Óriási edénycsörömpölésre a legjobb kelni, pláne azok utána, hogy körülbelül embert nem akarsz látni az év hátralévő részében sem. A vacsora olyan mértékben kellemetlen volt ezzel az Attilával, hogy azt kifejezni sem lehetséges. Az összes létező klisés kérdése előjött, mintha csak lett volna egy listája a kínos csend elkerülésére és elméletben pipálgatta volna ki, hogy miket lőtt már el. Anya is érezte a feszültséget, amit simán elkerülhetett volna azzal, hogyha már idehozta az ő Attiláját, akkor nem erőltette volna annyira a közös vacsorát. Egyedül Blankát nem érdekelte, hogy mi folyik körülötte és konkrétan az állatkertben talált kavicsokról is mesélt, teljes energiavámpír üzemmódba kapcsolva.

- A francba - hallottam meg anyám hangját egyből, így tudtam, hogy ő kontárkodik a konyhának nevezett lyukban.

- Ezt nem hiszem el - nyomtam a párnát az arcomba, hátha vissza tudok aludni, viszont sajnos azon kevés ember közé tartozok, akit hogyha egyszer felkeltenek, képtelenek, vagy csak nagy erőfeszítések árán tudnak visszatérni az álmok világába, amiben biztos, hogy nincsen semmilyen Attila. Ezt fokozta az is, hogy anyámat elkapta a George Michael láz újból és folyamatos ismétlésen hallgatta a Careless Whispert, amivel ki lehetett volna a világból is kergetni. Ha az volt a szándéka anyámnak, hogy elhúzzak itthonról, akkor nagyon jó úton haladt affelé.

Kemény negyedóra forgolódás után feladtam ezt a „visszaalvós" próbálkozásomat és inkább belevetettem magamat a közösségi média tengerébe. Rekordidő alatt végipörgettem az Insta sztorikat, mivel nem szokásom őket megnézni, kivétel persze azokét, akik valamilyen szinten érdekelnek és fontosak számomra. A Messengeren reflexszerűen tettem át kéretlen tartalomba, azokat a személyeket, csoportokat, akiket feleslegesnek tartottam, hogy bármilyen üzenetet is lássak tőlük. Egyetlen egy érdekelt jelenleg, az pedig a kocsmás, vagyis bisztrós csoport volt, ahova azért nem vettek fel még új tagokat, mert nem jeleztem vissza a döntésemről Adrival kapcsolatban. Őszintén szólva nem tudom, hogy mit is csináljak, mi lenne a jobb döntés, hiszen hogyha az ő szemszögéből nézem, akkor ki vagyok én, hogy megfosszam a lehetőségtől, viszont, hogyha a saját érdekeimet helyezem előtérbe, nem hiányzik, hogy a nyakamban legyen megállás nélkül, hiszen nekem is kell a függetlenség, most attól eltekintve, hogy nem vagyunk jóban egymással kifejezetten. Tamásnak is rám kell sóznia ezt a sok szart, miközben nem én vagyok a főnök, hanem ő tudtommal. Végül meggyőzött a józan eszem, ahogyan elképzeltem mindkettő opcióval a jövőmet, és írtam egy gyors üzenetet Tamásnak a döntésemről.

- Szép jó reggelt - nézett rám anya teljesen kivirultan, amikor a szokásos mogorva, semmi sem érdekel kedvemmel, megálltam az étkezőasztal mellett.

- De még mennyire szép - motyogtam és igyekeztem elnyomni egy ásítást, több - kevesebb sikerrel.

- Ne lombozz le, inkább segíts - fogott be anya egyből a főzésbe, amiben azért sok hasznomat nem vehette. Az esetek 80%-ában mindig a konyhában találom őt, így nagyon keresnem sem kell. Szerintem számára ez a safeplace. - Kavargasd csak ezt addig, amíg kiviszem ezeket a kukába - nyomta a kezembe azonnal a fakanalat, majd a folyosón hagyott zsákot és dobozokat felszedve a földről, félig kint is volt bejárati ajtón, mire reagálhattam volna bármit is.

- Kellett nekem kijönni - nyomtam ki a rádiót is, mert képtelen voltam elviselni a beszélgetős műsorokat és ha választani kell a totális csend és aközött, akkor eléggé egyértelmű, hogy mit is fogok választani.

- Micsoda illatok - lépett ki a fürdőből hirtelen Attila, én pedig esküdni mernék rá, hogy anyám direkt csinálta ezt, hogy egyedül hagyjon ezzel az emberrel. - Miben mesterkedsz édesem? - kérdezte a csávó és a mosolya egyből lefagyott, amikor meglátta, hogy nem az „édese" tevékenykedik, hanem én, aki hát finoman fogalmazva is messze áll ettől a megnevezéstől. - Jaj, nem tudtam, hogy te vagy itt - szabadkozott egyből.

- Nyilván - dünnyögtem és inkább lenyeltem a tényt, hogy itt töltötte az ember az éjszakát. Senkinek nem kívánhatnék jobb meglepetést, minthogy az anyja barátja vagy szeretője, tudom is én kicsodája, már reggel is itt legyen.

- És mit csinálsz itt? - próbálkozott valamiféle beszélgetést kezdeményezni a tag, mert szerinte látta rajtam, hogy nem esik nehezemre nem hozzá szólni, ő pedig kényelmetlenül érezte magát. Érezze is, mert tőlem akár fel is fordulhatott volna, az nem tudott volna különösebben meghatni.

- Én itt lakom, hogyha nem tűnt volna fel - feleltem frappánsan, kihangsúlyozva, hogy attól még, hogy időt tölt nálunk, az nem egyenlő azzal, hogy mások csak átmenetileg tartózkodnak a lakásban. Itt ő a vendég és nem én.

- Nati merre van? - kapkodta a tekintetét a szűkös helyen, mintha anyám elbújt volna és a megkeresésre vár.

- Majd jön – vontam meg a vállamat, míg kisebbre vettem a tűzhelyen a gázt.

- Mikor?

- Egyszer biztosan, hacsak nem lépett le...

- Szokott olyat? - kerekedett el Attila szeme a feltételezéstől.

- Nem.

- Akkor mégis miért mondtad egyáltalán? – bombázott egy újabb kérdéssel Attila.

- Attól még eddig nem csinálta nem jelenti azt, hogy nem is fogja soha. Nem látok a jövőbe, így csak feltételezni tudok – feleltem unottan és a telefonom felé kaptam a fejemet, amin Adri neve villogott a képével együtt. Amilyen gyorsan ki akartam nyomni, olyan hamar vette észre Attila is, és szinte már láttam a tekintetéből, hogy a következő kérdéssorozata efelől fog szólni.

- Szóval Adri, hah? - vonta fel a szemöldökét és úgy nézett rám, mint aki azt akarja üzenni, hogy neki bármit elmondhatok, mert van tapasztalata az ügyben. Hamarabb vágnám le a saját karomat, minthogy bármi személyeset megosszak egy olyan alakkal, aki annyira unszimpatikus, hogy az hihetetlen.

- Nem - igyekeztem lezárni a témát ennyivel.

- Nem szégyen az, hogyha van valakid - erőltette Attila a témát, de inkább azt kellett volna erőltetnie, hogy elhúzzon innen a francba. - Ez a természet rendje.

- Kinek van kije? - választotta anyám a lehető legrosszabb pillanatot arra, hogy visszajöjjön. Ha eddig nem kedveltem Attilát, akkor ezek után egészen biztos én leszek a legboldogabb, hogyha nem kell többet a képét látnom.

- A fiadnak - biccentett felém Attila. Ennyi volt. Elvágta magát egy életre a szememben.

- Komolyan? - fagyott le anya azonnal és szerintem a fejében már az unokákat látta maga előtt. - Kicsoda? Mióta? Nekem miért nem mondtad? Helga tudja? – rohant le a kérdéseivel azonnal. A helyében lehet én is ezt csináltam volna, elvégre nem hiába nem mondtam neki soha, hogy a kicsi fia nem egészen olyan, mint amilyennek gondolja a fejében. Oké, hogy sejtette, hogy nem vagyok szingli, de így, hogy Attila szája eljárt, nyilvánvalóvá vált és a fejében lévő fantomkép, emberi alakot öltött.

- Nem tu... - kezdtem volna bele a leállításába, mielőtt túlpörög, mint Blanka a kóla után, de Attila, nyilván ki más, ebbe is belekontárkodott, miközben semmi köze nem volt hozzá.

- Valamilyen Adri – szakított félbe a faszi, mielőtt befejezhettem volna a mondatomat. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor biztosan lehetett volna már felkeresni a sírásót. - Láttam, ahogyan hívja az előbb - osztotta meg az információkat a csávó.

- Nem Gerda? - szaladt össze a szemöldöke anyának zavartan.

- Mi van? - lepődtem meg most én. Ő, hogy jön ide egyáltalán? Ennek a valaminek pedig, amit kavargatnom kellett volna már teljesen mindegy volt az égett szagból ítélve, mehetett a kukába, mint az életem nagy része.

- Ki az a Gerda? - kérdezte velem egyidőben Attila és kezdtem úgy érezni, hogy uralkodik a káosz a lakásban, aminek most kivételesen, nem én voltam az okozója.

- A húga meg Blanka egy csoportban vannak az oviban. Annyit hallottam már mostanság arról, hogy elmentek fánkozni meg hogy milyen kedves Gerda, hogy azt hittem... - kezdett el kombinálni anyám a hallottak alapján. Azon bezzeg nem gondolkozott, hogyha már arra van ideje, hogy rólam gyártson teóriákat, hogy mégis miért volt a lánya annyit időt Gerda társaságában.

- Most elég - dobtam le a fakanalat, hogy azért valamennyire figyeljenek rám, mert tisztára olyan volt az egész, mintha ott se lettem volna. – Te ne kombinálj, majd elmondom, ha lesz mit - mutattam először anyámra, aztán Attila felé fordultam, aki úgy ücsörgött ott, mint aki egy szavamat se hitte el. - Te meg ne szólj bele olyan dolgokba, amikhez marhára nincsen semmi közöd – közöltem vele egy fokkal nyersebben.

- Ez a Gerda, nem Balla Gerda véletlenül? - hagyta figyelmen kívül a megszólalásomat Attila. Kész. Beszélhet így az ember akármit is, miközben semmibe nézik.

- De igen. Ismered? - társalgott anyám vele én meg úgy döntöttem, hogy fél füllel hallgatom, hogy megtudjak valami infót, közben azonban az önkéntes hétvégi elszigetelésemet terveztem.

- Fogalmazhatjuk így is – felelte Attila titokzatosan.

Tehát lesz egy beszélgetésem Gerdával, hátha megtudok valamit erről a majomról, amivel eltávolíthatom a közelemből. Illetve még Adrival is, mert Tamás volt olyan kedves egy rövid és velős üzenetben közölni, hogy akkor mondjam is el neki én, hogy ne számítson semmi jóra, ha már megtorpedóztam a barátnőm felvételét.

Lehet el kellene itthonról költöznöm vagy valahova jó messzire elmenni, hogy békén hagyjanak az állandó hülyeségekkel.

Nincs is annál idegesítőbb dolog a világon, amikor a könyvtárban az egyik polcsornak nekidőlve, kezedben százkilós könyveket tartva, hallgatod az óra lassú kattogását, ami keveredik a szorgalmasan tanuló hallgatók klaviatúrájának csattanásával, akárhányszor leütnek egy betűt.

- Szerintem ez is kellesz még - bővítette a sztóc könyvet Konrád egy újabbal, nekem meg kezdett nagyon elfogyni a türelmem. Ahogy meggyőződött arról, hogy valóban meggondoltam magamat és elindulok vele egy csapatban ezen az elátkozott versenyen, amit múlt pénteken mondott Palócz, kitört belőle a versenyszellem és konkrétan berángatott a könyvtárba, hogy összeszedjük a felkészülési anyagokat, mielőtt valaki beelőzne ezzel minket. Mert aztán marhára érdekelheti az egyetemre járó körülbelül 6000 hallgató mindegyikét, mondjuk a magyar magánjog alapelvei. Hétvégén csak írásban zaklatott, amit szombat délre meguntam, onnantól pedig csak archiváltam, hogy még csak ne is lássam, amikor a versennyel kapcsolatban magyarázott, azonba hétfőtől nem tudtam tőle megszabadulni. Rögtön az első napon, bejött jóval korábban az egyetemre és az infarktust hozta rám, ahogyan a terem előtt várakozott, hogy megbeszéljük a részleteket, de egyszerűen nem értette meg, hogy nem tud érdekelni. Ekkor szerencsémre megsértődött és békén hagyott azzal érvelve, hogy engem csak a bizonyítási vágy hajt, a győzelem nem, ami igaz is egyébként, viszont ez egy csapatmunka és hagy időt nekem, hogy ennek a fogalmán gondolkozzak el, mert az nem járja, hogy én leszarom, ő meg nem. Kemény addig foglalkoztam vele, amíg ott nem hagyott, aztán beszéltem tovább Eszterrel arról, hogy Fülöp mégis mit művelt le hétvégén, amikor látta Kristófot borotválkozni a fürdőszobában. Ez a „teret hagyok neked, hogy elmélkedj" egészen hétfő délután egyig tartott, amikor Ráday felhívott és csak annyit közölt, hogy délutánra ne legyen programom, mire rávágtam, hogy elkésett eléggé, merthogy volt, mivel dolgoztam. Ezt követően érkezett tőle az a válasz, hogy vegyek ki szabadságot, erre feleltem neki, hogy duplán kifizeti az órabéremet, csakis akkor fogok. Így viszont ma, vagyis kedden már tényleg nem tudtam előle elmenekülni és a lyukasóránkban, ami sajnos mindkettőnknek ugyanakkora esett, a könyvtárba rángatott. Ő járkált a polcsorok között, én pedig csak ácsorogtam, átkozva a világot, apámat, amiért mindig kellemetlen helyzetbe hoz, magamat is, amiért ennyire idióta vagyok, hogy a megmutatni akarásom nem hagyott nyugodni és saját magamat húztam be a csőbe, miközben elég lenne annyi, hogy egyszerűen nem figyelek oda, de erre is képtelen vagyok.

- Szerinted a raktárban vannak lehetnek még olyanok, amik hasznosak lennének nekünk? – tűnt fel egy kis idő múlva, kezében egy A/4-es lapra nyomtatott listával, amin, ha jól láttam, kettő oszlop volt, mellette pedig firkált X-ek és pipák. Milyen jó, hogy ennyi szabadideje van, hogy még listákat szerkesztgessen.

- Na jó, gyere csak - biccentettem az egyik zárható laborterem felé, majd a válaszát meg sem várva, megindultam a kezemben halmozódott könyvekkel, mint egy málhás ló és reménykedtem, hogy követ engem Konrád, mert ha nem, akkor egészen biztos, hogy berángattam volna. A placc közepére kihelyezett asztalra ledobtam a könyveket, amik hangos csattanással érintkeztek a felülettel és szerte – szét borultak. Szerencsére hangszigetelt a hely, ergo nem hallatszódott ki a puffanás, mivel ez azoknak van fenntartva, akik hangosan tudnak csak tanulni, így, ha van szabadon egy akkor bevonulnak és elszigetelődnek a külvilágtól.

- Mi van? – förmedt rám mérgesen, amiért kizökkentettem a tempóból. - Ki fog menni a fejemből, hogy hozzam még el a büntetőjogi esett...

- Nem – ordítottam rá, mielőtt meggyőzte volna saját magát, hogy azért még gyorsan elszalad és majd utána beszélhetünk.

- Tessék? – döbbent le a hangerőm végett.

- Álljál le - mondtam egy fokkal lassan, hogy felfogja az agya is, ami szerintem jobban képben volt az itt megtalálható könyvekkel, mint maga az egész könyvtári elektronikus rendszer.

- Miért? Még egy csomó minde...- pillantott rá a listájára, amin még bőven volt felsorolva jó sok dolog.

- Mondom nem – makacsoltam meg magamat. - Tényleg fejezd be - fontam össze magam előtt a karomat. - Nem tudunk semmi konkrétumot, de te már úgy pattogsz, mint anyám karácsony előtt.

- Gerda, én már voltam egy ilyen versenyen egyszer és a lehető legjobb, ha minél hamarabb kezdünk el rá felkészülni – okoskodott és éreztem, ahogyan előjött belőle a „tapasztalabb vagyok ezen a téren, hallgass rám" mentalitás.

- De mégis mire, ha? Mire akarsz felkészülni? – faggattam, mert nem volt tiszta, hogy mégis mit akar ennyire olvasgatni, amikor semmit nem tudtunk a tesztről, ami várt ránk. Se témát, se témakört, de még jogágat sem, hogy melyik irányba nézelődjünk. Látatlanba készülni pedig nemcsak felesleges, hanem idő-, valamint energia pocsékolás is. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas nagy baromság.

- Mindenre – mondta Konrád teljesen komolyan.

- Konkrétabban? – vallattam őt, ezzel is igyekezve rávezetni arra, hogy baromság, amit most produkál. Itt vagyok, meghallgattam őt, de azt, hogy olyanba rángasson bele, aminek semennyi értelmét nem láttam, azt nem fogom hagyni.

- Nem tudom – válaszolta némi gondolkozás után.

- Na látod?! Épp ez az, hogy nem tudod, hogy mire készülj. Nem furcsa neked az, hogy tesztet írjunk majd, de nem mondták meg, hogy pontosan miből? A zh anyaga is mindig tisztázva van, ha tágabban, akkor úgy, de van miből kiindulni – magyaráztam, reménykedve abban, hogy kattan valami a fejében és megvilágosul, hogy amit csinált az nemcsak felesleges, hanem hülyeség is.

- A kompetenciára sem készült senki soha – vágta rá Konrád.

- Most te komolyan a kompetenciamérésekkel hasonlítottad össze? – döbbentem le, mert a kettő nagyon nem egy kategóriában esett bele.

- Igaz, hiba volt – gondolta át. – Az lehet, hogy nem tudom, hogy miket nézzek át, de ártani nem árt, hogyha az alapokat újra felelevenítem – ragaszkodott továbbra is a meglátásához. Szerintem hogyha igazat is adott volna nekem, már csak azért se vallotta volna be. - Én nyerni akarok és ezért mindent meg is fogok tenni ennek érdekében, akkor is, ha beledöglök. Ellentétben veled, aki csak azért vesz részt, hogy idegesítse az apját - "vágott" vissza kapásból. Ezt utáltam Konrádban többek között, hogy egyszerűen mindig képes valami olyasmivel visszaszólni, amivel betalál. De komolyan, ez valami különleges képessége lehet.

- Inkább csak bizonyítani – javítottam őt ki, állva a tekintetét, ami ugyanolyan rideg volt, mint eddig. - Előre szólok, hogy nem fogok egyet se kinyitni ezek közül – mutattam rá az asztalon heverő könyvek sokaságára. – Jobb dolgom is attól, hogy idegroncsot csináljak saját magamból, mert semmi másra nem fog vezetni a taktikád.

- Képzelem, hogy mennyire fontos lehet a kötött pulóverek szín szerinti rendezése - vigyorodott el gúnyosan, élcelődve a munkámon.

- Legalább én igyekszem egy kis pénzt összespórolni és nem egy kollégiumban lakok úgy, hogy anyámék itt laknak nem messze, csak nem bírjátok elviselni egymást és ezért egy embert megfosztasz a koli lehetőségtől – kontráztam, hogyha már ilyet játszunk.

- Szerintem ezt pont nem neked kellene mondani, mert ha megtudja az egyetem, hogy az apád a rektor, nem is lesz kérdés, hogy miért pont téged választottak ki erre a versenyre és tök mindegy, hogy mennyit fogsz tanulni egy vizsgára, bundának fogják beállítani – vette fel a versengő szellemiségét Konrád.

- Mondja ezt az, akinek mindkettő szülője jogi pályán van szintén – viszonoztam a beszólását.

- Akkor a te kártyáddal vesszük ki ezeket? – tért vissza a vita eredeti tárgyához, pár pillanat gondolkodásnyi idő múlva, miután szerintem nem tudott mást felhozni ellenem.

- Hát én ezt nem hiszem el - túrtam bele a hajamba. Hihetetlen, mennyire nem tudja elengedni ezt a felkészülési témát, aminek úgy, ahogyan ő szeretné, nincsen semmi értelme. - Jó legyen, de nálad lesznek. Én nem fogom cipelni, ha úgyse kezdek vele semmit se - adtam meg magamat, mert nem volt kedvem zárásig itt vitatkozni vele, mert ahogy elnéztem, nem igazán volt hajlandó engedni az álláspontjából.

- Nem lehet még más kérni, hogy legyen velem egy csapatban? - kapta fel a felső három - négy szakadék könyvet és az ajtót kitárva, kilépett a csendes térbe.

- Én vagyok a legjobb opciód - szóltam még utána gyorsan, mielőtt újból eltűnt volna a polcsorok között, miközben a maradékot pakolgattam egymásra, hogy utána tudjam vinni őket.

- Azt egyből gondoltam - érkezett válasz rögtön, viszont nem Rádaytól, hanem az üvegfal másik oldalán álló Perczel Csanádtól. - Maradsz még vagy szabad? - utalt a helységre.

- Egy pillanat és már itt sem vagyok - kaptam fel a táskámat a földről, mielőtt még itt hagytam volna.

- Nem azért mondtam, hogy siettesselek, engem nem zavarsz - sétált beljebb és az asztal velem szemben eső részére, kipakolta a laptopját.

- Ezt jó tudni. Mi van ma mindenkivel, hogy ilyen későn tömörül ide? Valami globális világnap? - néztem rá érdeklődve, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért látok ennyi embert, így a nap végéhez közeledve. Oké, hogy délelőtt általában sokan vannak, de így délután három körülre már kihal a könyvtár.

- Este zárthelyit írok - vonta meg a vállát Csanád, mindent megmagyarázva.

- Ennyire nehéz? - lepődtem meg, mert nem szokása a tanároknak este egy szétszívatós zh-t íratni, de ezek szerint akkor ez csak a mi karunkon van így.

- Akkor nem telepednék be addig ide, ha ki tudnám puskázni. Nem jókedvből töltöm a délutánomat egy ennyire kellemes elfoglaltsággal - válaszolta és éreztem a gúnyt a hangjában.

- Pedig ez a legjobb program, felülmúl minden – mondtam, átérezve a helyzetét, miközben kissé leguggolva, alulról megemeltem a könyvtornyot és magamhoz szorítottam, nehogy leboruljon. – Hát, akkor sok sikert meg ilyenek - pillantottam körbe gyorsan, hogy nem hagytam-e ott semmit se.

- Kösz. Egyébként csak úgy merő kíváncsiságból, nem mintha számonkérnélek vagy hasonló, de nem szoktad nézni az üzeneteidet? Nálad ez egy mánia, hogy nem válaszolsz? - dobta le a szemüvegét a laptopjának a tetejére és kékes szemeivel várakozóan nézett rám.

- Tudod a kéretlen tartalmat nem jelzi ki a telefon - mosolyodtam el halványan az arckifejezése láttán, amikor leesett neki, hogy mit is jelent ez rá nézve. - Na szia - zártam rá az ajtót fél kézzel és ahogy visszanéztem, láttam, ahogyan utánam néz a fejét csóválva.

- Láttam ám - jegyezte meg Konrád a könyvtár emeletére vezető lépcső mellett ácsorogva, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az elkülönült helységre, amikor beértem őt.

- És? Most ebben mi a nagy szám? - meredtem rá értetlenül, miközben elvett a stóc tetejéről még néhányat, hogy ne nekem kelljen cipelni, majd megindultam őt követve az önkiszolgáló könykölcsönző automatához.

- Nem hittem volna, hogy pont Csanáddal akarsz viszonyt. Tele vagy meglepetésékkel - mondta a szaktársam, míg egyesével keresgéltük a könyvekben lévő kódokat a beolvasáshoz.

- Igen, mert ha már beszélek valakivel, akkor már egyből arra kell asszociálni, hogy össze akarok vele jönni - utaltam arra, hogy ilyen elv mentén haladva, mindenki mindenkivel kapcsolatba léphetne. - Mi is van vagy volt veled Stefivel egyébként, hogyha már így témánál vagyunk? – vonta fel a fél szemöldökömet.

- Értem én a célzást - vakarta meg a tarkóját, dünnyögve az orra alatt. - Befogom.

- Szerintem is – bólintottam egyet, miközben Konrád előszedte a telefonját, amin az értesítés félreismerhetetlen alapértelmezett hangja szólalt meg az imént.

- Most írt Fülöp, mert téged nem tud elérni, hogy valami Dorina ott van nálatok és akkora veszekedés van, hogy már a szomszéd átment megkérdezni, hogy minden rendben van-e – közvetített Ráday nekem. - Ki az a Dorina?

- A nővérem - sóhajtottam egyet és már így látatlanba is tudtam, hogy miről szólhat az a vita.

Az apámról. Ki másról?