Beszélnem kellett valakivel, hogy higgadtabb legyek.

Szerintem a buszon, azért is nem ült le mellém senki, mert szinte pattogott körülöttem a levegő a feszültségtől. Nem hiszem el, hogy amikor már azt hinné az ember, hogy nem tudja őt semmi meglepni, akkor rögvest jobb oldalról érkezik a pofon, amit utána követ a baloldali is. Nálam először kezdődött a felelőtlen anyámmal, akitől igaz, nem volt szokatlan ez a fajta viselkedés, mert már produkált hasonlókat, amikor összeszedett valami csávót maga mellé, viszont az, hogy ennyire leszar minden mást, ami korábban az életéhez tartozott, nemcsak újdonság volt még nekem is, de pofátlanságnak is véltem a javából. Erre a másik irányból kaptam a pofon párját Attila személyében, akiről, hogyha nem csalnak a megérzéseim, nagy valószínűséggel az apám. Egészen addig pörgettem a fejemben az emlékeimet, amiket anya megosztott az apámról, ameddig össze nem állt a kép.

- Mi a fasz? – kérdezte Szabi, ahogyan fogadtam a hívását. Senki mással nem tudtam beszélni addig, amíg a lakásunkhoz nem értem, mert Dominikék nem tudnak ezekről, pluszban még Adri sem és terveim szerint egyiküket sem fogom beavatni. – Most csak baromkodsz, ahogy szoktál vagy tényleg tudod ki az apád?! – akadt ki a hívásban a haverom. Hát, ha ő ki van ettől a hírtől, amit három szóval tudattam vele, pontosan akkor, amikor leszálltam a buszról, akkor én mégis hogyan reagáljak.

- Sejtem csak – javítottam ki őt, mert csakis akkor lesz teljesen biztos, hogyha anyám megerősíti. Vagy mutat valami papírt, mert kinéztem belőle, hogy hazudni fog.

- Mégis honnan? Miből? – bombázott Szabi kérdésekkel.

- Nekem nem órád van? – jutott eszembe, hogy akkor küldött egy képet a kivetítőről és az előtte magyarázó tanárról, amikor megnyomtam a leszállásjelzőt. Azóta pedig összesen, ha eltelt három perc, annyi idő alatt pedig nem ért véget az órája.

- Ja, de kijöttem, ahogyan láttam, mit írtál – magyarázta, hogy mégis miért tudott felhívni.

- És most a folyosón ordítozol? – kérdeztem tőle, mert a visszhangból ítélve, nagyon is ezt tette. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy azt nem szerettem volna, hogy azok, akiknek a környező termekben volt órájuk, hallják a problémáimat, mert elképesztően rossz a hangszigetelése a termeknek.

- Mégis hova gondolsz? Bejöttem a budiba – válaszolta. - Na?

- Mondtam neked a faszit, aki anyám új csávója... – kezdtem bele a történetbe a legelejéről, hogy Szabi nyomon tudja követni, hogy mégis hogyan jöttem rá.

- Akihez lelépett és Blankát miatta kellett behoznod a kocsmába – vágott közbe Szabi, jelezve ezzel is, hogy tisztában van a történtekkel.

- Bisztró – helyesbítettem azért, hogy szokjam többek között én is az elnevezést, hogy nem kocsmában dolgozom.

- Mert ez most kurvára lényeges – szarta le nagy ívben Szabi a kijavításomat. – Csak nem megint nálatok van a pali? – tippelt egyből, nem engedve, hogy befejezzem a gondolatmenetemet.

- Még nem értem haza, de remélem, hogy nem. Egész múlt hétvégén meg a héten is itt volt, mintha beköltözött volna. Már a szennyesét is anya mossa – kapott el a hányinger, már az ember gondolatától is. Vasárnap délelőtt pedig félő volt, hogy valóban a küszöbre hányok, amikor benyitottam a fürdőbe, hogy fogat mossak és egy szál törülközőben találtam magam szembe az inassal, miközben borotválkozott. Le kellene csukatni azokat az embereket, akiknek, ha van zár a fürdőszoba ajtaján, képtelenek használni, mert nem hiába van ott.

- Ahhoz képest, hogy csak néhány hete jöttek össze, eléggé felgyorsult a tempójuk – vágta rés Szabi, mintha én nem tudtam volna. Amikor anya összejött Norberttel, akit bírtam valamennyire, másfél hét után elkezdtek közös lakásokat nézegetni, hogy majd hol tudják megkezdeni a reményekkel teli közös életüket, aminek nemsokkal a nézelődés után, vége is lett. - Mi jön holnap? A menyegző? – poénkodott, én pedig nem igazán vettem jó néven, mert bármi meglehet, ahol Rékasi Natasa ott volt.

- Ilyennel még csak ne is viccelj. Nem ismered az anyámat, mert ő képes lenne rá – morogtam.

- Ennyire drasztikus lépésre, azért csak nem – váltott Szabi hangszínt, mikor érzékelte, hogy nem nevetek.

- Ó, dehogynem – hagytam inkább annyiban. – Ott jártam, hogy a palija elejtett egy olyan mondatot, amit csak félfüllel hallottam, hogy „igazad van, hasonlít rám" vagy valami ehhez hasonlót, de ez a lényege.

- Jó, ez még nem jelent semmit – szakított félbe Szabi. - Lehet, hogy csak Nati mesélt neki rólad...

- Én is így voltam vele, aztán beszéltem Gerdával – folytattam a történetet, mert nem voltam hülye, tudtam, hogy egy fél mondatból nem lehet ezt leszűrni.

- Ballával? – lepődött meg Szabi, ahogyan kimondtam a lánynak a nevét.

- Aha. Mit vagy ezen meglepve?

- Nem tudtam, hogy szoktál vele beszélni.

- Néha csak. Most viszont, amikor szombat reggel hívott Adri, látta Attila, elkezdett faggatni, mintha akármennyi köze is lenne hozzá...

- Hát, ha tényleg az apád, akkor végül is van köze hozzá – akadékoskodott.

- Nem, akkor sincs – jelentettem ki határozottan. – Aztán anyám meghallotta, nem hagytak békén, közben abban a hitben volt teljesen, hogy Gerdával kavarok...

- Na azt megnézném – horkantott egyet Szabi, ahogyan szerintem elképzelte.

- ...erre pedig közölte a csávó, hogy ő ismeri Gerdát, én meg beszéltem vele.

- Mármint Gerdával? – veszett el Szabi az események tengerében, amit rázúdítottam.

- Aha. Mondta, hogy tanította őt és mekkora egy rohadék, ami nem döbbenetes tény, mert lerí róla, hogy az, meg, hogy van egy fia a volt barátnőjétől, de nem tartja velük a kapcsolatot – regéltem el, hogy miket tudtam meg Gerdától.

- Értem. És? – értetlenkedett Szabi továbbra is. – Ez még mindig nem jelent semmit.

- Kicsit utánanéztem, hogy mikor született, hová járt egyetemre a faszi, anya miket mesélt az állítólagos apámról és túl sok a véletlen egybeesés.

- Mit derítettél ki Sherlock? – kuncogott a vonal másik végében Szabi, akit szerintem nagyon szórakoztatott a felderítőmunkám. Bárcsak én is tudnék rajtam nevetni, nem pedig elsőképből átélni.

- Szóval anyám mindig azt mondta akárhányszor kérdeztem rá, hogy az apámmal szaktársak voltak és egyidősek. Sőt pontosan fogalmazva ő volt az idősebb fél évvel. És ki gondolta volna, hogy ez az Attila ugyanabban az évben novemberben született, még az anyám szintén ebben abban az évben májusban, ugyanabban az évben kezdték el az egyetemet és ugyanúgy pénzügyeket tanultak. Állítása szerint mindig is tanítani szeretett volna, Attila pedig micsoda? Adjunktus – osztottam meg Szabival a kutatómunkám eredményét.

- Oké, ez így tényleg konkrétabb, de még így megcáfolható.

- A nevére a Google kidobott egy kettő évvel ezelőtti képet az egyetemi évfolyamtalálkozóról, ahol anyám nagy barinőjével vigyorog, akit szintén onnan ismert, hogy szaktársak voltak. Tehát az fix, hogy ismerték korábban is egymást. A többi csak feltételezés – hadartam el gyorsan.

- Azért ez durva – mondta egy kis idővel később Szabi döbbentem.

- Nekem mondod?!

- Ha én lennék a helyedben nem tudom, hogy mégis hogyan kezelném – vallotta be. Nem szerettem volna mondani neki, hogy én sem tudom pontosan, mit tegyek, mert higgadtan akartam beszélni az anyámmal, de ahogy közelítettem a lakásunkhoz, ez a tervem egyre jobban romba dőlni látszott.

- Főleg úgy, hogyha valóban nekem van igazam, akkor a pali egészen eddig a szemem előtt volt...

- Jól vagy, tesó? – ütötte meg a háttérből egy csattanást követően a fülemet az egyik, jó sokszor hallott hang. Ez pedig megerősítette az is, hogy egyetlenegy ember „tesózik", akikkel én jóban vagyok, az pedig nem más, mint Dominik.

- Bazdmeg Dominik – átkoztam, amiért a lehető legrosszabb pillanatot választotta arra, hogy megjelenjen.

- Persze, mert? – kérdezett vissza Szabi, mintha mi sem történt volna és nem éppenséggel az órája kellős közepéről távozott volna el.

- Jó régen kijöttél. Mondom megnézem már, hogy nem estél-e össze vagy valami – vallotta be Dominik, ami rendes húzás volt tőle, csak nem éppen most kellett volna, hogy előtörjön a lelkiismeretes énje.

- Nincsen semmi bajom – válaszolta neki Szabi.

- Ezt már szeretem – jelentette ki boldogabban a másik haverom, majd egy kis idő múlva ismét megszólalt. – Nem jössz?

- Ja, de – szakította meg a hívást Szabi, mert gondolom nem akarta, hogy Dominik faggatózzon, hogy kivel beszélt és miért.

Várhatott volna még vagy kettő – három percet a megjelenéssel Dominik, mert annyi idő alatt hazaértem volna és nem csapott volna meg újból az idegállapot, amit csak tetézett, hogy annyira fújt a szél, hogy majdnem átrepített a szomszéd utcába. Legalább az időjárás passzolt a hangulatomhoz.

Ahogy nyitottam ki a kapunkat, mázlimra nemcsak nem maradt a kezemben maga az egész drótkerítés, hanem láttam, ahogyan kiszűrődik a félig behúzott sötétítőn a konyhából kiáramló fény. Ezek szerint anya itthon van.

- Nyílj már ki - rángattam a bejárati ajtónkat folyamatosan és csodálom, hogy a kulcsot bele nem törtem idegességemben. Milyen szépek voltak azok a napok, amikor alig vártam, hogy hazaérjek, ehhez képest mostanság rendesen gyomoridegem van, hogyha beteszem a lábamat, akkor mégis mi fog fogadni.

- Jézus, jó, hogy nem maradt benne a kulcsod - nyitotta ki bentről hirtelen anya az ajtót, mire majdnem beestem volna rajta, hogyha nem tartott volna meg. Ahogy megláttam őt a hidegvéremet elveszettem és éreztem ahogyan, hogy egyre jobban áramlik szét bennem az idegesség, ami nagyon nem jó, így rögtön az elején. Egyetlen szót sem szólva, csak rekordidő alatt kiléptem a cipőmből, felakasztottam a kabátomat, majd berontottam mellette ellépve a nappalinak csúfolt lyukba. - Mi történt? Feldúltnak látszol - vette észre egyből, hogy valami nem stimmel velem, amit valljunk be, nem volt nehéz kiszúrni.

- Mert az is vagyok – dobtam le a földre a táskámat, tudva, hogy semmi olyan nincsen benne, ami összetörhetett volna. - Itt van? – mértem körbe a terepet, de sehol nem látta az irritáló fejet, béna cipőt és hatezeréves kabátot.

- Attilára gondolsz? – kérdezett vissza anya, miközben engem fürkészett, találgatva, hogy mégis mi lelt.

- Ki másra? – ütötte meg a hangom a cinikusságot, elvégre hozzánk tényleg a postáson kívül senki nem jött. Eddig.

- Dolgozik, de azt mondta, hogy átjön vacsorára – furcsállotta anya, hogy a palija felől érdeklődök, hiszen akárhányszor elkezdett róla beszélni nekem, eltereltem a témát, süketet játszottam, ha pedig itt volt, mindent elkövettem, hogy a lehető legtávolabb legyek tőle a házban, sőt vagy, hogy egyáltalán még a környéken se tartózkodjak. - Blanka hol van? – tudatosult benne, hogy egyedül vagyok a húgom nélkül, akiért, mint az esetek 90%-ában, nekem kellett volna elmennem.

- Fédránál, majd elmegyek érte később – legyintettem egyet.

- De miért van ott? Nem úgy volt, hogy hazahozod?

- Anya, kérdezni akarok valamit, őszinte választ várok – hagytam figyelmen kívül a kérdését, felkészülve arra mentálisan, hogy letépjem azt a bizonyos ragtapaszt.

- Húha, ez komolyan látszik – ismerte fel, hogy most nem vagyok vicces kedvemben. – Le kell, hogy üljek?

- Felőlem – hagytam rá, mert nekem aztán mindegy volt, hogy mit csinál, addig amíg nem hazudott. – Attila az apám? – böktem ki teketóriázás nélkül a kérdést, ami egészen idáig foglalkoztatott, az anyám szemébe nézve, hogy ki tudjak bármit is olvasni belőle. Soha életemben nem fohászkodtam azért, hogy egy „nem" hagyja el a száját, vagy, hogy felháborodjon azon, hogy „mégis mit képzelek magamról, amiért ilyet merek egyáltalán feltételezni", de egyik sem történt meg. Helyette ahogy nyitotta volna a száját, hogy reagáljon valamit, nem jött ki hang a torkán, csak a kezét tördelve, lesütötte a szemét, ezzel totálisan elárulva saját magát. – Értem – fújtam ki hosszasan a levegőt és a mindkét kezemmel a hajamba túrva, fel – alá kezdtem járkálni a konyha és a kanapénk között, ahol anya ült.

- Mégis honnan tudod te ezt? – kérdezte anya egy kelleténél hosszabbra nyúlt, fojtogató csend után.

- A jobb kérdés, hogy mikor akartál szólni nekem? – torpantam meg és ránézve az fogadott, hogy csak a száját szorította össze és igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy elkerülje a szemkontaktust velem. – Akartál egyáltalán szólni? Vagy úgy voltál vele, hogy eddig sem volt apja, ezek után minek, ha?! Attila tud egyébként rólam? Vagy ha tud is, akkor tisztában van azzal, hogy én vagyok a fia? – bukott ki belőlem az összes kérdés, ami megfogalmazódott a fejemben.

Nem tudtam épp ésszel feldolgozni, hogyha nem akadok fenn bizonyos apróságokon, akkor úgy éltem volna továbbra is, hogy nem tudom, ki is az apám, miközben végig a szemem előtt volt, sőt még beszéltem is vele. Világéletemben egy fantom volt. Akiről hallottam, igaz nem sokat, de valamennyit igen, viszont nem volt előttem az arca, mert anya sose mutatott róla képet, nem mesélte, hogy mégis hogyan képzeljem el őt. Nagyon alap dolgokról volt tudomásom, hogy mikor és hol találkoztak, hány éves, mi a foglalkozása és itt ki is fújt. Nem tudtam, hogy hol lakik, mik a hobbijai, de még a keresztnevét sem. Egy fantomot pedig könnyű volt utálni. Pláne azok után, amit anya mesélt nekem, hogy miért nem volt arra lehetőségem, hogy találkozzak vele. Szimplán, mert ahogy megtudta, hogy anya terhes, ő nem szeretett volna engem, mondván, hogy fiatalok, előttük áll még az élet, a karrier, amibe egy gyerek nem illett bele, így csak az örökbeadást támogatta. Ellentétben anyával, aki ragaszkodott hozzá, hogy felnevel engem, viszont erre a csávója kijelentette, hogy ő ebben nem partner és már akkor lemondott a szülői felügyeleti jogáról, mielőtt megszülettem volna. És én ezért gyűlöltem őt, amiért megtudtam az okot, hogy nekem még hogyha szétszedett is, de miért nem lehet egy rendes családom.

- Gergő – szólt anya gyengéd hangon, ahogyan látta, hogy teljesen másik dimenzióba kerültem át.

- Miért pont őt kellett összeszedned? – szaladt ki a számon egy újabb kérdés. - Annyi ember él a világon és neked mégis ebbe a senkiháziba kellett újra belefutnod.

- Nem tudod, hogy milyen - kelt egyből a védelmére. Hogy tud védeni egy olyan embert, aki miatt, élete egyik legnagyobb szarhelyzetében magára hagyta? Ráadásul ennyi év után ismét esélyt adni neki, miközben körülötte él a kapcsolatuk következménye?

- Igaz, de nem is akarok egy olyan embert megismerni, aki felcsinált téged és nem volt képes felelősséget vállalnia a tetteiért – mondtam ki hangosan, amit gondoltam a helyzetről. Nem érdekelt, hogy anyát ezzel mennyire sértem meg, az sem, hogyha Attila ezennel elás engem, sőt ásson is, nem tud az sem érdekelni már.

- Tudom, hogy voltak hibái a múltban, de megváltozott – felelte lassan és halkan anya, mintha ezzel szerette volna elérni, hogy a vérnyomásom a normális értékre álljon vissza. El kell, hogy szomorítsam. Ez csak placebo hatás lett volna, hogyha be is vált volna, mert nem voltam abban a helyzetben, hogy higgadt körülmények között legyek képes beszélgetni vele.

- Jaj, anya, ezt pont nekem ne mondd, jó? – vetettem rá egy „ezt te sem gondoltad komolyan" pillantást. - Nem változnak ilyen téren, aki egyszer tapló volt, akkor az is fog maradni. Sőt te naiv vagy, amiért elhiszed ezt az egész baromságot.

- Nézd - vett anya egy mély levegőt. - Megértem, amiért feldúlt vagy, amiért nem meséltem többet az apádról...

- Engem kurvára nem érdekel, hogy most van-e apafigura az életemben vagy nem. Eddig is megvoltam nélküle és nem hinném, hogy ezután bármilyen jelentősége lenne hirtelen, mert nem kell, hogy legyen – vágtam közbe, mielőtt rosszul fogná fel, hogy mi akasztott ki. –Az csak a kisebbik, hogy nem tudtad volna közölni velem, hogy Attila az apám és nem nekem kell félinformációkból kikövetkeztetni. Ha szépen elmondtad volna nekem, nem lenne ilyen helyzet, gyűlölném ugyanúgy, mint eddig – avattam be az egyik problémámba. Megszoktam már a több, mint húsz évem alatt, hogy nekem csak anya van, nem tudom különösebben érdekelni a többi. - Engem az csesz fel, de veszettül, hogy már megint olyan miatt fordulsz ki magadból, aki nem érdemli meg, hogy időt vesztegess el rá - vágtam hozzá a fejéhez. Elég volt abból, hogy mindig csak tűröm és tűröm a hülyeségeit és a kirohanásait, viselem a következményeit, sőt igyekszem azokat valamelyest megoldani is, aztán utána még én szedem össze a földről, amikor ismételten egyedül marad. Az csak tetézte, hogy ez az Attila milyen módon kötődik hozzá, egyenesen rontva a megítélését mérföldekkel.

- Még én fordulok ki? – kapta fel a vizet anya, mire elkerekedett a szemem. Perpillanat nekem kellene őrjöngenem, amihez még nem jutottam el, de jó úton haladok afelé, neki pedig nem hinném, hogy bármiféle joga lenne kibukni, amikor a ködösítései, hallgatásai, de legfőképpen a viselkedése juttatott erre a szintre. -  Nézz már magadra, itt hőzöngsz, mintha valami bűncselekményt követettem volna el. Nem gondolod, hogy egy kicsit túlreagálod? Amúgy sincsen semmi közöd ahhoz, hogy kiknek adok esélyt és kiknek nem – dőlt hátra a kanapén, maga előtt összefonva a karját, szigorúan, közönnyel az arcán bámulva rám.

- Erről beszélek – horkantottam egyet kínosan. - Annyira elvarázsolódsz, hogy el is felejted, hogy a gyereked vagyok, meg Blanka is, akit nem mellesleg ott hagytál az óvodában, amikor neked kellett volna érte menni. Annyira képtelen vagy önállóan élni az életedet és mindenáron ragaszkodni másokba, hogy fel se tűnik, hogy helyetted nevelem a saját húgomat, sőt amikor kicsi voltam, Helga volt a pótanyám, mert te túlságosan is el voltál foglalva a magánéleteddel. Cserben hagysz minket megállás nélkül, aztán elhagynak téged, összeomlasz, mint egy kamasz lány a szakítás után, miközben már marhára nem vagy már abban a korban és amikor elkezdek reménykedni, hogy végre önmagadhoz térsz, erre tessék. Egy újabb alany, aki, ideig - óráig elbűvöl, utána meg ismét ott vagyunk, ahol ezelőtt. A kutyaszar alatt körülbelül. Én meg hiába próbálkozom megadni mindent Blankának, ha te már képtelen vagy erre, hogy legalább az egyikünknek legyen egy normális gyerekkora, de nem tudok mindent egyedül megcsinálni – szembesítettem a valósággal, ami az elmúlt hetek alatt ért bennem és már nagyon kikívánkozott.

- Senki nem mondta, hogy lépj a helyembe. Tudom kezelni a két dolgot egyszerre – közölte velem anya az év viccét.

- Dolgot? Tehát Blanka neked egy dolog? – vonta fel a fél szemöldökömet.

- Ne forgasd ki a szavaimat!

- Még a helyedbe lépni, hagyjuk már. Tisztában vagyok azzal, hogy képtelen vagyok arra és nem is szerettem volna soha, de hogyha neked így helyes a dolgok kezelése, akkor eléggé nagy gond van a fejedben – csóváltam meg a fejemet. - Talán nem kellett volna gyereket vállalni és nem lennének ilyen problémák.

- Tudod mit? Most én fogom a cuccomat meg Blankáét is és pár napra inkább átköltözünk Attilához, amíg lenyugszol – állt fel a kanapéról, majd engem kikerülve, megindult a folyosón a szobájába.

- Hogy mi van? - fagytam le teljesen. - Ez eléggé gyerekes megoldás, nem? Futni a gondok elől, amik előbb - utóbb úgyis utolérnek. Micsoda példamutatás... – követtem őt, egészen addig, amíg nemes egyszerűséggel becsukta előttem az ajtaját. Egy másodperccel később pedig még a zár is kattant bentről. – Attilához ráadásul? Aki annyira megbízható, hogy közreműködött a létrehozásomban, aztán felszívódott, mint az eső az Alföldön? Zseniális. Egyszerűen zseniális – zsörtölődtem egyre hangosabban, az ajtaja mellett ácsorogva.

- Felesleges lenne továbbra is vitáznom veled, úgyse hallanád meg, amit én mondanék, csakis a saját érveidet. Majd tárgyalunk, ha visszajöttünk. Nem hiányzik Blankának se, hogy ilyen állapotban lásson téged, de ha továbbra is folytatod ezt a viselkedést, ne lepődj meg, hogyha mindenkit elmarsz magad mellől. Gondoltam előre szólok – kiáltotta bentről.

- Inkább, minthogy másoktól függjek – kontráztam azonnal. - Jó szórakozást Attilánál. És ha lehet, akkor nem szeretnék még egy testvért – tettem még hozzá gúnyosan és bevonultam inkább a szobámba, mert éreztem, ahogyan egyre inkább lüktetett az ér a halántékomnál.

A csukott szobaajtómon át, némi motoszkálást hallottam be, gondolom, ahogyan anya pakolt össze néhány napra cuccokat. Lehet, hogy meg kellett volna állítanom, hogy ne csinálja ezt, de szükségem volt arra, hogy ne lássam egy ideig az Attila ember képét, amit nem tudnék elkerülni anyám miatt egészen biztosan. Sőt, az is lehetséges, hogy anyával nem kellene beszélnem egy ideig, hogy mindketten lecsillapodjunk. Egyetlen volt, amit kimondottan zokon esett. Méghozzá, hogy a húgomat is belevonta, büntette miattam, ami egy övön aluli, aljas húzás volt a részéről. Ahogy csak feküdtem az ágyamon, ki tudja mennyi ideig mozdulatlanul és bámultam a plafont feldolgozva a történteket, hallottam a csapódó bejárati ajtót, mire úgy éreztem magamat, mint teljességgel elbuktam volna.

- További szép estét - nyújtottam át, kamu vigyorral az arcomon egy lánynak a ruhabolt lógójával ellátott papírzacskót, amiben az imént megvásárolt ruhadarabjai lapultak.

- Köszi, neked is - mosolygott még szélesebben, mint az előbb, ami már inkább vicsorgáshoz hasonlított, mint felfokozott örömöt kifejező mimikához. Engem szokott ennyire feldobni a vásárlás, főleg ha rohadt drága terméket veszek és a szívem megszakad, amiért kiadtam a kezemből egy valag pénzt, de mindenki máshogy működik.

- Csak szerintem volt ijesztő? - kérdezte a munkatársam, Ilda, akivel kivételesen szeretek együtt dolgozni, mert a közös utálatunknak hála, ami a két idióta, nevükön nevezve Zoé és Debóra felé irányul, van beszélgetni való témánk. Pluszba hozzátesz a jó viszonyunkhoz az is, hogy ő is jogi karos csak éppenséggel most fog végezni az alapszakon, tehát az egyetem szidása is felmerülhet unalmunkban, esetleg a közös kurzusoké, tanároké.

- Nemcsak te láttad annak - támasztottam neki az oldalamat a kasszapultnak, hogy ne a hátamat bámulja, ha már én lettem ide beosztva, nem jött senki fizetni és ki lett adva parancsnak, hogy nem hagyhatom el a helyemet. - Biztos vagyok benne amúgy, hogy randira készülődik – tippeltem meg, hogy mire vette a csillámló felsőt. Nem tudom, hogy mégis milyen divatőrület van éppenséggel, mert nem szoktam követni őket, de hogy minden csillog, valami borzalom. Félreértés ne essék, nincsen különösebb bajom a csillámmal, de azzal a fajtával igen, ami olyan szinten pereg és rátapad a bőrömre, hogy majdnem egy hét mire lekopik. Amikor pakoltam ki az új cuccokat, aznap estére úgy csillogtam, hogy anyám szerint elmehettem volna anno a Twilightba vámpír statisztának.

- Túltolja azzal a ruhával, hogyha oda megy - simította hátra a vöröses haját a füle mögé Ilda teljesen feleslegesen, hiszen a mozdulatot követően ugyanúgy a szemében kötött ki, mint előtte.

- Hallottam, amikor szedtem össze az otthagyott ruhákat a szabad próbafülkékből, ahogyan a barátnőivel nevetgélt hívásba. Aztán amikor kijött, majdnem összetörte a képernyőt, ahogy észrevette, hogy nincsen egyedül - magyaráztam. Sose értettem, hogy mire fel a nagy ijedtség, amikor az illető elhúzza a függönyt és szembesül azzal, hogy nem otthon van, hanem egy bazinagy bevásárlóközpont egyik, eléggé forgalmas üzletében, ahol voltak, vannak és lesznek is rajta kívül mások is. Nem egyszer kaptam más hasonló szituációk révén megvető pillantásokat, sőt volt olyan is, amikor egy kamasz kislány, aki elhitte magáról, hogy ő a világ következő elkényeztetett kölyke, konkrétan utasított arra, hogy hagyjam őt magára, úgy, hogy a fülkék közötti folyosón, tökéletes profilképet tudjon készíteni a barinőivel, ezzel is feltartva másokat, akik vásárlási szándékkal töltötték az idejüket itt. Ráadásul ő volt még megsértődve, amikor többszöri figyelmeztetés ellenére is elállta mások elöl az utat, mert azt haluzta be, hogy egy kifutón van és végül kikísértettem a biztonsági őrrel. Szerintem az eddigi, itt eltöltött időm alatt, ez az eset volt a legdurvább. Arra pedig, hogy egy "romantikus közös vásárlás" alkalmával, feltűnően sokáig van bent a fülkében egy párocska a lábakból ítélve, már nem szólok semmit se. Jobb nem tudni, hogy mik történhetnek ott, de mivel nem szabad elítélni senkit se és rosszhiszeműnek tartani, ezért úgy csinálok, mint aki nem lát és nem is hall. De csak egy bizonyos fokig nyilvánvalóan.

- Ha már így szóba került a szórakozásunk színtere, már megint csoportos képkészítés történt - mesélte Ilda úgy, mintha nem éltük volna át ezerszer. Naponta előfordul az, hogy megérkezik általában a tanítás után egy csapat lány és ugyanazt a ruhadarabot, legyen az cipő, nadrág, de általában felső az, ami tipikus, elfoglalják a fülkéket, aminek az a vége, hogy mindannyian az egyikben csoportosulnak és kacagnak odabent. Azt hiszik, hogy nem tudjuk mi folyik, mert nem egy napja dolgozunk itt, hogy ne tapasztaltuk volna már a jelenséget korábban is.

- Írni fogom lassan - poénkodtam egyből, míg visszafordultam, hogy kiszolgáljam az előttem ácsorgó férfit, aki egy pontosan ugyanolyan szürke kapucnis pulóvert akart megvenni, mint amilyet viselt is.

- Annyi hely nem lesz a füzetedben - tért vissza Ilda is ahhoz, hogy a ledobált vállfákat bepakolja egy dobozba.

- Kártyás fizetés lesz vagy készpénz? - vettem fel az eladói énemet, aki olyannyira messze állt a valódi Balla Gerdától, mint Fülöptől az, hogy megkedvelje Kristófot. - A telefonomban vezetném amúgy.

- Persze, aztán majd itt nyávognál, hogy betelt a tárhelyed - kontrázott Ilda egyből és látni lehetett, hogy ő is jogi szakon van és nem igazán szereti, hogyha nem tud mit reflektálni úgy, hogy igaza legyen.

- Kártyás, de van kuponom, nem tudom, hogy érvényes-e még - mutatta felém a QR – kódot a férfi, mire összeszorítottam a fogamat, hogy újrakezdjem a műveletet, amit már gyorsan bepötyögtem. Véletlenül se tudta volna mondani, amíg szépen és precízen összehajtogattam a darabot, amire még anyám is irigykedne, mint a tisztaság- és rendmánia királynője. - Rendben, levontam a kedvezményt. Érintheti - biccentettem egyet a terminál felé. - Áá, akkor nyírnám csak ki a tárhelyemet, hogyha örökre itt dolgoznék - pillantottam rá egy pillanatra Ildára, hogy tudja neki beszélek, nem pedig az embernek. - A blokkot beleraktam. Köszönjük a vásárlást - nyújtottam a zacskót a férfi felé, akitől egy biccentésre futotta csak. Hát ennyit arról, hogy neki is meg nekem is szép estém legyen. Habár azzal, hogy ma is ebben a patkánytelepen teszem a tiszteletemet, nagyon nem lesz az.

- Utálom ez ilyeneket, mint ő - szakította meg ismételten Ilda a "feladatát", ami fogadni mernék, hogy az előttünk lévő műszakban dolgozó Szili dolga lett volna, de ő olyan lusta, hogy a fogalmat róla mintázták. Arra pályázik, hogy végre kicsapja őt a menedzser, de mintha az Isten fogná a kezét, csak megkapja az "ejnye bejnyét", amit Fédra szokott Andortól, amikor úgy bontja fel a gumicukros csomagolást, hogy a benne lévő cukor szétszóródik mindenfelé, általában a szőnyegre. Ezért is vesz minden feladatot félvállról, meg nincsen semmi következménye, pluszba még az is hozzátesz, hogy igazából az anyjának a testvére a menedzser, tehát rokoni védelem alatt áll. Felmondani nem akar, mert akkor azt fogja otthon hallgatni, hogy nem képes semmit se komolyan végigcsinálni, hogyha már belekezd, így elhatározta, hogy ezt az elméletet, az fogja tudni majd megcáfolni, ha egyszerűen kirúgatja magát.

- És valahogy mindig akkor tévednek be, amikor mi vagyunk itt - mondtam neki, majd a karórámat megnyomva, csekkoltam az időt, nehogy lemaradjak az utolsó szünetemről, mielőtt bezárnánk az üzletet a mai napra. - Ezt már szeretem – konstatáltam boldogan, hogy eljött a negyedórás szünetem végre. – Sára, kérlek gyere a pénztárhoz! - szóltam bele a hangosbemondóba, hogy idehívjam a másik két személy közül az egyiket, akik ma még velünk együtt szenvedtek.

- Kajálni mész? - érdeklődött Ilda, akinek ilyen kiváltsága kivételesen nem volt most, mivel később kezdett. Bár én épphogy beestem a kezdésemre, mert nyilván a Konrád előli menekülés és Gergő furcsa viselkedésén való törpengés több időmet vette el, mint amennyit terveztem, ráadásul kerülővel kellett az óvoda felé mennem, hogy ne szaladjak bele egy dugóba, amit előrejelzett mázlimra a telefonom, sőt még Luca is késett a megbeszélt időpontról, mert a tanár tovább tartotta őket bent órán, mint ahogy számolt, így Blankával és Fédrával ücsörögtünk a pláza kajáldás részlegén, míg ők shaket iszogattak viszonylag csendben és néha - néha szólaltak meg olyanokat, hogy lefagy az agyuk, addig én pásztáztam a teret, hogy kiszúrjam a mostohahúgom fejét, hogy átpasszoljam neki a kölyköket kocsikulccsal együtt és léphessek dolgozni.

- Mondjad a rendelést - ismertem fel azonnal a szándékát. Nem szokott ő csak úgy érdeklődni, hogy mégis hová megyek a szünetemben cél nélkül.

- Tök mindegy nekem, csak kilyukad a gyomrom és még van három óránk a zárásig, addig vagy meghalok, vagy összeesek.

- Gondolom nem ebben a sorrendben - adtam át a helyemet, a férfi részleg felől érkező Sárának. Ritkán vagyok a pénztárban szerencsémre, mert nem is igazán szeretem, inkább elpakolászok, rendezgetek, minthogy emberekkel konzultáljak ugyanolyan jópofával. Meghaladja a képességeimet eléggé erőteljesen. - Majd kitalálok valamit - szaladtam hátra, ahol tulajdonképpen a raktár van, ami kiváltságnak számít nálunk, hiszen nagyon kevés boltnak áll rendelkezésére ez a lehetőség. A táskámat a hátamra kapva és a kártyámat a nyakamba akasztva, gyorsan kisiettem, mielőtt még valami ismerős meglátna és lekötne a baromságaival a szünetem alatt.

Viszont szerintem az univerzumban működő energiák hibát érzékeltek a rendszeren, miszerint átléptem a munkahelyem és a folyosó között elhelyezkedő vékony határt a munkaidőm alatt, hiszen egyből megcsörrent a telefonom és ugrottak fel az értesítő ablakok, jelezve, hogy keres valaki. Nem hiába szoktam mondani, hogy meg vagyok átkozva, hogyha van alapja.

- Hát ezt nem hiszem el – meredtem rá a készülékre, ahol a testvérem képe ugrott be, mint hívó fél. - Mit szeretnél? - sóhajtottam a telefonba, miután fogadtam Fülöp hívását. Egyetlen perc nyugtom sincsen. Mintha azt figyelte volna, hogy mikor lesz már a szünetem, amikor úgy tud hívni, hogy az ki is csörög, mert ilyenkor rendszerint repülőgépüzemmódba kapcsolom a telefonomat.

- Nem azt mondtad Lucának, hogy majd Gergő fog Biankáért jönni? - tért rá a lényegre egyből, bármiféle kertelés nélkül. Ezt kivételesen szeretem Fülöpben, hogy nem rabolja feleslegesen az időmet, hanem egyből a tárgyra tér. Ha már körülír, akkor ott baj van avgy szeretne valamit.

- Blanka - javítottam ki őt egyből. Annyit volt már nálunk és szerintem lesz is Gergő szavaiból következtetve a kislány, hogy már lassan a húgunk lehetne ő is, szerintem senki nem venné észre, hogy amúgy a vezetékneve nem illik a miénkbe. A mozaikcsaládba, főleg a miénket vesszük példaként, már minden belefér. - Hát nekem azt mondta délután, hogy hozzam már el és majd eljön érte. Miért? Nem ment? – sejtettem egyből rosszat, mert kinéztem volna belőle, amennyire furcsán viselkedett a délután. Viszont a másik oldalról nézve, nekem nagyon úgy jött le, hogy Gergő mindent megtesz a húgáért, szóval nem hagyná csak nálunk, úgy, hogy nem szól előtte.

- Az előbb az anyja állított be valami csávóval, azért kérdeztem. Azt hittem, hogy Gergő fog jönni, ahogy mondtad és akkor tudok szórakozni vele egy kicsit, hogyha már egyedül vagyok itthon bébiszitter – mesélte Fülöp. Szerintem Nati még eddig sose volt nálunk, hogy elvigye a lányát, ezért is tudtam megérteni a bátyám meglepettségét, ráadásul, hogyha igazak a titkos hírek és összejött azzal a nyomorék Attilával, ha én lettem volna otthon és az ajtóban megállt, szerintem ott egyhelyben nekidobtam volna valami, kezemhez közel eső, kifejezetten nagy sérülést okozni képes tárgyat. - Tényleg, nem tudod mi van vele?

- Kivel? Natival? – szambáztam közben a folyosón sétáló emberek között. Egyesek ráérnek lassan nézelődni, ellentétben velem, mivel siettem.

- Gergővel – vágta rá Fülöp, hogy kire kíváncsi. - Eddig mindig írt, amikor nem ő jött a húgáért, ráadásul most valami olyasmit is magyarázott az asszonyság, hogy pár napig nem fognak találkozni, amikor elkezdték tervezni Fédrával, hogy majd holnap az oviban beveszik a űrlényes játékukba valamilyen Bernit, mert ma azért sírt, hogy nem játszik vele senki vagy tudja a tököm – vázolta fel, hogy miről maradtam le. - De jól megcsinálta a nő nekem a balhét, hiszen Fédra cirkuszol, amióta elmentek. Közölhette volna úgy, hogy ne hallja Fédra, mert ez ránk nem tartozik, hogy mikor megy meg mikor nem az oviba, az viszont igen, hogy a húgunk rettenetesen elviselhetetlen lett. Nem hallani amúgy, ahogy szenved? Mert gondolkoztam, hogy küldök ennek a Natinak egy köszönőlevelet, csatolva hozzá egy hangüzenetet - mérgelődött Fülöp.

- Én csak téged hallak, de hogyha most oda akarod vinni a telefont Fédra közelébe, hogy ténylegesen halljam, átnyúlok a vonalon és megrángatlak - közöltem vele gyorsan, mielőtt megtenné, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor mi jár a fejében. Egy nézéséből tudok már tippelni. - Adj neki egy bögre forró csokit meg egy kis gumicukrot és akkor csendben marad – javasoltam neki az eddig minden alkalommal bevált taktikámat, amivel elhalkítottam Fédrát.

- Szerinted nem próbáltam már? Ezen a lépésen már régen túl vagyok – förmedt rám, mintha nekem tudom kellett volna, hogy mit csinált meg mit nem.

- Akkor nem tudom, találj ki valamit – hagytam rá, hogy oldja meg ő. Nagyfiú, ki tud találni valami megoldást. - Luca nincsen otthon?

- Na őt hagyjuk inkább – fújta ki hosszasan a levegőt Fülöp. - Az előbb jött vissza, de olyan, mintha itt se lenne. Nem viccelek, betörte az ajtót és bezárkózott a szobájába. Vagy Fédra nyávogását hallgatom vagy pedig azt, ahogyan üvölt tőle Michele Morrone. De ha még egyszer beindul a Feel It komolyan mondom neked, hogy meghajítom őt hangfallal együtt, mert már nagyon unom - morgott folyamatosan. Lehet nem is olyan rossz, hogy nem vagyok most otthon.

- Most leteszem, mert ez a nyomorult Konrád hív, de neked kitartást. Majd megyek valamikor - nyomtam ki őt, még mielőtt bármibe is belekezdett volna, majd átkapcsoltam a várakozó hívóra. - Még mielőtt nekiállsz pattogni, láttam az emailt, amit küldött az a jóember a holnapi meetingről, szóval, hogyha emiatt akarsz kombinálni, bele se kezdj – köszöntöttem őt nagyon bájosan. Hát igen, Palócz emailt küldött, ergo ez egyenlő azzal, hogy Ráday bepörgött még annál jobban is, mint eddig. Nem tudom, hogy mégis mitől, mert az, hogy „Kedves Kollégák! A holnapi nap folyamán megbeszélést tartanánk a jogi versennyel kapcsolatban, kérem jelenjenek meg a résztvevők a későbbi levelemben megjelölésre kerülő helyen és időpontban (még egyeztetés alatt áll)! Akinek nem alkalmas, a későbbi üzenetre jelezzen vissza!" email, nem sokat árult el.

- Nem tudom, hogy miről van szó, de örülök annak, hogy nemcsak engem nem érdekel, amit magyaráz Ráday - felelte a szaktársam helyett Stefi, ami bevallom, hogy egy cseppet meglepett.

- Elnéztem volna a nevet? – töprengtem hangosan, de még véletlenül sem emeltem el a fülemtől a készüléket, hogy lecsekkoljam. - Eskü, hogy azt láttam...

- Jól láttad, mert tényleg Konrádéról hívlak, csak az enyém lemerült – szakított félbe Stefi. - Ő meg szokás szerint itt lébecol a kocsmában, szóval elszedtem tőle, hogy már valami hasznot is húzzak belőle, hogyha a levegőt rontja csak – magyarázta röviden, hogy mégis hogyan került hozzá Ráday telefonja. - Viszont tudod, hogy kit nem látok, akinek viszont dolga lenne itt? – kérdezte, éllel a hangjában.

- Teréz anyát? - tippeltem unottan, hiszen ez az a kérdés, amivel ki lehet kergetni a világból. Egyszerűen nem lehet rá normális választ adni és akkor még én vagyok az idióta, hogy ehhez hasonló, hasztalan választ adok.

- Felőlem jöhet ő is, legalább lemosná az asztalokat helyettem, amilyen jótett lélek - vágta rá Stefi azonnal, én pedig csak unottan forgattam a beszólására a szememet. – Gergőt, akinek jönnie kellett volna fél nyolcra, de nem tudom elérni és kurvára szarban hagyott Dáviddal és Rózával. Nem láttad őt?

- Csak délután az egyetemen, mielőtt eljöttem volna, de akkor mintha nagyon ki lett volna akadva, azóta nem hallottam róla – vallottam be az igazat. Persze kíváncsi voltam, hogy mégis mit művelt le, mert a megérzésem, ami akkor is az volt, amikor otthagyott a campus közepén, hogy hülyeséget fog csinálni, egyre erősödött meg. - Kik ezek egyébként? – tértem át a másik kettő említett névre, amit még Stefi szájából soha nem hallottam.

- Újak – válaszolta a lány. – Róza, Szakony Róza, szóval őt be tudod lőni a pletykák alapján – írta körbe az egyik személyt. Hát igen, ha valakinek, akkor neki megvan a híre az egyetemen. Nem tudom, hogy mégis mennyi igaz belőle, mert egyszer láttam őt, de akkor sem az sütött róla, mint aki annak élt volna, hogy elszedje mások barátját. – Dávid meg az elmúlt fél évem egyik legszebb ajándéka. Kiemelt figyelemmel kell majd megnézned - halkult el egy fokkal, mivel gondolom, hogy a közelében volt ez a bizonyos tag.

- Jó, majd megnézem, ha ott leszek – ígértem meg neki egyből nevetve. Ritka az olyan, hogy Bogdán Stefi ennyire elalélt volna valakitől.

- Kit hívjak még fel szerinted? Beszéltem már Adrival, Szabival meg a többi irritáló alakkal is, akikkel látszólag jóban van, veled is és senki semmit nem tud. Mint, akit a Föld nyelt volna el – sóhajtotta.

- Fogalmam sincs. Esetleg még próbáld meg Villőt, vagy Esztert. Ők általában képben vannak mindennel és mindenkivel - túrtam bele a hajamba és kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, amiért ennyire lassan halad a sor a hamburgeres előtt, míg Stefi a vonal másik végén szintén ideges volt, csak egészen más okból kifolyólag.

- Hogy ez az ember olyan, mint az apám, amikor nagyapa megjelenik nálunk. Felszívódik és cserben hagy - fújtatott Stefánia és láttam magam előtt, ahogyan mérges, szúrós tekintettel pásztázza a terepet és félő, hogy aki legközelebb hozzászól, arra fog ordítani.

- Lehet valami fontos közbejött neki – próbáltam enyhíteni a helyzetet, hátha még nem kezdte el kitervelni Stefi Gergő merényletét.

- Ajánlom is neki, az ő érdekében.

[...]

- Ajj anya, mégis honnan tudjam, hogy mi baja van Lucának? Szerinted otthon vagyok? - szorítottam a fülemhez a vállammal a telefonomat, hogy fel tudjam húzni a kabátomat, hiszen ahogy kiléptem a plázából megcsapott a hideg levegő és éreztem, ahogyan körülbelül másodpercek alatt, még a fülem is megfagyott. Felőlem lehet hideg, csak akkor januárban legyen már, amikor arra vagyok készülve.

- Biztosra állítom, hogy leadta már Fülöp a drótot neked. Jobban van informálva, mint valami pletykalap - mondta anyám a vonal másik végén. Lehet rossz ötlet volt feltölteni a telefonomat a szünetem után, mert egyszerűen nem hagynak nyugton. Éppenséggel most anya faggatott, hogy mégis mi lelte a mostohalányát, aki magába fordult. Tényleg nem értem, hogy mit nem fognak fel azon, hogyha nem vagyok ott és elmondom egyszer szépen, hogy semmit nem tudok, mintha meg se hallanák folytatják a kérdezgetést.

- Az egy dolog, de se Fülöp, se én nem tudom – ismételtem magamat. - Kérdezd meg tőle, hogyha ennyire érdekel – tanácsoltam neki a legkézenfekvőbb megoldást.

- Próbáltam már, de senkivel se beszél. Neked meg könnyebben megnyílik gondolom. Nem szeretném, hogyha kiderülne, hogy valami komoly – fedeztem fel a hangjában aggódást. Csakúgy, mint Andor, anyám sem tesz különbséget aszerint, hogy most vérszerinti vagy mostohalányáról van szó, ami teljességgel normális.

- Lucáról van szó. Azon is letargiába esett, hogy végignézte a sorozatát és rájött, hogy nem lesz folytatása - dugtam zsebre a kezemet és reménykedtem abban, hogy nem fogom lekési a buszt, vagy az nem fog korábban jönni. - Majd, ha hazaérek beszélek vele, csak akadjatok már le rólam egy kicsit.

- Ezt már szeretem. Körülbelül az mikor lesz? - váltott témát egyből. Tehát ez volt a célja, hogy én erőltessem magamat, aztán adjam neki tovább az információt, hogy aztán egyetlen mondattal megoldja a problémát, ahogy mindig is tette.

- Ha minden jól megy, akkor egy fél óra körülbelül, viszont leteszem, mert rendesen csípi a hideg a kezemet már - borzongtam meg, amikor a szél feltámadt egy pillanat erejéig. A macskakővel kirakott sétálón haladva nem igazán volt már akkora emberáradat, amikor jöttem idefelé, egy - két kószáló, valamint a Városház téren található szökőkút mellett dülöngélő alakon kívül, kihalt volt minden. Az üzletek nagy része már zárva volt és az üvegen kiáramló gyér világítás töltötte be a teret. Karácsony előtt, sötétedés után szeretek ide kijönni, hogyha nincsen meg a hangulaton, hiszen a kivilágított fák és felállított karácsonyfa valahogyan egyfajta chilles hangulatba billentett át, még úgy is, hogy nem vagyok oda az ünnepért.

- Jó, kaja van a hűtőben. Ráírtam a nevedet az ételesre, mert Andor felfalta volna az összeset, ha rajta múlik - mondta anya, azonban csak félig voltam képes rá figyelni, mivel a figyelmemet lekötötte a részeges személy, akinek tényleg nem sokon múlt az, hogy beboruljon a szökőkútba.

- Aha, értem - néztem szét gyorsan, nehogy elüssenek, ahogyan készültem átszaladni az út másik oldalára. Oké, nem vagyok egy kedves ember és legfőképpen nem érdekelnek másoknak a problémái, mivel az enyémmel se foglalkozik senki se, de azért annyi van bennem, hogy megnézzem jól van-e, mert már csak az kellene, hogy tényleg beleessen, betörje a fejét és tüdőgyulladást kapjon ebben az időjárásban. - Majd otthon folytatjuk a traccsolást, szia - vágtam zsebre a telefonomat, így offolva anyámat is, mielőtt bármit is reagálhatott volna. Rossz szokásom, de még mindig jobb, mintha hobbiból lopkodnék.

- Khm, elnézést - kopogtattam meg a vállát az illetőnek a háta mögött állva, mire ő megmerevedett. - Jól érzi magát? Ne hívjak segítséget? - dülöngéltem előre – hátra egyrészt a buszon tartva a figyelmemet, nehogy elmenjek pont előttem, másfelől pedig a tagon, aki ahogy megfordult, a felismerés végigfutott rajtam. Ilyen tényleg nem létezik. – Na, ne idegesíts! – akadtam ki egyből, ahogyan Gergőt végig mértem az állapotát. Valószínű, hogy volt otthon, mert nem abban a szerelésben volt, mint amikor utoljára láttam őt, hanem talpig feketében, a minimum kettő számmal nagyobb műbőrdzsekije, majdnem leesett róla, míg a nyakában egy kereszthez hasonító ezüst nyaklánc díszelgett. Barna haja úgy állt szerte – szét, mint aki most keltem fel ebben a másodpercben, szintén barna szemei pedig csak csillogtak az elfogyasztott alkoholmennyiségtől. - Eszednél vagy? - vágtam rá egyet erőből a vállára és a mozdulatomtól, azonnal hátratántorodott, sőt félő volt, hogyha eddig nem, akkor majd most miattam esik el.  - Mennyit ittál te? - vettem ki a kezéből a vodkásüveget, aminek már csak egy kevéske volt az alján, de éreztem, hogy nem csak ez az egy volt itt a hibás.

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne mit csinálok és mit nem, amikor tudom, hogy nem - igyekezett valamiféle szavakat formálni, de a nyelve már nem igazán forgott, így csak tippelni tudtam, hogy mit szeretett volna mondani.

Soha nem láttam Gergőt ennyire szétesni, mondjuk jobban belegondolva ez gyenge megfogalmazás. Inkább teljesen darabjaira hullani. Áradt belőle a kínlódással körbeölelt alkoholszag és csak remélni tudtam, hogyha már nyilvánvalóan a busz, amivel haza szerettem volna jutni, ebben a pillanatban hagyott is, nem ragad át rám.

Ennyit arról, hogy maradjak ki a dolgaiból.