- Késtél - közölte apám szigorú hangon, miután méltóztatott ajtót nyitni a csengetésem után. Nyilván nem fogok betrappolni mintha otthon lennék, hiába ismerem úgy az egész házat, mint a tenyeremet és valószínű, hogy többet is voltam benne, mint ő, de akkor sem vagyunk olyan viszonyban, hogy megtegyem, pluszba még egy jelzésként is szolgálhat ez neki. Lehetséges, hogy nem tenne megjegyzést, ha becsörtetnék mondjuk valamilyen ünnep alkalmával esetleg, elvégre mégiscsak a lánya vagyok még akkor is, ha ő ezzel a ténnyel nem igazán akar megbarátkozni, viszont nem volt semmilyen efféle alkalom.

- Én a helyedben nem szólnék ezért a negyedóráért, mert el se akartam jönni - vettem fel azonnal azt a stílust, amit alkalmazok, hogyha találkozunk. Egy időben próbáltam visszafogni magamat és normálisan, kedvesen reagálni, de aztán rájöttem, hogy nemcsak nem tudok ezen változtatni, mert egyszerűen kitör belőlem és biztos vagyok benne, hogy kiprovokálja, de egy sértegetések nélküli beszélgetés sem ártana ehhez, ami szintén nincsen meg nálunk. Néha azt hiszem, hogy apám és én képtelenek vagyunk a megszokott emberi kommunikációra egymással.

- Mégis itt vagy - vágta rá azonnal és arrébb húzódott, hogy be tudjak menni a bejárati ajtón, aminek a küszöbét olyan kedvvel léptem át, mintha zh-t írni mennék. Legszívesebben az eggyel arrébb lévő házba mentem volna, ahol már hivatalosan is elkezdődött Fülöp bulija, viszont én, aki belsős információkkal rendelkeztem, tudtam jól, hogy az alapozás már órákkal ezelőtt megkezdődött.

- Nem miattad, mielőtt elbíznád magadat – törtem ketté a képzelgéseit, mielőtt azt hitte volna, hogy a kedvéért jöttem el. Ha netalántán ilyesmi valaha is előfordulna, akkor azonnal a kórházba kellene szállítani, mert súlyosan megborult az elmém. - Köszönd Axelnak - erőltettem magamra egy vigyort, ami mindent áraszthatott, csak jókedvet nem. Egy pillanatig el is gondolkoztam, hogy hozzáteszem még, hogyha rajtam múlna megelégednék azzal is, hogyha már az egyetemet vezeti, akkor látom őt a folyosón és ennyi, de gyorsan elvetettem ezt az ötletet, mert ha már most összebalhézunk az ajtóban, anyám leszedi a fejemet. Pedig újabb rekordot állíthatnék fel.

- Pedig miattad rendeztem ezt a vacsorát. Igazán hálás is lehetnél - mért végig, csekkolva, hogy megfelelő öltözékben vagyok-e, de a rosszalló tekintetét látva, nem hiszem, hogy megfeleltem az elvárásainak. Semmiféle kirívó darab nem volt rajtam, pedig úgy öltöztem fel, hogy innen húzok át Fülöphöz, hogy minél hamarabb elfelejtsem ezt a kellemetlen pár órát, mert előre meg tudom előlegezni, hogy az lesz. Csak azért, hogy mindkettő hely dress kódjának megfeleljek, nem éppen volt ideális választás, mert ha apámat akartam volna lenyűgözni vagy legalább egy elismerő félbiccentést kicsikarni belőle, akkor kis kosztümöt kellett volna magamra erőltetnem, ami még Ica mamának sincsen, annyira kényelmetlen, viszont, ha pedig a trash partihoz igazodom elsősorban, akkor meg egyből én lettem volna a rebellis, amiért egy számára előkelőnek számító vacsorán szakadtam jelenek meg. Így a vékony jégen egyensúlyozva végül egy fekete harisnyára felvett, szintén fekete műbör rövidnadrágra, hozzá pedig csakúgy fekete, ujjainál hálós anyagú, vékony hosszú ujjúra tettem le a voksomat. Ehhez párosítottam az egyik kedvenc magassarkú, kissé platformos bokacsizmámat, ami rohadt jól nézett ki még a lábamon is, csak ha hosszabb ideig hordtam, utána napokig majd leszakadt a talpam, annyira fájt. De ennyi szenvedést ki tudok bírni. Egyedüli színes „darab" csakis a charmokkal teli karkötőm volt, amin direkt annyi bigyó volt, hogy még tudjanak csúszkálni, így minden egyes mozdulatomra összeütköztek, ezzel is idegesítve a körülöttem lévőeket.

- Kértem tőled ilyet? Mert szerintem nem, úgyhogy majd akkor kend rám, ha földön csúszva fogok könyörögni - akasztottam fel a műbőrdzsekimet a fogasra, ahol már jó pár másik kabát is felsorakozott. Akárhogy számoltam ez több volt, mintha csak Dorina, Axel meg én lennénk, az apám borzalmas darabjait meg simán megismertem, de ezek nem azok voltak. - Kik vannak itt?

- Menjünk beljebb és akkor meglátod talán – titokzatoskodott. - Előtte viszont... - húzott vissza, amikor megindultam volna az étkező felé. - ...tudom, hogy van pár nézeteltérésünk...

- Pár? - szakítottam félbe azonnal, mert nagyon el volt tájolva. Nem tudom, hogyan áll a matekkal, de az elmúlt tíz vagy több évben csak azok voltak, ami így bőven kimerítette a "pár" fogalmát.

- ... de én el tudok tőlük ma estére tekinteni, annak az érdekében, hogy ne kapd fel a vizet és ne rendezz jelenetet egy - egy megszólalásom miatt - folytatta ugyanolyan higgadt és veszedelmesen nyugodt hangvétellel a javaslatát, mintha meg se szólaltam volna az előbb, eljátszva, hogy mennyire nagylelkű. Mintha egyedül én lettem volna a hibás a veszekedéseinkért.

- Legyen – egyeztem bele egy hatalmasat sóhajtva.

- Megnyugtató, hogy képes vagy kompromisszumokra és egyáltalán felnőttfejjel gondolkozni – szólt be kemény fél másodperc után, hogy belementem az alkujába.

- Engem meg meglep az, hogy nem tudod mit jelent a kompromisszum szó, mert semmi számomra előnyös dolgot nem ajánlottál fel cserébe, de gondolom még nem hallottad, hogy ez miről is szól pontosan - jegyeztem meg azonnal viszonzásképpen.

- Gerdácska - szólt rám élesen, gúnnyal a hangjában.

- Nem vagyok már 6 éves, hogy így hívj, szóval fejezd be – közöltem határozottan.

- Érdekes, az nem baj, hogyha a másikok hívnak így - utalt Andor családjára, akik közül jó páran így szólítanak a mai napig is, élükön Ica mamával, még úgy is, hogy tudják, mennyire utálom, hogyha becéznek.

- Van nevük is a másikoknak, akik valahogy nem néztek semmibe és rokonként kezeltek, egyesekkel ellentétben - tettem helyre egyből. Nincsen semmi joga ahhoz, hogy a szájára vegye a családomat, akik betöltötték azt az űrt, amit ő hagyott és konkrétan úgy érezzem magamat, mintha kitagadott volna. - Jaj, mielőtt túlságosan megnyugszol, előre szólok, hogy egyetlen megalázás és ugrott az egyezségünk - előztem meg, hiszen már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de abból biztosan vita lett volna.

Ahogy apámmal a nyomomban végig sétáltam a folyosón annyira elkapott a deja vu érzés, szinte láttam a lelki szemeim magam előtt, ahogyan leskelődtem a dobozok mögül, míg anyának a szülei először találkoztak Andorral, vagy amikor Lucával meg Fülöppel szintén ebben a házban kezdtünk megismerkedni. Igaz, hogy nem laktam itt sokáig, hiszen a válás alatt a nagyiéknál dekkoltunk, miután pedig elkezdett anya talpra állni és megjelent valaki a radarján, átjöttünk ide, hogy azért mégis legyen egy kis magánélete, de azért szerettem ezt a házat. Valahogy csak vidám emlékek kötöttek hozzá, viszont most egyfajta keserű hangulat töltötte be a levegőt, amit nem tudtam, hogy azért éreztem, mert teljesen változott az egész környezet, amióta itt jártam, vagy pedig szimplán apám jelenlétének volt betudható. Lehetséges, hogy a kettő keveréke.

A nappali üvegfalain keresztül láttam a különböző színekben felvillanó színeket a szomszédból és a még viszonylag halkan szóló zenét, ami kintről biztosan sokkal hangosabb lett volna, de a falak tompították rendesen. Fülöp jól is teszi, hogy nem kapcsolt még max fokozatra, mert el fog jönni az az idő, hogy riadót fújok és akkor csak a jóisten tudja őt visszafogni. Vagy anyám.

- Na ne - motyogtam magamban és még meg is torpantam egy pillanatra, amikor megláttam a további meghívottakat. A saját véreimen kívül ugyanis az egész Ráday família tiszteletét tette és az az asztalnál ücsörgött. Jó pár lépéssel arrébbról is lehetett látni, hogy Axel el akart tűnni, Konrád közönyös arcáról le lehetett olvasni, hogy el sem akart jönni, amivel legalább már ketten voltunk, a húga, Karolina meg csak a tekintetével pásztázta a helységet, nem teljesen értve, miért van itt. Egyedül a nővérem, Dorina csevegett kellemesen a csoporttársam szüleivel, nem meglepő módon. Ha van valaki, aki el tudja adni magát kiváló módon, akkor az ő, ezért sem esik neki nehezére, hogy bárkivel bármilyen körülmények között társalgást tudjon kezdeményezni. Tudtam jól, hogy apa ismeri Konrádékat, de tudomásom szerint nem ápoltak jó viszonyt. De úgy látszik, hogy a jó öreg "tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet még közelebb" mondás nagyon is élt. Kicsit azért szemtelenségnek tartottam, hogy a vacsora már ki volt tálalva és mindenki falatozott, csak egyetlen üresen maradt széknél volt teljes a tányér tartalma, ami rám várt.

- Meghoztam a hiányzót - csapta össze apa mögöttem a tenyerét és annyira egy kamu bájolgó hangot vett fel, hogy majdnem elhánytam magamat tőle.

- Üdv - erőltettem ki magamból egy köszönésszerűséget, majd Konrádra tévedt a tekintetem, aki ugyanolyan nyomorultul nézett ki, mint én.

- Mi még szerintem nem találkoztunk személyesen - állt fel hirtelen Konrád anyja, gondolom, hogy bemutatkozzon. - Mercz Anikó - nyújtotta felém a kezét, amit esetlenül megráztam. Le sem tudták volna tagadni, hogy ők egy család, mert a gyerekeikben is megvolt az a fajta szúrós nézés, ami a szüleikben. Sőt Konrád egyenesen úgy nézett ki, főleg, hogy ennyire közel voltak egymáshoz, így egyszerre tudtam felmérni az egész pereputtyot, mint az apja.

- Gerda - viszonoztam a gesztust, de egy másodpercig erejéig felmerült bennem, hogy én is a teljes nevemet mondjam, azonban, ha apámat ismerik, eléggé egyértelmű a vezetéknevem.

- Zsolt - biccentett egyet nekem az idősebb Ráday is, én pedig csak mosolyogva intettem egyet és leültem az egyetlen szabad székre, Dorina mellé. Ezt is tuti direkt csinálta apám, hogy a kedvenc gyereke mellé ültet, mert ha már csak hümmögni mernék is képes akkorát belerúgni a bokámba Dorina, hogy csodálom, amiért nem szakadt még ki a helyéről, hiszen volt már rá nem is egy példa, hogy "megnevelt".

- Szia - fordult felém Dorina a szokásos bájos kinézetével. Velem ellentétben ő komolyabban vette sokkal az „előkelő" vacsora címszót, mivel egy V kivágású tengerészkék, szatén, koktélruhában ücsörgött a széken. Eléggé idiótán éreztem magamat mellette, amiért hiába nem akartam úgy jönni, mint egy szakadék, mégis sikerült összehoznom. – Örülök, hogy eljöttél.

- Hát még én - sóhajtottam egyet és hatra dőltem a székben, várva, hogy most mi lesz.

- Olyan sokat hallottunk már rólad Gerda - hívott beszélgetésbe Konrád anyja, aki mintha észlelte volna, hogy eléggé idegennek érzem magamat a közegben. Ha tudná, hogy ez egyébként nem az ő hibája, mert Balla Nándor közelében, csak ezt tudom érezni.

- Remélem csak jókat - lőttem el a lehető legsablonosabb választ, ami az eszembe jutott, melyet egy sor hamis nevetgélés követett, nyilván nem tőlem. A velem szemben helyet foglaló Axel pedig csak egy " jó isten, mennyire szánalmas vagy" tekintettel jutalmazta a megszólalásomat. Igaza is volt egyébként ebben teljes mértékben.

- Egyértelműen - kaptam meg a nagyon meggyőző választ apámtól. Csodálom, hogy a plafon nem szakadt rá ebben a szent pillanatban.

- Gerda, szóval akkor együtt dolgoztok a versenyfeladaton Konráddal - terelte a témát Konrád anyja. - Hogy haladtok?

- Egész jól – ködösítettem, mert terjedelmileg valóban megvoltunk, azonban akadtak bajok, amiket meg kellett még oldani.

- Én nem ezt hallottam - szólt közbe egyből apám. - Elvileg visszadobta Pálinkás, hogy írjátok át.

- Igaz, tényleg kell rajta javítanunk – fojtottam vissza magamban az indulatot, hogy letoljam őt annyira, hogy a maradék haja is kiperegjen a helyéről. - De a 100%-os munkát is fel lehet húzni 110%-ra.

- Főleg, hogy mi a 150-re hajtunk - egészítette ki Konrád, mire csak bólintottam egyet helyeselve.

- Valami olyasmi – tettem hozzá, hogy ezen egy véleményen voltunk.

- És te Dorina, egy saját vállalkozáson dolgozol most? - kanyarodtak vissza Konrád szülei, gondolom az eredeti beszélgetési témához, ami a nővérem volt. Nem meglepő, hiszen akárhova mentünk hosszabb időre, valahogyan úgyis szóba került a foglalkozása, meg az influenszerkedése. Nekem pedig ilyenkor ki is szokott kapcsolni a fülem, mert nem akartam hatvanadotszorra végighallgatni ugyanazt a dumát, hogy ő mennyire jó meg leleményes, meg kreatív meg körülbelül az úristennek egyenlő.

- Akkor folyik a kőkemény munka, nemcsak nálatok, hanem a testvéreidnél is – bólogatott elégedetten Konrád anyja. - Biztos büszke vagy rájuk - jegyezte meg Anikó enyhe éllel a hangjában apám felé fordulva, mire csak felkaptam a fejemet és olyan erősen szorítottam a villát, hogy csodálom nem hajlott el. Éreztem, hogy apa nem tudja ennyiben hagyni a dicséretet és a karomat rá mertem volna tenni, hogy nem bírja ki, hogy ne szólaljon meg.

- Kissé erős szavak ezek azért, mert van némi kivetnivalóm egyes dolgok kapcsán - fogalmazott apa még visszafogottan is, mintha nem esett volna le az összes jelenlévőnek, hogy a "dolog" az nem más, mint én vagyok, főleg, hogy felém is nézett ráadásul. Még, hogy én kezdem mindig a balhékat.

- Jaj – morgott egyet Axel az orra alatt, felismerve, hogy ebből a kis odaszólásból lehet, hogy probléma lesz.

- Meg ne szólalj - köhintett Dorina mellettem ülve és nagyon nehezemre esett visszafogni magamat, hogy ne nyomjam bele a levesestálba a fejét.

- Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetést, de merre is van a mosdó? - tolta hátra a székét a velem szemben ülő Karolina és a nyikorgásra mindenki felé kapta a tekintetét.

- Majd én megmutatom - kaptam azonnal az alkalmon és olyan, hogy és hirtelen álltam fel, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem borult fel a szék. Mivel én voltam közelebb a folyosóhoz, megvártam, míg megkerüli az asztalt és mellém ért. - Köszönöm - suttogtam neki, amint a kiléptünk az étkezőből és csakis a cipőm kopogása töltötte be a teret.

- Ugyan már. Rutinosan ismerem fel a kimentendő helyzeteket - vonta meg a vállát, mintha tényleg mindennapi helyzet lenne nála, de ahogy elnéztem a szüleit, nem is tudtam ebben kételkedni. Egy fél fokkal jobbak csak apámnál, többel nem. Annyira látszódott ezalatt a rövid idő alatt is, hogy náluk is van egyfajta széthúzás, mint nálunk. Akárhányszor vagy az anyjuk vagy az apjuk hozzájuk szólt, vagy a nevüket megemlítették, tapintani lehetett az emelkedő feszültségi szintet, mintha csak arra vártak volna, hogy most milyen megalázó vagy kellemetlen, leszóló megjegyzést kell eltűrniük. Karolinánál ez még visszafogottabb is volt, mintha kímélnék őt, viszont Konrád esetében duplán, ha nem triplán érződött a miattuk kialakult ingerültség.

- Nem kizárt, hogy repült volna pár tányér, úgyhogy, most megspóroltál egy takarítást az apámnak - suttogtam, nehogy behallatszódjon még véletlenül se, mert már így is kínos az egész.

- Egyébként kérdezhetek valamit? Ha túl tolakodónak találod, akkor csinálj úgy, mintha meg se hallottad volna, csak tudod kíváncsi természetű vagyok és... - kezdett bele Karolina a magyarázkodásba, még azelőtt, hogy bármi konkrétumot mondott volna.

- Megelőzted, hogy felrobbanjak és tanúi legyetek egy Balla családi háborúnak, ami már évek óta zajlik, szóval én vagyok az adósod most. Nyugodtan kérdezz, ha tudok, úgyis válaszolok - szakítottam őt félbe, mielőtt még keresztes hadjáratoknál kötöttünk volna ki.

- Apud miért nem kedvel téged? - bámulta a mellettem lévő falat Konrád húga, csakis azért, hogy ne kelljen a szemembe nézni. Valószínű, hogy zavarban érezte magát, de a kérdése után, azért én is már. Eddig is tudtam, hogy nem igazán jövünk ki egymással, de azért az elszomorító, hogy ennyire látszódik kívülről is, olyan emberek felől, akik nem igazán ismertek minket. Voltak már olyanok, akik csak azt hitték, hogy összevesztünk és azért más a hangulat, hogyha egy légtérben vagyunk, azonban ennyire nyíltan, hogy rá is kérdezzen, még senkinek nem esett le, mint Karolinának.

- Miből gondolod ezt? - harapdáltam a számat és igyekeztem összeszedni magamat, hogy valami épkézláb gondolatot össze tudjak rakni, mivel teljesen váratlanul ért a kérdése.

- Nem is tudom. Amíg nem érkeztél meg, ment a sablonbeszélgetés, itt fényezte a nővéredet, hogy mennyi mindent elért teljesen az önerejéből, aztán a bátyádat is, hogy mennyire igyekszik megállni a helyét egy neves iskolában és látszódott rajta, hogy tényleg szívesen dicsekedik ezzel – mesélte el Konrád húga, hogy mégis mik történtek, amíg nem érkeztem meg. - Eskü olyan volt az egész, mintha csak két gyereke lenne. Aztán apa szóba hozott téged, hogy veled mi van, jössz-e egyáltalán és annyira más lett az arckifejezése is. Mintha nem akarna rólad beszélni, vagy nem is tudom... - keresgélte a szavakat Karolina.

- Mintha feszélyezné az, hogy szóba kerültem egyáltalán - segítettem őt ki és a lábammal rugdostam a szőnyeget, csakhogy ne lássam a szánalmat az arcán. Mert nem volt arra szükségem, hogy a seggfej apám miatt megsajnáljanak. Eddig is megvoltam minden egyes szar húzása után, ezután is megleszek.

- Igen - csettintett egyet. - Ezek szerint akkor tényleg van baj közöttetek, ha te is tudod. De miért?

- Ezt tőle kérdezd meg, mert a pontos választ csak ő tudja – forgattam a szememet unottan. - Tudod apám mindig is szerette előre eltervezni a dolgokat. Terveket szőni, irányítani, kontroll alatt tartani az embereket, hogy az legyen, amit ő kitalál, mert attól jobb nincsen és abszolút nem is lehet. Tehát ilyen totális fantáziavilágban élt és ezt rávetítette otthon ránk is, még mielőtt elváltak anyával. Nyilván más is közrejátszott, de hozzátett ez is. Az egyik ilyen nagy terve az volt, hogy majd valamelyik gyereke rajtam kívül a helyébe lép és átveszi a felépített karrierjét. Egy konkrét Balla Nándor 2.0-át akart felnevelni. Aztán jött az, hogy ugyebár lett mostohaapánk, meg új családunk, Axel közölte vele, hogy inkább le se érettségizik, minthogy ráerőltesse a jogot, közben Dorina építgette a saját ki világát és annyira el volt foglalva velük, hogy hátha mégiscsak valamelyiküket sikerül behálózni a jog világába, hogy engem meg totálisan kihagyott, mintha megszűntem volna létezni számára. Az pedig, hogy érdekelt a jog és rendesen nekiálltam készülni, hogy felvegyenek, nem tetszett neki, mert tudod, a tervben ez nagyon nem így szerepelt. Mármint szerintem ez történhetett, mert mondom én csak abból tudok kiindulni, amit én láttam és tapasztaltam vele kapcsolatban, de lehet nem így van - tártam szét a karomat egy "ez van" stílusban. - Ez lenne Balla Gerda száműzésének a sztorija.

- De te miért nem voltál ebben benne? Mégiscsak a lánya vagy – furcsállotta a helyzetet.

- Mert nem vagyok olyan, amilyennek ő szeretett volna, hogy legyen és nem képes elfogadni így. Képtelen irányítani, mert nem hagyom magamat és nem érdekel a véleménye, azok után, hogy nem foglalkozott velem, csak a két kis kedvencével – fontam össze magam előtt a karjaimat. Irigy voltam? Talán egy kicsit. Visszagondolva régebben nagyon megviselt, főleg a válást követő pár évben, de manapság már annyira nem.

- Azért ez szomorú. Megöleljelek vigasztalásképpen esetleg? - ajánlotta fel, mire csak megráztam a fejemet.

- Nem kell, de azért köszi – mosolyodtam el hálásan. Hihetetlen, hogy hiába testvérek, de mégis ég és föld Konrád és Karolina stílusa. - Nem érint meg annyira már.

- Szerintem meg igen – cáfolta meg az utóbbi mondatomat, mire meglepődtem rendesen. - Bocsi, hogy ezt mondom, meg semmi közöm hozzá, de ne kamuzd azt, nem érint meg, mert látom rajtad, hogy rosszul esik, hát rendesen el vagy kenődve – mutatott végig rajtan. - Oké, azt elhiszem, hogy nem érdekel, mert egy idő után beleunna mindenki, de attól még érzelmileg igenis vált ki hatást. Nem ugyanaz, de velem is ez volt, amikor a kórházban voltam. Anyáék meg Konrád, ahogy szerintem érzékelted te is, nincsenek éppen a legjobb viszonyban és akkor se voltak, mielőtt műtöttek volna és egy csomót veszekedtek miattam. De tényleg, rengeteget. A bátyám hibáztatta őket, hogy nem viselkednek úgy, mint ahogy kellene, erre a reakció az volt, hogy nekik a fiúk mégis, hogy engedhet meg ilyen hangnemet velük szemben, meg, hogy ne parancsolgasson és újra és újra és újra ide kötöttünk ki mindig. Én pedig érted csak ott voltam, hallgattam, mert úgy mást nem igazán tudtam volna csinálni, tudod milyen az, amikor Konrádból előtör a versenyszellem, hogy igenis győznie kell és meguntam. De attól még igenis bűntudatom volt minden egyes alkalom után, hogy miattam volt megint a balhé végtére. Szóval szerintem az teljesen rendben van, hogyha nem nyomod el a csalódottságodat – osztotta meg velem Karolina az ő sztoriját és álláspontját. Azért tényleg hálás lehetek, hogy nekem nem kellett mindezt úgy átélnem, ahogy neki, mert milliószor rosszabb lett volna.

- Konrád nem tud leállni. Esküszöm, hogy egyszer össze fogom ragasztani a száját, hogy fogja be, mert képtelen néha rá – csóváltam meg a fejemet rosszallóan. - Tudod most úgy nem a szituáció váltotta ki ezt az állapotot, hanem inkább csak az, hogy ennyire nyilvánvaló, hogy utál.

- Azok után, hogy hogyan jelentette be, hogy megérkeztél, meg komorodott el, amikor mondtad, hogy biztos csak jókat mesélt rólad, szerintem még a vak is észrevette volna. Nem vagytok profi színészek.

- Még amatőr se, nemhogy profi – helyesbítettem. - Jó szánalmasnak nézhetek ki most.

- Vagy inkább kitartónak, aki tisztában van azzal, hogy nemkívánatos személynek kezelik, de attól mégis jelen van, mert számítanak rá – próbált meg lelkesíteni Karolina.

- Ha szarul leszek, komolyan meg foglak keresni, hogy önts belém lelket. Vizsgaidőszakra szoríts már be, úgy mindennap estére a napirendedbe – néztem rá hálásan.

- Csak szólok, hogy drága lesz.

- Majd Konrád rendezi – legyintettem egyet. - Amúgy ott a mosdó, hogyha tényleg ezért jöttél ki és nemcsak azért, hogy jelenetet rendezzek - mutattam a szemközti ajtóra, ahol ácsorogtunk.

- Mindjárt jövök – kapta a mutatott irányba, majd felém a fejét.

- Én addig visszamegyek. Csak egyenesen gyere majd végig - mondtam, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött.

Ahogy lassan haladtam vissza a pokol felé és bámultam át a szomszéd irányába, ha tudtam volna telepatikusan odavarázsolni magamat, már régen megtettem volna. Annyira szívesen lett volna bárhol máshol, mint itt. Tisztességes távolságra megálltam, úgy, hogy az étkezőből ne lássanak rám, előkaptam a zsebemből a telefonomat, miután rezgett egyet. Furcsa volt, mivel kinyomtam a netet, éppen ezért, hogy ne zaklassanak fel, ha már az oroszlán barlangjában voltam alapvetően is. Meglepetésemre, ahogyan feloldottam a telefonomat Gergőtől jött egy SMS, mivel szerintem sejtette, hogy más úton – módon nem leszek elérhető.

„Élsz?" – kérdezte írásban, mire válaszoltam neki, hogy „MÉG igen". Szinte fél perc sem telt el, de ismét megrezzent a telefonomon.

„Átmenjek?" – jött egy újabb kérdés Gergőtől, mire csak elmosolyodtam, főleg azok után, hogy még egy fotót is csatolt, amin a két telket elválasztó kerítés szerepelt, jelezve, hogy itt van nem messze, ha mégis úgy döntenék, hogy szükségem van rá.

„Majd, ha egy sikítást hallasz. Nem kizárt, hogy megöltem akkor valakit" – írtam vissza neki.

- Egyébként hogyhogy pont ezt a szakpárt választottad Axel? - csapta meg a fülemet Konrád anyjának a további faggatózása. Ezek szerint még mindig a tipikus sablonbájolgás ment, mint amikor egy FBI-t megszégyenítő módon próbálsz a lehető legtöbb infót megtudni a másikról, akár mint egy első randin.

- Igazából a többi nem érdekelt, meg egyáltalán nem vagyok egy reálos beállítottságú, úgyhogy sok választásom azért nem maradt. A magyaron gondolkoztam még, de apának igaza volt, hogy olyat tanítsak, amit engem is leköt, mert szerintem nem a diákok aludtak volna el egy-egy verselemzésem közben, hanem én magam - dünnyögte a bátyám szokásához híven, amint cseppet sem voltam meglepődve.

- Meg azért nagyobb előnyöd lenne, hogyha úgy döntesz, hogy megpróbálnád a jogot mégis - tette hozzá apám, mire nekem összeszaladt a szemöldököm és közelebb settenkedtem, hogy jobban halljam a csevegést, amire nem álltam még lélekben készen, hogy visszacsatlakozzak, de azért érdekelt is, hogy mi folyik ott.

- Mi van? - motyogtam magamban.

- Mi? - jött velem egy időben a kérdés Axeltől, akinek a fejében hasonlóan akkora kérdőjel lehetett apa kijelentése kapcsán, mint az enyémben. Mégis mi az, hogy nagyobb előnye lenne? Meg egyáltalán honnan szedte, hogy fontolgatja a jogot?

- Ó, csak nem gondolkozol, hogy csinálsz még egy diplomát? – élénkült fel Anikó hangja.

- Nekem ilyen meg se fordult a fejemben. Meg nem is azért mentem töri-latinra, hogy majd segítsem magamat később a jogon - tagadta egyből Axel és az ő hangján is lehetett hallani, hogy ez egy nem várt szituáció a számára is. - De úgy látszik mások nem így gondolták – célozgatott apára.

- Nem kell úgy csinálni, mintha nem jutott volna eszedbe, hogy sokkal többre vihetnéd, mint egy tanár. Elvégre Balla vér folyik az ereidben – adta elő apa mindezt úgy, mintha kiderült volna, hogy a brit királyi családhoz tartozunk.

- Mintha azzal kurvára sokra mennék – horkantott egyet fel Axel. - Szóval csak azért kampányoltál emellett, amikor nekem a tényleges tanácsodra volt szükségem, hogy majd úgyis végül ugyanarra a pályára kerülök, mint te?

- Be kell látnod, hogy én csak a lehetőséget akartam biztosítani neked – mentette a helyzetet apa, felismerve, hogy érzékeny pontot talált el a fiánál. - Ha a törit be tudtad magolni és átlátni az összefüggéseket, akkor akármelyik jogi tantárgyat abszolváltad volna. Sőt latinból is milyen jó lehetnél, ha végre hallgatnál rám.

- Rád? Pont rád? – nevetett fel hisztérikusan Axel. Ennyit arról, hogy nem lesz semmilyen feszültség. - Egyszer kértem a segítségedet, mert tétlen voltam és én barom adtam a véleményedre, hogy melyik szakpár legyen, mert azt hittem, hogy most tényleg az én képességeimet meg érdekeimet nézed, de úgy látszik, hogy saját magadon kívül semmi másra nem vagy tekintettel – emelte meg a hangját, amit egy villacsörömpölés követett. - Csak az lebeg a szemed előtt, hogy vagy én, vagy Dorina vegye át a helyedet, de mivel egy kiesett teljes mértékben, maradtam én ezek szerint. Csak, hogy tisztázzuk soha nem fogtam se anya, se a te pártodat, hanem mindig az adott helyzetet illetően döntöttem, de kezdem úgy látni, hogy hibáztam - kelt ki magából Axel teljesen és ezt a pillanatot láttam megfelelően, hogy feltámadjak a hamvaimból és kiálljak a bátyám mellett. Ő már egy csomószer megtette ezt bármiféle szó nélkül, most itt az ideje, hogy viszonozzam neki.

- Gerdával mi van? Ő nem képes a bizniszt átvenni? - érdeklődött Konrád, aki a jelenlétemtől kezdődően csendben volt, sőt szerintem hamarabb is és csak a pofákat vágta, amihez legalább értett.

- Gerda sokak szemében nem is létezik - válaszoltam apám helyett gyorsan.

- Ne kezdjük ezt most jó? - tolta el kissé a tányérját maga előtt apám, mintha érezte volna, hogy nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy békésen falatozzon, hiszen vita előtt állunk.

- Miért talán fáj az, hogy mások is látják menyire el vagyunk csesződve és nem a tökéletes gyerekeidnek mutatjuk magunkat? - kontrázott Axel is. Velem sem szokott bírni, de ha mellém még Axelt is megkapom, egyenesen vége van Nándinak.

- Ebből elég - szólt ránk erényesebben apa, megelégelve a minicirkuszt. - Gerdával azért nem számolok, mert...

- Na miért? – vágtam félbe. - Halljuk, milyen kamut találsz most ki? - tettem csípőre a kezemet és vallatóan néztem rá.

- Mert nem lennél képes rá – mondta ezt úgy, mintha a világ legnyilvánvalóbb indoka lett volna.

- Milyen jó, hogy pont te, aki arra is fáradságot vett, hogy néha-néha eltöltsön velem egy kis időt, tudod pontosan, hogy mire vagyok képes és mire nem. Akkor csak hogy lásd, most képes vagyok lerombolni az imidzsedet és itt hagyni ezt az egész cirkuszt, mert én nem fogok asszisztálni a porondmester akcióihoz. Végeztem - néztem bele apám szemébe, hogy nagyon is komolyan beszéltem és ezentúl azt fogja visszakapni tőlem, amennyire tart engem. A nagy büdös semmit.

- Istenem már ez a hangos zene - vágta hátra apa magát a széken és kíváncsian néztem először Axelre, aki csak a szalvétát bámulta mérgesen, majd Konrádra végül, aki alig látható módon rábökött a telefonjára, hogy bizony ő volt az, aki leadta a vészjelzést Fülöpnek, hogy tekerheti fel a hangerőt.

- Valami buli van a környéken? - nézett a terasz irányába Ráday apuka, ahonnan az üvöltő Hangoveren kívül, csak a felvillanó fényeket érzékelhette, köszönhetően a tujáknak. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ha én is adnék jelzést, akkor a megafon is előkerülne a garázsból, amibe Fülöp üvöltene, hogy tetőzze a hangulatot.

- Csak az ex - feleségem férjének idióta kölykei randalíroznak - morogta apa, bennem meg felment az a bizonyos pumpa. Mégis, hogy merészeli, így hívni őket?

- Gerda, nem tudnánk ezt higgadtan megbesz... - kapcsolt Dorina egyből, aki most is, mint az esetek legnagyobb részében, egyfajta villámhárító szerepet töltött be, ami most sem maradhatott azért el.

- Tudtommal ők a mostohagyerekeid, de igaz, nálad nem létezik más magadon és a kiszemelt kedvenceiden kívül senki. Szóval inkább megyek és randalírozok az idióta kölykökkel együtt, hátha ott emberszámba is vesznek - léptem párat hátra, mire apa felemelkedett az asztalról és felvette a rettenhetetlen pózt, ami annyit jelentett csak, hogy fenyegetően nézett rám és támaszkodott az asztalra.

- Ülj le, mert folytatjuk a vacsorát – vette elő a szülői lapját, amit hiába szeretett volna, nem tudott kijátszani. Meglehetett volna rá a lehetősége, de még réges-régen elévült - Nem tűröm el, hogy fesztivált csinálj, mint midig. Anyád talán elfáradt a nevelésben, így a végére?

- Vagy inkább csak egyedül maradt, mert valaki, akinek szintén felelőssége volt ez, inkább focimeccset nézett, minthogy eljöjjön a ballagásomra, esetleg kamu indokkal kihúzza magát a szalagavatóm alól, de igaz. Velem a baj nyilván – dobáltam a példákat, amiket elkövetett ellenem.

- Komolyan kihagytad ezeket? - kerekedett el Karolina anyjának a szeme, de szerintem mindent elmondott az, ahogyan lapított Axel és Dorina. Előbbi meg sem hallotta, annyira dolgozta fel az agya, hogy apám egész végig manipulálta őt és szerintem keresgélte még azokat az alkalmakat is, amikkel szintén hasonlóképpen járhatott el, utóbbi pedig csak szégyenkezett.

- Végig ültem a fiamét meg a lányomét is egyszer, semmi újdonság nem lett volna rajta, hogyha újból elmentem volna – felelte apa nemtörődöm stílusban.

- De én nem vagyok sem Dorina, sem Axel! - üvöltöttem el magamat, elveszítve a teljes önuralmamat és a hatás kedvéért még az asztalra is rávertem egyet.

- Lehet, hogy ez itt pontosan a baj - mondta apám kíméletlenül, rám pedig egyfajta szorongáshoz hasonló érzés tört rám. Mintha meg akarnék fulladni.

- Köszönöm a bókot, hogy burkoltan selejtnek neveztél, de nyugodtan kimondhattad volna nyíltan is. A hülyének is leesik - nyeltem egyet. - Megyek is oda inkább, ahova való vagyok. A szemétbe – léptem hátra párat, amerről érkeztem percekkel korábban.

- Gerda... - szólt utánam a nővérem, de inkább, mintha süket lennék, csak mentem előre, hogy kiszabaduljak ebből a diliházból és magam mögött hagyjam a szorító érzést.

- Történt valami? - kapkodta a fejét a fürdőből kilépő Karolina, aki mázlijára lemaradt a kis balhénkról.

- Jössz velünk? - kérdezte Konrád, aki ezek szerint jött utánam. Annyira el voltam foglalva, hogy magamban mérgelődjek, hogy meg se hallottam, hogy követett.

- Nem lehet – rázta meg csalódott a fejét Karolina és nem kellett neki magyarázat, szerintem pontosan le tudta olvasni az arcunkról, hogy mit hagyott ki.

- Velünk? Mi az, hogy velünk? - fordultam meg hirtelen és így szembe találtam vele magamat.

- Apád egy igazi rohadék, de tényleg, én meg a te pártodat fogom. Egyértelmű, hogy lépek, ha te is - magyarázta, miközben levette a fogasról a saját kabátját, míg az enyémet csak a kezembe nyomta.

- Ja, hogy te tudsz normális is lenni?! – csodálkoztam el, hogy semmilyen gúnyos megjegyzés vagy beszólás nem hagyta el a száját. - Nem lehet, hogy többet találkozzak ezzel a Konráddal, mint a másikkal?

- Van több Konrád is? - dőlt neki a falnak Karolina.

- Persze, hát skizofrén - idéztem Stefi szavait, amikkel gyakran illeti a srácot.

- Na, most állj le te is meg Stef is ezzel, mert a végén tényleg el fogják hinni rólam – torzult el Konrád arca, attól, ahogyan hívtam őt.

- Talán akkor nem kellene, hogy ennyi hangulatingadozásod legyen - javasoltam neki, ő pedig csak unottan dünnyögött valami, "ezt pont te mondod" félét, de sajnos nem lehetett tisztán érteni, annyi halk volt. Mondjuk lehet ez nem is baj.

A bazinagy bejárati ajtót magam előtt nagy nehezen kitoltam és a hűvös levegőre kilépve, hosszasan kifújtam a levegőt, tudva, hogy megszabadultam ettől is. Letudtam a vacsorát, aminek megint ugyanaz lett a vége, mint mindig, de legalább remélhetőleg nem kell többet még a lábamat sem betennem ide, amíg az apám rontja a levegőt. Ahogyan Ráday visszazárta az ajtót, ő a kapu, míg én az ellentétes irányba indultam meg, hogy átmenjünk a szomszédba.

- Te most hova mész? Erre van az utca - bámult utánam értetlenül.

- Igen, de erre rövidebb – mutattam rá a tujákra. - Van egy kiskapu a két ház között – magyaráztam neki.

- Biztos? – kételkedett bennem.

- Nem, csak beképzelem - vágtam rá mérgesen, mert nem kellett, hogy még ő is idegesítsen. - Gondolom, hogy mindent leadtál a többieknek – dünnyögtem, ahogyan sétáltam a ház másik végébe, a hátsó udvar felé.

- Jól gondolod – erősítette meg a gyanúmat. - Fülöp még át is akart jönni, hogy helyre rázza apádat.

- Nem ő lenne az egyetlen – csúszott ki a számon, mert ezt Gergő is felajánlotta korábban. Vagyis igazából csak annyit, hogyha kell akkor átjön, de nem hinném, hogy azért, hogy meglocsolja a szobanövényeket.

- Tessék?

- Semmi – legyintettem egyet. - De mégis mikor beszéltél vele? Nem is láttam, hogy gépelsz – tereltem el a témát, mielőtt elkezdett volna kíváncsiskodni, hogy mégis kire céloztam az előbbi kijelentésemmel, viszont időközben megtaláltam végre a rozoga kiskaput, ami átvezetett nagyanyámék házának udvarára.

- Hangüzeneteket küldtem - vonta meg a vállát lazán, miközben párat rángatva a kapun végre kinyílt.

- Még jobb - sóhajtottam egyet idegesen. Első kézből kaphatták meg a többiek akkor a Balla élménycsomagot. - Vigyázz, mert arrébb van egy gödör – mutattam a lejjebb lévő tuják közé, amit soha nem temetett be senki.

- Tapasztalat? – sejtette meg, hogy ezt mégis miért tudom ennyire jól.

- Párszor már megcsodáltam közelebbről, fogalmazzunk így - finomítottam a dolgokon, mert nem akartam bevallani neki, hogy akárhányszor voltam a kertben, annyiszor estem bele, amekkora figyelmetlen voltam. Ilyen sötétben meg pláne nagyobb volt a veszély, hogy benne végzem.

Az kint csoportosuló emberek között szlalomozva rohantam be a házba, hogy elkapjam Esztert vagy Lucát vagy akár Fülöpöt is, hogy ki tudjak nekik akadni és az apámat szidva belevágjunk a prolisodásba, ami nálam a legtöbb esetben az alkohol vált ki.

- Azta - torpantam meg az ajtóküszöbön, amint megláttam a feldíszített nappalit. A legtöbb bútor el volt tolva onnan, közepén egy nagyobb teret hagyva, gondolom azoknak, akik táncolni szerettek volna. A hatalmas tér két ellentétes végén pedig ilyen leülős blokkot alakított ki Fülöp. Az egyik, az utcára néző ablak alatt volt, ahol a hosszú sarokkanapé és a dohányzóasztal volt tolva és ha jól láttam a mi társaságunk volt az, ami, itt csoportosult, sőt egészen biztos, mivel Stefi hangját nem nehéz félreismerni, míg a másik pedig a szemközti sarokban fotelekből alakított ki egy kört és a teraszon lévő aprócska körasztalt helyezte a középpontba, amit teljesen elfoglalt egy kék vízipipa. Pár szék a bárpult környékén össze - vissza volt elhelyezve, hogy azért le lehessen ülni, aki szeretne, de ahogy észrevettem, inkább az udvaron volt a többség, mint bent. A konyhapulton milliónyi papír pohár mindenféle szívószál, üdítő és körülbelül ennyi, mivel előre volt szólva, hogy piát is ennivalót mindenki hozzon magával. Elvégre annyi pénzünk nincsen, hogy egy konkrét Tescot felvásároljunk, pláne, hogy nincsen semmilyen haszna a bulinak, csak Fülöp hírnevét erősíti meg. Az egész házban színes neonlámpákat rakott a legeldugottabb pontokra, virágok mögé, TV mögé, hogy olyan hatást érjen el vele, mintha a falból áradnának. Míg bent fix színek uralkodtak, helységenként igaz különböztek, mindaddig odakint a teraszt körbe ragasztotta LED szalaggal, ami viszont folyamatosan váltotta a színét, így egyszer pirosban, egyszer kékben, zöldben, sárgában pompázott nemcsak a ház, hanem az egész környék. Teljesen ilyen eufórikus állapotot tudod elérni már csak maga a helyszín, a dekorral meg a zenével együtt, hiszen mintha egy teljesen másik univerzumba került volna az ember, ahogyan a szürke utakról betévedt ide. Ehhez nyilván hozzátett a különböző típusú alkohol is, ami már extrás hatást váltott ki.

- Végre itt vagy - tárta szét a karját Fülöp, ahogy meglátott és megszorongatott, mintha ezer éve nem láttunk volna egymást. - Mar melegítettem be, hogy bokszolok egyet apáddal, látod? - szökkent párat és ütött a levegőbe, valami borzalmasan ronda izomatlétában, ami nem elég, hogy csúnya, de még nagy is. Valahogy éreztem, hogy neki az alapozás már régen megkezdődött és mostanra elérte a kellő hőfokot, amennyire túl volt pörögve. - Ott vannak a többiek - mutatott az ablak irányában ücsörgő társaságra. - Dávid hozott pálinkát is, kóstold majd meg, mert illik, de előre szólok hányingerkeltően rossz – figyelmeztetett előre.

- Húztam - intett egyet Konrád és már lökte is arrébb az embereket, hogy utat törjön magának. Nem tudom, hogy a pálinka vagy a társaság volt számára ennyire vonzó, hogy lelépjen, de én nem bántam. Észre sem vettem amúgy sem, hogy követett és nem vált le tőlem, amint bejöttünk.

- Egy igazi ganaj Nándi, sőt nem is. Egy ganajtúró inkább - ugrált Fülöp még előttem továbbra is, mint valami feldobott gumilabda.

- Rajtad mégis mi van? - nyomtam le a földre a vállánál fogva, hogy álljon le, mert lassan abba szédültem el, ahogy néztem őt.

- Nem volt időm átöltözni, mert lomoltam még – magyarázta a tragikus öltözékének az indokát.

- Akkor most húzzál, mert úgy nézel ki, mint aki testépítőnek öltözött be farsang alkalmából – lökdöstem az egyik szoba felé, ahol a korábbi elmondásai szerint a saját cuccait pakolta be. Hiába vázolta fel többször is, hogy mégis mit tervez majd meg mi hol lesz, nem hittem volna, hogy sikerül bármennyit is megvalósítania belőle. Ahhoz képest a többségét tényleg sikerült neki és ha nem jártam volna itt már millió meg egy alkalommal korábban, akkor rá sem ismertem volna a nagyszüleim házára.

- Nem tudom, mire váltsam át. Pont erről feledkeztem meg - ismerte be.

- A lehetséges opciók közül a legegyszerűbbet – tanácsoltam neki, mert kinéztem belőle, hogy valami flitteres borzalomba bújik bele.

- Az egy fekete póló – gondolta át a ruhatárának darabjait, amit még napokkal ezelőtt idetelepített, mert tulajdonképpen itt lakott. - Tudod, amit a te kedvezményes kártyáddal vettem, amikor dolgoztál.

- Az jó lesz - hagytam rá egyből. Még mindig jobbak a letisztultabb darabok, mint az extravagánsak, akikkel könnyű bakikat elkövetni.

- Maradj itt, mindjárt jövök akkor - mondta és amíg ő eltűnt valamelyik ajtó mögött a folyosón, leültem a konyhapultnál lévő szabad bárszékek egyikére, amíg várakoztam.

- Szia - köszönt rám hirtelen egy csávó, akit még életemben nem láttam. Kedvem se volt őszintén szólva ahhoz, hogy megismerjem, ezért csak bólintottam neki egyet válaszul. Reménykedtem benne, hogy veszi a lapot és elhúz, hogy tudjam folytatni a szórakozásomat, ami annyi volt, hogy az éppen szemem elé kerülő emberhez passzoló nevet találtam ki. Igazából odamehettem volna a többiekhez is, hogy legalább addig se legyek egyedül, Fülöpnek meg írni egy üzenetet, hogy ott keressen, de túl lusta voltam megmozdulni, annyira jól elücsörögtem. Pluszba még valamennyire tudtam is rendezni a gondolataimat és túltenni magamat a sokkon, amit az apám idézett elő.

- Nem vagy valami beszédes kedvedben - jegyezte meg, én pedig a fejemet támasztó tenyerem mellett ránéztem unott arccal.

- Nem - kiabáltam, hiszen a háttérzajt adó David Guetta számtól nem lehetett hallani semmit se, hogyha normális hangerővel beszélt valaki.

- És szórakozni sincsen egy kicsit kedved? - vonta fel a fél szemöldökét "csábítóan", ami csak szerinte volt az, én pedig erősen gondolkoztam azon, hogy ki fogom nyírni Fülöpöt, amint józan lesz, amiért rávett arra, hogy eljöjjek.

- Azt meg főleg nem – horkantottam egyet, mert ettől szánalmasabb próbálkozást már régen hallottam.

- Kopj már le Ákos – sóhajtott egyet mögülem valaki a sráchoz szólva, mire csak megfordultam a székből érdeklődve, hogy ki az. - Nem fogod fel, hogy a nem, az nemet jelent? - kérdezte Stefi, miközben elvett egy karkötőt a kupacból, amit szintén Fülöp talált ki ajándék gyanánt.

- Stefó, de rég beszéltünk – örült meg a lány jelenlétének, ezek szerint Ákos.

- Ez pedig maradjon is így – lőtt felé egy gyilkos mosolyt Stefi.

- Nem tudod, mit hagysz ki, hogy... - kezdett volna bele valamibe, azonban végre egyszer jó időzítéssel visszatért immár normális szerelésben a házigazda, így inkább neki beszélt a srác tovább. Én csak kérdően Stefire néztem, aki lemondóan megcsóválta a fejét és grimasszal karöltve, ami mindent elárult. - Á, Fülöp. Oltári buli lett. Kint most kezdünk sörpongozni a többiekkel, nem jössz? – invitálta egyből a bátyámat.

- De még milyen kár, hogy nem tudom - motyogta Stefi magának, meg igazából nekem, mert már nem figyelt rá Ákos.

- Most nem, majd később esetleg - rázta meg a fejét Fülöp.

- Kint leszünk akkor, ha gondolod gyere. Le kell alázni a tesitanárosokat. Hajrá CJE - üvöltötte el magát a mondat végére, mintha a gólyatáborban lett volna.

- Szerinted ő tudja, hogy a tanárisok is, meg ő is egy egyetemre járnak? - tűnődtem el, mert a kiáltása az egész egyetemre vonatkozott, nem pedig kimondottan az ő karjára.

- Én ilyenekbe nem mennék már bele a helyedben. Hát nem látod, hogy degenerált? – meresztgette a szemét Stefi.

- Tudom mit akartam - csettintett egyet Fülöp, majd a pult alóli szekrényből elszedett valami félkör alapú dolgot és a kezembe nyomta. - Egy szervezőnek ki kell tűnnie a tömegből. Azért rád nem adhatok, ilyen eltörhető szart - mutatott a kipakolt neonos karkötőkre, amiket, ha megtörtek világítottak ideig - óráig.

- És te mivel tűnsz ki? - forgattam a kezem között a fejpántot, aminek a tetején aprócska tüskeszerű motívumok voltak, ami miatt olyan benyomást keltett, mintha egy mini tiara lett volna.

- Magával - válaszolt helyette Stefi, utalva arra, hogy a testvérem már önmagában egy érdekes figura.

- Viccelsz? És mutatom, hogy ki a BOSS - bökött rá Fülöp a bal karjára, ahol a bicepsze, vagy legalábbis annak helye köré, egy piros BOSS feliratú pánt volt kötve.

- A fejeden jobb lenne azért - jegyezte meg Stefi, akinél szinten volt egy neonos karkötő, csak egészen az alkarja tetejéig feltolva, gondolom azért, hogy ne essen róla le.

- Persze, aztán én legyek Karate Tigris 21, mi?

- Te akarsz kitűnni a tömegből. Ne aggódj, ha kettétörök egy ilyet... - mutatott rá a karkötőre Stefi - ...akkor még világítani is fogsz, mint egy ufó.

- Na, milyen? - szóltam közbe, ahogy beleoperáltam a hajamba a pántot és sikeresen nem szúrtam ki a szememet vele.

- Azt kell, hogy mondjam, hogy baromi jól áll – biccentett egyet elismerősen Stefi, majd meglökte hirtelen a mellette álló Fülöp karját. - Habár rajtad jobb lenne.

- Milyen kár, hogy szar a zene - mondta egy lány a barátnőjének, akik karkötőért nyúltak, így pedig hallótávolságba kerültek velünk. - Szia Stefi - mosolygott rá a barna hajú lány, miután észrevette a mindig mogorva barátnőmet, aki csak intett egyet válaszul.

- Hogy tessék? - tátotta el a száját Fülöp, mint aki nem hiszi el, hogy miket hall. - Le merted szólni a kor legnagyobb slágereit?

- Neked talán azok, de nem mindenkinek - törte meg a rudat, ami így világítani kezdett a csuklója körül és az udvar felé igyekeztek tovább, mintha az imént megjegyzést sem tett volna.

- Hogy merészeled? - eredt utána Fülöp, akit vérig sértett már az, hogy lemerte valaki szólni a bulijának egy egészen kicsiny részletét is.

- Ki volt ez? - néztem utánuk és láttam, ahogyan gesztikulálva oktatják ki a másikat.

- Csak Petra. Egy szinten lakunk a koliban - legyintett egyet Stefi és ő is a kisebb konfliktust nézte. Olyan volt, mint egy némafilm. Hallani semmit nem lehetett belőle, de a látvány magáért beszélt. - Ezzel leköti magát egy darabig.

- Az biztos.

[...]

- Hunor most írt, hogy mindjárt itt lesz, csak rossz buszra szállt fel - jelentette be Nina, miután lehúztuk a következő kör Jägert. Így, hogy már majdnem teljesen kiürült az üveg kezdett egyre jobb kedvem lenni és abbamaradt az apám által okozott stressz.

- Ki az a Hunor? - érdeklődött Róza, aki szintén velük ücsörgött. Ő, utánam érkezett meg egy másik üveg Jägerrel és sokáig vacillált, hogy egy társaságban legyünk, vagy csak ténferegjen, merthogy nem akarta, hogy a balszerencséje ránk is ránk szálljon. Mire közölte vele Stefi, hogy nézzen rajtunk végig, nekünk már teljesen mindegy, hogy átragad-e róla vagy sem.

- Miért neked írt egyáltalán? - kérdezte Bálint Ninát, aki mellett Villő foglalt helyet.

- Stefi ikre - mondtam Rózának, aki csak egy "áá értem" bólintással nyugtázta, hogy ki a számára ismeretlen személy.

- Mert mi most nem vagyunk beszélő viszonyban - legyintett egyet Stefi, magyarázva, hogy miért nem őt kereste az ikertestvére.

- Nekem is csak Soma írta, hogy szóljak nektek - töltötte be a közvetítő szerepét Nina.

- És az a Soma kicsoda? - próbálta Róza összerakni a képet.

- A barátom – húzta ki magát büszkén Nina.

- Meg a bátyám egyben - tette hozzá Stefi fintorogva. Annyira vicces volt látni, ahogyan a kettő, egymás mellett ülő lány teljesen ellentétes érzéseket táplált a srác iránt.

- Valamiért egy kétméteres, benga állatként tudom csak elképzelni a tesódat - gondolkozott hangosan Dávid, mire nekem egy vigyor jelent meg az arcomon, hiszen az emlegetett Hunor minden volt, csak az nem, aminek leírta.

- Mert az is - sóhajtotta Stefi, mire nemcsak én, hanem Villő, Bálint és Nina is csak kérdőn kaptuk fel a fejünket felé.

- Komolyan? - kerekedett el Róza szeme és szerintem már látta maga előtt, hogy rendesen árnyékot vetne rá Hunor jelenléte.

- Hogyne. Álmában mindenki olyannak képzeli el magát, amilyennek akarja. Habár az állat jelző teljesen stimmel - magyarázta Stefánia, majd kiitta a kezében tartott neonkék pohár tartalmát. - Hunor olyan, mint egy jól lakott kullancs. Egyszerűen nem tudsz tőle megszabadulni. Soma meg, mint egy varázsló, akkor jelenik meg, amikor nem kellene – jellemezte a tőle megszokott kedvességgel a testvéreit.

- Tessék? – zavarodott össze Bálint.

- Tényleg nemsokára lesz nálunk egy családi összejövetel, nem akartok eljönni rá? - rakta le maga elé az asztalra Stefi a poharát, hogy ne a kezében tartsa.

- Engem meg se hívsz? - jött egy kérdés a háta mögül, mire a már emlegetett Hunor vigyorgott.

- Ha akarom, ha nem, te úgyis ott leszel - rendezte le ennyivel a testvérét Stefi és ez valami Bogdán családi szokás lehet, hogy leszarják a másikat. Ezzel szemben nálunk Axel itt ücsörgött mellettem és néha mormogott valamit maga elé, szerintem az eseményeket dolgozta fel, hogy totálisan át lett vágva, Luca valahol a saját barátaival szórakozott, Fülöp meg mindenkihez odacsapódott egy kicsit, megtudakolni, hogy milyen a buli. Dorina meg nem igazán akart részt venni, mondván, hogy nem az ő világa, annak ellenére, hogy Fülöp hívta. - Csak a lányokra gondoltam.

- Mekkora gyökér vagy húgocskám, hogy el akarsz bújni a családunk elől - lökte arrébb az ikrét, aki majdnem leesett így a földre. - Konrád cimbim hol van? – kapkodta a tekintetét a társaságunk tagjai között, keresve azt, akivel a legjobban van.

- Valami Flóráért ment ki a megállóba - vonta meg a vállát Bálint, aki nyilván a legjobban tudta közülünk Ráday tartózkodási helyét.

- Én is elbújhattam volna ma inkább. Maradtam volna dogákat javítani - dünnyögte Axel mellettem, párhuzamosan Bálinttal. Utánam körülbelül fél órával később jelent meg, azzal a címszóval, hogy elege van és az egész élete egy hazugság. Mindenkit máshogy érint meg, amikor szembesül azzal, hogy egy nagyobb játékban csak egy apró gyalogos, jelen helyzetben pedig apám játszmájában volt az egyik futóbolond.

- Te inkább igyál csak - öntöttem neki egy újabb kört. A bánativás a legjobb.

- Csajozik a kis gavallér, ezt már szeretem - nézett maga elé Hunor büszkén, amiért Konrád egy lány neve ugyanabban a mondatban szerepeltek. - Engem ki ne hagyjatok, itt vagyok – vette észre, ahogyan a zöld üvegből töltök ki egy kis pohárba, amit Axel eddig szorongatott. - Találkoztunk mi már? - mért végig kaján módon vigyorogva, miközben felém nyújtotta a Stefitől lenyúlt poharat.

- Igen, nem is egyszer – furcsálltam a helyzetet, mert még ha egyetlen alkalommal, akkor is csak futólag futottunk volna össze, még oké, de hogy legutóbb még közösen is ittunk és úgyis azt feltételezi rólam, hogy új vagyok, nem tudtam hova tenni.

- Velem nem találkoztál még - nyújtotta fel Róza a kezét bemutatkozásképpen.

- Bogdán Hunor és töretlenül szingli - kacsintott rá.

- Menten lefordulok a székről - hunyta le a szemét Stefi és szerintem magában számolt, hogy lenyugodjon, mielőtt még összecsap az ikrével.

- Róza, akit ez nem érdekel - viszonozta a gesztust, mire mindannyian felröhögtünk.

- Úristen – rohant visítva felénk Eszter és szinte beesett Hunor ölébe, amekkora lendülettel lefékezett.

- Itt mindig van hely, még menetjegyet sem kell venni – élvezte ki a helyzetet Hunor, Eszter pedig rá sem figyelve, bemászott mellém és Axelt arrébb lökve, addig ficánkolt, amíg kényelmesen helyezkedett el.

- Na, te most már dugulj el – vesztette el egy töredéknyi másodperc alatt a higgadtságát Stefi.

- Sziasztok - állt meg közben Flóra, nyomában Rádayval.

- Szóval te vagy Konrád csaja? - kérdezte egyből Hunor, mint egy fogyatékos és cseppet sem burkoltan, tetőtől – talpig végigmérte és mivel heves bólogatásba kezdett, valószínűleg tetszett neki, amit látott.

- Nem igazán, vagyis én nem tudok róla. Csak a buli miatt jöttem - felelte zavartan szerencsétlen lány, aki szerintem máris el akart menekülni tőlünk, pedig még egy percet sem töltött el itt.

- Mint mindenki más, aki itt van - jegyeztem meg cinikusan, mire Konrád konkrétan meg akart gyilkolni a tekintetével.

- Igazad volt – fordult Dávid Stefi felé, aki csak kérdően várta, hogy most mégis miben. – Tényleg egy állat – lesett Hunor felé óvatosan, nehogy észrevegye, de mint egy vak ló konkrétan annyira vette észre, mivel teljesen lekötötte a figyelmét, hogy mutogatva támogassa Rádayt a „becserkészésben".

- Én mondtam – tette fel a kezét mentve magát Stefi, aki előre figyelmeztetett mindenkit, hogy milyen az ő testvére.

- Hallod - lökte meg a karomat Eszter, mire csak lassan felé fordultam, de azért fél füllel hallgattam, ahogyan Flórát faggatja Hunor, legfőképpen arról, hogy milyen az ideálja, pluszba nem tudtam elmenni amellett, hogy Konrád eléggé belehúzott az iramba, mivel egymást után négy pohárkával lehúzott a Jägerből, szóval biztos, hogy stresszes ő is, mert akkor szokott masszívan inni.

- Hm?

- Teljesen figyelj, ne csak félig – tette szóvá egyből, amiért nem kizárólagosan rá koncentráltam.

- Így már jó? – húztam magam alá a lábamat, ezzel is hátat fordítva a többieknek, jelezve így, hogy csakis Eszternek szentelem a figyelmemet.

- Sokkal – bólintott egyet elégedetten. - Szétment Adri meg Gergő? – vette lejjebb a hangerőt, amolyan bizalmasabban, ezzel pedig az egyetlen gond az volt, hogyha nem tudtam volna szájról olvasni, akkor nem hallottam volna az üvöltő Nickelback szám miatt.

- Én nem tudok semmi ilyesmiről, csak annyit, hogy nem állnak szóba egymással – kutakodtam az emlékeim között, hogy Gergő említette-e bármi hasonlót, de nem rémlett. - Miért?

- Tori kérdezte tőlem, hogy én mit tudok, merthogy leszedte a biojából Adri, hogy kapcsolatban van, meg mindenkivel nyugodtan táncolgat az Arénában – magyarázta Eszter, hogy mégis honnan következtetett erre. – Pluszban még ott van ez a Tinderes sztori is, amiről ők nem tudnak, hogy én tudok.

- Hát úgy látszik, hogy akkor igen – vontam meg a vállamat, majd visszakaptam a tekintetem Flóra felé, majdnem kitörve a gerincemet, ugyanis egy egységes és hangos "mii'" hagyta el a többiek száját. - Lemaradtam? Történt valami? - kapkodtam a fejemet a társaságunk tagjai között, hátha valaki megszán és megosztja velem, hogy miről maradtam le Eszter miatt.

- Lehet Fülöp rendezi majd a gólyatáborban a bulikat - válaszolta Villő. - Azért van most itt Flóra, mert Konrád mondta neki, hogy lehet Fülöpöt kellene felkérni, hogy segítsen be, mert Martin tavaly is, meg előtte is kudarcot vallott, annyira siralmas lett az egész. Szóval most helyzetet méri fel, mert tudod ő a EHÖK elnök – hadarta el, hogy miket tudtak meg.

- Mii? - tátottam el a számat és tisztára megörültem annak, hogy van egy ilyen lehetősége Fülöpnek, akinek mindene a fontoskodás és a szervezkedés. Hirtelen egyből megértettem, hogy miért készült rá egy csomó időt, meg miért akarta annyira, hogy jól sikerüljön neki. - Hát ez rohadt jó.

- Vigyázz - állította egy kicsit arrébb Dávid Flórát, hogy elférjen mellette, anélkül, hogy fellökné. Én csak kíváncsian néztem utána, hogy mégis hova megy, amikor egyszerre láttam meg két dolgot is. Az egyik, hogy Gergő valami furcsa mozgással táncikált maga előtt rázva a zöld poharát, aminek láttán csak elmosolyodtam, annyira idétlenül aranyos volt, aztán a mosolyom le is hervadt, ahogy a másik blokkban ücsörgő bandánál Mátét, az exemet pillantottam meg, akinek biztosan a Timót tesója mesélt a mai buliról, hiszen ebben a városban mindenki hall mindent, így ez sem volt titok. Ezért is láttam csomó olyan arcot, akik biztosan nem CJE-sek, sőt gyanítom, hogy gimisek is eljöttek, akiket meg pláne nem invitált meg senki se. Mivel engem bámult, nem érte meglepetésként, hogy kiszúrtam, így "kedvesen" intett egyet messziről és szívem szerint elsüllyedtem volna inkább.

- Nem hiszem el - csúsztam lejjebb, mintha így nem látott volna és szuggeráltam Dextert, hogy húzza ki magát, mert akkor legalább eltakart volna.

- Mi az? Csak nem Dorina játssza megint a villámhárítót? Mert ha kell beleállok belé is - szorult ökölbe Axel keze, ahogyan feltámadt a hamvaiból.

- Nem ő, gondolom otthon győzködi apát, hogy most túlzásba ment - próbálkoztam lenyugtatni őt, mert hiába nekem fájt jobban, amiket a fejemhez vágott apa, nem ért túlzottan váratlanul, bezzeg őt az, hogy félrevezették éveken keresztül, egy gátmetszéssel lehetett egyenlő körülbelül a fájdalma.

- Hagyjuk már – horkantott egyet Axel. - Mindketten tudjuk, hogy mindig is az ő oldalán állt, még akkor is, hogyha ő is tisztában volt vele, hogy nincsen igaza. Akárhányszor összekaptatok és sértődötten hazamentél, nem az volt, hogy miért volt ilyen nyers, hanem hogy finomabban is mondhatta volna neked. Álszent Dorina is, remélem, hogy pofára esik ugyanúgy, mint mi. Tudod te, hogy milyen szar átvágva lenni? – adta ki magából a dühét.

- Igen, tudom – vallottam be, mert ha magánál lett volna, akkor nem tette volna fel ezt a kérdést nekem, mert tudta volna nagyon is jól magától a választ.

- És érted, évekig a pofámba kamuzott, évekig – folytatta, meg se hallva, hogy hozzá beszéltem. - Nekem meg nem tűnt fel, hogy miért pont akkor vitt magához, amikor mindig be kellett valamiért mennie sürgősen dolgozni, én meg mentem vele, miért erőltette ennyire a töri - latin szakot. Tényleg ennyire naiv lennék? De csak őszintén - fordult felém és pontosan úgy nézett ki, mint akiben most megtörtek valamit.

- Nem naiv vagy, csak nem is feltételezted azt a saját apádról, hogy mennyire a saját érdekeit nézni – fogalmaztam finoman.

- Pedig feltűnhetett volna, azok után, ahogy téged kezelt, meg viselkedik veled a mai napig. Hülye vagyok – marcangolta saját magát, teljesen befordulva.

- Luca, hol van Luca? - csapott rá kanapé támlájára mögöttem Kristóf, mire ugrottam egyet ültő helyemben, mielőtt még válaszolhattam volna Axelnek, hogy megnyugtassam, ne vegye magára és szinte biztosra vettem, hogy Máté most is figyelt, amennyire éreztem magamon, hogy nem oké valami. - Tudom, hogy tudjátok. Mind – mutogatott össze – vissza a társaságunk tagjaira mutatva. - Nekem beszélnem kell vele.

- Nem akarsz leülni egy kicsit mondjuk? - ajánlotta fel Nina és már állt is fel, hogy odaférjen hozzánk a srác, akit csak a jóisten tartott a lábán, mert konkrétan egy szeszgyár szaga áradt belőle, annyira pösze volt, hogy csak nagyon koncentrálva lehetett érteni, amit mondott, szemei pedig rendesen vérben voltak. Megborult, de nem is kicsit.

- Te mit keresel itt? - törtetett előre Fülöp az egyik irányból, ahogyan észrevette a bajt, vagy jelzett a detektora, hogy riadó van, a másikból pedig Luca indult meg, így csóró csávó két tűz közé szorult.

- Kristóf, mi van? - kérdezte Luca a testvérével egy időben, mivel nagyjából egyszerre is értek ide.

- Tudom, hogy szakítottál velem, de nem tudnánk újra megpróbálni? - hagyta figyelmen kívül Fülöpöt, akitől józanul rettegett egyébként és a jelek szerint, kizárólagosan az ex barátnőjére fókuszált.

- Hogy mi van? Dobtad és nekem még csak nem is szóltál? - esett le az álla Fülöpnek, aki a döbbenet után engem keresett a tekintetével, csekkolva, hogy tudtam-e róla. - Ez meg mit keres itt? - vette észre ő is Mátét, ahogyan fejem felett átnézett.

- Kicsoda? - pislogott nagyokat Eszter, aki próbálta feldolgozni a történéseket és csak ide - oda mozgatta a fejét.

- Tudom, hogy hülye voltam és nem kellett volna annyi faszságot a fejedhez vágnom, de...

- Az én húgommal mit csináltál? - vörösödött el Fülöp feje, Axel pedig hirtelen már mellette termett és mintha összebeszéltek volna, ahogy az egyik befejezte a mondatát, a másik azonnal folytatta is.

- Tudod, hogy milyen az, amikor átvernek? - kivetítette ki a bátyám a saját problémáját máséra, jelen esetben pedig Lucára.

- Oké, én akkor ebből nem kérek - jelentettem be, de nem igazán figyelt rám senki se, mivel el voltak foglalva a műsorral, így a már majdnem kiürült Jägeres üveget a hónom alá szorítottam és kifelé menet szétnéztem a hűtőben, ahol egy doboz jégkrémen, rántott húson és céklán kívül más nem volt. Előbbit, meg még egy kanalamat magamhoz vettem és amerről érkeztem az apámmal eltöltött vacsora után, ugyanarra vissza is mentem, hogy a kukák mögött egy kis nyugalmat leljek, elvégre ott nem volt senki se.

- Hát te? - rezzentem össze, ahogy megláttam földön ücsörgő Dávidot, mire csak felmutatta az ujjai között tartott cigijét. - Nem szóltam semmit - ültem le mellé a földre. - Valamelyikből esetleg? – mutattam felé a szerzeményeimet.

- Milyen ízű a jégkrém?

- Azt hiszem, hogy... - forgattam a kezemben a dobozt, hátha megtalálom a feliratot, ebben a vaksötétben. - Mentás.

- Jöhet - vette ki a kezemből a dobozt meg a kanalat is, majd feltépve a zárócsomagolást, egy hatalmasat merített belőle.

- Jó lehet együtt a kettő - utaltam az édességre és a már félig leégő cigijére.

- Majd most kiderül – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban.

- Na milyen? – érdeklődtem, miután hiába kóstolta meg, nem osztotta meg velem, hogy a kettő kombinációját mégis hogyan értékeli. Nem akartam csendben ülni mellette, mert az annyira kínos lett volna, őt ismerve viszont, nem fogja a beszédet erőltetni, így nekem kellett.

- Mint a füstös menta - mondta halál komolyan, mire elnevettem magamat, ő pedig csak mosolyogva újból beleszívott.

- Egyébként fáj a tetkócsinálás? – nézegettem a felém közelebb eső karját, amin a rengeteg motívumot a fekete pólója engedni láttatta.

- Attól függ hova, de az is inkább kellemetlen, mint fájdalmas – magyarázta nyugodtan. - Mondjuk ez is emberfüggő, hogy milyen magas a fájdalomküszöböd. Talán varratáson gondolkozol?

- Nem, csak így, hogy ránéztem a karodra, gondoltam megkérdezem - vontam meg a vállamat. - Régebben szerettem volna, ilyen kis aprókat az ujjamra vagy a fülem mögé, egy csomó képet le is mentettem Pinterestről, hogy majd egyszer megcsináltatom, de aztán ennyiben is maradt.

- Miért?

- Nem tudom – vallottam be őszintén. – Elment tőle a kedvem.

- Ha mégis szeretnél, nekem szólj kizárólagosan. Még tervezek is neked, ha szeretnéd – ajánlotta fel Dávid egyből.

- Komolyan? – lepődtem meg, elvégre oké, hogy beszélőviszonyban vagyunk egymással, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyesmiket ajánljanak fel úgy, hogy nem voltunk nagyon jó barátok.

- Persze – nézett rám úgy, mint aki nem értette, hogy ezen miért ámultam el. - Hozzád valami egyszerű és minimalista passzolna - tette le maga mellé a jégkrémet és a zsebéből előszedett egy apró füzetet, amit elkezdett lapozgatni. - Nem egy tigris a vállad közepére mondjuk, hanem valami hasonló - bökött rá egy rajzra, mire közelebb hajoltam, hogy lássam. Egy szimpla pár vonalas tervezet volt az egész, amiből tökéletesen kirajzolódott egy felkelő nap, a hullámzó tenger mögül. Egyszerű volt, letiszult és valami eszméletlenül szép, ahhoz képest, hogy összesen néhány vonalból állt össze.

- Azta – nyűgöztek le a látottak. Hihetetlen volt számomra az, hogy mennyire sok tehetséges ember volt, akik képesek megalkotni a fejükben megelevenedő bármit igazából. Legyen az táj, ember, állat, növény, fikció, szóval akármi. - Megnézhetem a többit is?

- Tessék – nyomta a kezembe, mire elkezdtem lapozgatni a miniatűr, ütött - kopott jegyzetfüzetet az elejéről, ami akkora volt, hogy simán még az én farzsebemben is lapulhatott volna.

- Néha rám tör, hogy meg kell örökítenem valamit, vagy hogy milyen jó mintát lehetne készíteni abból, amit látok, olyankor csak előkapom és skiccelgetek – mondta Dávid, hogy miért van nála jegyzetfüzet.

- Nagyon szépek. Ügyesen rajzolsz - adtam vissza neki megdicsérve, ő pedig reflexből visszasuvaszotta onnan, ahonnan előszedte.

- Hogyhogy kitelepedtél a senki földjére? Csak nem eleged lett a világból?

- Inkább a balhéból – indokoltam meg, hogy hogyhogy kijöttem és nem maradtam bent a többiekkel.

- Már megint? – meredt rám pislogás nélkül.

- Aha, sajnos – sóhajtottam egyet fáradtan, mert a mai napon annyi balhét átéltem már, hogy nem hiányzott egy újabb. - Most Luca meg Kristóf kaptak össze, mármint kiderült, hogy szakítottak, amit titkolt, de én mindvégig sejtettem, viszont Fülöp erről nem tudott és most Kristóf bepróbálkozott újra nála, hogy ismét összejöjjenek, de nyilván ezt Luca nem akarja, a testvére meg kiakadt. Közben Axel, a bátyám, Fülöp oldalára állt és egységben az erő szinten vitatkoznak. Közben láttam, hogy az exem is megjelent, akit senki nem hívott és csak azért, hogy engem hozzon kellemetlen helyzetbe és kárörvendjen a nyomorom felett, így inkább leléptem. Nem bírok ki még egy drámát mára - hadartam el az eseményeket, amiről lemaradt, miután kijött cigizni.

- Milyen jó, hogy időben jelzett a radarom - ismerte be Dávid, cseppet nem bánkódva azon, hogy nem lett szem- és fültanúja a történteknek.

- Nekem is lehetne ilyen radarom – gondoltam bele, hogy mennyire hasznos képesség lenne. - Nem akarod néha kölcsönadni?

- Megfelelő összeg fejében meg tudunk egyezni - váltott át hivatalos stílusra, mire csak forgattam a szemeimet.

- Ti meg mégis mit csináltok idekint? - kerekedett el Gergő szeme, ahogyan észrevette, hogy a kukák mellett ücsörgök egy üveg Jägerrel az ölemben Dávid társaságában, aki csak tömte magába a mentás jégkrémet, mintha kötelező lett volna.

- Szánalom partit tartunk - felelte Dávid teljességgel természetes hangsúllyal.

- Menjetek arrébb, csatlakozom - lépkedett át a kinyújtott lábaikon, majd levágta magát mellém, én meg azonnal felé nyújtottam az üveget, amit át is vett tőlem. Csak csendben figyeltem, ahogyan hatra döntve a fejét, hatalmasat kortyol belőle, majd a száját megtörölve, a harmadik tag felé fordult. - Dávid? – lóbálta meg az üveget.

- Nem iszom - rázta meg azonnal a fejét, mire Gergő csak csodálkozva nézett rá.

- Komolyan? - kérdezte, mintha csak azt hinné, hogy poénkodik.

- Aha. Ittam két sört, elég is volt annyi – vonta meg a vállát. - Elvagyok ezzel is - mutatott rá a jégkrémre, ami lelkesen kanalazott, már amennyire lehetett ő az.

- Amit elloptál tőlem - tettem hozzá, mivel ezzel a két dologgal indultam ki még az előbb, amiből igazából már egyik se volt a birtokomban.

- Kell? – vette a célzásomat Dávid.

- Nem, egyed csak. A csokisat jobban szeretem – vallottam be. A jégkrémek közül egyedül az, valamint még az epres volt, amit szerettem, de az ilyen mentásért nagyon nem voltam oda.

- Vagy ha shake lenne benne - egészítette ki Gergő, mire csak sóhajtottam egyet.

- Most miért fájdítod a szívemet? Úgy ennék és a környéken nincsen, pedig elmennék érte. Kellene az örömforrás - csúsztam lejjebb a fal mentén és nem tudott érdekelni, hogy mennyire leszek koszos a fűtől. Kellett említeni Rékasinak, máris felkeltette bennem a vágyat, hogy iderendeljek kettő shaket. Egyet magamnak, a másikat meg Axelnek, ha már ennyire maga alatt volt. - Neked ez meg mi a karodon? – vettem észre egy aprócska világító fényforrást a sötétben. – Csak nem földönkívülivé fogsz válni?

- Dominik kettétörte ezt a szart, ami nem elég, hogy a karomra ment, de majdnem szemen is talált vele. Beszélni alig tud már az az ember - magyarázta Gergő, míg egy hatalmas üvöltés hallatszott ki.

- Mi volt ez? - fordítottam ülő pózban a fejemet, a Dávid felett lévő ablak irányába, hátha látni valamit, mire a mozdulat következtében elvesztettem az egyensúlyomat és konkrétan rádőltem Gergőre, aki csak röhögve lökött vissza.

- Szerinted pont be tudsz látni innen? - vihogott továbbra is az idióta ötletemen, ami kudarcba fulladt.

- Én bemegyek megnéznem mi volt ez – tápászkodott fel Dávid hirtelen. - Kint hagyjam? - nyújtotta felém a dobozt, mire csak megráztam a fejemet és néztem, ahogyan leporolja a nadrágját, majd a maga mellé dobott cigicsikket kihajítja a kukába.

- Csak szerintem furcsa Dávid? - nézett Gergő is az irányába, de már olyan messze járt, hogy se a zenétől, se a távolságtól nem hallhatta már, amit mondott.

- Nagyon az. Nem rossz értelemben, de akkor is - értettem vele egyet azonnal. Nem tudtam megmagyarázni, hogy pontosan miért éreztem ezt vele kapcsolatban, viszont attól még nagyon is az volt. - Tudod mi nagyon furcsa még?

- Na micsoda? - fordult felém teljesen, így majdnem teljesen előttem ücsörögött törökülésben.

- Az, ahogy kint táncoltál. Valami idegrángásod volt talán? - fojtottam vissza a vigyoromat, ahogyan bentről láttam, miféle mozdulatokat lejtett, a totálisan átizzadt sárga felsőjében, poharat szorongatva a kezében. Kár, hogy nem vettem fel videóra, mert csalódott napjaimban, ha megnézném, egészen biztos, hogy jobb kedvem lett volna tőle.

- Egy szúnyog volt kint - kamuzta egyből.

- Hogyne. És majdnem pont a Pump It Up végéig körözött körülötted – bólogattam, csöpögő szarkazmussal a hangomban, jelezve, hogy mindegy egyes szavát elhiszem.

- Most erre mit mondjak? – tárta szét a karját. - Szerette a zenét. Egy igazi partiszúnyog.

- Meg a véredet is – tettem hozzá, hogy még egy fokkal hihetőbb legyen a története. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy a hazugsága már ott dőlt meg, hogy egy szúnyogot okolt a mozgásáért, mert még nincsenek azok.

- Nyilván - bólogatott hevesen, mire elnevettem magamat. - Amúgy gondolkoztam.

- És mégis min?

- Hogy miért szakítottatok a Mátéval még gimiben – váltott témát, mire csak lehunytam hosszasan a szememet. Jaj, de jó. Újra kezdődik. - Kiderült, hogy meleg - tippelt újra, ahogy majdnem mindennap megtette üzenetben, de egyre képtelenebbnél képtelenebb indokokkal állt elő. Olyan is volt már, hogy háremet tartott, el akart adni, szóval rosszabbaknál rosszabbak.

- Nem - ráztam meg a fejemet.

- Oké, feladom - dőlt hátra és az alkarjával támasztotta magát a fűben, míg a lábamat arrébb rúgva nyújtotta ki az övét, hogy elférjen. Pontosan olyan pózban volt, mint aki azt hitte, hogy napozgat a Balaton parton. Csak hiányzott a meleg, a napsütés, a főtt kukorica árus, a törülközőkkel letakart holmik tömkelege, ja meg maga a tó is.

- Oké, elmondom, de csak akkor, ha köztünk marad - adtam be a derekamat, amit a Jäger hatásának tudtam be, mert önmagamtól egészen biztos, hogy nem akartam volna vele ilyesmit megosztani.

- Továbbadtam én valaha bármit is? – vonta fel a fél szemöldökét kérdően.

- Én azt nem tudhatom, hogy kikkel és mit beszélsz.

- Megnyugtatlak, hogy nem szokták megkérdezni tőlem, hogy "figyelj már, Gerda apja tényleg a rektor?" - imitálta az ilyen bunkó, flexelős csávóknak a hangját. - Akármennyire is vagyok szétesve, akkor is tudom, hogy mit szabad is, és mit nem mondanom.

- De ha visszahallom, nekem véged – fenyegettem meg. - Komolyan mondom.

- Gerda, nem látod, hogy rettegek tőled? – jelent meg Gergő arcán egy óvatos mosoly.

- Nem éppen, pedig kellene.

- Csak jó színész vagyok - magyarázta a képességeit, mire csak grimaszolva bólintottam egyet, hogy nagyon elhiszem, amit mond. – Hallgatlak.

- Szóval igazából nem nagy sztori és csodálkozom is, hogy nem találtad ki, de ő azt hitte, hogy majd 4 nap után lefekszem vele, mire közöltem, hogy nem és ne is számoljon ezzel még egy darabig, mire berágott, hogy miért utasítom őt el. Képtelen volt felfogni, hogy azért van tartásom és nem fogom néhány órányi ismeret után széttenni a lábamat. Igazából ennyi a nagy sztori, csak nem hencegek vele, mert szánalmas – vontam meg a vállamat.

- Miért lenne az? – cáfolta egyből Rékasi. - Nem vagy az, amiatt, mert azt nézed, hogy neked jó legyen és aszerint cselekszel ilyen helyzetben.

- Ezt most perpillanat nem magamra értettem, hogy szánalmas, hanem rá meg a reakciójára, de jó tudni, hogy te is hasonlóan gondolkozol - emeltem meg az üveget ennek örömére és meghúztam, majd újból felé nyújtottam. - Erre most itt van a rohadék.

- Komolyan? – szaladt fel a szemöldöke a meglepettsége miatt, körülbelül a tetőig. - Hol? Nem is láttam.

- Örülj neki, én meg igen – húztam el a számat már csak attól, hogy megelevenedett előttem az arca.

- Kihajítsam? Mert szívesen megteszem - ajánlotta fel egyből. - Mondjuk át apádhoz, hogy két faszfej, hátha megtalálja a közös hangot. Már bocs, hogy ezt mondom az apádra - túrt bele a hajába és tudtam jól, hogy ő is tudta, hogy mi volt ma a vacsoránál, mivel Konrád a közös csoportunkba adta a tudósítást, amiben Gergő is jelen van.

- Te mondtad, én pedig mélységesen egyetértek veled - fogalmaztam finomat és ezzel mindent el is mondtam a véleményemről szerintem, hogy azonos állásponton vagyunk etéren.

- Na, kellett neked emlegetni, már csak ő hiányzott - pillantottam át a szomszédos erkély irányába, ahol apám ácsorgott és bosszúsan meredt errefelé, miközben a fél kezével a telefonba magyarázott ingerülten.

- Tudod mit? - tápászkodott fel Gergő, én pedig csak furcsán néztem rá, várva, hogy közölje, mire készül. - Én most megmondom neki a magamét, hogy egy barom állat.

- Kinek? – zavarodtam össze, mert volt szó az apámról is, meg Mátéról is.

- Hát az apádnak - mondta olyan egyszerűséggel, mint aki van olyan státuszban, hogy ezt megtegye. - Hol is van a kapu, amiről Ráday magyarázott? – lendült neki a tuják közötti keresésnek. – Nem is olyan magas ez...

- Normális vagy? - pattantam fel és próbáltam utána sietni, hiszen már azt nézte, hogyan másszon át a kerítésen, csak a hangyázó lábam ezt, nem igazán akarta engedni. - Gergő, állj már le!

- Nem érzed pofátlanságnak, amit leművel? Sztárolja Axelt meg Dorinát és téged meg levegőnek néz, csak mert te sokkal jobb vagy mindhármuktól - fordult felém vissza rendesen idegbajosan.

- Szerinted jobb vagyok, mint ők? - húztam magam mögött a lábamat, ami még mindig zsibbadt. Hát Ica mama gyorsabban ér le a boltba, mint most én.

- Nyilván. Neked nem esett le? - mosolyodott el, én pedig beharaptam a számat, hogy a vigyoromat visszatartsam, mert erre volt pont most szüksége a lelkemnek, hogy valamilyen dicséretet kapjon.

- Hát nem éppen - nyeltem egyet, majd ahogy közelebb értem hozzá, majdnem pofára estem, ahogyan a lábam besüppedt hirtelenjében. - Nem hiszem el - kiáltottam el magamat, hogy már megint beleléptem a gödörbe. Meg fogom most már tényleg mondani anyának, hogy fel kell tölteni földdel, mert ez már nem állapot.

- Te mit csináltál? - sietett visszább Gergő csekkolni, hogy mégis miért lett alacsonyabb a magasságom.

- Beleestem egy gödörbe - mondtam komoly arccal, mire belőle óriási, hangos röhögés tört ki. - Mit nevetsz?! Segíts már innen ki inkább, zsibbadt a lábam még mindig. Hallod? Hagyd már abba - kértem, de mivel nem igazán akarta, letörtem egy ágat a tujáról és nekihajítottam.

- Na gyere Alíz, kiszedlek onnan - nevetgélt továbbra is, az ikonikus mesére utalva.

- Hagyjál már - motyogtam, míg megragadtam a felém nyújtott kezét és olyan erővel rántott fel, amire nem számítottam, így konkrétan a mellkasának estem. - Ezt jól megcsináltad.

- Várjál, beleakadt - hőkölt egy kissé hátra, majd a hajam irányába nézett. - Mondtam már neked, hogy sajnálom, amiért karótnyeltnek hívtalak? - suttogta, miközben bogozta kis a hajamat a fejpántomból, mire én csak felnéztem rá. Olyan közel voltam hozzá, hogy megcsapott az alkoholos leheletének és a már ezerszer érzett parfümje illatának a keveréke.

- Nem igazán.

- Akkor most mondom.

- Tehát nem vagyok karótnyelt? - tört elő a vigyorom, amit nem tudtam már tovább visszatartani.

- A legkevésbé sem - mondta a szemembe nézve, majd végigsimított az arcomon a fél kezével, mire csak kérdőn felvontam a szemöldökömet a mozdulata végett. - Ott volt egy kis sárpötty – magyarázta.

- Mint egy kis varacskos disznónak? – forgattam a szememet, továbbra is a mosolyogva.

- Csak a röffentés hiányzott hozzá, amit szoktál is csinálni - tette hozzá, miközben erősen szuggerálta az arcomat.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy csak kamuzol és nem volt ott semmi? – suttogtam, igazából nem tudom, hogy miért. Valamiért az, hogy ennyire közel volt hozzám és csak centik választottak el tőle, késztetett rá.

- Nem kell mindig hinni nekem - tűrte hátra az egyik hajtincsemet, majd még közelebb hajolt hozzám. Ha az eszemre hallgattam volna, akkor egészen biztosan, hogy hátráltam volna, azonban mintha kinyugdíjazták volna, nem akarta az információt eljuttatni a mozgásszerveimhez. Szinte földbegyökerezett a lábam és olyan hangosan kezdett zúgni a fülem, hogy nem hallottam volna meg semmi mást a külvilágból, akármi történt volna, csakis Gergőre figyeltem, hogy mit fog tenni. Mintha ő maga is kételkedett volna abban, hogy mi lenne a helyes lépés, viszont nem tudom melyik mellett döntött végül, mivel egyetlen pillanatnyi gondolkozási idő után, a kezét hátracsúsztatta a tarkómhoz és megcsókolt olyan hevesen, mintha erre várt volna. Az agyam nem működött, az idegeim kivoltak, a szívverésem egyre gyorsult fel és a testemet egy olyan melegség öntött el, amit már nagyon régóta nem éreztem. A kezeim önálló útra indultak és Gergő nyaka köré kulcsolódtak, miközben viszonoztam a kis tettét, tudva, hogy nem biztos, hogy jól járok később. Csakhogy nem tudott érdekelni, mert valamiért erre volt szükségem. Rá.

- Gyertek gyorsan, ezt muszáj lá... - bukkant fel a semmiből Róza, mire gyorsan eltoltam magamat Gergőtől és égő fejjel, a hajamat vakargatva, fordultam 180 fokot. - Zavarok?

- Dehogy, éppen be akartam menni – vágta rá feltűnően gyorsan és hálát adtam az égnek, hogy sötét volt már idekint és nem látta a fejemen, hogy legszívesebben beástam volna magamat a gödörbe, amibe beleestem az előbb.

- Aham - harapta be a száját és tuti egy szavamat se hitte el, főleg abból kiindulva, hogyan kapkodta a tekintetét Gergő és köztem felváltva. - Mindegy, Konrád énekel, gondoltam szólok, mert ezt vétek kihagyni - terelte el a témát, amiért hálás is voltam neki, hogy ne kezdett el faggatózni.

- Ha a 8 óra munkát, akkor be se megyek - kötöttem ki azonnal.

- Dehogyis, a Hello lányokat, de a szöveget nem tudja teljesen, így Hunorral közben átírnak párat - nevetgélt Róza, ahogyan gondolom eszébe jutott az eddigi fergeteges produkció.

- Megyek - döntöttem el egy másodperc alatt, hogy ezt tényleg hiba lenne kihagyni, pláne, hogy később akár csesztethetem bele Konrádot is, hogyha nem hagyna esetlegesen békén a közeljövőben, amire minden esély megvolt.

- Te nem jössz? - fordult vissza Róza, hiszen Gergő csak továbbra is ott ácsorgott némán, ahol három lépéssel ezelőtt még én is. Ahogy én is visszanéztem rá, immáron a lány mellől, szinte azonnal összekapcsolódott a tekintetünk és ugyanolyan zavarodottság áradt a barna szeméből, mint ami az enyémből is. Egyikünk sem számított arra, hogy ilyen irányba fog menni a mai este, abba pedig bele sem szerettem volna gondolni, hogy mi lesz ezután.

- Majd nemsokára – törte meg a szemkontaktust velem. - Most írt Szabi, hogy Dominik pattog és le kell állítani - mutatott a ház másik irányába, ahol a medencénél sorakoztak fel egy csomóan. Népszerűbb hely volt, mint mondjuk a nappalink.

- Felőlem - vonta meg a vállát Róza, majd velem együtt elindult a teljesen ellenkező irányba. Nem tudom, hogy mi volt igaz és mi nem abban, hogy miért nem jött velünk Gergő, de most tényleg nem bántam. Szükségem volt arra, hogy kitisztuljon a fejem, de nemcsak nekem, hanem neki is, mielőtt olyan tennénk meg, amit később megbánnánk.

- Khm – köszörültem meg a torkomat, keresve a hangomat, meg tuladjonképpen önmagamat is, mert kifejezetten zavart, hogy nem voltam tisztában vele Róza mégis mit látott és mit nem. - Nem tudom, hogy mit láttál... - kezdtem bele a magyarázkodásba óvatosan és a fejemben kavarogtak a lehetséges kamuk, amikkel ki tudjam volna vágni magamat. Elvégre nem tudtam, hogy Róza milyen, hogy reagál le bizonyos dolgokat, mert nem ismertem őt olyan régóta, meg annyira alaposan, hogy meg tudjam ítélni tisztán, ezért is inkább ahhoz folyamodtam, ami a legjobban ment. Menteni magamat. Mégis, hogy nézett volna az ki, hogyha a fél egyetem egy órán belül megtudja, hogy Gergő alig pár órája vagy maximum napja szabad és én máris „rávetettem" magamat, mert ilyenkor mindig a lány a hibás, még véletlenül sem fordítva. Arról nem is beszélve, hogy Adri egészen biztosan nekem jött volna, hogy visszajutott volna a fülébe.

- Én? Semmit - szakított félbe egyből, mielőtt jobban belemehettem volna.

- Mi? - zavarodtam össze egyből a válasza miatt. Mi az, hogy semmit? Hát eléggé egyértelmű volt a szituáció, nem éppen a magasságunkat hasonlítottuk össze, meg mivel nem vagyunk vámpírok, nem szívtuk ki a mások vérét sem.

- Mondom, hogy semmit. Beszélgettetek nem? - nézett rám egy mosollyal az arcán, mire egyből leesett, hogy nem a szemével van a baj, hanem szimplán csak úgy csinál, mintha nem látta volna.

- Dee... - húztam el a szót, várva, hogy befejezze a gondolatmenetemet, mert én nem tudtam volna, annyifelé cikkázott az agyam.

- Látod? Pontosan ennyit érzékeltem én is – vonta meg a vállát Róza. - A részletek meg már nem az én dolgom. Ha akarod elmondod, ha nem, akkor nem. Nem az én dolgom.

- Köszönöm azt hiszem - keresgéltem a szavakat, mert meglepett a viselkedése, pluszba nem is nagyon tudtam, hogy mit illett volna mondani.

- Mégis mit? Nem csináltam semmit, csak tiszteletben tartom másoknak a magánéletét?! Mert azon nem kell semmit sem megköszönni – mondta olyan stílusban, mintha ez lenne számára a legtermészetesebb dolog a világon, de szerintem az is volt neki.

- Nem értem, hogy miért kamuznak össze rólad ennyi mindent - vallottam be őszintén. Eddig is foglalkoztatott a kérdés, azóta meg főleg, hogy amikor legelőször beszéltem vele a kocsmában, akkor szó nélkül kölcsönadta nekem a fülhallgatóját, mert azon vergődtem, hogy lemerült az enyém, hogy mi válthatta ki azt az emberekből, hogy ennyire utálják Rózát, hiszen egyre jobban cáfolta meg a vele kapcsolatos pletykákat.

- Rosszkor voltam rossz helyen, lehet nem éppen a megfelelő emberekkel – húzta el kínosan a száját.

- Fulladjanak meg - kívántam nekik szépeket és jókat, mert nincsen annál aljasabb, amikor pont azok vernek rád kamukat, akik életükben először láttak, csakis azért, hogy mentsék magukat. Én is szoktam utóbbi indok miatt hazudgálni, de sosem olyat, amivel bárkinek is árthatnék.

- Az exed is – csatolta hozzá Róza a fulladásra ítélt személyek listájához Mátét, mire csak kíváncsian néztem felé, hogy mégis miért. Oké, hogy én tudnék felsorolni nem is egy dolgot, ami bizonyítja, hogy a felsoroláson helye van, de azt nem tudtam, hogy ő is. - Lehet az előbb véletlenül ráborítottam azt a borzalmas vörösbort, aztán ő meg elkezdett nyomulni rám, azzal a szöveggel, hogy ezt bizony törlesztenem kell, mire nyilván megkaptam az egyetem legkiválóbb tanulóitól, hogy nekem ez már rutinból jön úgyis, Stefi ordított egy sort és kitessékelt Bálinttal együtt mindenkit, de legalább már nincsen itt - mesélte az eseményeket, amiről lemaradtam. Akkor meg főleg elkelő helyet szánok a listán, annak a féreg Máténak.

- Az volt akkor az az üvöltés? – kérdeztem rá, ahogyan beugrott az az ordítás, amit még Dáviddal hallottunk odakintről. - Azt hittem, hogy Fülöp elcsúszott és megfejelt valamit.

- Nem, Stefi kelt ki magából.

- Igaz, ő hangosabb, mint az esés - gondoltam át. - Nem unalmas az, hogy ennyire megbélyegeznek? – kíváncsiskodtam, mert elképzelni sem tudtam azt, hogy mégis hogyan bírja ki, hogy amerre megy, ott lesz valami megjegyzés róla.

- Már megszoktam, oda se figyelek rá – legyintett egyet lemondóan. - Mondjuk a szobatársam is ferde szemmel néz rá, úgyhogy az kicsit kellemetlen, de a rutin elviselhetővé teszi.

- Komolyan? Azért, ha beszélgettek nem esik le neki, hogy tök rendes vagy? Meg az ellentéte azoknak, amiket híresztelnek rólad?

- Épp ez az – csettintett egyet. - Nem beszélünk, de még annyit se, hogy levigyem-e a szemetet vagy majd ő. Ezért is vagyok keveset a koliban és inkább beülök a könyvtárba, vagy a tónál ücsörgök, amit nyilván úgy vesz le mindenki, hogy megint várok valakit, miközben meg csak azt amúgy, hogy megjöjjön az emberek esze. De úgy képzeld el, szerintem az volt az eddigi, egyik legkínosabb élményem, amikor nem tudtam, hogy áthívta a szobatársam, Bettina, a barátait és én meg végeztem az óráimmal, este volt, így már nem tudtam hova menni, mondom visszamegyek a koliba. Amikor megláttak, mintha a pestist hoztam volna rájuk, kimentek fintorogva a szobából – mesélte Róza, szigorúan maga elé szegezve a szemeit.

- Szép emlék - feleltem cinizmussal a hangomban. Majdnem olyan szép, mint az apámmal való viszonyom.

- És a legrosszabb, hogy mivel engem ilyennek írtak le, hogy mindenkire, aki foglalt, rámászok, így a rokonaimra is kivetítik valószínű, amit nem szeretnék. Éppen ezért jöttem el Csepelről, mert ott kezdték el terjeszteni rólam amúgy, csak nem volt akkora volumenű, mint itt.

- Akkor mégis itt, hogy terjedt el? Elvégre Csepel nincsen közel – határoltam be a fejemben, hogy hol van a hely.

- Úgy, hogy engem Csepel konkrétan kísért, a volt évfolyamtársaim közül páran idejöttek és gondolhatod. Kisebb közösség, gyorsabb információáramlás – magyarázta röviden, de érthetően, hogy mégis, hogy terjedtek el itt a pletykák róla. - Engem már nem zavar, volt bőven időm hozzászokni, viszont a húgom nem tud róla, hogy milyen hírem van. Alapból más suliba járt, mint én és most ide jelentkezett, hogy minél messzebbre kerüljön otthonról.

- Ő is amiatt, hogy pletykákat terjesztenek róla?

- Dehogy. A szüleim kikészítik őt. Túl sokat várnak el tőle, ami ilyen megugorhatatlan szint. Szóval közöltem is vele, ha felveszik, akkor ne hangoztassa a saját érdekében a vezetéknevét, meg hogy testvérek vagyunk - húzta el a száját Róza és látszódott rajta, hogy ez kényes téma számára.

- Nem tudsz elmenekülni a múlttól.

- Hát nem. Amikor azt hinnéd, hogy új lappal tudsz kezdeni, akkor bumm. Csepel visszaránt – csóválta meg csalódottan a fejét.

- Milyen jó sorozat lehetne ebből. Még a cím is megvan - próbáltam oldani a feszültséget, mire csak elnevette magát. Szerencsétlen lányt rendesen sajnáltam, amiért ennyire bele lett rántva a szarba úgy, hogy nem tehet róla. Az pedig az egyik legrosszabb, hogy hiába hiszed, hogy végre sikerült kimászni a gödör aljáról, a peremről fognak páros lábbal visszarúgni. A sajnálatom egészen addig tartott, amíg fél perccel később nem találtam magamat a nappaliban, pontosan ugyanott, ahol eddig is lézengtek a többiek, méghozzá egy „ki járatja le jobban magát" című játék kellős közepében.

- Hello Villő van nálad egy tabi? A Béres csepp is elbújhat, hiszen te vagy tuti - hadarta fogjuk rá, hogy ritmusra Konrád teljes beleéléssel, akit eléggé megcsaphatott a Jäger és Dávid bűnrossz házipálinkájának a kombója.

- Mik ezek a rímek - pislogtam nagyokat, hogy magamhoz térjek, mert minden képzeletemet felülmúlta a showműsor.

- Óó - vett észre minket a Modern Talking egyik tagja azonnal, ahogyan közelebb kerültünk a társaságunk által alkotott kis körhöz.

- Jaj ne, ne, ne - hunytam le a szememet és imádkoztam azért, hogy ne alkossanak rólam is rímeket.

- Hello Gerda, jaj de szép vagy máma, leszek én a szörnyeteg, ha nincsen kendnek párja- mutatott rám Hunor, aki ezek szerint végre megjegyezte a nevemet, mintha annyira bonyolult lett volna.

- Úristen - dörzsöltem meg az arcomat és leültem Eszter mellé, aki olyan beleéléssel nyomkodta a telefonját, hogy szerintem fel sem tűnt neki az előtte zajló koncert.

- Ebből elegem van - állt fel Stefi, egy időben azzal, hogy én leültem és az ikertestvére felé lépdelt, míg Hunor folyamatosan távolodott el tőle. Pontosan olyan volt, amikor Fédra fogócskázik az oviban. - Fejezd be, hallod!? – vesztette el a türelmét.

- Hello Stefikém, morcosak vagyunk ma is? Én vagyok a Kanye, te meg a Taylor Swift - ordította Hunor és szerintem előre látta, hogy olyan Bogdán balhé lesz, mint a két említett híresség között még anno.

- Ez mióta megy? - kérdeztem Esztertől és Konrádot bámultam, aki csak nézett az ikrek után és realizálta, hogy egyedül maradt.

- Először csak a számot próbálták előadni, mert valakinek ez volt a csengőhangja és kedvet kaptak a zenei karrierhez, de rájöttek, hogy nem tudják a szöveget, azóta pedig mindenkit rímbe szedtek - válaszolta helyette Dexter meggyötörtem, akit eléggé megviselhetett az elmúlt 10 perc, mert csak a szemét dörzsölgette.

- Jó, hogy csak a végére értem akkor ide.

- Tényleg, mégis hol voltál? – nézett fel végre Eszter a képernyő mögül.

- Kimentem a levegőre, olyan meleg volt idebent - támasztottam neki a lábamat az asztal szélének és ránéztem Rózára, aki csak sunyin elvigyorodott. - Te mit nézel? - hajoltam közelebb a telefonjához, ahol ugyanazt az Insta sztorit bámulta perceken keresztül.

- Csak Adri tette ki, hogy ő az Arénában van és azt nézem, hogy kik vannak még ott - fordította felém a képernyőt, hogy én is lássam. - Szerinted az ott a háttérben... - bökött rá egy lányra, aki Adri mögött állt - ...Rebeka? Mert ő nekem azt mondta, hogy ide fog jönni - magyarázta Eszter, azonban nem tudtam rá figyelni, ugyanis két dolog is feltűnt, miközben hunyorogva elemeztem a fotót.

- Screeneld már le, hogy rá tudjak nagyítani - kértem és erősen reménykedtem abban, hogy nem lesz igazam és rossz a szemem. Mert egy szemüveggel tudok javítani a problémán, viszont az önbecsülésemen nem igazán, ha az jön be, amire tippeltem volna és amit a megérzéseim súgtak.

- Ez milyen jó ötlet – ismerte be a barátnőm és szerintem bánta, hogy neki nem jutott korábban eszébe. -Tessék - adta a kezembe a mobilját, én pedig azonnal Adrira nagyítottam rá, akin egy ugyanolyan lilás felső volt, mint amilyen nekem is van. Amit Gergőnél hagytam, amikor lehányta és a mai napig nem kaptam még vissza, merthogy "mosásban van". Természetesen vannak véletlenek és én nem kérdőjelezem meg őket, így simán lehetett volna az is, hogy ott vette, ahol én is, hiszem egy tömeggyártmányról van szó, nincsen benne semmi különleges. Kivéve, hogy az enyémet még tavaly feldobtuk Ica mamával nyáron, egy kis DIY program keretében és a felsőm alját levágtuk és a kapott textilcsíkból az elejét felturbóztuk. Konkrétan egy húzókát operáltunk bele, amivel állítani lehetett a felsőm hosszát. Ezer közül megismerném az enyémet, elvégre közösen csináltuk mamával. A másik, ami még kiszúrta a szememet és egyre erősebb hányinger kapott el, ahogyan a sztoriban volt egy aprócska, annyira pici betűvel gépelt felirat, hogy alig lehetett észrevenni: „hiányzik a szerelmem @rekasigergo", ami pedig mindent elárult és kudarcba döntött, amit korábban feltételeztünk.

- Igen, tényleg olyan, mintha Rebeka lenne az - adtam vissza Eszternek, nehogy gyanút fogjon, mert akkor nincsen menekvés a kérdései elől. - Mindjárt jövök – vettem egy mély levegőt.

- Hova mész már megint?

- Megnézem, hogy apám még mindig ítélkezően bámul-e az erkélyről - dobtam be az adu-ászt, amihez nem tudta mondani azt, hogy jön ő is. Főleg azok után, hogy pontosan tisztában lett hála Konrádnak mindenki, hogy mégis mi történt a vacsorán, jobbnak látták, hogy nem zargatnak és egyedül hagynak, hogyha szóba kerülne az apám, mint téma.

Ahogy igyekeztem átnyomulni a tömegen, akik az Usher szám refrénre egyszerre üvöltötték, hogy "YEAH, YEAH, YEAH", egyre erősebben kezdett rám törni az az érzés, hogy akárhogy nézzük, Adri Gergő barátnője még mindig. Nem szakítottak hivatalosan, most is megjelölte a sztorija alatt, mintha ez tényleg csak egy kis átmeneti szünet lenne, erre itt vagyok én. Egy jelentéktelen senki, aki hozzájárult ahhoz, hogy Adrit megcsalják. És ráadásul még csak nem is ellenkeztem, hanem viszonoztam. Ahogy uralkodott el felettem a tudat, hogy én voltam az, akivel Gergő megcsalta Adrit, ha közelemben lett volna egy kuka biztosan belehánytam volna, mert émelyegtem és kezdtem szédülni is az arculcsapás miatt.

- Bocsi - eszméltem fel, amikor nekimentem valakinek.

- Szóval látom tanultál Rózától, ha már jóban lettetek - nézett rám szúrós szemmel nem más, mint Csanád.

- Tessék? - ráztam meg a fejemet, mintha rosszul hallottam volna.

- Mondom semmi baj - nézett rám kedvesen és biztos betudta annak, hogy olyan részeg vagyok, hogy lassan fogom csak fel a dolgokat. Már hallucinálok is, hát egyre jobb és jobb. - Minden rendben van Gerda? Nem kérsz valami vizet vagy ilyesmit? – mért végig és mintha aggódott volna az állapotom felől.

- Nem, nem. Vagyis na. Jól vagyok - kapargattam össze a maradék agyamat is, hogy összerakjak valami értelmes mondatot.

- És miújság veled? – pillantott nekem egy viszonylag szép mosolyt.

- Ne most Csanád, jó? Nincsen kedvem hárítani meg ehhez hasonlók – akadályoztam meg, hogy újból kétértelmű megjegyzéseket tegyen, ezzel is húzva az agyamat.

- Nem akartam, hogy bármit is csinálj, csak érdeklődtem – mondta úgy, mint aki nem értette, hogy mire céloztam.

- Persze, azért írogattál és tetted szóvá a múltkor is, hogy nem reagálok, hogy most csak úgy érdeklődj? - vontam fel kérdően a fél szemöldökömet.

- Lehet nyomulósnak tűntem, ezért bocsánatot is kérek, de nem vagyok az a fajta ember, aki olyan után fut meg mászik rá, aki nyilvánvalóan ignorálja. Tiszteletben tartom a döntésedet, még akkor is, ha te ezt nem is hiszed el – közölte velem teljesen komolyan, minden egyes szavát őszintén.

- Okéé, akkor én sajnálom, ha bunkónak tűntem, csak nekem most nincsen időm erre – hadartam.

- Nem tartozol semmiféle magyarázattal. A nem, az nem. Felfogtam – tette fel a kezét a fejéhez, ezzel is „megadva" magát.

- Akkor nincsen harag?

- Dehogyis - horkantott egyet, mire halványan elmosolyodtam. - Maradsz velünk? – mutatott rá a háta mögött lévő társaságra, akikhez tartozott.

- Igazából most nem tudok. Nem láttad Gergőt véletlen?

- Rékasit? - gondolkodott el, mire csak bólintottam egyet. - De, Szabiékkal csövelnek a medence körül. Vigyázz, mert Dominik közveszélyes – figyelmeztetett előre is, mintha nem tudtam volna magamtól is. A csávó alapvetően is az, nem szükséges neki, hogy leigya magát.

- Köszi a tippet - kerültem meg és az udvar felé vettem az irányt.

Sajnos megszegtem a saját magam által felállított határaimat. Nem elég, hogy nálunk is áll a bál, de még belerángatnak egy olyan szituációba is, amihez semmi közöm nem lett volna, ha annak idején nemet mondok Gergőnek az összes segítségkérésére, de ahogy látszik, erre ma sem voltam képes. Csak úgy, mint Róza, én is rossz helyen voltam rosszkor és tessék. Máris rossz helyzetbe is keveredtem bele.

- Hagyjuk már - hallottam meg Szabi hangját a zeneváltás miatt, így már tudtam, hogy a filagóriánál ücsöröghettek. Egy csomó cipőt lépdeltem át óvatosan, nehogy elrúgjam őket a francba, mivel nem tudom miért hitték azt egyesek, hogy ez egy medencés parti, de jó páran úgy gondolták, hogy már július közepe van és a legjobb idő van a megmártózásra, miközben én rendesen fáztam, a hűvös, késő esti szellő miatt.

Gergő és a baráti társaságához érve, valamin nagyon röhöghettek, amit az érkezésemre ugyanúgy folytattak, mintha ott se lettem volna.

- Áá Gerda - ölelte át a vállamat fél karral Dominik, akinek még a szeme se állt jól. - Nálad miért nincsen egy darab pohár se? Adjatok már valamit, ne ácsorogjon itt üres kézzel a leány – üvöltött egyet random, nem tudom, hogy mégis kinek.

- Ugye tudod, hogy én itthon vagyok, de te nem? - söpörtem le a kezét magamról, a többiek, akiket meg csak látásból ismerek kuncogtak továbbra is. Ezek szerint Dominik a nevetség alanya ma, aki csak meresztgette a szemét a barátai felé.

- Mi van? - kérdeztem, mert nem tudtam elmenni szó nélkül a reakciója mellett.

- Csak azt akarja mondani, hogy jól nézel ki, de gyáva hozzá - közölte Gergő, mire Dominik csak rácsapott a combjára egy "ezt nem hiszem el" stílusban. Valószínű, hogy elárulták a titkát, amit nem kellett volna.

- Milyen jó nekem – hagytam figyelmen kívül a közvetített bókszerűségét. Tudunk beszélni? - komorodtam el, miközben Gergő felé fordultam, hogy észrevegye, neki beszélek.

- Persze - állt fel, majd a telefonját felkapva a padról, megindult utánam, nekem pedig minden higgadt véremet meg kellett őriznem, hogy ne rúgjam bele a medencébe. Egyszerre kevergett bennem a csalódott, az, hogy át lettem verve, a kihasználtság, valamint még a düh is.

- Gerda, akkor most nem megyünk el holnap valahová? - ordított utánam Dominik, akik pedig körülötte voltak, ismét vihogásban törtek ki. Nagyon vicces mondhatom, csak nem tudtam nevetni rajta.

- Inkább elkussolnék a helyedben - szólt rá Gergő a haverjára, amikor észrevehette rajtam, hogy nem vagyok partner a helyzetben.

- Látom, hogy jól szórakoznak rajtam a barátaid - fordultam meg vele szembe, amikor megvolt a tisztességes távolság az emberektől, így senki nem hallhatta, hogy mi mit beszélünk. Ugyanott a kukáknál voltunk, mint korábban, mert úgy látszik, ide senki nem akart letelepedni.

- Mi van veled? Rendesen feszültnek nézel ki - fagyott le a vigyor Gergő arcáról, amikor érzékelte, hogy nincsen jókedvem.

- Tényleg? Nem is tudom, hogy miért. Talán, mert Adrinak adtad a felsőmet, aki most abban pózolgat az Instán vagy talán azért, mert kurvára velem csaltad meg a barátnődet? Észnél vagy egyáltalán? - szorítottam össze erőből a fogaimat és ha most nem törnek ki, akkor soha.

- Én már el akartam mondani a gimiben is, hogy csináltam egy hülyeséget és le is állítottál – emlékeztetett rá, hogy ez még mindig a levegőben lógott. Egészen idáig. - Csak pont akkor vette észre Adri a felsődet, amikor anyámék hazajöttek és nem akartam cirkuszt, így azt kamuztam, hogy neki vettem ajándékba még régebben...

- Te ezt most komolyan mondod? - szakítottam félbe őt, mert egyszerűen nem akartam elhinni a szavait. - Ennyit arról, hogy normálisan kezeled a helyzeteket. Gergő, te tényleg ennyire gyáva vagy, hogy közöld, hogy semmi köze nincsen hozzá? Nem tudod leállítani a saját barátnődet?

- De ha nyugtat, akkor Helgáv... – részletezte a felsős sztorit, ami a kisebbik baj volt, viszont a nagyobbikra, miszerint megcsalta Adri, síri csendben hallgatott.

- Nem érdekel a felső, jó? - üvöltöttem el magamat, teljesen elvesztve nemcsak a türelmemet, de a józan eszemet is. - Itt beszélsz nekem össze - vissza a bizalomról, sőt le is írtál még korábban, amiért kételkedem az emberek többségében az ígéretek kapcsán, erre tessék. Arcon köpsz. Látod, pontosan ezért vannak fenntartásaim, ezért vagyok ennyire, jaj, hogy is mondtad "karótnyelt", mert a végén ki leszek használva – vágtam a fejéhet, mire ő is stílust váltott.

- Annyira kivagy ezzel a karótnyelt dumával, csak nem szarul esik, hogyha állításod szerint, már téged semmi nem érdekel? Meg mi az, hogy ki vagy használva? Mikor használtalak ki téged? - kelt ki magából ő is, amit sikeresen kiprovokáltam.

- Igenis nem érdekel, csak attól még szarul esik. Miért talán neked táplálná az önbizalmadat, hogyha azt mondanám, hogy a húgod reálisabban látja át a dolgokat, mint te? Ha? Vagy esetleg azt, hogy egy féreg vagy, amiért nem tudod elfogadni a változásokat és mindent megteszel, hogy nemcsak magadat, de másokat is tönkre tegyél, átgázolva rajtuk? Jól esne? Csak tudod, én nem mondok ilyeneket, mert hittem benned annyira, hogy belátod a hibáidat, de ezek szerint hiba volt - néztem rá csalódottan.

- Mivel ártottam neked ennyire Gerda? – döbbent le a kiakadásom miatt.

- Van pofád megkérdezni még? – nevettem el magamat hisztérikusan, mert annyira szürreális volt a tudatlansága, hogy mutogatni kellett volna. - Ennyire kiesett minden neked? Elhiteted velem, hogy minden oké, nincsen semmi már Adrival, sőt még leszedte azt is, hogy kapcsolatban van veled, te a teljes nevére változtattad vissza a kontakt listádban az ő ikonját, pampogod, hogy nem érdekel mit csinál, mert nem vagytok beszélő viszonyban, erre én idióta elhiszem, hogy vége van már a szüneteteknek is és nincsen semmi. Aztán tessék, Adri ismét rákontrázik, míg ő ott bulizik az egyetemen, te meg megcsalod őt. Ráadásul velem. Tudod te, hogy mennyire szar érzés most ez nekem? Hogy nullának nézed az önbecsülésemet? Ezek után, hogy fogok Adri szemébe nézni, mi? Belegondoltál ebbe egyáltalán?

- Oké, ez hiba volt, de amiről nem tud az nem fáj - vakarta meg kínosan a tarkóját.

- Neki – javítottam őt ki, mert attól én még nagyon is tudtam róla, és nagyon is szarul esett. - Ez aljas vele meg velem szemben is. Fordítva te leribancoznád, meg lehordanád a földig, de most meg teljesen oké? Csak azt mutatja, hogy milyen ember vagy valójában, ezért is örülök, hogy most derült ki és nem később, hogy még nagyobbat koppanjak. Egy fokkal sem vagy jobb Máténál. Legalább ő nyíltan volt féreg, de te meg aljas módon - csóváltam meg a fejemet és egyszerre szerettem volna sírni, elbújni szégyenemben a világ elől és megölni őt.

- Gerda, én nem vagyok olyan, mint ő. Ezt te is tudod - mondta határozott hangon, amit egy tányércsörömpölés szakított meg.

- Na ezt nem – szűrődött ki Fülöp hangja, teljesen elnyomva a zenét. Az már sosem jó, ha ő ordít. - Mi van veled jómadár? Hallod? Itt vagyok, hát hova nézel?!

- Én már semmit se tudok és nem is akarok ezentúl – adtam fel teljesen, hogy foglalkozzak vele innentől. - Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy maradjak ki a dolgaidból? Tessék, most megkaptad. Látni sem akarlak többet. Találj más valakit, akit hülyének nézhetsz és kihasználhatsz - néztem rá utoljára és egy mély lélegzetet véve, remélve, hogy erőre kapok visszasiettem a házba, mivel éreztem, hogy kellek most. Nem mellesleg, jó figyelemelterelés is volt, hogy azon kattogjak, mennyire és hogyan volt képes alávágni az önbizalmamat Gergő.

- Mi...- köszörültem meg a torkomat, mert elbicsaklott a hangom. - ...folyik itt? – kapkodtam a fejemet, nagyokat pislogva, amiatt, ami a konyhába lépve fogadott.

- Szerintem a Feri nyála - vihogott egy lány megállás nélkül, még az emlegetett Feritől ellépett Dávid, aki mintha orvos lenne, megvizsgálta.

- Be van állva - jelentette ki.

- Biztos? - léptem oda én is, de még egy tányért eltört valamelyik agyhalott. Mindenfelé törött darabok hevertek szerte – szét, de nemcsak tányér, hanem átlátszó pohár, sőt szerintem még valami piát is a földhöz vertek, amekkora tócsa állt körülöttük és amiben mezítláb tepickéltek.

- Tényleg, de jó hangja van - rázta a fejét, mintha valami zenét hallott volna.

- Szórakozz az anyáddal – lökte félre Nina a lányt, aki valami ringatózásba kezdett el, mielőtt még belelépett volna.

- Teljesen. Hidd el, megismerem - kiabálta túl a zenét Dávid.

- Oké, ebből elegem van. Kapcsold le Axel - fújtatott egyet Fülöp mérlegelve a helyzetet, majd a konyhaszekrényből kikapott egy megafont, felmászott a pult tetejére és imbolyogva, a fejemre téve a kezét, stabilizálta magát, nehogy leboruljon. - Vége a bulinak, mindenki húzzon el azonnal - mondta bele a készülékbe egy reccsenés után.

- Mi? - fordultak felénk páran, míg hirtelen csend lett, köszönhetően Axelnek, aki a hangfalakat nemes egyszerűséggel kihúzta,

- Nem hallottátok?! Mindenki KIFELÉ - üvöltötte Fülöp a konyhapult tetején állva, kezében továbbra is a megafonnal, amit nem tudom, hogy mégis honnan szerzett, de van egy olyan érzésem, hogy a garázsból, ahonnan az összes többi kelléke.

- Hé - rántottam egyet a nadrágján, hogy figyeljen rám. Most már át tudtam érezni, hogy milyen érzés Fédrának lenni.

- Hm? - guggolt le, hogy hallja, amit mondok, míg a szemével a kifelé áramló embereket figyelte.

- Nem kellett volna ezt csinálod. Erre vártál már, mióta...

- Vannak nekem is prioritásaim és azokban ez a buli jóval hátrébb van, mint ti - vallotta be őszintén és egy cseppnyi aggodalom nem látszódott az arcán, hogy amiért hetek óta szervezkedett, éppen most megy totális csődbe. - Mindenki ki van idegileg, te is, Luca is, Axelről ne is beszéljünk és hiába tartjátok magatokat miattam, nem vagyok vak. Meg én nem fogom a drogosokat eltűrni, hogy szétkapják a házat, amivel napokat baszakodtam. Gyerünk, gyerünk, szaporán. Nem érek rá egész este. Akinek nem tetszik, húzhat vissza az Arénába, akik meg oda se tudnak menni, lehet hazamenni aludni - sürgette az embereket, akik nem értették, hogy mégis mi történt, amiért hirtelen vége lett az egésznek.

- Sajnálom, hogy máris vége. Pedig egész jó buli volt, nyilván a zenét leszámítva, ami tűrhetőnek mondható csak - bukkant elő a tömegből Petra feje, aki Fülöphöz intézte a szavait, én meg csak visszafojtott vigyorral bámultam előre, mintha ott se lennék.

- Lehet, hogy nem ugyanazokat a számokat hallottuk, mert igenis a legjobb 2000-es évek zenéi mentek. Mosasd ki a füledet, lehet attól, jobb lesz - kapott az alkalmon a mostohatestvérem azonnal, hogy viszonozza a gesztust.

- Találkozunk akkor a fül - orr - gégészeten, mert rád is rád férne – vigyorodott el gúnyosan Petra.

- Hallottad ezt? - lökte meg a karomat Fülöp. - Esetleg még valaki, hogy kritizáljon?

- Szerintem direkt mondta.

- Nyilván direkt, hiszen nem beszél az ember csak úgy. Áá, mindegy - engedte el Fülöp a dolgot és egy csalódott sóhajtással leült az asztal tetejére, ahogy eddig ácsorgott. - Elhúz az utolsó ember is, én meg megeszem a rántott húst a hűtőből. Hozhatott volna Dávid hozzá mondjuk egy kis krumplipürét is köretként – lóbálta a lábát.

- Van még jégkrém, ha nem falták fel. Edd azzal - javasoltam neki, mire ő csak egy "teljesen hülyének nézel" pillantással válaszolt.

- Te, Gergő hova megy? Nem úgy volt, hogy marad? - szúrta ki az említett fejét, ahogyan a bejárati ajtó felé igyekszik Szabiékkal együtt. Mondjuk azt a sárga, átizzadt felsőt is könnyű volt megismerni, normális ember nem vetemedik arra, hogy megvegyem bármi hasonlót darabot.

- De, úgy volt - fontam össze magam előtt a karomat.

- Akkor meg? Várjál, szólok neki, hogy rá nem vonatkozott a "húzzon el" szövegem - kapta elő Fülöp a telefonját, hogy visszahívja valószínű Gergőt.

- Hagyd - vettem ki a kezéből a készüléket és letettem mellé. - Megváltoztak a dolgok - löktem el magamat a pulttól és a terasz felé vettem az irányt, hogy lecsekkoljam vidám Konrád állapotát.

- Hogy mindennek az én bulimon kellett megtörténni. Mi ez az átok rajtam? - morogta Fülöp még éppen olyan hangerővel, hogy halljam.

Ha ez vigasztalja, nemcsak rajta van átok.

Mindannyiunkon.