- Szólok Adrinak - határoztam el, ahogyan felmértem Gergő állapotát, mert hazavinni nem tudtam volna, meg nem is az én feladatom, egyedül meg azért, mégsem fogom itt hagyni, mert ha valami történik vele, az az én lelkem fog száradni és már csak ez hiányzott volna nekem, hogy teljes legyen az életem.

- Nehogy - kapcsolt egyből Gergő, mintha a kijózanító szó nála a barátnője neve lett volna. - Nem kell senki se. Jól vagyok, nem látod? - tárta szét a karját és gyanítom, hogy erősen kettőt láthatott mindenből, vagy hármat, akár százat is, mert amennyire bizonygatni igyekezett, hogy semmi baja, annyira ásta el magát, hiszen mellettem elnézve magyarázott, egyenesen a villamosmegálló táblájának.

- Majd elhiszem akkor, hogyha ide nézel – rajzoltam körbe az arcomat a levegőben, megelégelve a helyzetet, mert én aztán nem fogok vele reggelig itt szobrozni. - Kinek szóljak akkor? Az anyádnak? – hagytam figyelmen kívül a korábbi kérését.

- Őt a legkevésbé sem érdekli, hogy mi van velem - komorodott el másodpercek alatt és hogyha nem szedtem volna el a vodkáját, akkor egészen biztosan meghúzta volna. – Magányos farkas vagyok.

- Úristen, akkor én viszlek haza valahogy – forgolódtam, hátha támad valami ötletem, hogyan juttassam el a város másik végébe, hiszen nem igazán bírnám tömegközlekedéssel magammal rángatni. Ha nem kellene többször is átszállni még talán összejönne, de mivel nem ez a helyzet, körülbelül az esélytelen kategóriájában szerepelt az ötlet. Aztán ahogy a templom harangja megkezdte munkálatát jelezve, hogy óra egész van, bevillant, hogy kinél tartózkodva hallgattam ezt a hangot, a frászt kapva a hangerejétől. Axel számát kikeresve máris indítottam a hívást és reméltem, hogy minél hamarabb felveszi és nem javít éppen dolgozatot vagy rak össze ppt-t másnapra, habár utóbbi kettőnek eléggé nagy volt a valószínűsége, tekintettel arra, hogy a főállásban tanár. De ez engem nem érdekelt, a húga vagyok, akinek kötelessége, hogy segítsen, hogyha igényli és most nagyon is szükségem volt rá. Vagy hogyha még rá nem is, de a kocsijára végképp. - Gyerünk már, vedd fel - rimánkodtam, hátha sokkal hatásosabb lesz. - Te meg ne halj már meg a jelenlétemben, jó? - néztem rá Gergőre, aki levágta magát a lócára és a fejét lógatta. - Eszedbe se jusson elaludni, hallod - löktem meg, mire összerezzent.

- Ajánlom, hogy nyomós indokod legyen a zaklatásomért ilyenkor és a végtelenségig csörgetsz, mert holnap röpdolgozatot íratok és rakom össze a feladatlapot - szólalt meg a vonal másik végén Axel. Csodáltam, hogy egyáltalán fogadta a hívásomat, mert ennyi csörgés után, arra számítottam, hogy automatikusan szét fog kapcsolni.

- Segítségre lenne szükségem - dörzsöltem meg a szememet, hátha kimegy belőle a fáradság valahogyan, miközben fél szemmel Gergőt felügyeltem, nehogy kárt okozzon valamiben. Vagy éppenséggel magában.

- Mennyire fontos? – érkezett tőle egyből a kérdés, hogy felmérje, szükséges-e megmozdulnia, vagy képes vagyok magamtól is orvosolni a helyzetet. Axel szerette magát kihúzni azalól, hogy bármit is kelljen csinálnia, azon kívül, ami kötelező.

- Hát... – húztam el a számat, mert Gergő jóhogy, hogy nem borult le a padról oldalra, rendkívül súlyos állapotokra utalt. - ...eléggé az lenne.

- Mit kellene csinálnom? - sóhajtott egyet Axel, tudva, hogy most ebből nem fogja tudni kivonni magát és szinte láttam magam előtt, ahogyan hátradől a székében, miközben lelöki az asztalra a szemüvegét, amit csak és kizárólag esténként hajlandó felvenni, amúgy meg napközben vakoskodik.

- A Városháza térre kellene eljönnöd kocsival – forgolódtam, hogy valami pontosabb helyleírást tudjak neki adni, viszont ahol perpillanat álltam, nem lehetett behajtani gépjárművel. – Tudod a villamosmegállóhoz közel.

- Már megint ittál? – tippelt, hogy mégis miért nem hagyom őt nyugton. - Nem megmondtam neked, hogy hétköznap engem hagyjál békén ilyenekkel?

- Álljál már le! Szerinted úgy beszélek, mint aki részeg? – kaptam fel a vizet, mert úgy állította be, hogyha olyan sokszor előfordult volna már az ilyen, pedig összesen talán háromszor, a feltételezése pedig sértő volt rám nézve. - Gergőt kellene hazavinni, mert járni nem bír. Vagy inkább létezni - helyesbítettem, mert eléggé le volt csúszva az ember.

- Ki az a Gergő?

- Tudod a volt évfolyamtársam, neki a húga és Fédra jóban vannak – írtam körbe úgy, hogy Axel is nagyjából be tudja lőni, hogy kiről van szó.

- Az a kiscsaj, akinek ki van esve az első foga? Mert akkor képben vagyok.

- Honnan tudjam? Nem szoktam az emberek fogait figyelgetni – furcsálltam, hogy ilyenre bezzeg felfigyel, arra meg nem, hogy egyszer Fédra nadrág nélkül akart elindulni a plázába. - Neked nem is kell képben lenned, hanem csak idejönnöd.

- Nekem ez miért éri meg?

- Mert én vagyok a kedvenced és képes vagyok hatni anyára, hogy ne csöngessen be szombat reggel az ajtódon, hogy rád sózza Fédrát, mivel senki nem lesz otthon - "köptem" be anyám terveit a hétvégére vonatkozóan, tudva, hogy ezzel az indokkal azonnal meggyőztem. Ahogy ő szokta mondani a szombat a regenerációs napja, ilyenkor minden olyan dolgot kerül, ami stresszt képes az életébe hozni. A húgunk pedig kimondottan erős stresszhozó faktornak számított.

- Meggyőztél, nemsokára ott vagyok - mondta Axel egy kis átgondolási idő után, mérlegelve mindkét lehetőséget.

- Jaj, valami zacskót is hozhatnál – kaptam észhez.

- Minek az?

- Hát, ha nem szeretnél magadnak plusz munkát egy esetleges kocsitakarítás miatt, akkor megelőzöd a problémát - fogalmaztam finoman, mert nem akartam tirpák módon közölni vele, hogy "azért, mert Gergő akármelyik pillanatban viszontláthatja a reggelijét". Megvolt annak az esélye, hogy akkor elküld meleg éghajlatokra és gondolkozhattam volna egyéb megoldáson, hogyan juttassam haza. Mintha bármennyire is az én hatáskörömbe tartozott volna ez. Inkább az Adriéba vagy Szabiéba. Ha egy rohadék lettem volna, mint Rékasi az esetek 80%-ában, akkor nemhogy itt hagytam volna, kezdjen magával azt, amit akar, de még a vakot is színleltem volna, hogyha messziről láttam volna, hogy ki az, aki majdnem a szökőkútba esett bele.

- Jó, nemsokára itt a fuvar - fordultam vissza Gergőhöz, akinek egy napszemüveg volt feltolva a feje tetejére. - Ez eddig is rajtad volt vagy most csak behaluztam?

- Mi van? – köhintett egyet.

- Semmi, inkább hagyjuk - adtam fel a próbálkozást, hogy bármiféle beszélgetést kezdeményezek vele, helyette inkább felvázoltam anyámnak a helyzetet telefonon keresztül, hogy ne várjon, mert nem tudom, hogy mikor érkezem.

Mit ne mondjak, én sem kimondottan így terveztem az estémet.

[...]

- Ne rántsál már el - söpörtem le a vállamról Gergőt karját, amit szerintem eléggé elnézett és a kapujuk deszkájának hitte, ezért is támasztotta magát neki teljesen. Az még oké, hogy szoktam járni sportolni és nem vagyok annyira puhány, de nem bírom elcipelni az ő testsúlyát is. Elég a magamét.

- Bocs - morgott valami ehhez hasonlót Gergő és akármennyire is próbáltam a helyzete miatt sajnálni őt, egyszerűen nem tudtam, leginkább azért, mert idegesített.

- Hol vannak a kulcsaid? - vártam arra, hogy csináljon valamit, mert a dülöngéléssel nem hiszem, hogy be tudta volna a lakásba varázsolni magát. Hacsak nem a Roxfortból szabadult volna éppen.

- A mim? - húzta össze résnyire a szemét és úgy bámult rám, mintha a napba nézne. Amióta én ismertem, sose láttam még olyan helyzetben, hogy nem tudjon értelmezni egy szimpla mondatot se. Eléggé komoly indok lehetett a háttérben, ami rávette arra, hogy ennyire engedje magát szétesni, mert még, amikor Stefinél rendesen beittunk, akkor sem volt a kutya állapotban.

- Kulcs. Tudod, kinyitni vele az ajtót - magyaráztam direkt lassabban, hogy felfogja az agya. Ezt szoktam Fülöppel is csinálni, csak vele szemtelenebb vagyok, mert ordítva teszem meg mindezt, hadd zúgjon a feje még jobban. Ha nem egy csendes, külvárosi részen lennénk, ahol igazából szerintem már mindenki aludt, nyilván pár kivétellel és mondjuk nem ikerházak sora előtt szoroztunk volna, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy üvöltöttem volna vele is. - Ilyen - kaptam elő a zsebemből a saját lakáskulcsomat, mire mintha valami halvány értelem jele szikrázott volna a szemeiben.

- Miért nem nyitod ki, hogyha nálad van? - kérdezte grimaszolva, mintha én lettem volna a jelen helyzetben az idióta, mire az a halvány reményem is elszállt, hogy lehet mégse lesz annyira nehéz dolgom. A Jóisten verjen meg engem, hogy van bennem valamennyi emberség és így, mindig csak magamnak keresem a bajt, mint most is. Vagy inkább ne és ezt visszaszívom, mert nem bírok ki még egy csapást. - Mióta van nekem egyáltalán bármilyen kulcstartóm? Hát ez nem is enyém. De hülye vagy, még a végén beletörnéd, ami nem is jó bele - magyarázta Gergő tudálékosan, megkocogtatva a halántékát, én pedig csak ott álltam egy "most komolyan engem oktatsz ki" arckifejezéssel és csendben figyeltem, ahogy igazából saját magával beszélni meg a dolgokat. - Engedj majd én - kapta ki a zsebéből a már általam is kért kulcscsomót és erősen jobbra dőlve, folyamatosan támasztva magát, próbálkozott kinyitni a kaput.

- Látsz te egyáltalán bármit is abban a napszemüvegben? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdőn, mert amikor a kocsiban próbáltam lebeszélni arról, hogy vegye le, mert szart se fog látni az alapvetően sötét éjszakában, még én voltam a barom, amiért beleszólok a dolgaiba. Gergőnek ez valami szlogenmondata lehetne, mert józanul is, meg részegen is ugyanúgy lenyomja ezt a dumát, amivel amúgy egyet is szoktam érteni. Nem mondom magamat kotnyelesnek, mert még az én problémáim is a nyakamon vannak, amiket nem tudok kezelni, nemhogy a másokét, de ha folyamatosan belekever, akkor nem tudok kimaradni belőle. Pedig kifejezetten szerettem volna.

- Mindent is - morogta unottan. - Hát ez nem nyílik – nézett rám csalódottan, mintha azt látta volna, hogy a kutyáját elütik és még vissza is tolattak volna rá.

- Nyilván, hogyha még a lyukat se találod el – csóváltam meg a fejemet. Gergő kapunyitási próbálkozásai minimum 15 centivel arrébb estek, mint ahol valóban történnie kellett volna.

- Pedig ez nem szokott problémát okozni - vágta rá egyből és sajnos én voltam a hülye, amiért kétértelműen fogalmaztam. Szerintem olyan lassan és akkora hangerővel fújtattam, mint amikor a lufit engedik le, mert éreztem, ahogyan belülről éget ki ez a megszólalása.

- Nem játszhatnánk azt, hogy én kinyitom, te meg addig csendben maradsz és magadban émelyegsz? – elégeltem meg a szitut, hogy kint ácsorgunk, mint a szerencsétlenek.

- Nincsen kedvem ilyenekhez - ingatta a fejét.

- Jó, mert ezt nem kérdeztem, hanem mondtam. Mostantól kussolj el, legalább addig, amíg betörök ide. Nem hiányzik, hogy a szomszédok végignézzék Rékasi Gergő részeges külvárosi kalandjainak az újabb epizódjait - kaptam ki a kezéből a karikáról lógó kulcscsomót és arrább toltam, hogy odaférjek a zárhoz.

- Most is te pofázol. Talán rád nem vonatkoznak a szabályok? – kötekedett és egyre erősebb volt a késztetés bennem, hogy összeragasszam pillanatragasztóval a száját, hogy ne tudjon megszólalni, csak hümmögni.

- Ameddig én nem szabom őket, addig nem. Húzzál befelé - biccentettem a fejemmel az ajtójuk felé, miután másodpercek alatt elpateroltam az akadályokat. Ami hamarabb is sikerült volna, hogyha nem akadékoskodik folyamatosan.

- Vettem főnök - röhögcsélt Gergő igazából magának, mert engem nem igazán tudott jobb kedvre deríteni. - Dikk, mióta van itt egy kerti törpe? - hőkölt hátra hirtelen, amit nem vettem észre, így szinte nekem eset. Esküszöm, hogy ez az ember valami mágus, mert ha az ő helyében lettem volna, fixen hátrahúz a gravitáció és találkozok a bokorral, amennyire dülöngélt.

- Az egy kanna - sóhajtottam egyet fáradtan és megkerültem, hogy kinyissam a bejárati ajtót. Valamiért nem volt betervezve, hogy majd munka után, még én Gergőt fogom pesztrálni.

- Biztos? - guggolt le lassan, hogy szemügyre vegye a műanyag kertészeti darabot, de eléggé ingatag volt és ha nem ő a legnagyobb mázlista a földön, akkor senki. Hogy képes először nem beleesni a bokorba, most meg nem orra bukni?

- Jól van már. Gyere - elégeltem meg a hülyeségeit, mert szarrá fagytam ebben a rohadt hidegben és elterveztem, ha most rám szakad a mennyezet, ha nem, akkor is berángatom a házba. A két lépcsőfokot átlépve, megragadtam Gergő karját, hogy felhúzzam és betoljam magam előtt a lakásba. - Mi van? - hajoltam lejjebb, mert ahogy felegyenesedett, szigorúan a lefelé bámult, nagyokat nyelve és ahogyan megsütötte a gyér közvilágítás az arcát, szinte hófehér volt. - Jól vagy? - pofozgattam oldalról, hátha mond valamit, esetleg reagál. Azonban, ahogy kinyitotta a száját, nem éppen mondatokat formált meg, hanem egy sokkal kellemetlenebb meglepetést. Ráadásul egyenesen rá a felsőmre.

Ha eddig nem is, most már biztos, hogy ki fogom nyírni őt reggelre.

Ez hiányzott már csak, hogy Rékasi Gergő lehányjon. Szuper.

[...]

- "The entire city looks like Ratatouille " - szólalt meg hirtelen élesen a félig működő fülesemben Lilly Collins hangja sokkal nagyobb hangerővel, mint kellett volna, mire ugrottam egyet a fotelben. Tökéletes punnyadós program volt az Emily in Paris újbóli megnézése vagy inkább csak hallgatása, de nyilván, amint elaludtam volna egy kicsikét, ráfeküdtem a laptompon felhangosító gombjára.

Hiába most tértem magamhoz, nagyon is éber voltam, köszönhetően annak, hogy miután Gergő sikeresen kiprodukálta magát és végre elaludt anélkül, hogy telibe hányta volna a szobáját újból, nekiálltam takarítani, mert egyrészt én voltam rosszul a szagoktól, másrészt nem szerettem volna testi sérülést elszenvedni a káosztól, amit maga után hagyott. Egyszerűen mindig nekem jut a piszkos munka legyen akár másnál, akár otthon.

- Ajj – ültem fel a fotelben, hogy ki tudtam roppantgatni az elgémberedett végtagjaimat, miközben a szőnyegre esett egy szürke pléd, amivel takarództam. Egyáltalán honnan került ez ide hozzám? Mert én egészen biztos, hogy úgy aludtam el, hogy a pulóverembe vackoltam bele magamat.

- Fúú - szűrődött át egy haldokló hangot a fülesen keresztül, majd ezt követően egy csattanást is és teljesen biztosra mentem abban, hogy a delikvens már nem alszik. Az utolsókat rúgó fülhallgatómat kirántva, egyből sokkal tisztábban hallottam a lépéseket.

- Csak nem rosszul vagy? - kérdeztem cinikusan, ahogyan a szemem elé került Gergő, olyan állapotban, mint aki most támadt fel húsz év után.

- Dehogy - ingatta a fejét, majd szerintem rájött, hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet, mert akkora szemeket meresztett, mint a név nélküli kutyánk otthon, amikor kaját visz neki valaki.

- Gondolom, akkor véletlenül sem szédültél meg – zártam le a laptopom tetejét, mert nem igazán szándékoztam túl sokáig itt maradni.

- Ááá, hol? – vágta rá rekedtes hangon, mint aki végig üvöltött volna egy Billie Eilish koncertet. - Csak észrevettem, hogy erősebben kezdett forogni a Föld - legyintett egyet és odavánszorgott a konyhaasztalnál lévő székhez. - Egyébként, amit ezt az egészet illeti, sajnálom.

- Mit? Azt, hogy forog veled a világ vagy azt, hogy velem nem? – értetlenkedtem, mintha nem lett volna evidens, hogy mégis mit sajnál.

- Jól elcsesztem neked az estédet - ismerte be Gergő a tényeket. - Nem mintha mondjuk olyan sok mindent csináltál volna – tette hozzá egyből.

- Éreztem, hogy nem bírod ki, hogy ne tegyél valamilyen megjegyzést. Lelkednek most már jobb, hogy megvolt a napi Gerda beszólás? – vigyorodtam el gúnyosan, hogy legalább visszatért önmagához.

- Nem igazán, de a rutint nem törhetem meg – könyökölt a mögötte lévő asztalra, miközben hátradőlt a székben, melynek támlája felém volt.

- Hiányoltam is volna már egyből – feleltem unottan, míg álló pozícióba varázsoltam magamat, hogy visszainduljak az egyetemre a hülye megbeszélésre, aminek időpontját és helyszínét, mikor máskor, ha nem hajnali ötkor küldték ki. Mintha bárki is a Neptunt böngészte volna abban az időintervallumban mániákusan.

- Amúgy, csak így érdeklődés szintjén. Mondtam tegnap bármi olyasmit, amit nem kellett volna? – kutakodott az emlékei között Gergő és meg tudtam őt érteni, hogy inkább rákérdezett, mert hogyha tegnap megkérdeztem volna tőle, amikor rátaláltam, hogy mégis milyen hónap van, szerintem még az évet sem tudta volna belőni, annyira nem volt magánál.

- Ha arra gondolsz, hogy tudom-e azt, hogy összevesztél anyáddal, aki ugyanolyan makacs és önfejű, mint te és elvitte a fantom apádhoz Blankát, mert rossz hatással vagy rá, tönkreteszed a gyerekkorát, rajtad meg kijött az, hogy neked mennyire szar volt minden, pluszba Adrit is neked kellett elutasítanod a munka miatt, miközben szintén a te hülyeségeid miatt vesztetek össze, akkor igen. Képben vagyok - hadartam el az elmúlt pár hét történését az életében, amiről két hányás között magyarázott nekem.

- Többet nem iszok - vakarta meg a tarkóját gondterhelten.

- Na persze, én meg el is hiszem – hagytam rá, hiszen mindketten pontosan tudtuk, hogy ez nem fog megvalósulni. Akkor tudja az ember, hogy durva estéje volt, amikor másnap kijelenti, hogy többet nem nyúl az alkoholhoz.

- Maximum egyedül, hogyha már ennyire jár a pofám - helyesbített Gergő, ahogyan átgondolta, mit is jelentett ki. - Kávét esetleg? – figyelte, ahogyan pakolok össze.

- Akkor meg alkoholista vagy - vágtam rá azonnal, reflektálva az előbbi mondatára. - Ittam már négyet, szóval nem kérek.

- Te kaptad össze a házat? – nézett körbe a homlokát ráncolva.

- Nem, magától varázsolódtak vissza a helyére a dolgok – forgattam a szemeimet unottan. Nyilván mivel más nem volt itt, ő használhatatlan volt, csakis én lehettem az. Ekkora hülye kérdést. – Szerinted mégis ki? Te ki voltál ütve, borítottál meg estél át mindenen, nekem meg nem volt kedvem szilánkba lépni – hajtottam össze a plédet, amit még mindig nem tudtam, hogy hogyan keveredett rám.

- Szilánkba? – hőkölt hátra Gergő és a tanácstalan tekintetéből ítélve, halvány lila elképzelése sem volt, hogy miféle szilánkról magyaráztam.

- Aha, leborítottál egy poharat, ami tele volt talán vízzel - mondtam neki, mintha mi sem történt volna. Végtére Fülöp után, ez tényleg a semmi kategória volt számomra. - Amúgy kérdezhetek valamit?

- Ha bármit megígértem, akkor vedd úgy, hogy nem történt semmi, ki sem nyitottam a számat - kötötte ki egyből.

- Én nem vagyok Konrád, hogy mindenkinek jegyezzem fel az ígéreteit, meg amúgy sem hiszek bennük – fogtam fel magas lófarokba a hajamat, hogy valahogy nézzem már ki és ne úgy, mint egy szénaboglya. 

- Miért? – lepődött meg a kijelentésemen Gergő, miközben felvette a szék lábánál lévő ásványvizes palackot. - Általában megtartják az emberek, amiket megígérnek.

- Ez itt a baj, hogy csak általában – nyomtam meg az utolsó szót, jelezve, hogy nekem ezzel van a legnagyobb bajom. - Nem mondható ez el mindenkiről. Túl sokszor lettem átvágva az ilyen dumával, szóval én már nem hiszek el semmit se, addig ameddig be nem következik - vontam meg a vállamat és akaratlanul is apám szavai jutottak eszembe, aki annyi, de annyi ígéretet tett, amelyik közül egyik sem valósult meg.

"Majd ha nagyobb leszel...''

"Most nem érek rá, de amint végzek elmegyünk..."

"Mindenképpen bepótoljuk."

Csomó üres szó, amit csakis azért ismételgetett, hogy egyfajta reményt keltsen bennem és megnyugtassa a saját lelkiismeretét, hogy ő próbálkozik. Pedig pontosan tudta jól, hogy nem fogja beváltani, mégis könnyebben kezelte ezt a tudatot, minthogy egyenesen a szemembe mondja, hogy nem, ezzel is elkerülve a felesleges hitegetést. Elvégre sokkal könnyebb úgy lelombozni a másikat, hogy szemtől szembe nem látja a tettei következményeit.

- Szóval tegyük fel, ha most azt ígérném meg neked, hogy rendbe hozom az elátkozott életemet kettő napon belül, akkor nem hinnéd el? - próbálta értelmezni a gondolatmenetemet egy példán keresztül.

- Pontosan – bólintottam egyet. - Majd, ha azt látom, hogy rajta vagy az ügyön és van fejlemény, akkor esetleg. Addig biztosan nem.

- Kösz, hogy azért bízol bennem – hagyta el a száját egy kínos nevetésszerűség.

- Ki beszélt itt a bizalomról most? – vontam fel a fél szemöldökömet. - Semmi köze nincsen a kettőnek egymáshoz. Jó, egy parányi van, de egy logikusan felépülő ok-okozati viszony nincsen – gondolkoztam hangosan. Attól még, hogy én bízok valakiben, például Eszterben, abból nem következik egyenesen az, hogy el fogom hinni azt, hogy megígérni nekem, hogy hetente egyszer eljön velem hajnalban futni. Ráadásul még akkor mindketten tudnánk, hogy rettenetes nagy kamu, mert ilyen soha nem valósulna meg, esetleg akkor, hogy fizetnének Eszternek érte.

- Te nem tudod elengedni magadat egyébként? Most is úgy beszélsz, mintha órán lennél – csóválta meg a fejét Gergő, mire nekem csak kikerekedett a szemem a megszólalásától. - Nem kell mutatnod, hogy nem vagy idióta, mert én tisztában vagyok, hogy nem vagy az. Nem kell így fogalmaznod, hogy hasonlíts az apádhoz.

- Én nem vagyok olyan, mint ő, jó? - szorult ökölbe a kezem, amiért felhozta azt az embert. Egyáltalán hogyan keveredett ehhez a témához az apám?!

- Akkor csak szeretnél olyan lenni – legyintett egyet, nekem pedig még az arcom is eltorzult a feltételezéstől, amit azonnal észre is vett Gergő, mivel folytatta: - Akármit is csinálsz, meg vágod a pofákat, nem tudod letagadni, mert rohadtul szembetűnő az egész. Amióta ő lett a rektor, igenis bizonyítani akarod mindenáron, hogy nem hobbiból jársz be ide és megvan a helyed. Hogy vagy olyan jó, mint ő, miközben saját magadat vered át azzal, hogy azt hangoztatod, hogy nem érdekel az ittléte, teljes hideg hagy, nem tud befolyásolni és nézz magadra. Mindent megteszel, hogy túlszárnyald őt, mert azt akarod, hogy elismerjen téged, beismerje, hogy tévedett veled kapcsolatban. Itt van ez a hülye verseny is, mert ha hiszed, ha nem, emlékszem nagyjából, amiket meséltél és most legyünk őszinték egymással. Nem magad miatt vagy résztvevő, hanem azért, mert előtört a bizonyítani vágyódásod – közölte határozottan Gergő és amennyire szét volt folyva percekkel ezelőtt, annyira kaparta össze magát a nagymonológjára.

- Igen, persze - hagytam rá, hadd higgyen azt, amit csak akar. – Vicces, hogy úgy csinálsz, mintha mindent tudnál, miközben a valóságban csakis apró részletekből vonsz le következtetéseket.

- Pedig tiszta kép. Itt vagy te, Balla Gerda, az elfeledett lány, aki arra vágyik, hogy az apja elismerje őt, miközben irigykedik a saját testvéreire, amiért ők nagyobb szerepet kapnak az apjuk életében, mint ő maga és ezért mindent megtesz, hogy felhívja magára figyelmet, miközben azt magyarázza be a környezetének és saját magának is, hogy nem érdekli a kialakult szituáció, pedig nagyon is. Mert szerintem titkon arra vágysz, hogy olyan legyél, mint az apád, ezért úgy alakítod a sorsodat, hogy minél jobban megfelelj neki. Amekkora kimért, rideg, karót nyelt személy vagy, szólok, hogy nagyon jó úton haladsz efelé, mert pontosan ilyennek írtad le az apádat – mondta a szemembe rezzenéstelen arccal. Nem mondom azt, hogy nem érintettek meg valamennyire a szavai, mert hazugság lett volna. Igaza volt annyiban, amivel tisztában voltam azzal én is, hogy minden igyekeztem ellenére is, de továbbra is figyelemmel kísérem apám húzásait, foglalkozom vele, magamat hergelem tulajdonképpen, de nem tudok ellene mit csinálni. Az, hogy hangosan bíztatom végső soron magamat, nem ártok vele senkinek sem, az pedig, hogy a tudatomra próbáljak hatni ilyen módon, oké, hogy sikertelenek voltak eddig mindig a kísérleteim, de legalább valamit igyekeztem elkövetni, hogy megakadályozzam, hogy a gondolataim apa körül forogjanak. Au viszont, hogy apámnak akarok megfelelni, egyenesen ketté zúzott belülről. Arról nem is beszélve, hogy milyen jelzőkkel illetett. Én nem apámnak, hanem általánosságban véve mindenkinek meg szeretnék felelni, még ha nem is teljesen, mert az a lehetetlen kategóriával vetekszik, de valamennyire meg akarom ugrani a követelményeket, amiket velem szemben felállítanak. Legyen szó akár az anyámról, Andorról, Fülöpről, Lucáról, Eszterről vagy bárki másról, mindannyian elvárnak tőlem valamit, amit én igyekszem teljesíteni is. A legtöbbet pedig nyilvánvalóan az apám várja el. Alapvetően nem támogatta azt a döntésemet, hogy a jogot szeretném elvégezni, onnantól pedig szerintem, hogyha a csillagokat tenném le a küszöbére, aranyozott díszdobozba csomagolva, gyémántokkal díszített díszszalaggal átkötve, sem lenne neki elég. Ő azt akarja, hogy tökéletes legyen a családja. Tökéletes gyerekekkel, akik azt csinálják, úgy néznek ki, ahogy ő elképzelni és úgy is viselkednek, ahogy ő azt elvárja. Minden rossz volt bennem az ő szemével nézve. Az, ahogyan beszélek, a stílusom, a humorom, a magasságom, a testsúlyom, az öltözködésem, a mentalitásom, egyszerűen úgy éreztem és érzem is magam a közelében, mint Egy darabig igyekeztem teljesíteni a gúnyos és bántó megjegyzése mögött rejlő célzásokat, amikkel folyamatosan elárasztott akárhányszor beszéltünk akár telefonon, akár személyesen. Lehet, hogy túl sokáig is próbálkoztam, hiszen amit hosszú időm át művel az ember, azt nem tudja egyről a kettőre abbahagyni, bennem pedig továbbra is megmaradt az az érzés, hogy a kötelességem, hogy mindenkinek megfeleljek. Tehát igen. Volt abban igazság, amivel Gergő szembesített, azonban az rosszul esett, hogy nem tudja, mi volt ennek az okozója. Mert nem örömömből vagy szokásból vagyok ilyen, hanem mert nem tudok másmilyen lenni, túlságosan belém égett.

- Jó, hogyha már olyat játszunk, hogy elmondjuk a másikról a véleményünket kendőzetlenül akkor tessék, élvezd – varázsoltam az arcomra egy gúnyos mosolyt, miután megemésztettem, hogy miket vágott a fejemhez. Megtehettem volna, hogy egyetlen szó nélkül, egyszerűen csak kisétálok és soha többet, nemhogy nem állok szóba vele, de levegőnek is fogom nézni, aztán majd ezek után kérjen meg rá, hogy hozzam el a húgát is az óvodából, meg játsszak gyerekmegőrzőt, azonban az igazságérzetem teljesen mást diktált. Nem hagyhattam annyiban, hogy örüljön a fejének, amiért jól helyretett engem, miközben nem követtem el ellene semmit sem, ami megalapozta volna a kirohanását, ellenben neki nagyon sok volt már a rovásán, amit meg én nem hagyhattam szó nélkül. – Én vagyok kettőnk közül ezek szerint a rossz ember, úgy, hogy tudtommal semmit nem csináltam. Nem kellett volna, hogy Blankát elvigyem hozzánk, nem kellett volna azt sem csinálom, hogy hazahozlak, hallgatnom se kellett volna rád, hogy ne hívjam fel Adrit vagy bárki mást, mert megtehettem volna, sőt nem kellett volna takarítanom se utánad, semmit se tennem, amit kértél tőlem az elmúlt időszakban, mert nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt nyugodtan megtedd és én szó nélkül teljesítsem nekem. Ha nem vetted volna észre, hogy nem vagyok a Mátrai Szeretetszolgálat – kezdtem bele a nagymonológomba, amit hála az előadástechnikai órának, amit vérkomolyan vettek és Eszterrel gyakoroltunk mindig, viszonylag gyorsan fel tudtam építeni magamban, amit mondani szerettem volna. – És még mielőtt félbevágnál, hogy nem köteleztél semmire, hanem magam vállalkoztam rá, befoghatod, mert nem végeztem – előztem őt meg, mielőtt félbeszakított volna, mivel már nyitotta a száját, hogy reflektáljon. A reakcióm eléggé meglephette, ugyanis csak kissé hátra hőkölve pislogott rám nagyokat. – Kiismertem a szokásodat. De persze igen, tényleg én vagyok a rideg, szívtelen személy, miközben te egy szent, aki mindent tökéletesen képes megcsinálni, nincsen semmilyen hibája. Csak tudod, hogy mi ebben a legnagyobb baj? Hogyha ebben a tudatban élsz, akkor kurvára el vagy tévedve – váltottam át kiabáló üzemmódba, ahogyan ment fel bennem a pumpa. – Te pattogsz itt nekem az apámról, hogy olyan akarok lenni, mint ő és ehhez jó úton is haladok? Hát hagyjuk már. Te jársz ehhez jó úton – vontam párhuzamot közöttük, ami igaz, hogy nem volt 100%-ban ugyanolyan, de szemléltetésnek tökéletes volt. – Kitalálsz valamit és elvárod azt, hogy az úgy legyen és alkalmazkodjon hozzá anyád is, Blanka is, miközben teljességgel figyelmen kívül hagyod azt, hogy nem kényszerítheted rájuk az akaratodat. Én sok mindent meg tudok érteni, még úgy is, hogy szerinted erre képtelen vagyok, nem mondom, hogy elfogadható, amit Nati leművel, de amit te csinálsz, az lehet még ettől is rosszabb. Ha akartad volna, akkor meg tudtad volna beszélni vele, elkerülve ezt az egész „elviszem a gyereket" témát. De gondolom, ahhoz a megoldáshoz ragaszkodtál, amit te kitaláltál és bármi egyéb opció szóba sem kerülhetett volna, csakis azért, mert azt nem te találtad ki és szerette volna az egódat, hogyha mondjuk egy kompromiusszot kötöttél volna anyuddal. Ha elhiszed, ha nem és hiába próbálod mindenáron azt bizonyítani, hogy ebben a házban, te csinálsz mindent és nélküled körülbelül az univerzum is összeomlik, marhára nem így van. Te fizetsz csekkeket? Tudtommal nem. Te szerezed be a fizetésedből azokat, amik alapvető háztartási dolgok? Nem hinném. Blankának a te keresetedből vásárolsz be? Felejtős. És most lehet, hogy ezek csak feltételezések és nem így van, de sajnos az arcod mindent elárul – vettem észre, ahogyan a példáim közepette Gergő nemhogy nem háborodott fel, mert simán megtehette volna, hanem csak komolyan, az ujjait ropogtatva és azt is figyelve hallgatta a fejmosásomat. – Egészen addig, amíg nem te látod ezt el anyagilag, nem hiszem, hogy nélküled romokban lenne minden. Az meg, hogy Blankának olyan gyerekkort szeretnél, amiről tulajdonképpen álmodoztál és igyekszel mindent megtenni, hogy megvalósítsd, nem biztos, hogy neki jó. Nem vagytok ugyanolyanok, nem is lesztek és ameddig nem hangoztat valamit, nem kell semmit sem csinálod, hogy előteremtsd azt a helyzetet, amiből anyud előtt az áldozati szerepet elő tudd adni, mert nem lehetett olyan rossz a gyerekkorod, mint annyire hangoztatod. Van valami egészségügyi bajod? Nincs. Van családod? Van. Nélkülöztél? Nagyon nem. Akkor meg mit sír a szád, ha? Nem akarom Natit védeni, mert ő is hibás ugyanannyira, mint te, de legalább igyekezett egyedülállóként egy megfelelő életszínvonalat biztosítani neked, mint ahogy most is. Nem minden a te felelősséged, nem avatkozhatsz bele az életének minden egyes szegmensébe, még akkor sem, hogyha meg akarod óvni, hogy elkövessen egy újabb hibát. Hadd tegye, majd tanul belőle. A kecskék is addig fognak a villanypásztor körül ólálkodni, amíg meg nem rázza őket egyszer – kétszer, aztán ha nem pusztulnak el, akkor nem fognak többet arra menni. Az viszont igenis a te felelősséged, hogy megromlott a kapcsolatod Adrival. A hülyeségeid, agymenéseid, ignorálásod miatt teszel tönkre egy olyan lányt, aki látszólag odáig van érted és magában keresi az okot, amiért így viselkedsz vele. Az pedig az egyik legrosszabb, amikor más fogyatékosságai miatt kezdesz el kételkedni önmagadban. Most őszintén, minek vagy vele, hogyha nem akarod, hogy közelebbről megismerjen? Miért titkolsz el előtte, igazából mindent, ami veled kapcsolatban lényeges? És még te magyarázol nekem a bizalomról, miközben a legjobb, mutogatnivaló ellenpélda vagy ennek? Úgyhogy addig nekem ne pattogj, ne oktass ki, mintha mindent jobban tudnál, mert lehet, hogy igazad van velem kapcsolatban némileg, viszont az, hogy nem látod be, hogy saját magad okoztál mindent, mélységesen gáz – fejeztem be a monológomat és csodáltam, hogy bírtam szusszal. Nem terveztem, hogy ennyire sok minden ki fog belőlem szakadni, de lehet, hogy a sértettség, a stressz és az álmatlanság váltotta ki ezt a hatást. Gergő egy szót sem szót, csak ült tovább, odafagyva a székre és mintha az elhangzottakon gondolkozott volna. Ha már ezt el tudtam érni nála, egy fél sikerrel volt egyenlő. - Tudod mi lesz a veszted egyszer? – tettem még hozzá, hogy elérjem a drámai hatást. - Hogy azt hiszed mindenki problémáját neked kell megoldanod és csakis úgy lehet, ahogyan te kigondolod. Csak egyszer bele fogsz fulladni. Vagy talán már ez be is következett – elmélkedtem hangosan. - Hiszen nézz csak körbe. Van itt bárki azok közül, akik fontosak neked? – vontam fel kérdően a szemöldökömet. - Szóval szerintem kapd össze magadat, mert rohadtul nem fognak magától megjavulni a dolgok.

- És szerinted, mégis hogyan csináljam? - kérdezte pár pillanattal később olyannyira halkan, hogy alig hallottam.

- Hogyha ki tudtad robbantani a hidegháborút, akkor képes vagy arra is, hogy helyrehozd a károkat – vontam a vállamat lazán. És még van pofája ezek után megkérdezni, hogy húzza ki magát a szarból. - A módját sajnos nem tudhatom, hogy mert rideg és karót nyelt vagyok, de te biztosan millió, jobbnál jobb ötletet tudsz kitalálni. Csak, nehogy még jobban elásd magadat.