Tökéletesítenem kell a rejtőzködési képességeimet.

Az egy dolog, hogy tegnap Konrád felidegesített, meg traktált a hülyeségeivel, de kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt, konkrétan szintet lépett ebben. Olyannyira, hogy már hajnalban, amikor elindultam futni ráfeküdt a telefonjára, hogy hívogasson, amit egyszerűen letudtam annyival, hogy repülőgép üzemmódra állítottam át a készülékemet, viszont azt már nem tudtam lerendezni ennyire könnyedén, hogy a buszmegállóban ácsorgott, rám várva, majd a buszút alatt, rendesen leszívta az agyamat és elérte, hogy hét óra 48 percre elfáradjak teljesen. Arról nem is beszélve, hogy egyedül az előadások alatt hagyott békén, amikor is látta, hogy figyelek, amit szintén tettetnem kellett, ezzel is energiát felhasználva. De még a szünetek közben sem hagyott békén és erős késztetésem volt aziránt, hogy megkérjem Ica mamát, hogy hozzon a Frontinból nekem, ha már úgyis jön nemsokára hozzák, mert szükségem van rá, de nagyon.

- Látod őt valahol? - kémleltem a sportcsarnok női öltözőjének ablakán át a terepet, hátha megpillantom a személyt, akik elől konkrétan menekültem, miközben a telefonomat szorítottam hozzá a fülemhez.

- Hát a folyosón egészen biztosan nincsen - nyitotta ki Eszter hirtelen az öltöző ajtaját, ezzel is kinyomva a hívást.

- Te kit keresel idebent? Mondtam, hogy kint nézz szét, mert nem hinném, hogy röntgenszemed van, hogy a falakon átlátsz - dobta bele a táskába a mobilomat, mivel így már nem volt rá szükség. A tervem az volt, hogy Esztert, aki minden lehetséges kivitelezhető és kivitelezhetetlen ötletemben benne van, kiállítom a csarnok elé nézelődni, miközben jelent nekem, mert ha Ráday ott ólálkodott volna, akkor a másik kijáraton ki tudtam volna feltűnés nélkül surranni.

- Mintha te nem látnád belülről, hogy kik ácsorognak a bejárat előtt, én meg nem fogok szétfagyni miattad. Azért ilyen jóban nem vagyunk - tolta arrébb a cuccomat, majd levágta magát a padra.

- Igen? – vontam fel a fél szemöldökömet kérdően. - Amikor beteg voltál nem is olyan régen, nálunk csöveltél, nehogy a szobatársad elkapja a bajodat, bezzeg utána meg én dőltem ki miattad - fontam össze magam előtt a karomat, reagálva a „nem vagyunk olyan jóban" mondatára.

- Tehetek én arról, hogy a nagyapámnak csőtörése volt és beköltözött hozzánk, addig amíg nem csinálták meg? Nem akartam, hogy elkapja. Téged meg teszteltelek egyébként is – vonta meg Eszter a vállát.

- Mivel? Hogy több vitamint kellene szednem?

- Pontosan – kapott az alkalmon, hogy helyette találtam ki indokot és nem neki kellett. - Elvégre eléggé hamar átvetted tőlem, nem ártana egy turbó löket a szervezetednek most sem.

- Nyilván, meg azért, akkor az sem ártott volna, hogyha nem az arcomba köhögsz, de inkább hagyjuk is ezt, mert megfájdul a fejem már a veszekedés gondolatától is - bújtam bele a kabátomba.

- Azt írtad, hogy beütött a pokol nálatok, de ennyire? - húzta el egyből Eszter a száját, aki tudta, hogyha hasonló üzenetet kap tőlem, akkor ott tényleg probléma van.

- Mutogatni kellene már komolyan mondom. Mehetünk vagy ücsörögni szeretnél még itt? Nekem az óvodába kell érnem Fédráért - szenvedtem fel magamra a táskámat is és várakozóan néztem Eszterre, aki egy hatalmas térdroppanást követően, el is indult velem együtt a kijárat felé.

- Az apád a téma már megint? – érdeklődött, ahogyan a folyosón sétáltunk végig. - Nem úgy volt, hogy mostantól még jobban levegőnek nézed?

- Nem már megint, hanem még mindig ő a probléma – javítottam ki, elvégre nálunk a baj okozója az esetek többségében Balla Nándor. - Esküszöm, hogy azaz ember olyan, mint valami nem is tudom – akadtam meg, mert egyetlen frappáns és találó jelző sem ugrott be, amivel illethetném az apámat.

- Kobold - tippelt egyből Eszter.

- Mi? Nem - ráztam meg automatikusan a fejemet. Apámat sokféle rágcsálónak meg hüllőnek lehet elmondani, de mint egy kobold, hát azt még elképzelni se tudom. - Inkább, mint egy mágus. Megérzi, hogyha nem ő van a központban és akkor lecsap. Sziasztok - köszöntem hirtelen az ellentétes irányba haladó két lánynak, miután elmagyaráztam az értetlenül bámuló Eszternek, hogy mire is értettem egészen pontosan a mágus jelzőt.

- Kik voltak ezek? - fordult vissza Eszter, mintha tudná így a hátukról megállapítani, hogy kik is lehettek azok pontosan.

- Fogalmam sincs, de köszöntek – vallottam be őszintén. – Nem vagyok pofátlan, hogy szó nélkül sétáljak tovább, mintha meg sem hallottam volna.

- Hát te nem, de én mire felfogom, hogy kik azok, már arrébb járnak.

- Mert te be vagy lassulva eléggé gyakran – mutattam rá arra, hogyha Eszter fáradt, akkor laggol az agya és mire felfog valamit, addigra besötétedik.

- Eléggé szeretem, meg néha igénylem is, hogy rólam legyen szó, de most kivételesen nem. Tehát visszakanyarodva... - terelte el a szót Eszter, be nem fejezve a mondatát, arra várva, hogy veszem a lapot és majd én megteszem helyette. Mivel ő a legjobb barátnőm, így természetesen pontosan értettem, hogy mit is vár el tőlem szavak nélkül is.

- Dorina hazajött vagy hát inkább mondjuk azt, hogy látogatóba jött, mert ő amúgy sose lakott úgy igazán velünk, amióta anya meg Andor véglegesen összeköltöztek, ami valljuk be nem most történt – kezdtem bele a történetben a legelejétől, mert oké, hogy Eszternek magyaráztam égbe – földbe, de csakis nagyvonalakban, röviden és lényegre törően.

- De akkor hol volt? Mennyi lehetett akkor? 12 vagy 13 körül, nem? - számolgatott a fejében Eszter, mert azt tudta, hogy anya meg Andor már eléggé régóta együtt vannak. - Mert oké az én szüleim lazák, de nem annyira, hogy a még általános iskolás gyereküket saját lakásba engedjék költözni, anyud meg végképp nem ilyen alkat. Hamarabb láncolná hozzá a lépcsőkorláthoz Dorinát.

- Kolis volt, de ő nem szeretett hazajárni, mert elvileg nem érezte magát jól az új környezetben – adtam elő Dorina valódi indokát, amit minden egyes alkalommal tagadott, amikor rákérdeztem, hogy miért nem jön haza, pedig nyílt titok volt az egész család részére. – A szünetekben meg nyáron, főként apánál volt, ami csak nekem volt jó, mert legalább enyém volt az egész szoba – tettem hozzá, mert azért az említett időszak így kérdőjelessé vált, hogyha otthon nem, akkor mégis hol tartózkodott a nővérem.

- Így mindent értek. Apádat hozta fel mi? – kérdezett rá Eszter, jól belőve a vita tárgyát.

- Jaj, hát ne szaladj ennyire előre, sorrendben kell mondanom, mert úgy könnyebb elképzelni a balhét – közöltem vele. - Ott kezdődött, hogy a kutya, aminek még mindig nincsen neve, lelökte az asztalról anya vázáját, szóval teljesen ki volt akadva azon, hogy ki hagyta nyitva a terasz ajtót meg, hogy egyáltalán miért van bent a kutya. Fédra visított, hogy a kutya az barátja és ő szereti a barátaival megosztani a dolgait, ezért nem akarja, hogy ki legyen zárva. Aztán kiderült, hogy Fülöp hagyta nyitva, amikor kémkedett délelőtt Luca és Kristóf után addig, amíg el nem veszítette az egyensúlyát és ki nem esett a hintából. Szóval tiszta sárnyom volt az egész terasz nemcsak a kutyától, hanem Fülöptől is. Ezt a pillanatot választotta arra Dorina, hogy megjelenjen, nyilván Fédra arra számított, hogy a szülinapja miatt jött haza, amit amúgy totálisan elfelejtett, tehát egyértelműen be volt biztosítva a hiszti. Erre rájött még pluszba Fülöp, aki nagyon figyelj, kijelentette, hogy kanszagot érez, mert Lucán a barátjának a pulcsija volt. Anya meg Dorina között előjött az a vacsora, amire galád módon Axel elvitt, anélkül, hogy elmondta volna, hogy kihez megyünk, kicsúcsosodtak a dolgok, eljutottunk ismét arra a pontra, hogy azért van darabokban a család, mert anya apám ellen uszított és befolyásolt engem a megítélésében, tehát csak a szokásos. Andor otthon se volt ezalatt, én meg fülessel bámultam a TikTok videókat, miközben Konrád hívásait ignoráltam – vázoltam fel részletgazdagan a szombati napom, kissé sem zökkenőmentes eseményeit. - A vita végszava pedig az volt anyámtól, hogy idézem: "akkor bújjad továbbra is apád hátsóját, hogyha ennyire odavagy érte". Ezt követően mindenki sértetten távozott, én meg ittam egy kávét. Vagy kettőt, de ki számolja – zártam le a sztori ismertetését.

- Tudod van az a mém, amikor a háttérben lángol egy ház és egy kislány mosolyog a kamerába...

- Aha.

- Na ez te voltál most – nevette el magát Eszter és így visszagondolva, tényleg olyan volt a helyzet, hogy mindenki kiabál, én meg csak úgy elvagyok magamnak. - Ez tényleg egy kabaré, nem túloztál – adott nekem igazat, miközben a füle mögé tűrte be a felfogott hajából kiszabadult tincseket. - Miért nem jöttél át hozzám?

- Persze és rontsam el a programodat Dexterrel, mert csak most tudtok úgy rendesen időt tölteni egymással a folytonos tanulása miatt?! – utaltam arra, hogy mivel a zh időszak beköszöntött nemcsak nálunk, hanem az egészségügyi karon is, amit még mi egy fokkal lazábban veszünk, addig Eszter barátja vérkomolyan és nagyon szigorúan beosztott időrendben beszélték meg előre, hogy mikor is töltsenek el kettesen időt, nehogy az legyen, hogy folyamatosan ki kell offolni a másikat. A szombat pedig pontosan egy ilyen nap volt, amikor szinte az egész napot közösen töltötték el. Én meg ki vagyok, hogy ebbe belerondítsak? Meg Eszter mégis mit tudott volna kezdeni velem, hogyha átkóválygok hozzá? Szinte semmit.

- Úgy csinálsz mintha nem tudnád, hogyha írsz, hogy szükséged van rám, bármikor passzolom őt – felelte Eszter kapásból. - Ott van a...

- Tudom, tudom - szakítottam félbe, előre tudva, hogy hogyan is akarta volna befejezni a mondatot. - A fontossági sorrended.

- Pontosan – biccentett egyet elégedetten. Még anno, amikor hazajöttem Erasmusról véglegesen és az egész hétvégét nálunk töltötte azzal a címszóval, hogy rengeteg mindent kell mesélnie, amiről lemaradtam és valamikor péntek éjszaka a hatodik és hetedik Pina Colada között bevallotta, hogy már nemcsak találkozgatnak Dexterrel, amikről mindig hangüzenetekben számolt be nekem, hanem össze is jöttek, egyből közölte velem, hogy ő nem lesz olyan, aki elhanyagolja a barátait, csakis azért, mert összejött egy sráccal. Ehhez pedig azóta is rettentően ragaszkodik. - Azon a listán mindenki a közös múlt, emlékek alapján kap helyet.

- És én hol állok ezen a listán? - szólt egy csávó hang a hátam mögül és meg se kellett fordulnom, hogy tudjam, hogy Gergő az. Nem annyira lepett meg az ittléte tekintettel arra, hogy még egy fél órája közösen szenvedtünk a tesit tartó, Berti kiadott feladatai miatt.

- Ne haragudj meg, de sajnos rendkívül az alján - vallotta be Eszter, ahogyan mindketten hátrafordultunk és szembe találtuk magunkat a kérdésfeltevő, Rékasi Gergővel.

- Rajta se vagy. Azért tenni kell - eresztettem felé egy gúnyos mosolyt, amit ő azonnal értett, az arckifejezéséből ítélve.

- Ezzel most a szívembe gázoltál - mondta unottan, akit annyira érdekelt a válaszom, mint engem a kérdése. Egészen pontosan semennyire.

- Ajjaj – húzta el a száját Eszter hirtelen, ahogyan oldalra pillantott, mire fél lépéssel arrébb állva, utánozva őt, ugyanabba az irányba néztem el, amerre a barátnőm is. És mit ad Isten? Ráday Konrád ácsorgott a kijárati ajtótól körülbelül négy méterre.

- Hát én ezt nem hiszem el – horkantottam fel hitetlenül és inkább visszaálltam az eredeti helyemre, mert Eszter tökéletesen kitakart, ha netalántán az üvegajtón keresztül, leselkedni támadna kedve.

- Nem nyugszik, egyszerűen nem – csóválta meg Eszter rosszallóan a fejét, pontosan átérezve, hogy milyen is az, amikor Konrád bepörög és nem lehet leállítani. Ő azon szerencsétlenek közé tartozott, aki ezt elsőkézből tapasztalták. - Kellett neked ezt a szart elvállalni. Ráadásul vele – hibáztatott engem rögtön, mire csak előszedve a színészi képességeimet, a dráma kedvvért, csak eltátottam a számat. Nem tudom, hogy mikor fordultunk át abból, hogy szidjuk Rádayt, abba, hogy okoljunk engem.

- Mi bajotok van vele? Eddig nem voltatok jóban vele? - kérdezte Gergő, ahogyan nagyjából összerakhatta a fejében a képet, hogy kit néztünk és kinek a jelenléte miatt voltunk kiakadva.

- Most is, csak... - kezdtem volna bele a rövid magyarázatba, hogyha Eszter nem szakított volna félbe.

- A magad nevében beszélj, mert az, hogy megtűröm és nem akarom beleépíteni a falba minden egyes alkalommal, amikor megszólal, távol áll a kedveléstől – írta körül, hogy ő milyen viszonyt ápol Konráddal.

- Mintha Bogdán Stefit hallottam volna – tűnődött el Gergő hangosan, amiben egyet kellett értenem vele. Hasonló megszólalásai vannak az említett lánynak is, csak ő sokkal durvábban és nyersebben fejezi ki verbálisan az érzéseit a szaktársam irányába.

- Ha nem lenne az exed, akkor nem viselkednél így vele – közöltem Eszterrel, mert azért az is közrejátszott a kettejük jelenlegi kapcsolatában, hogy régebben barát – barátnő felállás működött közöttük, aminek nem lett a legszebb vége, még úgy sem, hogy mostanra elásták a csatabárdat és kibékültek valamilyen szinten.

- Csak ott van, az, hogy ''ha'' nem lenne az exem, de az. Úgyhogy a múltunkra vonatkozó feltételezések, hogy „máshogy viselkednél vele, ha nem jöttetek volna össze"... – vékonyította el a hangját Eszter, imitálva ezzel engem, ami inkább Mickey egér volt, mint a hangom. - ... teljesen felesleges, mert megváltoztatni semmit nem fognak a jelenen - tárta szét a karját a barátnőm, egy ''ez van'' stílusban.

- Ezt adom - biccentett egyet elismerően Gergő, aki egyébként nem tudom, hogy mégis miért ácsorgott velünk. - Most akkor csak szimplán az a probléma, hogy jártatok? Ezért nem bírod?  – próbálta értelmezni Eszter észjárását, amit garantálni tudok, hogy bonyolult, gyakran még nekem sem megy. – Mikor is szakítottatok? Egy év? Másfél?

- Körülbelül annyi – rázta meg a kezét Eszter, jelezve a mozdulattal a saccperkábét. 

- Na azóta, hogyha nem tudtál megbékélni azzal a tudattal, hogy nem fogtok újból összejönni...- próbált meg okosat mondani Gergő, amire nemcsak én vágtam fancsali arcot, mert nem igazán értettem, hogy mit hadovál, de hozzám hasonlóan Eszter is ezt a véleményt adta, aminek hangot is adott, viszonylag hangosabb és vékonyabb hangszínnel, amit eddig produkált, félbeszakítva Rékasi gondolatmenetét.

- Ki beszél itt ilyenről? – kerekedett el komolyan a szeme Eszternek, mintha azt jelentették volna be, hogy újra összeállt a One Direction. Mondjuk akkor kiájult volna valószínű, de lehet, hogy én is. - Akar a bánat újra összejönni vele

- Akkor tényleg nem vágom, hogy mi bajod van Konráddal, hogyha nem emiatt nem bírod – adta fel teljesen Gergő, hogy megérti az indokot.

- Azért nem bírom, amiket művelt a kapcsolatunk alatt – vett egy mély levegőt Eszter, miközben megvillantotta a „nem értem, hogy ezen mi nem olyan rohadt egyértelmű" nézését. - Megtűrni megtűröm, mert muszáj, főleg, hogy szaktársak vagyunk és közösek a barátaink, de attól még nem fogom kedvelni, mint annak idején. Túl sok faszságon mentünk keresztül, amit oké, hogy lezártam magamban és nem emlegetek fel gyakran, hogyha beszélek vele, de attól még nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, elfelejteni meg végképp nem fogom – hadarta el részletesebben az utálatának okát. Tény és való, hogy volt mindkettőnek olyan húzása, amíg együtt voltak, hogy még én is néztem egyet, hogy ez így micsoda, de legalább kölcsönösen elkövettek baromságokat és nemcsak az egyik fél miatt ment tönkre a kapcsolatuk.

-  Nem kellett volna olyan emberrel összejönnöd, aki a szaktársad, mert arra gondolhattál volna, hogy utána még bámulatod a képét egy jó darabig – tanácsolta Gergő.

- Hát kösz, ember – tárta szét a karjait Eszter, amiket a mozdulat végén hozzácsapott a combjához. - Nem gondoltam bele abba, hogy szakítani fogunk, mert teljesen szerelmes voltam. Te ilyenre most gondolsz Adrival kapcsolatban, hogy akkor mi lesz majd? – meresztgette a szemét a barátnőm feldúltan, Gergő pedig mintha elkomorodott volna a kérdés hallatán. A vonásai sokkal élesebbek lettek, barna szemeiből a közöny áradt és fogadni mernék rá az állkapcsa mozgásából ítélve, hogy összeszorította a fogait.

- Nem szívesen mondom ezt, de igazad van - értettem egyet Gergővel, ezzel is elterelve a témát, mert Eszter nem igazán észlelte a hangulatváltozását a srácnak, annyira el volt foglalva azzal, hogy kioktatták a kapcsolatának következményeiről, amikre számíthatott volna és most a saját bőrén tapasztalja is meg azokat.

- Csak nem megleptelek azzal, hogy tudok gondolkodni? - vonta fel Gergő a fél szemöldökét kérdően, teljesen kizökkenve a hangomra az előbbi lefagyásából.

- Engem semmi nem tud már meglepni azóta, hogy apa lett a rek... – dünnyögtem kedvtelenül, amire Eszter megrúgta finoman a bokámat, mielőtt elszólhattam volna magamat.

- Khm, Gerda - köhintett egyet jelezve Eszter, hogy nem csak ketten vagyunk és nem biztos abban, hogy pont Gergő lenne az az személy, akinek önszántamból elmesélném, hogy Nándor lett a rektor, aki egyben az apám is, tekintve, hogy nem ápolunk közeli viszonyt egymással, sőt még azt sem lehet nagyon mondani, hogy Rékasival barátok lennénk egyáltalán.

- Nagyon édes figyelmeztetés volt, de tudok róla, hogy mégis kicsoda a rektor - fojtotta vissza a vigyorát Gergő a jelzés miatt.

- Komolyan? – furcsállotta Eszter, miközben csak a megerősítésemre várva, rám nézett, én pedig csak bólintottam egyet.

- Rosszkor volt rossz helyen - rendeztem le a témát ennyivel, még mielőtt kombinálni kezdene a fejében, hogy miért tud Rékasi Gergő egy ennyire bennfentes dolgot az életemből. - Nem akarod véletlenül Konrád elhívni magaddal valahová, hogy addig ki tudjak futni a kocsiig?

- Hülye vagy? Biztos, hogy nem – rázta meg a fejét azonnal, én pedig egyből kérlelve néztem rá. - Nem lenne feltűnő amúgy se, hogy hirtelen pont én akarok programot csinálni vele, míg rád vár. Menj a másik kijáraton – mutatott a hátam mögé, amerre menni kell a B kijárat irányába. Azzal, az volt az egyetlen problémám, hogy a campus teljességgel másik végébe vezett ki és onnan eljutni a parkolóig egy örökkévalóságnak számított.

- Túl messze van a parkolótól – fejtettem ki röviden az okát, hogy miért szeretnék mindenáron itt elhagyni a sportközpontot.

- Le van zárva, mert festenek ott – szólt közbe Gergő.

- Komolyan? – néztem a hátam mögé, hátha innen oda tudnék látni, hogy meggyőződjek valóban igazat mond Rékasi, de természetesen esélytelen volt.

- Szerinted mégis miért vannak ott a kordonok? – mutatott a háta mögé Gergő, miközben úgy furcsán nézett rám, mint aki nem értené, hogy mi történik éppen.

- Hol? – nyújtogatta nyakát Eszter a mutatott irányba bámulva.

- Most mondtam, hogy a kijárat előtt – kapkodta köztem és Eszter között a tekintetét Gergő és szerintem teljes idiótának könyvelt el bennünket az értetlenkedésünk miatt.

- Hát akkor sajnos nincsen más választás, le kell foglalnod Konrádot – tártam szét a karom, amolyan „nem lehet mit tenni" stílusban Eszterre nézve.

- És mégis mit csináljak vele? Hívjam el UNO-zni? – meredt rám úgy a barátnőm, mint akinek elment az esze.

- Én segíthetek – szólt közbe Gergő, amin éppannyira meglepődtem, mint Eszter.

- Minden oké veled? Nem vagy beteg? - pislogtam nagyokat, hiszen nem jellemző rá, hogy segítőkésszé vált volna hirtelen. Azt sokkal inkább kinéztem volna belőle, hogy kiröhög a szerencsétlenkedésem miatt, közli, hogy „sok sikert" és elmegy.

- Sosincs olyan, hogy minden rendben lenne, de amúgy is akartam kérdezni valami fontosat tőled és így akkor egálban vagyunk - magyarázta meg a helyzetet Gergő, ami egyből sokkal, de sokkal érthetőbbé vált. Tehát csak akar valamit, nem kapta el valami dimenzióváltás és nem is szállták őt meg a szellemek.

- Rám itt akkor már nincs is szükség - csapta össze a tenyerét Eszter, realizálva, hogy megúszta az exével való találkozást. - Holnap reggel találkozunk a büfé előtt?

- Aha. Hozom a laptopomat és akkor nézünk majd sorozatot órán - terveztem el a másnapi programot, tudva, hogy lesz olyan óra, ráadásul olyan tanárral, aki úgyse arról beszél, ami tananyagot le kellene adnia.

- Jó - jelent meg a barátnőm arcán egy sunyi mosoly. Ha tudná csóró tanár, hogy miket csinálunk az ő óráján, be se járna szerintem megtartani. A túlbuzgó Heni kívül körülbelül mindenki úgy fogja fel, mint egy csendes szabad foglalkozást, így lekötjük magunkat, különféle módokon. Ráday rendszerint ezidő alatt szerkesztgeti a jövő hetének a beosztását, pluszba még a szívességeit is vezeti, Bálint játszani szokott, mi pedig Eszterrel rendszerint felirattal nézünk sorozatot. Filmet nem igazán szoktunk, mivel mindketten inkább a sorozatok kedveljük. - Neked meg beszélned kellene Adrival – intézte a szavait Gergőnek. - Totálisan össze van zavarodva meg ki is van akadva. Ráadásul még az aranyhalának is annyi.

- Jaj, egy szálka - produkált a kijelentés után egy köhintést Gergő, mintha félrenyelt volna, én meg akkorát horkantottam fel, mint valami pettyes disznó.

- Mekkora egy rohadék vagy - közölte Eszter vele rezzenéstelen arccal, ahogyan leesett neki ez a borzalmas poénja.

- Tudom, majd holnap megkeresem, amúgy is közölnöm kell vele valamit, ami nem telefontéma - vakarta meg a tarkóját Gergő kínosan. A kijelentésére összenéztünk Eszterrel, mert ez a "nem telefontéma" duma eléggé klisés ahhoz, hogy rá tudjunk rájönni, miről is lehet majd szó pontosan, ami nem hiszem, hogy tetszeni fog Adrinak.

- Hát, akkor bevásárolok holnapra – sóhajtott egyet Eszter, majd intett egyet és pár lépés múlva kilökte a sportcsarnok üvegajtaját.

- Tessék - nyomott hirtelen a kezembe Gergő egy fekete baseball sapkát, ami a sporttáskának pántjára volt eddig csatolva.

- Most én ezzel mit csináljak? – fogtam meg tanácstalanul, nem teljesen értve, hogy ez most miért is kell nekem.

- Add el – tanácsolta egyből, enyhe gúnnyal a hangjában. - Milyen hülye kérdés már ez? Szerinted mit szokás egy sapkával csinálni? – kérdezte teljesen jogosan, mert valóban eléggé idióta kérdés volt ez tőlem, így visszagondolva.

- Csak most nem tudtam, hogy fogjam meg vagy dobjam ki, vagy mégis mi a halált gondolsz, mert nem látok a fejedbe – sziszegtem. – Mégis minek ez nekem? Nem vagyunk olyan „követnek a paparazzik és takarni kell magadat, hogy ne csináljanak képet rólad" helyzetben.

- Nem hinném, hogy Konrád látott már téged így - utalt a sapkára. - Én is csak egyszer a mekiben és akkor is, ha Adri nem mondja, hogy te vagy, akkor nem ismerlek meg.

- Fuu, emlékszem. Mocsok másnapos voltam akkor – fintorogtam már az emléktől is és színtisztán emlékszem, hogy fizikai fájdalmaim voltak azalatt a negyedóra alatt, amit megtettem Axel lakásától a gyorsétteremig és vissza. Ahhoz képest, hogy anya hazaparancsolt az ebédre, csak vacsorára sikerült megjelennem, de még mindig jobban viseltem, mint Fülöp, aki még utánam egy nappal később termett otthon. - Nesze, megfelel? - erőltettem magamra egy "megöllek, ha bemersz szólni" vigyort, miközben a fejemre raktam a baseball sapkát.

- Nekem nem kell tetszened, szóval akármit húzhatnál a fejedre, megfelelne - mondta és már egyből gondoltam, hogy úgy nézhetek ki, mint egy idióta. Ha van olyan ember, aki utálja a létező összes sapkát a világon, akkor az én vagyok. Annyira kegyetlenül előnytelenül áll a fejemen, hogy télen inkább lefagy a fülem, de én nem teszem fel akkor se. Teljesen mindegy, hogy milyen típusúról van szó, egytől egyig borzalmas rajtam.

- Milyen kedves vagy – forgattam a szemeimet, miközben a látatlanban igazgattam a sapkát teljesen feleslegesen, mert tudtam, hogy akármit is csinálok, menthetetlen a helyzet.

- Mehetünk? – lépett el mellőlem, ugyanabba az irányba, afelé, amerre Eszter percekkel ezelőtt távozott.

- Persze – sóhajtottam egyet fáradtam. Az már mindennek túl megy a tetején, hogy még a sportcsarnokból sem tudok kijönni nyugodtan. - Így is késében vagyok az oviból már - pillantottam rá az órámra.

- Ne beszélj most - engedett ki maga előtt az ajtón és mindenhová néztem, csak abba az irányba nem, ahol Ráday ácsorgott, hanem szigorúan a lábamat figyeltem. - Fel se tűnik neki, hogy te vagy az – adott helyzetjelentést Gergő, amikor kellő távolságba kerültem tőle, hogy egyfelől meghalljon, másfelől pedig meglásson.

- Eléggé vak a csávó, ha még téged sem vesz észre – jelentettem ki, mert szinte majdnem előtte jöttünk el és nemhogy engem, hanem még Rékasit se szúrta ki a szeme, aki ugyanúgy sétált mellette, ahogyan szokott, meg sem próbálva takarni vagy ehhez hasonló.

- Pedig engem nem nehéz kiszúrni – jelentette ki határozottan.

- Juuj – szörnyedtem el a magabiztosságán, neki pedig egy aprócska mosolyszerűség megjelent az arcán a reakciómtól. Furcsa, hogy az elmúlt hetekig, mielőtt többet kellett beszélnem Gergővel, mint azelőtt, folyamatosan csak röhögni meg vigyorogni láttam, sőt az utóbbit az arcáról nem lehetett leszedni, bezzeg mostanság állandóan rezzenéstelenül bámul maga elé. – Mert annyira nagyon különleges vagy, hogy kilógsz a tömegből – jegyeztem meg cinikusan.

- Most te azt próbáltad közölni velem, hogy nem vagyok egyedi? – kapta felém a fejét, miközben a szórakozottságát igyekezte elrejteni és felvenni a sértődött pofavágást, ami nem igazán volt sikeres, mert a szemeiről ki lehetett szúrni, hogy magában mosolyog.

- Nemcsak próbáltam, hanem meg is tettem – javítottam ki őt. - Mindenki magának dönti el, hogy neki ki az, aki különleges. Addig pedig kivétel nélkül, olyan, mint a többség – vallottam be, hogy én erről hogyan is vélekedek. Ez olyan, mint a jó – rossz párosítás. Annyira egyénfüggő, mivel, ami nekem még nem súrolja az ingerküszöbömet, az másnak igen.

- Szóval többség vagyok – tűnődött el megemésztve a szavaimat.

- Pontosan – erősítettem meg.

- Erre most megsértődhetnék, ha akarnék.

- Hajrá.

- Szólhatnék Konrádnak is, hogy amúgy itt vagy – próbálkozott be a megfenyegetéssel eléggé bénán.

- Tedd csak meg – hagytam rá. - Mire ideér, addigra elfutok.

- Amúgy még mindig nem kaptam arra választ, hogy miért kerülöd. Csak nem volt egy kínos próbálkozása? – kérdezte Gergő, amit még akkor is, amikor Eszter velünk volt, csak hát, elkanyarodtunk egy kissé a válaszadástól.

- Isten mentsen meg attól - ráztam meg gyorsan a fejemet. Tényleg az kellene már csak az életembe, hogy Ráday bepróbálkozzon nálam, mert akkor nem kizárt, hogy nemcsak egyetemet váltok és elköltözöm, de a biztonság kedvéért még a nevemet is megváltoztatnám. - Tudod, amikor Stefinél voltunk és reggel írt Bálint, hogy az egyik tanár keres minket, az azért volt, mert közösen kellene mennünk valami versenyre Konráddal. Mármint nemcsak nekünk. Ő meg totálisan bepörgött és zaklat, pedig semmi témát nem tudunk, meg konkrétumot, de már készülni akar. Nincsen jobb dolga – magyaráztam az okát a megbolondulásnak.

- Te meg egy verseny? – ráncolta a szemöldökét Gergő. - Nehezen tudom elképzelni.

- Nem is akartam menni, de apám kezdte belekeverni a hadjáratunkba a tanulmányaimat is – húztam el a számat kelletlenül. - Amikor jelölték ki, hogy kikre gondolnak, hogy menjenek, mert nem igazán jelentkezett senki, hiába küldtek ki több emailt is és felmerült a nevem, egyből leszavazott, hogy rohadjon meg. Lejárat már itt is, mint mindenhol.

- Most mondanék erre valami okosat, de nem tudok. Szar minden úgy, ahogy van – mondta ki a legnagyobb igazságot Gergő, amivel rettentően egyet tudtam érteni. Csak egy hetet szeretnék, amikor nincsen semmi. De persze, ahogy a tapasztalom is mutatja, ha netalántán lenne is egy nyugodt, balhémentes hét, amikor a kedvemet egy képzeletbeli tízes skálán, ahol az egy a „minek születtem meg" a tíz pedig „istencsászár" között mozog, akkor olyan hetesre tudnám értékelni, az ezt követő hetek maguk lennének a poklok.

- Nekem mondod?! – horkantottam egyet. - Tényleg miről is akartál beszélni velem? Valami fontosat említettél – tereltem el a szót, mert nem szándékoztam apámról többet beszélni, mert a végén megjelent volna.

- Ismersz egy olyan embert, hogy Nándy Attila? - vette lejjebb a hangját Gergő, mintha nem akarná, hogy más is meghallja, amit mondott. Hát emiatt nem kellett aggódnia, ugyanis egy lélek sem mászkált ebben a szélben a campuson.

- Hát, hogy a viharba ne ismerném? Fúj, de gyűlölöm - rázott végig a hideg, a csávó nevének, már csak az említésétől is. Palócczal meg az apámmal együtt, három horcruxot is alkothatnának.

- Ezzel nem vagy egyedül, hogy utálod – dünnyögte kedvtelenül Gergő.

- Csak nem tanít nektek is valamit? – lepődtem meg, mert voltam azzal tisztában, hogy másik karon is oktat a csávó. - Pénzügyi jogon meg akartam bolondulni minden alkalommal, amikor megszólalt – ugrottak be a csodás emlékek, amikor majdnem minden órájára gyomorgörccsel ültem be.

- Nem éppen. Anyám újdonsült románca - forgatta a szemét Gergő, nekem meg komolyan elkerekedett a szeme. Nati mégis, hogy tudta összeszedni azt a patkányt, én nem tudom, de a helyében megszabadulnék tőle minél hamarabb, mielőtt kártevőmentesítő szakembert kellene házhoz hívni. - És mondta, hogy téged ismer. De ezek szerint a tanárod volt.

- Bárcsak ne ismerne inkább – csúszott ki a számon, pedig őszintén ezt gondoltam. - Szemináriumon nála voltam és nem viccelek, de szadista az az ember. Látszódott a szemén, hogy élvezte, ahogyan mi szenvedünk a követelményei miatt. Olyan zh-kat rakott össze, hogy a megoldhatatlan kategóriát verte, túl sok volt a feladat rövid idő alatt, mert ő azt állította, hogy "aki megtanulta az anyagot, annak a gondolkodási időre nincsen szüksége". Hát úgy képzeld el, hogy az ő tantárgya volt az, ahol írásbeli vizsga volt, sőt még próbafeladatsort is állított össze nekünk segítségképpen, de senki nem ment át elsőre. Megbuktatta az egész évfolyamot – ismertettem vele, amit előző félévben leművelt. Arról nem kell tudnia, hogy a gyakorlati órákon rendszerint csoportmunkákat kellett csinálnunk, mert lusta volt tanítani és állandóan kiszúrt magának, hogy én ismertessen a megoldásokat és volt olyan, hogy még a táblához is kihívott, hogy ott magyarázzam el és ott álltam fél órán át, amiből az utolsó negyedóra alázással ment el, amiért nem tudtuk úgy megcsinálni, ahogy ő azt elképzelte. Poszttramumás stressz szindrómám is lett utána. – Nem tudom, hogy anyud, mégis hogyan képes egyáltalán szóba állni vele. Rendesen bizsereg a tenyerem, ha meglátom.

- Nemcsak a tiéd – felelte szűkszavúan Gergő, ezzel is mindent elárulva, hogy hogyan viszonyul az anyja új barátjáról.

- Lehet, hogy a tanári stílusa ilyen - próbálkoztam kimagyarázni a helyzetet, mert még csak az kellene, hogy miattam ítélje el Attilát.

- Hidd el, hogy csak megerősítetted az utálatot bennem. Eddig sem volt szimpatikus. Viszont a véleményemet nem tudom megmondani róla, mert anyám meg se hallaná szerintem, Blanka meg mindenkiért oda van, aki a kedvében jár párszor, letörni meg nem akarom a kedvét. A falnak meg nem fogok beszélni.

- Érthető, de próbálj meg neki adni esélyt, akkor is hogyha ellenszenves – javasoltam neki, mintha valami nagy szakértője lennék a témának. - Nem tudom pontosan, hogy milyen a valóságban a családjával, barátaival, de...

- Állj - torpant meg Gergő és összehúzott szemöldökkel nézett rám. - Van családja? Nem láttam gyűrűt az ujján, meg említeni se említette – kutakodott erősen az emlékei között szerintem, mert mellettem elnézve bámult csak a semmibe.

- Hát pontosan nem tudom, csak azt, amit elmesélt órákon, mert szeretett magáról beszélni, főleg úgy, hogy példákba szőtte bele. Említette, hogy sose volt nős és azt hiszem, hogy van egy fia az egykori barátnőjétől, akivel nem tartják a kapcsolatot. Vagy valami ilyesmit magyarázott, amikor szóba került a háztartásos órán, valami költségek miatt – hadartam, mert pontosan nem rémlett, hogy milyen példát mondott rá, de hogy ilyesmi elhagyta a száját, azt teljesen biztos. Még Eszterrel beszéltük is utána, hogy mekkora egy rohadék, hogy felcsinálta a barátnőjét, aztán otthagyta a szarban. Jellemtelen alak.

- Hasonlít rá... - motyogta Gergő magában, teljesen extázisba esve, mintha egy másik univerzumba transzportálta volna magát.

- Mi? - zavarodtam össze totálisan a reakciójától. – Hahó, Gergő! – integettem a szeme előtt, hogy magához térjen, mert kezdett megrémíteni a reakciója.

- Semmi – rezzent össze a hangomtól, ahogyan realizálta, hogy még ott vagyok én is. - Hozd már el Blankát is légyszíves. Anyámmal beszélnem kell négyszemközt és nem akarom, hogy ott legyen – kért tőlem egy újabb szívességet és szívem szerint rávágtam volna, hogy nem vagyok gyerekmegőrző, de ahogyan ránéztem, inkább visszaszívtam, amit gondoltam.

- Oké - mondtam lassan és igyekeztem megfejteni ezt a gyors hangulatváltását. Elvégre, semmi olyat nem mondtam, ami ennyire fel tudta volna idegesíteni, de úgy láttam jónak, hogyha inkább nem megyek bele mélyebben.

- Kösz, majd elmegyek érte, hogyha lerendeztem a dolgokat – mondta nekem, de látszódott rajta, hogy fejben nagyon máshol járt. Tuti, hogyha megkérdeztem volna tőle, hogy odaköltöztethetem-e hozzájuk Fédra kutyáját, akkor belement volna anélkül, hogy tudatában lett volna a kimondott szavainak.

- Gergő - szóltam utána, mire csak visszafordult. - Minden rendben van veled? Mintha meg lennél zavarodva.

- Mert meg is vagyok.

- Elvigyelek? - ajánlottam fel, mielőtt még elütné egy kocsi.

- Inkább gyalog megyek, addig is lenyugszom. Nem hiányzik, hogy olyat tegyek, amit még én se gondolok komolyan – felelte röviden, majd ott hagyott engem.

- Hát jó - hagytam rá.

Ahogy néztem utána, hogy a buszmegálló felé veszi az irányt, volt egy olyan érzésem, ami egyre inkább erősödött, hogy akár le fog nyugodni, akár nem, orbitális hülyeséget fog elkövetni.

Amit tényleg jobb, hogyha nem fog a húga látni.