- Luca, hogy az isten áldjon már meg téged, nem tudsz normálisan vezetni? - ordította el magát Fülöp, amikor a feje már megint nekicsapódott az ablaknak. Így jár az, aki mocsok másnapos és nem bír rendesen ülni a hátsó ülésen, hanem csak fetreng, mintha attól sokkal jobbá válna a helyzete. Tény és való, hogy a kormány mögött ülő féltestérem, nem éppen a legbiztonságosabban vezető személy és az apja, Andor szavaival élve, hogy Budapestre keverednénk, egészen biztosan ő vezetne, mert etéren a stílusa a pofátlan kategóriát súrolja. De persze ki vagyok én, hogy bárkit is elítéljek, mert én meg éppenséggel gyűlölök vezetni és minden egyes alkalmat megragadok, hogy ne is kelljen. Inkább megyek busszal, rollerrel vagy akár gyalog is, csak ne kelljen beülnöm a vezetőülésbe.

- Tudok, csak nem akarok - vonta meg a vállát, én meg megpróbáltam visszafojtani a vigyoromat. - Hopp, még egy bukkanó. Nahát - csóválta meg a fejét Luca, de ahogy a visszapillantótükörbe néztem, láttam, ahogyan sunyin vigyorog. Mekkora aljas húzás tőle. Mondjuk azok után, hogy tegnap Fülöp szinte rászállt egész este Kristófra, megakadályozva ezzel, hogy kettesben maradhassanak, meg tudtam érteni.

- LUCA!! - üvöltötte el magát ismét Fülöp, akinek kezdett elege lenni a húga vezetési stílusából. Nem azt mondom, hogy nem vezetett most egyébként jól, mert amúgy nagyon is, csak nyilván direkt csinálta, hogy a létező összes úthibába belement, hogy szenvedjen a bátyja. Szerintem még "csak azért is" alapon elment egy olyan utcába is, ahol gyalog is akadály gyalog végigmenni a csöves utak miatt, kocsival meg pláne. - Most már kezd nagyon elegem lenni – vesztette el a türelmét Fülöp, ahogyan egy újabb kátyút vett célul a húga.

- Tehetek én arról, hogy csak úgy hirtelen előjönnek? – sóhajtott egyet gondterhelten.

- Mondhatni csak itt teremnek a semmiből- tettem hozzá egyetértően.

- Ugye, milyen bosszantó? – fújta ki hosszan a levegőt Luca egyetértve velem. - Eddig nem volt itt semmi, aztán most BÁMM.

- Tuti csakis azért vannak itt, mert tudják, hogy te erre szoktál jönni – folytattam a „csináljunk hülyét egymásból" játékot.

- Szerintem is. Az égiek is azt akarják, hogy megelevenítsek egy hullámvasutat - csettintett egyet Luca, mintha megoldotta volna a rejtélyes módon sok kátyú titkát.

- Nagyon poénosak vagytok - morgolódott Fülöp, miközben próbálta úgy iszogatni a Gatoradejét, hogy az ne boruljon rá. Nyilvánvalóan átlátott az egészen, érezni lehetett a hangunkból, hogy egy szót sem gondolunk komolyan.

- Tényleg? – lepődött meg Luca. - Pedig nem is próbálkoztam.

- Ez irónia volt idétlenek - fújtatott Fülöp.

- Vagy csak akart lenni...- helyesbítettem. - De hogyha már ennyire éber vagy Stifler, akkor elmondhatnád igazán, hogy mégis hol a bánatban van a húgunk – csúsztam középre a hátsó ülésen, amennyire a biztonsági övem engedte és előre hajoltam a két ülés között, hogy halljam tisztán a válaszát. Kicsit sem volt feltűnő, hogy eggyel kevesebben lettünk a lakásban, főleg úgy, hogy a törpének ma óvodába kellett menni.

- Ez amúgy engem is érdekelne - mondta Luca, mire az irányába kaptam a fejemet.

- Nem tudod te sem? – kérdeztem vissza egyébként teljesen feleslegesen, mert nyilvánvaló volt, hogyha őt is érdekelte.

- Úgy nézek ki? Jó, hogy nem - rázta meg a fejét, majd egy jobbra indexelés után befordult az egyetemi mögötti parkolóba, ami csakis a hallgatóknak volt fenntartva, míg az összes többi dolgozónak a helye, a főépület mögé esett. Szerencsénkre volt pár viszonylag jó hely is, ami nem a világ végén volt, hanem egy fokkal közelebb a sétányhoz, ami bevezetett a campus területére. Miközben Luca kémlelte a szabad helyeket, ahova tökéletesen be tudna parkírozni, addig én észrevettem Kristófot, aki a bejáratnál lévő egyik fának dőlt és türelmesen várt, gondolom ránk. Vagyis majdnem, mert nem hinném, hogy annyira izgatta volna Fülöp vagy az én jelenlétem, hanem inkább a sofőrré varázsolódott barátnőjéé.

- Elég, hogyha én tudom - titokzatoskodott Fülöp, miközben kiszenvedte magát az autóból. Már az is egy csodával volt egyenlő, hogy a fél órával ezelőtti állapotjait valamennyire orvosolta és most már nem úgy nézett ki, mint aki éppen a detoxba készül. Nem tudom, hogy hogyan tudja ennyire gyorsan összeszedni magát, de szerintem egy varázslattal volt egyenlő.

- Jaj, hagyjál már. Egy óra múlva nem fogod tudni azt sem, hogy mégis hogyan kerültél ma be – szólt be a testvérének Luca, miközben leállította a kocsit. - Nem neked kellesz elmenni érte, hanem vagy nekem vagy pedig Gerdának - igazította meg Luca a haját a visszapillantó tükörbe nézve. – Úgyhogy jobban teszed, ha elmondod, hogy hol van, mert nem szeretnék pofára esni, hogyha az oviba feleslegesen megyek el, ő meg közben sehol se lenne.

- Miért ne mehetnék el én Fédráért? Egy életerős férfi vagyok. Egy kis másnaposság nem tipor a földbe - húzta ki magát büszkén, majd grimaszba rándult az arca, gondolom a hirtelen mozdulattól.

- Nem másnapos vagy, hanem még aznapos, sőt lehet, hogy még mindig részeg - gondolkoztam el, mert ki tudja, hogy mégis mikor húzott el tőlünk mindenki és Fülöp meddig folytatta az egyedül is a partit. - Jelenleg pedig nemcsak ön-, hanem közveszélyes is vagy. Nem tenném ki szerencsétlen Fédrát a hülyeségeidnek, amik ilyenkor eszedbe juthatnak - piszkáltam a körmömet, miközben vártam, hogy kiszálljanak és közösen indulhassunk be a campusra.

- Remek. A saját testvérem fordul ellenem – vette elő a „engem még a családom sem szeret" kártyát, ami már évekkel ezelőtt elévült, csak ő nem vette észre. Oké, hogy mozaikcsaládként még tizenöt évesen nyugodtan ki tudta játszani, hogyha akart valamit, de húsz évesen, főleg, hogy már közös gyerekük is van Andornak meg anyámnak, szélnek ereszthetné ezt az indokot. - Kiben bízzon akkor az ember, ha nem bennük? – folytatta a drámakirálynő szerepet, mire csak unottan összenéztünk Lucával.

- Csak féltestvérek vagyunk – tisztáztam le a helyzetet, mielőtt túlságosan is elkalandozna és adná az áldozat szerepét. Még jobban, mint eddig.

- De én az igazinak tekintelek - vágta rá egyből felháborodottan. Igazából én is úgy tekintek rá is, meg Lucára is, minta valóban vér szerinti rokonok lennék, de attól még papírforma alapján nem voltunk azok. - Te meg így is elárulsz - fordult a vérszerinti húga felé is, hogy benne is megpróbáljon bűntudatot kelteni, amiért nem bízunk meg jelenlegi állapotában benne. - Szépek vagytok mondhatom – sértődött meg és esküszöm, hogyha lett volna nála kéznél papírzsepi, lehet még egy könnycseppet is kierőltetett volna a hatás kedvéért.

- Jaj, most, hogy mondod - kapott hirtelen a homlokához Luca, mint amikor kimegy valakinek valami a fejéből. - Hogy nézek ki? - mutatott végig magán a „szép" szó hallatán, mintha olyan nagy átváltoztatáson ment volna keresztül az elmúlt pár órában, amit külön töltött a csávójától. Göndörebb barna haja ugyanúgy terült szét a feje tetején, mint ahogy szokott, a napszemüvege tartott ott a tincseket, hogy azok ne hulljanak bele az arcába. Azt nem tudom, hogy a napszemüvege mégis, hogyan nem akadt bele a vastag hajzuhatagba, mert nekem hiába van vékony szálú hajam, mindig beleakad és mire kibogozom össze – vissza áll.

- Jól - vontam meg a vállamat, majd Fülöp felé fordultam, várva, hogy ő is értékelje a testvére megjelenését, azonban ő csak bosszúsan méregette, úgy az egész parkolót. Mintha a tekintetével keresne valamit, vagy éppenséggel valakit.

- Mondd, hogy nem annak a gelesztásnak akarsz ennyire tetszeni - fonta össze maga előtt a kezét, előre sejtve a választ.

- Először is, hagyd békén Kristófot és ne mondj rá jelzőket se. Másodszor pedig, miért nem tudsz annak örülni, hogy én boldog vagyok? - lépett a bátyja mellé Luca. Kezdődhet a Czenger testvérek közötti egyik legnagyobb konfliktus.

- Majd akkor békén hagyom, hogyha megérdemel téged, de arra a pillanatra még várhatsz - vigyorodott el a mondat végén és egy egyszerű mozdulattal összeborzolta a húga haját, amit amúgy Fédrának szokott mindig csinálni.

- Menthetetlen vagy - csóváltam meg a fejemet.

- Kösz Fülöp, de tényleg - csapta egyből a középső ujját Luca a testvére arcába, aki ezen csak még jobban tudott röhögni. - Fu, de utállak téged - csapkodott és inkább úgy döntött, hogy ott hagy ezzel a szent emberrel engem.

- Jaj, hugicám - szólt utána, mielőtt odaért volna a Kristófhoz, mire csak bosszúsan és felhúzva, visszafordult felénk.

- Mi van? Valami sértést még kihagytál? – kiáltotta mérgesen.

- Olyan vagy, mint egy birkapásztor - kacsintott egyet Fülöp, Luca pedig mintha azon gondolkozott volna egyetlen pillanatig, hogy visszajöjjön és földbe döngölje a jelenleg amúgy is labilis Fülöpöt, de inkább alkalmi süket opció mellett tette le a voksát.

- Miért pont birkapásztor? – kérdeztem értetlenül a „bók" okát Fülöptől, mert nem igazán fogtam fel, hogy ez mégis hogyan illett ide.

- Mert Kristóf olyan, mint egy birka – magyarázta Fülöp, amivel finoman fogalmazva sem lettem beljebb.

- Szőrös? – tűnődtem el, mert semmi más nem jutott eszembe.

- Az lehet, de nem erre gondoltam.

- Hanem?

- Hogy úgy meg mások után, mint egy palotapincsi. Ha Luca mondaná neki, hogy dobjon el mindent és költözzön el vele külföldre biztos vagyok benne, hogy még a repjegyet is megvenné, bármiféle kérdés nélkül.

- És az nem jó? – próváltam megérteni a gondolatmenetét. - Hogy ennyire...

- Papucs? – szakított félbe Fülöp. Én azt akartam mondani, hogy lesi minden kívánságát Lucának, de ez sem rossz megfogalmazás. - Hát nem.

- Akkor mi lenne jó szerinted?

- Ha elmenne és soha többet nem látnám – vágta rá automatikusan.

- Miért baj az, hogy papucs? – kanyarodtam vissza arra a részre, ami engem érdekelt, mielőtt Fülöp jobban belement volna abba, hogy hogyan ötletei vannak Kristóf eltávolítására. Természetesen az nekem sem volt szimpi, hogy a srácnak, amennyire én beszéltem vele, egyetlen önálló véleménye nem volt, mindig ahhoz csatlakozott, aminél úgy látta, hogy jó benyomást fog tenni Lucára vagy ránk. Csakhogy ez egy bizonyos szintig egészséges, amit ő már régesrégen átlépett.

- Mert ha látja, hogy hülyeség vagy baj lesz abból, amit Luca kitalál, nem fogja hátráltatni vagy megakadályozni benne, csakis azért nem, hogy a kedvére tegyen – hadarta egyre idegesebben Fülöp. Ha van valami, ami rögvest felnyomja a vérnyomását a normál értékről, akkor az egészen biztos, hogy már csak az említése Luca barátjának. - És szerinted ki fogja a követkeményeket eltakarítani? Te meg én. Úgyhogy a birkapásztor szerep nagyon is passzol Lucához. Egy köszönöm, azért jól esett volna - panaszolta nekem Fülöp, amikor a várt reakció elmaradt a testvére irányából.

- Arra várhatsz, mert hogyha továbbra is tapló leszel vele, akkor ő is ilyen lesz veled - magyaráztam neki, miközben lassan araszoltunk a bejárat felé. Mármint Fülöp araszolt, én csak szimplán nem akartam sietni.

- Miért baj az, hogyha jót akarok neki?

- Azzal, hogy belelököd a szökőkútba a paliját? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdően.

- Mert taperolta baszki. Ráadásul az én szemem előtt. Annak se örülök, amikor úgy csinálja, hogy nem látom, na de így. Mázlija volt, hogy ennyivel megúszta – fortyogott magnak.

- Állj már le és hagyd őket békén. Olyan leszel lassan, mint mama, aki mindenkiről akar mindent tudni – emlékeztettem arra, hogy Andor anyukája, Ica mama pontosan ilyen. Egy áldott aranyos néni, imádom őt, de ez az egy tulajdonsága kikészít. Értem én, hogy szeretné tudni, frissen tartani az információit, de néha, amiket művel, az az elképesztő kategóriát súrolja.

- Vele csak ne hasonlítgass össze, jó? Nem állok az ablakban egy távcsővel lesve a szomszédokat, hogy mégis mit csinálnak.

- Igen? – pislogtam nagyokat. - Akkor mégis kit rángatott el Andor az ablakból, mikor hazakísérte Kristóf Lucát? Engem vagy téged? - torpantam meg egy pillanatra, vádolva őt, az egyébként nagyon is megtörtént eseményekkel.

- Az egyszer volt és úgy teszel, mintha megtörtént már egy csomó alkalommal – mentette magát egyből.

- Ha rajtad múlik, akkor megfog.

- Akkor nem kell emiatt aggódni, hogy már nem látom többet ezt az önelégült képét. Úgy néz rá, mintha valami trófeát nyert volna el. Az én húgomra csak ne nézzen senki se így - magyarázta teljes beleéléssel Fülöp az újabb problémáját Kristóffal kapcsolatban.

- Túlreagálod. Ha nekem is lenne valakim, akkor ugyanezt lejátszanád?

- Még szép, de ez a veszély nem fenyeget - ajándékozott meg egy mosollyal.

- Kösz Fülöp, te tényleg egy arany ember vagy - forgattam a szememet unottan, amint megkaptam a világ legszebb bókját, miszerint foverer alone leszek.

- Mondták már.

- És mégis ki? Anya, amikor kiviszed a szemetet? – tippeltem egyből.

- Igen. Ő szeret engem – mosolygott boldogan.

- Ha már más nem, akkor legalább a mostohaanyád - viszonoztam az előbbi gesztusát.

- Jaaaj Gerda, a szívembe gázolsz - kapott drámaian a mellkasához.

- Írtál Csanádnak? – tértem át egy másik témára, mert ezt nagyon hamar le szerettem volna rendezni, bármiféle kavalkád nélkül.

- Még nem, de majd fogok.

- A kocsiban is ezt mondtad – emlékeztettem, hogy az idefelé vezető úton is megígérte, mert természetesen megmutattam neki az üzenetet. Persze először nem értette, hogy miért pont nekem írt Csanád, de erre nem tudtam válasszal szolgálni, mivel én sem tudtam. - Írj neki most!

- Nem ér rá?

- Fülöp, el fogod felejteni – néztem rá, amolyan „mindketten pontosan tudjuk, hogy ez lesz" tekintettel.

- Miért nem írsz neki te? Úgyis tőled kérdezte.

- Mert én nem akarok – vallottam be, hogy igazából nincsen különösebb oka, csakis ennyi. – A te nagyszerű ötleted volt, te is oldd meg – hárítottam rá a felelősséget, mire csak sóhajtva előkereste a telefonját és figyeltem, ahogyan begépel egy rettenő szofisztikált üzenetet.

- „Nem láttuk az órádat" – olvasta fel, mintha én nem láttam volna.

- Tökéletes – hagytam jóvá egyből.

- Na, már válaszolt is – jelentette be Fülöp, körülbelül 15 másodperc elteltével.

- Mit?

- „Ok, kösz, hogy szóltál." Bőbeszédű.

- Pont annyira, mint te.

- Kár, hogy tegnap tiszta antiszoc voltál, olyan állat volt a bulim, hogy azt el se tudnád képzelni.

- El tudom – kanyarodtam ki azelől, hogy belemenjen a részeletekbe, mert nem biztos, hogy szerettem volna tudni. Ezt az „állat buli" jelzőt pedig a hátrahagyott szemétből is le tudtam vonni. - Láttalak téged, ahogy hívott magához a gravitáció, az pedig bőven elég is volt egy jó időre.

- Nem meglepő, hogy Balla Gerda kihúzza magát a szórakozás alól - szólt közbe egy ismerős hang, mire csak kedvetlenül oldalra nézett és máris szembe találtam magamat Rékasi Gergővel személyesen, akinek az arcán most is ott húzódott a levakarhatatlan vigyora.

- Az sem meglepő, hogy te meg mindig hallgatózol. Húzz el innen - dugtam zsebre a kezemet és máris sokkal, de sokkal rosszabb kedvem lett a puszta jelenléte végett. Annyira hiányzott nekem ide, mint sertésnek a pestis.

- Áá, Gergő. Tiszta hamar leléptetek tegnap - spanoskodott Fülöp egyből, én meg örültem annak, hogy legalább nem az én véremet szívja ez a pofátlan. Szerencsémre ők ketten viszonylag jóban vannak, amióta kiderült, hogy Fédra és Gergő húga, Blanka, nemcsak ovis csoporttársak, de még barátnők is, így gyakran van találkozójuk általában, nálunk. Ehhez még régebben hozzájöttek a táncversenyek is, ahova szintén mindkettő kislány járt és végig kellett ülni azt a baromi unalmas három órát, hogyha nem többet, de ebből szerencsére egyre kevesebb van. Így közös program volt és van is vele dögivel sajnos.

- Adri fáradt volt, én meg visszahoztam a koliba – indokolta meg a lelépésének okát, mintha ezzel az „év barátja" címét szerette volna megnyerni. – Utána még benéztünk a kocsmába is.

- Lemaradtatok Laura fergeteges asztaltáncáról – elevenítette fel Fülöp az este többi best of pillanatát, amiből kimaradt Rékasi. Na pontosan ezért mondtam azt, hogy szeretném tudni a részleteket.

- Hallottam hírét Dominiktól. Küldött is róla egy videót, miközben Stefit idegesítettük a kocsmában - röhögte el a magát az emlék miatt Gergő.

- Nagyon örülhetett nektek – motyogtam életkedv nélkül. Bele tudtam élni magamat szerencsétlen Stefi helyzetébe, ahogyan nem elég, hogy bolondokkal dolgozik, de még mellé direkt idegesítik is.

- Ő mindig – utalt arra Gergő, hogy a Bogdán lány arcán, csakis akkor jelenik meg egy mosoly, hogyha valami sunyiságban van benne, ami remélhetőleg a szaktársamnak, Ráday Konrádnak a balszerencséjét idézi elő. - Vörös fejjel üvöltött Konráddal, hogy eltöri a karját, hogyha még egyszer hozzá mer szólni. Látni kellett volna.

- Hallottuk már - mondtuk egyszerre Fülöppel, hiszen drága barátnőm előszeretettel ordibál körülbelül mindennel és mindenkivel, ami felhúzza az agyát. És valljuk be, hogy ez nála nem olyan ritka eset.

- Most bezzeg megjelensz, amikor meg keres téged az ember, akkor a föld nyel el - ugrott mellém Eszter hirtelen, akinek a kezében egy papírzacskó díszelgett.

- Nem igazán tud ez meglepni - fűzte hozzá Gergő, én pedig csak szikrát szóró szemekkel néztem rá. Elég nekem a heti egyszeri közös edzésünkön hallgatni a megjegyzéseit, nem kell most is.

- Téged meg ki kérdezett? - vágtam rá reflexből, elvégre pont nem volt semmi köze ahhoz, hogy mit beszél nekem Eszter. – Nem tűntem el, itt vagyok most is. Írtam is neked még tegnap este, sőt ma reggel is, amikor elindultunk otthonról – idéztem a szavaimat a lány irányába, aki a croissantját éppannyira húzta ki a zacskóból, hogy bele tudjon harapni.

- Rohadék mobilnetem akkor. Már megint nem működött – bosszúskodott. – Pedig olyat hallottam, hogy eldobod az agyadat.

- Na? – csillant fel Fülöp szeme, aki előszeretettel nézte velem a Gossip Girlt is, mert elmondása szerint nincs is szórakoztatóbb, a hátbaszúrás és a kamuzások tömkelegétől.

- Azt hallottam Toritól, aki a bulidban egy GTK-s csajtól, hogy valaki tönkrevágta Perczel Csanád újabb hódítási tervét - pislogott nagyokat Eszter hevesen bólogatva, nem mellesleg teljesen felpörögve. Most vagy nagyon sok kávét megivott és így lelőhetetlen lesz egész nap, vagy pedig szimplán extrán jó kedve van. Kevés azon emberek közé tartozik, akik annyira energiadúsak kora reggel, hogy akár egy laptop akkumlátorát is szimplán fel tudnák tölteni vele. – Ti ezt tudtátok?

- Nem, de miért tőlem kérdezed? - néztem rá fáradtan, elvégre rám nézett, miközben beszélt.

- Mert nálatok volt a buli, amiről galád módon eltűntél és én meg ott kerestelek - meresztgette rám a szemét. – Gondoltam, hogy ti fix infókat tudtok, de most csalódnom kell – vette észre, hogy nemcsak tőlünk, de a még mindig velünk haladó Gergőtől sem kapott konkrét választ, aki lehet, hogy valóban nem tudott semmit se, vagy pedig nem akarta elárulni nekünk.

- Én nem hallottam róla, de megnéztem volna annak a rohadéknak a fejét, amikor a tervét kisemmizik - csettintett egyet elégedetten Fülöp, amiért ennek a Csanádnak keresztülhúzta valaki a tervét.

Vagyis pontosítva: keresztülhúztam a tervét.

Nem tudom, hogy ki ez a Csanád, miért ekkora szám, hogy kitessékeltem a szobámból, mielőtt ipari fertőtlenítést kellett volna végeznem, Fülöp ettől miért dobódott fel ennyire, de nem is igazán érdekel. Ameddig az az én szobám lesz, addig nekem nem fogja egy random idegen csak úgy befoglalni. Ha kell ugyanúgy kirakom megint, ajtón, ablakon keresztül, bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül.

Irigyeltem azokat a kollégiumban laktak. Lehet, hogy nem úgy működik az agyam, mint a normális embereké, de én eddig több előnyt tudnék mellette felsorolni, mint hátrányt, mindezt alátámasztva a saját tapasztalataimmal.

Először is, percek alatt meg lehetett közelíteni, bármelyik épületet a campuson. Hiába lakott az ember az A épületben, vagy a C-ben, teljesen mindegy volt, mert ugyanakkora távolságra az összestől a különböző épületek, a sportpálya, az aréna, a tó, a bolt, a kocsma. Nagyon maximum 11 percnyi séta alatt el lehetett jutni mindenhová. Ehhez képest nekem majdnem jó óra, mire beérek ide, úgy, hogy közben át kell szállnom, amihez szükséges, hogy időben fel tudjak kelni, tempósan elkészülni, hogy le ne késsem, mert a következő járatra várni kell. Igaz, hogy nem másfél órát, de pont annyit, hogy előttem csukódjon be az előadóterem ajtaja, amire utána már nem lehet bemenni. Ergo, mínusz egy hiányzási lehetőség, hogyha van jelenléti ív. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan esemény van, ami leginkább a kolisokat érinti és képezi a beszédtémát, amibe nyilvánvalóan nem tud mindenki bekapcsolódni. Aztán nagyobb probléma, az egyetemi bulik. Mindegyiket kivétel nélkül a direkt erre a célra kialakított, campuson található arénában tartják meg, ezzel is megspórolva a különböző klubok bérleti díját. Nyilvánvalóan, hogyha én el akarok menni és szoktam is, meg tudom oldani, hogyha olyan szituációba keverednék, amikor nem vagyok beszámítható, ami csakugyan szokott lenni, akkor tudjak hol aludni. Vagy a haverjaim vagy pedig Adri szobájában. Viszont azok, akiknek ez a lehetősége nincsen meg, mert mit tudom én, nincsenek senki olyannal jóban, aki kollégista, egyből korlátozottabbak lesznek, éppen amiatt, hogy haza kell keveredniük. Ráadásul a campus, mintha egy teljesen önálló város lenne, kint van a tényleges város legszélén, így az is nem kevés idő, főleg az éjszakai busszal, hogy innen elmenjen.

Persze a másik oldalon ott van, hogy nem kell osztozkodni a szobán, fürdőszobán másokkal, kevesebb az esély arra, hogy a szomszédban privát partit tartanak, aminek következtében a saját pihenésed korlátozva lesz, nincsen meg a kérdőjel a félév végén, hogy most kapnak-e szálláshelyet vagy pedig sem, nem kell ellátnia saját magát, kivéve, hogy albérletben lakik egyedül. Ezeket is figyelembe véve, inkább lennék kolis, minthogy a világ teljesen másik végéről evickéljek be minden áldott alkalommal és lézengjek, hogy szünet van az órák vagy éppenséggel a meló között, hiszen az is itt van a campuson.

A másodrangú koli felé igyekezve, leszakadva Fülöpéktől, ahol valószínűleg Eszter továbbra is nagyban sérelmezte, hogy nem találkoztak a bulin a barátnőjével, ami, ha engem kérdeztek volna, akkor teljesen rendben is volt, mert ahogy én látom, Gerda maga az ünneprontás fogalmával egyenlő, kotortam is elő a plasztik kártyámat, hogy be tudjak menni. Nem régen, azt hiszen előző félévben kapcsolták össze az egyetemi és a kolis kártyákat, tudva, hogy azok is gyakran járnak ide, akik nem lakók, a portások meg unták a folyamatosan ideiglenes belépők kiadogatását, begyűjtését, így okosba elintézték.

Személy szerint ennek az újításnak csak örülni tudtam, így legalább nem kellett parádéznom és hallgatnom a biztonsági őrök zsörtölődését, akárhányszor jöttem, ami előfordult néha több alkalommal is egy nap folyamán.

Ahogy a külső panelhez odaérintettem, már kattant is a zár, így ki tudtam húzni, a viszonylag nehezebb ajtót. A liftig hívásáig jutottam el, amikor már csörrent is meg a telefonom az alapértelmezett hangján. Szerencse, hogy nem tippeltem meg pénzben, hogy mégis ki lehet a hívó fél, mert vagy anyám vagy pedig Adri lett volna az első gondolatom, de mindkettő tévesnek bizonyult. Helyette a főnököm, Tamás neve íródott ki a képernyőre.

- Igen? – szóltam bele, miután a fülemhez emeltem és a liftről lemondva, mivel ott elmegy a térerő, a lépcsőház felé kanyarodtam, ami rendesen el volt dugva ebben az épületben.

- Órán voltál? – kérdezett vissza szintén köszönés nélkül a harmincas évei végén járó férfi.

- Akkor nem vettem volna fel – mondtam és nem akartam hozzátenni, hogy különösebb fontos dolgot nem tud úgyse közölni velem, ami kárpótolná azt, hogy kimásszak a teremből. Persze van olyan óra, amikor még akár a telefonos ügyfélszolgálat összes díjcsomagról szóló ajánlatát is szívesen végig hallgatnám, sőt még kérdeznék is, hogy teljesen az idő, de a mai napon, egyetlen olyan órám sem volt. – Baj van?

- Nem szólt a riasztó, ergo nem törtek be, nem hívott még az igazgató, hogy a lányom gondot okozott az iskolában, nem kerestek a tűzoltók sem, hogy leégett volna a bisztróm, szóval nem tudok róla – sorolta fel a lehetséges bajokozó tényezőket, megerősítve, hogy egyik sem vált valóra. Nagyon hasonlított ilyen téren a stílusa, a munkatársaméhoz, Stefániához, akivel tökéletesen megértik egymást és titkon a lány is a kedvence az összes alkalmazott közül.

- Ezeken felül van valami? – kérdeztem újra, mert hiába vártam, hogy mondja el, mit szeretne, csak csend volt a vonal másik végén.

- Mit szólnál egy cseréhez? – tért rá végre a tárgyra, miközben én az első és második emelet lépcsőfordulóját vettem be.

- Milyen cseréhez? – érdeklődtem. Nyilvánvalóan tudtam, hogy mégis milyen cserére gondol, ami engem sosem zavart különösebbképpen, képes vagyok rugalmasan alkalmazkodni, csak az nem mindegy, hogy mikor. Most az, hogy van beszervezve programom, teljesen lényegtelen, mert azt bármikor lemondom, ha úgy van, viszont a húgomat nem tudom. Így is macerás megoldani, hogy elvigye valaki, hozza valaki és foglalkozzon is vele, a szomszédunk és egyben fogadott nagyanyánkra, Helgára, pedig nem támaszkodhatok megállás nélkül. Oké, hogy ő nagyon szívesen besegít és, ahogy ő mondja, jobban szeret minket, mint a saját unokáit, de azért néha én érzem kellemetlennek és tehernek, mikor újabb szívességet kérek tőle.

- Kiesett Kincső – felelte, igazán nem az én kérdésemre válaszul, hanem úgy általánosságban, olyan hangsúllyal, mintha azt kellett volna közölnie velem, hogy valaki meghalt.

- És?

- Ő ment volna holnap éjfélig – tért rá a lényegre végre. – De mivel arcüreggyulladása van, így nem fog jönni egyértelműen. Viszont, ha te ma nem jönnél, holnap pedig igen, akkor megvan holnapra a létszám, mert már mindenkit körbe kérdeztem és senkinek nem jó. Az meg nem lehet, hogy ketten legyenek összesen – foglalta össze röviden, hogy miért is hívott fel.

- Akkor ma helyett holnap menjek? – kérdeztem vissza biztos, ami biztos alapon, hogy jól hallottam-e.

- Pontosan. És akkor Villővel cserélnétek, mert neki az előbb felvázoltam, hogy jó-e ez így neki, ha belemész és igen – mesélte, hogy milyen lépéseket tett a pótlás érdekében.

- De várjál már... – jutott eszembe az eseménynaptáram, ami alapján az rémlett, hogy ma is és holnap is mennem kellene alapból. – Én nem vagyok beírva mindkét napra amúgy is?

- Nem, akkor nem hívtalak volna – világított rá Tamás, hogy valami eléggé elnéztem.

- Változott a beosztás? – gondolkoztam hangosan, hogy mégis mi miatt lehetettem ennyire homályban.

- A mostanitól eltekintve, nem tudok róla.

- Majd megnézem, hogy miket írtam félre. Lehet a múlt heti PDF-et nyitottam meg – tippeltem meg, mert simán előfordulhat az is. – Jó, legyen. Akkor holnap bemegyek – mentem bele a cserébe.

- Kösz Gergő. Hívom is Villőt – sóhajtott egyet megkönnyebbültem, hogy mínusz egy feladat le lett tudva. – Tanulj, tanulj addig – búcsúzott el tőlem csodás szavakkal.

- Csak azt csinálom – feleltem, majd leraktam a telefont. Nem szokásom beleköszönni az olyan számokba, amik el vannak mentve, sőt tulajdonképpen azokba se, amik ismeretlenek.

Muszáj lesz megnézem, hogy mit írtam el ennyire, mert így minden otthon előre lebeszélt feladat borult. Holnap ebből nem lesz ajándéknézés így, ma sem, mert sokáig lesz órám, holnapután meg végképp nem. Azt sem tudom, hogy így, hogyan fog hazajutni Blanka, mert nekem nem lesz rá időm.

Hiába értem fel a harmadik emeletre, ahol laktak Szabiék, még mielőtt felkeltettem volna őket, kikerestem a közös, munkacsoportból az utoljára beküldött dokumentumot, ami teljesen új volt számomra. Pedig még be is reakcióztam, nem volt kijelölve olvasatlannak, így nem igazán értettem, hogy mi történhetett. Az utolsó beszélgetések sem rémlettek, hogy láttam volna őket.

Ennyire berúgtam volna múlt héten? Teljességgel kizárt, mert nem is ittam semmit sem.

Viszont valóban ott volt feketén – fehéren, hogy tegnapi nap semmi, a mai lett volna, de Tamás hívása után, így tolódott át holnapra, ami alapvetően üres volt, a holnaputáni nap megint dolgozós, ráadásul hajnalig tartó műszakban.

- Egy fél másodperc – lihegett anya bele a telefonba, amikor a hatodik csörgésre vette fel, mikor már éppen ki akartam nyomni.

- Jó – dőltem neki a lépcsőházzal szemben lévő falnak, arra várva, hogy az anyám időt szakítson rám.

- Ezt kavarjátok folyamatosan, mert leég – adott ki utasítást valakinek, aki nem én voltam. Némi kolotálás, csippanás és nyikorgás után, végre megszólalt: - Itt vagyok. Ugye nem történt semmi?

- Miért kell egyből a legrosszabbra gondolni? – tettem fel a költői kérdést, habár Tamásnak ugyanezt tettem fel én is. Az alma nem esik messze a fájától. – Nem, nincsen semmi olyan. Viszont lehet egy bökkenő akadt.

- Hallgatlak, de gyorsan mondd – sürgetett anya. – Nagyon durván nagy a fejetlenség odabent. Nem akarom, hogy elrontsanak valamit és ezzel ugorjon a bónuszom.

- Elnéztem a beosztásomat és nem tudom, hogy így mi lesz Blankával – vallottam be és már szinte tartottam a reakciójától.

- Mennyire nézted el?

- Eléggé – húztam el a számat.

- Gergő, hogy tudtad elnézni? – akadt ki, pontosan, amire számítottam. A megérzéseim most sem hagytak cserben.

- Úgy, hogy nem vagyok tökéletes és nem is vagyok robot, így benne van a pakliban, hogy elnézek dolgokat – horkantottam egyet a hangsúlya miatt, mert úgy csinált, mintha vele ez még sohasem fordult volna elő.

- Jó, nem kell pánikolni – nyugtatta igazából saját magát, mert kettőnk közül ő volt az, aki felkapta a vizet. - Helga még mindig ott van – hárította át egyből a gondmegoldást másra, miközben neki a gyerekéről volt szó.

- Anya, tudod jól, hogy már így túl sokat kérünk tőle – emlékeztettem, hogy azért nem mindent arra kell fogni, hogy „ott van a szomszéd, nincsen baj", mert ezt elsődlegesen neki és nekem kell orvosolni és csakis akkor fordulni hozzá, hogyha minden kötél szakad. De úgy, hogy még el se küldtem neki az előbb csekkolt heti munkarendemet, nem is néztük össze, meg rendeztük le, hogy ki mit csinál, úgy nagyon nem helyénvaló, rögtön mást terhelni.

- Nem tudjuk megoldani máshogy – kapta elő a „hiába akarok, nem tudok mit tenni" kártyát, amihez párosult a tipikus hanglejtése is.

- Pedig megtudnánk – csúszott ki a számon, anya pedig tisztában volt vele, hogy lehetne megoldást találni. Valószínűleg csak szimplán nem akar.

- Ebbe most ne menjünk bele, jó? Így is van elég gond a menüvel...- tért át a saját, pillanatnyi problémáira, amit mindig csinált, amikor felmerültek újra és újra ugyanazok a gondok, amiket a felsorolása végén említett meg, ezzel is felkeltve bennem azt, hogy lássam be, ő mindent megtesz, de nem tud helyzeteket orvosolni. Volt időm és számos lehetőségem is kitapasztalni a szokásait, így tudtam jól, hogy ezt követi a bűntudatkeltés bennem, hogy mennyi mindenről mond ő le az érdekünkben. Csakhogy nem mindig ő a szenvedő alany, az áldozat, amit nem képes belátni.

- Jó, akkor menj és oldd meg a menüt – hagytam rá. - Majd én elintézem, mielőtt még Blanka is egy gonddá válik – mondtam neki halál komolyan végszóként, majd kinyomtam a telefont.

És ismét itt vagyunk.

Rám maradt, hogy találjak ki valamit.