolnám be magamat, hogyha választani kellene a kettő közül.

- Mit beszélsz te? Milyen bébisúly? – kaptam fel a vizet, amiért leszólt megint. Ha egyes vagy másféles súlyzóról lett volna szó, akkor oké nyugodtan, de én csak egy 12 kg-set szerettem volna, mert az a 3 kg különbség is sok. - Viccelsz? Olyan az izmom tőlük, mint a szikkadt kenyér széle - magyaráztam neki teljes beleéléssel.

- Az milyen? - tűnődött el Gergő, miközben pontosan olyan képet vágott, mint aki még élete folyamán nem látott nemhogy szikkadt, de még semmilyen kenyeret se.

- Kemény - mutattam rá a bicepszemre, vagyis inkább annak a helyére, mert a kis homokdomb mindennek nevezhető, csak izomnak nem igazán, mire Gergő egy hatalmas horkantószerű röhögést produkált. Mondanom se kell, hogy az Aréna előtt ücsörgő egyetemisták nyilván egyből felénk figyeltek, mintha jobb dolguk nem lett volna. Sőt valószínű, hogy nem is volt, hogyha annyira ráértek csövelni az árnyékban. - Most mi van? Mondtam valami vicceset? – vontam fel a fél szemöldökömet kérdően.

- Akkora szerencsétlen vagy - dörzsölte meg az arcát Gergő, majd a zsebéből kiszedte a napszemüvegét és a szeme elé helyezte.

- Ezt pont te mondod? Aki nem volt képes tegnap úgy lebonyolítani egy fél órás vacsorát, hogy minden rendben legyen? - emlékeztettem arra, hogy nem nekem volt kínos pillanatom tegnap este, hanem neki. Igaz fordított esetben, hogyha én lettem volna az apámmal, akkor szerintem sokkal rövidebb időintervallum alatt kirobbant volna a baj kettőnk között, szóval még így is tovább bírta, mint én.

- Kösz, hogy nem engeded elfelejteni – ajándékozott meg egy gúnyos mosollyal.

- Nagyon szívesen, még kérned sem kellett – tűrtem be a fülem mögé az egyik kiszabadult hajtincsemet, ami rettentően zavaró volt, ahogyan az arcomra tapadt. - Amúgy most komolyan. Csak szerintem vagyunk mi a lehető legalkalmatlanabbak arra, hogy jó színben tüntessük fel a CJE-t vagy szerinted is? - kérdeztem témát váltva.

- Akkor jó, hogy nemcsak én gondolom így, hanem te is – ismerte be. - Pont értünk ahhoz, hogy lelkesítsük a gimiseket, hogy ide jöjjenek, mert milyen jó ez. Mutatja az arcunk is.

- Főleg, ha napszemüvegben vagy - tettem hozzá. - Én majd tartok egy felvilágosítást, hogy az egyetem vezetője mennyire egy szent és sérthetetlen, segítőkész, jólelkű ember, te meg majd, hogy mennyire egy társasági ember vagy. Akár a TikTok karriered is az egyetemnek köszönhetően indult be - "adtam neki vissza" az egész edzés alatti kedves megjegyzéseit.

- Egy- egy - bólintott egyet felismerve a helyzetet, hogy miért is vágtam ezt a fejéhez. - Nem Luca integet ott nagyon neked? – hajtotta előre a fejét, hogy jobban kilásson a sötétített lencsék mögül.

- Jaj, ne - torpantam meg egy pillanatra és erősen elgondolkoztam azon, hogy most én bizony átmászok a kerítésen és elmenekülök innen. - Mekkora egy aljas... – csóváltam meg a fejemet, ahogyan valóban a húgom lóbálta hevesen a kezeit a levegőben. Már csak az hiányzott, hogy ugráljon is mellé, mert akkor lett volna teljes a kép.

- Miért? – zavarodott össze Gergő, nem értve, hogy mi bajom lett.

- Hát nem látsz, hogy nem egyedül van? – mutattam rá a mellette ácsorgó, alacsonyabb nőre. - Ica mamát idehozta csakis azért, hogy felidegesítsen. Oké, maradj itt - fordultam felé egy "komolyan beszélek" nézéssel, biztosítva ezzel is, hogy nem poénkodom és eszébe se jusson odapofátlankodni. - Mindjárt jövök.

- Siessél. Tíz perc múlva megy a busz, amit jó lenne elérni.

- Nem terveztem diplomavédést előadni nekik - tártam szét a karomat, majd sietős léptekkel megindultam a nagyon vigyorgó Luca felé, aki több, mint valószínű, hogy élvezte a szituációt. - Hát ti? – ütötte meg a hangom a „minden rendben van" stílust és még véletlenül sem egy fokkal magasabbat.

- Eszembe jutott, hogy nem hoztál magaddal ebédet és azért nem hagyhattam, hogy az unokám pénzt adjon ki emiatt, miközben otthon van koszt - nyújtotta felém Ica mama az ételest és már az orromat meg is csapta a toroskáposzta illata, amitől rögtön elkapott az émelygés és minden igyekezetemet be kellett vetnem, hogy ne tükrözze ezt az arcom.

- Köszönöm szépen - erőltettem magamra egy hálás vigyort, míg a másik unokáját átkoztam. - Gondolom Luca meg nagylelkűen felajánlotta, hogy elhoz, ha már ennyire ráér.

- Éppenséggel igen, mert tudod, hogy nekem ilyen nagy szívem van - bólintott egy nagyot az emlegetett. - Meg amúgy a boltba indultuk, szóval útba esett.

- Igen gondolom, hogy nincsen tőlünk egyébként fél kilométeren belül egyetlen üzlet sem, ezért jöttetek ki a város másik végébe – szóltam cinikusan, mert nem is egy, sőt egy rendes bevásárolóközpont van nem messze a házunktól.

- A minőségért áldozni kell – felelte Luca. Amióta túltette magát nagyjából Kristófon, temérdek szabadideje lett, hogy már nem siratja saját magát és elemébe lendülhetett, hogy ott toljon ki bárkivel, ahol lehet. Perpillanat most ez engem kapott el. Fordíthatná az idejét mondjuk arra, hogy az exbarátján álljon bosszút.

- De még mennyire - néztem farkasszemet vele. - Viszont nekem sajnos mennem kell, mert dolgom van Axellel. Köszi még egyszer mama az ebédet – váltott át kedves unokává, nehogy megsértsem Ica mamát.

- Jaj, ugyan már - legyintett egyet, mintha neki ez természetes lenne, sőt valószínű, hogy az is volt. - Nem akarlak feltartani, de puszilom Axelkét.

- Átadom neki, sőt - csettintettem egyet olyan stílusban, mintha most jutott volna eszembe valami világmegváltó ötlet. - Megmondom, hogy holnap jöjjön át.

- Kérdezd meg milyen süteményt csináljak neki addigra. Ez milyen jó ötlet, olyan rég láttam őt is - meredt maga elé mama és pénzben mernék fogadni arra, hogy a fejében nosztalgikus foszlányok úszkáltak abból az időkből, amikor Axel nem volt még 20 éves se.

- Megírom majd üzenetben - ígértem meg Ica mamának. - Este találkozunk.

- Van benne kanál meg villa, nem tudom melyikkel szeretnéd enni. Meg kenyér is - szólt utánam mama, mire csak visszafordultam egy pillanat erejéig és mutattam egy like jelet, jelezve, hogy vettem az adást.

- Talán megjött a netpincér? - érdeklődött Gergő, amint felnézett a telefonjából és észrevette, hogy visszaérkeztem hozzá, kezemben feltankolva kajával. Oké, hogy éhes voltam már egy kicsit, de inkább éheztem tovább, minthogy ezt megegyem. Nem azért, mert mama rosszul főzött volna, amitől ételmérgezést lehetett volna kapni, hanem mert szimplán nem szerettem.

- Haha – erőltettem egy nevetésszerűséget. - Te szereted a toroskáposztát?

- Aha - bámult úgy rám, mintha ez valami beugratós kérdés lenne.

- Tessék akkor - passzoltam tovább egyből az ételest Gergőnek, aki csak kuncogva elvette.

- Kösz, úgyis meghalok mindjárt olyan éhes vagyok. Valami evőeszköz van hozzá azért? Nem akarok disznó módjára zabálni kézzel - kérdezte, de szerintem a pillantásom mindent elárult.

- A francba, hogy pont most kell bemenni a belvárosba – szenvedtem hangosan. - Apám irodája előtt kellett volna enned, még legyeztem is volna az ajtó felé, hadd terjedjen a szaga és legyen rosszul tőle. Hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe? - fújtattam dühömben. Egyszer tudnék egy viszonylag visszafogottabb módon borsot törni az orra alá, hogyha már kajáról van szó, de akkor se vagyok képes rá, mert valaki, jelen esetben Axel, keresztülhúzza a terveimet.

- Egy újabb hasonlóság kettőtök között - jegyezte meg Gergő, mire tátva maradt a szám. Mintha direkt mondta volna, láttam, ahogyan a mosolyát visszafojtva lesi a reakciómat, ami szerintem hasonló lehetett ahhoz, amit elképzelt, mivel eléggé elégedett arcot vágott.

- Most komolyan hozzá mertél hasonlítani? – kérdeztem, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy pontosan ezt tette meg az imént. - Ez így nagyon nem 1-1.

- De majdnem annyi.

- Egy majdnemmel nagyon nem érem be - dugtam bele a vékony kabátom zsebébe a kezeimet, amik újból zsibbadni kezdtek az edzéstől. - Ki kell sajnos egyenlítenem – jelentettem be.

- Már alig várom - forgatta Gergő drámaian a szemeit.

- Várhatod is – vágtam rá. Igaz, hogy még nem tudtam, hogyan vághatnék neki vissza, de majd kitalálok valamit.