- Kedves hallgatóim, ebben a maradék tíz percben, már nem kezdenék bele ebbe az anyagba. Következő órán, majd innentől folytatjuk. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket - mondta a mikrofonba Dr. Rácz Béla, aki annyira a szakmája legjobbjának tartja magát, hogy nekünk kell attól katarzisba esnünk, hogy egyáltalán órát tart nekünk egy ennyire "tapasztalt" ember. Én inkább önimádó szemétnek jellemezném, hiszen hiába mondja azt, hogy bármilyen kérdésünk van, azt nyugodtan tegyük fel, úgyis az lesz a rá válasza, hogy ez egy alap dolog, szégyen, hogy itt ülünk már harmadik éve, de még mindig nem vagyunk képesek arra, hogy önmagunktól kinyissuk azt a rohadt tankönyvet és a Polgári Törvénykönyvet áttanulmányozási célból, nem tudja, hogy mégis hogyan jutottunk el idáig, bezzeg ha rajta múlt volna, akkor a fele társaság nem ücsörögne itt és így tovább és így tovább. Szóval nem érdemes tőle semmit se kérdezni, mert csak szapulni fog minket, hogy mennyire szar az évfolyamunk. Szegény lelkem, hogyha látná egyáltalán az alattunk járókat, lehet már nem itt pofázna nekünk, hanem kritikus állapottal feküdne a sürgősségin. Nem tudom, hogy melyik opcióval járnánk jobban: vele vagy az utódjával, tekintve, hogy a tanszéken hasonló kaliberű alakok garázdálkodnak. A lehető legjobb az lenne neki is, meg persze nekünk is, abszolút elválnának az útjaink, amelyek remélhetőleg soha nem fogják egymást ismételten keresztezni.

- Ideje lenne felkelni - löktem meg a mellettem ülő Bálint karját, aki az óra felénél megunta Bécikém hangját és úgy döntött, hogy egy kis délutáni sziesztát tart, így a keskeny padra hajtva a fejét, a karját párnaként használva, egyszerűen kivonta magát a forgalomból. Mondjuk azt nem tudom, hogy mennyire lehetett mély alvás, hiszen a palinak mániája, akkorákat random beleüvölteni a mikrofonba, amitől csoda, hogy a holtak nem élednek újjá.

- Fúúú, te - emelte meg lassan a fejét és arcán meglátszódott a pulóverének gyűrődései. - Akárhányszor elaludtam volna, mindig Dr. Bubó arca jelent meg, ahogy megvág a vizsgám – dörzsölte meg a szemeit, miközben hatalmasat ásította.

- Hát, hogyha így folytatod, nem álom lesz - dünnyögte Konrád, aki szintén marhára élvezte ezt az órát. Még az elején próbált jegyzetelni, aztán Bálint elesése után egy kicsivel, ő se bírta tovább és felirattal kezdett el sorozatot nézni. Ezzel teljesen egyedül maradtam, mivel Eszter nem tolta be a képét, így nekem kellett jegyzetelnem mindenki helyett is.

- Hogyha átmentem már egyszer Polgári Jog I -en, akkor ez a csicska tárgy már nem gátol meg. Még ha bele döglök is meglesz - tápászkodott fel a kényelmetlen székről, majd a tollát rácsíptette a füzetére, aminek a tartalma kimerült a tárgy címében és az oktató nevében. Meg merem kockáztatni azt is, hogy ugyanezt a füzetet hordja magával már évek óta, de lehet jövőre is megteszi.

- Azért én nem lennék ebben olyan biztos - néztem hátra egyetlen pillanatig, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ők is jönnek és nem csak magammal beszélgetek, miközben a célba vettem a kijáratot, hogy megszabaduljak a pokoltól.

- Jaj, de nagyon kedves vagy Gerda velem, hogy a bukásomat kívánod - vigyorodott el erőltetetten Bálint, míg kimászott a padsorból Konrád után és így hármasban indultunk kifelé végre.

- Nem kívánom azt, csak nem nézed ki Bélusból, hogy megjegyzi az arcokat az órájáról? Hát úgy pásztázza a termet, miközben nyomja a rizsát, mint egy pitbull - mondtam halkan, ahogy kiléptünk a folyosóra az előadóteremből, hiszen az emlegetett tanár éppen előttünk igyekezett a liftek felé, hogy elhagyja az épületet. Egyetlen mázlija volt csak Bálintnak, mégpedig, hogy a csíptethető mikrofon elromlott, így Béla nem tudott mászkálni, miközben rettenetesen érdekes dolgokat ecsetel, hanem kötve volt a pódiumhoz, ráadásul pont előtte ült le a szaktársunk Ulrich, aki egyébként Patrik, csak mindenki a vezetéknevén szólítja őt és nem mellesleg van vagy két méter magas. Így ülve is tökéletes takarásba helyezte Bálintot, aki pedig ezt ki is használta eléggé rendesen. Bezzeg, ha én aludtam volna be órán, biztosan észrevette volna a tanár és egész félévben halálra szívatott volna, amekkora szerencsém van mindig.

- Nem lepődnék meg, hogyha megbuktatna téged - állt az én oldalamra Konrád is, mire a legjobb barátja teljesen felkapta a vizet.

- Szép kilátások mondhatom. Milyen barátok is vagytok ti? Nem biztatni kellene, hogy "nyugi Bálint, úgyis sikerülni fog"? Most rendesen parázni kezdtem - fújtatott dühében, de ez inkább a drámai hatás kedvéért volt, mint komoly hangvétellel.

- Bálint, menni fog a vizsga - motyogta Konrád, mire én csak horkantottam egyet. - Tessék. Most már örülhetsz.

- Szíved, lelked benne volt - jegyezte meg gúnyosan Bálint. - Egyébként Eszter hol van? - vette észre, hogy az egyik barátnőm hiányzik körünkből. Éppen időben mit ne mondjak. Elvégre csak 110 perc telt el azóta, hogy találkoztunk és beültünk órára.

- Ahol Dexter gondolom - utaltam arra, hogy amióta összemelegedtek, azóta, ahol az egyik tartózkodik, tuti, hogy a másik a közelében van.

- Szerencsére - motyogta Ráday.

- Ne legyél már ilyen vele. Pont nem érdekli, hogy veled mi van - csóváltam meg a fejemet.

- Engem meg ez nem érdekel. Még azért vannak fenntartásaim vele kapcsolatban - vonta meg a vállát Konrád egy "leszarok mindent" stílusban. Megértem én azt, hogy mégiscsak az exe Eszter és sokáig nem beszéltek, aztán csakis az elmúlt időszakban lettek úgymond "jóban", de akkor se értem azt, hogy Konrád miért retteg még attól, hogy újból össze akar jönni vele drága barátnőm. Elvégre már mind a ketten tovább léptek és a dolgokat is tisztázták egymás között, ami a szakításukhoz vezetett.

- Neked mégis kivel szemben nincsenek fenntartásaid? - nézett rá Bálint egy "na, ezt magyarázd ki" tekintettel.

- Csak megelőzöm a bajt – felelte Ráday.

- Aha, hogyne. Vagy inkább csak keresed - vágtam rá egyből, emlékeztetve, hogy nem is olyan régen volt, éppenséggel egy kisebb problémája, amit saját magának kavart.

- Ezt inkább hanyagoljuk, jó? - köhintett egyet, pontosan érte, hogy mire is céloztam. Attól még, hogy Erasmuson voltam, nagyon is képben voltam mindennel, hála Eszternek, aki minden reggel és este konkrétan egy podcast adással lepett meg, amíg kint voltam.

- Kellemetlenül érint téged? - csillant fel a szemem a felismeréstől, hogy kínozhatom egy pöppet őt.

- Hagyjál – meresztgette a szemét, tehát pontosan olyan reakciót produkált, amire számítottam tőle.

- Szóval igen - nevettem el magamat. - Mi van? - ráncoltam a szemöldökömet, amikor a fotocellás ajtó előtt mindketten megtorpantak és csak rám bámultak, várakozva. - Már megint nincsen kártyátok? – tippeltem egyből, hogy miért nem veszi elő egyik sem a kis plasztik kártyát, ami minden hallgatónak van, ugyanis csak ezzel lehet be-, illetve kijutni az oktatási épületekből.

- Van valahol - fogalmazott finoman Bálint, ami azzal volt egyenlő, hogy fogalma sincsen, hogy mégis merre lehet és nem is szándékozik megtalálni. Jellemző.

- Nem fogom kikotorni a táska aljából - válaszolta Konrád egyidőben a szobatársával. – Itt vagy te. Nálad meg úgyis van.

- Rohadékok - sziszegtem, majd az érintőpanelhez csaptam a névre szóló mágneskártyát, mire egyből szélesre nyíltak az ajtók és a napsütéssel ellentétes csípős tavaszi szél megcsapta az arcomat. - Milyen órátok lesz? – érdeklődtem, míg összehúztam magamon a kabátomat. Jöhetne már a jobb idő, mert kínos lesz, ha pont tavasszal fogok a járdára fagyni és nem is télen.

- Semmilyen - vonta meg a vállát Bálint röhögve, amikor látta, hogy elképedek. Ennek a kettőnek sosincs órája, amikor én szívok. Valami illegális dologban tuti benne vannak, vagy szimplán nem járnak be. - Neked talán van Hercegnő?

- Jaj, de nagyon vicces vagy. Képzeld el, hogy van - lóbáltam meg a sporttáskámat, mert én idióta persze, hogy a kötelező tesit nem első vagy második évemben tudtam le, mint mindenki más, hanem most. Nagyon ügyesen kitoltál saját magaddal, Balla Gerda. Jár érte a taps.

- Aki béna és nem tudja le...- kezdett bele az okoskodásba Konrád, mire félbevágtam, mert nem voltam kíváncsi a monológjára.

- Oké, értem. Sziasztok – szórtak szikrákat a szemeim és inkább gyorsan leváltam tőlük, hiszen a sportközpont a campus teljesen ellentétes irányában volt, mint az ő híres neves "A" kolijuk, amerre valószínűleg tartottak, tanóra hiányában. Mondjuk erről a kettőről sose lehet tudni, hogy mégis miben mesterkednek, úgyhogy jó esetben tartottak csak vissza az ideiglenes szállásukra.

- Este találkozunk - intett egyet Bálint, majd sarkon fordultak és a másik irányba lépdelve elvegyültek a kollégiumok felé igyekvő diáksereg között.

- Mi? Mi lesz este? - kérdeztem tulajdonképpen saját magamtól, hiszen ők már elhúztak a francba, jól otthagyva engem.

[...]

- Azt hittem, hogy már nem is fogsz jönni - állt meg előttem Rékasi Gergő személyesen, miközben én a földön feküdve próbáltam összeszedni a maradék erőmet arra, hogy felvánszorogjak az öltözőig, hiszen Bertold, a cross trainer edző, egyszerűen megbolondult és szerintem a napi céljaként tűzte ki, hogy megöl engem. Hiába járunk hozzá vagy húszan, akik vagy sportszakosztályosak és kötelező nekik, vagy csak szimplán öngyilkos hajlamúak, hogy egy ilyen edzésen részt vegyenek, ráadásul még fizetnek is mindezért, valamint a bajtársaim, akik legtöbbje elsős és a tesit váltja ki vele, egyszerűen van olyan időszaka, hogy kipécéz engem, hogy most direkt megszívat a feladatokkal. Néha kezdem azt hinni, hogy valamelyik jóakaróm fizet neki. Év elején, amikor még nézegettem még jó ötletnek tűnt, mert úszni valahogy nem volt annyira kedvem, de most így visszagondolva, lehetséges, hogy sokkal jobban jártam volna vele, mint azzal, hogy konkrétan a tüdőmet nem érzem ebben a helyzetben. Vagy még a pilates is jobb lett volna, hogyha nem unnám, hiszen még tavaly anya kapott a szülinapjára valami kupont az órákra és hogy ne vesszen kárba el kellett mennem vele. Igaz, hogy halálosan untam, mert én inkább azt szeretem, amikor mindenem fáj már az egyes edzések végére, levegőt nem kapok, másnapra pedig garantált az izomláz, tehát a nagy terheléseseket vagy éppen a brutális kardiókat, de azért ez már nekem is túlzás.

- Csak nem hiányoztam? - vigyorodtam el erőltetetten, hiszen Rékasi Gergő testesítette meg azt a fajta személyt, akit legszívesebben belöktem volna még ok nélkül is a medencébe. Alapvetően szóba se állnék vele, hiszen a közös téma hiányában egy levegőt szívni vele a világ legkellemetlenebb dolga, mivel csak a puszta vizslató tekintetével képes kényelmetlen helyzetbe hozni a másikat és hiába kecsegtető nagyon az ajánlat, de köszönöm szépen, inkább nem kérnék belőle. Sajnos vagy szerencsére, kinek mi, tisztában van azzal, hogy mik a saját gyenge pontjai, amit ügyesen el is tud rejteni, valamint azzal is képben van, hogy mivel tud abszolút fölénnyel rendelkezni, amiket előszeretettel ki is használ. Lehet, hogy csak a bazinagy magabiztossága az oka, vagy csak szimplán jó önismerettel rendelkezik, de hogy ő maga már lassan egy jelzővé válik az is biztos. Főleg a vigyora, amit nagyon kevés alkalommal lehet lemosni a képéről. Tény és való, hogy nem egy visszataszító egyed külsőleg, amit én is belátok, csak a gond a tenyérbemászó stílusával van. A szemei szinte teljesen megegyezően barna színűek a hajával is, amit szerintem mindig a kedvéhez illően állít be. Ezt onnan gondolom, hogy amikor látom őt, tekintve, hogy egy egyetemre járunk, ami azért nem olyan nagy, hogy minden ismerőst el lehessen kerülni, vagy össze – vissza meredik és olyankor, hogyha a tesire is így állít be, akkor annyira nem elviselhetetlen és nem tesz megjegyzést minden megmozdulásomra. Ez lehet nála szerintem az „elegem van mindenből, leszarom" kedvet tükröző styling. A másik lehetőség, amikor valószínűleg zselével rögzíti, szabadon hagyva a homlokát, olyan mindig beszólogat, meg nevetgél, tehát ez lehet a jókedve van éppenséggel sérója. Innen legalább meg tudom különböztetni, hogy mivel is állok szemben az órán, mennyire fog kikészíteni. Természetesen az alkatán eléggé meglátszik, hogy heti többször is ellátogat az egyetemi konditerembe, ezért is van olyan jóban Bertolddal, az óratartóval, sőt már párszor a street workout pályán is láttam őt, ahogyan a háromnegyed hatkor befejeződő előadásomról kullogtam haza. Ha nem lenne elég, a viszonylag izmosabb termetét, kiemeli a felkarján, épphogy a könyöke felett díszelgő tetoválása, ami két csíkot szimbolizál, melyek körbefutnak a bőrén. Tipikusan azon személyek közé tartozik, akikre nem lehet azt mondani, hogy szimplán mosolyognak, mert a csávón ez már inkább vigyornak hat, ami egyébként aranyos lenne, ha nem lenne akkora paraszt.

Ha néma lenne, akkor szerintem még az univerzum is jobban járna.

Én meg ezekkel mégis, honnan vagyok tisztában, amikor nem igazán beszélek vele?

Ahonnan mindenki más.

Az internetről. Meg persze, amiket hallok és tapasztalok is.

Amióta drága egyetemünkön néhány túlzottan unatkozó és túlságosan is sok szabadidővel rendelkező diák megszüntette az Instagrammos mém oldalt és egybeolvasztva, megalkotta a CJE sinners nevet viselő Facebook zárt csoportot, onnantól kezdve, tájékoztatva vagyunk. Körülbelül mindenről, ami ennek a felsőoktatási intézménynek a falain belül történik. Vagy a diákjaival. Szerencsére tényleg egy beléptetési protokoll van, jó néhány kérdésre kell válaszolnia annak, aki tagja szeretne lenni a csoportban, amikre a választ tényleg azok tudják, akik ide járnak, ezáltal az is meg van előzve, hogy bármelyik tanár bejusson.

Eleinte csak nevettünk rajta, amikor különböző bulik eseményeit sorolták fel nem kímélve a balhéban szereplő személyek azonosságát, hiszen úgy voltunk vele, hogy úgyis csak kamu sztorik vannak benne. Viszont ahogy egyre többen jelezték vissza, hogy tényleg valós dolgokat írnak le, az egész egyetem elkezdte őket követni és konkrétan akkora népszerűségnek örvend jelenleg is, mint néhány wannabe influenszer. Akik pedig ott szerepelnek, mármint az híreikben, akaratlanul is a figyelem középpontjába kerülnek ideig - óráig. Unaloműzésként pedig be kell vallani, hogy tökéletes az oldal, hiszen nem hosszúak a jelentéseik, összesen néhány percet vesz el az életedből és kétség sem fér hozzá, hogy rettentő okosba csinálják, azok, akik valójában működtetik, hiszen nemcsak pletykákat jelenítenek meg, hanem számos egyetemi programot, amelyeket a kari HÖK, vagy az EHÖK nem reklámozott eléggé. Így az egyetem hivatalos oldalaira is felhívják a figyelmet, olyan, mintha valami együttműködés lenne a vezetés és a hallgatók között az informáltság tekintetében. Kész Reddit az egész.

Visszatérve innen tudok én is dolgokat Gergőről, mint sok másik hallgatóról, akiket egyébként még látásra se ismernék fel. Pluszban hozzájárul még az, hogy 2 és fél éven keresztül évfolyamtársak voltunk a gimiben és az ismertségünket én ennyiben hagytam is volna, hogyha Bertold nem dönt úgy, hogy páros feladatot csináltat és magasságban pont passzolunk. Ehhez hozzátartozik, hogy azon a napon összesen négyen jelentünk meg, így sok választási lehetőség nem akadt. Szóval párban csináltuk a feladatot és persze, amit ő lazán megcsinált, addig belőlem folyamatosan párolgott az izzadságon kívül az életerő is, sőt a végére egy plankos feladat közben kiterültem a földön, mint nagyanyám retkedék szőnyege, Gergő pedig olyan röhögőgörcsöt kapott, amikor csak úgy lehúzott a gravitáció, hogy a mai napig azt figyeli, hogy mikor égetem be magamat újra, ami valljuk be, nem valami nehéz dolog, hiszen vonzom magamhoz a kellemetlen szituációkat, vagy éppenséggel saját magamnak okozom.

- Ah, nagyon. Már megijedtem egy pillanatra, hogy nem láthatlak szenvedni és oda akkor a heti szórakozásom - mondta komoly arccal, de a szeme sarkában a nevetőráncok összefutottak mutatva, hogy magában nagyon is mosolyog.

- Eléggé szánalmas életed lehet, hogyha én vagyok benne a fénypont - dünnyögtem, míg felkaptam a földről az öltözőszekrényem kulcsát és a vizes palackomat, amiben még egyszer volt víz, de már sajnos nincsen. Pedig kifejezetten jól jött volna.

- Szóval akkor szánalmas vagy? – fordította át a saját „előnyére" a szavaimat azonnal, miközben gondolkozást tettetett. - Egyetértek ebben – jelentette ki olyan magabiztosan, mintha a rák ellenszerét fedezte volna fel.

- Nincsen neked jobb dolgod? – sóhajtottam fáradtam, mert már kezdett nagyon sok lenni belőle. - Nem tudsz mást boldogítani rajtam kívül? Mondjuk Adrit?

- Őt majd este boldogítom - bólintott elégedetten, mire én csak elfintorodtam. Szerencsétlen lányt rendesen sajnálom, hogy egy ennyire okádék emberrel hozta őt össze a sors. Nem tudom, hogy egyáltalán hogyan képesek egymást elviselni, de ez már nem is az én problémám.

- Fúú, hogy nyelne el téged a föld...- csóváltam meg a fejemet és ha szerettem volna, ha nem, egyszerűen nem tudtam nem grimaszt vágni.

- Akkor velem ragadnál jó hosszú időre. Elvégre akkor alattad is megnyílik – okoskodott.

- Jaj, Gergő, szűnj már meg legyél olyan szíves. Rendesen zsong tőled a fejem – kopogtattam meg a halántékomat, majd megkerülve őt, célul vettem a kijáratot, mielőtt még jobban lefárasztott volna.

- Szóval akkor már oda is képes vagyok bemászni? - jelent meg az arcán a tipikus Rékasi Gergő vigyor, én meg magamban számoltam el jó sokáig, hogy visszafogjam magamat és nemes egyszerűséggel, ne öljem meg őt a puszta kezemmel. - Mondjuk nem mondasz újdonságot. Sok mindenre képes vagyok ám.

- Akkor arra is, hogy eldugulj – vágtam rá kapásból.

- Sajnos az nem szerepel a repertoáromban.

- Pedig ideje lenne, nehogy véletlenül pórul járj miatta – tanácsoltam neki, míg hátrafelé lépdeltem, hogy vele szemben legyen, ugyanis akármennyire is szerettem volna elszabadulni, anya azt tanította nekem, hogyha beszélek valakivel, akkor annak sose fordítsak hátat. Most viszont erre hiba volt hallgatnom, hiszen ahogyan konkrétan tolattam hátra, nekimentem egy lánynak.

- Ugyan már Gerda. Én nem vagyok olyan szerencsétlen, mint egyesek - nézett rám lesajnálóan, utalva a manőveremre.

- Bocsi – fordultam a lány felé, aki csak mosolyogva legyintett egyet, hogy nincsen semmi baj. - Fúú, hogy egyre jobban nőne körülötted egy meteor árnyéka - szűrtem ki a fogaim közül, szépeket kívánva Gergőnek, de ő már oda se figyelt rám, mert ahogy visszafordultam, már a többi sportszakosztályossal röhögcsélt nagyban.

[...]

Egy jó hosszú nap után, amikor az ember sikeresen végigszenvedte az összes óráját, nem kapott idegösszeomlást se tesin, se pedig a munkahelyén, attól, hogy a lány, akivel be van osztva arra a napra, éppenséggel nem hajlandó a próbafülkékből kipakolni az ott hagyott ruhákat, azzal az indokkal, hogy undormány és neked kell körülbelül egyedül mindent megcsinálni, na akkor másra se vágysz, mint hazamenni, enni egy jót, kajakómásan lezuhanyozni, aztán átaludni majdnem egy napot. Csak ez nekem pont nem fog összejönni, hiszen már este tizenegy múlt és én meg kelek hatkor, hogy beérjek a reggeli dugó miatt az első előadásomra, szóval fogalmazzunk úgy, hogy éppen eleget fogok tudni szundikálni. Nagyon talán.

De persze ezek csak szép tervek, vágyálmok, amik általában soha nem tudnak megvalósulni, esetemben éppenséggel Czenger Fülöp miatt, aki úgy döntött, hogyha már anyáék a fővárosban vannak a nővéremnél, akkor ő megmutatja, hogy ki is az igazi diszkópatkány, a bulik lelke. Őt ismerve, aki számos alkalommal túlzásba szokott esni, számítottam az őrületre. Hát akkor viszont tényleg majdnem egy trombózist kaptam, amikor az utolsó buszon ültem, amivel haza tudok menni és kaptam egy üzenetet Esztertől, hogy mégis hol a bánatban vagyok, mert a drága mostohabátyám nagyon elengedte a féket. Még önmagához képest is.

Megfordult a fejemben, hogy leszállok és vissza gyalogok a plázába vagy esetleg az egyetemre, keresek magamnak egy kis kuckót és én ott fogok eltölteni azt a maradék időt, amíg a napjaim monotonitása újra kezdetét nem veszi.

Hogyha Fülöp előre szólt volna, hogy "helloszia én itt gigabulit tartok, taka van, ha nem tetszik", akkor simán megoldottam volna, hogy még az utcánk közelébe se kelljen mennem, de így az éjszakába nyúlva már hova mehettem volna. Ott lett volna Eszter, aki tuti megengedte volna, hogy a koliban aludjak, vagy esetleg a munkatársam Ilda, sőt, ha szépen kérem, akkor még Stefánia is. Utolsó mentségemként az apám jutott még eszembe, hogy nála is meghúzhatnám magamat, de ez az ötlet amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el vetettem. Ez az utóbbi opció nem is kerülhet számításba.

Egyetlen dolog érdekelt még, hogy Fédrával, a közös húgunkkal mégis mi a szart kezdett, mert az tuti, hogy anyám meg az apja, Andor, azzal hagyott itt minket, hogy amíg ők távol vannak, abban a három napban, addig mi vigyázunk rá, szóval úgy osszuk be a programjainkat, ehhez képest pedig halvány lila sejtésem se volt, hogy mégis merre lehet.

Így totális rémeket látva magam előtt, lépdeltem hazafelé, hiszen hogyha Fülöp elengedi magát, annak soha nem lesz jó vége. Sőt azt is kinézem belőle, hogy elküldte Fédrát aludni és szegény kis öt évesnek még füldugót is beleoperált a fülébe, nehogy felkeljen a hangokra. Mert amúgy mintha egy bulit olyan könnyedén és egyszerűen át lehetne aludni. A félelmem pedig teljes jogos volt, mert ahogy a hárommal mellettünk lévő ház előtt sétáltam felfelé a dombon, már hallottam valami borzalmas tuc-tuc zenének a kiszűrődését, valamint, hogy a kapunk előtt páran fújták az ég felé a cigifüstöt és az ablakokon keresztül különböző színek villantak fel időközönként. Csoda, hogy a szomszéd, Béla bá még nem hívta ki a rendőröket, mert én a helyében már réges régen megtettem volna. 

A bejárati ajtónk persze tárva - nyitva volt, csakúgy, mint a kapu, ha lett volna kutyánk akkor pedig egészen biztosan kereshettük volna, mert 1010%, hogy kiszökött volna. Ahhoz képest, hogy milyen rettenet állapotban volt a házunk, amikor reggel elmentem órára, mindenfelé körülbelül minden szétdobálva, meg is látszott rendesen, hogy a rendmániás anyám nem volt itthon, Fülöp patika rendet tett. Nemhogy a rumlit pakolta el, de minden törékeny dolgot is, családi fotókat, és egyéb olyan kacatokat, amiknek az eltűnése vagy eltörése, nagy galibát okozott volna. Mindent áttologatott, elrakta a párnákat, plédeket, a hülye még a tévét is kiszerelte és az így megüresedett helyre, hangszórókat helyezett ki. Ez mind szép és jó, csak kíváncsi vagyok arra, hogy holnap majd ki fog mindent visszarendezni, merthogy én biztosan nem.

- Itt van végre az én emberem!! - üvöltötte el magát Fülöp, ahogyan észrevett és egy műanyag felespohárral igyekezett felém. Az elképzelt állapot, azonban fel sem ért azzal, ami valójában fogadott. Fülöp konkrétan szerintem nemcsak azt nem tudta, hogy milyen világon van, de hogy még a nevét se, az fix. Ha én most azt mondtam volna neki, hogy ő márpedig Elek, egészen biztos, hogy elhitte volna. És ez már a végső stádium. Innen már csak a hányás és a másfél napos alvás segíthet. Ahogyan lépdelt felém, mondjuk most ez erős kifejezés, inkább csak ténfergett, erősen kapaszkodva a kanapénk támlájába, hiszen durván jobbra dőlt el maga az ember, vörös fejével és vérben lévő csillogó szemével pluszban az akadozó beszédével, csakis a poharára koncentrált, nehogy véletlenül is egyetlen csepp kárba menjen, mert hát, hogyha kiborul, akkor bizony ő még a földről is képes felnyalogatni. - Húzóra! - karolta át a vállamat, így a teljes testének a tömegét, nekem kellett megtartani. Megvártam, amíg lenyeli a pálinkát és ahogy végigmarta a nyelőcsövét, kissé megrázkódott, míg a poharat a háta mögé dobta.

- Eddig is sejtettem, hogy valami nincsen rendben a fejedben, de most már biztos tudom - próbáltam túlüvölteni talán DJ Retkespitét teljesen feleslegesen, mert Fülöp mogorva arccal meredt egyenesen előre, oda se figyelve arra, amit magyarázok neki.

- Te is látod? Hogy bájolog ez a nyápic... - csóválta meg a fejét, én pedig követtem a tekintetét, hogy mégis min akadt ki ennyire. Mivel olyan sok embert nem ismertem a jelenlévők közül, ezért csakis a vérszerinti húgára, Lucára és annak a csávójára, Kristófra gyanakodom. Valamiért sose bírta a srácot, pedig szerintem teljesen rendben van, aranyos, kedves, nem lehet semmi rosszat mondani róla. Igaz, hogy én nem nagyon beszélek vele, Luca nem sokat oszt meg a kapcsolatáról, de az lejött abból a pár szóváltásból is, hogy a srác nem éppen a legélesebb kés a fiókban.

- Mármint Kristóf? - vontam fel a fél szemöldökömet, miközben lelöktem magamról a karját. Ennyi bőven elég is volt az élő támasz szerepből.

- Ki másról? Ide jön az én házamba, az én bulimba, azzal a nyomorult béna poénj...- kezdett bele igazából a saját maga idegesítésébe, amikor is konkrétan tátva maradt a szája. - Na álljunk meg egy szóra!!- kerekedett el a szeme, amikor látta, hogy Kristóf lecsúsztatja a kezét Luca farzsebébe. - Ez már az én tűréshatáromon is túlmegy, nem hagyhatom, hogy egy ilyen alak taperolja a húgomat. Engedj, véget vetek ennek - lökött arrébb egy fiút, aki csak kérdően nézett Fülöp irányába. A jó hír viszont az, hogy csak egyszer esett el majdnem, amíg a konyhába beért és nagyok kézmozdulatokkal ordibálni kezdett Kristóffal, akinek az arca szinte falfehérré változott. Erre Luca lendült be és igazából a két Czenger testvér elkezdte egymást ölni. Mivel úgy gondoltam, hogy elvannak, nem mellesleg kissé gáz volt, ahogyan, mint egy szerencsétlen ott álldogálok és még Esztert sem látom sehol se, inkább visszavonulót fújtam. Elvégre azt a szerepet is be kell töltenie valakinek, aki a házibuli alkalmával, inkább a szobájába zárkózik, minthogy szórakozzon. Ha meg megölik egymást netalántán a szeretett mostohatestvéreim, akkor úgyis lesz elég szemtanú, nem kellek ide tanúskodni.

- Bocs, bocsánat, khm...oké, én itt elmegyek, folytassátok csak nyugodtan... - kértem sűrűn elnézést, ahogyan lépdeltem fel az emeletre, hiszen nem is tudtam, hogy a lépcső egy ennyire kelendő hely a kapcsolatok, esetleg egyéjszakás hódítások terén.

Eszter is hol van ilyenkor, amikor kellene? Az előbb itt írogat, meg keres, aztán amikor megjelenek, akkor csak úgy fogja magát és felszívódik. Hát rohadjon meg.

A telefonomat előkapva, már oldottam is fel a zárat, hogy írjak neki, miközben azért fél szemmel figyeltem, hogy ne tapossak meg, vagy lökjek fel senkit se, majd a szobámhoz érve, benyitottam és ami ott fogadott, olyannyira ledöbbentett, hogy még a telefon is kiesett a kezemből.

Te jóságos atya úristen...

- Mi a szar? - fagytam rá a szobám ajtajának a küszöbére, amikor felfogta az agyam, hogy éppenséggel belerondítottam abba, hogy valakik úgy rendesen, módjával egymásnak essenek. A lány rémültem kapta a fejét az irányomba, még az aktuális csávója, addig ködös tekintettel mért végig. – Oké, tehát három számolok és hogyha nem takarodtok el innen, esküszöm, hogy üvegestől repítelek ki titeket... - szívtam be mélyen a levegőt, hogy lenyugtassam magamat. - ... HÁROM – kiabáltam túl a zenét és nagyon mélyről jövő hányinger kapott el. És ezek után még nekem legyen ingerküszöböm arra, hogyha a saját ágyamban pihenjek, amikor ezek ketten ki tudja, hogy mit csináltak benne? Sőt, mi van, hogyha előttük volt itt más is? Ha egyetlen kotont találok, legyen az használt, vagy bontatlan, egészen biztos, hogy lenyomom Fülöp torkán reggeliként. – Mondom MOST - üvöltöttem el magamat torkom szakadtából és hogyha ezt a hangerőt nem hallották a szomszédok, akkor süketek, mert szinte az emelet beleremegett. Nem szerettem kiabálni, de ha felhúznak vagy értetlenkednek, márpedig az üres bámulásukból pontosan ezt jött le, kénytelen voltam drasztikusabb módszerekhez folyamodni. A lány, az arcomból ítélve láthatta, hogy nagyon nem vagyok vicces kedvemben, ezért csak a felsőjét gyorsan magára kapva, a földre szegezett tekintettel, mint aki szégyelli magát, slisszolt el mellettem, míg a csávó küszöböm megállva, egyenesen lenézett rám. Tekintetéből csak úgy áradt a gyűlölet és a harag, amiért tönkretettem a programját. Hát én kérek elnézést, amiért be akarok jönni a szobámba.

- Túlreagálod...  - olvasta le hunyorogva a nevemet a munkahelyi pólóm kitűzőjéről, amit sikeresen magamon hagytam a nagy sietségemben, hogy hazaérjek. - ...Gerda.

- Húzás el innen - ismételtem magamat, mert az életben nem akartam többet ezeket látni. Elég mély benyomást tettek rám így is a kis akciójukkal, nemhogy még beszélgessek velük. - Nem mondom el többször - fontam össze magamat előtt a karomat és várakozóan neki dőltem az ajtófélfának, az tekintetemmel pedig üzenve neki, hogyha jót szeretne magának, akkor elhúz minél gyorsabban, mert nincsen kizárva, hogy megcsapkodom a végén. Amint hátrébb lépett kettőt, tartva velem a szemkontaktust, gyorsan elvigyorodtam gúnyosan, majd hozzá hasonlóan, én is hátraléptem és a becsaptam az ajtót. Az íróasztalomhoz sietve, menet közben ledobta a szőnyegemre a táskámat, felkaptam a kis tárolóba rakott kulcsot, majd elfordítottam a zárban, mielőtt rám törne valaki hasonló célzattal. Már pedig az én szobámban, mások, akik közül az egyik sem én vagyok, nem fognak nagy romantikákban lenni.

- Remek. Kezdhetek mosni - sóhajtottam egyet, ahogyan az össze – vissza gyűrt ágyneműmre pillantottam. Nem szeretném tudni, hogy mégis mióta lehetett ez a két jómadár a szobámban, azt sem, hogy miket csináltak, amíg meg nem jelentem, mint penész a kenyeren. Legszívesebben elégettem volna most azonnal Fülöp szobájában a huzatot, de majd holnap megkapja a magáét tőlem, amiért képtelen volt bezárni kulcsra a szobámat.

Már csak ez hiányzott az estémbe, hogy fertőtlenítsem a szobámat.

- Szerinted ... összeillik ...terrel? – igyekezte túlharsogni a barátnőm, Adri a hangszóróból üvöltő trash magyar zenéket, amik legtöbbször a falunapok alkalmával csendülnek éjjel kettőkor, amikor a főtér kellős közepén megy az össznépi táncmulatság, vagy a lagzikban a vonatozás, meg persze a Czenger Fülöp által összerakott playlist. Nem mondom azt, hogy bajom volt vele, mert tipikusan azok mentek, amiket mindenki ismer, vagy eredeti formájukban vagy pedig összemixelve, de néhány résztvevőnek a buliban, teljesen mindegy volt, torka szakadtából üvöltötte, nem kímélve a hangszálaikat, viszont Post Malonet szívesebben hallgattam volna.

- Tessék? – hajoltam közelebb a vállamat épphogy súroló barátnőmhöz, hogy tisztában halljam, amit kérdez.

- Tedd fel a kezed, mert én más vagyok, szakmunkás vagyok... – üvöltötte a másik oldalról hirtelen a fülembe, az egyik legjobb haverom, Dominik, aki azok közé tartozott, akik megvadultak a változó számok összességére. Csakúgy, mint a házigazda, Fülöp.

- Jó, legyél máshol az – löktem őt arrébb és magáról nem tudva, odaverődött egy másik társasághoz. Hiába vagyunk jóban és alkotja a közeli barátaim körét, ha ő bulizik, akkor nem tudja szolidan és megbolondul.

- Most miért kellett őt elküldened? – nézett el mellettem Adri, miközben az egyik, sötétbarna, inkább már feketés hajtincsét forgatta az ujjai között és sütött róla, hogy megsajnálta a baromarcot.

- Hogy ne ordítson a fülembe – zártam le ennyivel a témát. – De mit kérdeztél az előbb? Nem hallottam jól.

- Eszter meg Dexter – kiabált bele a fülembe, mire egy grimasz ült ki az arcomra. Azt azért nem mondtam, hogy tegyen halláskárosulttá. Elég az, hogy az egyetemi kocsmában az egyik csaj, akivel egy műszakban szoktam dolgozni, az ismertetőjegye, hogy időnként elüvölti magát.

- Mi van velük? – zavarodtam össze, mert nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni az említésükkel.

- Szerinted összeillenek? – lesett a két emlegetett személy irányába, akik természetesen megtisztelték a jelenlétükkel a rendezvényt. Dextert nem hinném, hogy önszántából utazott volna át a városon, csakis egy házibuliért, igaz, hogy nem ismerem őt jól, sőt összesen csak pár alkalommal beszéltem vele, de már annyiból is le lehet szúrni, hogy baromi introvertált a srác. Ahogy Adri hasonlóan, én is rájuk néztem, tükröződött róla, hogy nem szívesen van itt, de mivel valószínűleg a barátnője, Eszter a buli vendéglistáján a prémium helyen állt, így nem hagyta őt magára. Habár nem hiszem, hogy bármi történt volna vele, mert a lány, pillanatokon belül képes magát feltalálni, nem mellesleg pedig Balla Gerda legjobb barátnője, aki nevezetesen itt lakik, így nem ismeretlen a járás neki a házban.

- Szerintem ez nem az én dolgom, hogy eldöntsem – vontam ki magamat a válaszadás alól, elvégre különösebben nem is érdekelt, meg nem is volt rálátásom, hogy mégis hogyan működnek együtt. Ahogy már mondtam is, nem az én dolgom.

- Naaa, de mégis...

- Tényleg nem tudom Adri – sóhajtottam egyet. Előfordul párszor, hogy túlságosan idegesít a barátnőm a mániákus kérdéseivel, amikről nem tud leakadni. – Te egyáltalán miért foglalkozol ezzel?

- Csak érdekelt, hogy mit gondolsz. Dexter olyan furcsa...

- És az baj? – tűnődtem el hangosan.

- Nem, csak... – akadt meg Adri hirtelen, majd kínos mosolyra húzódott a szája. - ...csak nem tudom.

- Attól még, hogy neked vannak kételyeid a csávóval kapcsolatban, nem vonatkozik arra, hogy passzolnak-e vagy sem – vágtam rá egyből és mellette elnézve, észrevettem, hogy éppenséggel most vonzottuk be Esztert, aki az irányunkba igyekezett.

- Persze, csak én egy olyat srácot tudnék mellé elképzelni...

- Ki mellé? – pattant Eszter Adri mellé, akivel egyébként baráti viszonyt ápolnak. Vagy valami olyasmit a tudomásom szerint.

- Ööö... – lesett jobbra – balra, majd végül rám, hogy segítsem ki őt ebből a helyzetből, mivel, hogy éppen számváltás volt, így Eszter tökéletesen tisztán hallott mindent. Ha három másodperccel később érkezik meg, akkor bizony a Vágyom rád ment volt ezerrel. Viszont, mivel magának kereste a bajt, így csak óvatosan megráztam a fejemet a barátnőm felé, hogy oldja meg egyedül a problémáját, én szabadságra mentem. – Torinak – improvizált, amit nem ártana fejleszteni, mert ha osztályozni kellene, akkor ez egy kettest érne.

- Hát jó – vonta meg a vállát Eszter lazán, Adri arcán pedig. megkönnyebbülés rajzoldott ki. - Nem láttátok...? – fordult át tátogásba a kérdésének a második fele, köszönhetően a zenének, azonban hiába igyekeztem olvasni a szájáról, nem ment.

- Kit? – előzött be a kérdéssel Adri.

- Gerdát – üvöltötte torka szakadtából, mire még a lépcsőn ülök is felfigyeltek. - Tudod szőke, kábé ilyen magas... – mutatott a feje fölé nemsokkal, ábrázolva a levegőben az említett lány magasságát.

- Tudom, hogy ki az – szakítottam őt felébe, mielőtt teljes személyleírást adott volna nekünk az illetőről, viszont erre se Adrinak, se nekem nem volt szükségem, mivel pontosan tudtuk, hogy kiről is van szó. Nem azért, mert annyira jóban lennénk egymással, hanem részemről inkább a kényszer, ha már nemcsak évfolyamtársak voltunk a gimiben, de még közös tesiórára is járunk, ahol párban vagyunk, ha közös feladatok vannak, mivel az edző, Berti szerint magasságban pont passzolunk, meg Gerda a legjobban terhelhető, ellentétben a többiekkel, akik velünk vannak még. Adri pedig Eszter révén van vele beszélőviszonyban, hiszen a két csaj olyanok, mintha össze lennének nőve. Az esetek legtöbbjében, ahol az egyik ott a másik, szavak nélkül is tökéletesen megértik egymást, nem mellesleg még szaktársak is. Ebből kiindulva én is össze lehetnék nőve a haverjaimmal, Dominikkal, Szabival vagy Petivel, annyi különbséggel, hogy mindannyiuknak vannak egyéb barátai is, még a barátságtalan és rideg Balla lánynak, nemigen, mivel képtelen elengedni magát és élvezni az életet egy minimálisan is.

- És láttad? – pislogott nagyokat, meresztgetve a szemét.

- Aha, persze.

- Hol? – faggatott vehemensebben a kelleténél.

- Még az egyetemen – közöltem vele rezzentéstelen arccal, viszont az övé, ahogyan leesett neki, hogy mit is válaszoltam, eltorzult.

- Gergő, ne már – lökte meg a karomat Adri, mire csak egy „mi van" pillantást küldtem felé. Elvégre ez volt az igazság, Eszter meg nem kérdezte, hogy most láttam-e.

- És én azzal mégis mit kezdjek? – förmedt rám indulatosan és a hangsúlyozásában, mintha Bogdán Stefánia munkatársamat véltem volna felfedezni. Nincs mese a lány, egy élő legendával ér fel. - Most nem láttad?

- Nem – ráztam meg tagadóan a fejemet. – Szerencsére – csúszott ki a számon, Adri pedig ismételten rácsapott a karomra, csak most már egy fokozattal erősebben.

- Most miért vagy ilyen? – szólt rám és esküszöm, hogy mintha az anyám szerepébe bújt volna bele. Ő szokta kérdezgetni ezt, amikor fültanúja annak, hogy a szomszédunkat oltogatom be, akinek abból az élete, hogy a másokéban kutakodik.

- Milyen? – vártam a jellemzésem befejezését. Sok jelzővel illettek már, kíváncsi voltam, hogy mivel fog a felsorolás bővülni.

- Mocsok – jelentette ki Adri, én meg nem bírtam megállni, hogy ne törjön ki belőlem a hangos röhögés. Egyrészt önmagában nevetséges volt, ahogyan játszotta a morcost, másrészt pedig sokkal durvább sértést vártam el. Ez még azt a szintet sem éri el, amikor elgondolkozom azon, hogy eljátsszam-e a sértődöttet vagy sem. – Most ez miért olyan nevetséges? – zavarodott össze Adri a reakcióm láttán.

- Mindegy – legyintettem egyet.

- Hogy neki mindig el kell tűnnie, amikor kezd Fülöp kezéből kicsúszni az irányítás... – dörmögte Eszter és szerintem magában átkot szórt a barátnőjére. – Azért köszi. Megyek, megkeresem őt, aztán leszedem a fejét a helyéről – ismertette velünk a terveit, habár ezt sem nem kérte tőle.

- Jó – nevette el magát Adri a felhúzott Eszter látványán, majd ahogy a lány Dextert maga után rángatva egy vékony folyosó felé indult meg, felém fordult, immáron komolyabb arccal. – De most komolyan. Miért nem sértődtél meg azon, hogy mocsoknak neveztelek? – kanyarodott vissza a kreált problémájára.

- Most azt szeretnéd, hogy megsértődjek? – próbálkoztam kitalálni, hogy mi játszódhatott le a fejében, mégis milyen összeesküvés-elméleteket gyárhatott. – Mert nem igazán értem a problémádat.

- Nem – vágta rá Adri, olyan stílusban, mint aki nem igazán értette azt, hogy mit nem értek azon, amire ő gondol.

- Hanem?

- Miért találtad viccesnek, miközben ez egy sértés volt?

- Az volt röhögnivaló, ahogyan mondtad – magyaráztam neki, remélve, hogy ezen nem fog elkezdeni morfondírozni. - Meg valami keményebbre számítottam. Ez eléggé lightos volt.

- Nagyon mocsok alak vagy – bővítette ki az eredeti sértését, mire csak mosolyodva megcsóváltam a fejemet. Kicsit hajazott arra, amikor a húgom, Blanka próbál sértegetni hasonlóféleképpen.

- Nem vagy normális – öleltem át a vállát, ő pedig azonnal összekulcsolta az ujjainkat, miközben én a másik kezemben tartott pohárba kortyoltam bele, amit Fülöp azonnal rámsózott, amint meglátott.

- Inkább csak fáradt – javított ki, én pedig csak némán értettem vele egyet. A félév kezdete sose húzós, bezzeg a rá következő harmadik hét, már eléggé és a többiről ne is beszéljünk, ami pedig magával a rettenettel ér fel.

- Szia Gergő – mozgatta az ujjait az egyik lány, amit gondolom integetésnek szánt, miközben egyáltalán nem burkolva végigmért. Mindezt úgy, hogy Adri nagyon is mellettem állt.

- Hello – viszonoztam a gesztust, habár azt sem tudtam, hogy ki volt az és az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem is nagyon érdekelt. Megszoktam már, hogy olyan emberek köszöngetnek rám, akiknek a létezéséről sem tudtam addig. Ha nekik ez így jó, akkor tessék.

- Ez meg mégis ki volt? – kapott vérszemet egyből Adri és az résnyire összehúzott szemei láttán, egészen biztos, hogy mindenféle összeesküvés – elméletet gyártott és már fejben azt rakta össze, hogy kivel csaltam meg őt.

- Életemben nem láttam – vallottam be, mert nemhogy a neve, de még az arca sem volt ismerős a lánynak.

- Ahaaaa.... – húzta el a szót, kételkedve a szavaimban, amire nem igazán tudtam mit mondani. Ezért is örültem annak, amiért Viktória, de mindenkinek csak Tori, Adri egyik barátnője sietett felénk, eléggé rohamos tempóban.

- Adri!! – vinnyogta már messziről a lány, akit a leginkább gyűlölők az összes közül, leginkább a mentalitása és a rosszindulata miatt.

- De jó, hogy idejön – dünnyögtem kelletlenül.

- Hm? – hagyta figyelmen kívül Adri teljesen a lelkesedésem hiányát, habár lehet nem is hallotta a hangzavar miatt.

- Nem szállsz be a sörpongba? Most kezdjük éppen és kellene még egy ember a csapatunkba – hadarta gyorsan, maga mögé mutogatva, ahol az étkezőasztal két végében gyülekeztek páran, amit azért eléggé meredek lenne csapatnak kijelenteni a létszámból adódóan. Inkább trió.

- Biztos, hogy nem. Sőt szerintem én inkább hazamegyek – felelte a kelleténél gyorsabban Adri.

- Ah, jó – hagyta rá Tori és már ki is szúrta a következő áldozatát, hogy szálljon be a „csapatukba".

- Minden oké? – kérdeztem furán, mert eddig nem igazán említette, hogy efféle ambíciói lennének.

- Aha, miért? – válaszolt teljes ártatlansággal, miközben én csak fürkészve vizslattam őt, hátha ki tudok valamit olvasni a tekintetéből.

- Hogyhogy hirtelen menni akarsz? – böktem ki bármiféle puhatolózás és körülírás nélkül.

- Fáradt vagyok.

- Csak ennyi?

- Mégis mi más lenne Gergő? – sóhajtotta Adri.

- Hát jó – hagytam rá. Ha van valami, amiért berágott vagy elmondja, vagy nem. Én nem fogok pedálozni, főleg a semmin. – Elkísérlek – hajítottam bele a kukába a műanyag poharat és Adrival együtt a kanapéhoz léptünk, hogy a kabátunkat kihalásszuk a temérdek másik közül, amik egymásra voltak hajigálva.

- Mentek? – vette észre Ráday Konrád, az örök hű barátjával, Bálinttal együtt, ahogyan Adri kezébe nyomom a saját kabátomat és folytatom a kutakodást az övé miatt.

- Aha, visszakísérem a koliba Adrit – biccentettem egyet a barátnőm felé, aki csak óvatos mosolyra húzta a száját.

- Mi is lépünk nemsokára, habár megnézném, ahogyan Gerda hazaér és így látja Fülöpöt... – horkantott egyet Konrád, én pedig felkapva a fejemet, szemügyre vettem, hogy az illető jelenleg éppen mit is művelt. Egy bazinagy zászlót, amin valamelyik focicsapat logója díszelgett, lóbálta izomból jobbra – balra, ütemre. - ...de inkább jobb ötlet jutott eszembe – folytatta Konrád egyből. Habár meg tudtam érteni, hogy miért is érdekelte ennyire az említett lány reakciója, mert én is megnéztem volna, hogy egy jót röhögjek, de azért van egy fontossági sorrendem nekem is, amin Adri feljebb állt, minthogy mások nyomorán vihorásszak.

- Micsoda? – érdeklődtem tőle, mert az csak jó lehet, hogyha egy ilyen lehetőséget eldob magától.

- Felhúzni a kék hajú ördögöt – csillant fel a szeme Konrádnak, akivel azóta lettem jóban, amióta gyakran megteszi ezt a tevékenységet, mialatt én dolgozom. Beszélgetőpartner hiányában, pedig a vele való eszmecsere is tökéletesnek bizonyult. - Beszállsz?

- Idegesítsük fel, az alapból labilis idegű Stefit, akivel én együtt szoktam melózni és később megkínozhat bosszúból? És ez egy program lenne? – gondolkoztam hangosan, vagyis inkább csak tettettem, mert eléggé egyértelmű volt, hogy ilyenekre kapható vagyok. Szeretek irritáló alak lenni. – Még jó, hogy.

Adrival párhuzamosan Konrád arcán is egy simán leolvasható véleménynyilvánítás jelent meg. Míg az utóbbin a puszta elégedettség és az „ez az én emberem" kombinációja, a barátnőmén az elképedés, hogy én ilyenekbe hajlandó vagyok asszisztálni.

Hát üdv a hobbijaim körében.