Meg se hallottam, hogy mit magyaráztak nekem a buszon Petiék össze – vissza, annyira a gondolataim rabjává váltam. Ismételten hoztam a formámat és megint olyan embereket sikerült magamra haragítanom, akik számítottak az életemben. Mert akárhonnan néztem, Gerda nagyon is azok közé tartozott, akármennyire is igyekeztem eddig letagadni. Valamikor a rengeteg egymással ordibálás közepette, olyan mértékben befészkelte magát a mindennapjaimba a szőkeség, hogy többet beszéltem meg vele, mint Szabival vagy akár az anyámmal is. Olyan volt, mint egy fényforrás, aki az engem körbe ölelő sötétségből mutatta meg a kiutat. Mellette még szerettem vele beszélgetni, azt, hogy képes felismerni, hogy milyen hangulatban vagyok és ahhoz igazodni, tudta jól, hogy meddig mehet el a beszólások terén, ami már valóban sértéssé változtak volna át. Sokkal több volt, mint egy szimpla ismerős, sőt mint egy legjobb barát is, ezért is kellett tisztáznom magamban, hogy mit is akarok tőle pontosan, így, hogy már a probléma, ami miatt a segítsége kellett megoldódni látszott, viszont képtelen voltam arra, hogy kitöröljem őt teljesen a z életemből. Az pedig, hogy kapva a lehetőségen, megcsókoltam őt, a mellékes körülményektől eltekintve, az elmúlt hónapjaim legjobb ötlete volt. Nem is tudom, hogy mikor éreztem olyanfajta vágyódást valaki iránt is, mint amikor Rózával elmentek, de az teljesen biztossá vált, hogy többet jelentett, mint Adri valaha is. Az pedig, hogy magamra haragítottam, mert megint jó, hülyén viselkedtem és olyat mondtam, amit amúgy nem gondoltam komolyan, kikészített. Mert még oké, hogy a hivatalosan még barátnőmet ki tudtam engesztelni akármikor, amikor szerettem volna, Gerdát egy ilyen húzásom után, szinte a lehetetlennel lesz egyenlő.

Szükségem volt rá és nem olyan értelemben, hogy helyre rázzon, amikor baromságokat fontolgatok. Hanem az egész lényére.

- Te nem szállsz le? – lökött oldalba Szabi, amikor az éjszakai busz kijelzőjén a vasútállomás következett, ahol át kellett volna szállnom. Csakhogy még volt egy kis elintézendő dolgom, amihez muszáj volt bemennem az egyetemre.

- Nem – forgattam az ujjaim között a telefonomat.

- Folytatjuk akkor a bulit az Arénában közösen – lelkesült fel Dominik, hogy maradok velük és nem szakad szét a társaság. – Nem tudom, hogy miért küldött el Fülöp mindenkit – merengett maga elé, szerintem azért, hogy a zötykölődő úton, ami rendesen felrázta az ember gyomrát, nehogy elhányja magát. Ő már akkor készen volt, amikor én megérkeztem alapozni a koliba, Peti elmondása szerint már kora délutántól készülődik.

- Valami olyasmit hallottam, hogy bent be voltak tépve páran és elkezdtek összetörni mindent, amit találtak – felelte az egyik csaj, aki Dominikkal szembeni ülésben ücsörgött és bámulta a koszos ablakon keresztül a suhanó tájat.

- Csak nem Feriék? – tippelt egyet Peti, elvégre az említett csávó híres volt arról, hogy előszeretettel használ tudatmódosító szereket. Egyszer még, amikor végzős voltam a gimiben, a szalagavatónk után, akkora ereszd el a hajamat parti volt, ahol előkerültek a füves cigik is, hogy ki kellett próbálnom. Mondanom se kell, a világomat nem tudtam, minden bajom volt, pláne úgy, hogy előtte jól lecsúszott pár feles is, azóta pedig rájöttem, hogy nem az én világom.

- Ezen mit kell csodálkozni? Feriéknek szerintem egyetlen tiszta pillanatuk nem volt a félévben – mondta úgy Dominik, mintha ez teljességgel nyilvánvaló lett volna.

- Attól még elég lett volna csak őket elküldeni. Olyan jól éreztem magamat – felelte csalódottan a lány, akinek az arca ismerős volt, de a nevét nem tudtam volna feleleveníteni.

- Ki tudja, hogy mik történtek még, amit titkolnak – vágta rá Szabi, miközben oldalra lesett, egyenesen rám. Meglehet, hogy sejtett valamit, hogy közöm van nekem is bizonyos dolgokhoz, pláne azok után, hogy mikor Gerda elküldött tulajdonképpen a rohadt életbe, lehetséges, hogy felkaptam a vizet és minden megszólalásukkal felidegesítettek utána.

- Bezzeg Rádayék maradhattak – zsörtölődött Dominik, amiért ő nem része a belső körüknek, így ki lett rakva, ugyanúgy, mint majdnem mindenki más is.

- Tényleg, téged, hogyhogy nem hívott vissza Fülöp? – jutott eszébe Petinek, hogy valamennyire én is abba a körbe tartozok. Vagyis tartoztam, mert nem tudtam perpillanat megmondani, hogy hányadán állunk egymással, hogyha Gerda elmondta nekik, mi történt a kukáknál.

- Annyira azért nem vagyok jóban velük, mint mondjuk Villő – hárítottam a valódi válaszadást.

- Mi van veled? – fordult felém Szabi teljesen, kapaszkodva erősen a feje fölötti fogódzóba, mert amennyire élesen vette be a kanyart a busz, csoda, hogy nem borultak fel az utasok. Ahhoz képest, hogy mennyire késő volt, viszonylag sokan tartózkodtak, hiszen a legtöbben, csakúgy, mint mi, Fülöp bulijáról igyekeztek vissza a campusra.

- Mégis mi lenne? – tettettem a közömbösséget, hiába tudtam jól, hogy nagyon is képben van Szabi, hogy felismerje, hogy valami nem oké velem.

- Valami biztosan, mert furcsán viselkedsz – dünnyögte halkan, nehogy más is értse, hogy mit beszél nekem. – Történt valami?

- Nem most fogom elmondani, hogy bárki meghallhassa – sóhajtottam egyet.

- Írd akkor le – pillantott rá a kezemben szorongatott telefonra. Hiába nem szerettem volna megosztani igazából senkivel sem, hogy mik zajlottak le, amíg senki nem figyelt, akaratlanul is elkapott a deja vu, hogy ugyanezt tettem akkor is, amikor anyával és Adrival kitört a harc. Ezt pedig nem akartam, hogy megismétlődjön, csak más személyekkel, Szabiban meg bízhatok. Eddig is beavattam vele rengeteg olyan dologba, amiről kizárólag ketten tudunk.

„Tehát az a helyzet, hogy lekaptam Gerdát"- írtam neki, tömören és röviden. Ahogy elküldtem a készüléke azonnal felvillant, hogy üzenet jött, ő pedig habozás nélkül nyitotta is meg. Fél másodperc múlva, ahogy gondolom elolvasta, akkora szemeket meresztett, hogy félő volt, kiesnek a helyéről.

„Mi a rohadt élet?"

„Nem viccelek."

„És? Jó volt?"

„Aha" – válaszoltam neki szűkszavúan.

„Akkor meg miért vágsz besavanyodott arcot? Nem örülni kellene?"

„Talán mert mondjuk közben ott van Adri?!" – pötyögtem szélsebesen. Nem hittem el, hogy azért ez az apróság elkerülte Szabi figyelmét.

„Ugyan már. Olyan a kapcsolatotok, mintha nem is létezne már"- utalt arra, hogy nem vagyunk beszélőviszonyban, sőt az elmúlt hetek alatt is csak döglődött.

„Attól még nincsen lezárva" – juttattam eszébe, hogy se Adri, se én, nem tettünk fel a pontot az i-re. Még.

„Akkor meg minek csókoltad meg Gerdát?"

„Hogy rájöjjek valamire"

„És rájöttél?"

„Szerinted, mégis miért jövök be az egyetemre?" – küldtem el az üzenetet, mire, ahogy elolvasta, felvont szemöldökkel fordult felém, én pedig egyetlen biccentéssel jeleztem, hogy ugyanarra gondoltunk.

Úgy éreztem, hogy végre egy helyes lépést teszek meg, amit már korábban meg kellett volna tennem.

[...]

Szinte tele lett az Aréna, ahogyan az éjszakai busz letett egy rakás embert a campuson. Ehhez lehet az is hozzátett, hogy habár nagyon kevés, de ez az egyik alkalom, amikor ingyenes a belépő a bulira. Hiába az egyetemé a hatalmas csarnok, ugyanúgy kell belépőt fizetni, mint bármelyik másik szórakozóhelyre.

Adrit nem is kellett sokáig keresgetnem, mivel tudtam, hogy mindig a hátsó bejárat közelében szoktak tanyázni a barátaival, így céltudatosan arra indultam meg. Időközben leszakadt Dominik, aki egyenesen a bár felé vette az irányt, Peti még jóval az Aréna előtt találkozott valamelyik szaktársával, így ő vele beszélt, Szabit meg elkapta Nóra, így ő szintén levált tőlem.

- Áá, tudtam, hogy el fogsz jönni – sikkantott egyet Adri boldogan, ahogyan észrevette, hogy közeledek feléjük. – Az Insta sztori megtette a hatását – ugrott a nyakamba, mintha elfelejtette volna, hogy egyébként szünetet tartunk.

- Tudunk beszélni? – operaáltam le magamról a kezeit, mielőtt még megfojtott volna.

- Persze – ordította túl a zenét és csak várakozott arra, hogy mégis mit szeretnék mondani neki.

- Mármint odakint. Négyszemközt – tettem hozzá a hátsó bejárat felé biccentve egyet, mire leesett neki, hogy nem a hangzavar közepén akarok társalogni vele.

- Ó, oké. Csak odaszólok a többieknek – mutatott vissza a felénk gyakran pillantgató Tori irányába.

- Kint megvárlak – hagytam, hogy tegye, amit szeretne. Elhaladva a társaságuk mellett, mivel arra volt a kijárat és pont átkevertek egy másik számra a háttérben, megütötte a fülemet egy olyan beszélgetésfoszlány, hogy „vesd be magadat". Ha tudnák, hogy annak már teljesen mindegy, mert elkésett vele, biztosan csalódottak lettek volna, hogy a remek tanácsuk kudarcba fulladt.

Mázlimra senki nem volt odakint, gondolom a legtöbben inkább az főbejárat előtt bandáztak, mivel ez a kijárat volt a legmesszebb körülbelül mindentől.

- Na, itt vagyok – lökte vissza maga mögött Adri az ajtót, nagyjából két perccel utánam. – Miről akarsz beszélgetni ennyire bizalmasan?

- Nem akartam ordítani – vontam meg a vállamat, mert igazából bent is elmondhattam volna neki, amit szerettem volna, csak tartottam attól, hogy félrehallja. – Gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb – vágtam bele egy hatalmas sóhajtást követően.

- Mármint miben? – pislogott nagyokat Adri, nem értve, hogy mire akartam kilyukadni.

- Kettőnk között – mutattam rá, majd rám. – És az lenne mindkettőnknek a legjobb, hogyha...

- Szerintem fejezzük be – mondta helyettem, félbeszakítva engem, mire csak hátra hőköltem.

- Igen? – zavarodtam össze. - Mert amikor megláttál az előbb, nem az jött le, hogy szakítani szeretnél – utaltam arra, hogy a nyakamba ugrott szinte.

- Akárki ismerős jöhetett volna, így fogadtam volna – vágta rá Adri egyből, ami lehetett az igazság vagy akár kamu is. – Nemcsak téged foglalkoztatott, hanem engem is, hogy mi legyen velünk. És tényleg ez lenne a legjobb megoldás, hogyha ennyiben hagynánk. Voltak szép pillanataink, szerencsére egész sok, de ami mostanában történt rávilágított arra, hogy teljesen mást várunk el egy kapcsolattól, amit én nem tudok megadni neked és te sem nekem – vonta meg a vállát lazán, egy szomorkás mosollyal az arcán.

- Igen – értettem vele egyet teljes mértékben szerintem életemben először. – Remélem, hogy legközelebb jobbat fogsz ki nálam – kívántam neki őszintén, mert megérdemelte. Nem rossz ember Adri, csak ahhoz a stílushoz való, amit én képviselek.

- Azt nem hinném – mormolta, amire inkább jobbnak láttam, hogyha nem reagálok semmit se.

- Akkor további jó szórakozást – búcsúztam el tőle, mert már nem volt keresnivalóm is. Megtettem, amit akartam és ezért jöttem csakis.

- Nem jössz még vissza? Attól még lehetünk barátok – próbálkozott Adri egy óvatos mosollyal az arcán, hátha sikerül meggyőznie.

- Kösz, de nem. Szia, Adri – utasítottam vissza az ajánlatát és mintha egy mázsás súly gurult volna le rólam, ahogyan egyre távolabb kerültem tőle.

Egy probléma megoldva.

"I'm hopeless and awkward and desperate for love"

- Na ez pontosan én vagyok - mutattam magamra a kezemben tartott villával a Jóbarátok ezredik ismétlését nézve, míg a lábammal a már visszarendezett nappaliban az ősrégi dohányzóasztal szélét tapostam, amit már csak a szent lélek tartott egyben. Meg igazából engem is. Áradt belőlem az alkohol szag, mert miután Stefivel, Ninával meg Dáviddal valamennyire rendet tettünk bent, ami igazából annyi volt, hogy ők rendezgették a bútorokat, én meg dirigáltam a szemétszedés közben, hogy mit hova tegyenek, hiszen még sose jártak itt azelőtt, nem tudták hogyan volt az original elrendezés, addig Eszter, Dexter, Róza, Villő meg Bálint az udvart varázsolták emberi állapotba és amirko rávettem magamat, hogy lezuhanyozzak, fogat mossak, meg úgy ámblokk rendbe hozzam magamat, szerencsésen letörtem a csaptelepet, így ömlött a víz és valamiért elment a kedvem attól, hogy a saját kis, általam kreált öbölben úszkáljak, mint Ariel. Körülbelül két órát aludhattam összesen, mert ahányszor mélyebb álomba szenderedtem volna vagy Eszter sóhajtozása keltett fel vagy pedig egy kép úszott be Adriról, ahogy megpofoz, azért, mert partner voltam a megcsalásában. Lehet meg is érdemeltem volna utóbbit egyébként, amiért nem gondolkoztam és csak mentem az árral. Így a szenvedéseimnek véget vetve, olyan fél hét környékén megelégeltem a helyzetet és levánszorogtam a nappaliba, de a csendből ítélve senkit nem keltettem fel, még akkor sem, amikor átestem Konrád fél pár cipőjén, ami a folyosó kellős közepén hagyott. De a mellettem ücsörgő Rózát is szintén csak a csoda tartotta életben, hiszen ugyanolyan ramaty állapotban volt, mint én. Annyi különbséggel, hogy neki migrénje volt egész éjjel, miután Fülöp takarodót fújt, így legalább elterelődött egy kicsit a figyelmem a bűntudatomról és még csak nem is egyedül kellett várnom arra, hogy a többiek magukhoz térjenek. Habár, ahogy ismerem a családom másik két tagját, ilyenkor képesek lennének nem órákat, hanem napokat átaludni, főleg Fülöp, aki jelenleg fullosan maga alatt van, így Axellel remek társaságra lelt hirtelen, sőt még buzdította is, hogy menjen át beolvasni apámnak, amiről nekem kellett lebeszélnem, mert ő nem ilyen. Luca meg szimplán csak elfáradt a Kristófos vita után, amíg én, nos hát kint tartózkodtam a szabad levegőn. Maradjunk is ennyiben.

- Chandler Bing minden egyes szava igaz - értette egyet velem Róza, mire csak egy nagyot bólintottam. - Ha most nem ittam volna át az egész tegnapot, meg valamennyit a mából is, akkor azt mondanám, hogy koccintsunk erre.

- Vízzel nem jó? - emeltem fel a mellettem lévő poharat, mire ő csak egy "hát legyen" nézéssel hozzáérintette az enyémhez.

- Tudom, hogy nem az én dolgom, de minden oké veled? Olyan furcsán viselkedtél Hunorék rappartija után - kérdezte halkan szinte már suttogva Róza, mintha bárki is itt lenne rajtunk kívül.

- Lehetne jobb is, maradjunk ennyiben szerintem - fogalmaztam finom, hiszen azért nem akartam bevallani, hogy marha szarul sült el minden, hogy mekkorát süllyedtem a saját magam szemében, de nemcsak én, hanem Gergő is. Csalódni egy emberben borzalmas érzés. Az viszont még annál is rosszabb, amikor a bűntudat konkrétan miatta emészt fel, mert félrevezetett.

- Sajnálom, akármi is történt. Nem hiszem, hogy számít az én véleményem, meg vedd úgy, hogy ezt én nem mondom, hanem csak beképzeled, mert tudod nem láttam semmit... - meresztette a szemét, mire csak felhorkantottam. - De ti lehettetek volna Gigi Hadid és Zayn magyar verziója. Vagy várjuk, ők szétmentek – csapott a homlokára Róza. – Akkor Ryan Reynolds és Blake Lively – helyesbített.

- Silány magyar verziója - tettem hozzá. - Mindegy, a dolgok nem jönnek mindig össze, de lehet nem is baj - gondoltam bele, hogy milyen lett volna, hogyha mondjuk ténylegesen összejöttem volna Gergővel. Egészen tegnapig eszembe se jutott az, hogy bármiféle kapcsolatom legyen vele, annyira elvoltam azzal az állapottal foglalva, ami eddig volt, hogy most tűnt csak fel, hogy többet beszéltem vele általánosságban véve egy nap, mint bárki mással és pluszban nemcsak élveztem is a társaságát, hanem igényeltem is. Ami így visszanézve eléggé durva, tekintettel arra, hogy korábban még köszönni se köszöntünk egymásnak. Hamarabb mondtam el neki akármilyen jó vagy rossz hírt, mint Eszternek vagy anyáméknak és szerintem jobban is ismertem őt, mint Adri. Mint egy burkolt kapcsolat eleje. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire gyorsan képesek megváltozni. Az egyik nap még senkik a szemedben, a másik nap pedig már mindent megtennél értük.

- Miért olyan rossz Gergő? - fordult felém teljesen a kanapén Róza. - Mármint ezt még mindig képzeled, nem én mondom nyíltan - tisztázta gyorsan, mert az ő szavaival élve "nem tartozik rá és nem tud semmiről se".

- Igen, elmebeteg módon magammal beszélgetek csak – mondtam teljesen normálisan.

- Vállalom a szellem szerepét, ha ez segít- ajánlotta fel Róza egyből.

- Nagyon hiteles érv lenne, ha vinnének el zubbonyban, hogy éppelméjű vagyok, csak egy szellemmel traccspartizok - vontam meg a vállamat, mintha ez olyan természetes dolog lenne. - Nem az, hogy rossz, sőt egyébként teljesen más, mint, amit mutat magából, hanem vannak ilyen... – keresgéltem a megfelelő szavakat arra, hogy bebolondul. - ...ilyen kattanásai, amikor meghülyül és olyankor, ha nem tudod, hol van az a határ, amit nem kell átlépned, akkor kikel magából, majd még nagyobb baromságot csinál, mint azelőtt. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető.

- Olyan, mint egy bomba akkor. Ha túl hirtelen közel akarsz kerülni hozzá, hogy hatástalanítsd, akkor felrobban és jó messzire ellök magától - értelmezte Róza, amiket mondtam.

- Pontosan – értettem vele egyet, mert ettől szebben nem lehetett volna leírni, hogy Gergő milyen személyiség. - De mondom, nem egy rossz ember, csak ezek a kattanásai kikészítenek és olyankor tényleg mindent elcsesz még jobban, mint addig.

- Meg se próbálja helyrehozni?

- Dehogynem, eléggé erősen próbálkozik - jutott eszembe az, amikor feladta a fenntartásait Attilával kapcsolatban és igyekezett normálisan viselkedni, csakis azért, hogy az anyjával kibéküljön. Nagy erőfeszítést igényelhetett részéről, pláne azok után, hogy kiderült, hogy az apja egyébként, aki még annak idején lemondott róla. Én az apámra, még így is, hogy a nevén vagyok, simán ráborítanám az asztalt, sőt tegnap nagy volt a kísértés, hogy meg is tegyem, nemhogy akkor, ha Gergő helyzetébe lennék és még anyám életébe visszapofátlankodnék, akkor meg pláne. Élve el is ásnám az is biztos.

- Igaz nem vagyok egy jó tanácsadó, de nem lehet, hogy szüksége lenne valakire, aki rábólintson az ilyen nagyobb terveire? – ötletelt Róza, hogy mi válhatja ki ezeket a kitöréseket Rékasiból. - Mármint, hogy jó-e azt, amit kitalál. Mert a húgomnak is volt egy ilyen időszaka, amikor versenyezni kezdett és minden egyes mozdulata után meg kellett erősíteni, hogy jól csinálta, mert képes volt addig túlagyalni, hogy ez most oké-e vagy nem, hogy a végén totális katasztrófa lett a vége.

- Nem tudom, lehet - vontam meg a vállamat, majd beugrott Gergő egyik mondata, amikor valami olyasmit magyarázott, hogy nem volt senki neki, aki iránymutatást adjon. Így, hogy Róza ezt elmesélte simán benne volt a pakliban az, hogy valahol mélyen, igenis szüksége lenne arra, hogy valaki, ha nem is irányt mutasson neki, de támogassa vagy leszólja, nem pedig csak ráhagyja a dolgokat, hogy hadd csinálja kedve szerint. Sőt biztos, hogy igényli is, hiszen amiket mesélt az anyáról, hogy főként inkább magára volt hagyva, Helga meg úgy nem szólt bele a dolgaiba, érthetővé vált, hogy miért lett ennyire egy makacs és önfejű alak. Eddig pedig mintha ezt, tőlem várta volna, hogy valamit mondjak neki, bármit, csakhogy ezt a szerepet a továbbiakban nem fogom betölteni nála az is teljesen biztos.

- Hát ti? Mióta vagytok fel? - szakította félbe a beszélgetésünket Stefi, aki a folyosó végéről mászott elő totál kócosan és szerintem még félálomban. - Az ott komolyan egy rántott hús? Ki hozta? – hunyorgott a tányért szuggerálva.

- Dávid – legyintettem egyet. - Kérsz? Még van vagy három harapásnyi - mértem fel a tányéromat.

- Aha - bólintott egyet egy kis gondolkozás után, de szerintem ő megszokta, hogy az ilyen helyzetekben, nem fontos a dolgok miértjét tudni. - Most én vagyok vak vagy az ott tényleg a barom Hunor? - torpant meg a teraszajtó felé nézve, ami tökéletes kilátást adott az udvarra.

- Hol? - mászott fel a támlára Róza, majd utánozva őt, én is, hogy kilássunk.

- Istenem, hogy miért versz engem?! - hunyta le a szemét az ég felé nézve. Hát a testvére olyan kényelmesen elterülve feküdt az egyik, félig széttört napozóágyban az udvaron, mintha semmi jobb dolga nem lett volna. - Ide adod a húst? Rendet kell tennem.

- Tessék - nyújtottam felé a tányéromat, mire kikaptam belőle a rántott husit és megindult kifelé.

- Mit csinál? - nyújtotta ki a nyakát Róza, mintha így jobban látott volna bármit is.

- Megnyitotta a slagot – közvetítettem a történéseket, Stefi pedig az alvó Hunorra irányította a végét és telibe locsolta a poshadt vízzel.

- Jó reggelt kívánok - üvöltötte el magát Stefánia, amit szerintem még apám is színtisztán hallott ébresztőként.

- Hát te engem meg akarsz ölni? - pattant fel egyből az ikertestvére csurom vizesen.

- Mi ez az üvöltés? - ásított egy hatalmasat Eszter, aki után, folyamatosan szivárogtak kifelé a többiek. Bogdánék hangja egy ébresztővel volt egyenlő ezek szerint. Katonai táborban nagy hasznát vennék a képességüknek, legalább megspórolnák a megafont. - Gerda, ha azt mered mondani, hogy te már futottál egyet hajnalban, esküszöm, hogy megverlek - vette fel a földön guruló egyik ásványvizes palackot a barátnőm, majd levágta magát elém a földre.

- Mi folyik itt? - törölgette a szemét Nina, kapkodva a fejét.

- Ott pont semmi, kint meg a víz - morogta Axel nulla életkedvvel. Tekintettel arra, hogy éjjel a pakolás közben a létező összes átkot rászórta az apámra, meg úgy a világra, amiért jobb érzékelő szervekkel nem áldották meg, az lepett volna meg, hogyha ugrálva jött volna elő. Alapból életunt jellemű, de így meg aztán végképp.

- Tényleg? Észre se vettem. Hogy ennek a kettőnek mindig fesztivált kell csinálnia - sóhajtott egyet Nina, aki szerintem az évek alatt, főleg miután Somával összejött, kiismerte Bogdánékat eléggé rendesen, akik az eddigiek alapján nem egy halk, csendes, "mindent nyugodtan megbeszélünk" típusú család. Mintha mondjuk mi azok lennénk, mert a legkevésbé sem. - Majd úgyis meglátjátok, hogyha le jöttök hozzájuk, mert ezt át kell élni, elképzelni nem lehet.

- Én jól szórakozom azért - halkította lejjebb Róza a TV-t, hogy halljuk egymást.

- Jó neked, mert én nem - jelent meg Fülöp is a garázs felől, rendesen leharcoltan.

- Te mit csináltál ott? - furcsállottam, mert nem láttam, hogy bármikor is lement volna oda.

- Pakolásztam, szenvedtem, lehet eltörtem egy lámpát. Jó kis program volt - vett ki a hűtőből egy szénsavas vizet. Kicsit se volt feltűnő, hogy mindannyian azt szereztük meg magunknak egyből az ébredés után.

- Meg egy fénycsövet is - tette hozzá Dávid.

- Az már törött volt - mentette magát Fülöp egyből.

- Mikor keltetek ti? – zavarodtam össze, mert amikor én lejöttem, akkor Rózán kívül senki nem adta a jelét annak, hogy felébredt volna.

- Le se feküdtünk - magyarázta Dávid. Hát jó.

- Nándi fejét egyszer komolyan neki fogom vágni egy fatörzsnek, hogyha már a józan esze elment, legalább legyen egy jó alapos fejfájása - hallottam meg anyám hangját a nyitott ablakon keresztül.

- Mindig is mondtam, hogy nem normális - jött a válasz egyből Andortól. Remek megérkezett a família is. Remélem, hogy azért még Fédrát is meg Ica mamát is magukkal hozták, sőt még az unokatestvéreimet is, akiket már vagy 4 éve nem láttunk, hogy teljes legyen a kör.

- És én ezzel egyet is értettem - erősödött egyre inkább a hang, majd nyikorogva kinyílt a bejárati ajtó és már nemcsak a hangjukat lehetett hallani, hanem teljes személyében anyámékat.

- Ezt meg kell olajoznom vagy valamit csesznem vele, mert rohadt hangos - mérte fel Andor egyből az ajtót és mint valami szakember, úgy méregette.

- Szép jó reggelt - nézett végig a társaságon anyám vigyorogva és szerintem szadista módon örült annak, hogy mennyire nyomorékul nézünk ki, válaszul pedig csak halk mormogást kapott, ami egyfajta köszönésféle akart lenni. Én még mindig a kanapén fetrengtem az üres tányérommal, amiben a Fülöptől elszedett maradék rántott húst feleztem meg Rózával és ettük meg reggeli gyanánt, Stefi az ikrét, Hunort keltette fel, aki a napozóágyban aludt az udvaron, a többiek pedig szintén körülöttünk, mint egyfajta központ tömörültek a földön, fotelen, kinek mi maradt és az elmaradhatatlan víz, ami azért ott volt a kezünkben és szenvedve neteztek néha - néha felpillantva a Jóbarátokra. Kivétel ezalól Fülöp, aki hatalmasakat sóhajtva pakolta össze a többi fénycsövet Dávid segítségével, hogy visszavigye a garázsba, ahova való volt, meg Konrád, aki meg szerintem meghalt. - Az ott rántott hús? - akadt meg anya szeme, a Róza tányérján lévő megmaradt ételen.

- Aha - bólintottam egyet.

- És honnan szereztetek egyáltalán? - próbálta összerakni a képet anyám.

- Hajnalban elkaptam egy tyúkot, aztán nyomtunk egy MMA-t és ő vesztett - magyarázta Axel unottan, mire anyám csak forgatta a szemeit. - Kérsz? Lehet már egy kicsit kihűlt, mert nem volt egy hosszú mérkőzés.

- Látom, hogy apád neked is megadta az alap hangulatodat - zárta le ennyivel anya és szerintem megbánta, amiért a rántott húsról kezdett kérdezősködni. - Hoztunk nektek reggelit egyébként.

- Komolyan? - lepődött meg Luca.

- Persze. Annak idején emlékszem milyen jó lett volna, ha valami másnap reggel felszívja valamennyire az alkoholt, hogy ne szédülve kelljen tömegközlekednem. Csak nekem anyám, nemhogy nem hozott enni, de el se engedett - mesélte anya, miközben a papírzacskókat felrakta a konyhaasztalra és elkezdte kipakolni a tartalmát.

- De akkor, hogy tetszett elmenni a buliba? - kíváncsiskodott Villő.

- Tegezzetek nyugodtan, nem kell magázódni – kötötte ki egyből anya. - Mellesleg Szabina vagyok, akivel még nem találkoztam volna - jutott eszébe, hogy amúgy a fél társaságot nemhogy nem látta, de amúgy még hallani sem hallott még róluk. - Hát hogyhogy, hogy? Kiszöktem – vonta meg a vállát lazán.

- Engem bezzeg letoltál, akkor kiszöktem - kerekedett el Axel szeme. - Pedig ugyanezt csináltad te is – tolta le őt egyből.

- Ha csak kiszöktél volna, egy szót sem mondtam volna, csak annyit, hogy használd az ajtót, mert nem akarok új szúnyoghálót felszereltetni - nézett rá Lucára vádlóan, aki egyszer próbálkozott meg ezzel és le is bukott azonnal. - De te a Voltra szöktél el, azzal az üzenettel, hogy apádhoz mentél Pestre.

- Komolyan? - nézett rá elkerekedett szemekkel Eszter, aki sok sztorit hallott már, de ezt kifejezetten még nem.

- Végül is igazat is mondtam, mert tényleg hozzá mentem, hogy a jegyemet ideadja - finomította a bátyám a dolgokat. - Most mi van? - nézett körbe, hiszen mindenki furcsán bámulta őt. Hát pont Axelből nem lehet kinézni, hogy bármi efféléket csinálna. - Az volt a lázadó korszakom.

- Én az enyémben kopaszra levágattam a hajamat - tűnődött el hangosan Bálint, ha már így szóba jött a lázadó korszak.

- Mi? - nevettem el magamat és valahogy nehéz volt egy kopasz Bálintot elképzelni magam elé.

- Biztos jól állt - mosolygott rá Villő, de amint oldalra nézett ránk, csak elhúzta a száját, ezzel is jelezve, hogy borzalmas volt.

- Mit kamuzol? Úgy néztem ki, mint egy tekegolyó - morogta Bálint, majd felénk mutatott a telefonján egy képet, amin egy haj nélküli 16 éves, fogszabályzós srác vigyorgott. Ha egymás mellett állt volna az akkori és a mostani énje, akkor sem lehetett volna megmondani, hogy ugyanazt a személyt nézzük.

- Jézusom – szörnyedt el Róza a látottakon.

- Mintha egy mozzarellát látnék - hőkölt hátra Nina, mire még anyám is elnevette magát.

- Ennék mozzarellát most - jelentette be ezt a közérdekű tényt Fülöp.

- A bánatra a fagyi jó – bölcselkedtem. - Dávid - kerestem a tekintetemmel az említett személyt.

- Na? – nézett fel a telefonjából.

- Hagytál jégkrémet? - érdeklődtem.

- Hát majdnem.

- Hogyhogy majdnem? – furcsálltam.

- Hagytam, de utána megettem.

- Nekem egy időgép kellene. Visszamenni az időbe, hogy megakadályozzam ezt a sok szart - ült le Fülöp az asztalhoz anya mellé.

- Pedig ügyesen megcsináltad a díszítést, pedig nem hittem, hogy anyámék sok nyuggerpartis lomjaiból ezt ki tudod hozni, meg ahogy láttam a képeket, jól is éreztétek magatokat. Sajnálom, hogy el lett cseszve - jelent meg anya arcán egy szomorú mosoly, ahogy látta mennyire rosszul érinti ez Fülöpöt. - Tessék - csúsztatta a pultra rakott feje elé egy bazinagy pohárban lévő kávét.

- Dupla karamellás? - kérdezte Fülöp, még mindig félig fekve.

- Szerinted? - nézett rá anyám egy "azt hiszed, hogy nem ismerlek?" pillantással.

- Milyen képeket? - löktem meg Esztert, aki ülve bealudt, így az érintésemre, riadtan ugrott egyet.

- Csak tett fel Fülöp pár képet Instára, nem láttad?

- Nem - ráztam meg a fejemet.

- Hogyhogy? – lepődött meg, hogy még így nem voltam képben. - Te is rajta vagy. Tuti kaptál értesítést.

- Az lehet, csak kikapcsoltam - vallottam be, hiszen miután vége lett a bulinak, nemcsak, hogy beletettem a táskámba lenémítva, de még ki is kapcsoltam biztos, ami biztos alapon, hogy elérhetetlenné váljak. - Majd megnézem.

- Egész éjjel itt aludt, mert lekéste az éjszakai buszt. Mondjuk nem tudom hova ment volna, mert vonat már nem ment haza, de tuti rátörte volna Somára az ajtót. Most meg visszafeküdt... - magyarázta lelkesen Stefi a helyzetet, hogy Hunor miért is aludt a napozóágyon, amikor észrevette, hogy anyám meg Andor is jelen vannak, egyből elhalkult. - Jó napot.

- Szia - mosolygott rá anya kedvesen. – Rohadt jó a hajad. Nekem is volt hasonló régebben, csak nem kék, hanem piros csíkok voltak benne.

- Köszönöm – húzta ki magát büszkén Stefi, amiért meg lett dicsérve. - Egy csomóan leszólnak pedig miatta.

- Mert vakok vagy irigyek - legyintett egyet anyám.

- Hunor visszaaludt? - érdeklődtem, mert ahogy kinéztem, ugyanabban a pózban volt az ikertestvére, mint a locsolás előtt.

- Szerintem igen. De annyi vizet, ami hazazavarja, nem akarok elpocsékolni rá – hagyta annyiban, hogy egy ütődött a testvére.

- Megnyithatom a locsolórendszert, hogyha ez segítene - ajánlottam fel egyből, mire Stefi szeme felcsillant.

- Te maradjál nyugodtan, jó? - szólt be Axel egyből.

- Neked meg nem kellene készülődnöd, hogy órát tarts? - vonta fel anya a fél szemöldökét kérdően, ahogyan az órára nézett.

- Hagyjál már, hát nem látod, hogy alig élek? Majd felhívok őket, hogy rendkívül helyettesítsenek. Vagy ne, nekem mindegy - morgott egyet Axel unottan. - Amúgy csak úgy kíváncsiságból, hogy fel tudjam mérni egy skálán mennyire vagyok balfasz. Te tudtál róla, hogy apám miért küldött pont erre a tárgypárra? – fordult anya felé.

- Tegnapig nem, de most már igen – forgatta anya a szemét, akit csakúgy, mint engem, nem tudott meglepni, hogy Nándi mikre nem képes vetemedni.

- Jó, akkor tőled örököltem a helyzetátlátó képességeim hiányát - meredt maga elé Axel, mintha valami hatalmas trauma érte volna és egyszerűen képtelen lenne feldolgozni. Mondjuk neki lehet, hogy az is volt, hiszen nem őt érte a folytonos átvágások sorozata apám jóvoltából, hanem engem, így az egész szituáció váratlanul érte. Ezt pedig anyám is tudta jól, ezért is nem szólt inkább egy szót se, csak ráhagyta, hogy hadd szenvedjen magának.

- Én azt mondom, hogy menj be dolgozni - terelte el valamennyire a témát, ezzel is elkerülve a kínos és feszült csendet.

- Miért mennék?

- Mert mondjuk ez az állásod? - szálltam bele én is a beszélgetésbe és nemcsak sunyi módon figyeltem, mint a többiek, akik egyébként egymással halkan beszélgettek, vagy írogattak a neten, de azért figyelemmel kísérték az eseményeket.

- Ideiglenesen csak – vágta rá.

- Mégis mióta? – horkantottam egyet, mert én nagyon úgy tudtam, hogy határozatlan időre szól a jogviszonya.

- Valamikor hajnali 3 és 5 óta – töprengett Axel hangosan, hogy ő ezt mégis mikor határozta el.

- Szeretsz tanítani, nem? - próbálkoztam valamivel erőt adni neki, hogy bemenjen és lekösse a figyelmét, legalább a diákok iránti utálata.

- Hát pont nem.

- Ugye tudod, hogy apád pont ezt akarja? Hogy otthagyd és jelentkezz jogra. De ha azt akarod, hogy igaza legyen, rajta. Ne menj be, mondj fel azonnal és kezdd el elkérni a húgod könyveit. Majd tanulhattok közösen - mondta anya oda se nézve.

- Oké, meggyőztél, bemegyek. De csakis azért, mert tisztellek és nem azért, mert igazad van - kötötte ki egyből, némi gondolkozási idő után. - Visszamenni a lakásba már nincsen időm, de kéne egy laptop. Az agyhalottaknak levetítek egy kisfilmet, hogy legalább lássanak is valami tananyagot, ha már a könyvet képtelenek kinyitni - tápászkodott fel és már tervezgette, hogy mit fog a mai óráján csinálni.

- Ott van az enyém. Ha bemész hozzánk, a nappaliban van az asztalon – írtam körbe, hogy mégis hol találja a gépemet, mielőtt áttúrta volna a szobámat, teljest káoszt hagyva, amit nekem kellett volna visszarámolni. Na pontosan ez nem hiányzott az életembe.

- A szobádban az ágyadon - javította ki anya, mire én csak "már megint?" pillantással ajándékoztam meg. - Most mi bajod van? Nem vagyok hajlandó abban a kuplerájban élni, amit magad mögött hagysz.

- Jó, mindegy. Megtalálom úgyis. Délután visszaviszem egyből, ahogy végeztem - ígérte meg egyből, mire csak bólintottam, jelezve, hogy felfogtam. Addig úgyis itt fogok pakolászni és összeszedni magamat.

- Egy kicsit lassú mostanság, meg be szokott fagyni, de ha párat rávágsz, akkor szuperál általában – adtam instrukciókat, hogy mit csináljon, hogyha a laptopom a kedves tevékenységét végzi, vagyis, hogy megkeseríti az életemet.

- Megoldom. Léptem - jelentette be és a cipőjét felkapva, iszkolt a kocsijához, onnan pedig hozzánk, hogy beérjen az órájára.

- Nem kellett volna szólni, hogy mama még nálunk van? - jutott eszébe Fülöpnek, hogy miféle támadás várhatja őt, hogyha betoppan hozzánk.

- Ááá, hadd érje egy kis kellemes meglepetés, ha már Nándi jól lerendezte – vigyorodott el gúnyosan anya, előre élvezve, hogy mama le fogja őt támadni.

- Gerda! - jött messziről egy rekedtes üvöltés, ami valószínű, hogy Konrádtól származott. Sőt, amint megjelent már biztos is voltam benne.

- Mi bajod van? - támaszkodtam rá a könyökömmel a háttámlára és úgy néztem rá.

- Neptunt láttad? – köhécskelt, míg az ingjét igazgatta magát, ami ugyanolyan gyűrött maradt, mint eddig.

- Nem – ráztam meg a fejemet tagadóan. - Miért? – sejtettem egyből rosszat, mert amennyire hevesen jelent meg, annyira jelentett ez rám nézve, nem túl jót.

- Ma megbeszélés van a verseny miatt fél egytől - köszörülte közben a torkát, hátha visszatér a hangja villámcsapásra.

- Na ne.

[...]

- Minek itattatok le ennyire? - morgott Konrád, amint vissza leért a koliból, hogy rendbe szedje magát és ne úgy nézzen ki, mint én, míg azidő alatt csak ott toporogtam a tér közepén, jobbra - balra, nehogy elaludjak.

- Úgy, kend mindenki másra, csak magadra ne. Gondolom a torkodon öntöttük le - szóltam le őt egyből, még mielőtt még jobban elbízta volna magát. - Jól érezted magadat, miért ekkora baj ez? – próbáltam megérteni a problémáját.

- Mert én nem érezhetem jól magamat – vágta rá automatikusan.

- És mégis miért nem? Otthon megtiltották? – vontam fel a fél szemöldökömet kérdően, mert nem teljesen volt tiszta, hogy neki miért tilos szórakoznia.

- Ha tudni akarod, marhára ideje lenne, hogy bedobjak valami ötletet a hétvégi meetingre, ahol szervezzük a gólyatábort, mert a miénk volt a legpocsékabb, utána a Stefiéké már csak egy hajszállal volt jobb, de ez kevés, szóval valami újdonsággal elő kellene állnom, hogy a vélemények javuljanak. Nyilván semmi ötletem nincsen, egyedül a Fülöp lavinát indítottam el, miután lebeszéltem vele, de abból is lehet, hogy nem lesz semmi. A kolinál is van most egy csomó új változtatás, mivel a drága rektor apád megszüntette a "szálláshely" szinteket, ami bevételkiesés nyilvánvalóan, így most minden egyes szabályt újra kell írni, házirendet módosítani meg ilyenek. Akkor nyakamon a vizsgaidőszak, amire semmit nem tudok még, meg vagyok csúszva a versennyel is, aminél nem engedhetem, hogy Heni leelőzzön, mert nem fogom elviselni az elégedett képét újból. Arról akkor ne is beszéljünk, hogy elhagytam a jogsimat és mehetek újat csináltatni. Szóval nem. Én most nem szórakozhatok - hadarta gyorsan, hogy mi minden nyomja a vállát, ahogy sétáltunk a campuson a keleti oldalán lévő épület felé.

- Jól túlvállaltad magadat – ismertem be. Azzal nagyon is tisztában voltam, hogy Konrád él – hal azért, hogy fontoskodni tudjon és szerintem rosszul lenne, hogyha kihagynák őt a felsoroltak közül bármiből is. Arra viszont, hogy ennyire, de ennyire sok minden van, amivel foglalkozik egyszerre, sőt még kihagyta belőle azt, hogy engem sem hagy békén, eszméletlen mennyiségű teendő. - Milyen ötlet kellene a gólyatáborra? - sóhajtottam egyet megszánva őt. Tudom jól, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hogy segítsek neki, amiért egy seggfej módjára képes viselkedni, de kiállt mellettem a maga módján az apámmal szemben azzal, hogy eljött velem és nem maradt ott, szóval ez egy jó pont volt. Meg azért megsajnáltam a hülye, kétségbeesett fejét.

- Akármilyen, bármilyen. Csak újdonság legyen, olcsó és könnyen kivitelezhető – sorolta fel a kritériumokat az ujjain számolva, amelyek mentén mozoghat a parányi fantáziám.

- Mondjuk egy nulladik nap lehetne szerintem, ha a miénkből indulok ki – gondoltam át azokat a dolgokat, amiket én is átéltem a táborban és nem tetszett a kivielezésük.

- Hogy érted, hogy nulladik nap? - tolta feljebb a napszemüvegét az orrán, amit csúszott le róla folyamatosan, viszont a másnaposságát valahogy lepleznie kellett.

- Tudod, amikor beköltöznek. Azt nem egyből ilyen karonként szétszedett, meg azon belül is szétbontott csoportokba rakni, hanem meghagyni azt, hogy felvegyék a ritmust, embereket ismerjenek meg. Mert itt vagyunk mi is, egyből elszeparáltak mindenkit egymástól, megérkeztünk, nem tudom délután 2 körül, de már tíz perc múlva a kari pólóban mentünk és azokról úgy nem is vettünk tudomást, akiken más színű póló volt, sőt a karon belüli csoportoknál sem beszélünk senkivel annyira, mert nincsen meg az a közös nevező és emlékszem tisztára kellemetlen volt az, hogy muszáj volt jópofiznod, mert velük kellett a nap legtöbb részében lenned, viszont az első napon, meg egyedül mentünk be órára, nulla komolyabb ismerős nélkül – magyaráztam neki az egyik legnagyobb problémát ezzel a felbontással kapcsolatban. Látatlanba nehéz csakis random, esetleg név alapján összetenni azokat az embereket egy csapatba, akik jól el tudnának lenni egymással.

- Ez igaz – töprengett Ráday hangosan, ahogyan szerintem ő is az emlékei között kutatott. - Én Henivel voltam, de már akkor se bírtam és még közös feladatra is kellett együtt mennünk. Azt hittem megfojtom magamat.

- Szóval az lehetne egy olyan nap, ahol mindenki csak úgy van, ismerkedik, lébecol, nincsen kari póló, csak a következő tényleges első napon. Meg a koliban is nem karonként kellene elválasztani, hanem random módon. Mondjuk szerintem ez így tökre kivitelezhető. Azoknak is jobb lenne, akik félénkebbek és nem éppen azt akarják másfél óra egyetemista lét után, hogy ittas állapotban pörgessék őt, hogy elmenjen A pontból B-be egyenesen – forgattam a szemeimet, mert ez volt a legtipikusabb feladat, ami minden évben előjött és véleményen szerint az egyik legszánalmasabb is. - Oké, hogy az esték szabadok, de az szerintem kevés erre. Mi is azokkal maradtunk, akikkel egy csapatban voltunk, mert nem volt arra a menetrend miatt, hogy másokkal beszélj.

- Ez egész jó azt kell, hogy mondjam – ismerte el Konrád a meglátásomat. Még egy bókot úgysem fogok kapni tőle egy darabig, úgyhogy ezt kell elraktároznom. - Honnan jött ez neked?

- Csak arra gondoltam, hogy minek örülnék, ha újból gólyatáborba mennék - vontam meg a vállamat.

- De akkor, hogy az egyetemi egység meglegyen simán lehetnének olyan feladatok, amiket több kari csapat összevonva csinál meg – bonyolította tovább a tervet Konrád.

- Meg tudod szokott a fesztiválokon lenni az az útlevél, ahova pecsételnek – ugrott be egy újabb dolog, amivel fel lehetne kavarni az évről évre ugyanolyan gólyatábort. - És mondjuk, akinek karonként a legtöbb van azt meghívja a HÖK valamire, nem mellesleg egy emlék is.

- Nem baj, ha ezeket elmondom majd ötletként? - kérdezte Konrád, miközben előszedte a telefonját, ami az értesítés miatt csipogni kezdett.

- Felőlem - legyintettem egyet, de feltűnt, hogy rám se figyel, hanem a megtorpanva figyelni a telefonját. - Mi az? Baj van?

Bármiféle magyarázat nélkül egyszerűen csak a kezembe adta a készüléket és a száját beharapva nézett rám, várva a reakciómat. Az egyetemi, CJE sinners zárt csoport volt megnyitva, ahol beindult a mémgyártós párbaj, mint körülbelül minden egyes banzáj után, annyi különbséggel, most valaki full ismeretlen rólam tett fel egy mémet a kommentelők között és arra ment a legtöbb reakció, így felugrott a hozzászólások élére. Tipikus az a "fogd meg a söröm" feelingű kép volt, más szöveggel. Felül drága egyetlen Palócz lelkem virított, azzal a szöveggel, hogy "csapnivaló a zh-k eredménye, mindenki megbukott", ami a szállóigéje, alatta pedig az én Facebook profilképem volt, annyi aláírással, hogy Balla Gerda alias Dr. Balla Mindenható rektor Nándor lánya: "azt majd meglátjuk". A számat eltátva pontosan megvalósítottam a "hűha" reakciót, ami a leggyakoribb reagálás volt a képre, a képhez fűzött kommenteket elolvasva, annyiról volt szó, hogy „ez lett most a battle nyertese", meg, hogy „diploma egyből a kézbe megy majd", egyszóval egyféle szidási áradat indult meg azzal vegyítve, hogy milyen jó azoknak, akik jóban vannak velem, meg hogy ki mit csinálna a helyemben. Azért, mert az apám a rektor.

- Remek, felettébb remek - fújtam ki hosszan a levegőt és gyorsan visszaadtam Konrádnak a telefonját, mielőtt a betonba vágtam volna.

- Tudod, hogy ki volt, aki megtudta rajtunk kívül? – faggatott, hátha így beugrik, hogy mégis ki volt az a nagyon kedves személy, aki megosztotta ezt a bizalmas infót, amit el akartam titkolni, éppen emiatt.

- Komolyan Konrád, de most tényleg. Úgy nézek ki, mint aki tudja?! - ordítottam el magamat hirtelen és totálisan odalett a 3 mp erejére nyert nyugalmam. - Ilyen hülye kérdést. Mégis honnan tudnám? – túrtam bele a hajamra.

- Ismerem a tagot, aki feltette. Ráírok, hogy ő kitől tudta meg - jelentette ki, én meg csak magamban próbáltam lenyugodni. De ahogy láttam a közös katasztrófás csoportunkban is, amit ma nevezett át Villő a történtek után, elszabadultak a kedélyek, pláne a szintén tegnapi vacsora eseményei miatt. Stefi konkrétan beírta, hogy úgyis dolgozik és majd kihallgatja a népséget a kocsmában, neki úgyse mernek nemet mondani, hogyha mogorván néz és erősebben beszél.

- Péntek 13 van, vagy mi? - sóhajtottam fáradtan, míg a mágneskártyát rácsaptam a leolvasóra, hogy kinyíljanak az ajtók, hiszen Konrád terrorizálta az embereket.

Egészen addig, amíg a folyosón sétáltunk, egyetlen árva szót sem szóltunk egymáshoz, mert még Rádayt lekötötte a nyomozósdi, én minden erőmmel azon voltam, hogy ne akadjak ki teljesen. A terembe beérve az ottlévők nyilván látták a sinnerst, meg is kaptam érte a kötelező lenéző és gúnyos pillantásokat, így a leghátsó sorba besomfordáltam és manifesztáltam, hogy eltűnjek, vagyis legalábbis innen el.

Folyamatosan magamon éreztem a többiek tekintetét, ezért csak fészkelődtem a széken és félő volt, hogy le fogok fordulni róla, így inkább a telefonomat bújtam, hátha elterelni valamennyire a figyelmemet, amikor is pár üzenet beúszott.

"Nagy a baj" - írta Axel, mire gyorsan megnyitottam az üzenetét, mielőtt elkezdtek volna beszélni a versenyről. Ezzel egyidőben a küldött kép is betöltött, amin a laptopom látszódik. Két elcseszett darabban. Amin az egész féléves jegyzeteim, kidolgozott anyagaim és az egész versenyre szánt, begépelt, lehivatkozott, leadásra készen álló dolgozatom is van. Vagyis csak volt.

- Basszameg - suttogtam és szívesen elsüllyedtem volna.

- Mi van? - kérdezte halkan Konrád, mire csak felé toltam a telefonomat. - Ugye nem?

- De - tartottam a fejemet, mindkét kezemmel és egyszerre voltam azon, hogy felrobbanok, valamint pörgött az agyam azon, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet.

Miért van az, ha apám szóba kerül, akkor nemcsak egy rossz, hanem egy egész rothadó cunami ránt magával?

[...]

- Figyelj, ha megvan képben, akkor küldd át és amint végeztem, gyorsan segítek begépelni - ajánlotta fel Konrád, miután végeztünk a meetinggel és túléltem azt is, ahogyan gyilkosan néznek a többiek rám, amiért én úgyse csinálok semmit, csak úgy részt veszek és garantálva van a továbbjutásom, amiért az apám a rektor. Esküszöm azt kívánom annak, aki ezt elpletykálta, hogy nőjön össze az orra lyuka és még más baja is legyen, hiszen miatta én lettem "apuci kedvenc kislánya", ami már önmagában is eléggé nevetséges, nemhogy még annak, aki tudja az igazságot. Akárhogy erőlködnék, hogy bebizonyítsam, nem igaz, amit hisznek rólam, hogy kamu a gyorsan kialakított nézet, feleslegesen lenne totálisan. Erre pedig a legjobb példa Róza. A saját szobatársa, akivel együtt lakik, látja, hogyan viselkedik, milyen stílusban beszél is elítélni, mert sokkal könnyebb a tömegnek hinni, hiszen annak baromira nagy igazságtartalma van minden esetben, mint kiismerni a másikat. Elvégre az utóbbi mégis csak macerás meg időigényes folyamat.

- Nem kell, majd valahogy megoldom. Maximum nem alszok – pörgött ezerrel az agyam.

- Jössz velem a boltba? – invitált, de szerintem csakis azért, hogy ne verjek szét valamit az egyetemen, amennyire veszélyes idegállapotban voltam. - Veszek egy raklapnyi energiaitalt – határozta el Ráday, amire szüksége is lehetett.

- Gerda, Konrád egy pillanatra - lépett oda hozzánk a tanácsadó tanárunk, miközben a szaktársam még nagyban pakolgatta a cuccait, amiért nyilván még mindenáron be kellett mennie a koliba és nemcsak átöltözni. Mert ki kellene Konrád a laptopja meg az egyéb tipikus Rádays kellékei nélkül?!

- Igen, tanár úr? - ültem fel a pad tetejére, előre is felkészülve arra, hogy ez bizony hosszú beszélgetés lesz, hiszen, ha valaki olyasmit mondd, hogy „xy egy pillanatra", annak sosincs jó vége.

- Hogy álltok a dolgozattal? – érdeklődött, a küldött emailjét én csak ma reggel láttam, Konrád meg szerintem elfelejtett válaszolni rá, amiben pontosan erre kérdezett rá. - Eléggé szűk idő áll még a rendelkezé...

- Megleszünk - szakítottam őt félbe azonnal, mert már láttam Konrádon, hogy befeszül, amikor említésre került az a pár nap, amire le kell adnunk az anyagunkat. - Meg tetszett kapni az enyémet? Leadtam a titkárságon még tegnap délelőtt.

- Igen, igen. Katika ideadta nekem - bólintott egyet, én meg vártam, hogy folytassa, de hiába, mert úgy tűnt, hogy neki ennyi a mondandója.

- Éés? - nyújtottam el a kérdést, hátha leesik neki, hogy a véleménye érdekel. Nem akarom azt, hogy újból visszadobja, mert nem vagyok hajlandó még egyszer zh-ra tanulni, kutatást írni meg még a begőzölt és maximalistába átváltó Rádayt hallgatni páhuzamosan, hogy nem leszünk meg.

- Sokkal jobb, mint az előző változat – ismerte be, mire csak megkönnyebbültem, hogy az újra fogalmazást akkor ki lehet húzni a teendők listájáról, habár az újragépelést nem. - Kifejezetten tetszett, hogy beleírtad azokat is, amiket javasoltam neked, sőt még a latin magyarázatok is rendben vannak - dicsért meg a maga módján, én pedig csak hálát adtam Axelnek, amiért eltolta egy nappal a gimisek kérdéseinek kidolgozását a meglepetés röpdogájukhoz és megszánta a szerencsétlen húgát. - Azért a hivatkozásokat fusd át még egyszer, néhol csak vázlatosan jelölted meg. Nézd csak - kapta elő a kinyomtatott verziót, mert kifejezetten kérte, hogy ne e-mailben küldjük el neki, mert ő szeret feljegyezni rá dolgokat, hanem papírformában, amit én tegnap meg is tettem. Csak úgy rohantam a zh - m előtt reggel nyomtatni, majd aztán vissza megírni azt, utána meg leadni a titkárságon, hogy minél hamarabb megkapja.

- Jó, rendben – bólogatottam, ahogyan mutogatta a lila filctollal aláhúzott oldalakat. - Csak siettem a leadás miatt, de a lényeg, hogy a tartalmi része, akkor megfelelő, nem? - kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.

- Igen. Konrád, te, hogy állsz? – fordult a dolgozat másik felén dolgozó félhez.

- Csak az összegzés és a konklúzió kell, a fedőlap meg ugyanúgy nekem is a hivatkozások és kész van – válaszolta és amennyire korábban előadta nekem, hogy mi gyötri, biztosra mentem, hogy nem mond igazat.

- Körülbelül olyan 2-4 oldal még, nemde?

- Igen, annyi lehet – mondta éllel a hangjában, ergo fixen kamuzott. Elvégre 2-4 oldal biztosan kell neki, sőt még több is.

- Legkésőbb holnap estére küldd el nekem, hogy átnézzem - kötötte ki azonnal az újbóli határidőt, ami reális volt, mivel vasárnap 24.00-ig el kell küldeni a felhívásban megadott címre a dolgozatot. - Ha már papír alapon nem tudod eljuttatni hozzám - tett megjegyzést egyből, amit nem hagyhatott ki semmiféleképpen.

- Természetesen - szűrte ki a szavakat Konrád az összeszorított fogai közül. - Ennyi? Mehetünk?

- Még valami, aztán mehettek. Engem nem érdekel, hogy kinek ki a rokona - nézett rám elsősorban, aztán Rádayra is. Neki nem volt titkolva, hogy a szülei szintén jogi pályán mozognak, de azért akkora dobra se verve, mint az, hogy az apám a rektor. - Az sem, hogy mennyire befolyásolnak, esetleg segítenek titeket. Engem csak az érdekel, hogy a maximumot nyújtsátok. Érthető?

- Igen - feleltük szinkronban. Hiába lehetett nyomasztó az, hogy ennyire elvárja tőlünk a teljesítést, számomra mégis egyfajta könnyebbséget jelentett, hogy szintén azok tábora gyarapszik, akik nem a rektor lányaként tekintenek rám hirtelen, hanem mint Balla Gerda.

- Remek. Akkor várom az e-mailedet, te meg javítsd át és akkor rendben is vagyunk – nézett rá először Konrádra, majd pedig rám. - Így elöljáróban még annyit, hogy láttam a többiek dolgozatát és a tiétek az erősebbik félbe tartozik - mondta biztatásképpen.

- Reméljük, hogy ez így is marad - motyogtam, de olyan hangerővel akartam, hogy csak Konrád hallja, viszont ez nyilván nem sikerült.

- Ha akarjátok, akkor úgy fog. Ha pedig nem fektettek vele annyi energiát, amit el is várok, az a ti hibátok, de akkor meg sem érdemlitek, hogy továbbjussatok - váltott vissza a szigorra és jobban láttam, hogy egy mormogós köszönés után elsunnyogok, mielőtt még jobban vágnám magam alatt a fát.

- Ha nem szart volna be a laptopom most mondanám, hogy segítek neked, de így... - húztam meg a felkötött hajamat, hogy szorosabb legyen. - Nyitva van hétvégén a könyvtár?

- Nincsen. Mondom begépelem neked - tértünk vissza az eredeti beszélgetésünkhöz, amint pár lépessel elhagytuk a termet. Péntek kora délután lévén, elég kevés ember mozgott a folyosókon, hiszen órák se nagyon voltak. Vagy ha igen, akkor lehet, hogy nem ebben az épületben, amelyikben most mi voltunk Konráddal éppen.

- Nem várhatom ezt el tőled – utasítottam újból vissza az ajánlatát. - Ott van, hogy a tiédet be kell fejezned, akkor online meeting a gólyatábor miatt, egyberakni is te csinálod majd, meg te is fogod elküldeni, olyan mintha, én semmit nem tettem volna bele.

- Viccelsz? Hamarabb befejezted, mint én, pedig neked kellett az egész részedet újraírni, mert "túlságosan ragaszkodsz a tényekhez" - idézte fel a konzulensünk szavait, amikor lehúzta az megírtakat. - Mondtál tök jó ötleteket a gólyatáborhoz, szóval ne mondd azt, hogy semmit nem csináltál, mert ez jogilag nem releváns tény.

- Az már - nevettem el magamat, mire ő is elmosolyodott. - Remélem használható lesz majd az ötletem.

- Feldobom majd Flórának hétvégén. Akkor fogunk dönteni, hogy Fülöpöt megkérjük-e vagy sem.

- Szerinted van esélye? Annyira el volt kenődve egész nap – ugrott be csórónak a feje.

- Hát figyelj nem tudom – sóhajtotta fáradtan Konrád. - Az, hogy képes volt felmérni a bajt és azelőtt bezárni a bazárt, hogy az kitörjön, baromi jó pont. Most képzeld el, ahogyan szembeszáll a saját érdekük miatt a bedühödött elsősökkel és az ellenkezés ellenére is lefújja az egészet. Azért nagy bátorság meg előrelátó képesség kell hozzá.

- Viszont? – éreztem rá, hogy ezzel nem ért véget a mondanivalója.

- Viszont, ha azt nézzük mégiscsak a legtöbben visszamentek az egyetemre, ami meg újra Martinéknek kedvez, ha a statisztikát nézzük – vázolta fel a pro – kontra listát.

- Akkor minőség és mennyiség harca lesz most.

- Körülbelül. Mindegy én Fülöp mellett fogok kampányolni - vonta meg a vállát Konrád, majd ahogy befordultunk a sarkon, hogy a lépcsők felé vegyük az irányt, tekintve, hogy csak a második emeleten voltunk és, hogy bármelyikünk képes lett azon nyomban elaludni, ha megálltunk volna, inkább a mozgást választottuk, megláttam, hogy Gergő várakozott a korlátnál. Tudtam jól, hogy nincsen ilyenkor órája, semmilyen haverját, sőt Adrit sem láttam nemhogy idebent, de még az egyetem környékén se, így fixen rám várt.

- Majd írok neked egy beszédet, ami Fülöp mellett szól, amint lesz laptopom és újragépeltem a dolgozatot. Egy pillanat - mondtam Konrádnak, aki követte a tekintetemet Gergő irányába.

- Ott megvárlak - biccentett a lépcső felé, majd köszönve Rékasinak, arrébb sétált, hogy megadja valamennyire a magánszférát.

- Nem voltam eléggé egyértelmű, hogy látni nem akarlak? - fontam össze magam előtt a karomat és mintegy védekező pózban álltam meg tisztes távolságban tőle.

- Elveszett a versenyes írásod? – képedt el teljesen. Úgy látszik, hogy otthon volt vagy kitudja, lehet a barátnőjénél, akit mellékesen megcsalt velem, ha ez az információ kimaradt volna véletlenül, ugyanis az a ronda és átizzadt sárgás felső helyett most egy sima kapucnis szürke pulcsit viselt, méghozzá ugyanazt, mint amikor lehányt. És mielőtt odaadta volna a felsőmet Adrinak. Ha akkor is, nem lettem volna rossz helyen, vagy képes lettem volna nemet mondani, most nem lenne egy hatalmas, bolygóméretű méretű bűntudatom és nem hallucinálnék néha - néha arról, hogy a szemembe mondják mekkora ribanc vagyok.

- Te ennyire süket vagy, hogy nem hallod, amit mondok? – szórtak szikrákat a szemeim.

- Gerda, most komolyan - próbálkozott meg azzal, hogy hátha megnyílok neki és a tegnap, így huss elillant volna, csakhogy a dolgok nem így működnek. Igenis történt, ami történt, amit nem lehet visszafordítani.

- Komolyan mondtam, hogy nem akarok veled beszélni – makacsoltam meg magamat, mert engem aztán nem fog két szép szóval meg egy mosollyal kiengesztelni.

- Tudom, hogy okoztam pár problémát...- kezdett vele, amire nem voltam kíváncsi.

- Nem Gergő – szakítottam őt félbe. - Te magad vagy a probléma - kerültem meg, hogy Konrád után igyekezzek, aki a szavát betartva, a lépcsőnél ácsorgott és várt rám. Én ezzel le is zártam volna a Gergős témát, idővel úgyis kiheverném, mint minden egyes egyéb csalódást az életemben, csak azzal nem számoltam, hogy ő ezt nem így gondolta.