Marha jó érzés az éjszaka kellős közepén arra felriadni, miután nagy nehezen visszarimánkodtam négyszer Blankát az ágyába, azzal a céllal, hogy aludjon már el végre, hogy valaki kolotált a konyhában. Amikor erre a szar helyre költöztünk, minden egyes éjszaka kipattant az szemem az összes neszre, amit az okozhatott főként, hogy új helyen, idegen környezetben nem úgy viselkedik az ember, mint a megszokott dolgoknál. Nem tudtam ezt a helyet az otthonomnak tekinteni, de úgy voltam vele, hogy majd elmúlik, mint egy nátha. Miután pedig eltűnt az egész ridegség a házból és már - már kezdte a húgom és én is egyfajta otthonszerűségként megszokni a helyet, anyánk lehető legrosszabb munkahelyváltása következtében minden egyes éjszaka, amikor ilyen tájt ért haza, csak a zörgést hallani, mintha betörtek volna hozzánk.

És kinek a dolga lenne megvédeni magunkat ettől?

Mivel a húgom még csak öt éves nem lehet elvárni tőle értelemszerűen, hogy másra felügyeljen, még magára sem nagyon tud, anya pedig csak hébe-hóba tartózkodik itthon, így hát persze, hogy az enyém. De már megszoktam és egyfajta megnyugvást ad a villák csörgése, esetleg a mosogatóból folyó víz hangja, hogy anya épségben hazajött. Csak a felriadások először nem ezt az érzést adják, hanem hogy valaki olyan tartózkodik itt, akinek nem kellene és ahogy magamhoz térek, utána tudok csak lenyugodni, hogyha kinézek és az ismerős kabát – cipő párost látom a bejárati ajtónk előtt. Régebben rendesen kimentem félkómás fejjel lecsekkolni, hogy valóban ő-e az, amin mindig rettenetesen kiakadt, mert számtalan alkalommal nem tudtam utána visszaaludni, lehet ez is okozta azt, hogy én nagyon is jól elvagyok négy – öt óra alvásokkal, ami tudom, hogy nem egészséges, de az én szervezetemnek nagyon is az volt, viszont most nem voltam rá képes.

Feleszméltem rá, sőt még az időt is megnéztem, de ennyi tellett most tőlem, mert ahogy visszatettem a fejemet a párnára, se kép, se hang, mint akit serpenyővel ütöttek ki.

- Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt - szűrődött be egy egyre élesebb kiabálás, majd pedig már éreztem is, ahogyan az ágyam matraca fel és le emelkedik alattam. - Ébredj már fel Gergő - üvöltötte Blanka, miközben ráugrott a hátamra.

- Attól még, hogy eltöröd a gerincemet nem fogok felkelni hamarabb - motyogtam egyenesen bele a párnámba.

Újabb kínzó ébresztés, zsinórban már másodjára. Nem bánnám, hogyha ezeknek vége lenne már, mert bőven elég a szívinfarktus közeli állapot, ahogyan a telefonom ébresztője csipogni kezd a fülem mellett.

- Anya reggelit csinál megint - hagyta teljesen figyelmen kívül azt, hogy szenvedek így a hajnali órákban. Mindig meg tud lepni, hogy egy kisgyerek mennyire képes ilyen kis apróságoknak örülni, főleg a húgom. Nem tudom, hogy mégis kitől örökölhette ezt a baromi nagy energiáját és jókedvét, de az egészen biztos, hogy adhatna nekem is belőle, mert valahogy nem jutottam sorra, mikor ezt osztogatták.

- Remek. Akkor miért nem segítesz neki? - fordultam át a hátamra, így elérve azt, hogy leszálljon rólam.

- Mert ő küldött felkelteni téged – toporgott az ágyam mellett.

- Milyen jó, hogy neki ez a hobbija – dörmögtem az orrom alatt.

- Szerinted ma is olyan sokára jön haza? Mert megígérte még a múlt héten, hogy majd megnézi velem az Aranyhajat - pislogott rám nagy szemekkel, miközben a pizsamájáról pónik mosolyogtak egyenesen rám, a barna hajtincsei, pedig mint egy gólyafészek, össze – vissza álltak a feje tetején.

- Amikor Fédránál voltál is azt néztétek - ásítottam egyet, miközben kinyújtóztam.

- Mert az a legjobb mese. Nem vehetünk olyan kis gyíkot? Lehetne a neve Alfonz - jelent meg a csillogás a szemében, ahogyan elképzelte az újdonsült házi kedvencét. Már csak az hiányozna, hogy a házban mászkáljon egy hüllő.

- Egészen biztos, hogy nem - lomboztam le a kedvét automatikusan. Hogyha rajta múlna, akkor itthon már egy kész állatkert lehetne, hiszen mindennap kitalálja, hogy milyen állatot szeretne, legyen az akár létező, akár kitalált.

- Olyan szemét vagy – durcázott be és hangos léptekkel a konyha felé igyekezett. Gondolom most anyának akar lehordani engem, hogy milyen kegyetlen bátyja van. Egyetlen perc sem telt el a távozása óta, már anyám ordított is, hogy húzzak enni, mert kihűl. Ennyi idő alatt még normálisan visszaaludni is lehetetlen.

- Két perc - szóltam vissza, majd egy hatalmas sóhajtás után, kiparancsoltam magamat az ágyból, hogy reggeli után tudjak indulni is be az egyetemre. Átkozott kora reggeli nyolcas előadások, amik nem elég, hogy rohadtul unalmasak, nincsen értelmük, de hogy még katalógussal is megáldjanak minket, már egy kicsit túlzás. Pedig bármiféle lelkiismeretfurdalás nélkül aludnám át ezeket a rettentően érdekfeszítő órákat, aminek se eleje, se vége, de értelme sincsen sok.

- Ez az átkozott ciripelés – adta meg az alaphangulatomat anya telefonjának jelző megint, ami a szobájából érkezett, de a hangerő már olyan hangos volt, hogy szerintem Helga is hallotta a fal másik oldalán.

- Hozom – jelentette be Blanka, aki pontosan tudta, hogy ez bizony üzenetet takart.

- Nem kell, maradj itt inkább – állította le őt anya, mielőtt végigszaladt volna a folyosón.

Mivel tegnap este még volt annyi energiám, hogy lezuhanyozzak, így a mai reggelből ezt legalább ki tudtam hagyni, időt megspórolva. A szekrényt kinyitva, a legfelülre eső farmert kiszedtem, amit magamra is rántottam, ugyanezt a mozdulatot megismételve a pólómmal is. Az ágyamart, hogy kiszálltam, hagytam is, hiába várja el anya, hogy mindennap megigazgassam, késésben voltam rendesen. Ahogy a folyosóra kimentem, furcsa érzéseim támadtak, mintha kimaradtam volna valamiből, nem vettem volna észre, kezdve onnan, hogy anya szobaajtaja zárva volt, ami szerintem a beköltözésünk napjától számítva nem volt becsukva sohasem, még akkor sem, amikor aludt, amire még rátett az is, hogy dúdolászott a konyhában.

- Jó reggelt - mondtam anyának, aki melegítőben sürgött – forgott és nem tudtam elmenni amellett, hogy mosolyogva fordította a minipalacsintákat, mert abban pont nem találtam semmi szépséget.

- Eddig volt szép - dünnyögte Blanka, akinek ezek szerint a szívébe tapostam már megint azzal, hogy nem lehet egy gyík a házi kedvence.

- Blankaa - szólt rá anya, mire a húgom csak dühösen eszegette tovább a minipalacsintáját, ami inkább volt szórakoztató, mint ijesztő. Elvégre egy ötéves kislányon, aki egy konkrét angyalként szokott viselkedni általában, az effajta hangulat teljesen távol állt. - Nem szedsz magadnak? Én nem fogom eléd tenni, hogyha erre vársz - nézett rám anya egyetlen pillanat erejéig, aztán már öntötte ki bele az újabb adag tésztát a serpenyőbe.

- Dehogynem - kerültem meg, hogy kerítsek egy tányért magamnak. – Mi ez a jókedv? – kérdeztem egy fokkal halkabban, hogy Blanka nem hallja meg, de elnézve őt, ahogyan tejszínhabot nyomott a szájába, teljesen lekötötte a figyelmét és semmi mást nem vett észre.

- Szép napunk van – vonta meg a vállát sunnyogva.

- Ja, mint tegnap, mi? – utaltam rá, hogy hiába próbál, engem nem tud megvezetni a palacsintával, amit nagyon ritkán szokott csak csinálni és már a múlt reggeli során is feltűnően viselkedett. - Mi az? – követettem a tekintetét, hogy mit bámul és nagyon a tetoválásom felé kalandozott el a szeme, miközben rosszallóan ingatta a fejét.

- Még mindig nem vagyok kibékülve ezzel - biccentett a felkarom irányába húzódó bőr felé. Rendesen sokkot kapott, amikor hazaértem a szalonból és szükség volt arra, hogy egy kis idő elteljen, amíg megemésztette a tényt, hogy maradandót alkottam.

- Nekem tetszik - vontam meg a vállamat. - Örülj annak, hogy egyáltalán nem valami sast vagy hasonlót csináltattam.

- Akkor nem laknál itt - vágta rá egyből, mire Blanka csak halkan kuncogott.

- Neked meg mégis mi olyan vicces? - ültem le a húgommal szemben, miután feltankoltam palacsintával, akinek láthatóan, amennyire gyorsan jött, olyan tempóban el is szállt a mérge. Hangulatingadozások eltűréséből áll az életem. Adri is kikészít olyankor, így nem szükséges, hogy itthon is átéljem az ezzel járó stresszt. – Hiába maszatolsz, én nem vagyok hülye – címeztem a szavaimat anyának, aki továbbra is nekem háttal állt, viszont tudtam, hogy pontosan tisztában volt vele, hogy egyfelől neki beszélek, másfelől pedig, hogy miről.

- Milyen maszatolás? – kapcsolódott be Blanka is a beszélgetésbe.

- Semmilyen - legyintettem egyet.

- Anya, akkor lehet egy gyíkunk?

- Egyébként, az nem egy kamélon volt véletlenül? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdően, mert ahogy rémlett nekem, azok után, hogy huszonhárom és félszer láttam, mert bealudtam egyszer rajta, a kis állat nem egy gyík volt.

- Uuu, az még jobb - ámult el Blanka. - Mégsem kell gyík. Egy kaméleont szeretnék – módosította a kérését.

- Ha összegyűjtesz rá elég pénzt, akkor megveheted - hagyta rá anya, hogy így a hisztit és a „kérleek" vinnyogást elkerülje.

- IGEEEN - ordította el magát, ami olyan éles és hangos volt, hogy fél fülemre süket is lettem. - Majd Fédra is elhozza a kiskutyáját és akkor... – kezdett el tervezgetni, hogy majd milyen bulit tart. Az állatok együtt, amit soha nem fog szerezni.

- Gerdáéknál mióta van kutya? - szakítottam félbe, mert a pár nappal ezelőtti bulin, amit ott tartott Fülöp, egy összetört napozóágyon kívül semmilyen állatot nem láttam. Hacsak a házigazda nem számított annak. Meg Dominik.

- Csak lesz.

- Te ezt mégis honnan tudod? - fojtotta vissza anya a mosolyát, ahogyan a bezsongott lányára nézett rá.

- Ajj, hogy nem hisztek nekem. Fédra mesélte, hogy Fülöp megígérte neki, hogy a szülinapjára vesz neki egyet. Ami meg ma van.

- Attól még, hogy Fülöp ezt ígérte neki, nem biztos, hogy tényleg úgy is lesz - mondta anya bölcsen.

- Fülöp meg alapból beszél össze - vissza mindent - tettem hozzá, majd a zsebemben rezgő telefont nyomtam ki, amit direkt beállítottam, hogy jelezzen, amikor el kell indulnom a buszhoz. Azonban valami kattant az agyamban, mire elkerekedett a szemem. – Basszus!

- Mi az? – furcsállotta anya, hogy váltottam stílust egyről a kettőre.

- A szülinap.

- Bővebben?

- Nem vettünk ajándékot – mutattam rá, hogy tegnap is ezen filóztunk.

- Mi? – zavarodott össze.

- Anya, ne húzz fel! – vesztettem el a türelmemet. - Itt voltál tegnap te is és még együtt terveztük, hogy akkor mikor megyünk el Blankával ajándékot venni – elevenítettem fel a történéseket.

- És miben egyeztünk meg?

- Te most szórakozol velem? – döbbentem le teljesen, mert láttam az arcán, hogy teljes sötétség van a témával kapcsolatban. – Bajok vannak a rövidtávú memóriáddal?

- Elbambultam.

- Helgával vettünk, mikor tegnap jöttünk haza – szólalt meg csendesen Blanka, aki utálta, hogyha előtte veszekedtünk anyával.

- Gond megoldva – simult ki anya arca, ahogy tudatosult benne, hogy ezzel így nem kell többet foglalkozni.

- Csak nem általunk – tettem hozzá és inkább a bőrdzsekim után nyúltam, mert ha még a buszt is lekésem, akkor leszek csak igazén hangulatban, hogyha ez nem lett volna eddig elég.

- Dolgozol ma? - kérdezte anya, mikor már félig az ajtóban voltam indulásra készen, csak a cipőm léptem még bele.

- Aha, de csak estétől. Délig vannak óráim, aztán majd megyek oviba Blankáért.

- Sokáig leszel bent?

- Hát nem tudom. Eredetileg hattól vagyok én egészen éjfélig, de ki tudja, hogy mikor mehetek el ténylegesen. Meg, hogy melyik buszt fogom elérni - vakartam meg a tarkómat, mert az éjszakai buszok kiszámíthatatlanok.

- Akkor beszélek Helgával, hogy este aludjon nála Blanka... – tervezgetett egyből anya, hogy hogyan oldja meg a húgomat.

- Anya, ez így nem lesz jó, te is látod. Eddig oké volt az, hogy esténként én vigyáztam rá, mert nem kérdezősködött. Most viszont egyre többször, hogy hol vagy, meddig és meg akar várni. Mázli, hogy nem bírja sokáig alvás nélkül, de akkor sem tartható, hogy állandóan Helgára bízzuk rá. Lassan a pofám ég le, amikor átmegyek szívességet kérni tőle, vagy itthon találom, mikor hazaérek. És már ott járunk, hogy nemcsak vigyáznia kell rá, hanem már vásárolni is – hadartam gyorsan a tényeket, amivel nagyon is tisztában volt ő is.

- Tudom - suttogta. - De nem tudok mit csinálni – szúrta ki a szememet a szokásos indokával.

- Mindketten tudjuk, hogy mit kellene csinálnod - tettem rá a kezemet az ajtónk kilincsére, ezzel is jelezve, hogy mennék, mert már azt a járatot, amit szerettem volna, úgyis lekéstem, de a következőt nem igazán akartam elmulasztani, mert azzal még nagyon utolsó percekben be tudok esni az előadóterembe.

- Nem tehetem azt meg, hogy felmondok.

- Miért is nem? Van még más étterem is, ahol dolgozhatsz - meredtem rá unottan, mert nem igazán vettem be a "nem tehetek mást" dumát. Anya szakácsnőként melózik egy kurva puccos étteremben, ahol még a belét is kidolgozza a fizetéséért. Nem mondom azt, hogy ezt nem is értékelik, mert amúgy tényleg megfizetik, de a beosztásával a poklokat lehet megjárni. Pláne, hogy igazából beleszólása sincsen, csak a kezébe nyomják, hogy tessék, így kell jönnöd. Általában két napon át dolgozik déltől egészen este 11-ig, utána pedig két napig itthon van, de nagyon ritkán előfordul, hogy úgy megy be, mint a normális emberek többsége. Vagyis 8-9 tájékán, majd végez kora délután, de ez nagyon ritka számba megy. Én meg hiába beszélek a fejével, hogy keressen egy másik helyet, mert szakácsként simán el tud helyezkedni, de egyszerűen hajthatatlan.

- Szerintem ebbe most ne menjünk bele - köhintett egyet.

- Szerintem se - értettem vele egyet, mert sok mindennel fel lehet húzni, de ez a téma a lista élén van. Nem értem, hogy az evidens dolgokat, miért mindig drámaian fogják fel az emberek, miközben pofon egyszerűen meg lehetne oldani őket. Ráadásul, még meg is könnyebbülne talán, de nem. Mindig csak a szenvedés és felelősséghárítás megy.

- Rendben. Vigyázz magadra - mondta anya, majd egészen addig toporgott a folyosón, amíg be nem zártam magam mögött az ajtót.

- Én mindig azt teszem - motyogtam.

Ahhoz képest, hogy már lassan március közepe van, annyira pokoli hideg van, hogy már túlzásnak érzem. Egyik pillanatban szétfagy az ember, másikban meg már fürdőruhában napozgat a kertben, mert olyan hőség alakul ki, ami ezt lehetővé teszi. Még az utcánkból se értem ki, amikor az indulást jelző emlékeztetőm helyett, amit már kinyomtam, pittyegést hallottam. Nem sok mindenkinek van nem lenémítva a chatfülkéje, így kívácsian oldottam fel, hogy mégis ki keres engem. A tippem Adrira esett volna, aki ma is megpróbál azzal győzködni, hogy aludjak nála, azonban, ahogyan feloldódott a telefon, csak egy olvasatlan emailt jelzett, méghozzá az egyetemtől.

- Igen - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, miután átfutottam a sorokat.

"A ma reggel 8.00 órás előadás betegség miatt elmarad."

A létező legszebb üzenet a világon, főleg most, hogy iszonyatosan fáradtan éreztem magamat.

Lehetséges, hogy ebből a mai napi „egyetemre megyek" dolgot törölni kellene és itthon haladni a dolgaimmal, nem kapkodva elmenni Blankáért, hazahozni, aztán szintén nyugodtan visszamenni dolgozni.

Így sarkon fordulva, sietősen lépdeltem hazafelé, hiszen hogyha Blankát anya lepasszolja az oviban, akkor én nyugodt körülmények között aludhattam át az egész délelőttöm nagy részét, mert ha be is mennék, a következő órám csak déltől lett volna. Már a kapunk előtt szerencsétlenkedtem a kulccsal, hiszen kettő van a csomón, amely közül az egyik a kocsma raktárát nyitja, így mindig idő, hogy kitaláljam, melyik hova tartozik, amikor kinyílt a bejárati ajtónk és egy férfi lépett ki rajta, mögötte pedig anyám alakja rajzolódott ki. Egy ugyanolyan mosollyal az arcán, mint amikor Blanka csacsogását hallgatja, simított végig a csávó mellkasán, mire az megcsókolta a kezét. Ezzel egy időben pedig kattant a zár és elém tárult a teljes kép.

- Csak nem zavarok? – pislogtam nagyokat a látottakon.

Nem bánnám, hogyha ez csak egy rossz álom lenne és feltudnék ébredni belőle.

Csak sajnos nem az volt.

A hideg zuhany néha életmentő tud lenni.

Igaz, hogy amint óvatosan engedem, meg tudnék fagyni és átkozom magamat, amiért megint ekkora hülyeséget csinálok, viszont ahogy kilépek a zuhanyzóból, sokkal frissebbnek és éberebbnek érzem magamat. Ez pedig jelen esetben egyáltalán nem ártott, mert iszonyatosan rossz éjszakám volt.

Folyamatosan forgolódtam, képtelen voltam elaludni, pedig valójában rettenetesen fáradt voltam, mert miután hazaértem este 11 előtt pár perccel és puffasztott rizsből csináltam szendvicset, még Bálintnak magyaráztam hangüzeneteken keresztül, hogy hogyan jöttem rá a jogesetének a megoldására, netalántán, ha a tanár belekezd nála a „miért?" kérdések ismétlésébe, akkor tudjon mit válaszolni rá. Ezzel egy csomó időm el is ment, mert egyszer nem küldte el, amit bemondtam, utána lemerült a telefonom, miközben beszéltem, aztán csak harmadjára sikerült végre. Ahogy elaludtam volna, egyből rezegni kezdett az ébresztőm és nagyon nagy erőfeszítések árán tudtam csak kikászálódni az ágyamból, hogy elinduljak a szokásos reggeli futásomra. Rendesen fizikai fájdalmaim voltak az első tíz percben, mert mindenáron el akartam aludni, amit érdekesen lehetett volna kivitelezni futás közben. Viszont ahogy hazaértem, már sokkal tűrhetőbb volt a helyzet, a zuhany után, meg kifejezetten magamhoz tértem.

- Tudod milyen nap van ma? – dugta be a fejét a húgom, Fédra a szobámba, miközben én a törülközőmmel nyomkodtam ki a hajamból a vizet.

- Szar – válaszoltam neki, tettetve, mintha nem tudnám, hogy arra irányul a kérdés, hogy emlékeztessen a születésnapjára, azon belül is főként arra, hogy vegyek neki ajándékot.

- Meg még? – fojtotta vissza a vigyorát, miközben dülöngélt előre – hátra a lábával.

- Nagyon szar – toldottam meg egy szóval és direkt nem azt mondtam, amit szeretett volna hallani.

- Ajj Gerda, hogy veled nem lehet beszélgetni se – sértődött be Fédra, hogy nem a szülinapját mondtam.

- Nézd meg hogy fellök – hallottam Luca hangját a folyosóról. – Mi baja? – kukkantott be a továbbra is nyitva hagyott szobámba.

- Megkérdezte tőlem, hogy milyen nap van, mire én azt mondtam, hogy szar, ő meg nyilván azt szerette volna, ha a szülinapját mondom – legyintettem egyet, gyorsan helyzetjelentést adva, majd kimentem én is a folyosóra, azzal a feltett szándékkal, hogy reggelizzek valamit.

- Ezt tőlem is megkérdezte, amíg zuhanyoztál – horkantott egyet Luca.

- Szerintem mindenkitől, hogy biztosra menjen – ragadtam meg a korlátot, ahogyan a lépcsődfordulóhoz értem, mert úgy sokkal nagyobb lendülettel tudtam bevenni a kanyart.

- A tanácsodra van szükségem – szólalt meg a hátam mögül Luca, én pedig vártam, hogy milyen okból. – Szerinted szóljak előre Fülöpnek, hogy Kristóf is jön ma este? – tette fel a nagy kérdést. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, azonban, ahogy az utolsó lépcsőfokról is leléptem, megtorpantam, ugyanis az emlegetett Fülöp egy akkora dobozzal szenvedett, hogy kivigye a teraszra, ami felért a derekáig. Először csak ránéztem Lucára, hátha ő tudja, hogy mi történik, de csak megvonta a vállát, passzolva.

- Te mégis mit csinálsz? – kérdeztem az ő nevében is.

- Semmit – kapta fel a fejét, ahogy realizálta, hogy valakik figyelik őt.

- Pedig ez nem semminek tűnik – biccentett Luca a doboz irányába.

- Nem tudtok semmit, nem láttatok és nem is ismertek – mutatott felváltva ránk a szabad kezével, majd centiről centire haladva, húzogatta tovább a dobozt.

- Nem kellene segíteni neki? – esett meg a szíve Lucának a bátyja esetlenségén.

- Nem kérte. Nagyfiú, majd megoldja magának – vontam meg a vállamat, majd a hűtőhöz léptem, hogy kiszedjek pár zöldséget belőle.

- Ha nem kellene körülbelül most elindulnom, én segítenék neki.

- De mivel te mész, én pedig nem láttam itt senkit se... – utaltam a megtett fogadalmunkra. - ...nem tudom, hogy kinek kellene segíteni. Kristófra visszatérve pedig, elég lesz, ha meglátja, hogy megérkezett. Még a végén direkt elgáncsolná ma az egyetemen, hogy végképp ne tudjon eljönni, ha előre közlöd vele – gondoltam végig, hogy hogyan tudná megakadályozni a fiú jelenlétét, ezt pedig egy lehetséges és kivitelezhető opciónak véltem.

- Teljességgel igazad van – értett velem egyet Luca. – Este jövök.

- Ajándékkal – ugrált ki a folyosó felől Fédra, majd felmászott a konyhapult előtt lévő bárszékek egyikére és azt figyelte, ahogyan mosom meg a paprikát.

- Fülöpöt nem láttad? – pislogott rá nagyokat és nyoma sem volt az előbbi mérgének.

- Öööö...- akadtam meg, mert most nem volt világos, hogy mit is mondjak neki. Elvégre, ha a lelkemre kötötték, hogy „nem láttam, nem is ismerem őt", akkor bizony ez visszavonásid érvényes. - ...nem. - Andor, telefon! – kiabáltam a ház valamelyik szegletében tartózkodó mostohaapámnak, ahogyan egy másodperccel később, önálló útra indult a márványon hagyott készülék.

- Ki az? – érkezett vissza az ordítás, ha tippelnem kellene, akkor a földszinten lévő fürdőszobából, mire magam felé fordítottam a képernyőt.

- Ica mama – fogalmaztam át a kiírt nevet, mert ha azt feleltem volna neki, hogy „anya", ami valóban volt, az könnyen lehetett volna Szabina, de nyilván az ő anyjáról volt szó, nem az enyémről.

- Vedd már fel – utasított, mire csak a zöld gombra nyomtam rá és a vállammal a fülemhez szorítottam a mobilt.

- Szia, mama – köszöntem bele, mielőtt azt hinné, hogy Andor az.

- Gerda? – tippelt egyből a hangom alapján.

- Ühüm – erősítettem meg. – Mindjárt jön Andor, csak nem tudom, hogy mit csinál.

- Ha zavarok, akkor később is vissza tudom hívni, egész nap ráérek.

- Uu, kérdezd meg, hogy mikor jön ide – kiabált Fédra izgatottan, párhuzamosan mamával.

- Várjál már – szóltam neki oda.

- Én?

- Dehogyis, hanem Fédra.

- Ott van?

- Aha. Itt pattog előttem.

- Add csak ide nekem egy kicsit – kérte, mire csak válaszoltam egy „felőlemet".

- Veled akar beszélni – nyújtottam a húgom felé a telefont, aki a pici kezeivel a füléhez emelte.

- Mama, milyen nap van ma? Ugye te tudod? – vigyorgott Fédra, mintha Ica mama láthatta volna az arcát.

Bárcsak én is tudnék bármit miatt ennyire bezsongni, mint ő.

Csak azoknak az időknek, már régen vége.