Teleportálni szeretném magamat.

Sőt egyenesen muszáj.

Teleportálni KELL magamat.

Nem volt elég Stefi visszafojtott dühöt árasztó tekintete, várva a válaszomra, a nyakamba kaptam még Eszter értetlenkedő pillantásait is, sőt Hunor elkezdett a vállam felett leskelődni, hogy képben legyen mi is történik, azonban nem látta a telefon képernyőt, így nemes egyszerűséggel elkezdett lefelé nyomni vagy rá ugrani a hátamra, csak nem tudtam eldönteni pontosan mi is volt a célja. Viszont egyiknek sem örültem.

- Na? - dobogtatott minimálisan az egyik lábával Stefi türelmetlenül.

- Mi na? - tettettem a hülyét, mintha nem érteném, mire célozna. Mondjuk eléggé egyértelmű volt az az üzenet, amit kapott a Bogdán lány Ninától, hogy "Hallod Gerda és Gergő összejöttek a héten? Mert Kristóf nagyon valami ilyesmiről magyarázott".

Feljegyzés magamnak: segíteni Fülöpnek megkeseríteni Kristóf életét.

- Én is ezt akarom tudni, hogy mi na - csillogott Hunor szemében a felismerés, hogy itt valami pletykaalapanyagkként szolgáló dologról lehet szó.

- Neked semmi na nincsen - szólta le egyből az ikertestvérét, anélkül, hogy rápillantott volna, ugyanis a szürkének ható szemeivel mintha bepróbált volna a fejemben olvasni, amitől egyszerre voltam feszült és éreztem magamat kellemetlenül. Kezdem érteni, hogy miért mondják Stefire, azokat, amiket szoktak és miért nincsen sose óriási balhé, amikor ő dolgozik.

- Nem igazán értem a helyzetet - próbált felzárkózni Villő, akit annyira lekötött Lénárd, hogy jóval később vette része a hangulatváltozást.

- Nem - vettem erőt magamon, mert a lapulásom, egyre inkább feltűnővé vált.

- Hát ezt mondom én is, hogy nem - bólogatott hevesen Villő, aki szerinte teljesen abban a hitben volt, hogy arra reagáltam, amit ő mondott.

- Te milyen nemet mondasz? - kapta Hunor Villő felé a fejét. Komolyan, hogyha megelevenedne, hogy kinek mégis mi menne a fejében, egészen biztos, hogy kérdőjelek tömkelege úszna felettünk.

- Most ki mit mond? - zavarodott össze Eszter teljesen, aki hiába próbálta nyomon követni az eseményeket, totálisan elveszett. Ha ő ennyire elvesztette a fonalat, bele se merek gondolni, hogy Hunor fejében mi játszódhatott le. Szerintem ő fel sem vette a ritmust, nemhogy elveszítette volna.

- Szóval nem? - húzta össze résnyire Stefi a szemét, ami már az extra vallatós nézései közé tartozott. Természetesen ő meg én voltam az, akik pontosan tudták, hogy mi is zajlik éppen, míg a többiek csak úgy jelen voltak. Meg Nina, de szerencse, hogy nem volt itt, mert a vérbeli Bogdán lánnyal meg egy gyengébb verziójával nem tudom, hogy mit kezdtem volna egyszerre. Mert oké, hogy Eszterrel szoktunk leművelni mi is megmagyarázhatatlan dolgokat, de közel sem olyan súlyosakat, mint ők ketten.

Oké Gerda, nincsen semmi baj. Megy neked a hazudozás pókerarccal. Ha Konrádot képes vagyok mindenféle baromsággal beetetni, aminek több, mint a fele nem igaz, akkor Stefi sem okozhat problémát. Most az, hogy egy hetedik szenzora van a lánynak, hogy kiszúrja, amikor át akarják őt vágni, teljesen mértékben részletkérdés.

- Nem - vontam meg a vállamat és a lehető leglazább, legtermészetesebb hangszínnel válaszoltam, mintha csak arra a kérdésre adtam volna a választ, hogy szeretem-e az apámat. - Nem tudom, hogy Kristóf ezt mégis honnan szedte, de jó tudni, hogy ennyire unatkozik és ráér teóriákat gyártani. Majd szólok Lucának, hogy kösse le valahogy - spékeltem meg egy unott szemforgatással is, hogy biztosra menjünk.

- Ahaaa - húzta el a szót Stefi, ami nála szintén megkérdőjelezhető, hogy most hitt nekem vagy éppenséggel nem.

- Ki az a Kristóf? - igyekezett felzárkózni Hunor.

- Pontosan egy akkora kretén, mint te - törte meg Stefi a gyanakvós nézését, amit egy fél sikernek könyveltem el. Ezt használtam ki gyorsan, hogy Eszterre nézzek rá, aki nagyjából összerakhatta a kockákat és csak egy alig észrevehetőt bólintott, hogy szerintem okéra hoztam ki a helyzetet. Már ez is valami.

- Most ezt a szívemre venném és nem szólnék hozzád egy darabig ezért a beszólásért, de nem vagyok most olyan kedvemben - felelte viszonylag diplomatikusan Hunor.

- Pedig milyen jó lenne - sóhajtott egyet Stefi. - Engem már csak az érdekelne, hogy Kristóf, oké, hogy pihentagyú, de mégis miből gondolhatta ezt? Mert biztosan volt valami alapja neki - kanyarodott vissza az eredeti témához. Ezek szerint mégsem úszom meg ennyivel csak.

- Gerda akkor átnézed nekem, hogy hogyan van a garancia a cipőmre? - nyomta el, majd pedig belehajította a kukába a csikket Dávid, aki eddig, szokásához tartva magát, csak csendben szemlélődött, mindenféle véleményt megtartva magának.

- Ha? - zökkentett ki hirtelen a csávó a gondolatkörömből és kissé zavarodottan néztem rá.

- Tudod garancia, amiről beszéltük reggel - felelte ugyanolyan nyugodt hanggal, mint az előbb. Minimálisan vonta fel az egyik szemöldökét és mozdította el a fejét Stefi irányába. Szinte észre se lehetett venni, szinte.

- Jaj tudom - kapcsoltam, hogy ismét megszállta őt a szentlélek és kihúz a szarból. Csodás képességeinek az egyike. Ráadásul ezért sokkal tartozom neki.

- Tönkrement a cipőd? - érdeklődött Stefi egyből, mintha csak "szagot" fogott volna.

- Ja.

- Mit csináltál vele?

- Én? Semmit - vonta meg a vállát.

- Akkor csak úgy tönkrement? Azt hogy? - hőkölt hátra Stefi gyanakvóan.

- Azt nem mondtam, hogy én tettem tönkre, csak, hogy az enyém - magyarázta Dávid fapofával.

- Óó - esett le Stefinek a nagy helyzet.

- Ja - ismételte meg magát Dávid újból, majd felém fordult. - Fent van a koliban, feljössz gyorsan átnézni? Mert nekem még órám lesz ezután.

- Persze - kaptam az alkalmon, hogy felszívódjak azonnal.

- Olyan rosszak az ilyen későn kezdődőek - sajnálta meg Villő azonnal a srácot. - Milyen lesz? Valami szivatós legalább?

- Fogalmam sincs - legyintett egyet Dávid lemondóan. - Este találkozok még veled - intézte a szavait Stefihez. Gondolom közös műszakban vannak. - Mindenki másnak meg örvendtem - adta meg a végső szót.

- Sziasztok - intettem egyet úgy általánosságban, mindenkinek címezve.

- Gerda majd küldd már át az anyagot. A mostanit - nyomta meg Eszter az utolsó szót, én pedig csak bólintottam egyet, jelezve, hogy "vettem az adást". Magyarán számoljak be, hogy mi történt az elmúlt percekben, hogyha nem leszek olyan helyzetben, mint most.

- Mindenképp - ígértem meg neki és Dávid nyomába eredtem. Ahogy még visszanéztem egy másodpercre Stefin nagyon nem az elengedés nyomát lehetett látni, épp ellenkezőleg. Beindultak nála a fogaskerekek rendesen és hiába magyarázott neki valamit nagyon Hunor, szerintem meg se hallotta, hiszen a száját kissé beharapva, mert utánunk, teljes extázisba kerülve. - Tényleg lesz órád még? - kérdeztem Dávidtól, ahogyan egyre inkább távolodtunk el a többiektől.

- Nem, de ha lenne se mennék be rá - vágta rá szinte azonnal. - Stefániát ismerve biztosan faggatott volna még egy darabig, így radikális módszerekhez kellett folyamodnom.

- Köszi egyébként, ezt a kimentésszerűséget- mosolyogtam el hálásan.

- Ugyan már, rendesen szar volt hallgatni, ahogyan kihallgat konkrétan - vonta meg a vállát.

- Odafigyeltél egyáltalán? - lepődtem meg, mert abban a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy semmi más nem köti le a figyelmét, mint figyelni az általa kifújt füstöt.

- Persze. Attól még, hogy nem kapkodom a fejem tátott szájjal, mint Hunor, meg vágok pofákat minden egyes elhangzott információmorzsára, hogy mutassam a világ felé a ledöbbentségemet, ahogyan dolgozza fel az agyam, még nagyon is figyelek - ismerte be őszintén. - Lehet többször is, mint kellene.

- Azért ezt jó tudni - nevettem el magamat, mert így visszagondolva nagyon sok olyan alkalom volt, amikor azt hittem senki nem figyel, erre kiderül, hogy Dávid akkor is képben van, amikor azt az ember nem gondolná. - Gondolom azt is összeraktad, hogy min akadt fenn ennyire Stefi.

- Nyilván. Nem olyan nehéz, tekintve, hogy egyetlen dolog miatt van rádszállva. Ha Konrád lenne a helyedben, ott bonyolultabb lett volna összetenni a képet, mert ott tényleg akármi lehet a háttérben, de így a két agysejttel rendelkező személynek is világossá vált volna a helyzet. Mondjuk azt azért megnéztem volna, hogyha helyettem Stefi toppan be a koli konyhába és nem én.

- Juuj - ráncoltam a szemöldökömet, ahogyan megelevenedett előttem a kép. - Lehet a serpenyővel hadonászott volna.

- Elképzelhető.

- Mindegy, azért köszi még egyszer. Jövök neked ezért, meg a gólyatáborosért is - utaltam vissza, hogy akkor is kihúzott a szarból, most is és ki tudja még hányszor fog. Dávid olyan, mint egy őrangyal.

- Hagyjuk már ezt Gerda - legyintett egyet Dávid lemondóan. - Fordított esetben te is megtetted volna, nekem ezek számítanak. Nem az, hogy ki mit csinált a másikért és majd behajtani azt rajta.

- Egyeseknek pedig ez sokat jelent - csúszott ki a számon hirtelen.

- Ja, csak én nem vagyok Ráday Konrád.

- Szerencsére. Belőle ez az egy is bőven elég - mondtam ki őszintén. - Kérdezhetek valamit?

- Várom - mutatta felém a tenyerét, amolyan "hallgatlak" stílusban.

- Amikor Dominik kérdezte, hogy rá is varrnál-e és mondtad, hogy keressen valakit, aki a szakmában dolgozik, azt hogy értetted? - jutott eszembe ez, ami annyira homályos volt, hogy elképzelésem volt, mire gondolhat. Főleg úgy, hogy közben, hogyha Gergő kéri akármikor, és nem viccelek, tényleg bármikor, hajnalban vagy az éjszaka közepén is, megcsinálja neki.

- Úgy, hogy keressen egy tetováló szalont, ott megcsinálják neki - felelte, mintha ezzel bármennyire is kisegített volna.

- Oké, ezt értem én. De akkor te hogyan csináltad meg Gergőnek? Hogyha nem dolgozol, mint tetováló? Mert én azt hittem eddig, hogy részmunkaidőben az vagy, de felvilágosított Rékasi, hogy nagyon nem - fejeztem ki jobban, hogy mégis mire vagyok kíváncsi, hogyha már nem értette meg az előbb.

- Van róla papírom, hogy tetováló vagyok, szóval lehetnék az hivatalosan is, de nem lehet. Régebben amúgy tényleg részmunkaidőben dolgoztam egy szalonban a belvárosban, néha vissza - vissza járok még, besegítek esetleg, meg a barátaimnak én csinálom - adott végre egy hosszabb választ Dávid, aki valljuk be, hogy az egy vagy pár szavas mondatok királya.

- És ezt csak úgy engedik? - lepődtem meg, hiszen azért ez nem mindennapi szokás.

- Az egyik apámé a hely - sóhajtotta Dávid. - Szóval igen. Meg van engedve nekem.

- Az egyiké? - akadtam meg az egyik szaván.

- Ja.

- Miért több is van?

- Jóval, mint amennyi kellene.

- Elváltak a szüleid? - pislogtam nagyokat az újabb és újabb információk feldolgozása miatt. Nagyon durva, hogy mennyi mindent nem tudni erről a srácról, sőt ha jobban belegondolok, akkor ő az így a baráti körünkből, akinek csak a neve a biztos és igazából semmi más.

- Is.

- Ezt most nem igazán értem - vallottam be egy kínos nevetéssel megspékelve.

- Nem is baj. Szeretek vissza járni amúgy - terelte el cseles a témát, mintha érzékeny pont lenne neki ez. Én meg mégis ki lennék, hogy a családjáról faggassam?! Pontosan ő az a személy, aki azt nem akar, nem is fog megosztani másokkal. - Kinek mi az unaloműzés.

- Az, hogy kivarratod magadat?

- Az emberi test olyan mint egy üres sablon. Mindenki maga dönti el hogy mit akar vele kezdeni.

- Persze, nem ezért mondtam - mentettem magamat, mielőtt azt hinné, hogy elítélem vagy valami ilyesmi. - Csak olyan furcsa.

- A tervezés része a legjobb. Kitalálni a mintát, vázlatokat csinálni...

- Ezeket te rajzolod meg? - szakítottam félbe hirtelen. - Azt hittem, hogy csak random kiválasztasz valamit és ennyi.

- Aha, én csinálom. Nyilván nem olyan nagy eresztés, de a sablonokat próbálom olyanná alakítani, hogy az nekem megfeleljen. A saját ízlésemhez igazítani. Amivel elégedett vagyok, az mehet bárhová - mutatott végig magán.

- Érdekes.

Nem mindennapi egy ember ez a Dávid az egészen biztos. Durva abba belegondolni, hogy minimális ismertetőjegyek birtokában milyen képet alakít ki egy személyről a fejében a másik, ami alapján kezeli őt. Aztán minél inkább ismeri meg, annál inkább dőlnek meg ezek a képzetek, sőt a valóság totális ellentétét tükrözi a fejben megalkotottaknak. És pontosan Dávid erre a tökéletes példa.

Egyre és egyre furább, minél többet tudok meg róla.

[...]

- "He was sunshine, I was midnight rain"- dúlolásztam a szobában a laptopomból üvöltő Taylor Swift számot, miközben felnyalábolva az összes, padlóra kidobált ruháimat, a nem létező tánctudomásom produkálva helyeztem át egy nagyobb részét az ágyamra, hogy alaposabb szanálás vegye kezdetét.

Szeretek időnként megszabadulni a felesleges holmiktól. Egyeseket, mint például az anyámat is, teljesen kiakaszt már a szanálás gondolata is, mert mindig valami emlék köti az adott, megszabadulásra váró tárgyhoz, ami indokként szolgál a megtartásához. Ezért is van annyi kacatunk, mert képtelen megválni néhánytól. Na, én nem ilyen vagyok. Az én szememben a tárgy az tárgy, az emlék, pedig nem hozzá kötődik az esetek legtöbbjében. Nem olyan, mint egy telefonmadzag, amit ha elvágsz, megszakad a kapcsolat. Attól még, hogy kidobok valamit, az emlék a fejemben marad. Ha meg elfelejtem, nem is olyan számottevő és fontos, mint amennyire azt hittem.

Így pedig, hogy nem kellett mennem dolgozni végül, viszonylag hamar letudtam az óráimat, tanulni sem kell még, nyugodtan, bármiféle lelkiismeret- furdalás nélkül fordíthattam erre az időmet, később úgyis esélytelen lesz.

- Húha - húztam el a számat, hogyan visszafordulva, szembe találtam magamat a még nagyobb káosszal, amit a szőnyegemen hagytam. Lehet mégsem volt jó annyira kiváló ötlet a szelektálás, tekintve, hogy lassan elvesztem a leselejtezett ruháim között. - Ez így nem lesz jó - vakartam meg a tarkómat, mert oké, hogy tele lett az ágyam, de konkrétan a szőnyegem már ki sem látszott, a telefonom azt sem tudtam hol van, ami kínos, mert Gergő jön át és mondta, hogy majd ír, ha itt lesz előttünk. Azt meg nem akarom, hogy Ica mama engedje be vagy Andor.

- Hallood... - csapta ki az ajtómat hirtelen Luca, de ahogy bejött a káosz kellős közepére, megtorpant és tanácstalanul nézett körbe. - Mi van itt? - mutatott körülbelül az egész szobámra végig.

- Baj - sóhajtottam egyet, miközben igyekeztem a fejemben kialakítani valamilyen rendszerszerűséget. - Szerinted oda pakoljam át a nadrágokat... - böktem először a fotelem melletti üres részre - ... ide a felsőket... - folytattam a mutogatást a komódom felé - ...az ágyra meg a pulóvereket? Vagy hogy csináljam, hogy ne nyeljen el a sok cucc, de közben átlássam?

- Ezeket akarod eladni? - kérdezett vissza Luca egyből.

- Nem mindet, de ezek közül sokat - halkítottam lejjebb a zenét, hogy halljam, amit mond. Kivételesen a laptopom nem tűnt még el a sok lom között.

- Az úgy jó, hogyha átpakolászod, ahogy mondtad - erősítette meg a gondolatomat.

- Na akkor jó - roppantottam ki az ujjaimat és feltérdelve az ágyamra, kezdtem kihúzogatni a kupacból a nadrágokat.

- Ezt csinálom én - szállt be Luca is, hogy azért haladjunk, mert nem volt kizárva az, hogyha Gergő hamarosan betoppan, akkor befogom őt pakolászni, ha akar, ha nem. - Lomizhatok közben?

- Vigyed, ami kell - vontam meg a vállamat. - Mit is akartál mondani?-  jutattam eszébe, hogy nem éppen ezért jött, hogy segítsen nekem, hanem valami konkrétért.

- Te láttad Fülöpöt ma? Mert most hívott fel Fédra, hogy olyan furcsa - kanyarodott rá Luca, hogy miért is jött át hozzám.

- Fülöp alapból furcsa, ezen nem kell azért meglepődni - vágtam rá kapásból, hiszen vannak eléggé random húzásai a gyereknek, amihez idővel hozzászokik az ember és már nem akarja tudni az okát, de attól még ugyanúgy meglepi.

- Jó, de a szokásosnál is furább. Ha nem lenne valami extra helyzet, szerinted Fédra telefonálgatna nekem? - dobta be az adu - ászt Luca, mire csak egy bólintással ismertem el, hogy ebben van valami. - Ezt lopom - lóbált meg egy kékes kötött pulcsit, amit szerintem még én is anyától csórtam el.

- Felőlem. Beszélni nem beszéltem vele, sőt látni se láttam, csak Gergő mutatta, hogy letolta a haját és tőle kérdezgette, hogy szerinte mégis hogyan áll neki - forgattam a szememet unottan.

- Hogy tessék? - ütötte meg Luca meglepett hangja egy teljesen másik skálának viszonylag magas pontját.

- Te nem tudtad? - döbbentem le én is.

- Nem - pislogott nagyokat.

- Azt hittem, hogy te nyírtad le neki - vallottam be, hiszen Fülöp érzéke a hajakhoz a nullával egyenlő.

- Én ugyan biztosan nem. Nincsen meg képen? Mennyire borzalmas? Ki tudom őt röhögni? - bombázott a kérdéseivel Luca folyamatosan.

- Igazából szerintem nem áll neki rosszul. Ilyen kis tüsi... - próbáltam neki körbeírni, hogy mégis milyen stílusút képzeljen el, aztán beugrott egy nagyon jó hasonlat. -...olyan mint az Outer Banksből Rafe-é a 3. évadban - csettintettem egyet büszkén, mintha bármit is elértem volna vele.

- Az tényleg nem olyan rossz. Csak az necces, hogy neki hogyan áll.

- Majd úgyis meglátod. Engem csak az érdekelne, hogy mi vette rá, meg hogy ki nyírta le neki, hogyha nem te - dobtam le az adag culát a kijelölt helyre és körbepillantva a szobán, egyre inkább rendeződtek a dolgok. - Böbe ennyire nem készíthette ki pár óra alatt.

- Hááát...

- Vagy mégis? - fordultam vissza Luca felé, olyan tekintettel, ami azt sugallta, "várom mi történt". - Ez csak dráma kérdés volt, mik voltak? Anya nagyon nagyon nagyon széles körvonalakban hadarta el.

- Igazából semmi extra. Közölte, hogy látta az Instán mennyire elvagyunk, ő meg erre járt...

- Erre járt késő este teljesen véletlen mi? - szakította félbe és szinte csöpögtek a szavaimból a cinizmus cseppjei.

- Nekem mondod? Akkora kamu duma. A vonaton vagy repülőn, bánom is én mivel jött, milliószor jobbat is ki tudott volna találni - értett velem egyet azonnal Luca. Azért ettől még az apám is jobb hazugságokat szokott magyarázni, pedig azok is siralmasan észrevehetőek. - Az egészben az volt a legkínosabb, hogy úgy faggatott minket, ha egyébként a mindennapokat együtt töltenénk és tudod, ahogyan Szabina szokott. Csak vele ellentétben Böbe nem tudja, hogy kikről van szó, meg miről, azt is meg merem kockáztatni, hogy fogalma sincsen arról, hogy milyen szakon vagyunk meg végeztünk-e már egyáltalán.

- Nem tudom, hogy melyik szülőtípus a jobb a rosszabbikak közül. Az enyém, aki minden követ megmozgat, hogy megkeserítse az életemet és soha nem tekintett rám úgy, mint a gyereke, de azért jelen van, ha akarom, ha nem, így vagy úgy az életemben vagy a tiétek, aki lelépett még korán, négy évente egyszer felbukkan személyesen, amúgy meg néha felhív, de egyébként halvány lila gőze sincsen arról, hogy kik vagytok, mik vagytok? Nehéz kérdés - tűnődtem el, mert nyilván egyik opció sem jó, de ha választani kellene, nem tudnék dönteni.

- Én még mindig az enyémre szavazok. Nekem nem kellene olyan apa, mint neked Nándi - passzolta el azonnal Luca az egyik opciót.

- Kösz - horkantottam egyet. Megnyertem vele a főnyereményt egy teljesen másik fajta lottón az is biztos.

- Inkább legyen Böbe olyan, amilyen, de legalább nem aláz meg mindig - mondta el röviden a véleményét, amivel nem tudtam vitatkozni. Teljesen igaza volt. Inkább legyen egy, de rendes szülőn, mert azért Andor az egyik legjobb apafigura, akivel eddig valaha találkoztam, meg azért anyám is odateszi magát, habár van egy stílusa az biztos, viszont ne legyen úgy kettő, amelyik közül az egyik folyamatosan lehúz. - Meg is lepődtem, hogy tegnap este nem szóltál be apádnak. Pedig Axellel előtte kitárgyaltuk, hogy melyik bomba fog hamarabb robbanni és a tietekre tippeltem.

- Köszönd Gergőnek - javasoltam neki azonnal. - Annyira jó tudni, hogy ennyire alábecsüli a tűrőképességemet az egész család egyébként - jegyeztem meg, mert azért szembetűnt, hogy nemcsak ő, de többen is, köztük anya is szóvá tette reggel.

- Mert a gyakorlat ezt mutatja. Most ez olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy Fülöp nem szól be Kristófnak, amikor nálunk van, amikor tudjuk jól, hogy ilyen soha nem lesz - okoskodott egyből, míg átdobta nekem az egyik felsőt, amelyik a felém közelebb eső kupacba tartozott.

- Tényleg - csettintettem egyet a felismerés jegyében. - Utálom Kristófot - jelentettem ki őszintén.

- Már te is? - sóhajtott egyet Luca fáradtan. - Miért van az, hogy az én barátomat az első pillanattól kezdődően utálja kollektíven az egész család, ezzel szemben a tiédet egyetlen másodperc alatt megszeretik?

- Gergőnek egy idegesítő szokása, hogy hamar megkedvelteti magát az emberekkel. Kristóf meg szimplán idióta - vallottam be, tudva jól, hogy Luca ilyeneken nem sértődik be. - Nem mintha Rékasi nem lenne az, de legalább nem veszélyesen és menthetetlenül hülye - raktam hozzá gyorsan, mielőtt még szentté avatná a csávót a fejében a mostohatestvérem, hiszen attól mérföldekre távol áll. Ha tudnák, hogy miket képes leművelni, akkor lehet, hogy nem vágnának hozzá jó képet.

- Tényleg két külön kategória a kettő, mit csinált most az enyém, hogy megutáltad? Pedig benned volt az egyetlen reményem, mert még Fédra is utálja.

- Az már súlyos - kuncogtam magamban a hír hallatán. - Mivel érdemelte ki?

- Nem adta neki oda a szekrényről a nyalókáját, mert Szabina feltette az egyik magas polcra, amit nem ér el. És erre elátkozta - mesélte Luca.

- Fédra Kristófot vagy fordítva? - akadtam meg egy aprócska részleten.

- Nyilván Fédra őt. Valami olyasmit magyarázott, hogy a vadkacsák tépjék ki a haját, de nem értettem tisztán, mert csattogott közben.

- Nem vagyok meglepve - jelentettem ki, mert ebben a házban minden is előfordulhat. - Kristóf meg nagy pletykás, hogy rohadjon meg. Miatta majdnem megkínzott Stefi.

- Mit művelt le?

- Én nem tudom, hogy kiknek magyaráz össze - vissza, meg mit, de Nina fülébe jutott, hogy én meg Rékasi összejöttünk, mire ráírt Stefire, ő meg pont velem volt és hát nem nézett szépen - fogalmaztam finoman, hogy konkrétan a vérem majdnem megfagyott.

- Ami valljuk be, igaz is.

- Azt tudom, de ők nem tudják. Nyomós indokból.

- Az nem nyomós indok, hogy addig húzod a nagy bejelentést, amíg le nem jár az utolsó fogadási időpont is - kötött belém egyből Luca.

- Te nem akarod látni, ahogyan Konrád is meg Stefi is elbukik ugyanúgy valamin? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdően.

- Jogos, tévedtem. Ez nyomós indok.

- Na látod. Ha ennek meg keresztül húz Kristóf, amit olyan szépen kiviteleztem eddig, én is keresztül fogok neki - vallottam be neki a terveimet, tudva, hogy úgysem adja tovább. - Úgyhogy ha szidni fog engem, akkor tudni fogod, hogy miért.

- Nem lennél egyedül ezzel.

- Megint csinált valamit Fülöp? - tippeltem, mivel ez eléggé gyakorinak számított.

- Tudtommal nem, de sose lehet tudni nála. Túlságosan lekötötte tegnap este Böbe jelenléte, nem volt eszében csesztetni Kristófot - lökött félre magának egy nadrágot is, a korábban kitúrt felső mellé.

- Azért az kegyetlen, hogy ennyire kifordította magából szimplán a jelenléte, miközben nem szólt be neki meg semmi ilyesmi.

- Jaj volt egy olyan megszólalása azért, hogy ugyanolyan édipofa mint tizenkettő évesen. Lehet ez okozta a bajt a fejében - pörgette át Luca az emlékezetében a történteket, kutatva egy okot, amit kiválthatta a testvéréből ezt a reakciót.

- Az alapból van neki - reagáltam az utolsó mondatára kapásból. - Mondjuk így már érthetőbb a stílusváltás. Habár egyesek szakítás után szoktak drasztikusan megváltozni, de így sem rossz.

- Már kitaláltam én is, hogyha Kristóffal szétmegyünk én mit fogok csinálni.

- Hosszú életet adsz a kapcsolatodnak, ha már ezt így előre kigondoltad - jegyeztem meg kissé cinikusan.

- Már régóta tervezem ezeket, le is írtam, nehogy elfelejtsem, hogy ilyenkor miket akarok kipróbálni - avatott be a részletekbe Luca, én pedig csak megrökönyödve néztem rá. Lehet ez egyfajta Czenger család vonás, hogy bizonyos esetekben furán viselkednek. - Megvolt az az opció, hogy sírjak és magamba zárkózzak - emlékeztetett vissza, amikor korábban szétmentek Kristóffal és mi vergődést levert.

- Azt nagyon is jól tudom - forgattam a szememet unottan, hiszen nem lehetett nem elfelejteni a hangulatingadozásait napról napra. - Itt voltam.

- Most másabb lesz - ígérte meg előre, habár nekem aztán teljesen mindegy, hogyan viselkedik. -  Úgyis tudom. hogyha így haladunk, mint most akkor előbb utóbb szakítani fogunk.

- Akkor miért nem teszed meg most? Miért húzod a saját meg a Kristóf idejét is? - húztam magam alá az egyik lábamat a padlón ücsörögve, miközben az összes figyelmemet Luca felé irányítottam, hiszen eléggé érdekelt a mondanivalója.

- Én a mának élek Gerda - kezdett bele a magyarázkodásba Luca - Ami most nekem jó, azt nem akarom megváltoztatni. Szeretem Kristófot, de tudom jól, hogy nem ő az, aki mellett maradni akarok örökké. Hiányzik belőle valami, amit nem tudok körbeírni, hogy pontosan mi, de érzem, hogy nincsen meg és ezt én szeretném. Sőt igénylem hogy meglegyen.

- Te tudod - hagytam rá, mielőtt mélyebben belementünk volna a világmeglátásába, amivel sokszor nem értettem egyet, mint például ezzel sem. De nem az én dolgom, hogy megmondjam mit csináljon és mit nem. Ha el akarja cseszni az életét, csak rajta.

- Teadélután van? - csatlakozott be a beszélgetésbe egy újabb személy, aki pofátlan módon, nem tudom mióta ácsoroghatott az ajtómnál néma csendben, meg egyáltalán lopózhatott fel az emeletre, de egyikünk sem hallotta az utolsó fokon megreccsenő fokot.

- Szia Gergő - vigyorgott Luca, ahogyan észrevette az ajtófélfának nekidőlt Rékasit.

- Ki engedett be téged? Ugye nem bemásztál a kerítésen? - néztem könyörgően, hogy nem legyen a válasza az utóbbi kérdésemre.

- Pixi megtámadta volna - szólalt meg Luca helyette.

- Pixi? Tegnap ugrált rá, meg vitte oda a gumifánkját - mutattam rá arra, hogy még a kutya is bírja őt. Ennyit arról, hogy milyen nagy vérengző fenevad védi a házunkat.

- Nem tehetek róla, hogy megérzi ki a jó ember - tárta szét a karját egy "ez van, nincs mit tenni" stílusban.

- Kristófot megtámadta a múltkor - tűnődött el Luca, én meg magamban elmormoltam egy "ki gondolta volnát".

- Ismétlem magamat. Nem tehetek róla, hogy megérzi ki a jó ember - utalta arra Gergő, hogy van oka annak, amiért ez az incidens megtörtént. - Egyébként Fülöp - fordult felém, megválaszolva az eredeti kérdésemet.

- Itthon van? - csillant fel a szeme Lucának és már fel is pattant a törökülésből. - Nekem látnom kell őt azonnal. Ne fotózd meg le azt a kettő pakkot, még válogatni akarok később - fordult felém fenyegetően, mielőtt kiszökkent volt a szűk folyosóra és a helyét egyből átvette a szobámba befurakvó Gergő.

- Jó - hagytam rá, majd ahogy behúzta maga mögött Luca az ajtót, a figyelmemet Rékasi felé irányítottam, aki a fotelemből a legfelül lévő felsőt kérdőn mutatta felém. - Ha szeretnéd neked adom. Megy a szemedhez - lőttem egy gúnyos vigyort az irányába.

- Kösz, de inkább passzolom - dobta vissza a kupac tetejére. - Mi volt ez a hangüzenet, amit küldtél, hogy Stefi letámadott? - vágta le magát szabad hely hiányában a padlóra.

- Mondom. Nina írta neki, hogy Kristóf ezt pletykálta, aztán ott faggatott engem - ismételtem magamat, mert részletről részletre beszámoltam neki mindenről, miközben még sétáltam hazafelé.

- És akkor Dávid menekített el onnan? Ha jól értem a dolgokat, mert nagyon gyorsan beszéltél - tisztázta le egyből a dolgokat.

- Aha.

- És bevette Stefi?

- Azt én honnan tudjam? - tettem fel a nagy, kevésbé költői kérdést, mivel nem látok bele az emberek fejébe. - Most mondanám, hogy igen, de ő Stefi, tehát semmiben nem hisz. Eszter meg hiába mutogatta nekem, hogy minden sima, kötelessége néha hazudni.

- Miért is?

- Mert a legjobb barátnőm. Néha kell a kegyes hazugság.

- Én nem szoktam a többieknek. Megmondom a frankót inkább.

- Hát azt nagyon jól tudom - dünnyögtem és szinte hallottam magam előtt, ahogyan Dominiknak szólogat be folyamatosan. El se kellett nagyon képzelni, mert szem-, illetve fültanúja voltam.

- Mi ez a dübögés? - ráncolt a szemöldökét, ahogyan a becsukott ajtó felé nézett. Tényleg, mint valami rinocérosz, olyan hangzavarral vette valaki a lépcsőfokokat, de nálunk ez mindennapi volt.

- Fédra valószínű, hogy jön fel a lépcsőn. Szokása ezt csinálni - legyintettem egyet lazán. - Megszokja egy idő után az ember.

- Szóval reggelente ne kapjak majd infarktust ettől a hangtól? - jelent meg az arcán a tipikus idegesítő vigyora, amit, annyira, de annyira le szeretnék törölni a képéről.

- Milyen reggelente? - tettettem a hülyét, mint aki nem értené, hogy miről is beszél.

- Azon a sok reggelen, amit a terveim szerint itt fogok tölteni.

- Megmondtam neked, hogy a nappaliban. Maximum - kötöttem az ebet a karóhoz, mire ő csak aprókat bólintott, afféle "jó, hogyne, persze" üzenetet suggalva felém. - Ne rázogasd a fejedet, mert ez lesz.

- Annyira tudtam!! - érkezett az ordítás egyszerre azzal, ahogyan a kilökött ajtó nekicsapódott a falnak.

- Mi van? - tört ki Gergőből ugyanaz a kérdés, mint ami megfogalmazódott az én fejemben is.

Bogdán Stefániával egyszerűen nem lehet bírni.