- Na végre - olvastam le Bogdán Stefi szájáról, amikor látta, hogy igyekszem átverekedni magamat az előadóteremből kiözönlő hallgatók közül.

- Sokat vártál? - érdeklődtem, amikor megálltam előtte és szándékomban állt, hogy még egy ideig így is maradjak, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy sort álljak a kijáratnál, ha már egyszerűen nem működik a fotocellás ajtó és mindenkinek a kis szűk, hagyományost kell használnia, ahol egymás mellett összesen 2 hallgató fér ki.

- Áá, hol? - forgatta a szemét unottan Stefi, ami nála egyet jelentett azzal, hogy valami rettentően erős, cinizmussal átszőtt mondat fog következni pillanatokon belül. - Közben kitaláltam egy új elméletet arról, hogy miért haltak ki a dinoszauruszok, átgondoltam, hogy biztos jó döntés volt-e annak idején egyetemre jönni, jaj és még arra is rájöttem, hogy Hunor miért egy igazi csődtömeg, de végül is, kinek mi a kevés idő. Egyesek elutaznak a világ másik végébe, akik szerencsések, mások, akik messze állnak ettől, meg élő szobornak érzik magukat – sóhajtotta.

- Értem, tehát sokat - foglaltam össze a lényeget, mert nem is ő lenne, ha egyszerűen válaszolna és nem valami hosszú monológgal állna elő. Lehet ez valami családi vonás náluk, mint nálunk az, hogy rohadtul figyelmen kívül hagyjuk a másik segítő véleményét.

- Egyébként te tudod, hogy Tamás mi a francot akar tőlünk, hogy most ilyen hirtelen meeting kell neki? – morgolódott, amiért be kellett mennünk a bisztróba sürgősen. - Közben indulhatnánk esetleg? Még Fülöp bulija előtt aludni akarok egyet.

- Egyesek fürdenek, sminkelnek, készülnek ezerrel, te meg alszol- jegyeztem meg és eszembe jutott Adri rituáléja, amit szemeszternyitók, kari bulik, Fervor előtt leművelt. Rendesen órákon keresztül tartott a szeánsz és volt olyan is, amikor hiába kezdett el készülődni kora délelőtt, még úgyis én vártam rá este, mert nem fejezte be.

- Attól, hogy Adri ezt szokta csinálni, még nem mindenki ilyen – vágta rá egyből, mintha nem lettem volna vele tisztában én is. - Amúgy, ha arra akarsz utalni, hogy zuhanyozzak le, mielőtt összeszedem Ninát a városban és kivergődünk az Isten háta mögé, képzeld el terveztem. Nem vállalom be a büdös lány szerepét - magyarázta Stefi, de olyan gyorsan beszélt, hogy koncentrálnom kellett, hogy felfogjam, amiket mond.

- Semmire se utaltam, oké? Csak egy szimpla megjegyzést tettem, de majd legközelebb nem fogok, hogyha nem lehet hozzád szólni se - mondtam, miközben benyomta a lifthívó gombot, ami azt mutatta, hogy jelenleg a másodikon van. Ergo, soha nem fog felérni.

- Ha normális, amit beszélsz, akkor nem pofázok, de ha nem, akkor azt nem hagyhatom szó nélkül – tárta szét a karját amolyan „ez van" stílusban. - De most na. Te tudsz valamit? - faggatott, mintha valami kihallgatáson lennénk.

- Mégis honnan tudnék? Szerinted, akkor itt lennék veled és nem otthon döglenék? - bámultam továbbra is a liftajtót, ami visszatükröződött, így láttam, ahogyan Stefi a fülbevalóit igazgatja. Valóban az szerepelt a terveim között, hogy nem jövök be az egyetemre ma, de így, hogy átszervezték a napomat, kénytelen voltam.

- Neked vannak kapcsolataid, nem nekem. Hát beszélek vagy 10 emberrel összesen, ha karácsony van akkor 12-vel, de ennyi. Én egy senki vagyok konkrétan.

- Nem engem ismernek sokan, hanem azokat, akikkel egy baráti társaságban vagyunk. Nem ugyanaz azért - javítottam ki, hogy ne legyen ő is az egyike azoknak, akik ebben a tudatban élnek. Nem egy szaktársam, ismerősöm azt hiszi, hogy egy központi ember vagyok, aki mindenkivel is jóban van, folyamatosan mindenhova meg vagyok hívva és bármit sokkal hamarabb megtudok, mint mások, miközben ez marhára nem így van. Attól, hogy Szabi tényleg ilyen meg Dominik is valamennyire, az nem azt jelenti, hogy a baráti társaságom minden egyes tagjára, köztük rám is igaz lenne mindez. Aki nincsen benne, nem látja, hogy belülről hogyan is zajlanak a dolgok, csak ránk vetíti az egészet. Én nem kértem sose, hogy ezt gondolják rólam. - Pedig téged egy csomóan ismernek - cáfoltam őt meg azonnal, aztán beugrott valami. - Vagy inkább a nevedet - helyesbítettem, hiszen tény és való, hogy aki gyakran jár egyetemi rendezvényekre akarva - akaratlanul találkozott már Stefivel, de a legtöbben csak úgy tudják, hogy "a kék hajú pultos lány, aki bárkit kipaterol", ami amúgy teljes mértékben igaz. Hiszen, ha ő úgy látja, hogy valaki átlép egy határt, vagy már vállalhatatlan, amit leművel, esetleg sérteget másokat, bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül kitessékeli a helyről, teljesen jogosan egyébként, hiszen pont nincsen benne a munkaköri leírásunkban, hogy mennyire alja szintnél kell stoppot parancsolni. Én ezt csak Stefánia - effektusnak hívom.

- Azzal nem megyek sokra, hogyha engem ismernek, mert nem érdekel. Csak azokkal foglalkozom, akik számítanak valamit az életemben – felelte őszintén, amivel egyet tudtam érteni, mivel én is így gondoltam.

- És Konrád? - szorítottam vissza vigyoromat erősen, mert kinéztem belőle, hogy ezután simán megpofozna, ha látná, hogy direkt tettem fel neki, pontosan tudva, hogy gyűlöli az ilyen jellegű kérdéseket.

- Nem mondtam, hogy nincsenek kivételek. Vannak paraziták is, akiktől már nem tudsz megszabadulni, mert rajtad csüngenek. Na ő pontosan ilyen – magyarázta egy csodás példával, hogy mi is neki Konrád.

- Stefi, mondták már neked, hogy csupa jóindulat vagy? - céloztam arra, hogy milyen szépeket mondott Rádayról, mint mindig.

- Nem. És neked azt, hogy jó döntéseket tudsz hozni? - adta vissza a kedves gesztusomat, amit én csak egy "touché" bólintással nyugtáztam. A szavaiból szinte már Gerdát láttam magam előtt, ahogyan cseppet sem meglepett arccal kérdezi ugyanezt tőlem, hogyha közölném vele, már megint mit műveltem le.

- Nem egészen - vallottam be kínosan, hiszen eléggé gáznak éreztem, így visszagondolva a viselkedésemet. Mint egy kisiskolás, akiknek nem volt gyerekszobája.

- Na látod Gergő, pontosan ezért az indokért nem mondták még, amiért neked se. Végre, azt hittem, hogy soha nem ér már fel - sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor végre kinyílt előttünk a lift ajtaja és kiszállt jó pár tanár, diák és nem mellesleg Adri és Tori is. Előbbi, amint meglátott, lehervadt a széles, szinte állandó mosolya az arcáról és egyfajta grimaszt vett fel, de ezen kívül nem igazán látszódott meg rajta, hogy bármiféleképpen megviselné a "szünetünk". Mondjuk nem is várom el tőle, hogy ki legyen akadva, elvégre az egész az ő ötlete volt, még nem is az enyém.

- Szia Stefi - köszönt a munkatársamnak, engem meg szimplán levegőnek nézett, mintha észre se vette volna, hogy egyébként én is jelen vagyok.

- Hello - viszonozta a lány a gesztust és értetlenül nézett először rám, majd rá, aztán ismét rá és az arca tökéletesen leírta, hogy most nagyon igyekszik összerakni a képet, hogy mi van pontosan. - Te - lökte meg a karomat, miután becsukódott a lift és megbizonyosodott arról, hogy csak ketten vagyunk bent és nem tud senki se hallgatódzni, mert ezen az egyetemen még a süketek is visszanyernék a hallásukat, hogyha pletykáról lenne szó. - Szakítottatok végre?

- Nem, de mi az, hogy végre? Ennyire szeretnéd talán, hogy elbukjak? - lepett meg a kérdése, hiszen nem egészen számítottam rá, hogy azért drukkol, hogy Adrit dobjam.

- Jaj, hagyjuk már. Ti olyanok vagytok, akiknek össze sem kellett volna jönnie soha. Tudod te, hogy hányszor hallottam már azt vissza, hogy nevezetesen a barátnőd azon rágódik, hogy mégis miért nem foglalkozol vele többet, miért ragadtatok le a kapcsolat első szintjén, miért nem akarod, hogy a barátaiddal együtt lógjon ő is és hasonlókat? - utánozta Adri hangját a hatás kedvéért. – Baromira unalmas.

- Nem kell, hogy az összes határvonalat így hirtelen átlépjen és tudjon minden egyes részletéről az életemnek, elvégre nem vagyunk évek óta együtt. Lassan már azt is elvárta volna, hogyha WC-re megyek is beszámoljak róla, nehogy lemaradjon valamiről – forgattam a szememet unottan. - Amúgy is, te ezekről mégis honnan tudsz?

- A szomszéd szobában Panna lakik és vékonyak a falak, tehát mindent hallok, ha még nem is akarnom, akkor is – magyarázta fintorogva. – Tegnap például egészen véletlenül azt tudtam meg, hogy mennyire ki van akadva, valami közös kép miatt Gerdával meg, hogy mennyi időt töltesz vele, ahelyett, hogy inkább a kapcsolatodat mentenéd, ő nem féltékeny egyébként, csak nem érti a helyzetet. Hogyne, én meg pont nem egy kocsmában melózom, csak gyakori vendég vagyok ott.

- Mégis milyen közös kép? - gondolkoztam hangosan, mert akárhogy kutakodtam az emlékezetemben, valahogy nem rémlett olyan alkalom, amikor Gerdával lőttünk volna egy képet, amit később bármelyik platformon közzétettünk volna.

- Én honnan tudjam? Ajj, ez meg megint megállt - szorult ökölbe Stefi keze, ahogy a lift csipogott egyet a második emeletnél, hogy valaki vagy valakik, be akarnak szállni.

- Remélem nem valami csoport, mert akkor inkább lépcsőn lemegyek, minthogy itt nyomorogjak felpréselve a falra - dünnyögtem és szándékomban állt ezt, meg is valósítani.

- Ó, de jó - kapott a mellkasához Stefánia, ahogy kinyíltak az ajtók és a várakozó személyek nem mások voltak, mint Bálint és Gerda.

- Gyorsan menj már - lökte be Gerda Bálintot és folyamatosan pillantgatott kifelé a folyosó irányába, mintha menekülne.

- Húzd be a fejed, már zárom is az ajtókat - nyomta be azonnal a gombot Bálint és ahogy becsukódtak, Gerda hosszan kifújta a levegőt, mintha gondterheltnek tűnt volna.

- Sziasztok - pislogott nagyokat Stefi, de engem is meglepett a heves reakciójuk.

- Minden oké? - érdeklődtem, mert nem úgy néztek ki, mint akik a helyzet magaslatán vannak. Bálinton egy szemüveg volt, amiben még én egyébként sose láttam őt, de látszódott rajta, hogy nem örömében viselni meg nagyon jókedve sincsen, mivel eléggé mogorva tekintete volt, pontosan Stefihez hasonlított. Mondjuk még mindig jobban viselte a dolgokat, mint Gerda, aki konkrétan a leharcolt fogalommal volt egyenlő, amit nemcsak az olyan hatalmas karikák mutatták a szeme alatt, mintha nem aludt volna legalább egy hete, hanem inkább a szerelése, ami egy szimpla szürke melegítőnadrág, vastag talpú sneaker és egy szűk fekete cipzáras felsőből állt össze. Pontosan olyan benyomást keltett, mint aki az első ruhadarabokat felkapta, amit megtalált, de valószínű, hogy így is volt, mivel voltam már náluk párszor és akkor nyomult ilyen szettben, nem pedig az egyetemen.

- Itt semmi nem oké - vágta rá azonnal Bálint. - Nem elég, hogy egész éjszaka tanulóbázissá vált a szobám a zh miatt, még Konrád is meghülyült.

- Utóbbin nem tudok meglepődni - jegyezte meg egyből Stefi, aki azonnal partner, hogyha az említett személy szidásába be kell csatlakozni.

- És most ő kergetett titeket? - tippeltem, hátha kiderül, hogy mégis mi miatt loholtak.

- Csak engem nyilvánvalóan - fordult el a tükörtől Gerda, aki eddig igazgatta a haját. - Itt a leadási határidő a szar dolgozatunknak és bevadult. Tegnap éjjel már vízzel fújtam őt le, hogy fogja be, mert nem én tehetek róla, hogy a felügyelőtanárunk visszadobta javításra majdnem az egészet – nyomta ki a rezgésnek induló telefonját, anélkül, hogy megnézte volna, ki a hívó fél. Érdekes, hogy az én telefonom nem fogja a térerőt, míg az övé igen.

- Álljunk csak le egy kicsit, hogy jól értem - e - szakította félbe őt Stefi, hoyg tisztázza a dolgokat. - Szóval a koliban tanultatok egész éjszaka, ahol Ráday szokásához híven pofázott, te meg lefújtad vízzel, mint nagyapa Mopszikát? – ismételte meg Gerda mondandóját a sajátos stílusában.

- Ki az a Mopszika? - néztem rá a munkatársamra furcsálló tekintettel, mert ez a sztori egészen addig volt világos, amíg ő össze nem akarta foglalni.

- A nagyapja kutyája - magyarázta Bálint, mire csak bólintottam egyet, jelezve, hogy értem.

- Aki egy mopsz egyébként, ha a nevéből nem jöttél volna rá - tette hozzá Stefi cinikusan. - De komolyan megcsináltad? – fordult vissza Gerdához azonnal.

- Aha. Hát már nem bírtam elviselni, Eszter már a fejét akarta a falba venni, ő meg átment Villőhöz fejfájáscsillapítóért - biccentett Bálint felé. - Mondtam is neki, hogy hűtse le magát, mert így nem viselem el. Hihetetlen, hogy valaki hogyan lehet ennyire egy kibírhatatlan maximalista, ha versenyhelyzetbe kerül. Beteges - tördelte a kezét Gerda fújtatva.

- De honnan volt olyan fújókátok? - kérdeztem, mert ez az egy, azért még homályos volt és nem hittem, hogy bármelyiküknél is lett volna a táskájukban.

- Van egy szobanövényem - legyintett egyet Bálint, nekem meg több kérdésem nem is maradt.

- Gerda, én eskü felnézek rád. Hogy nekem ez nem jutott eszembe korábban? Habár egyszer a képébe borítottam egy kancsó vizet, az is eléggé jól esett a lelkemnek. Megnéztem volna az arcát, nem vettétek fel véletlenül? - faggatta őket Stefi, miközben leértünk a földszintre és megkerülve a befelé igyekvőket, a kijárat felé vettük az irányt.

- Hé - húzott vissza Gerda, így Stefi és Bálint mögött pár lépéssel lemaradtam vele, hogy ne hallják, amit akar, elvégre akkor nem hívott volna félre és kérdően néztem rá. - Van valami oka annak, hogy Adri úgy nézett ma rám, mint akit meg akar ölni? Milyen hülyeséget csináltál? – vonta fel a fél szemöldökét és vallatóan vizsgált a zöld szemeivel.

- Ha ez nyugtat, rám is úgy néz körülbelül – vágtam rá, mert ez volt az igazság.

- Pont nem nyugtat meg képzeld el - húzogatta a pántját a táskájának, mintha zavarban lenne.

- Valami képről beszélt Stefi – legyintettem egyet, mintha semmiség lenne. - Te tudod, hogy mégis miről van szó?

- Ajj, ne. Sejtem - kapta elő a telefonját és véletlenül láttam, hogy az apjától jött pár üzenete és nem fogadott hívása, amit gyanítok, hogy szándékosan nem vett fel és nem azért, hogy mennyire elfoglalt. Nem tudom, hogy mennyire szeretné Gerda, hogy pont én lássak bele a telefonjába, szóval amíg keresgélt, inkább a rettentő gyönyörű díszítést bámultam. Ha ő tiszteli az én határaimat, akkor ez fordítva is így lesz. - Tudom, hogy láttad az értesítéseket, szóval nem kell úgy csinálnod, mintha olyan érdekes lenne az az oszlop – jegyezte meg, miközben húzogatta az ujjait a képernyőn.

- Pedig nagyon az. Igazán... - keresgéltem a szavakat, hogy milyen jelzővel illessem a tartóelemeket. - Egyedi.

- Persze, hogyne. Inkább koszos – javított ki. - Egy pillanat csak még visszaírok gyorsan Eszternek...

- Csak nyugodtan – hagytam rá, elvégre ráértem. - Szólj apádnak, takaríttassa le, hogy komfortosabban érezd magadat - javasoltam, mire Gerda egy "ezt te sem gondolhattad komolyan" pillantással ajándékozott meg.

- Ha a nővérem kérné lehet meg is csinálná, de ha én, szerintem még az első kukának a tartalmát rá is boríttatná valakikkel, csakis, hogy kitoljon velem – mormolta.

- Akkor most mit akar tőled, ha ennyire nem bír? Mármint, ha nem akarsz válaszolni, akkor vedd úgy, hogy nem is kérdeztem semmit - tettem fel a kezemet védekezően, viszont nem tudtam elmenni amellett, hogy akinek ennyire szarok a fejére, mint ők ketten egymásra, azt nem keresem.

- Ma este vacsora lesz nála, amire kötelező elmennem. És most ezzel traktál, hogy "le ne merjem égetni", " az alkalomhoz illően öltözzek", " hagyjam otthon a gyerekes viselkedésemet és a magamnak kreált problémáimat vele kapcsolatban", "legyek nyitott" és hasonló ilyen hülyeségek, amit már hallottam ezerszer és nem fogom ezeregyedjére is végighallgatni - hadarta gyorsan, hogy most éppen mit akar tőle az apja.

- Hát már nem azért, de ha rád nézek, nem egy komoly vacsorához illő az öltözéked - utaltam a melegítőszettjére.

- Bajod van talán azzal, ahogy kinézek? – vonta fel mindkét szemöldökét. - Nekem legalább nincsenek koromcsíkok a karjaimon - "vágott" vissza a tetkóim miatt, ami egyébként így, hogy felhozta, tényleg olyan hatást váltott ki. - Na tessék. Szerintem ez az a kép, amire gondol Adri, te divatmajom - nyomta a képemre a telefonját, mire csak röhögve hátraléptem, hogy lássam is, amit mutatni akar. A megnyitott fotót a Déryné gimi tette fel és még meg is jelölt rajta mindkettőnket, csak ezen szerint múlt hét óta nem is néztem, hogy mi a helyzet a Facebook hírfolyamán, ellentétben Adrival, aki így nagyon is láthatta. Csakúgy, mint azt is, hogy mögöttünk diákok ácsorognak, sőt a Joci gyerek, még Axel intelmének ellenére is befeszített, valamint a leíró szöveget is olvasva figyelembe vehette volna, ahova feketén fehéren le volt írva, hogy mégis minek voltunk ott. Megint alkalmi vaknak tettette magát ezek szerint vagy inkább szelektív látásúnak.

- Valószínű, hogy erre gondolhatott – adta vissza neki a készüléket.

- Másra nem hinném, hiszen nincsenek közös képeink.

- Hacsak nem csináltál rólam sunyiban, amikor nálunk voltál - fojtottam vissza a vigyoromat, ami automatikusan jött, ahogy ránéztem. Valamiért, hogyha vele voltam, sokkal jobb kedvem lett egyből. Olyan volt Gerda, mint valamilyen drog, amihez, ha közel került az ember, egy sokkal boldogabb univerzumba varázsolta el a puszta jelenlétével.

- Sajnos most lebuktam - csettintett egyet bosszúsan. - Ahogy a fejed a WC - be lóg bele, annyira vonzó, hogy úristen – kapott a szívéhez drámaian. - Este azt nézegetem elalvás előtt, hogy még az álmaimban is ott legyél.

- A háttérképed is - cukkoltam.

- Igen, a laptopomon – bólogatott hevesen.

- Gergő, most mi van? Nem jössz? - szakított félbe Stefi, aki széttárt karral ácsorgott a már megjavított fotócellás ajtó előtt, ami ki - be csukódott folyamatosan.

- Dehogynem. Egy perc.

- Nem. Egy másodperc – utasított egyre mérgesebben.

- Hova mentek? - kíváncsiskodott Gerda.

- Tamáshoz. Akar valamit, amit nem lehet semmiféleképpen megmondani neten keresztül – válaszoltam neki.

- Inkább, minthogy elmenjek órára, utána dolgozni, aludni otthon 2-3 órát, apámmal szenvedni egy sort és utána Fülöp randalírozását bámulni – osztotta meg velem a napi programját, ami jóval sűrűbb volt, mint az enyém.

- Kitartást apádhoz – kívántam neki, mert biztosan szüksége is lesz rá.

- Ha írok neked, szólj Fülöpnek, hogy maxra csapja fel a zenét - tervezgetett.

- Miért nem te írsz neki?

- Mert ő nem nézni úgyse ilyenkor – legyintett egyet. – Tudod, fontos ember.

- Jó, majd szólok neki akkor. De miért kell felnyomni?

- Mégis mit? - szállt be Stefi a beszélgetésbe, ahogy kiértünk mellé.

- Majd a buliba a zenét - mondtam, míg előkotortam a napszemüvegemet.

- Nem jössz Gerda? – lepődött meg Stefi, azt feltételezve, hogy a szőkeség kihagyja a bulit.

- Dehogynem, csak előtte apámnál lesz egy kellemetlen vacsora. És nehogy már rektor urat megzavarja egy kis zenebona, hogyha már a véremet fogja szívni, ha már a két ház egymás mellett van - magyarázta Gerda egy kissé bezsongva, mintha már erre készülne évek óta. - De majd akkor ott találkozunk, én megyek órára. Jó, akármit, amit akar a főnökötök - búcsúzott el és láttam, ahogyan a másik épületbe vezető útnál már vár rá Eszter.

- Okés. Jó órát - viszonozta a gesztust Stefi.

- Te meg majd figyeld a telefonodat - fordult még vissza, majd rám mutatott, mire én csak bólintottam, hogy vettem az adást.

- Hallod - jutott hirtelen eszembe valami, mire újból megfordult és a haját söpörte ki az arcából. – Megcsalt? – próbálkoztam be, amivel a napokban idegesítettem. Annyira érdekelt, hogy mégis mi lehetett az oka, hogy ő meg Máté szakítottak és amit nem volt hajlandó elmondani nekem, hogy azóta azzal szórakozom, hogy találgatok. Egyszer csak beleun és akkor majd szépen elmeséli nekem.

- Hagyjál - röhögte el magát egyből, amikor pár másodperc után leesett neki, hogy mire is értettem. - Nem amúgy. Rosszul tippeltél, jobbakat találj ki – tanácsoltam egyből, mire csak elmosolyodva néztem utána, ahogyan odaért Eszterhez, aki nagy kézmozdulatokkal magyarázni kezdett neki valamit.

- Hm - meredt maga elé Stefi, pontosan abba az irányba, mint amerre én is néztem, mire csak oldalra pillantottam.

- Mi az?

- Már értem, hogy miért van kiakadva Adri – jelentette ki határozottan.

- Na miért?

- Most komolya elvárod, hogy megmagyarázzam? Mert akkor eléggé hülye vagy – villantott meg egy győztes mosolyt.

- Gerdával csak jóban vagyok – cáfoltam meg a képzelgéseit. - Mondjuk úgy, hogy rosszkor voltam rossz helyen, azért leginkább.

- Igen. Nina meg a tökfej bátyám, Soma is jóban vannak. Mármint jóban is – nyomta meg a mondat utolsó szavát Stefi. - Itt az is-en van a lényeg, ha nem esett volna le.

- Ne nézz már fogyatékosnak, jó? – kértem ki magamnak, mert ő hajlamos mindenkit akként kezelni.

- De komolyan beszélek. Ez az egész olyan szituáció, mintha írnád Adrinak, hogy nem érsz rá, mert fáradt vagy valami dolgod van, közben meg Gerdát keresed meg ezzel egy időben, hogy unatkozol. Nem mondok véleményt, csak közöltem, ahogy én látom. Arról nem is beszélve, hogy eléggé feltűnő, hogy mennyit beszéltek egymással mostanság és Adrival meg mennyire nem – vonta meg a vállát lazán.

- Nincsen ebben semmi különös - zártam le a témát ennyivel, még mielőtt még jobban belemenne.

- Nagy a különbség aközött, hogy valakivel szabadidőben beszélsz vagy időt szabadítasz fel, hogy beszélhess vele – bölcselkedett Stefi, miközben egymás mellet sétáltunk át a campuson. – Ahogy én észrevettem, nálad pedig mindkettőt Gerda tölti ki.

- Rosszul látod – vágtam rá a kelleténél gyorsabban.

- Meglehet, de mindketten tudjuk, hogy amúgy nem.

[...]

Furcsa volt úgy hazamenni az elmúlt hetek történései fényében, hogy nem volt ideggörcsöm. Nem tartottam attól, hogy mégis mi fog fogadni, milyen balhé lesz, főleg abban a tudatban, hogy anya el van foglalva azzal, hogy összeveszett Attilával, akivel azóta, hogy visszajött megállás nélkül ordítanak, amit nem tagadom, piszkosul élveztem. Ettől már csak azon fogok még jobban szórakozni, hogyha szakítanak újból és kikerül ez az ember az életünkből. Hiába köt hozzá a vérkötelék, egy ugyanolyan senki a szememben, mint azelőtt volt. Szerencsémre nem hozta fel egyszer sem, pedig pontosan tudtam jól, hogy anya elmondta neki, hogy tisztában vagyok, hogy ő az apám és nem próbált meg így magyarázkodni sem, hogy miért nem vette fel velem sohasem a kapcsolatot. Engem emiatt pedig nem kapott el az agygörcs, mindenki boldog lehetett. Illetve még az a veszély sem fenyegetett, hogy majd betoppanok és Adri fogadni, mivel nem állunk szóba egymással. Az, hogy a vacsorán, mielőtt megtalálta Gerda felsőjét, itt maradt nálunk és azt igyekezett bebizonyítani, szinte mániákusan, hogy mennyire boldogok vagyunk együtt, hogy szerintem még ő maga sem hitte volna el, hogyha látta volna.

„Olyat tudtam meg, hogy nem fogod elhinni" – íródott ki Stefi üzenete, akitől kevesebb, mint egy órája váltam el, miközben a zenéket nyomogattam tovább a lejátszási listámon és éppen egy Krúbi számot szakított meg egy pillantra.

„Na, mit nem fogok elhinni?" – írtam neki vissza, ugyanolyan stílusban. Ő pedig bármiféle magyarázat nélkül, egy screenshotot küldött, amin a Tinder volt megnyitva. Méghozzá az Adri profilja.

„Hunortól szereztem, akinek bedobta" – csatolt egy másodperccel később magyarázatot, hogy honnan van ez neki.

„És ezzel mit kezdjek?" – kérdeztem újra, mert nem volt világos, hogy mit szeretett volna elérni vele.

„Csak gondoltam jó, ha tudod"

„Nem hiszem, hogy használja"

„Rosszul hiszed. Beszélt azzal a kretén Hunorral, ő meg itt dicsekedett vele nekem, hogy tapadnak rá a nők, amikor mutogatta a beszélgetést és felismertem, hogy ki az" – írta le, hogy pontosan honnan van és szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogyan a büszke Hunort egyetlen másodperc alatt letöri az ikerhúga.

„Mikor?"

„Legelőször még akkor, amikor voltak az interjúk a kocsmában" – válaszolt Stefi pár pillanattal később.

„Oké, kösz, hogy szóltál" – zártam le ennyivel és erőteljesen gondolkoztam azon, hogy továbbítsam-e a képet vagy inkább ne. Végül meggyőztem saját magamat, hogy nem árt, hogyha megosztom valakivel, így elküldtem a beszélgetési listám második helyén szereplő, amúgy is elérhető személynek és magamban fohászkodtam, hogy ne most játssza az elérhetetlent.

De az imáim meghallgatásra találtak, ugyanis, épphogy lezártam a kezdőképernyőt, már villogott is újra, jelezve a hívását.

- Ezt nem mondod komolyan?! – felelt ámultan Gerda a vonal végén és szerintem éppenséggel útban lehetett hazafelé, mert a háttérben mintha kocsidudálást hallottam volna viszonylag élesen.

- Most küldte nekem is Stefi vagy egy perce.

- Stefi? – ütött meg a hangja egy magasabb hangszínt, amit még nem is hallottam eddig tőle.

- Aha – válaszoltam halál nyugodtan. Nem tudom, hogy miért, de engem nem érintett meg annyira hevesen, mint őket az a tény, hogy Adri Tinderezni kezdett már hetekkel ezelőtt.

- Most ezen nem kellene meglepődnöm, mert ő Stefi, de mégis honnan? – ámult el Gerda újból és szerintem egyik sokkból esett át a másikba.

- Hunortól.

- Na, te most csak szívatsz engem, hogy Adri pont Hunorral beszélt – horkantott egyet és a kettő valóban eléggé elképzelhetetlen kategóriát súrolta.

- Ránagyítottál te Hunor profiljára? Mintha nem is ő lenne – nyugtáztam, hogy valószínűleg photoshoppolt egy adagot Stefi bátyja, mert ha nem ő küldte volna, akkor én egészen biztosan nem ismertem volna meg.

- Kész, ennyi. Rendesen kifüstölt az agyam – vallotta be Gerda, akit teljesen padlóra küldtek ezek szerint az információk. – Nem bírom felfogni, hogy lehet, hogy az utódod Hunor lesz. Érted, Hunor?!

- Lehet ő jobban viselné az idegesítő szokásit, mint én.

- Akkor már csak neked kell egy szerencsétlent összeszedni, hogy a tieidet elviselje, mert az sem gyerekjáték – vágta rá azonnal és akaratlanul is el tudtam képzelni őt a „szerencsétlen" szerepében. Sőt, nagyon nem is kellett a fantáziámat használnom, mert eddig is azt tette. – És mit fogsz ezzel kezdeni? Beolvasol Adrinak?

- Semmit – vallotta be. - Mégis mit csináljak vele? Azt csinál, ami akar – hagyta rá, így látatlanba is a dolgait. Nem tudott érdekelni igazából.

- Érzed ezt? – szippantott nagyokat a levegőbe Gerda.

- Mit?

- A szakítás szele – felelte drámaian. - Csoda, hogy nem lett belőle még tornádó, hogy teljesen elsodorjon.

- Még – tettem hozzá, mire fogadni mertem volna benne, hogy valami olyasmit motyogott, hogy „ideje lenne már", viszont nem értettem tisztán.

- Amúgy, hogyha nem a tanácsomat szeretnéd vagy hogy meghallgassam a hülyeségeid, akkor ezt miért pont nekem mondtad el? – kérdezte hirtelen.

- Én sem tudom – vallottam be őszintén, amire mást nem tudtam mondani. Egy erős belső késztetésem volt rá, hogy megosszam vele ezt, ha már Adriról sok mindent tudott.

- Okéé... – húzta el Gerda a szót, mintha arra várt volna, hogy befejezzem helyette, viszont mivel ezt nem tettem meg, beállt a csend a beszélgetésben. – Akkor...

- Úgyis hazaértem, leteszem – mondtam pontosan vele egyidőben, miközben a rozoga kerítésünket nyitottam ki.

- Nekem meg egyébként is dolgoznom kell.

- Este találkozunk – kezdtem elbúcsúzni tőle.

- Már alig várom – sóhajtotta egyet, miközben a hangjában élesen érződött a szarkazmus.

- Örülök, hogy beláttad végre, mert eddig is tudtam – húztam az agyát egyből.

- Fárasztó vagy – jelentette ki, mire csak horkantottam egyet, ő pedig megszakította a hívást.

- Üdv Simon – köszöntem oda a közös kerítésünknél ácsorgó férfinek, aki mondhatnám, hogy csak várt valaki, vagy valamire, de őt ismerve, maximum a postásra.

- Igazán szemrevaló a barátnőd - közölte az idióta szomszédunk olyan stílusban, mintha nagy haverok lennénk és minden időnket közösen töltenénk el. Egyszer jövök haza időben, akkor is megtalál a hülyeségeivel.

- Milyen jó nekem - dünnyögtem és rá se figyelve kerestem a lakáskulcsomat sietve, hogy ne kelljen ennyi időt eltöltenem a társaságában.

- Eléggé jól érezhetted magadat a minap, amikor csapkodtad a kerítést éjszaka, én meg azért kiszúrtam egy szőke hajzatot a sötétben, mikor kinéztem - folytatta, mintha bárkit is érdekelt volna, hogy miket hord össze - vissza. Többek között ő is az oka annak, amiért ennyire utálok erre lakni. Egyszerűen pofátlan módon bámul kifelé egész nap és lesi a történéseket, amiket majd továbbad a többi szomszédnak. Legyen akár éjszaka, akár nappal, ez a csávó lelőhetetlen. Szerintem valami kiborg lehet vagy inkább lélekben egy öreglány, fiatalférfi változata.

- Nem a barátnőmet láttad, mielőtt elkezdenéd híresztelni – dünnyögtem a miheztartás végett, ami igaz is volt. Nem Gerda volt a barátnőm.

- Nem? – örült meg a tudatnak. - Akkor igazán megadhatnád a számát, hogy én is tudjak egy kicsit szórakozni, mint te akkor – nyalta meg a száját, nekem meg felfordult a nyomrom már a tudattól is, hogy ki tudja miket fantáziált egy középkorú férfi egy olyan lányról, aki a lánya lehetne. Elfogadom én a korkülönbséget, nincsen vele semmi bajom, egészen addig, amíg normális kereteken belül mozog.

- El is felejtheted azonnal - néztem rá egyetlen pillanat erejéig, hogy tudatosuljon benne, komolyan beszélek. - Hát te? - hőköltem hátra, amikor hirtelen belülről kinyílt az ajtó és anyám jelent meg előttem. - Nem dolgozol?

- Bocsi, csak benne hagytam belülről véletlen. Szabadságon vagyok, de ezt mondtam is neked tegnap, ha figyeltél volna rám - lépett arrébb, hogy be tudjak menni és eltakarja a kerítésünkön majdnem teljesen átmászó Simon elől a látványt, aki nyilván mindennek szemtanúja, vagy inkább fültanúja akart lenni. - Legyen már egy kis életed Simon - ordított oda a szomszédnak, aki azt hitte, hogy nem vesszük észre, hogy már lassan átesik hozzánk, amennyire lapult rá a kerítésre.

- Egyszer rá fogom hívni a rendőröket - léptem ki a cipőmből azonnal, mielőtt szemrehányást tenne anyám, hogy a beviszem a retket.

- Igazi elmebeteg. Múltkor mesélte Helga, hogy a szemközti utcán lévőket távcsővel kukkolta az ablakból. De nem ám ilyen inkognitóban, hanem kihajolt rendesen a párkányra - mondta anya, miközben megkerült és visszatért az érkezésem előtti munkájához, ami a portörlés volt.

- Én eddig is mondtam, hogy ütődött, de mindig leszóltál, hogy ne bántsam. Van valami kaja? Éhen pusztulok - dobtam le a táskámat a kanapénkra, aminek a végén egy hatalmas doboz volt. - Talán költözni készülsz? – tettem szóvá és lenyeltem azt a késztetést, hogy hozzátegyem, hogy „nem lenne meglepő, ha nem avattál volna be ebbe sem".

- Ha kinyitnád a hűtőt, akkor látnád, hogy van. Csak kitakarítom a szobámból és az életemből is azokat, amik már nem kellenek – mondta, felém sem fordulva.

- Miért érzem azt, hogy ez nem egy szimpla takarítás, hanem van valami rejtett üzenete? - másztam bele majdnem félig a hűtőbe, hogy felmérjem a tartalmát.

- Csak, hogy örülj, nem fogod Attilát látni többet - közölte olyan stílusban, mintha csak azt mondta volna, hogy szar az idő.

- Hogyhogy? - fordultam felé a kezemben tartott tálnyi francia salátával. Magamban egy hátraszaltót nyomtam le, amit élesben is megtettem volna örömömben, de nem akartam pofátlan lenni és vitát sem szerettem volna.

- Elegem van a toxikus kapcsolatokból, hogy én alkalmazkodjak mindenhez, de fordítva ez nincsen meg. Még egyszer nem fogom lejátszani ugyanazt újra és újra, ha már látom magam előtt a végkifejletét - vonta meg anya a vállát csalódottan. - Szóval csak magamnak segítettem, hogy ne éljem át ismét a borzalmas és csúnya elválást.

- Ismét? Te már összejöttél Attilával korábban is?

- Miért szerinted, hogy születtél meg? – vonta fel kérdően a fél szemöldökét.

- Mármint azon kívül gondoltam nyilvánvalóan.

- Nem számoltam, de pár alkalom volt - húzta el a száját.

- Mennyi? – rökönyödtem meg. Nem értettem sose azokat az embereket, hogy miért erőltetik ugyanazt újra meg újra, ami nyilvánvalóan nem működőképes hosszútávon. Ezért is tartottam magamat ahhoz az elhatározásomhoz, hogyha egyszer szakítok valakivel, soha nem jövök újra össze, hogy ne essek bele ugyanabba a hibába.

- Kettő - három - kamuzott anya, mert a földet nézte, mintha szégyellné magát, ami lehetséges volt, hogy amúgy tényleg azt tette.

- Hánnyal kell ezt a 2-3 alkalmat megszorozni, hogy a valóságot megkapjam? – sejtettem a hazugságot.

- Hát nem tudom, kettővel esetleg - harapta be a száját és a zsebében rezgő telefonját kikapta, ezzel is enyhítve a feszültebb légkört.

- Most nem mondod nekem komolyan, hogy ilyen macska - egér játékot játszottatok - kerekedett el a szemem és magamban fohászkodtam, hogy most közölje, hogy csak viccelt. De mivel semmiféle ilyen jel nem mutatott arra, hogy ez egy poén lenne, amin még jobban ledöbbentem. - Egyáltalán miért álltál vele szóba, miután már többször is szétmentetek?

- Jól éreztem magamat vele és voltam akkora naiv, hogy mindig elhittem, hogy más lesz most és talán akkor lehetne neked is egy apafigurád, mint minden rendes családban, meg esetleg Blankának is akkor - motyogta halkan, teljes figyelmét a készüléknek szentelve.

- Nem is volt akkor semmiféle Péter meg talán Zétény? - ugrottak be azok a nevek, akikkel állítólag randizgatott anyám, viszont, hogy már ezt is tudom, nem voltam biztos abban, hogy ezek csak kamu álnevek ugyanarra a személyre, mivel személyesen sose találkoztam velük, vagy valóságos hús - vér emberek. Anyám ahelyett pedig, hogy válaszolt volna, továbbra is csak írogatott. - Figyelsz te rám egyáltalán? - álltam meg anyám előtt kérdően. – Natasa! - csaptam rá a falra, mire összerezzent és felnézett végre.

- Mondtál valamit?

- Ááá, nem csak feleslegesen jártatom a számat. Csak nem máris egy új csávóval beszélsz? - kérdeztem gúnyosan, mert akkor szokott ennyire belemélyedni a telefonjába, hogyha nagyon koncentrál egy - egy beszélgetésre.

- Csak nézelődtem a neten – legyintett egyet.

- És mégis mit? Fogamzásgátlókat? Mert nyilván az rezeg, hogyha csak keresgélsz – utaltam ara, hogy a nézelődés miatt nincsenek értesítések.

- Gergő - szólt rám enyhe éllel a hangjában, de pont nem érdekelt, hogy neki mi tetszik és mi nem. - Szerinted jó itt nekünk? Nem kellene egy új lapot nyitnunk? Valami új helyen mondjuk? – kanyarodott el egy másik irányba, én pedig a mikró mellett ácsorogva furcsálltam a kérdéseit.

- Ez most így a dobozokról jutott eszedbe vagy Attiláról? – zavarodtam össze, mert nem volt tiszta, hogy ez így honnan ugrott be neki.

- Mindkettőről igazából. Nem lenne semmilyen újabb kísértés, hogy az apáddal összegabalyodok...

- Attilával - javítottam ki egyből, hiszen én azt az embert nem fogadom el az apámnak, főleg nem ezek után, hogy ismét képes volt kihasználni az anyámat. Nem azt mondom, hogy ő egy szent, de az, aki komolyan gondolja a szándékait és látja, hogy újra meg újra elbukik, mert képtelen a változásra, tönkreteszi mindkettőjüket lelkileg is meg mentálisan is időről időre, még ha szereti is, amit én erősen kétlek, akkor is annyiban hagyja a dolgot és nem próbálkozik újból. A másik érdeke miatt.

- ...normális időrendű munkahely, amikor nem csettintésre ugrok, mint valami kutya, rendes környék, ahol nem hiszi a szomszéd, hogy nálunk forgatják a Jóbarátok új és titkos részét, amit neki feltétlen tudnia kell, egyszerűen egy jobb élet és nem ez, ami most van – fejezte be anya, mintha az előbb félbe sem szakítottam volna.

- Ahhoz, hogy jobb életed legyen, nem kell egy új környék, mert akkor olyan lenne, mintha menekülnél saját magad elől, ami előbb - utóbb úgyis utolér és minden visszatér a régi kerékvágásba. Elhatározás kérdése csak, hogy mennyire akarod pozitívabb irányba terelni a dolgaidat, amihez semmi ilyesmi nem szükséges – magyaráztam, hogy én hogyan gondoltam ezt. Azt nem akartam mondani neki, hogy esetleg egy olyan személyre van szüksége, mint amilyen nekem Gerda, hogy verbálisan fejbe verjen, mielőtt még nagyobb baromságot követnék el és ezzel visszaterel a jó útra, mert biz isten, hogy abból nem keveredtem volna ki teóriagyártás nélkül, anyám részéről.

- Még hogy olyan vagy, mint én - mosolyodott el anya és mintha büszkeséget láttam volna az arcán. - Mikor nőttél te meg ennyire, hogy érettebben gondolkozz nálam?

- Valamikor a második és a nyolcvankettedik Attilával átszenvedett kapcsolatod között - szúrtam oda neki aljadék módon, mire a porrongyot csak nekem dobta egyfajta "büntetésként". - Egyébként én nem mennék sehova se. Tök jól elvagyok mostanság.

- Azt gondolom. Nem mellesleg találtam a szobádban egy ajándékot. Remélem nem bánod, hogy leszedtem az árcédulát és normálisan becsomagoltam, mert nem hiszem, hogy a bolti papírzacskó, oké, hogy célnak megfelel, de mégsem váltana ki megfelelő hatást azért – fojtotta vissza a mosolyát.

- Kösz, anya.

- Csak nem a barátnődnek vetted? - tért rá egyből arra, ami érdekelte és feledésbe is merült, hogy mennyire csalódott, tulajdonképpen önmagában.

- Még tanulok, aztán készülök Fülöp bulijára – válaszoltam ködösítve, míg egy villát felkapva, az immáron meleg kajával együtt indultam be a szobámba.

- Ne csináld már Gergő - hallottam még anyám hangját a becsukott ajtómon keresztül.

- Nem hallom, túl hangos a zene - szóltam vissza és hogy ne hazudtoljam meg magamat, beindítottam a hazafelé hallgatott lejátszási listámat, majd nekiálltam, hogy behozzam előre magamat a tanulás terén, hiszen a holnapi napom úgyis a regenerálódásról fog szólni. Főleg ahogy beharangozta a buliját Fülöp, hogy mennyire állati durván jó lesz.

Majd meglátjuk.