Teljes döbbenet. Mást nem tudtam a szituációhoz hozzáfűzni.

Az egyik legrosszabb rémálmaim, egyben félelmeim egyike, hogy hazajövök fáradtan és a nappaliban ül az anyám teljesen gondterhelten, kezében egy pozitív terhességi teszttel.

Ja, hogy ez egyébként megtörtént?!

Helyesbítek inkább, mert egy trauma, pontosabban fogalmazva. Sose felejtem el, amikor 8 kemény tanóra után alig vártam, hogy végre hazaérjek és sorozatot tudjak nézni, mit sem törődve a másnapi témazárómmal, mert olyan tökéletesre kifejlesztettem a puskázási technikáimat, hogy szakdolgozatot tudnék belőle írni, hogy teljesen nyugodt voltam. Már ott sejthettem volna, hogy nem lesz az az nap sem az enyém, miután az osztályfőnököm, ami mindig is gyűlölt engem, beszólt a magatartásomra, nem értem el a buszt, amivel akkoriban hazajártam, a következő meg a hó miatt lerobbant és a telefonom is lemerült. Ahogy meg öt buszmegálló távolságot a bokáig érő hóban tettem meg, mivel még nem ért ki a külvárosba a hókotró, csak átkoztam az időjárást, az önkormányzatot az osztályfőnökömet, amiért elhúzta az utolsó órát, a busztársaságot, körülbelül mindenkit magamon kívül és rendesen fújtatva, iszonyatosan káromkodva vágtam át a hókupacon, ami a kerítés és a bejárati ajtónk közötti rövid járdarészt borította be, tudva, hogy azt nekem kell eltakarítom. Anya pedig ebből szinte semmit nem hallott meg, mert igaz, hogy a kanapén ült, mint a rémálmomban, hanem az ágyán feküdt végig és csak bámulta a falat, de sejtettem, hogy valami nincsen rendben. Ezt pedig bizonyította a fürdőszobában a wc mellett talált teszt. Lehet, hogy rosszabbul is lettem, mint anya, mikor meglátta az eredményt, mert akkor is zűrös volt az életünk, amikor ketten voltunk csak, azóta meg említenem se kell, hogy milliószor rosszabb etéren.

Nem tudtam nem tetettetni sem a sokkomat, sem pedig a dühömet. Ennyit arról, hogy ne nézzük egymást hülyének.

- Nem is tudtam, hogy ilyenkor jár a postás – jegyeztem meg cinikusan, hogy azért ennyire korán, nem szoktak errefelé kolbászolni, főleg nem még kezet is csókolni, ráadásul hozzánk csakis a postaszolgálat jár, más nem.

- Gergő – küldött anya a tekintetével figyelmeztető jelzéseket, hogy bele ne kezdjek a faszi előtt, mert bajban leszek. Ezzel az volt a nagy baj, hogy már javában benne voltam, nem kellett semmit sem megkezdeni.

- Igen? Csak nem elfelejtettél mondani valamit? Vagy ha a minipalacsintákat betű alakúra akartad formázni és azzal leírni valamit, akkor közlöm, hogy nem sikerült – vettem egyre szaporábban a levegőt, miközben végigmértem tisztességes távolságból az embert. Kicsivel alacsonyabb lehetett, mint én, negyvenes évei elején járhatott, a szeme sarkában lévő ráncokból ítélve. Hozzám hasonlóan neki is sötétbarna szeme volt, amivel egy zöld szemüvegen keresztül bámult először rám, aztán az anyámra.

- Én jobb, ha most megyek – vette észre a robbanás közeli állapotig mérgesedő feszültséget a férfi az anyám és köztem, míg mi csak farkasszemet néztünk egymással. Nem tudom, mivel nem látom magamat kívülről, hogy mit lehetett a tekintetemből kiolvasni, de fixen semmi jót, viszont az anyáéban váltakozott egymással a düh, könyörgés, hogy hagyjam abba, valamint még a félelem is, mit sem sejtve arról, hogy mi vár rá ezután.

- Igen, szerintem is – vágtam rá flegmán, anya pedig csak megtörte a szemkontextust.

- Gergő – kiáltott rám anya, erősen sugallva a szavaival, hogy most már tényleg álljak le. – Ne haragudj rá, húzós volt a reggelünk – váltott át egy „tündérbe", ahogyan a csávóhoz beszélt és még egy mosolyt is eresztett az irányába.

- Ugyan már – viszonozta a mosolyt a pasas, majd elkezdett anya felé hajolni, ami mozdulatot már nagyon jól ismertem és vártam, hogy mit fog kezdeni, ugyanis, mintha meggondolta volna magát, visszaegyenesedett. Lehet, hogy nem tetszett neki az, hogy összeszorított fogakkal, magam előtt összefont karral, nem kedves pillantásokkal illettem őket. – Majd hívlak.

- Várom – felelte anya, majd nézte, ahogyan a kapunk felé sétált az illető.

- Örültem – lökte oda, ahogyan elhaladt mellettem.

- Hát még én – rúgtam be a kaput, ahogy kiért rajta. Nem érdekelt, hogy elkönyvelt valószínűséggel egy baromnak, az sem, hogy sanszosan anya is, hanem egyszerűen az, hogy már újból hülyének próbáltak nézni.

- Csak gratulálni tudok neked – csóválta meg anya a fejét és mintha valami olyasmit is dünnyögött volna, hogy „én ezt nem hiszem el", de nem hallottam tisztán.

- Üdv a klubban, mert ez kölcsönös – siettem be a házba és ahogy oldalra néztem, mielőtt becsuktam volna a bejárati ajtónkat, észleltem, hogy a szomszéd, Simon ablaka előtt, megmozdul a függöny. Tehát az előbbi jelenet híre, tíz percen belül az egész utcát körbe fogja járni.

- Neked teljesen elment az eszed?! – kelt ki magából anya, ahogyan becsuktam magam mögött az ajtót és a cipőmet lerúgva, besétáltam a nappaliba. Még válaszolni se tudtam, mert egyből folytatta. – Mi ütött beléd, hogy nem tudsz viselkedni? Minek vagy itt egyáltalán?

- Bocs, hogy élek – horkantottam egyet gúnyosan. Jó, hogy nem fordult meg a feje anyámnak, miközben ezerrel füstölt.

- Jó, nem úgy értettem – vette lejjebb hangerőt, mikor rádöbbent, hogy kissé nyersen fogalmazott az előbb.

- Gond egy szál se. Teljesen érhető az, hogy nem vagyok itt szívesen látott személy – dobtam le a kabátomat a táskám mellé a kanapé támlájára és két lépéssel máris a konyhában találtam magamat, hogy legalább be tudjam fejezni a reggelimet, mielőtt a végén még ki is lakoltatnak itthonról. - Majd, ha legközelebb jön egy email, hogy elmarad az óra, akkor is bemegyek és ott fogok ülni az üres teremben, mert nincsen hova mennem

- Ne túlozd el azért! – szólt rám anya. Ilyenkor bezzeg úgy viselkedik, mintha felelősségteljes szülő lenne.

- Juj – szisszentem egyet és még egy aprót hátrébb is ugrottam a hatás kedvéért.

- Mi az? – nyújtotta anya a nyakát, hogy lássa, ahonnan állt, hogy mit művelek le. Tehát felrajzolódtak a frontvonalak. Zseniális.

- Ebből lehet még enni... – mutattam rá a lefolpackozott tányérra, amin ránézésre, olyan huszonöt minipalacsinta lehetett még. -...vagy viszed el az inasnak? Mert akkor természetesen nem nyúlok hozzá.

- Gergő!! – kezdte elveszíteni a visszatért higgadtságát anya.

- Tudok róla, hogy így hívnak – feleltem direkt bosszantó módon. – Viszont tudod mit nem tudok? Hogy mégis ki a halál volt ez a csávó?! – tereltem át a témát arra, ami engem érdekelt őrülten.

- Nem a te...

- Ne gyere nekem azzal, hogy nem a te dolgod, mert nem vagyok jó kedvemben – szakítottam őt félbe, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy ezt akarja mondani. Mindenre ezt mondja, aminek a következményeit eddig nekem kellett összetakarítanom. Nem az én dolgom volt a lakás kifestés sem, mert elvileg jöttek megcsinálni, csak azóta sem értek ide, így egyedül kellett mindent eltologatnom, befóliáznom, festenem több rétegben, majd kitakarítanom. Persze, ehhez sem volt közöm.

Nem az én dolgom volt az sem, amikor Blankának annyira fájt már a foga, hogy nem bírt aludni se, mert anya elfelejtett időpontot kérni, hogy másnap én ültem vele a fogorvosnál délelőtt fél tíztől négy óráig, így kényszerülve arra, hogy pót zh-t írjak, mert nem tudtam bemenni rá.

Azt is ide lehetne sorolni, amikor szintén nem az én dolgomnak lett kinyilvánítva, hogy az ovis ünnepségekre megtanulják a verseket anyával, aztán mégis én mondogattam Blankával együtt napokon át, hogy megjegyezze azt az öt sort, ami szerepe volt.

Állandóan ez van. Amire rá van húzva a „nem a te dolgod" jelző, mindig én szívok vele.

- Nem kell ezzel foglalkoznod – fogalmazta meg másképpen, lényegében véve ugyanazt.

- Nem is tenném meg, hogyha nem érezném azt, hogy megint totális idiótának néztél – fontam össze magam előtt a karomat, míg nekidőltem a gáztűzhely melletti konyhaszekrénynek.

- Nem néztelek annak – mentette magát anya, mocsok szarul, mert ez nem állta meg a helyét. És íme, megint én lettem a „szülő" a helyzetben. Ezért valami fizetség járhatna.

- Akkor gondolom, hogy a nevetgélés, kamaszvigyorgás meg a dudolászás, csak úgy jött – kértem számon valamelyest, mert ezek eléggé árulkodó jelek voltak, még egy látássérült is felismerte volna. – Mielőtt ismét elmondanád, hogy milyen szép nap volt, vagy jó kedved, még mindig nem vagyok agyhalott. Ugyanígy viselkedtél, azelőtt, hogy hazahoztad volna Zoltánt vagy éppen Norbertet – hoztam fel az ez utóbbi két „áldozatát" az anyának, akikkel rövidebb – hosszabb, de inkább rövidebb ideig párkapcsolatban voltak. Persze rajtuk kívül még említést érdemelhetne a meg nem nevezett apám személy, az ismeretlen Blanka apja, akiről még annyit sem tudok, mint a sajátomról, a tikkelő szemű Vilmosról, Tarzant megtestesítő Dévidről, aki semmiképp sem Dávid volt, mint ami az összes okmányán szerepelt, hanem szigorúan Dévid. Egyik rosszabb volt, mint a másik, egyedül Norbertet bírtam, mert ő még normálisnak is tűnt. Nem tudom, hogy mégis honnan szalajtotta az anyám ezeket a szerencsétleneket, de ez az újabb csodabogár sem szimpatikus.

Szinteket tudnék már megkülönböztetni egymástól, hogy anya miként viselkedik, ahogyan valakivel alakul valami nála. Először egyre többet telefonozik, aztán amit az elmúlt napokban is művelt, ezt követi a már kevésbe figyel, akármit mond neki az ember, egyik fülén be, a másikon is, majd utána az, hogy még kevesebbet látjuk őt, ezután a bemutatós fázis, utána a hisztéria, sírás, siralomparti és düh.

Volt már lehetőségem rá, hogy megtapasztaljam elsők között a szinteket, amik újra és újra ismétlik előről magukat, minden egyes alany tekintetében.

A gyakorlat pedig tökéletesítette is a kategóriákat.

- Most komolyan úgy csinálsz, mintha neked nem lenne valakid, mert én is észrevettem ám – kontrázott vissza, ahogy én tettem általános iskolás koromban, csakis azért, hogy igazam legyen.

- De én nem hozom ide – mentem bele a kis játékába, aminek a kimenetelét szerintem még ő sem dolgozta ki fejben.

- Én sem hoztam ide – hazudott a szemembe az anyám szemrebbenés nélkül.

- Igen? – guvadt ki a szemem a döbbenettől. Hát a pofám meg a plafon is mindjárt leszakad. - Akkor a szomszédban lakik? Mert nem is tudtam, hogy költöztek ide mások is. Vagy esetleg komódot jött összeszerelni a szobádban? Mert feltűnt, hogy csukva volt az ajtód és nem mehetett be oda Blanka. Vagy rovart irtott az ágy alatt és azért kellett megvárni, hogy elmenjek és szinte kicsempészni a lakásból, nehogy megijedjünk, hogy minden olyan lehet? – soroltam fel a lehetséges opciókat nagylelkűen, hogy még válogatni is tudjon melyik mellett fog kitartani.

- Ez bonyolult – lőtt el egy újabb sablondumát.

- Anya, ez kié? – sétált ki Blanka és csakis a két ujjával fogva egy zöld fogkefét tartott maga előtt, amire fintorogva nézett rá.

- Gondolom itt volt eddig is, csak részleges vak vagyok és nem vettem észre – jegyeztem meg közömbösen.

- Senkié – kapta ki a kezéből az eszközt, majd kidobta. – Indulunk, vegyed a kabátodat – tapsolt kettőt, ami Blankának szólt.

- Azt már meg sem kérdezem, hogy mégis hogyan keveredett ide ez az ember, hogyha te éjszakáig dolgoztál és egyből hazajöttél utána – ugrott be egy újabb malőr, ami sántított a történetben.

- Volt itt valaki? Mikor? – kerekedettek el Blanka, alapjaiban véve is hatalmas szemei, így úgy nézett ki, főleg a rojtokkal díszített sapkájában, mint egy manó.

- Soha senki – csöpögött az összes szavamból a szarkazmus, ami anyát viszonylag kellemetlenül érintette és csak sürgette a húgomat, hogy meneküljön előlem.

Ha azt hiszi, hogy ennyivel le van tudva a szituáció, akkor óriási nagy tévedésben van.

- "I'm always feel like somebody's watching me and I have no privacy" - énekelgetett Luca halkan együtt a TV-ből szóló zenével.

- Le tudnád halkítani egy kicsit? - néztem fel a végső pusztulás szélén álló laptopom mögül egyenesen rá, aki nagyban főzött valamit a konyhában, ahol én is tanultam. Nem szerettem a szobám magányába burkolózva szenvedni a sok tananyag felett, mert az én figyelmemet még a falon lévő repedések száma is jobban leköti, mint például a területi - személyi hatály rendezőelveinek a felsorolása. Ezért részesítettem előnyben a nappalit vagy a konyhát, természetesen csakis akkor, hogyha a velem egy házban lakók száma nincsen fullosan, mert körülbelül a lehetetlennel lenne egyenlő akkor a tanulásom kivitelezése. Pláne, hogyha Fülöp kivételesen egy szerető testvér lesz és játszani kezd a közös húgunkkal, Fédrával, mert az mindig kiabálással jár együtt. Vagy sírással. Alkalomadtán hisztivel és sértődéssel. Attól függ, hogy tesz-e valami kárt a kislány babáiban vagy épségben meghagyja őket.

- Persze – emelte a tv irányába a kapcsolót Luca és pillanatokkal később, egyből lehetett hallani nemcsak egymást, hanem a saját gondolataimat is. - Mit tanulsz ennyire belemélyedve? – hajolt át a pulton, hogy rálásson a laptopomra.

- Most? A hitelezővédelmi eszközöket - sóhajtottam egyet és a kiküldött PPT alapján húzogattam ki a tankönyvet, teljesen feleslegesen, mert lehet jobban jártam volna, hogyha azokat emelem ki, amit nem szükséges megtanulni, hiszen minden második sort fontosnak tuladjonítottam, így konkrétan egy kihányt szivárványra hasonlított ez a szépség.

- Nem hangzik valami jól - fintorgott Luca, aki szerintem elképzelni se tudta, hogy konkrétan ez mit is foglal magába. Ezzel pedig nincsen egyedül, mert ugyanígy érzem magamat, amikor vizsgaidőszakban nekem mond fel egyes anyagrészeket, amikből nem sok mindent értek meg. Főleg, hogyha Fülöp is beszáll a közös tanulós partiba, mert akkor meg három teljesen különböző terület keverik egy légtéren belül. Ugyanis Luca élelmiszermérnök képzést végez, míg Fülöp pedig mérnökinformatikusnak tanul, jelentsen ez akármit is. Igazából egyikünknek sincsen semmi tippje, hogy a másik mégis mit tanul egészen pontosan, csakis ilyen halvány körvonalak. Régebben még megpróbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy mi merre hány méter, de lényegében felesleges és időpazarlás volt csak, mert a másik válasza csak annyi volt, hogy „aha".

- Mert nem is az - legyintettem egyet unottan és már fordultam is vissza a könyvemhez, hogy a drága jog világa magába szippantson, amikor egy borzalmas hangos ajtócsapódás ütötte meg a fülemet, majd utána pedig az a félreismerhetetlen hang, amire nagyon sokszor felriadok hétvégente.

- CZENGER LUCA EVELIN - üvöltötte el magát Fülöp az emeletről valahonnan, mire újból a húgára néztem.

- Nem is tudtam, hogy van harmadik neved - lepődtem meg, hiszen régen együtt lakunk már, de ez a tény, elkerülte a figyelmemet.

- Hát eddig én se - forgatta unottan a szemét. Akkor nagyon jó vagyok, nem vagyok lemaradva semmiről se. Kicsit sem lett volna kínos, hogy ez csak most derült ki, miközben együtt mentünk még személyit is csináltatni, mert körülbelül három nap eltéréssel járt le az övé is meg az enyém is.

- Miért kérdezi azt tőled az a tapsihapsi, hogy úgy készüljön-e a ma estére, mint a bulim napján? - száguldott le a lépcsőn Fülöp idegesen, majd a pultra támaszkodva nézett rá Lucára és nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt fel fog robbanni. Ellentétben a testvérével, aki ugyanolyan nyugodtan kevergetett valamilyen mártást, mintha mi sem történt volna. - Mi volt a bulimon? Miről maradtam le? – váltott át gyanakvó üzemmódba.

- Semmiről - vonta meg a vállát Luca, nem túl hihetően.

- Te csak nekem ne kamuzzál! – csapott rá egyet a márványra meg a pasztell narancs szövegkiemelőmre is, ami így repült egyet. – Bocs – hajolt be a pult másik oldalára, ahol a fogpiszkáló, szalvéta meg egyéb hasonlóak voltak, hogy visszaadja a Stabilomat.

- Végülis nem maradtál se semmiről se, mert végig itt voltál. Az egy másik dolog, hogy szimplán nem emlékszel rá - motyogtam unottan, a következő diára léptetve. - Egyébként csak nem megártott neked a sok mesenézés, Tapsi Hapsi?

- Gerda, köszönöm az észrevételeidet, csak a gond az, hogy senki nem kérdezett - vágta rá egyből Fülöp, aki teljességgel a húgára koncentrált.

- Téged se - állt egyből az én oldalamra Luca.

- Jól van, látom kiéleződtek a frontvonalak - húzta össze résnyire a szemét Fülöp. - Egyébként elhoztátok Fédra tortáját?

- Még nem – sóhajtottam egyet és inkább lecsuktam a laptopom tetejét. Nemcsak azért, mert nyolcas betűmérettel az egész dia tele volt írva, ami elrettentett, hanem nem lehet összpontosítani, ha közben Czenger testvérek harca folyik közvetlen mellettem. - Majd Axellel elmegyünk érte, úgyis nemsokára találkozom vele - magyaráztam, hiszen ma van a közös húgunk szülinapja, amit úgy él meg, mintha a második karácsony lenne és elvárja, hogy minden is körülötte forogjon,

- Ő is jön? - érdeklődött Luca, mintha nem tudná, hogy Axel, ha akar, ha nem, akkor is itt kell lennie, mert anya kötelezővé tette neki.

- Aha, csak előtte még elmegyek vele ajándékot nézni. Ha anélkül állítana be, akkor lehet Fédra magára hívná a gyámügyet – túloztam el nyilvánvalóan, de ezzel legalább tudtam szemléltetni, hogy mennyire komolyan veszi a húgom a mai napot. Főleg az ajándék részét.

- Remélem, hogy Kristóf se állít be anélkül, mert akkor Fédra tuti megdobálja a tortával – ült ki a felismerés Luca arcára.

- Az is itt lesz? Nem rokon - kapott vérszemet ismételten Fülöp.

- De én meghívtam.

- Minek? – ütött meg Fülöp hangszíne egy sokkal magasabb tartományt, mint amin alapvetően beszélt.

- Mert a barátom mondjuk? – kérdezett vissza Luca, amolyan „ez nem elég indok" stílusban.

- Azt kérdezem én is, hogy mégis minek az? – forgatta ki a szavait egyből. - Elvagy te egyedül is.

- Fülöp te annyira kedves vagy mindenkivel - fojtottam vissza a vigyoromat, mert én azért egész jól elszórakoztam a szóváltásaikon.

- Tudom. Mondták már - húzta ki magát büszkén, mintha az egész életének ez lett volna a legnagyobb dicsérete.

- Mégis ki? - nézett rá lesajnálóan Luca.

- Hát te pont nem – közölte reflexből.

[...]

Nagyon furcsa érzés volt visszamenni a volt gimnáziumomba, még akkor is, hogy semmiféle osztálytalálkozó nem volt rendezve, ahol nosztalgikus hangulatban visszatekintettünk volna a kevésbé szívlelt osztálytársaimmal együtt, azokra az időkre, amiket e intézmény falain belül töltöttünk el együtt. Nem mintha valaha is terveznék ilyesmire elmenni, hogyha bárki veszi a fáradtságot a közeljövőben, hogy megszervezze. Nem is furcsa, hanem számomra inkább rossz élmény volt a gimi visszagondolva, ezért is nem szerettem még a környékre sem jönni, mert az emlékek feltörtek és komoly émelygés tört rám. Szerencsére most még nem, de ha több időt kellene töltenem az intézményben Axelre várva, akkor lehetséges, hogy ideokádnék, mint Weisz Erik volt osztálytársam a szalagavatónk előtt.

Axel előzetes tájékoztatása szerint a 110-es teremben tartott órát, amit azért is emelt ki, hogyha a kicsengő után két percen belül nem jelenik meg az ajtóban, akkor vagy kiugrott az ablakon kínjában, vagy pedig feltartják, de akkor mindenképp, akár még erőszakot alkalmazva is távolítsam el a teremből őt. Eléggé érdekes egy figura a vér szerinti testvérem, mert világi szenvedő egyén. Neki semmi nem jó, mindenben a problémát látja meg, amihez párosul az életuntsága és cinizmusa. Legalább utóbbiban hasonlítunk egymásra, mert én is előszeretettel kérdőjelezek meg gúnnyal körülbelül mindent.

Ahogy elhaladtam egyes termek előtt csak a kiszűrődő tanórák fogadtak, amikre újból egészen biztosan nem ülnék be önszántamból, csakis akkor, ha eszméletlen sok pénzt adnának érte. Az első emeletre érve, pontosan a lépcsővel szemben volt a 110-es terem, így nekidőltem a szemközti falnak, rápillantottam az órára, ami azt mutatta, hogy perceken belül kicsöngetnek az utolsó óráról. Sose felejtem el azt, amikor már a jelzőcsengő megszólalt, beindult a pakolás, az elképesztően hosszú várakozás, hogy végre kiszabaduljunk a förtelemből. Fülöpöt is mindig nekem kellett felkeltenem, mert mániája volt az, hogy az első és utolsó órák alól, önkéntesen kimenti magát és konkrétan az álmok igaz földjére navigálódott. Egyszer fizikán ült mellettem, mivel nem elég az, hogy mostohatestvérek vagyunk, ráadásul még osztálytársak is voltunk, amikor valami rosszat álmodott, én meg csak nyugodtan számolgattam ki valami számítást a porszemnyi fizikatudásommal, mikor az óra kellős közepén felriadt, én pedig úgy megijedtem, hogy felugrottam egyet a székben és azzal együtt hátraestem. Csodálatos élményeim egyike, amit szívesen elfelejtenék.

- Nocsak, nocsak – szólalt meg a folyosó végéről egy számomra sajnos túlságosan ismerős hang, amivel még a mai napig is gyakran szoktam álmodni, de azoknak az a vége, hogy elesek az erdőben a hang elől futva, bele egy lyukba és csak esek és esek és esek, mire felriadok. Még, hogy a tanárok nem képesek lelki sebeket okozni a diákokban. Ezt az állítást én tudom a lehető legjobban megcáfolni. Sárközi tanárúr, akit annyit szidtam négy év alatt, hogy nem az a meglepő, hogy találkoztunk, hanem hogy még nem fulladt meg. - Csak nem Balla Gerda egykori diákunk felemelő személyiségével van dolgunk? – vigyorodott el gonoszan, mire a karomon felállt a szőr és kirázott a hideg.

Nem tud téged meggyilkolni Gerda nyomtalanul, elvégre vannak itt kamerák. Csak gondolj arra, hogy a C-s Ivett azért kapott osztályfőnöki figyelmeztetést, mert visszanézték a felvételeken, hogy ő volt az, aki a folyosó kellős közepén öltözött át ebédszünetben.

- Jónapot Tanár Úr - erőltettem magamra egy hasonló vicsort, pedig legszívesebben kirúgtam volna az ablakon még mai napig is. Tisztán emlékszem arra, hogy Fülöppel együtt, izgulva vártunk a terem előtt, hogy be tudjunk menni szóbelizni, a harminc fokban, természetesen matrózblúzban és szoknyában, ő meg ugyebár öltönyben, mire mint amikor a filmekben a gonosz érkezik, becsapódtak az ablakok és a folyosó végén megjelent maga a sátán. Sík idegek voltunk mindketten, mert már csak egyetlen fok választott el minket attól, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt az egész mocskos, szarkupac helyet, amikor jött ez a szép ember és megnyugvásképpen közölte, hogy nem kell izgulni, szakképzésre nem kell nagyon megerőltetni magunkat, mert ott mindig van hely. Kölcsönös szimpátia azért már akkor is megvolt. - De igen – sziszegtem a fogaim közül, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy engem lát és nem a klónomat.

- Mégis mi szél hozta magát erre? – érdeklődött csak látszólag kedvesen, de ez az ember nem ismeri ezt a szót, vagy ha igen, akkor a jelentése nem tiszta számára, így nem dőltem be neki, hogy őszintén érdekli. - Mintha tegnap történt volna, hogy Czenger Fülöp kirohant innen, kezében a bizonyítványával, azt ordítva, hogy kapja be mindenki – elevenítette fel az utolsó olyan alkalmat, amikor látott engem, mivel pontosan ezután a jelenet után, futottam a fiú után, nehogy itt hagyjon.

- Csak a testvéremet várom - legyintettem egyet, nem részletezve többet, hogy például miért, mert semmi köze nincsen hozzá. - Remélem, hogy nemsokára jön is – imádkoztam a jóistenhez, hogy vegye le a nyakamból ezt a terhet, amit Sárközi jelentett.

- Itt tanul? – faggatott, mint annyira jóban lettünk volna. Szerintem csak az érdekelte, hogy melyik osztályba járna az illető, mert nyilván nem diákról volt szó, csak ő ezt nem tudta és szerintem a fejében már szövögette is, hogy pokollá teszi az életét. Sejtelmem sincs, hogy én mi rosszat tettem ellene, amiért ennyire gyűlöl, mert oké, hogy Fülöpnek voltak húzásai, de azokat akkor sem velem követte el. - Nem is tudtam, hogy van még egy Balla nevű tanulónk.

- Tanít – lomboztam el, mielőtt túlságosan is megörült volna a bosszúállási lehetőségnek.

- Tessék? – zökkent ki a gondolatmenetéből, amiben szerintem az osztályokat görgette végig fejben, keresve a Balla nevű tanulót.

- Itt tanít - ismétlem meg magamat.

- Axel a maga testvére? – rakta össze a képet, hogy a vezetéknevünk nemcsak véletlen egybeesés, mert egyébként számos egyéb Balla is lakik a környéken, akikhez semmi közöm nincsen, hanem bizony rokoni szálak fűznek össze minket.

- Mivel neki is Balla a vezetékneve, pluszba ugyanaz az apánk, nagy az esély rá, hogy nemcsak a szomszédom - forgattam a szememet unottan.

- Fel se tűnt, hogy maguk ketten egy családból származnak. Olyan értelmes, intelligens beszélgetéseket lehet lefolytatni a társaságában, míg maga... – kereste Sárközi a megfelelő jelzőt rám, mire csak felvontam a szemöldökömet várva, hogy hogyan fogja folytatni. -...hát maga.

- Köszönöm a bókot Tanár Úr. Még mindig felnézek Önre - feleltem gúnyosan, hogyha már ő alázhat engem, akkor én is őt.

- Látom, hogy a szarkazmusa még mindig a régi – vette a lapot rögtön. - És mi van magával? Tanul még egyáltalán? – fogalmazta meg a kétségeit a tanulmányaimmal kapcsolatban. Nem tudom, hogy honnan szedte, hogy hülye vagyok, mert az óráit is tudtam gond nélkül kiválóan teljesíteni, de kissé felháborító, hogy alaptalanul könyvel el annak.

- Igen. Jogon vagyok.

- Maga és a jog? - húzta fel a szemöldökét meglepetten, mintha azt közöltem volna vele, hogy billiárdos lettem, de szerencsére, mielőtt még kínosabbá vált volna a helyzet, megszólalt az óra végét jelző csengő, mire elmormoltam magamban egy gyors imát, hogy végre megszabadulok ettől az embertől, remélhetőleg örökre, hiszen Axel szeret gyorsan felszívódni. Körülbelül mindenhonnan.

- Mondjuk nem meglepő. Biztos az apja ajánlotta be – sértett meg újból Sárközi, hiszen a lelke nem fog megnyugvást találni, ha nem szólogatna be nekem minden lehetséges alkalommal.

- Hát hogyne - hagytam rá. - További jókat Tanár Úr - zártam le a beszélgetést, mikor láttam, hogy nyílik a terem ajtaja és Axel konkrétan kimenekül rajta.

- Bocs. Sokat vártál rám? - nyomta a kezembe a laptoptáskáját, amibe kockáztatni merek, hogy minden volt, csak az nem, amire gyártották.

- Magának is Gerda – felelte párhuzamosan Axellel Sárközi. - Adja át üdvözletemet annak a kis patkány Fülöpnek - intett egyet még búcsúzásképpen. A soha viszont nem látásra szerintem is.

- Az lesz az első dolgom – ígértem meg neki. Hát nem bájos ez az ember? - Hogy rohadnál meg - sziszegtem.

- Viszlát Tanár Úr - köszönt Axelnek három lány tökéletesen szinkronban, ahogyan kijöttek szintén ugyanabból a teremből, ahonnan a bátyám is.

- Maguknak is - vágta rá kapásból, oda se fordítva a fejét. - Húzzunk innen gyorsan, mert ezek az agyhalottak, egyszerűen kiidegeknek engem teljesen -vette vissza a táskáját tőlem, miután magára varázsolta a kabátját. Mindent elmondott, hogy még a tanáriba se ment be, hanem az órájára bevitte a cuccait, hogy másodpercek alatt el tudja hagyni az épületet.

- Te választottad ezt a szakmát. Én mondtam neked, hogy még ne állj munkába egy évig, de nem. Nem hallgattál rám - emlékeztettem rá, hogy a diplomaosztója után, pontosan ugyanezek a szavak hagyták el a számat.

- Úgy van, legyél okos te is – forgatta a szemét unottan. - Mit akart tőled amúgy Sárközi?

- Csak a szokásos. Kifejezte, hogy még mindig mennyire imád engem és Fülöpöt – legyintettem egyet. Túlságosan is jól informált Axel ahhoz, hogy tudja, mit is értettem ezalatt.

- Akkor egy fasz, hogy az hihetetlen – szólta le egyből a férfit, aki a kollégája egyébként.

- Pedig itt dicsért téged, hogy mennyire intelligens vagy, ellentétben velem – követtem őt a kijárat felé.

- Attól még, hogy én az vagyok, ő még egy barom állat - kereste ki a kocsikulcsait a zsebéből.

- Egyébként ugye tudod, hogy téged bámul az a csapat lány ott? - biccentettem a fejemmel az iskola előtti térre, ahol csoportosan bámultak az irányunkba, miközben kifújták a cigifüstöt. Nem lehetett, nem észrevenni, hogy a szemük jóhogynem, kiesik a történelem és latin tanáruk miatt. Hogyha pedig nem akarták ezt feltűnően csinálni, akkor eléggé bénák, mert rendes kudarcot vallottak. Elvégre eléggé kilógott a tanári karból Axel, főleg a kora miatt, mert összesen hárman voltak, akik huszonhét év alattiak voltak, közülük is a bátyám volt az, aki simán bekamuzhatta volna, hogy még csak húsz éves, mert jóval fiatalabbnak néz ki, mint valójában.

- A tankönyvet nézegessék, ne engem. Abból legalább rájuk ragad valami – morogta, miközben kinyitotta a kocsit.

- Milyen szemét vagy a tanítványaiddal. Pedig lehet, hogy titkon nagy fanjaid - nevettem el magamat, ahogyan beszálltam az anyósülésre és a táskámat a hátsó ülésre dobtam.

- Inkább Caesart bálványozzák, mert hogyha még egyszer, megkérdezi valamelyik tőlem, hogy van-e valami összefüggés a saláta és közte, a mentőket kellesz hívni hozzám – tette meg ugyanazt a mozdulatot, mint az imént én, így az ő táskája a hátul kötött ki.

- Aha - motyogtam, miközben feloldottam a telefonomat, mert éreztem, ahogyan rezeg a dzsekim zsebében.

- Nagyon érdekfesztő lehet, amit én itt összepofázok neked, főleg, ha ide se figyelsz rám - jegyezte meg egyből, hogy másra koncentrálok, nem pedig az ő, beképzelt problémáira.

„Nahát, Balla Gerda. Ha azt hiszed, hogy nem tudom, hogy ingorálsz engem, nagyot tévedsz. Azt az órát behajtom rajtad akkor is" – írt Perczel Csanád újabban, aki még mindig a kéretlen tartalmak között hevert és ha rajtam múlik, akkor ott is marad.

- Szánalom - nyomtam ki egyből az értesítést és ennyiben is hagytam a tagot, meg a flancos óráját, amit elvileg a szobámban hagyott, amikor kihajítottam őt onnan, a buli estéjén. Csak a gond, hogy én semmi ilyesmit nem láttam, szóval teljesen feleslegesen pattog. De én aztán nem fogom neki keresgélni. Majd Fülöp, ha már az ő ötlete volt az egész.

- Kicsoda? Én? Mert azt nagyon is tudom – értette magára a „szánalom" jelzőt. - Mégis ki vett rá engem arra, hogy tanár legyek? És te miért nem akadályoztál meg ebben? - hozta fel a témát egyből, amit minden egyes alkalommal megtesz, amikor találkozunk.

- Mert ez nem az én dolgom volt – válaszoltam szintén ugyanazt, mint mindig.

- Kösz, baszki. Akkor mégis kinek lett volna figyelmeztetnie, hogy hülyeségre készülök, ha nem neked? – vonta fel kérdően a fél szemöldökét.

- Attól még, hogy a húgod vagyok, nem ez a feladatom – csúsztam lejjebb az ülésben, hogy ne úgy üljek itt, mint aki karótnyelt. Persze, hogy majdnem teljesen vízszintes helyzetben volt az anyósülés, amit, hogyha arrébb állítottam volna, Axel ráugrott volna. Elmebeteg.

- Hanem mi? Azon kívül, hogy tarhálsz tőlem folyamatosan?

- Támogatni akkor is, amikor marhaságra készülsz. Utána meg, amikor belátod a hibádat, jól megmondani a magamét és élvezni, hogy igazam lett – magyaráztam a „feladatomat". - Javítja az önbecsülésemet.

- Igazi mintatestvér vagy te, Gerda - felelte Axel cinikusan, miközben arra vártunk, hogy átváltson a lámpa zöldre.

- Ezzel sok újat nem mondtál - vigyorodtam el és inkább bóknak könyveltem el, mint sértésnek.

[...]

- Nektek teljesen elment az eszetek? - hallottam meg anyám üvöltő hangját, amikor kinyitottam a bejárati ajtót.

- Már megint mit csináltatok? - sóhajtott egyet mögöttem Axel fáradtan, akit nemcsak a tanítás szívott le teljesen, hanem a cukrászdában a nő tökölése is, mert nem bírta felfogni, hogy nem akarunk gyertyát venni a tortához, arról meg ne is beszéljünk, hogy az ajándékkeresést annyira megunta, főleg azután, hogy egy nő a babakocsit rátolta a lábára, hogy közölte velem, hogy amit legelőször lát, azt fog venni. Nagy nehézségek árán tudtam csak elbeszélni a dezodorról, viszont ő megállás nélkül hajtotta, hogy „majd jó lesz".

- Én? Én semmit - kaptam a szívemhez drámaian. Azért eléggé sértő már a feltételezés is, kiváltképpen most, amikor valóban ártatlan voltam, legyen szó akármiről is.

- A drága Balla Gerda. Jó, hogy méltóztatsz hazafáradni - vett észre anya, én meg csak fintorogva figyeltem az elém táruló látványt. Fédra boldogan nevetgélt az ölében egy kiskutyával, amit nem tudom, hogy mégis honnan szerzett, mert az egészen biztos, hogy nem plüss és reggel még nem volt itt. Luca Fülöp mellett a TV előtt ácsorgott, még anya idegesen járkált előttük fel-le, rendesen nyomot hagyva maga után a szőnyegben.

- Ezt úgy mondod, mintha nem járnék haza - akasztottam fel a kabátomat a fogasra, szemügyre véve a showműsort, ami fogadott.

- Gyere csak te is ide a bűntársaidhoz - mutogatott anya, én meg csak unottan odasétáltam Fülöp másik oldalára. Esküszöm úgy éreztem egyből magamat, mint a sorozatokban lévő kihallgatásokon. Már csak egy tábla kellett volna a kezünkbe és akár egy jelenetet is lehetett volna belőle forgatni.

- Nekem is oda kell állnom? - állt meg Axel a kanapé támlája mögött, kezében a tortadobozzal és az ajándéktáskával, amiről még a kocsiban kapartam le az árcímkét.

- Csak, hogyha segédkeztél a műveletükben - válaszolta neki anya.

- Ezt nézd Axel. Egy kiskutya - vette észre őt, a hatot betöltő szülinapos kislány, majd szerencsétlen állattal rohant felé, aki szerintem nem tudta, hogy mégis hova került. Csakúgy, mint tulajdonképpen Axel.

- Tényleg? Pedig megesküdtem volna, hogy ez egy bébiviziló - dünnyögte Axel.

- Ne legyél már tapló - sziszegtem, mire csak vágott egy pofát.

- Komolyan egy kutya? Mégis melyik zseninek jutott az eszébe ez a briliáns ötlet? - tette csípőre a kezét anya és felváltva vizslatott minket. Nem számít, hogy ember már elmúlt 20 éves, a szülői leszidás még akkor is érvényben van. Sőt, ez kortól független.

- Hééé - kerekedett el Fülöp szeme, amikor Lucára egyszerre rámutattunk. - Miért kell rám kenni?

- Mivel egyikünk se volt, csak te maradtál - fontam össze magam előtt a kezeimet.

- Te komolyan csengetni akartál? Annyira béna vagy - hallottam meg Eszter, egyre erősödő hangját, majd mikor konkrétan kilökte az ajtót, akkor már teljesen biztos is voltam benne, hogy ő az. Nyomában pedig Kristóffal.

- Meghoztam a tápo... - nyitott be Kristóf, aki a látottak miatt csak letette a kutyakaját a földre és kérdően bámult felénk. - Rosszkor?

- Te mindig - vágta rá Fülöp, mire én csak oldalba vágtam.

- Túltolod - jegyeztem meg.

- Hozd csak be - sóhajtotta anya. - Ezért még számolunk, hogyha elmentek - utalt Axelre, akit Fédra szívott le teljesen, hogy mégis miket fog a kis-kedvencével játszani, illetve Krisófra és Eszterre. Becsülendő benne, hogy legalább nem akart balhét mindenki előtt.

- Ezt nem hiszem el - csóválta meg a fejét anya dühösen, amikor megszólalt a csengő.

- Látod? Én mondtam, hogyha már hosszabb ideje lébecolsz itt, akkor felesleges csengetni, mert csak idegesíted veled őket - okoskodott Eszter Luca barátjának magyarázva, a hóna alatt egy bazinagy dobozzal.

- Ha már ott vagy Kristóf, kinyitnád? - kérte anya a csávót, aki valóban közvetlenül ott ácsorgott. Nem mintha sok választotta volna el a bejárati ajtót és a nappalinkat, mert körülbelül egy cipősszekrény és egy fogas, de megadta akkor is a formalitást.

- És akkor már be is csukhatnád magad mögött - tette hozzá Fülöp mellékesen. – Ahogy kimész.

- Ez az enyém? - kerekedett el Fédra szeme, amikor megpillantotta az Eszternél lévő ajándékot.

- Bizony ám - bólintott egyet a legjobb barátnőm. - Boldog születésnapot te törpe - guggolt le, mire Fédra a kiskutyát Axel kezébe nyomta és egy hatalmas mosollyal az arcán megölelte őt.

- Láttad már a kutyámat? Fülöptől kaptam.

- Még nem mutattad. Egyébként legnagyobb örömödre Gerda, ma itt alszom - szólt hozzám Eszter.

- Bánom is én - legyintettem egyet. Megszokott dolog volt az, hogy Eszter kedve szerint jön-megy a házunkban, itt alszik, akár akkor is, amikor én nem vagyok itthon, szóval annyira nem tudott a bejelentése se meglepni.

- Khm...Gerda - vakarta meg a tarkóját Kristóf.

- Te még mindig itt vagy? - nézett fel egy pillanat erejéig a telefonjából Fülöp.

- Nándi, te mégis mit keresel itt? - ráncolta anya a szemöldökét, ahogyan a kezében gyertyákkal igyekezett a konyha felé, hogy hivatalosan is kezdetét vegye Fédra szülinapjának ünneplése, csak megakadt valamin a szeme. Vagy inkább valakin. Aki nem más volt, mint az apám.

- Készen van a kutyaház - porolta le Andor a nadrágját, miközben a hátsó ajtón keresztül jött be, így nem látta azt, hogy hirtelen a nagy káosz teljesen lecsillapodott és a síri csend töltötte ki a lakást. - Nem nézi meg senki se?