Nincsen rosszabb annál, amikor sehogy se érzed magadat és legszívesebben semmit se csinálnál.

A tegnap esti agymenésem eléggé megtette a hatását egy kis időre, egészen addig, ameddig, amíg Balla Gerda bele nem rondított az ideiglenes gondűzésembe. Mintha nem lettem volna tisztában azzal, hogy attól még, hogy alkoholt juttatok a szervezetembe, nem lesz minden jó hirtelen. De egy kicsit elszakadni a valóságtól igazán rám fért már.

Miután Gerda jól elmondta a véleményét és elment, ezerrel pörgött az agyam, már amennyire a vodka után képes volt és dolgoztam fel, amiket a fejemhez vágott. Akármennyire is nehezemre esett, de be kellett vallanom, hogy valamennyire igaza volt. Nem várta el tőlem senki, hogy mások problémáját én oldjam meg, hanem saját magammal toltam ki, amiért a saját bajomnak tulajdonítottam. Elvégre mégis mit tudnék én kezdeni azzal, hogy anya milyen műszakban dolgozik? Vagy, hogy mennyi időt tölt itthon? Semmit sem. Az, hogy kikkel tölti az idejét, hogy újabb hibát fog elkövetni ezzel az Attilával, szintén nem az én dolgom, mert jobban belegondolva a viselkedésem miatt töltenek el most is több időt.

Lehetséges, hogyha máshogy közelítettem volna anyám felé, hogy beszéljük meg, hogy nem oké az, hogy ennyire leszar minket, jobb eredményt produkált volna? Meglehet.

Ha Adrit nem szerettem volna mániákusan távol tartani magamtól, lehet még jobb helyzetbe is kerültem volna, sőt még a kapcsolatunk sem indul meg a lejtőn? Valószínűleg.

Akkora egy barom állatnak éreztem magamat, mint nagyon ritkán, amiért ennyire magamnak okoztam tulajdonképpen a bajokat és igazából másokat okoltam a hülyeségeim miatt, hogy az már fájdalmasabb volt, mint a fejfájásom. Pluszba még vérig sértettem Gerdát is, aki meg végképp nem ártott nekem semmit, hanem kihúzott a szarból, amikor szükségem volt rá. Hát ezt jól megcsináltam.

Könnyű egymás hátára halmozni a sok szart, viszont eltakarítani úgy, hogy senki ne sérüljön, már jócskán nehezebb.

Anyával még egyszerűbben is tudok békülni, na de Adri már más kérdés. Igaz, ő sem egy tipikus haragtartó ember, de vele nem lesz elég az, hogy felhívom és elmondom, hogy idióta vagyok, neki egy gesztus kell. Én pedig tudom is, hogy milyen méghozzá.

A telefonomat lehúzva a töltőről, ami azt sem tudom, hogy hogyan került oda, mert én nem nyúltam hozzá az teljesen biztos, Adri nevét megnyitva, írtam neki egy üzenetet, hogy jöjjön le a buszmegállónkig. Pontosan tudtam, hogy másodpercek múlva jönni fog a válasz, hiszen ő szinte függője már a közösségi médiának. Főleg, hogy csütörtök révén összesen kettő darab dögunalmas órája, vagy annak a vége volt és ilyenkor azzal szórakozik, hogy ruhákat nézeget a neten, hogy bővítse a miket kell vennie listát.

Még vártam a válaszára, kemény 1 percet, ami annyi volt bőbeszédűen, hogy "jó, indulok", körbenéztem a lakásban, hogy felmérjem mégis mit műveltem le az éjszaka folyamán. Azonban legnagyobb meglepetésemre egyik szobában sem fogadott olyan állapot, ami bármilyen jelet is adott volna annak, hogy berúgtam, mint a rohadt élet. Minden a helyén, semmi szétdobálva, pedig mielőtt elmentem volna a belvárosba, emlékszem, hogy felborítottam egy képkeretet, így tiszta szilánk volt a folyosó egy része, de nem tudott érdekelni, mert a lehető leghamarabb akartam eljutni itthonról. Viszont ennek semmilyen árulkodó nyoma nem volt, sőt még a kuka sem mutatta, hogy véletlenül eltűnt a fél literes pálinkás üveg a konyhaszekrény aljából. Gerda konkrétan patika rendet rakott. Egyetlen valamin akadt csak meg a szemem, ahogyan bementem a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat hideg vízzel, hátha magamhoz térek, ami pedig egy lila felső volt belehajítva a kádba.

" - Hozok egy pohár vizet - hallottam Gerda hangját, miközben lehunyt szemekkel, a fejemet nekidöntöttem a WC melletti csempének. Annyira jól esett egy kis hűvös a ringlispílként forgó szobában, hogy legszívesebben kifeküdtem volna a járdára, hátha elmúlik ez a borzalmas érzés. - Hol vannak a poharak?

- Balról a felső szekrény – dünnyögtem, reménykedve abban, hogy értette, mert a saját hangomra alig ismertem rá. Pontosan tudtam, hogy amíg van bennem valami, addig nem leszek jól és már vártam a ráadást, hogy végre el tudjak aludni, anélkül, hogy forogna a világ velem.

- Idd meg - tette le mellém Gerda a keresett tárgyat pár pillanat múlva, majd a csaphoz lépett kezében a lila felsőjével, amit sikeresen tönkretettem neki. - Beáztatom, hogy ne legyen szaga. Otthon majd bedobom a gépbe - magyarázta, hogy mire készül, amikor látta, hogy úgy bámulom, mint aki még életében nem látott emberi lényt.

- Biztos, hogy nem - tápászkodtam fel nagy nehezen, majd kikaptam a kezéből a ruhadarabot és bevágtam a kádba. - Mivel én okoztam a bajt, én is hozom helyre, majd visszakapod akkor. Nem viszed sehova - kötöttem ki, nagy mozdulatokkal gesztikulálva, hogy megőrizzem az egyensúlyomat és ne boruljak el oldalra.

- Jó – mosolyodott el, megcsóválva a fejét a reakciómon. - Meglep, hogy ilyen is tudsz lenni - ült le a metlakira ő is és a hátát a mosógépnek támasztva, vizsgált engem. - Nagyon rosszul vagy?

- Voltam már jobban is - utánoztam a mozdulatát, csak én továbbra is a budi mellett rostokoltam, hogy csak oldalra kellessen hajolni, hogyha úgy alakulna a helyzet. - Ha fázol, vegyél ki nyugodtan egy felsőt a szekrényemből - mutattam a szobám irányába, hiszen tény és való, hogy nem volt olyan nagyon mediterrán idő nálunk, Gerda pedig a munkapólójában ücsörgött a hideg padlón, miután lehánytam. Nem hiszem, hogy arra készült, hogy majd így fogja eltölteni az estéjét.

- Egyre sápadtabb vagy - utalt arra, hogy ne nagyon menjek messzire. Hát igazából nem is nagyon terveztem.

- Most még minden rendben van, csak rossz a közérzetem – legyintettem egyet, miközben a hátamat nekipréseltem a csempének, hogy lehűtsön. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer pont Gerdával fogok a padlón ücsörögni a fürdőben nálunk, mert alapból nem szokott átjönni hozzánk semmilyen ismerősöm, sőt még haverom se. Viszont ahogy végig mértem a törökülésben, fáradtan pislogó lányt, aki úgy viselkedett, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolga a világon, hogy felügyeli, ahogyan hányok, furcsa érzés töltött el, hogy nem neki kellene itt lennie, azonban azt sem akartam, hogy elmenjen. - Sajnálom egyébként.

- Mit? – rezzent össze a hangomtól Gerda.

- Hogy elcsesztem az estédet – vallottam be.

- Meglepődnél, ha tudnád, hogy hányszor voltam más hasonló helyzetben - vonta meg a vállát, mintha a mindennapi rutinja része lenne ez a jó kis program.

- Fülöp? - tippeltem egyből. Belőle kinéztem, hogy gyakran kerül ilyen szituációkba, amekkora elvetemült tud lenni alkalomadtán.

- Többnyire, de néha - néha Eszter vagy Luca. Régebben pedig Axel, de amióta elköltözött, azóta nincsen vele semmi ilyesmi – mesélte nyugodtan. Szerintem még soha nem beszélgettem vele ennyire normálisan, mert mindig kioktatás vagy valamilyen szívességkérés volt a célja.

- Ő mit csinál amúgy? – érdeklődtem, legalább addig is eltereltem a gondolataimat a maró torkomról. - Mármint Axel.

- Tanár a volt sulinkban.

- Komolyan? – képedtem el, hogy van olyan ember, aki önszántából meg a bolondok közé, aminek hangot is adtam. - Minek ment arra a romhalmazra? Oda csak az idióták mennek tanítani.

- Én nem mondtam egyetlen szóval sem, hogy az élete legjobb döntése volt odamenni a sok sznob mellé. Fúú, de utáltam oda járni - borzongott meg, ahogy már csak az épületre gondolhatott.

- Megvoltak ott is húzatva. Emlékszel, amikor Ürömi meglátta tesin a frissen vart tetkóimat? - ugrott be a végzős évünk egyik legnagyobb mondvacsinált balhéja.

- Úristen, de röhögtem azon – bólogatott hevesen, hogy jelezze, tudja miről beszélek. - És lehívta az igazgatót, aki ott helyben kiátkozott körülbelül a suliból, hogy a nagy és nemes Déryné gimnáziumban, mégis, hogy engedhet meg magának ilyet valaki - utánozta Gerda eléggé hitelesen a dirinő hangját, aki egy hisztérika volt. Körülbelül mindenért behívatta a diákokat, ami neki nem tetszett.

- Meg később, amikor majd komoly munkahelyem lesz, akkor mégis mit fognak ehhez szólni, nem gondolok a jövőmbe - idéztem fel a szavait, amiket igazából elmondott minden hátralévő héten, amíg le nem érettségiztünk.

- Az a nő, megkeserítette a saját életét is. Amikor szóbeliztünk júniusban, megjegyezte, hogy nem illik ilyen magas sarkú cipő. Egyszerűen nem tudta kihagyni, hogy ne kössön bele valamibe – értett velem egyet a dirinővel kapcsolatban Gerda, akinek hasonlóan kellemes emléke volt róla. - Amúgy most ez nem vág ide, de van valami jelentőségük a tetkóidnak, vagy csak úgy magadra varrattad? - pillantott rá Gerda a karomon lévő két csíkra.

- Igazából a húgom születésekor találtam ki, amikor egyedül én voltam ott az anyám mellett a szülésnél, hogyha betöltöm a 18-at akkor fogod csináltatni egy ilyet, elvégre ketten vannak azok, akik örökké számítani fognak az életemben – vontam meg a vállamat lazán. Lehet klisésnek hangzott, de alapvetően is szerettem volna mindig is tetoválást, így meg nem lehet beszólni a gesztus miatt. - Meg persze valljuk be, rohadt jól néz ki a bicepszemen – tettem hozzá. - Főleg, ha megfeszítem.

- Gondolom az utóbbi indok a legfontosabb - horkantott egyet Gerda és a hang hallatára, pedig csak elmosolyodtam, mert hasonlított egy kisdisznóra.

- Egyértelműen.

- És ugyanolyan vastagságú mindkettő vagy különbözőek? – hunyorgott, mintha úgy jobban látta volna.

- Ugyanolyanok – pillantottam rá én is a bal karomon díszelgő, kettő vékony csíkra, melyek körbeölelték a bicepszemet. – Messziről nem úgy néz ki?

- De, csak mondom rákérdezek. Fura.

- Micsoda? – zavarodtam össze, mert nem volt teljesen világos, hogy mégis mire értette.

- Az, hogy azokat varrattad magadra ilyen szalagok formájában, akik fontosak neked. Így mutatod a világ felé, ami persze nem érti a jelentését és csak azt hiszi valószínű, hogy azért, mert mész a többi divatmajom után, akik csak azért csináltatnak ilyet, mert jól néz ki, ergo te is egy leszel közülük – magyarázta Gerda, hogy mit is értett a furcsa alatt.

- Az arcképüket biztosan nem fogom felvarratni, mert azért az már túlzás lenne nekem is. Bőven jó nekem a minimalista stílus olyan jelentéssel, ami nekem fontos. Az, hogy mások mit gondolnak, nagy ívben leszarom – közöltem határozottan. Eddig sem érdekelt, hogy mi a véleménye rólam az embereknek, ezután sem fog. Gondoljanak azt, ami akarnak.

- Képzelj már el engem, annyi csíkkal, ahány rokonom fontos nekem. Mint egy zebra – tűnődött el hangosan Gerda, mire csak hangosan felnevettem, mert szinte láttam magam előtt a képet.

- Te nem akarsz amúgy majd? Vagy már van, csak egy eldugott helyen?

- A francba, most lebuktam – ciccegett egyet. - A belső combomon van a CJE logója, de ez titok egyébként – mondta sokkal halkabban, nehogy valaki más meghallja.

- Tudtam én, hogy az egyetem a mindened – cukkoltam egyből.

- Hát nyilván. Nem tudok nélküle élni, nem vagyok teljes ember, ha nem mehetek be órákra - fokozta Gerda, én pedig egyre gyakrabban nyeltem, ami nem sok jóra utalt.

- Lesz második menet - jelentettem be, miközben mély levegőket vettem. Kellett szóba hozni az egyetemet és máris megtette a hatását.

- Hozok még vizet akkor - sóhajtott egyet, én meg újból a WC felé hajoltam."

Amint Adri írt olyan fél óra elteltével, hogy már csak pár megállónyira van, a dzsekimet és a cipőmet magamra varázsoltam és már nagyban a kaput zártam be, nem mintha bárki is be akarna törni hozzánk, nem lenne értelme annak se, mert maximum egy állólámpát tudott elvinni, ami értékesebb, de jobb a békesség így, amikor a telefonom rezgő életmódra váltott a kabátom zsebében. Azt hittem, hogy Adri lesz az, helyzetjelentést adva, hogy mégis merre jár, azonban csak egy ismerősnek jelölés érkezett a Facebookomon. Míg elindultam a járdán a buszmegállóba, gyorsan beléptem, hogy mégis ki akar ennyire az ismerősöm lenni, viszont jobban jártam volna, hogyha inkább meg sem nézem.

- Na biztosan nem - léptem ki egyből, amikor megláttam Klaudia nevét az értesítéseim tetején. Ahogy azonban arra gondoltam, hogy mégis mi lelte, beugrott Kinga neve és minden megvilágosult előttem.

"- Normális vagy? Hát kiütöd a szememet - pislogtam nagyokat és ha nem láttam volna homályosan, meg amúgy is kettőt mindenből, akkor kivertem volna Gerda kezéből azt az akármit, amivel előttem hadonászott, az egésze biztos.

- Csak maradj csendben jó? Nem hiányzik, hogy idejöjjenek - morogta halkan és percenként oldalra lesett, mintha figyelne valakiket.

- Kik? Ez eddig is rajtam volt amúgy? - gondolkoztam el, hiszen nem rémlett volna, hogy a fekete baseball sapkámban indultam volna el otthonról. - Esküszömre mondom neked, hogy nem tudom, hogyan került rám.

- Ne készíts már ki, kérlek szépen. Most tettem a fejedre, mert nálam maradt délutánról - harapdálta Gerda a száját.

- Mégis mikor? Én meg mit csináltam közben? – faggattam, hogy képben legyek.

- Le akartál fordulni a padról – vágta rá. - Nem mellesleg, nem fázol? – meredt rám, mert tényleg lazára vettem a figurát és csoda, hogy a kabátomat még nem hagytam el, amennyire lógott le rólam.

- Nem igazán, szeretem a hideget - vontam meg a vállamat. Megtette az alkohol a hatását rendesen. Nemhogy fázni nem fáztam, de még melegem is volt. - De kik azok, akik elől megint bujkálsz?

- Nem bujkálok már megint, csak nem akarom, hogy észrevegyenek – sziszegte Gerda kínosan.

- Szerintem ezt nevezik bujkálásnak. Nálad ez egy hobbi talán? - forgattam a sapkámat a kezeim között, amiben az előbb még a vodka volt. Nyilvánvalóan a hangulatrombló egyből elkobozta tőlem, mintha annyi maradt volna benne, hogy detoxba kellene vinni, hogyha megittam volna.

- Komolyan mondom, hogy sokkal jobban bírlak, amikor visszafogod magadat és nem kérdezősködsz. Emlékszel a sablondumádra? "Nem a te dolgod "- imitálta Gerda a hangomat, mit ne mondjak eléggé borzalmasan. Hát színésznek nem lenne jó.

- Ez a bajod még mindig? Hogy nem akartam, hogy mindenki megtudja az életem kevésbé szebb részeit? Még Adri se tudja, akkor te mégis milyen alapon tudnád?

- Nekem nem a mondanivalóval van problémám, hanem a stílussal. Normálisan is el lehetett volna mondani, például, hogy "Gerda nem akarok beszélni róla" vagy " hagyjuk inkább ezt a témát" és akkor annyiban hagyom. De így, hogy full flegma vagy és belekeversz engem is, majd aztán vakon és süketen segítsek neked, nem igazán működőképes. Lehet, hogy ez a te világodban elfogadott, de az enyémben nem. Szükségem van okozati összefüggésekre - fonta össze Gerda maga előtt a kezét és láttam rajta, már amennyire képes voltam kiszűrni a szédülés miatt, hogy az igazat mondja.

- Pedig lehet, hogy nem mindig kellene így nézned a világot, hanem sokkal... - kezdtem volna bele a mondandómba, amikor is félbevágott valaki.

- Te jó isten - ütötte meg a fülemet egy félreismerhetetlen visító hang. - Rékasi Gergő?

- Miért nem tudok meglepődni azon, hogy téged még így is kiszúrnak? - motyogta Gerda unottan.

- Tudtam én, hogy nem csal a szemem. Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? - lépett oda hozzánk a volt évfolyamtársunk, Kinga, aki arról volt híres gimiben, hogy finoman fogalmazva is, rohadt hangos. A hangját már a folyosó máris végéből meg lehetett ismerni, sőt csakis azért nem mondta a ballagási beszédet ő, mert a tanárok nem bírták elviselni a próbán. Alapból ordítva beszélt, de hogy még mikrofont is adjanak a kezébe, egy öngyilkossági kísérlettel volt egyenlő. Szegényt egyébként sajnáltam, mert ő nem tehetett arról, hogy hozzászokott a hangos beszédhez, hiszen a nagyapja nagyot hall, aki velük lakik, így az ő családjukban, körülbelül mindenki üvölt.

- Ücsörgök - feleltem, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mit is csinálok.

- De miért? Oda fogsz fagyni. Jaj, de hülye vagyok - pillantott oldalra Kinga, mintha nem vette volna észre, hogy nem vagyok egyedül. - Ő itt a barátnőd? Halmos Kinga - nyújtotta Gerda felé a kezét, aki csak pislogás nélkül meredt rá a lányra, én pedig próbáltam annyira visszafojtani a vigyoromat, amennyire csak lehetett és hátradőltem, tudva, hogy ez jó műsor lesz. Főleg azok után, hogy a szőkeség legszívesebben felszívódott volna, csak hogy ne vegye őt észre a volt évfolyamtársunk.

- Balla Gerda vagyok, ismerjük egymást - fogta el a felé nyújtott kezet, miközben a kelleténél hangosabban válaszolt.

- Szentséges ég! - tátotta el a száját Kinga, mint aki nem hiszi el, amit lát. - Meg se ismertelek, ezzel a hajjal meg, meg úgy mindennel.

- Most már csak kevésbé karótnyelt - jegyzetem meg, mire Gerda a szemét meresztgetve fordult felém.

- Kussoljál már el - tátogta felém, mire csak elröhögtem magamat.

- Tessék? Nem hallottam jól. Mondtál valamit? - tettettem a hülyét.

- Ez de cuki - kapkodta a fejét Kinga köztem és Gerda között. - Mióta vagytok együtt?

- Mi? - zavarodott össze Gerda, aki amúgy azzal volt elfoglalva, hogy farkasszemet nézzen velem, amiben így vesztett.

- Igen, ti. Az nem lehet, hogy nem volt vagy van köztetek semmi...

- Pedig van - vágta rá egyből Gerda, ami valljuk be kissé kétértelmű volt. Kinga több, mint valószínű, hogy rosszul is fogta fel, hiszem hatalmas vigyor terjedt szét az arcán a kijelentés hallatán. - Mármint olyan van, hogy semmi nincsen, mert ez az igazság. Te amúgy mit csinálsz itt? Nem Szegedre mentél tovább?

- Jaj, dehogynem, csak most hazajöttem.

- Tényleg? - csúszott ki a számon hirtelen, mintha nem lett volna evidens, hogy nincsen ott, mire Gerda csak felhorkantott.

- Aha, beszéltünk a többiekkel, hogy jó lenne már egy osztálytalálkozó, szóval összehoztuk. Nektek volt már? Vagy várjunk, ti nem egy osztályba jártatok, nem? - trécselt Kinga.

- Csak évfolyamtársak voltunk és nem, nem volt. De szerintem nem is lesz - válaszolta helyettem Gerda.

- Mintha annyira elmennék rá. Olyan szánalmasak az olyanok. Beszélgessek azokkal kedvesen és visszafogottan felvágva, akikkel soha az elmúlt évek alatt. Van más kellemetlen helyzet is, szóval nem hiányzik még egy - tettem hozzá, aztán leesett, hogy konkrétan most szóltam le Kinga programját. - Persze, nálatok nyilván nem ez volt.

- Na igen - köszörülte meg a torkát a lány, aki egyből totálisan zavarba jött a kijelentésemtől, Gerda pedig csak megcsóválta a fejét. - Mindegy is, visszamegyek a többiekhez, ha akartok ti is jöhettek. Klau biztos szívesen találkozna veled - kacsintott rám Kinga, én pedig a név hallatára elhúztam a számat. Életem egyik legnagyobb hibáját testesíti meg már a neve is.

- Inkább kihagyom az alkalmat - zártam le ennyivel a témát. - Nekünk még dolgunk van amúgy is, nemde? - jeleztem Gerdának, hogy segítsen, mert ha Kinga most ideküldi az exemet, elásom magamat. Pláne, hogy a kapcsolatunknak nem a legszebb vége lett.

- Miről beszélsz? Tudtommal nincsen semmi - ismerte fel egyből, hogy most visszaadhatja a "karótnyelt" szitut nekem. Legközelebb, hogyha úgy gondolom, hogy inni fogok, biztosra megyek, hogy nincsen a közelemben egyetlen Balla se.

- Akkor, ha gondoljátok, szívesen lá... - kezdett bele Kinga az invitálásra, amibe biztos, hogy belementem volna, csakis azért, hogy ne szenvedjek fülkárosodást.

- Basszus, csak vicceltem. Nem hiába várakozunk itt - vágta félbe Gerda a mondandóját.

- Kiket vártok? - kíváncsiskodott Kinga.

- A többieket. Úgy volt, hogy itt találkozunk és együtt megyünk vissza az egyetemre, de nyilván késnek, mint mindig. Én azt mondom menjünk eléjük inkább - kamuzott Gerda, nekem meg feltűnően elkezdett előttem összemosódni a két lány alakja. Mintha egy több karú ember lett volna. Vagy nem is ember, inkább egy polip.

- Felőlem - hunytam le a szememet és igyekeztem összeszedni magamat. Kinga hangjának a hallatára, mintha kitisztult volna minden, olyan volt, mint amikor berúgva hazamész és anyád ébren vár, te pedig eljátszod, hogy akár még a Pitagorasz tételt is levezeted, annyira jól vagy. Ebben a helyzetben pedig Kinga volt az én anyám.

- Jaj, értem. Ha mégis úgy véli...

- Nem fogjuk, de köszi - rendezte le a beszélgetést ennyivel Gerda. - Jó volt találkozni, további szép estét.

- Egyszer majd találkozhatnánk, hogyha gondoljátok...

- Hogyne, mindenképpen.

- Akkor sziasztok - köszönt el Kinga, tőlem pedig csak egy intésre futotta, mert félő volt, hogy viszontlátom az ebédemet, hogyha bármit is kiejtek a számon.

- Istenem, hogy ez mennyit bír még mindig beszélni - sóhajtotta Gerda, majd először a cipőjét, aztán pedig a szőke fejét láttam meg, ahogy leguggol elém és alulról próbál belesni a karom által alkotott zárkába, hogy élek-e még. - Bírd már ki egy kicsit, jó?

- Igyekszem. Nem szándékozom a város közepén tölteni az éjszakát - sziszegtem az összeszorított fogaimon át.

- Axel meg igazán siethetne. Biztos vagyok benne, hogy még vacsorázott egyet, mielőtt elindult. Nem értem, hogy mit nem lehet azon érteni, hogy most - bosszankodott Gerda tovább. Ennyit arról, hogy egy másodperc erejéig együtt érző lélek lett."

Hiába iszik sokat az ember abban reménykedve, hogy kiesik az este nagyobbik része, én nem azok közé tartoztam, főleg, hogy egyre több emlékkép úszott be, ahogyan néhány tárgyra, vagy esetleg személyre gondoltam.

- Miért hívtál ide a világ végére? - ütötte meg a fülemet Adri hangja, mire visszatértem a valóságba, egyenesen a világ végére.

- Rendbe akarom hozni a dolgaimat - vontam meg a vállamat. - Ahhoz pedig szükségem van arra, hogy a saját kikötéseimből engedjek.

- Nem igazán értem, hogy miről beszélsz pontosan, de ezt elmondhattad volna a koliban is – tartotta be a tisztességes három lépés távolságot Adri, nem tudva, hogy hányadán is állunk éppenséggel egymással.

- Tudom, de annyit vagyok nálad, hogy nem fair veled szemben, hogy még azt sem tudod, hogy én hol lakom - utaltam arra, amire már régóta vágyott és nem győzte elégszer mondogatni nekem.

- Komolyan? - csillant fel a szeme és a bosszúsága egyből el is illant, amit a tömegközeledés szépségei okozhattak nála.

- Felőlem visszamehetsz, hogyha nem akarsz jönni.

- Hülye vagy? Még szép. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen úgy tényleg az életed - pattant mellém egyből és visszaváltott a szokásos stílusához. - Tudod néha úgy érzem, mintha csak egy bizonyos részedet engednéd, hogy lássam. Olyankor olyan, mintha kihasználnál csak és baromira nem jó érzés.

- Mert nem is akartam, hogy mindenhova beláss - ismertem be, mire Adri megtorpant az utcán.

- De miért?

- Hiába hiszed azt, hogy idilli itthon minden és hogy egy nagy boldog szerető család vagyunk, mint ti, mert úgy viselkedtem szándékosan, hogy ez a kép legyen meg benned, el kell, hogy keserítselek. Távolról sem közelíti meg a helyzetünk, azt, amire számítasz, csak így előre szólok. Anyám egyedül nevel engem meg a húgomat, akivel amúgy csak féltestvérek vagyunk, mert teljesen más az apánk. Blankáéról még én se tudom, hogy ki az, az enyémről meg most szereztem tudomást az elmúlt napokban, miután újra elkezdte fűzni az anyámat, aki amúgy nem a gyereknevelés mintapéldánya egyébként, hogyha finoman szeretnék fogalmazni. Tehát erre készülj fel, hogyha még mindig annyira képben szeretnél lenni az életem kevésbé zökkenőmentes részeivel - vázoltam fel neki a lehető legrövidebb módon azokat a tényeket, amiket nem kötöttem az orrára. Igaz, lenne még mit bőven feltárni, de csak szép lassan kell haladni.

- Nem fogok más szemmel nézni rád, ezek után sem Gergő. Az, hogy ilyen a környezeted, nem a te hibád és engem sem ijeszt el. Nem lehet minden olyan, mint egy tündérmese, mert az nem is a valóság már – mosolygott rám kedvesen.

- Ha már így a klappoló dolgok szóba jöttek... - tereltem el a szót, mielőtt még mélyebben elkezdett volna vájkálni. - Ne várj semmiféle hívást a kocsmai munkával kapcsolatban. Nekem lett kiadva feladatnak, hogy elmondjam, hogy nem fértél bele a létszámkeretbe, akiket felvettek.

- De kár. Pedig milyen jó lett volna együtt dolgozni, nem? – nézett rám hatalmas szemekkel.

- De - bólintottam egyet gyorsan és reméltem, hogy arcom nem árulta el, hogy én voltam azok között, akik megvétózták a jelentkezését. - Csak hát voltak olyanok, akik jobban tudtak hatni Tamásra – kamuztam gyorsan.

- Mondjuk tényleg nem volt semmi tapasztalatom – tudta be a saját hibájának, hogy miért utasították el. - Amúgy miért van ennyire alkohol szagod? – húzta fel az orrát fintorogva.

- Ebbe inkább ne menjünk bele, jó? - húztam el a számat fájdalmasan, ahogy az alkohol szóra újból feljött az a kellemetlen érzés, ami ma reggel fogadott. Adri pedig gondolom az arcomat látva tört ki hangos nevetésben, ami a csendes utcát élettel töltötte meg. Hiába volt megnyugtató az egész, hogy valamennyire sikerült megoldanom az egyik problémámat villámcsapásnyi idő alatt, még ha csak egy időre is, de egyszerűen nem tudtam teljesen megnyugodni. Hiszen ahogy sétáltunk hazafelé, egyre erősebben éreztem, hogy hibát követtem el, amiért amellett döntöttem, hogy jobban beavatom az életemben, még úgy is, hogy teljesen feldobódott a tudattól.

Ugyanis valamiért Adri mégsem illet ide.

- Elkéstél - nézett rá az órájára Konrád, miután látta, hogy levegőt kapkodva állok meg előtte, miután végig rohantam az egész campuson.

- Bocs, hogy nem tudok gyorsabban szaladni - forgattam a szemeimet unottan és próbáltam nem lihegni, ami nehezemre esett, hiszen az előbb még a buszon állva szidtam mindenkit, amiért délelőtt tele volt az egész, ráadásul még baleset is volt a belvárosban, mert egy évtizednek tűnt, amíg Gergőéktől beértem a campus területére, aztán most pedig már a lehető legtávolabbi épület bejárata előtt találtam magamat. Új rekordot dönthettem a sprintelésemmel.

- Képzelted volna el, hogy egy kutya kerget - okoskodott Konrád egyből, hogy mégis mitől tudattam volna felgyorsítani a tempómat. Nem akartam mondani neki, hogy akkor ő meg azt képzelje el, ahogyan egy öntöttvas edénnyel agyonverem, de nem voltam hangulatban hozzá. Egyszerűen belehalna, hogyha egyszer nem szólna be valamiért.

- Egyáltalán minek vártál meg, hogyha ennyire zavar, hogy kettő másodperccel később érkeztem meg, mint amennyire te számítottál? – vontam fel kérdően a szemöldökömet, mert én nem mondtam neki, hogy várjon meg. Igazán nyugodtan bemehetett volna a terembe nélkülem is és akkor nem kellene amiatt aggódnia, hogy késik.

- Mert nem akarok beégni, hogy egyedül ücsörgök ott, mint egy szerencsétlen, miközben Heni túlpörögve magyaráz össze - vissza, fényezve magát meg az esélyeit és te lehet nem is érkezel meg, szarban hagyva engem – vázolta fel a fejében leforgó forgatókönyvet.

- Hagytalak már szarban bármikor? - toltam be az főépület bejárati ajtaját, majd a kártyámat fellendítve, máris megelőztem azt, hogy a biztonsági őrök kérdőre vonjanak, hogy mégis mit keresek itt. Nem is értem, hogy mégis ki az a hülye, aki önszántából, csak úgy, miért ne alapon, bejön egy egyetemi épületbe, ahol oktatásnak nevezett tevékenység folyik? Néha még le is meggondolom, hogy megéri-e nekem, hogyha bejövök és erős pro, kontra listát vezetek arra az esetre, hogyha saját magamat kell meggyőznöm.

- Még nem, de kinézem belőled, hogy bármikor megtennéd - nyomta meg Konrád mellettem állva a lifthívó gombot, ami csodák csodájára működött. Ezt is utáltam a főépületben többek között, hogy nagyon ritka volt az, hogy ne történjen semmilyen technikai malőr.

- Nagyon helyes, hogy ezt hiszed, mert tényleg megtenném, hogyha felcsesznél idegileg – közöltem bele, míg előtte beléptem a liftbe.

- Tehát eddig nem tettem ezt meg? – értelmezte Konrád az elhangzottakat.

- Több kell ahhoz, hogy kihozz a sodromból, meg amúgy is. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, csak a szád jár állandóan - vontam meg a vállamat és ellenőriztem a kinézetem a lift tükrében. Mint akit most rágott meg és köpött ki egy kutya. Tökéletes, mert így is éreztem magamat. A buszon hiába dörzsöltem le az alvás miatt lepergett szempillaspirál maradványokat, nem sokat segített, de legalább nem hasonlítottam már egy pandához. Ez is Gergő miatt van. - Mennyi stresszt meg tudott volna spórolni Stefi, hogyha ezt tudta volna - utaltam az előző féléves húzásainak tömkelegére, aminek a részleteiről nem igazán tudtam semmit se, csak a nagy vonalakról, hiszen kint voltam Erasmuson és Eszter tájékoztatott a történésekről. Pedig elmondásai szerint, látnom kellett volna, ahogyan macska – egér játékot űznek Stefivel, hol az egyik, hol a másik állt nyerésre. Egészen biztos, hogyha megosztotta volna a Bogdán lánnyal akkor valaki, hogy amiket magyaráz Konrád, azoknak a fele fel van nagyítva, csak nagyon hitelesen tudja előadni magát, akkor tarolt volna a kezdetektől fogva egészen biztosan.

- Az egy más téma, de inkább hagyjuk is. Nem a legbüszkébb döntéseim egyike - vakarta meg Konrád a tarkóját, ahogyan eszébe juttattam a cselekedeteit.

- És még csak finoman is fogalmaztál. Egyébként nekünk most hova is kell mennünk? Csak az email elejét olvastam el - kérdeztem, amikor kitárult előttünk a lift a negyedik emeleten.

- Jellemző – motyogta Ráday flegmán. - A D32-es termet írta, aztán ha nincsen ott senki, akkor felmegyünk az irodájába.

- Felmész - javítottam ki, merthogy én nem fogok a csávó után futkosni, az is teljesen biztos. - Egyedül.

- Te is jössz a versenyre, szóval, ha tetszik, ha nem, magammal foglak rángatni - vigyorodott el Konrád rettentő „bájosan" győztes tekintettel, tudva, hogy ezzel megfogott. - Egyébként, csak úgy megjegyzésként. Nem tudom milyen trendeket követsz, de mióta divat munkaruhába járni órára? – szólt be már a ruházatomra is és azóta vártam már ezt, amióta megérkeztem. Tény és való, hogy mellette eléggé érdekesen festettem, mert míg ő a megszokott, védjegyévé vált ing és farmer kombinációban feszített, addig én mellette, mint aki most jött egy megvadult gyerekzsúrról, ahol a kölykök szétszedték kinézetet villantottam.

- Azóta, amióta túl nagylelkű vagyok - zártam le a témát ennyivel, mert nem akartam belemenni abba, hogy Gergő lehányt. Szó szerint.

- Akarjak részleteket tudni?

- Nem szükséges - legyintettem lemondóan. - Jézusom - sápadtam el, amikor maga az ördög jött velünk szembe a folyosón. - Jó napot - váltottunk át mintadiákba egyszerre Rádayval, amikor mellénk ért a másik kedvenc tanárom az univerzumban. Jó sok „kedvenc" tanárom van, persze ezt szarkazmussal megfűszerezve értettem.

- Maguknak is - biccentett egyet komoran tanár úr és szerintem biztosan nem ismert meg minket a közönyös tekintetéből következtetve, aminek csak örülni tudtam. Nem kell nekem az, hogy a nevemet az arcomhoz tudják kötni.

- Esne le a lépcsőről - morgott Konrád halkan, aki ugyanannyira szívlelte az embert, mint én.

- Milyen kár, hogy már nincsen vele óránk. Hát mindjárt elsírom magamat.

- Tartogasd a könnyeidet Palócz vizsgájára - javasolta Konrád, mire csak elnevettem magamat, mert ez kivételesen jól jött ki.

- Neki mindig jut, nem kell tartalékolni - vettem lejjebb a hangomat, mert féltem, hogy az emelgetett meg fogja hallani, amilyen szerencsétlen vagyok és mögöttem sétált volna, ami akkor garantált bukást eredményezett volna. - Én nem akarok bemenni elsőnek - torpantam meg a terem zárt ajtaja előtt, szigorúan tartva a három lépés távolságot a kilincstől.

- Nem leszek tapló, szóval csak utánad – udvariaskodott Ráday, aki szerintem szintén nem szeretett volna benyitni.

- Bedobnál elsőnek az oroszlánok közé? Hol van ilyenkor az úriember éned? - tátottam el a számat.

- Elment nyaralni, szóval csak tessék.

- Szerintem úgy igazságos, hogy ki kő-papír-ollózzuk - dobtam be ötletnek, ha már egyikőnk se akart első lenni.

- Három menetből, aki veszít, az áldozza fel magát - alkotta meg Konrád egyből a szabályokat, én pedig csak bólintottam egyet, hogy tudomásul vettem.

- Akkor kő... - kezdtem bele a visszaszámlálásba, amikor kinyílt az ajtó belülről. Mindketten odakaptuk a fejünket, csakúgy, mint a bent lévő diákok is a tanárokkal együtt, ráadásul, hogy azért fokozzuk a dolgot, mert ennyivel nem érhetett véget a felsorolás, még az apám is tiszteletét tette. A helyzet félreérthetetlen volt, hiszen ki ne ismerné fel a játék alapbeállását és láttam, hogy nem tudták hova tenni, hogy mi mégis mi a francot csinálunk. A srác, aki pedig éppen kifelé igyekezett, egy szó nélkül megkerült minket és ment a dolgára, nekem pedig összekapcsolódott a tekintetem az apáméval, aki cseppet sem tűnt meglepettnek, hogy engem így talál.

- Maguknak lassan összeforr a nevük a késés fogalmával - törte meg a csendet Palócz, szó nélkül hagyva a műsorszámunkat Konráddal, mire csak unottan forgattam a szememet. - Jöjjenek már be és haladjuk. Nincsen kedvem késő estig itt lenni – rajzolt a levegőbe köröket, jelezve, hogy igyekezzünk.

- Látszódik, hogy kik veszik komolyan - jegyezte meg Heni, ahogyan elhaladtam a pad mellett, ahol ült és szívem szerint visszaszóltam volna neki, hogyha Konrád nem lök meg hátulról, hogy haladjak tovább az üresen maradt székek felé, amiből jó sok volt.

- Fogd vissza magadat - sziszegte a fülembe figyelmeztetően, míg bemásztam a sorba.

- Legszívesebben kirúgnám az ablakon - dühöngtem amennyire halkan csak tudtam. Nem hiányzik a megjegyzés után még az is, hogy kiküldjenek. Azt az örömöt nem adom meg se Heninek, se pedig az apának, aki mondanom se kell, hogy árgus szemmel figyelte minden egyes megmozdulásomat, azóta, hogy beléptem a terembe. Kicsit se volt kellemetlen, vagy esetleg zavaró. Áá, dehogyis.

- Majd, ha megnyerjük, az oklevelet a képébe nyomod – tervezgetett Ráday azonnal.

- Már ha megnyerjük - helyesbítettem, mert eléggé nagy csalódás fogja elkapni, hogyha mégsem így lesz. Én pedig nem tudok és nem is akarok garantálni semmit se.

- Tehát, így, hogy teljes a létszám térjünk a lényegre - csapta össze a tenyerét Palócz, figyelmet teremtve saját magának és így a beszélgetésünk Konráddal lezártnak minősült. - Ahogy már említettem korábban, illetve a tájékoztató emailben is megfogalmazásra került, összesen három fordulóról van szó. Az első, amely nem a hivatalos, versenyi keretek között zajlik, csak így, „családias" légkörben fog lezajlani, hogy kik azok maguk közül, akik megméretetthetik tudásukat más egyetemek kiválasztott hallgatóival. Egy tesztre lehet majd számítani, semmilyen, kifejtős, hosszabb terjedelmű feladatra. A második forduló, ami valójában az első komolyabb, amit a megmérettetés is előírt, egy tudományos dolgozat elkészítése lesz. Úgy képzeljék el, mint egy TDK dolgozatot. Írt már esetleg valaki? - pillantott körbe Palócz, hogy a feltett kezeket felmérje. Konrádon, nyilván Henin és két srácon kívül, akiket még soha életemben láttam, mindenki más tartózkodott.

- Megfojtom - motyogtam magamban és nagy erőt kellett vennem magamon, hogy ne menjek ki a teremből, sőt még pofákat se vágjak, mivel apám nyilvánvalóan rosszallóan nézett rám, amikor látta, hogy én csak összefont kézzel ücsörgök továbbra is és nagyon nem úgy nézek ki, mint aki, azért nem teszi fel a kezét, mert lusta, hanem mert ez az igazság. Egyszerűen munka, egyetem és valamennyi pihenés mellett, amire azért szükségem van, nem tudok még egy konzultációkra járkálást, pluszba folyamatos kutatást is beiktatni. Esetleg, ha kevesebb órám lenne, akkor beszélhetnénk róla, de így biztos, hogy nem. Elég lesz a szakdoga majd valamikor.

- Rendben. Magasabb létszámra számítottam, de még van idejük – legyintett egyet Palócz, mivel ez nem volt része a kritériumoknak. - Tehát kiadott témák közül választanak maguk egyet, ezt követően pedig a szakterület művelője lesz a témavezetőjük, utána pedig egyértelmű, hogy kutatnak, konzultálnak, megírják – sorolta fel, hogy mi vár ránk a tényleges első lépésnél. - Önöknek ezt követően nem lesz semmi dolguk, a szakmai zsűri eldönti, hogy melyek azok a pályaművek, amelyek erősek ahhoz, hogy a döntőbe kerüljenek. Akiknek szerencséjük van, részt vehetnek az utolsó fordulón, ahol eldől, hogy a választott szakirányban melyikük a befutó. Ott pedig, csakúgy, mint egy védés során, a dolgozatuk mellett kell érvelniük, ugyanis azok, akik nem jutottak be a döntőbe, opponálási feladatokat kapnak. Érthető? – pillantott körbe, várva a kérdéseket.

- Ezt emailben is le lehetett volna írni - dobta le a tollát Konrád, amikor eljutott az agyáig, hogy igazából semmi újat nem tudtunk meg, csak azt, amit eddig is evidens volt.

- Miért mit vártál, miről lesz szó? Hogy gyúrjunk tésztából pónilovat? – meredtem rá unottan.

- Remek. Ennek örülök, hogy maguk nem lassú felfogásúak - "dicsért" meg minket Palócz.

- Ez de szívhez szóló volt - ismertem el. Ettől már csak az lett volna szebb, hogyha apám is felszólal, nem pedig csak felügyel némán, ami már egy fél csodával ért fel, hogy megengedte, hogy más legyen a középpontba és ne ő.

- Mindjárt magamra is tetováltatom, csak kérek egy időpontot - mondta Ráday grimaszolva, annak a tudatában, hogy teljesen feleslegesen jöttünk be.

- Ááá, csak szólj Stefinek. Már holnapra rajtad lenne – javasoltam neki, ezzel is megspórolva a képzeletbeli időpontkérést.

- Mi? Stef mióta tud tetoválni? – lepődött meg Konrád.

- Nem tud, habár nála minden lehetséges, hanem Dávid. Ő tetováló szalonban dolgozott régebben. Biztos megkéri, hogy vállaljon el téged – magyaráztam neki, hogy Stefi mégis hogyan keveredett a témához.

- Milyen Dávid? Te miről beszélsz? – zavarodott össze Ráday, nem értve, hogy most kikről is pofázok össze – vissza. Ezek szerint ő nincsen beavatva a részletekbe. Jobban belegondolva, nem tudom, hogy miért is lepődtem meg ezen. Elvégre Stefi nem az a lány, aki majd pont vele fog mindent megosztani.

- Azt nem tudom, hogy mi a vezetékneve, csak annyit, hogy Dávid. Új tag a kocsmában és jóban van Stefivel – írtam körbe, hogy mégis ki ez a bizonyos srác, a megszerzett, nem túl sok, információm alapján.

- A másik nagy hír, amit még utoljára osztanék meg Önökkel...- kért még egy kis figyelmet Palócz, amikor észlelte, hogy megindult a sutyorgás, hogyha már nem volt látszólag több mondanivalója. - Tudják mit? Inkább mondja Rektor Úr, hiszen ő intézte el - adta át a szót hirtelenjében az apámnak, mire egyből megfeszültem és akaratlanul is mélyeket lélegeztem. Ezt szerintem Konrád is érezte, hiszen már most rugdosta a bokámat, hogy nehogy valami hülyeséget csináljak, pedig még meg sem szólalt apa.

- Köszönöm a szót Dékánhelyettes Úr - váltotta Palóczot apa. Ennyit arról, hogy nem szólal meg és nem kerül reflektorfénybe. - Még nem találkoztunk személyesen, ezért először bemutatkoznék. Dr. Balla Nándor vagyok és ez az első alkalom, hogy egy felsőoktatási intézmény rektora legyek. Ezért is kértem ki az ötletemmel kapcsolatban a kollégáim véleményét, meglátásait és az összeült tanács szavazatainak alapján egyöntetűen részesítettek a bizalmukban. Tehát nem is húznám tovább az idejüket, az egyetemünk ad majd helyet az országos fordulónak - tördelte apa a kezét és nem tudom, hogy "nagy" bejelentése után, mégis mire várt. Tapsviharra? Éljenzésre? Most mit tudnánk kezdeni azzal, ami tényként van közölve?

- Húú, de nagy dolog - sziszegtem, miközben folyamatosan bámultam ki az ablakon, hátha a téren történik valami izgalmasabb, mint itt.

- Esetleg valami hozzáfűzni való? - próbálkozott apa a vélemény kikéréssel, mivel szerintem tényleg valamire, bármire számított, csak arra nem, hogy unott arcokkal találja magát szembe. Élükön az enyémmel.

- Hányingerem van - vontam meg a vállamat, mire Konrád újból meglökött, hogy fejezzen be, mielőtt bárki meghallotta volna.

- Majd kidühöngöd magadat, hogyha vége van. Leszek olyan kedves és meghallgatom - ajánlotta fel Konrád nagy lelkűen. Képzelem, hogy mi lett volna abból a kedves hallgatásból. Elkezdtem volna kiakadni, amit tűrt volna nagyon maximum négy percig, aztán belekezdett volna újból, hogy hogyan készüljünk fel, milyen témát válasszunk, szóval csak az újdonsült mániája, amivel traktált eddig is. Apropó, ha már a felkészülés szóba jött...

- Kösz, tényleg nagyon kedves lennél akkor - horkantottam egyet, majd villámgyorsan a magasba lendítettem a kezemet.

- Mit csinálsz? - rémült meg Konrád egyből, rosszat sejtve. - Gerda, ha egyetlen rossz szót is mondasz, vagy cinikus megjegyzést, kiváglak az ablakon – fenyegetőzött egyből.

- Jól van, hagyjál már - hessegettem el a kezét, amivel le akart fogni, reménykedve, hogy nem látta senki se. De sajnos peche volt.

- Áá, igen, ott hátul - csettintett apa, mintha nem vette volna eddig észre, hogy jelentkezem, mint az általános iskolában.

- Nem a témához kötődik, mert mit tudnék kezdeni azzal, ami már le van beszélve, hanem a versennyel inkább – szúrtam oda burkolt apámnak, akinek megrándult egy ideg az álla környékén a megszólalásom következtésben. - Ahogy körbenézek, több évfolyamból vannak jelen, de ezt az említett tesztet hogyan csinálják meg, akik nyilvánvalóan nem tanultak egy bizonyos tárgyat? Például aki most elsős, de szeretne indulni, azért nem fog tudni, mert nem tanult mondjuk pénzügyi jogot? Mert szerintem ez eléggé igazságtalan ilyen formában – adtam hangot a fejembe beugró problémának.

- Végre valaki - sóhajtott egyet Palócz megkönnyebbülten, mintha erre várt volna. - Ez hogyhogy senkinek nem jutott eszébe? – pillantott végig szemrehányóan a teremben ülőkre. - Gratulálok Gerda - biccentett egyet elismerően.

- Behalok rajtad – sziszegte Konrád elképedve. - Szereztél egy plusz pontot. Nála. Ráadásul te és nem is én.

- Irigykedj csak – dőltem hátra elégedetten, ahogyan nemcsak őt, hanem az apámat is képes voltam meglepni, mert szerintem egyikük sem számított arra, hogy pont én fogok megszólalni és az ráadásul értelmes is lesz.

- Kíváncsi voltam, hogy mennyire figyelnek a részletekre, de ezek szerint nem kellően körültekintően – szigorodott be Palócz, felvéve a rettegett pózát, amitől még én is tartottam. - Ez egy remek felvetés. Most, hogy fény derült a "turpisságomra", megosztanám Önökkel, hogy az első forduló, a teszt csak egy felmérésként szolgált volt. Nem lett volna kieső személy, annak ellenére sem, hogy így hangoztattuk, mert ha nincsen tétje, akkor nincsen kellő elszántság sem magukban, hanem csak egy szimpla körvonalat adott volna, hogy egyeseket milyen szakirányban, témában kellene indítani, hogy minél eredményesebbek, hatékonyabbak legyenek. Természetesen elmondtam volna ezt információt, miután megírták a feladatot, de így, hogy kolléganő észrevette, megnyugodhatnak. Útmutatás szolgál az egész, semmi többre - ismertette a tervét Palócz, mire sutyorgás indult meg egyből a jelenlévők között.

- Akkor békén hagyhatsz egy időre, jó? - fordultam Konrád felé, aki a telefonjába gépelte be ezt az új infót, miután már elpakolta a tollát és azt az egyetlen lapot, amit szerintem az egész félévre tartogatott. - Nem fogok kivenni egyetlen könyvet se, amíg nem kell, nem fogok készülni, lesz, amilyen lesz.

- De utána odateszed magadat, ugye? – húzta össze résnyire szemét, mintha olvasni szeretett volna a gondolataimban és figyelni, hogy mégis mikor fogok hazudni neki.

- Egyezzünk ki abban, hogy megpróbálom – fogalmaztam finoman, mert ha azt mondtam volna, hogy „beleteszek apait – anyait", akkor ezeket a szavakat használta volna fel ellenem a későbbiekben is. - De ha halálra fogsz idegesíteni, akkor elengedem a dolgokat – kötöttem ki rögtön.

- Megegyeztünk - biccentett egyet, hogy tudomásul vette, majd újból a telefonja képernyőjét figyelte, míg a többiek kérdésekkel rohamozták meg a tanárokat. Főként Heni. - Te erről tudtál? - tolta elém a készülékét váratlanul, majd rábökött egy sorra. Az egyetemi csoport volt megnyitva, ahol minden, de tényleg minden felmerült és most is a szokásos összefoglaló és ajánló poszt volt, amit nem értem, hogy miért egy random módon kiválasztott napon töltenek fel és nem egy meghatározott időpontban, de ez már nem az én dolgaim közé tartozott. A különféle programok felsorolása mellett, azonban ott volt Fülöp neve is, aki, ahogy értelmeztem a sorokat mindenkit meghívott a két hét múlva, általa szervezendő 2000-es évek trash partyba, amit a cím alapján a nagyanyámék házában fog megtartani. Ami amúgy, nem mellesleg, ott van szomszédságban, ahol apám a legutolsó információm szerint is tartózkodik.

- Nekem nem szólt – vontam meg a vállamat. - Kíváncsi vagyok, hogy anya tudja-e, mert az az ő háza amúgy. Viszont ezt az ötletét támogatom Fülöpnek. A szomszéd ideggörcsöt fog kapni - csillant fel a szemem, hogy végre apám nyugalmát is meg fogja törni valami. Az elsők között leszek, akik üvölteni fognak torkuk szakadtából.

- Ki az, akinek ilyen szépeket akarsz?

- Szerinted? - vigyorogtam sunyin és apám irányába lestem, Konrád pedig követte a tekintetemet, mire egyből megértette.

- Ez érdekes lesz akkor – értette meg egyből a célzásomat.

- Abban biztos vagyok.