- Tudom, veszek a boltból margarint. Nem felejtettem el - mondtam kapásból a szomszédomnak, Helgának a telefonba, mert már vagy egy hete ezzel terrorizált, csak vagy későn jöttem haza a munka miatt, vagy pedig szimplán kiment a fejemből, főleg, mivel az kötött le leginkább, hogy a Fülöptől által átküldött képekről gépeljem be a dolgozatot Gerda helyett, még azelőtt, hogy ő ezt megtette volna. A reakcióját pedig feleslegesen vártam napokon keresztül, egyszerűen elmaradt. Most viszont majdnem a ház összes fontosabb pontjára tettem ki egy post - it lapot, emlékeztetve magamat rá, nehogy kimenjen a fejemből ismételten.

- Most nem ezért hívtalak, de jó tudni. Esetleg 2040-re ide is érsz vele? - húzott egyből, amiért jó pár alkalommal ugrott kukába a tervem, miszerint veszek neki.

- Haha, nagyon poénos kedvében van valaki - hangosítottam ki a telefont, miközben az asztalomon kotorászva dobáltam bele a táskámba a cuccaimat, amik nem ártottak, ha nálam voltak az esti műszakban is.

- Megcsináltam a felsőt, amit ideadtál nekem – tért rá Helga a valódi indokra, amiért felhívott.

- A G betűt is belevarrtad? - indultam ki a konyhába, hogy összerakjak valamilyen szendvicsfélét, amit magammal tudtam vinni.

- Ki az? - tátogta anya, ahogy meglátott engem, mire én csak a szomszédos falra mutattam, amit egyből megértett. Ő a kanapén ücsörgött és valamire erősen koncentrálhatott a laptopot bújva.

- Bele. Majd gyere át érte valamikor és hozd a margarinomat is.

- Át sem megyek anélkül - ígértem meg neki egyből. Remélem, hogy most tényleg nem fogom elfelejteni.

- Egyébként csak úgy kíváncsiságból, minek neked egy ilyen felső? – érdeklődött Helga.

- Abba akarok majd menni vizsgázni - feleltem enyhe gúnnyal a hangomban. - Szerinted nekem lesz? – kérdeztem vissza cinikusan.

- Már minden lehetséges – hárított egyből. - Még lehet menne a lila, a szemed színéhez is.

- Na jó, hagyjál Helga. Majd valamikor átlépek - nyomtam ki a telefont, miközben még hallottam a falom keresztül is, hogy nevetgél.

- Milyen lila felsőről van szó? Az, amit vagy két héttel korábban becsomagoltam? - faggatott anyám egyből, ahogyan meghallotta, miről beszéltem a szomszédunkkal.

- Aha, az – nyitottam ki a hűtőt, hogy kipakoljak mindent, amiből tudtam szendvicset alkotni.

- De miért van Helgánál? Nem adtad oda Adrinak? Tényleg vele mi van? - csacsogott anyám, akivel sokkal jobb lett a viszonyom, mint amilyen eddig volt. Az Attilával történő végleges szakítása után, visszatért önmagához szerencsére és hiába próbálta keresni az a patkány, sőt a lakásunkra is eljött, mindig offolta őt. Pedig még nem is fenntartásokkal kezeltem ezt a nagy pálfordulását és úgy voltam vele, hogy az évek alatt párszor hallottam hasonlókat tőle, de sose tartotta be pár napnál tovább. Most viszont meglepett. Nem tudom, hogy meddig képes tartani is ezt az állapotot, de én csak örülök annak, ha minél tovább.

- Nem tudom mi van vele és nem is érdekel. A felsőt meg azért nem kapta meg, mert nem az övé - foglaltam neki össze röviden és a tekintetem a pulton hagyott cetlire tévedt, ahol egymás alatt voltak nevek, telefonszámok és címek.

- Mi az, hogy nem érdekel? A barátnőd nem? – ámult el anya, amiért ennyire hidegen hagyott Adrival kapcsolatban bármi.

- Pont nem - motyogtam és csak hallgattam, amiket mondott, fókuszálni már nem tudtam rá, mert egyből beindultak az agytekervényeim a címek láttán.

- Hogy tessék? Mióta nem az? Nekem meg miért nem szóltál? – bombázott kérdésekkel.

- Hivatalosan olyan két hete körülbelül, amúgy meg már azelőtt is voltak gondok és azért nem mondtam, mert nem fontos – vontam meg a vállamat.

- Pedig nekem igenis annak tűnik. Mégiscsak a barátnőd volt. Nem vagy szomorú vagy csalódott vagy akármi? – vizslatta az arcomat, hátha ki tudott volna olvasni belőle bármit is. - Mondj már valamit Gergő.

- Most mit vársz? - tártam szét a karjaimat tanácstalanul. - Jó ideje nem működtünk már együtt, sőt Adri volt az aki elsőnek kimondta, mert megelőzött, szóval inkább közös döntés volt. Megfelel?

- Sajnálom. Kedves lánynak tűnt - nézett rám anyám egy csalódott mosollyal az arcán.

- Nem kell. Sokkal jobban érzem magamat nélküle, mint vele – ismertem be hangosan. - Egyébként ez mi? - forgattam a cetlit az ujjaim között, miközben fél kézzel nekitámaszkodtam az asztalnak. - Mondd, hogy nem Tinderezel és a matcheidből vannak ezek.

- Dehogyis - nevette el magát. - Most elvagyok egyedül. Emlékszel, amikor mondtam, hogy lehet jobb lenne valahol máshol?

- Amit lehurrogtam azonnal - tettem hozzá, mire ő csak bólintott. - Nem hagyott nyugodni a tudat, mi? – kezdtem kapisgálni, hogy hova vezet ez a beszélgetés.

- Nem igazán – tette le maga mellé a laptopját és teljesen felém fordult. - Gondolkoztam eléggé sokat rajta és hogyha belegondolok abba, hogy egy teljesen idegen helyen élek veletek, megnyugszik a lelkem sokkal, minthogy ugyanitt képzelném el az elkövetkezendő éveket. Nyilván nem akarok dönteni nélküled, csak nézelődök.

- Úgy gondolod, hogy jobb lenne mondjuk Pesten? - kérdeztem halkan.

- Igen. Nézd meg, milyen albérleteket találtam – intett egyet, hogy menjek oda. Mögé sétálva, megálltam mögötte és a támlának nekitámasztva magamat, figyeltem, ahogyan újból maga elé veszi a laptopját és a könyvjelzőbe mentett oldalat nyitogatja meg egyesével. - Az egyiknek olyan jó a szobaelosztása, igaz a hatodikon van, de pár utcával arrébb van egy hamarosan újonnan nyíló étterem is – lapozgatta a képeket lelkesen, olyannyira, mint amilyennek régen láttam őt utoljára.

- Aha, tényleg jó – ismertem el, mert valóban fényévekkel szebb volt, mint a jelenlegi lakásunk. - Tudod mit? Csináld – löktem el magamat a kanapénk támlájától, hogy visszamenjek a konyhába.

- De biztos? Mert ha nem tetszik, akkor feladom és inkább nem kínzom magamat a lehetőségekkel.

- Teljesen – biccentettem egyet határozottan. Mindenki másképp igyekszik túllépni a múltbéli traumákon. Anya így szeretett volna, ha az a módszer, amit én részesítettem előnyben, hogy kétszer nem esünk bele ugyanabba a hibába, nem vált be nála. Vesztenivalója nincsen.

- De neked itt van az egyetem is... – töprengett hangosan, hogy mi változásokon mennénk keresztül. - Jó, mindegy. Inkább hagyjuk akkor. Felejtsük el – engedte el egyetlen másodperccel később az egész ötletét, amiért annyira odavolt.

- Attól még te tiszta lappal nyithatsz. Én meg maradok itt az egyetemen. Utána érdeklődöm a kolinak és ha kapok, meg is van oldva a helyzet – vázoltam fel egy lehetséges megoldást, ami nem volt kivitelezhetetlen. - Járok dolgozni, nyáron is úgyis megyek, kapok ösztöndíjat, simán fenntartom magamat úgy. Jó mindenkinek.

- És ha nem kapsz kolit?

- Majd kitalálok valamit akkor - vontam meg a vállamat. - Elég sok mindent feláldoztál már, most itt az ideje, hogy neked legyen valami kedvező - mondtam anyának teljesen komolyan, akit mintha meghatottak volna a szavaim. - Az új étterem már vár egy mesterszakácsra.

- Telefonáljak egyet szerinted? – tördelte az ujjait idegesen.

- Maguktól nem is fognak elérni - akasztottam le a kabátomat, hogy elinduljak. - Szia Blanka - kiáltottam egyet a húgomnak is, aki a szobájában rajzolgatott ezalatt.

- Még ne menj - csapta ki az ajtóját, majd mezítláb végigfutott a folyosón.

- Mondtam neked, hogy vegyél fel zoknit, mert meg fogsz fázni - szidta le anya egyből és most igazat adtam neki, mert kánikulában tökéletes végig futni a hideg kövön, de most nincsen július.

- Mindjárt. Ökölpacsi - szorította össze az apró kezét és felém tartotta, hogy üssek bele neki. Amióta Fédrával ez a "titkos" köszönésük, azóta mindenkivel eljátssza ezt.

- Ökölpacsi - érintettem hozzá az öklömet az övéhez, hogy elégedett legyen.

- Most már mehetsz - vigyorodott el.

- Zokni - mondta anya anélkül, hogy felnézett volna a laptop mögül.

- Tudom - ment vissza nagyokat dobbantva a szobájába Blanka, mint akinek egyáltalán nem tetszik ez az ötlet.

[...]

- Nem éppen látszódik rajta, hogy összetörted a szívét - jegyezte meg Dominik, amikor odaértem az általuk alkotott kis körhöz és Adri irányába biccentett, aki tőlünk olyan 350 méterre sétált hangosan nevetgélve Toriékkal. Azóta, hogy végtére közös megegyezéssel szakítottunk, nem is beszéltem vele és őszintén szólva nem is hiányzott az életemből. Sokkal jobban megvoltam nélküle, mint vele.

- Gergőn se látszott – vágta rá Peti.

- Mert nem is tört össze a szívem - dobtam le a táskámat a padra. - Mit kell sürgősen nézni, ami nem ért rá? – néztem végig rajtuk, mert nem volt világos, hogy mi nem várhatott és miért kellett átrohannom az egész városon.

- Csekkoljuk a többi egyetemről érkezetteket - magyarázta Peti, egyenesen abba az irányba bámulva, ahol gyülekeztek a kiöltözött diákok, mivel ma volt a nagy jogi verseny napja.

- De minek? – értetlenkedtem.

- Tudod össze kell vetni, hogy itt vagy ott jobbak-e a csajok - magyarázta Dominik, hű kujonhoz méltóan. – És mivel szingli lettél te is, így nyugodtan bámészkodhatsz te is.

- Akkor csináld - hagytam rá, mert ő ezt a programot tényleg komolyan is gondolta és nem viccelt.

- Lemaradtam valamiről? - sietett hozzánk oda Szabi is.

- Á, semmi különösről. Eddig a mi oldalunk áll nyerésre - állapította meg a helyzetet Dominik, aki elég régóta szobrozhatott idekint, hogy ezt ki tudja magabiztosan jelenteni.

- Annyira egy barom vagy - szóltam le őt egyből, mert amennyire ismertem őt, tudtam előre, hogy ettől csak rosszabb lesz és a végén mindenkit tárgyiasítana.

- Most nem az összehasonlításról beszélek, hanem hogy nyertünk. Szóval lógsz nekünk - mutatott egy teljes fogsoros inkább már vicsort, mint vigyort Dominik.

- Mi van? - zavarodtam össze, mert sehogy se rémlett, hogy mégis miről beszéltek ezek.

- Mikor is szakítottatok véglegesen Adrival? - támadt le Szabi idegesen.

- Fülöp bulijának napján. Miért? – kapkodtam közöttük a tekintetemet.

- Ez kérem, ahogy a szorzóval nézem fejenként kétezer lesz - nézett fel a telefonjából Peti, mire Szabi saját magát átkozva elkotorta a pénztárcáját, amit meg végképp nem értettem.

- Fogadtuk még aznap, amikor a Spotlightban voltunk, hogy mikor mentek szét Adrival - motyogta Szabi, miközben számolt.

- Mi egy héten belülre tippeltünk, Szabi meg többre, mint egy hét. Úgyhogy perkál - húzta ki magát büszkén Dominik, amiért lehúzta a haverját.

- Milyen jó barátok vagytok ti - közöltem cinikusan és csak ámultam, amiért tippmixet csináltak belőlem igazából.

- Most mi van? Feltűnt, hogy hogyan reagáltál, amikor Gerda szóba jött. Lehet részeg voltam...

- Nem is kicsit - tettem hozzá, mert azért a teljes igazság az volt, hogy beszélni alig bírt a gyerek.

- Jó, akkor nagyon részeg voltam, hogy örüljél - egészítette ki a kedvemért Dominik a sztoriját. - Viszont attól még igenis észrevettem, hogy befeszültél. Nem tudsz átvágni, jó?

- Ha megerőltetném magamat, akkor menne - törtem ketté egyből az elképzelését, hiszen őt a lehető legkönnyebb manipulálni. Csak a hiteles előadáson múlik az egész.

- Meg tudom érteni, hogy miért szóltad le a bulin. Ha akkor a helyedben lettem volna, nem lettem volna annyira visszafogott - meredt oldalra Peti, mire mindhárman arra néztünk, amerre ő, hogy megértsük mégis mire érti ezt.

A füves részen tömörült egy csoportot alkotva Fülöp, Luca, Nina, Stefi, Villő, Róza, Dávid, Dexter, Eszter, akik mintha faggatták volna a kiöltözött Konrádot és Gerdát, akik valószínű, hogy most végeztem a versenyen. Nem lehetett érteni, hogy mégis miről beszélnek a távolság miatt, sőt a két versenyző profi faarccal bámult maga elé, így csak tippelni lehetett az eredményről, amibe inkább nem megyek bele, mert a végén én is vesztenék, mint Szabi, amekkora balfék vagyok.

- Lehet, hogy az apja miatt van itt az egyetemen, de a gének azért erősen rendben vannak - jegyezte meg Dominik, ahogyan végigmérte Gerdát, mire unottan összenéztünk Szabival. Nyílt titok volt, hogy bejött rendesen a szőkeség stílusa Dominiknak, aki akárhányszor összefutott vele, mindig szóvá is tette. Nem tudtam hibáztatni, tényleg kellemes volt ránézni.

- Állj már le, mondd magadban inkább, mert unom - mondta Peti.

- Hallod Gerda – üvöltötte el magát hirtelen. - Áll még az a kajálás? - kérdezte hirtelen Dominik, amikor a magassarkújában sétált el előttünk a kisebbik Balla, egyetlen szó nélkül. - Most akkor ez egy nem? - kiabált utána Dominik, aki tuti, hogy azért csinálta, hogy kiprovokáljon valamiféle reakciót tőlem. Gerda viszont, mintha észre se vette volna, sietősen lépdelt a keleti része felé a campusnak. Sose megy arra, sőt órája sincsen az ott lévő épületben a mai napon, amennyire én tudom, így csakis a könyvtárba igyekezhetett ennyire, valószínű azért, hogy egyedül lehessen és békén hagyják őt egy kis ideig. Attól még, hogy ő azt hitte, hogy sose figyeltem arra, amiket mondott vagy csinált és csak a saját dolgaimmal törődtem, nagyot tévedett, hiszen igenis észrevettem, hogy mik azok a tipikus Gerda reakciók, amiket mindig csinált menetrendszerűen. Ha valaki hatalmas baromságot mesélt el neki, mint amilyeneket én is tettem, csak forgatta a szemét és olyan arcot vágott, mint aki, nem akar hinni a fülének. Hogyha indulatosan reagált még arra a kijelentésre is, hogy szép az idő, akkor biztosan az apja húzta fel újból, mert sok mindent eltűr, meg nyugodtan próbál kezelni, kivéve, ha Nándor szóba kerül, amire azonnal ugrik.

Lehet, hogy csak egy kis részét ismertem neki, azt viszont nagyon jól. Jobban, mint a barátaim többségét vagy akár a saját anyámat.

Soha többet nem megyek semmilyen se versenyre, se közösségi helyre, sehova. Csak és kizárólag a könyvtárban, a munkahelyemen és otthon, néha - néha pedig az utcán futva láthatják majd a személyemet az emberek.

Mert egyszerűen kudarcot vallottam. Mindenféle értelemben.

Kezdve a versennyel, folytatva az apámmal éveken át tartó folytonos veszekedésen túl, egészen addig, hogy akármit is csinálok, abból én, csak és kizárólag szarul jöhetek ki, egyszerűen elegem lett.

Már az egy csodával volt egyenlő, hogy az első fordulón továbbjutottunk Konráddal, tekintettel arra, hogy a leadási előtt 48 órával, ő a végére se jutott a saját részének, az enyém, amit a konzulensünk meg jóvá is hagyott, pedig szimplán elszállt. Utóbbit köszönhetően a drága testvéremnek, Axelnek, aki a tanácsomat megfogadva, akkorát rávágott szerencsétlen, alapvetően már haldokló laptopomra, ami lefagyott az általa tartott töri óra kellős közepén, hogy az nemcsak, hogy leesett az asztalról, de ketté is tört. Én barom állat meg nem töltöttem volna fel korábban iCloudba vagy esetleg Onedriveba, hogy megelőzzem a bajt. Á, dehogy. Balla Gerda leragadt 2009-ben és csak lefotózta a biztonság kedvéért, mert a kép nyilván egyből előhívható begépelt szöveg formájában. Szóval egy alapos összeomlás és abból való felépülés után az agyamban csak cikkáztak a gondolatok, hogy most hogyan és mint csináljam meg, mert természetesen mindenkinek akkor kell a sajátja, amikor vészhelyzet van. Így csóró létemre Andor iPadjén kezdtem el pötyögni, ami azért is volt kellemetlen, mert fél óránként beálltak az ujjaim, valamint a vakon történő gépelésem is meghiúsult, ugyanis nekem szükségem van arra az érzésre, hogy lenyomtam egy billentyűt, ami most a kijelzőn nem valósult meg. Egy ideig felhangosítottam, hátha kiváltja a gomblenyomást, de csak a fejem fájdult meg tőle. A hangalapú diktálás szóba se jöhetett, mivel utána össze – vissza kellett volna hivatkozom, ami még több időt vett volna el, mint az ismételt begépelés. Elvileg valami speckó helyen a merevlemezemről le lehetett volna szedni, mármint Fülöp ilyesmit magyarázott nekem, mivel nem értek hozzá bíztam benne, viszont az legkésőbb a rá következő hétfőn vagy kedden lett volna esedékes, az meg késő lett volna. Konráddal gyorsvonalban voltam, így a napszak bármelyik pillanatában, ha ráírtam, felhívtam, videóhívást kezdeményeztem vele másodpercen belül létre is jött a vonal vagy jött tőle a válasz. Az egészben pedig a csoda az volt, amikor szombat délelőtt közölte velem, hogy látszódik, hogy nem aludtam és össze - vissza beszélek vele, mert elküldtem már neki e-mailben, ami azért volt durva, mert én nem tettem semmi ilyesmit, mivel akkor még nagyon nem álltam vele sehogy se, nemhogy fullosan átpasszolni neki, hogy egységesítse. Eleinte teljesen azt hittem, hogy Konrád gépelte be helyettem rapid tempóban, de aztán rájöttem, hogy neki meg sincsenek az én képeim, másrészt meg Fülöp feltűnően ütötte már akkor is a billentyűzetet, amikor hazajöttem, sőt még aközben is, amikor én hideg törülközővel a homlokomon feküdtem a kanapén, hogy összeszedjem magamat. Szóval biztos, hogy ő sunyiskodott és valamiért nem lepte meg, amikor hálából csináltam neki másnap browniet.

Ezen felül még Konrádnak is sikerült befejeznie, a konzulensünk is áldását adta rá, így már küldtük is, tehát tényleg olyan last minute hajrát nyomtuk, amit még egyik vizsgaidőszak alkalmával sem. Nyilván az első körös eredményekre várni kellett, de természetesen azalatt sem volt semmiféle nyugvás, mert akkor nem a plusz munkák miatt stresszeltünk, hanem rendesen az egyetem miatt, mert a tanárokat valami erős szélütés érhette. Konkrétan meghülyült az összes és tuti, hogy összebeszéltek, hogy minden egyes zh-t, kielőadást egymásra pakolva írjunk meg és adjuk elő. Ergo egy tanulási hullám indult meg, aminek olyan tegnapelőtt lett vége. Ezzel párhuzamosan megjött az is, hogy igazából mindenki továbbjutott, ami eléggé ritka, tekintve, hogy országos eseményről volt szó. Csak utána megtudtuk azt is, hogy éppen a szűkös határidők miatt, illetve még azért is, mert nem volt megfelelően, széles körben meghirdetve, így rekordszámúan alacsonyan jelentkeztek rá és az meg milyen már, hogy témakörönként két csapat, vagy személy, attól függ, hogy milyen kategóriában indult, méri össze a tudását. Így nappal tréningen voltam, amit a felkészítő tanárunk tartott, de olyan szinten, hogy még fel is hívott minket hétvégén is, hogy keresztkérdést tegyen fel, de ezt Konráddal egymás között is eljátszottuk, éjszaka pedig a tantárgyaimra tanultam. Rendes harc alakult ki itthon, amiért az össznépi vasárnapi ebéden csak negyedórát ücsörögtem velük és egyből mentem vissza oda, ahonnan jöttem. A nappaliba. Nem tudom, hogy miért, de ott sokkal jobban fog az agyam és hatékonyabban tanulok, mint bárhol máshol az egész házban.

Egyetlen jó volt az elmúlt időszak töménytelen eseményeiben, mégpedig az, hogy nem volt energiám foglalkozni mással. Ezalatt pedig Gergőt értettem, aki minden lehetőséget megragadott arra, hogy beszélni tudjon velem. Kezdetben napi szinten többször hívott, mivel tudta jól, hogy az ignorálás mesterével van dolga, így, ha nem akartam, akkor nem is engedtem, hogy elérjenek, ha pedig írt volt bárhol is, nemes egyszerűséggel letiltottam volna. Fülöppel üzent, az egyetemen próbált elkapni, tesin mindenáron beszélgetni szeretett volna velem, bejött a munkahelyemre, én pedig ahol nem tudtam menekülni, ott tettettem a süketet. Esténként vagy nap közben, amikor több időm volt vagy éppen a regenerálódási időmet töltöttem, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne ráírni, hogy feldobjon, egyáltalán beszélni vele, hogy elterelje a figyelmemet, mert valahol nagyon mélyen hiányérzetem volt. Annyira mindennapivá vált, hogy beszéltem vele mindenféle dolgokról és hogy most ezt hirtelen megszakadt, nem szerettem volna. Viszont amikor az ujjam a hívó gomb felett körözött, újból beugrott a kép Fülöp bulijáról és utána, amilyen lazán letudta annyival, hogy „amiről nem tud, az nem fáj", azt, hogy velem csalta meg a barátnőjét, hogy egyből elment az ötlettől is a kedvem. Így pedig, hogy a kósza gondolataimat elnyomjam, minden erőmmel koncentráltam arra, ami lényegesebb volt.

Persze az erőfeszítés, az érzet, hogy oda - vissza tudtuk az összes létező, provokáló kérdést a dolgozatunkkal kapcsolatban, mivel a tanár úr már volt zsűritag rajta régebben, így zsigerből jött neki, hogy milyen jellegű kérdések szoktak érkezni, a sok veszekedés, hajnalig tartó telefonos egyeztetés után, a mai döntőn egyszerűen elvéreztünk. Amire se mi, se senki nem számított, ennyi készülés fényében.

Nem mintha magunkat védeném vagy bármi, mert nyilván az eredményünk is hozzátett, de az az egyetem, akik megkaptak minket, hogy opponáljanak, olyan kérdéseket tett fel, amik sehogy, de tényleg, sehogy nem kötődtek a mi témánkhoz, sőt még konkrétan majdnem asztalborítás is lett a vége, mert ők is beindultak, már Rádayval nekünk is elegünk volt, mert akármit mondtunk, ami teljesen igaz volt, sőt a hatályos jogszabályt még szó szerint fel is idéztem paragrafusszámmal meg mindennel együtt, ha már megszenvedtem vele, hogy megjegyezzem és vissza tudjam mondani, mintha meg se hallották volna. Nyomták a saját igazukat. Ha tudtam volna, hogy ez egy vitaest lesz és nem egy verseny döntője, ahol nem kellett volna ilyennek kialakulnia, hanem csak kérdés - válasz formátumnak, lehúzok előtte két - három felest és egyből sokkal vehemensebben állok hozzá én is. Ez viszont nemcsak minket háborított fel, hanem a tanárunkat is, aki a nézőtéren szintén jelen volt és már rendesen dobolt az öklével a pad tetején, fújtatott, csoda, hogy nem küldték ki. De teljesen mindegy már, hiszen harmadikok lettünk a négy csoportból, akikkel egy témába raktak minket. Ez azért szomorú, mert pont az az egyetem lett az első, akik provokáltak. Sokkal szarabbak voltak, mint mi és még utána a két srác itt verte a mellét, hogy „húú ők mennyire jók voltak" és mindenki másra tökre lenézően néztek rá. Ha azok, akik másodikak lettek, nyerték volna meg, egyetlen szavam se lett volna, még meg is öleltem volna a két lányt gratulációképpen, annyira szimpik voltak. Sőt az eredményhirdetés után még oda is jöttek hozzánk, hogy sajnálják, meg sokkal jobbak voltunk, mint a tényleges eredmény, csak ez nem számított. Le volt papírozva, ergo így van.

Nyilván, hogy akik tőlünk indultak, adták az ívet rendesen, főleg nekem, de akármi lett volna a vége, akkor is megkaptam volna. Ha nyerünk az, azért van, mert apám keze benne van, ha vesztünk, tehát ami most állt fenn, akkor meg apám nélkül helyem sincsen ezen a szakon, mert nem tudok teljesíteni. Ezt pedig nyilván tetézte az is, hogy mivel természetesen drága és egyetlen rektor úr intézte el, hogy a döntő helyen a CJE-n legyen, ő is részt vett rajta és nyomon követte a verseny állását. Amikor kimondták, hogy négyből harmadikak lettünk, ami egyfelől bronzérem, másfelől utolsó előtti helyezés, mintha az arcán egyfajta elégedettséget, egy "én megmondtam, hogy nem neked való a szak" üzenetet véltem volna felfedezni. Eléggé szomorú, hogy a saját lánya kudarca dobja őt fel ennyire. Még szerencse, hogy már annyira se vagyunk beszélő viszonyban, mint eddig, így biztosra is mentem abban, hogy nem fog odajönni szánakozni vagy kárörvendeni, mert tőle mindkettő kitelt volna.

Még állófogadás is volt az eredményhirdetés után, ami igazából csak a zsűrinek, meg a felkészítő, kísérő tanároknak szólt, de minket is meghívtak rá, azonban Konráddal teljes egyetértésben nem mentünk el rá. A campuson a többiek meg már teljes lázban értek és amint meglátták, hogy jövünk ki Bálinttal együtt, aki meg képeket csinált végig a versenyről, hogy fel tudják tenni, majd a hivatalos egyetemi honlapra, egymás szavába vágva kérdezgettek. Amikor meg mondtuk, hogy utolsó előttiek lettünk egyszerűen csak röhögni kezdtek, mintha kamuznánk. Hát szerintem se Ráday, se én nem vagyunk olyan jó színészek, hogy a teljes elkenődöttséget ennyire jól adjuk elő, aztán leesett nekik, hogy ez nem vicc, tényleg ez van, teljes képzavar állt elő. Konrád is meg én is, egy szót sem akartunk inkább mondani erről a kínzásról, el is menekültünk, de ahogy hallottam Bálint mindent lefedően mesélte el nekik, hogy mi is zajlott pontosan. Azt nem tudom, hogy a szaktársam hova menekült, de én a könyvtárba, ahol tudtam jól, hogy úgyse keres senki se, hogy szánakozzon rajtam.

Persze a fülesemben ordító zenével, csak magam alatt vágtam a fát, mert a The Neighbourhood dala egyből eszembe juttatta az Adri - Gergő párost, akik még a mai napig sem szakítottak egyébként.

" Did it make you feel bad
When you cheated on your man last night
Did I even ever cross your mind "

Nem elég a bukás rettentően kellemes érzése, most még a bűntudatom is újból feltört, akármennyire is igyekeztem elterelni a figyelmemet, lekötni magamat, hogy ne rágódjak a Fülöp buliján történtek miatt. Amikor azonban ez nem jött össze, szinte már megfulladtam, már az emlékképektől is, főleg így, hogy minden, amivel eddig lefoglaltam magamat, véget ért. Ráadásul nem a legszebb módon.

A könyvtár emeletének csendjét, csakis az én fülemben ordító zene tölthette ki, mivel rajtam kívül körülbelül senki sem tartózkodott a létesítményben.

Mázlimra a legtöbb hallgatónak ilyen időintervallumban ugyanis órája volt, hiszen a délutáni kettő óra az, amikorra mindenki szívesen vesz fel órát. Nem kell reggel felkelni korán és nem is végez későn. Egyszóval a tökéletes arra, hogy egy jó kis kajakóma után, félig éber állapotban ücsörögjön egy dögunalmas másfél órát, amin igazából semmit sem kell csinálni. Természetesen, hogyha elméleti előadásról van szó és az oktató nem tervezi interaktív formára venni a figurát.

Ez alól nyilván kivétel voltam, mert nem vagyok szerencsés ilyen téren sem, hogy jól fel tudjam venni az óráimat, mert az élet mindig megszívat. Ahogy most is, mert nem jó kedvemből ücsörgök ezen a helyen, ahova mindig csak akkor jövök, hogyha valami beadandót kell írnom és szükségszerűen anyagot kell gyűjtenem, hanem mert önkéntes száműzetésbe parancsoltam saját magamat. És az elmúlt hetekben, úgy érzem, hogy ez volt a lehető legésszerűbb ötletem.

Csakis a laptopomra koncentrálva tanulmányoztam a következő heti beosztásomat, ami finoman fogalmazva is egy rakat szarral lett egyenlő, pontosan, mint az életem, ugyanis mióta a drága "kollégám" Debóra készíti el ezeket, azóta mindig kitol velem, mert egyszerűen nem bírja elviselni a képemet. Még akkor is csak arra figyeltem, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy leült valaki az asztal másik oldalára, egyenesen velem szembe.

- Tudom jól, hogy hallasz - morogta unottan, miközben a karjait maga előtt összefonva, hátradőlt a kényelmetlen székben és engem figyelt.

- Nem, nem hallak - ráztam meg a fejemet és szándékomban állt, nem társalogni vele. - Nem látlak és nem is ismerlek. Úgyhogy szia - csaptam le a laptopomon tetejét és a hónom alá kapva, visszavonulást hirdettem. Tehát már itt sem lehet nyugtom. A táskámat felkapva a földről, azonnal a vállamra dobtam és még szaladtam le a lépcsőfokokon, már amennyire a cipőm engedte, belegyömöszöltem a dzsekimet, mert ha most nekiálltam volna felvenni, azzal meghiúsítottam volna a saját tervemet, miszerint a lehető leggyorsabban lehúzom a csíkot.

- Most komolyan ennyire levegőnek akarsz nézni? - lépdelt mellettem, miközben a kabátjába belebújt, hiszen attól még, hogy kezdett tavaszodni, még nem volt olyan időjárás, hogy csak pólóban lehessen rohangálni.

- Nem csak szeretném, hanem már ezt teszem - köszörültem meg a torkomat és akármennyire igyekeztem képtelen voltam akkorákat lépni, amivel ez meg is valósulhatott volna, főleg úgy, hogy a nyomomban egy jetilábbal rendelkező személy loholt.

- Mit csináltam egyébként, amiért ezt a bánásmódot érdemlem? Először levegőnek nézel, most meg már nem is ismersz. Haladunk - kerülte ki az előttünk ballagó elsős lányt, miután becsukta maga után a könyvtár ajtaját és kiértünk mindketten a folyosóra.

- Na szerinted mégis mit csináltál? - torpantam meg egy pillanatra és a dühtől magából sugárzó szemekkel néztem rá.

- Nem kell túlreagálni a dolgokat Gerda – közölte higgadtan, mintha mi sem történt volna.

- Szerintem nem reagálok túl semmit se. Miattad van ez az egész - mutattam körbe a kihalt folyosón. - Hogyha nem járt volna el a pofád, akkor most nem lennék a közutálat tárgya. Szóval köszönök szépen mindent neked Gergő, de látni nem akarlak többet – mondtam halál komolyan, mire ő már nyitotta a száját, hogy kontrázzon valamit, majd végül meggondolta magát és bezárta. Ezt pedig nagyon jól tette. Életében először volt egy helyes választása, csak kár, hogy ilyen körülmények között.

- Most amúgy nem hiszem, hogy ugyanarra gondolunk – zavarodott össze. - Mégis mi közöm van nekem ahhoz, hogy utálnak téged? - torpant meg a folyosó kellős közepén.

- Nyilván te nem bírtad befogni a szádat arról, hogy az apám a rektor. Más egyszerűen nem lehetett - fordultam vissza, hogy face to face vívjuk meg ezt a csatát, ha már belerángatott. Ebbe is.

- Komolyan kinézed belőlem? Tényleg? – pislogott nagyokat, mintha nem tudta volna elhinni, hogy ilyesmit merek egyáltalán feltételezni róla.

- Gergő, az én szememben elsüllyedtél a történetek miatt, innentől pedig akármit el tudok képzelni rólad. Meg már nem azért, de nem én harsogtam az udvaron az apámról, hanem te - emlékeztettem vissza a két héttel ezelőtti katasztrofális bulira, amikor a kukák mellett ücsörögtünk, mielőtt az óriási hiba megtörtént volna.

- Nem volt a közelünkben senki se.

- Attól még üvöltöttél.

- Igen, hogy halld, amit mondok - meresztgette a szemét és láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. - Jó, tudod mit? Hibáztass, kend rám, hogyha így a jobb a lelkednek. De akkor sem én voltam.

- Persze, hogyne - legyintettem egyet és egy keserű vigyorral az arcomon, megkerültem őt, hogy menjek a dolgomra. Nagyjából már összeszedtem a maradék önbizalmamat, hogy a kudarccal a vállamon képes legyek szembenézni a többiekkel. Ahogy elléptem mellette, azonban megragadta a karomat, mire azonnal kirántottam a szorításából. - Hagyjál már.

- Lehet csináltam meg biztosan fogok is még patkány dolgokat művelni, de sosem árulnálak se téged, se senki mást - nézett bele a szemembe, hogy érzékeltesse komolyan beszél.

- Ezt megtetted akkor, amikor megcsaltad Adrit - suttogtam, mert már csak hiányzott volna, hogy nemcsak a rektor lánya legyen, hanem egy újabb címkét rám ragasszanak. Lehet mondani, hogy milyen szar Róza helyzete, meg elképzelni, hogy milyen lenne az ő helyében, azonban úgy az igazi, amikor valóban átéli az ember, hogy nem tud menni sehova, mert jobbik esetben csak gúnyosan, esetleg elítélően összenéznek a jelenlétem miatt, rosszabbik esetben pedig nyilván a véleményüket is kifejtik egymás között olyan hangerővel, hogy természetesen meghalljam én is, mert addig nem lehet átérzeni, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg az ember,

- Elhiheted, hogy eszembe se jutott még a létezése sem akkor - pillantott körbe ő is, hogy van-e a közelünkben valaki, bárki.

- Ez nem mentség. Elmondtad Szabiéknak?

- Nem, senkinek se. Ha nem tűnt volna fel, nem osztok meg velünk meg sokat meg úgy ámblokk mindenkivel a magánéletem minden egyes mozzanatáról.

- Én sem mondtam el senkinek el. Maradjon ez így is - komorodtam el, majd újból megcéloztam a kijárat felé vezető utat, hogy minél előbb beérjek a plázába és elszabaduljak a kialakult fojtogató légkörtől.

[...]

- KJ Apa vagy Cole Sprouse? - kérdezte hirtelen Villő a Stefi ágya előtti szőnyegen feküdve. Egyszerűen mindannyiunkon látszódott, hogy mennyire ki voltunk készülve, így csak nyugdíjas lányos partit tartottunk, annak ellenére, hogy Bálint még figyelmeztetett is minket, nem tudom, hogy viccből vagy pedig komolyan gondolta, hogy óvatosan, mert nincsen kedve a kórházba menni a hajnalok hajnalán. Ehhez képest Villő valami újságot talált, amit olvasgatott, Stefi az ágyán feküdt és kapcsolgatta a TV-t, minden egyes csatornát kommentelve, Nina még sehol nem volt, de az információim alapján vagy ebben vagy pedig valamelyik környező utcán lakik, szóval akármelyik pillanatban befuthatott, Eszter a házigazda mellett hason feküdve támasztotta a fejét és az ágy végénél szintén a földön ülő Rózával osztozva egy fülhallgatón, közösen bámulták, utóbbi telefonján valami sorozatuk új évadjának utolsó részét. Én meg az ablak alatt lévő párnázott ládán ücsörögtem, hátamat a falnak támasztva és csak bámultam kifelé az utcára.

- Szóltál? - állította le Róza a sorozatot és Villő, vagy inkább neki csak a lába felé nézett, hiszen abból a pózból sok mást nem láthatott.

- Kit választanál? KJ Apa vagy Cole Sprouse - ismételte magát újból, feltartva a magazint, aminek a főcímlapján szerepeltek.

- Tom Ellis - válaszoltam egy teljesen másik opciót, mivel a két említett úriember közül egyiket sem favorizáltam.

- Én nem tudok dönteni közöttük - ismerte be Eszter, aki nagy Riverdale fan volt régebben egyébként. - Olyan nehéz.

- Pedig nagyon egyszerű a helyzet. Csak arra kell gondolnod, hogy kihez tartoznál szívesebben - vonta meg Villő a vállát, miközben lapozott egyet.

- Én nem akarok tartozni senkihez se. Mert nem vagyok egy elcseszett tárgy, amit lehet utána pótolni - vágta rá Stefi gondolkodás nélkül. Ebben legalább egy véleményen voltunk.

- Téged nem is lehetne pótolni - vágta rá Róza egyből, mire csak összenéztünk. Ez azért eléggé igaz. Stefi egy olyan személy, akivel ritkán találkozik az ember, de akkor is mély benyomást tesz rá akaratlanul is.

- Engem meg még úgy se - szólt közbe Hunor, mire a nyitott ajtó felé kaptam a fejemet és tényleg ott ácsorgott a küszöbön az ikertestvére, nem pedig csak beképzeltem a hangját.

- Húzzál már innen - dobott felé reflexből a testvére egy párnát, mintha az valami hatalmas súllyal bírna, mondjuk én inkább egy szót sem szólok, hiszen ugyanígy szoktam reagálni, amikor Fülöp vagy Axel zaklat. - Mit keresel itt egyáltalán?

- Itt lakom – mondta olyan stílusban Hunor, mintha nem lett volna egyértelmű.

- De minek? - fújtatott egyet Stefi, majd tovább nyomkodta a távkapcsolóját. - Ezt a szart is minek fizetjük, hogyha semmi jó nem megy rajta, ha? – folytatta a dühöngést, amiért semmilyen jó műsört nem talált.

- Jaj, egy kiskutya - dobta el magazint Villő, amikor befutott, mint egy buldózer, egy fekete aprócska, kimondottan masszívnak kinéző mopsz. Miért nem tud meglepni, hogy a Bogdán családban még a kutya is így közlekedik?

- Csak mondani akartam, hogy itt vannak - vigyorodott el Hunor.

- Kik? - kérdeztem kíváncsian.

- Nagyapámék - sóhajtotta Stefi gondterhelten és a kezéhez közel eső párnát egyszerűen az arcába nyomta.

- Nem is tudtam, hogy tartotok bent kutyát - ölelgette magához Róza Mopszikát, aki kifejezetten élvezte, hogy a figyelem központjában van.

- Mert nem is - motyogta Stefi.

- Lennék Mopszika helyében - bámulta Hunor, ahogyan gyöntöli a lányt a kutyát.

- Esküszöm, hogy téged is be kellene oltani veszettség ellen - oltotta be a húga egyből, aki szerintem egyetlen alkalmat sem hagy ki, ha ezt megteheti.

- Stefike, le lehet fáradni! Kész a kaja - ordított fel egy férfihang, mire Mopszika, mintha az angyalát látta volna, vissza kiszaladt, ahonnan jött.

- Előre szólok, hogyha bárki beszól nektek szóljatok vissza, mert itt senki nem sértődős fajta. Nem kell visszafogni magatokat - adta ki Stefi az instrukciókat. - Itt van mindenki? - bújt bele a szőrmés papucsába, majd Hunor felé fordult, aki mintha arra várakozott volna, hogy mi is elinduljunk és ne kelljen egyedül mennie.

- Igen. Többen is, mint kellene - húzta el a száját, a húga pedig lefagyott egy másodperc erejéig.

- Kriszék - jelentette ki Stefi, bármiféle rákérdezés nélkül és pusztán nézésből letárgyalták ezt egymás között Hunorral. Lehet valamiféle ikerkommunikáció van közöttük, hogy képesek megérteni a másikat beszéd nélkül. Néha Eszterrel nekem is megy ez, de csakis bizonyos helyzetekben.

- Most valami nagycsaládi banzáj van amúgy? - érdeklődtem, miközben a vastag kapucnis pulcsimat magamra ráncigáltam, hiszen este lévén már annyira nagyon meleg nem volt, hogy póló - kabát kombóban tébláboljak a szabad ég alatt.

- Sajnos igen – húzta el a száját Stefi. - Nagyobb, mint amire számítottam.

- Őszinte részvétem - vágtam rá azonnal, hiszen tisztában voltam vele, hogy mennyire kínosak és kellemetlenek tudnak azok lenni. Apám jelenlétében nem szükség ahhoz, hogy mindenki összegyűljön, mert önmagában is kiveri ezt a mértéket. Viszont, ha ő nem tisztel meg a megjelenésével és hála istennek azért ez inkább a jellemző, akkor igaz nem vagyunk egy olasz család, akik mindenkivel üvöltenek, még akkor is, hogyha nem veszekedésről van szó, hanem pusztán, egy szimpla beszélgetésről, csak a hangszínünk túl magas, de attól még van káosz nálunk is. Tisztán emlékszem, hogy akkor is összegyűltek nálunk, mármint azok, akik "befogadtak" minket, újakat a családba, amikor helyretették az orromat és jöttek látogatni, mintha valami hatalmas műtéten estem volna át. Nyilván nem azért vállaltam ezt be, merthogy nekem nem tetszett az orrom formája, esetleg túl vagy volt, hanem mert rohadtul orrsövényferdülésem volt és olyan mértékben dugult be néha, hogy nehezen kaptam rajta keresztül levegőt. Mondjuk lehetséges, hogy kicsit eltúlozva, felnagyítva emlékszem a történetekre, mert tele voltam nyomva fájdalomcsillapítóval és tiszta kábán feküdtem, de amit leműveltek ott, egy Mónika Showt lepipált volna.

- Csak legyen már vége - nézett az ég felé Stefi, mintha imádkozott volna. - Ez Nina? – kapta fel a fejét egy hangra, ami lentről jött.

- Aha – bólintott egyet Hunor, hogy megerősítse a húga gondolatát.

- Írta is, hogy pakolgatja a székeket - mutatta fel Róza a telefonját, ahol a közös csoportunk volt megnyitva.

- Az isten verje meg, hogy nem tud elszakadni Somától - trappolt le Stefi idegesen a lépcsőn és a lépteitől hangzott az egész ház.

- Hallod, itt ne hagyj már - sietett utána Villő, ahogyan észlelte, hogy ő aztán nem fog minket megvárni, hanem nagyon is komolyan vette az „érezd otthon magadat" kijelentést.

- Jól vagy Gerda? - kérdezte hirtelen Hunor, amit nem tudtam hova tenni. Először is. tudta a nevemet, pedig már összefutottunk nem is egy alkalommal, de azokon mindig azt hitte, hogy új vagyok, illetve még feltűnően normálisan viselkedett. Szerintem az arcomra volt kiírva az, hogy furcsálltam az egész kérdését, így egyből folytatta. - Mesélte a bányarém, hogy mi volt a versenyen, meg, hogy kiderült ez a "rektor az apám" dolog is.

- Kiadta feladatnak, hogy fogd vissza magadat, mi? - tippeltem egyből, amiért ennyire nem Hunorosan viselkedett.

- Mondjuk úgy, hogy megfenyegetett, hogyha nem fogom magamat vissza, baj lesz – fogalmazott finoman. - A cimbim szokásait lopja.

- Ki a...- gondolkoztam el, hogy milyen cimbijéről beszél egyáltalán. - Konrád? – ugrott be egyből, ahogyan végigmentem azokon az opciókon, akik lehetséges haver jelöltek lehetnek nála, pluszban Stefi is ismeri.

- Aha, neki a szokása ez. Mindegy, tényleg nagyon sajnálom mindkettőt - hadarta halkabban, ahogy leértünk a lépcsőről, ugyanis lent már sürgött az egész Bogdán család. Csodálom azt, hogy egyáltalán elfértek a házban, amennyiben voltak.

- Köszönöm, de utóbbit felesleges, azon nincsen mit sajnálni - vontam meg a vállamat, mert ez csak egy tény, ami ellen nem tudok tenni.

- Igazából van - köhintett egyet zavartan, mire nekem elkerekedett a szemem. Éreztem én, hogy itt valami nagyon nagy sunyiság folyik, csak nem tudtam még elképzelni se, hogy micsoda.

- Tessék? – lepődtem meg a reakcióján.

- Lehetséges, hogy tőlem tudták meg, de esküszöm, hogy nem tudtam, hogy ez valami titok meg, hogy rossz a viszonyod az apáddal - suttogta és erősen méricskélt, próbálva azt leolvasni az arcomról, hogy mit gondolok.

- De hogyan? Meg mikor? - ugráltam fel a kérdések a fejemben az információ hallatán. Elvégre én osztottam meg Hunorral az információt, a többiek se, így halvány lila fingom se volt, hogy honnan tudta meg.

- Kint voltam az udvaron, mert dobtam ki a vodkás üvegemet, amikor láttam, hogy azt nézik, ahogy a szomszéd mogorván bámulja a történéseket az erkélyről és kérdeztem is, hogy mit néznek annyira. Erre az egyik lány mondta is, hogy azt tippelgetik, hogy kihívja a szomszéd a rendőröket, mert nem túl bizalomgerjesztő a tekintete, én barom meg rávágtam, hogy ő Gerda apja, mégis miért hívná ki. Aztán utána felismerték, hogy egyébként az a rektor meg poénkodtak, hogy jó tudni, hogy itt lakik, aztán összerakták a képet. De komolyan mondom az életemre, hogy erről az infóról én lemaradtam. Hülye vagyok, meg baromkodok mindig, de azért tudom, hogy mi az ameddig elmehetek - magyarázkodott Hunor és látszódott rajta, hogy mennyire bántja a dolog és őszintén beszél.

- Akkor ezért voltál úgy felszívódva a bulin? Meg aludtál a kertben?

- Önkéntes száműzetésnek gondoltam - harapdálta a száját.

- Semmi baj, Hunor. Nem tudtad - mosolyodtam el, hogy megnyugtassam, nem haragszom rá.

- Tényleg? - kételkedett egyből. Lehet azt hitte, hogy olyan vagyok, mint a húga, akinek a kijelentéseinél nem lehet biztosan megállapítani, hogy komolyan beszél-e vagy csak vicceskedik.

- Persze. Amúgy meg, nyugodt szívvel kihívta volna rám a rendőröket, amennyire utál - helyesbítettem, mire csak felnevetett. - Tervben is volt nála, csak anyám megelőzte és közölte vele, ha meg merészeli csinálni, azonnal kirakja a házból – vontam meg a vállamat.

- Nagy forma az anyád, bírom őt – ismerte be Hunor, amihez szerintem az is hozzájárult, hogy hozott neki is kaját Fülöp bulijának másnapján. - Lehetne esetleg az, hogy erről Stefánia lelkem nem értesül?

- Megegyeztünk. Én nem mondom senkinek se - ígértem meg neki. - Ő ki amúgy? - mutattam az egyik gondolom családtagukra, aki egy kisbabával mászkált.

- Lehel, a bátyám. Aki nála van, az Lénárd, a kis csajozómágnes fia - ismertette az embereket. - Az ott - mutatott egy idősebb bácsira, aki Stefivel rángatott egy műanyag széket az udvaron. - Nagyapa. Az övé Mopszika. Mellette ott ... - forgatta Hunor a fejemet és mutatott rá különböző emberekre, akiket ő úgy vélt, hogy nem tudok, kicsodák. -... az élettársa, Georgina. A szőke hajú lány Barbi, ő Lehel leendő felesége, amíg el nem menekül jó messzire, aztán akik ott lébecolnak apám körül, na velük nem kell foglalkozni, csak az unokatesóm, Veronika, aki egy évben kétszer talál ide, meg az apja Krisztián, aki meg apámnak a bátyja. Akik meg anyámmal pakolásznak, azok az ő tesói meg a lányuk Olívia. Tehát velük se kell foglalkozni. Bárki mást látsz az vagy nem lényeg, vagy a szomszéd – világított meg Hunor röviden a jelenlévőkről.

- Oké, azt hiszem felfogtam - bólintottam lassan, miközben a családfájuk körvonalazódott a fejemben, ami még kaotikusabb volt, mint a miénk. Vagy lehet, hogy csak Hunor magyarázta miatt tűnt olyannak.

- Remek. Most, hogy rendben vagyunk, az alkoholok mellett leszel, mert józanul nem maradhatok - jelentette ki és már fel is szívódott. Ki gondolta volna, hogy pont őt lehet majd mellettük megtalálni?!

- Kivinnéd ezeket Gerda? - szólított meg Édua, azaz Stefi anyja, aki az előbb, még a teraszon ácsorgott és a szalvétákkal foglalatoskodott.

- Hogyne - vettem el a felém nyújtott papírtányérokat, ő pedig nekilátott poharakat mosni.

- Ugye nem húzott fel Hunor vagy nyomta a szar csajozós szövegeit? - termett mellettem Stefi, miközben én az asztalra letettem a tányérokat. Komolyan mondom a Bogdán család olyan, mint egy gepárd. Villámgyors sebességgel teleportálják magukat az egyik helyről a másikra.

- Nem. Azt magyarázta, hogy ki kicsoda.

- Valamit csinált akkor - fogott gyanút azonnal Stefi és hunyorogva, felvéve a vallatós nézését, kereste meg a tekintetével a bátyát. - Ő nem hagyja ki ezeket a lehetőségeket.

- Stefike figyelj csak - lépett oda hozzánk a nagyapjuk, mire az unokája csak kérdőn nézett rá. Én pedig örültem ennek felettébb, mivel abbahagyta a faggatózást és elterelődött a téma erről.

- Jó, tessék - vágott félbe Lehel, majd a kezébe nyomta a fiát a nagyapjának, aki esetlenül tartotta maga előtt a levegőben rugdalódzó gyereket.

- Mit kezdjek vele? - fordult az unokája után, aki a lehető legtávolabbi pontra igyekezett, az apjához.

- Használd ki a dédnagyapa énedet. Babusgasd – tanácsolta neki Lehel, aki szerintem besokkalt.

- Babusgattam én az anyádat eleget és most még ez is - dühöngött Stefi nagyapja, majd kétségbeesetten forgolódott, mintha keresne valakit a tekintetével. - Édua, hol vagy?

- Valamit mosogat bent - válaszolta Soma, aki Stefi másik bátyja volt. Szerencsétlen lányt sajnáltam rendesen, amiért csak fiú tesói voltak, pluszba még ő volt a legkisebb is.

- Te is jó vagy. Tessék - adta tovább Lénárdot, aki így már Soma ölében ücsörgött tovább és érdeklődve figyelte a körülötte lévő zűrzavart.

- Szóval pénzfeldobással döntünk - folytatta a nagyapja valószínű, hogy a korábbi beszélgetésüket. - Fej vagy írás? – forgatta a pénzérmét a férfi az ujjai között.

- Legyen írás – szuggerálta a 20 Ft-ost Stefi, mintha bármit le tudna olvasni belőle.

- Nem engedném dobni a helyedben, mert mindig csal - szólt be Soma a húgának egyből, aki csak egy gyilkos nézéssel ajándékozta meg őt hálából.

- Szerinted kitől tanulta? Ha fej, akkor nyári munkát nálam vállalod, ha írás, akkor meg ott, ahol te akarod. Megfelel? - nyújtotta ki a nagyapja a kezét felé, hogy megkössék az alkut.

- Legyen - rázta meg, mire mindkettő felém nézett hirtelen.

- Mi az? – pislogtam nagyokat, nem értve, hogy hogyan keveredtem bele a beszélgetésbe.

- Te vagy a pártatlan bíró... - akadt meg a nagyapjuk a mondatában, ugyanis nem tudta a nevemet.

- Gerda - segítettem ki.

- Gerda - ismételte meg. - Vágd el. A játék tisztaságáért felelsz – írta körbe a feladatomat. - Tehát akkor ez... - dobta fel az érmét a nagyapjuk, amit pár pördülés után elkapott és rácsapott a kézfejére. - ... fej – vigyorodott el diadalittasan.

- Utálom az életem - hunyta le Stefi a szemét, míg az nagyapja csak röhögött rajta.

- Mindjárt szólok is a kollégádnak, hogy megvan a partnere – örült a fejének az idősebb férfi, amiért legyőzte az unokáját.

- A mimnek? – akadt meg a „partner" szón Stefi, én pedig csak érdeklődve figyeltem, hogy hova fog kilyukadni ez az egyezség.

- Akivel majd együtt fogsz egy műszakban dolgozni – definiálta a nagyapja, hogy mit is értett ezalat, mintha alapvetően nem lett volna teljességgel egyértelmű. - Imádni fogod.

- Nagyapa, ugye nem? Mondd, hogy nem - torzult el Stefi arca, ahogyan némi töprengés után, megvilágosodhatott. - Komolyan képes vagy Konráddal összerakni? – akadt ki totálisan.

- Nem értem, hogy mi bajod van vele.

- Nagyapa, a vérnyomásod rendben van? Mintha össze - vissza beszélnél - szívta be meg fújta ki lassan Stefánia a levegőt, hogy nyugtassa magát.

- Halljátok?! – kiabálta egy magát Róza hirtelen, mire mindketten az irányába néztünk, hogy mi történt. - Gerda, Stefi!

- Hm?

- Hunor berúgott már most? - kérdezte velem egyszerre Stefi, aki csakis erre tudott tippelni. Ha az ikertestvére a környéken van, akkor akármi történik, csakis ő lehet az okozója.

- Látszik, hogy Richárd génjeit kapta ő - csóválta meg rosszallóan a fejét a nagyapjuk. - Nem elég masszív szerencsétlen kölyök.

- Dehogyis, vagyis én nem tudom. Nem beszéltem vele – ért fel hozzánk a teraszra Róza, kezében szorongatva a telefonját. - Bálint írt a csoportba, hogy probléma volt a kocsmában.

- Remélem, hogy a szerelmemmel Levivel történt valami, hogy a nyomorult lelkem is kapjon egy kis megbékélést - kapta elő a sajátját Stefánia, valamint vele egy időben én is a zsebemből kotortam ki a mobilomat.

Még a buli miatt létrehozott közös csoportunkba jött rengeteg új üzenet, amiben benne volt még rajtunk kívül Fülöp, Konrád, Dávid meg Bálint, utóbbi pedig egy videót is küldött, ami a legfrissebb volt. A tetejére görgettem fel, hogy időrendi sorrendbe olvassam, de láttam, ahogyan kiszúrta a szemem, hogy egyes üzeneteken többféle reakciójel is volt.

"Beszartok, itt ülünk Konráddal vigasz ivászaton, erre a gyökér, aki megszívatta a versenyen őket, járni nem bír már" – küldte az első üzenetet Bálint.

"Úgy alázott minket @Gerda, hogy csoda nem fulladtunk meg csuklásban, ráadásul még egy korsót is eltört. Mondjuk Gergő bevédett" - írta hozzá Konrád, továbbvíve a történtek ívét.

"De hogyan tört el?" - jött a válasz Rózától még jóval korábban.

"Mondom, hogy satu részeg. Nem elég, hogy összetörte, de ráadásul még hadonászott a szilánkokkal. Gergőt meg is kapta vele, ömlött az arcából a vér, mondom aztakurva, de véletlen volt amúgy" - folytatta a sztorizást Bálint röviden, de lényegre törően, amire három hűha jelzés érkezett meg egy mérges fej Stefitől, aki előrébb járhatott az olvasásban, mint én.

- Mi van? – motyogtam kitágult szemekkel, ahogyan realizáltam, hogy mik történtek.

„Gergőnek nincsen semmi baja, mert nem volt mély meg semmi, csak rohadt ijesztő volt, rendesen le kellett ültetni, mert megszédült. Még mázlija is volt, hogy nem a szemét találták el " - jelentette le Rékasi helyzetét Ráday.

"Nézzétek meg. Nem lehet jól látni mindent, meg rövid is, de a lényeg pont benne van" – csatolt egy videóhoz a másik szaktársam.

- Ilyenkor bezzeg nem vagyok ott, amikor ki lehet dobni valakit okból - dühöngött mellettem állva Stefi, hogy kihagyták a buliból.

A pár másodperces videón, amit Bálint küldött be a csoportba az egyik srác látszódott, aki kötekedett velünk a versenyen és szerintem neki ez ilyen védjegye, mert a felvételen is pattogott, mint egy gumilabda.

"- Ja, persze - horkantott egyet, miközben a mellette ülővel beszélgetett. Még a felvételen is sütött róla a beképzeltség, amitől azonnal elkapott az émelygés, hiszen feltépte a sebeket, amiket leművelt délelőtt velünk. - Azt hitte, hogy az. apja a rektor, akkor majd mindenki földre borul előtte, annyira előadta magát. Rendesen jó volt látni, ahogyan kimondják, hogy utolsó előttiek, annyira verte mindkettő közben magát...

- Bocs - szakította félbe őket, a pult másik oldalán álló Gergő. - De kulturált emberek módjára viselkedjetek, oké?

- Tán tudod kikről van szó? Ez egy kocsma. Arról beszélek, akikről akarok – flegmázott a srác, ahhoz képest, hogy Rékasi teljesen normálisan szólt rá.

- Bisztró egyébként - helyesbített Gergő és csodálom, hogy nem nevette el magát, hiszen senki nem nevezte annak, Tamás igyekezete ellenére sem. - És igen, ismerem mindkettőt, de mivel ez a mi egyetemünk, a mi hallgatóink, ráadásul a CJE területe is, ezért tisztelettel beszéljetek róluk, mivel jelenleg nem ők vannak vendégségben. Nem hinném, hogy jó fényt vetne rátok egy panaszemelés, nem megfelelő viselkedés végett.

- Megvolt a csaj, mi? – szűrte le ennyiből a fogyatékos, hogy közöm lenne Gergőhöz. - Dobd már át tesó a számát, valamire talán még jó lehet, ha a jogi karriert húzhatja le a budin az apja nélkül.

- Még egy szót szólsz róla és én húzlak le téged a budin darabokban - mondtam lassan és kimérten Gergő.

- Nyugi, csak dumálni próbálok – próbált haverkodni a srác, amikor észlelte, hogy Gergő nem vevő a hülyeségeire. - Nálatok a CJE-n, mindenki ennyire befeszült? Még egy rohadt kocsmában sem lehet szórakozni. Mégis milyen lepukkant hely ez? – nevetgélt kínosan, miközben, ahogy gesztikulált leseperte az előtte heverő korsót a földre, ami hatalmas csattanással szétrobbant a paldón.

- Jó, akkor szeretnélek megkérni titeket, hogy távozzatok - elégelte meg a helyzetet Gergő és szerintem fel tudta mérni, hogy balhé szaga van az egésznek.

- Oké, én nem akarok problémát - állt fel a sréc a bárszékről. – Szeméttdomb úgyis az egész placc.

A srác lépni akart volna egyet hátra, hogy összeszedje, az általa eltört korsóból megmaradt szilánkokat, azonban ez nem sikerült neki, mert a lábai összeakadtak és konkrétan félig összerogyott, már amennyire a keze engedte, hiszen fél kézzel a pult szélébe próbált kapaszkodni, hogy meggátolja az esést. A másik kezével pár üvegdarabot marokra szorított, amit összesepert a földről, Gergő pedig lapáttal és seprűvel megérkezett mellé, hogy a maradék részét a korsónak eltakarítsa, mielőtt bármi belelépne, amikor is a srác a kezében tartott szilánkokkal, hatalmas lendülettel megfordult, mert közben nagyon magyarázott valamit valakinek, Rékasi feje pedig hirtelen hátrabukott. Az idegen fiú, ahogy Abigél üvölteni kezdett, Gergő keze, meg amivel az arcához ért tiszta vér volt, egyszerűen csak lefagyott és visszaejtette a földre a szilánkokat."

Ennyi volt a videóban, ahogy Bálint írta, csak a lényeg.

- Megégetted Richárd már megint - zökkentett ki a nagyapjuk Hunoréknak, aki az apjuk grillezési technikáit kritizálta fennhangon.

- Kezdődik - sóhajtotta Nina, aki már tapasztalt volt a Bogdán összejövések forgatókönyvében és előre tudta, hogy mi fog érkezni a közeljövőben.

[...]

Villő szuszogásán és az utcán ritkán elhaladó kocsikon kívül semmi mást lehetett hallani, pedig kifejezetten örültem volna valami furcsa hangnak, hátha tudok teóriákat gyártani hozzá és addig is kezdek magammal valamit, mert közel voltam ahhoz, hogy felvegyem a cipőmet és elmenjek sétálni egyet, amennyire képtelen voltam elaludni. Nyilván a többiek kidőltek már régebben, még Rózával beszélgettem egyet kicsit, aztán azt vettem észre, hogy igazából már a levegőnek pofázok, hiszen ő is felvette az alvópózt.

Egy ideig nézelődtem a neten, TikTok videókat görgettem, Instán bámészkodtam, csekkoltam, hogy kik elérhetőek, akikkel jóban vagyok és tudnék is beszélni, de társaság nélkül menthetetlen volt a helyzetem. Már bárányokat számoltam, annyira nem tudtam elaludni, amikor egy tompa villanást vettem észre a telefonom irányából. Egyből utána nyúltam és ahogy az értesítéseket láttam, Gergő nevét írta ki.

"Mit csinálsz fel ilyen későn?" - jött tőle az üzenet, mire gondolkodás nélkül megnyitottam. A videóchat ikon mellett folyamatosan izzott a kis karika, így tudtam jól, hogy a válaszomra vár. Már nagyban gépeltem be a szimpla válaszomat, amikor is hirtelen elsötétült az egész és őrült tempóban rezgésnek indult a kezemben, mert videóhívást indított.

- Az anyádat - sziszegtem és a kapott paplant magam köré tekerve, óvatosan átléptem Villő felett, ügyelve arra, hogy ne essen rá, mert akkor nemcsak őt, hanem mindenkit felkeltek. A sötétben tapogatódzva, megtaláltam a teraszra nyíló ajtót, így a sötétítő függönyt résnyire elhúzva, kilopakodtam és bevackoltam magamat a legtávolabbi ponton lévő sörpadra. - Olyan időérzékkel tudsz mindig hívni, hogy valami hihetetlen - mondtam bele a vonalba, amikor sikerült kitámasztanom a telefont. A net sebessége nyilván a béka segge alatt volt, így kis időbe telt, hogy betöltsön Gergő képe. Amint ez megtörtént, hunyorogva közelebb hajoltam a kamerához, mert a háttérből ítélve biztos, hogy nem otthonról telefonált. - Te hol vagy?

- Várok a buszra - fordította át a képernyőt és a hajnalodó világosságban ki tudtam venni a teljesen kihalt egyetemi környezetet. - Te meg miért nem alszol? Negyed öt van.

- Mert nem tudtam. De nekem nem otthon kellene lenned? - öleltem magamhoz a lábaimat, ezzel is még jobban összehúzva magamon a paplant.

- Oda megyek, csak most végeztem a kocsmában – vonta meg a vállát.

- Nem küldtek haza? – lepődtem meg, mert azt hittem, hogy a sérülése következtében a főnöke, Tamás nem engedi, hogy ott maradjon a nap hátralévő részére.

- Miért is? – zavarodott össze, mintha nem értette volna, hogy miért kellett volna hazamennie.

- Hát... - mutattam rá az arcomra, jelezve neki, hogy a sebére célzok, ami még a kissé pixeles híváson keresztül is tökéletesen látszódott. Mármint csak annyi, hogy az orrával egyvonalban van egy ragtapasz.

- Ja, hogy ez - esett le neki. - Tamás mondta, hogy hazaenged, ha akarom, de most minek? Csak karcolás – legyintett egyet lazán. - Le lett fertőtlenítve, van rajta ragtapasz is, nem vagyok munkaképtelen. Meg akkor kitolok valakivel, mert be kellett volna jönnie helyettem.

- Ha Levit lett volna, én elgondolkoztam volna azért az ajánlaton.

- Sajnos vele voltam alapból. Minden egyes percét imádtam - bólintott egy komolyan, mire csak felhorkantottam. - Mondta Villő, hogy mennyire szar volt a verseny - terelte el a témát.

- Inkább fel se hozd. Apám biztos nagy bulit tart, amiért utolsó előttiek lettünk - dörzsöltem meg az arcomat, amit rendesen csípett a korai hajlani idő. - Tényleg bocsi, hogy meggyanúsítottalak azzal, hogy te kürtölted szét, hogy apám a rektor - igazítottam meg a hajamat, amit a szél belefújt a szemembe, Gergő pedig csak óvatosan megrázta a fejét, mintha semmiség lett volna az egész.

- Ha hagytad volna, én megmondtam volna neki magamét. Észhez nem tért volna, de legalább nemcsak téged utálna, hanem engem is.

- Milyen jó, hogy osztozol velem apám utálatában.

- Egyébként bocs, amiért ekkora egy vadparaszt Dominik. Hajlamos túlzásokba enni.

- Ezzel nincsen egyedül - tettem azonnal egy megjegyzést rá, amit nyilván magára vett. Mert rá is értettem.

- Sajnálom a versenyt.

- Csak azt? - húztam fel a fél szemöldökömet kérdően.

- Meg minden mást is – javította ki magát automatikusan.

- Tessék? Nem hallottam jól - húztam az agyát, mire ő csak felröhögött és sokkal hangosabban, erősen szótagolva megismételte magát.

- Sajnálom - tárta szét a karját egy "ez van" stílusban.

- Tudom, de azzal nem megyek semmire már. Nekem tettek kellenek, nem pedig üres szavak – emlékeztettem, hogy ez az álláspontomat már korábban is megosztottam vele és a mai napig tartom is hozzá magamat.

- Tisztában vagyok vele - bólintott egyet a vonal másik végén és láttam rajta, hogy egyáltalán nem lepte meg a válaszom.

- Ha azt hitted, hogy leállítod az engem szidó nyomorékokat a kocsmában és minden rendben, nagyon nagy tévedésben élsz - tisztáztam a helyzetet, mielőtt elbízná magát, hogy okésak lettek a dolgok közöttünk, amiért most nem hordom le őt, ahogy az elmúlt időszakban tettem a próbálkozásai alkalmával.

- Képes vagyok én még többre is.

- Szeretném én azt látni - szorítottam vissza a mosolyomat, ami nagyon elő akart bújni, de nem hagyhattam. Még elrontaná csak a dühös kinézetemet. Majd vigyorgok azután, hogyha rátettem a telefont és senki nem fogja látja.

- Készüljél fel, mert fogod is – vigyorodott el, mire csak én csak megcsóváltam a fejemet.

Nem tudom, hogy miket tervezett el pontosan az ütődött fejében, de van egy olyan érzésem, hogy meg fog lepni. Legalább ahhoz ért.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

— további információk nemsokára
(insta: no_kindnesswattpad)