Kimondottan imádom a reggeleket.

Nincs is jobb annál, amikor infarktus majdnem elvisz az első ébresztőtől, amint visszaaludna az ember, szól a következő, meg az az utáni, így tovább körülbelül a hatodikig, amikor is ráveszem magamat, hogy valamennyire ideje lenne készülni, de azért még negyed órán át bámulom a plafont az életemen gondolkozva, meg azon, hogy mégis mitől lett összekoszolva, majd kivánszorogva villámgyorsan elkészülni, merthogy nem egyedül vagyok a fürdőre. Belerúgni közben a küszöbbe, nekimenni az ajtónak természetesen és amint a redőnyt felhúzom, nemcsak a fénytől ég ki a szemem, hanem Béla bá ülőgumijától is, továbbá megijedni saját magamtól a tükörben, aztán mindezek után komolyra venni a készülést. Ez ilyen mindennapos, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor futni megyek, mert teljesen máshogy működök olyankor és nem kell reggel nyolcra előadásra mennem az esetek legtöbbjében.

Ezek az örömteli reggelek viszont a tanév elején mindig, de tényleg mindig a duplájára, ha nem a triplájára fokozódnak, pláne, hogy mindannyiuknak reggelre kell mennie, ami jelen esetben is így volt. Ugyanis a megszokott évközbeni rutin, hogy milyen időközben váltjuk egymást a fürdőben teljesen elfelejtődik, mivel nem bír egyikünk se úgy felkelni, mint akkor, amikor beáll mér a szerveztünk az órarendünkhöz, így hatalmas perpatvar van ilyenkor. Nyilván tetézi, hogy Andor javában nincsen itthon, mert már elment dolgozni, anya Fédrát viszi az első napján a suliba, így nem kellene a buszt lekésni, mert ki tudja, hogy melyik tanár milyen és kizár-e óráról a késés miatt, vagy pedig sem.

- UTÁLOK MINDENKIT! - ordította Luca torkaszakadtából az emelet felől. Még mázli, hogy volt annyi eszem, hogy amikor a harmadik ébresztőt is kinyomtam, kipattantam az ágyból, felismerve előre a helyzetet, hogy ebből baj lesz, így elkerültem a Czenger testvérek tumultusát, ami a zuhanyzó körül alakult ki.

- Fogd már be, mert leszakad a fejem a helyéről - válaszolt hasonló stílusban Fülöp. - Tessék most már mehetsz, a bajszodat el ne felejtsd leszedni - szólt be a húgának egyből.

- Rántottát mama? - kérdezem kedvesen Icától, aki csak ledöbbenve ücsörgött az étkezőasztalnál, hallgatva és figyelve a teljes, nem is káoszt, mert ez finom kifejezés rá, hanem az őrültek házát.

- Hogy mit mondtál?! - visította Luca rendesen fülsértően, ezzel egyidőben pedig a ház földszintjén is hasonló vita zajlott párhuzamosan a fentivel.

- Nem, nem, nem és nem - toporzékolt Fédra, rángatva magán az ünneplős, évnyitós bűnronda és valószínű rohadt kényelmetlen szoknyáját.

- Nem kérek - húzta össze magán jobban a zöld plédet, amit magára terített gyorsan, amikor kijött hozzám. Nemcsak őt lepte meg a hideg, hanem engem is. Tegnap is hűvös volt, na de ahhoz képest ma hajnalra rendesen a lábam lefagyott, ahogy végigcsoszogtam a hideg metlakin. Így kell megkezdeni a sulit, depressziós időben, hogy a hangulatom is olyan legyen.

- Fejezd be legyél olyan kedves - vette elő anya a szigorú énjét, amit nagyon ritka esetekben szokott csak, de van, amikor kénytelen, mint például most is.

- Hát jó - hagytam rá és mint aki semmit nem érzékelt volna a pusztulatból, hozzáborítottam egy adag spenótot is, ha már csak magamnak készítettem. Amint kész is lett felvágtam még egy kis paprikát, paradicsomot, hogy fullos legyen a reggelim, majd a megpakolt tányérommal, a már előre "lefoglalt" helyemre kivánszorogtam a mamuszomban.

- Mi történik egyébként? - kérdezte Ica mama teljes sokkban, amit meg tudtam érteni. Ő még nem élte át, hogy ebben a házban mi is zajlik nemcsak az első tanítási napon, hanem konkrétan az első héten, amíg újra visszaáll a rend.

- Luca elindult a fürdőbe, mire Fülöp bevágott elé, gondolom még mindig emiatt harcolnak egymással, Fédrának meg nem tetszik a szett, amit anya kikészített neki, hogy felvegyen - vontam meg a vállamat, miközben a villámra felszúrt tojásadagot fújkáltam, hogy végre ehető legyen.

- Gerda, hol marad valami virsli vagy bacon? El fog fújni a szél - csóválta meg egyből a fejét rosszallóan, ahogyan észrevette, hogy konkrétan zöldségeket eszem csak a rántottámhoz.

- Remélem, hogy akkor jó messzire innen - motyogtam, arra ügyelve, hogy ne essen ki a kaja a számból. Igaz undorító dolog tele szájjal pofázni, de itthon vagyok, ahol meg szabad. - Szerinted amúgy... - nyeltem le a falat közben - ... Andor miért menekült el? Ő előre tudta, hogy ez lesz és direkt szervezett be magának munkát kora reggelre - magyaráztam neki, hogy a kis fiacskája mekkora szemétláda, hogy lelépett a káoszból.

- Olyan csúnya vagyok. Ez csúszik is, kényelmetlen is... - dühöngött Fédra, aki hangosan csapkodva a lábát a parkettához, drámázva jött ki a szobából. Tényleg nem lehetett valami kényelmes azok a tipikus fehér, nyálhoz hasonló anyagú harisnyák, amiket én is mindig utáltam, hozzá a még egykori évnyitós szoknyám, amit szét akartam vágni ollóval, meg szintén saját blúzom, ami minden volt csak komfortos nem.

- És kifordítva vetted fel - szólt közbe a hisztibe mama, mire a húgom csak meredt rá pislogás nélkül egy másodperc erejéig, aztán szerintem elpattant benne valami.

- Még ez is - csapott rá a szoknyára. - Kész ennyi, nem megyek sehova.

- Jó, most befejezed azonnal - dőlt neki anya fáradtan a konyhapult szélének. - Visszamész szépen átcseréled, utána meg tempósan reggelizel és indultok - közölte ellentmondást nem tűrően.

- Miért utáltok engem ennyire? - kiabált ezerrel Fédra.

- Ezt én is szoktam magamtól kérdezni - jött a hang az ajtó felől egyidőben a csapódással.

- Ezután mi jön? Hogy száraz kenyeret kapok enni? - sértődött meg vérig azonnal a húgom és magában dünnyögve visszaindult amerről jött, ezzel párhuzamosan pedig Axel jelent meg teljes alakkal a nappalinkban.

- Azt hittem már, hogy elnéztem a házszámot, amekkora csend volt, de meghallottam Fédra visítását és rájöttem, hogy minden oké - ült le mellém az asztalhoz, majd miután a kocsikulcsot lelökte mama keresztrejtvényére, egyből kivette a kezemből a villát és ami rajta volt

- Ne már - vettem vissza a kezéből az immáron üres villámat. - Ha éhes vagy van még ott, ne az enyémet dörmöld be.

- Itt? - nézett rá anya úgy, mint valami hibbantra.

- Mosasd ki a füledet, mert az elmúlt fél órában minden volt csak az nem - löktem oldalba a könyökömmel, mert már a paprikát szedte le. - Hát ezt nem hiszem el - álltam fel hirtelen, mire a székem hangosan hátraborult és a tányéromat felkapva, átmenekültem a fotelbe, ami kellő távolságra volt tőle és minden esélyem megvolt rá, hogy nyugodtan befejezzem a reggelimet.

- Ha éhes vagy, csinálhatok neked... - kapott az alkalmon mama azonnal.

- Dehogyis - állította őt le egyből Axel, még mielőtt egy kuglófot nekiállt volna sütni. - Reggeliztem már otthon.

- Én meg képzeld el, hogy még nem - szúrtak szikrát a szemeim, amiért megcsonkította azt az adagot, ami rám várt volna.

- Most is azt csinálod, úgyhogy hagyj békén - szólt be egyből, mire csak forgatni kezdtem a szemeimet és óvatosan magam alá húztam a lábaimat, ügyelve arra, nehogy kiborítsam a tányér tartalmát és a telefonomat előszedtem a farzsebemből, hogy csekkoljam mi újság van a világhálón.

- Ne fárasszatok már még ti is - rakta be a kapszulát anya a kávéfőzőbe, amit követően zúgás töltötte be a kissé már lecsillapodott lakást.

Szerencsére Axel nem jött után, hogy a maradékot is leegye a tányéromról, hanem csak válaszolgatott Ica mama kérdéseire, vagyis gondolom, mert mindkettőnek járt a szája, csak a bazihangos kávéfőzőtől nem lehetett hallani, hogy tettetik vagy valóban traccspartiznak, így én előszedtem a telefonomat, hogy nézelődjek a neten, miközben befejezem a reggelit.

Ahogy benyomtam a netet a telefonomon, azonnal beugrott Eszter neve, hogy üzenetet küldött. Jobban fogalmazva, hangüzenetet, képet, videót és üzenetet. A hangerőt felvéve, a fülemhez tettem a készüléket, hogy azt a kemény 36 másodpercet végighallgassam, amire valószínű, hogy várt, mivel a videócset ikonnál folyamatosan villogtak a körök, jelezve, hogy ő is benne van a beszélgetésben.

- Fuu, te hallod, én most átmegyek a szomszédba és kirepítem őket. Tudod mire keltem fel fél ötkor? HOGY A HORTHY MIKLÓS KATONÁJÁT ÉNEKLIK - kiáltotta el hirtelen, és reflexből messzebb raktam a fülemtől egy grimasz kíséretében, mivel biztosan elszenvedtem valamiféle halláskárosodást. - Érted? A Horthy Miklóst. Ha ezt így folytatják, komolyan mondom, hogy tőlem meg kommunista indulókat fognak hallgatni...JUUUJ - szörnyedt el, ahogyan valószínű, hogy csoszogott a szobában, mert ahhoz hasonló hangot véltem felfedezni. Vagy csiszolást, amit kétlek. - Hát jó isten, mik ezek a karikák a szemem alatt? Ez már rendesen egy véraláfutás is lehetne, na várjál elküldöm neked - szakadt meg a felvétel, majd a videóra nyomva, ami szerencsére hangtalan volt, a szemeit veszi közelről, amin annyi látszódott, hogy keveset aludt.

- Na ennek is sok értelme volt - dünnyögtem magamnak tulajdonképpen.

"Jegeld egy kicsit" - írtam neki a videóra reagálva, amire még három másodperc se telt el, de érkezett a válasz is.

"Azt csinálom, tudod abban a csúnya maszkban. A lakótársaim rendesen megijedtek" - panaszolta írásban, mire én csak horkantottam egyet, ahogyan elképzeltem a jelenetet, hogy Eszter felpuffadt fejjel kimászik, kiszedi a fagyasztóból a szemmaszkját, magára rakja, kimegy a másik két lány és szemben találják magukat a szenvedő Eszterrel.

"Nem ők hallgatták a zenét?" - ugrott be, hogy a szomszédjait szidta.

"Az a másik fal felől jött. Velük fogok számolni még." - tette helyre a kezdeti zűrt egyből.

- Nem lehetne, hogy Fülöpöt kitagadjátok itthonról? - csörtetett le Luca hangos dobogással a lépcsőről. Tehát tőle leste el Fédra, hogy mit kell csinálnia, ha magára akarja hívni a figyelmet.

- Mit csinált már megint? - ült le fáradtan anya a velem szemben lévő fotelbe és a gondterhelt arcából ítélve, megbánta, hogy nem ő stoppolta volna le azt, hogy lelép, hanem Andor, sőt szerintem még azt is, hogy szült egyáltalán.

- Én? - jelent meg az emlegetett Fülöp is, szinte ahogy Luca leért a lépcsőn. - Áldott jó gyerek vagyok.

- Ezzel az a baj, hogy nem vagy már gyerek - csattogtatta a rágóját Axel.

"Olyan negyven perc múlva ott vagyok, megvárlak a kolinál" - gépeltem be gyorsan Eszternek, hogy addigra tényleg készüljön el, mert nem fogok rá várni örökké. Pláne ilyen hidegben meg szélben.

- Az én szememben mindig is az leszel - közölte Ica mama és szinte biztos vagyok benne, hogy a szemei előtt a kis hat éves unokája jelent meg, nem pedig az állat 21 éves Fülöp.

- Az enyémben meg egy patkány - szórtak szikrát Luca szemei, ahogyan az egyik gofrira egy konkrét tejszínhaberődöt fújt, reggeli gyanánt.

- Kösz mama - hajolt le Fülöp, hogy egy puszit nyomjon a nagyanyja halántékára.

- Lucaaa - borzadt el Ica mama egyből, ahogyan leesett neki, hogy mit is mondott a bátyjáról. - Nem beszélünk így a másikról. Szabina te nem szólsz rájuk?

- Nem az én dolgom nekik megtanítani, hogy hogyan viselkedjenek a másikkal, hanem a Böbéé volt. Életben vannak, egészségesek... - nézett rá a két Czenger testvérre, akik éppen egymást csapkodták, mert Fülöp kiszedte Luca kezéből a gofrit és megette, mire az elkezdte ütögetni őt. - ...már amennyire és jól vannak. Nekem ennyi a feladatom - hárította magáról egyből a felelősséget.

- Tényleg anyátokkal mi van? Most épp melyik országról küldött képeslapot? - igazgatta Axel a feltűrt fehér ingujját.

- Itt vagyok - ugrált ki Fédra, akit elért a következő hangulatváltozási ciklusa. Tehát már megbékélt valamennyire a helyzettel, hogy nem aludhatja át már a fél napokat és kényelmetlen szettben kell végigkínlódnia az ünnepséget és élete első négy osztályfőnöki óráját.

- Reggelizz - mutatott a konyha irányába anya automatikusan, mire Fédra a babarózsaszín iskolatáskáját levágta a föld közepére, pontosan ott, ahol megállt, majd felmászott a bárszékek egyikére és Lucától elvéve tejszínhabot, egy hatalmas adagot fújt a szájába. - Gofrival együtt.

- Azt majd külön - felelte tele szájjal, alig érthetően.

- Most nem küldött képeslapot egy ideje - vonta meg a vállát Luca, míg a páraelszívó feletti szekrényben kotorászott. - Vagy te kaptál? - pillantott ki az ajtaja mögül Fülöpre, aki csak tagadóan megrázta a fejét.

- Nem - erősítette meg az előbbi mozdulatát Fülöp, miközben Fédrának kent meg Nutellával egy gofrit, hogy legalább azt erőszakolja magába, ne csak a tejszínhabot, megelőzve ezzel, hogy kiájuljon az évnyitó kellős közepén. - Hívogatni szokott, de csak vagy öt percet, ha beszélünk.

- Most ő mit is dolgozik? - érdeklődött Axel, tőle nem megszokott módon. Lehet került valami a rántottámba, ami ilyen hatást vált ki belőle. - Lemaradtam ott, hogy valami tanfolyamot akart elkezdeni, csak nem jut eszembe, hogy mit.

- Lovastúra - vezető - segítette ki anya, majd összenéztünk egy másodperc erejéig. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy mindent eláruljon Lucáék anyjáról való véleményünkről, ami nagyon is megegyezett. Nyilván soha nem lesz hangosan kimondva, mert én nem vagyok Balla Nándor, hogy tönkretegyem a rokonaim életét, de attól még eléggé gáz, amit Böbe leművel. Elhiszem és, hogy még a húszas évei végén se tudta megtalálni a helyét, de gyerekei lettek, akiket el kellett volna látnia, nem pedig önmagát és a helyét keresnie a nagyvilágban, főleg ha már családos ember lett. Egyszer találkoztam vele személyesen, méghozzá a polgári esküvőjén anyáéknak, azóta pedig csak hallani róla. A rendes szakmája egyébként fogtechnikus, ami állítása szerint nagyon nem fekszik neki, de belekezdett már a pálinkagyártás kitanulásába, fényképész is volt már, mérlegképes könyvelőnek is készült, de a kedvencem akkor is a lovagtúra -vezető. Mindehhez pedig utazgat össze - vissza, hogy feltalálja magát, minden országban, ahol van egy kicsit dolgozik, megunja azt, aztán lelép. És ez megy már évek óta. Ha így halad a végén tényleg Lucának vagy Fülöpnek kellesz eltartania őt idősebb korára.

- Nehéz is úgy megtanulni, hogyha allergiás az ember a lovakra - jegyeztem meg, ahogyan a mosogató felé vettem az irányt.

- Azt hitte, hogy az már elmúlt - vette védelembe Fülöp az anyját, akit a leginkább viselt meg a szülei válása.

- Igen, hogyne. Mert, aki az egyik nap haldoklik a lószőrtől, az a másik nap már ki is gyógyul belőle - vágta rá Luca egyből, akit viszont annyira, de annyira mélyen nem érintett meg Böbe távozása, már amennyire én emlékszem azokra az időkre. Lehet azért is, mert ő mindig is inkább Andor felé húzott, vagy szimplán azért, mert olyan kicsi volt, hogy kevesebb emléke van, mint Fülöpnek. - Ezt kölcsönvehetem? - mutatta felém az egyik szívószálas, utazó termoszomat.

- Persze.

- Köszii - lőtt felém egy hálás mosolyt, majd Axel felé fordult, hogy az eredeti kérdésre választ adjon. - Most tolmácsolni szeretne.

- És beszél is valamilyen idegennyelven? Mert az előbbi lovas sztori után, kinézem belőle, hogy nem - szórakozott tökéletesen azon, hogy van olyan, akinek elcseszettebb az élete, mint a sajátja. Ezzel az a baj, hogy egyébként semmi baj nem lenne az övével, ha nem találna ki mindig valamit, amin kínlódhat, mint valami vénasszony. Eddig az volt a baja, hogy nem hajlandóak a tárgyára készülni rendesen, meg pofáznak az óra közben megállás nélkül, mintha ő egyébként nem ugyanezt csinálta volna, akkor, amikor a gimiben ücsörögött, most pedig, hogy osztályfőnök lett. Ígyis - úgyis talál majd ki rá, ha már nem tette ezt meg réges - régen, hogy megkönnyítse a dolgát és ő jöjjön ki belőle jól, de azért jobb a lelkének, hogy kesereg.

- Angol meg a német tuti. A spanyol kérdőjeles, meg múltkor, amikor felhívott, mintha románul magyarázott volna közben valakinek - tűnődött el Fülöp, végiggondolva, hogy az anyja mégis milyen nyelveken tudhat.

- Latinul is tud - tette hozzá Ica mama, aki eddig élvezte a csendet, ami igazából annak köszönhető, hogy mivel tökéletesen eltakartam Fédrát anyám szeme elől, így nekiállt bevágni az üveg Nutellát, így őt, ez a program tökéletesen lekötötte.

- Mi? - szaladt fel Luca szemöldöke körülbelül a Holdig az információ hallatán.

- Én is tudok – vonta meg a vállát Axel, amolyan „nem nagy ügy" stílusban.

- Plusz egy – közöltem már én is, hogyha ő felvágott vele. Sőt, még nyelvvizsgám van belőle, pedig kezdetben gyűlöltem, csak ugyebár kötelező tárgy első évben és mivel végre hasznát tudtam venni annak, hogy Axel nálunk lébecol teljesen indokolatlanul, mert akkor már megvolt a lakása, csak lusta volt főzni magára és pont ez az egyik szaktárgya, amit taníthat, kiélveztem az előnyét ennek. Ő kapott enni, én meg értettem, hogy miről van szó. Mindenki jól járt.

- Egyszer, amikor még nálam voltatok, akkor fordított le egy levelet, amit a szomszéd Joli hozott át, hogy fejtsük meg, mert a nagytakarításkor találta – vezette be a sztorit mama.

- Úúú, szerelmes levél? – csillant fel Fédra szeme egyből, felismerve a helyzetet, hogy végre valami olyan is történhet, ami érdekes.

- Csak nem valami régi hódolód talált vissza hozzád? – kacsintott egyet Fülöp, még egy csibész vigyor ült ki az arcára.

- Mondom a szomszédé – meredt rá mama rezzenéstelen arccal.

- Nem baj Fülöp, tudjuk, hogy selejtes vagy – paskolta meg a pult fölött átnyúlva a testvére vállát Luca, aki csak elhessegette maga elől a kezeket.

- És mi volt a levélben? – tereltem el a szót, mert azért ez nem derült ki.

- Csak valami régi tankönyvrészlet kiírva. Vagyis gondolom, hogy az volt, mert a római birodalomról volt benne szó – vonta meg a vállát, Axel arca pedig megrándult már a „római" szó hallatán.

- Kedvenc témád – cukkoltam, mert azért nem hagyhattam szó nélkül.

- Is – motyogta. – Ez is. Amúgy csörögsz – biccentett a dohányzóasztal felé, ahol hagytam a telefonomat. – Mondjuk nem tudom, hogy ki hívhat egyáltalán téged.

- Én nem te vagyok, hogy utálok mindenkit – viszonoztam a kedvességét, majd ellöktem magamat a pulttól, aminek eddig neki voltam dőlve.

- Ja, de csak addig, amíg ki nem jössz a szobádból – fűzte még hozzé, mert nyilván nem bírta ki, ahogy én sem szoktam az ilyen lehetőségeket.

- Nee – sikkantott egyet Fédra, mire a szemöldökömet ráncolva fordultam vissza felé, hogy mi baja.

- Te mégis mit csinálsz? – kerekedett el anya szeme, ahogyan meglátta, hogy Fédra egy evőkanállal emelt ki egy hatalmas adagot a mogyorókrémből. – Kora reggel? Teszed le!!

Hupsz.

- Bocsi – húztam el a számat, ahogy Fédrára néztem, akitől anya pont akkor vette el az üveget és oda se figyelt rám.

- Lehet ez a nap még rosszabb ettől is? – fortyogott egyből. Eddig tartott, hogy jókedve volt, most ismét durcássá vált.

- Lesz is – „vidította" fel egyből Axel őt, míg én felkaptam a telefonomat, ami már abbahagyta a rezgést. A kezdőképernyőre nézve, csak Balla Nándor neve íródott ki, mint nem fogadott hívás és csoda, hogy el nem hajítottam jó messzire a készüléket, hogy még csak a közelemben se legyen.

- Ki volt az? Valami közeli ismerős? – nyújtogatta a nyakát Fülöp és a tekintetéből a színtiszta gyanakvás tükröződött, amit nem tudtam hova tenni.

- Neked mi bajod? Nem mintha onnan látnád Gerda telefonját – oltotta be egyből Axel őt.

- Annyira imádlak Axel – vigyorgott boldogan Luca, amiért nemcsak ő szól be a testvérének, hanem más is. – Nem szeretnél gyakrabban itt lenni?

- Nem – rázta meg a fejét egyből.

- Apa volt az. Csoda, hogy ez a szám még él egyáltalán – forgattam a szememet, mert nem keresett a gólyatábor óta. Ha valami fontosat akar, keresse anyámat, majd ő megmondja nekem és visszaüzenek vele.

- Nem hívod vissza? – kérdezte kis naivan Ica mama, mire kitört a torkomból és morgás és horkantás keveréke.

- Semmiképp – rázott végig már attól is a hideg, hogy szóba került egyáltalán. Ez még mondjuk a lightosabb verzió is, mert a hányinger is rám jöhetett volna.

- Oké – ismerte fel anya, ahogyan végignézett a rosszallóan fejét csóváló Ica mamán, a szigorúan asztalt bámuló Axelen és rajtam, hogy ez kényes téma és nagyon nem lenne jó, hogyha belemennénk mélyebben, mert egyrészt felesleges, másrészt értelme se lenne, mert sose jutnánk közös nevezőre, azon kívül, hogy a teljes nevét mindannyian elfogadjuk. – Induljatok, mert nem lenne jó elkésni – tapsolt kettőt és mint valami kisiskolások, mindannyian elkezdtünk a táskák, kabátok felé tömörülni.

- Én pont beleszarok – dünnyögte Axel életkedv nélkül. Benne most tudatosulhatott, hogy innen nincsen már visszaút, tényleg be kell mennie az osztályához.

- Én meg abba, hogy téged nem érdekel – kussoltatta el egyből anya. – Juj, állj – kapott a fejéhez, mintha elfelejtett volna valamit.

- Nem azt mondtad az előbb, hogy takarodjunk el, most meg mégse?  - fontam össze magam előtt a karjaimat, várva arra, hogy odaférjek a cipőmhöz, mert nyilván Fülöp befoglalta az egész előteret.

- A kép – mondta ki a két szót, ami egyből kiváltotta a nemtetszését mindegyikünknek.

- Nem – közölte Axel határozottan.

- Felejtsd el Szabina. Végighánytam az éjszakát, nem vagyok fotogén – hadarta ingerülten Fülöp.

- Amúgy sem vagy az – kötött bele Luca egyből.

- Anya, ne már – kínlódtam én is, mert a hátam közepére sem kívántam a szokásos év eleji fotót.

- Nem érdekel. Ez az én házam és amíg itt laktok, az lesz, amit mondok – dobta be a tipikus szülő kártyát ellentmondást nem tűrő hangon.

- Még jó, hogy nem lakok itt – örült Axel a fejének, de sajnos ez nem tartott sokáig, mert mintha anya számított volna erre, egyből eloszlatta a kedvét:

- Amíg zabálni jársz ide, meg a szennyest mosatni, addig úgy veszem, hogy el sem költöztél.

- Nem úgy van, hogy 1:1 az arány a ház tulajdonosi lapján Andorral? – gondolkoztam hangosan.

- De ő nincs itt, így az enyém – meresztgette a szemét, ezzel is mintha azt üzente volna, hogy legalább én ne hagyjam őt cserben.

- Szerintem ez egy jó ötlet – szólt közbe mama. – Ha már nem vagytok a közelembe, vagy kórházba megyek, legalább utolsó napjaimon tudjam az unokáimat látni.

- Jó, de gyorsan – engedett Luca egyből, a nagyanyja szavai hatására. Erre nincsen olyan, aki nemet lenne képes mondani.

- Utálom, ha zsarol ezzel – dünnyögte Fülöp, ahogyan odaállt mellém és mindketten a fejünkre varázsoltunk egy kamuvigyort.

- Elég morbidan csinálja – jegyeztem meg.

- Cseles, mit ne mondjak. Cseles – tette rá a kezét Fédra fejére, majd anya jól megvakított minket, hála a bekapcsolva hagyott vakunak.

- Nem nézitek meg? – tartotta felénk a telefonját, miután vagy ötszáz fotót lőtt.

- Nem – válaszoltam mindenki helyett tulajdonképpen, mert senki nem figyelt már rá.

– Akkor téged... – állapodott meg a tekintete Fédrán. -... Axel bevisz az óvodába, a kapunál már várni fognak titeket, hogy ünnepélyesen átkísérjenek a nyolcadikosok majd a suliba, ott leszek addigra és majd hazahozom a tankönyveidet, úgyhogy, ha tanárnéni kérdez, akkor mondd meg neki, hogy anyukád elhozta őket már – adta ki a programtervezetet a legkisebbnek. – Te... – mutatott rá Axelre. -... bekíséred a húgodat, nem hagyod ott sehol, hogy találja fel magát, aztán úgy mész be a gimibe, hogy szereted a munkádat, mindent kézben fogsz tartani.

- Anya, abban fogom tartani. Csak nekik nem fog tetszeni a módja – szakította félbe a monológját.

- Ti ketten... – mutatott rá Lucára és Fülöpre, meg se hallva Axelt. -...ne öljétek meg egymást, ha lehet. Majd Andor előtt, hogy rá tudjuk kenni, hogy nem nevelt jól. Fülöp te ne kísértsd Kristófot, ne akarj kereszt tenni neki, legalább egy napig. Gerda, te meg... – akadt meg, mire én csak felvont szemöldökkel vártam, hogy hogyan fogja folytatni. – Ne sorozatot nézz, hanem jegyzetelj az órán.

- És ez mégis milyen intelem? – nevette el magát Luca, ahogy elsőként realizálta, mit is mondott anyám nekem.

- Ez van. Én normális vagyok – vontam meg a vállamat lazán.

- Ezt a képet ki fogom nyomtatni - hatódott meg teljesen mama, ahogyan anya telefonján nagyított rá egyesével mindegyikünk fejére.

- Kiteszed a falra, mi? - kérdeztem enyhe éllel a hangomban, míg levágtam magamat a járólapra, hogy magamra tudjam varázsolni a cipőmet, amit tegnap este úgy rúgtam le magamról, hogy a görcsöket a fűzőben benne hagytam.

- Így van - nézett rá Ica felváltva hol ránk, hol a fotóra. Tipikusan az a nagymama, aki imádja a vele közös, unokáiról csoportképek, gyerekeiről készült remekműveket kinyomtatni és a ház különböző pontjaira kitenni. Egyrészt értem én, hogy ez aranyos gesztus, mert mindenhol körbeveszik őt a rokonai, ha már egyedül lakik, de azért ebben is van egy egészséges szint. Nálunk is van kirakva családi fotó a nappaliban, de az, hogy mamánál még olyan is, amikor Andor még képben sem volt, hanem az apám és még Axel ölében ülök valami rokon esküvőjén, mert nem akartam vonatozni, kicsit megijedtem, hogy mit keres nála. Az meg pláne, hogy szeret kérkedni a suttyó "szomszédbarátnőinek", hogy milyen szép a családja, amikor átmennek alkalomadtán hozzá.

- Axel, nem hagytál valamit véletlenül otthon? - dülöngélt előre - hátra a lábán Fédra, aki megspórolta azt, hogy az ajtóban kellett tömörülnie a cipőfelhúzás miatt, mivel tiszta volt az ünneplő balerina cipője, amiben bent is járkálhatott.

- Az életkedvemet.

- Nem megyünk fel érte? - csillant fel Fédra szeme, amit egy aljas vigyor kísért.

- Annak már mindegy - szóltam be neki viszonzásként a reggeliért. Szó szerint és átvitt értelemben is.

- Nem fogod ellógni a sulit, ne is gondolkozz azon, hogyan tudnád megúszni - látott át anya egyből a kérdésein.

- Veled mégis mi van, hogy ennyire utálsz engem? - meredt rám Axel összezavarodva.

- Ne lökdöss már, mert visszalökök - fújtatott egyet Luca idegesen, a bátyja felé fordulva.

- Húú, de megijedtem most - vágott pofákat Fülöp egyből. - Gyerünk lökjél akkor - tapsolt egyet, majd jobbra - balra elkezdett szökkengetni, mintha valami boxoló lenne, aki a közdelem előtt áll és bemelegít.

- Szerintem számolok háromig, és egyszerre fussatok egymásnak - javasolta Axel.

- Persze, aztán törjön be a fejem, te meg szórakozzál jól - látott át egyből a szitun Luca.

- Pontosan.

- Annyira sajnálom azokat a gyereket, akiknek te vagy az osztályfőnöke - sepertem le már megszokásból a nadrágomról a port, miután végre a lábamon tudhattam a vastagtalpú sneakeremet.

- Én is őket, de főleg magamat - forgatta az ujjai között a kocsikulcsát. - Még valami? Vagy indulhatunk? - nyitotta ki a bejárati ajtót, ezzel is megadva a kezdő löketet, hogy elhagyjuk a házat.

- Gerda - szólt utánam anya, mire a libasorban megtorpanva, visszafordultam.

- Hm?

- Ha összefutnál Dorinával, legyél vele kedves - kérte a küszöbön ácsorogva, míg mama a nappaliban az ablak előtt lógó függöny elé befészkelve magát figyelte, hogy indulásra készen állunk a suliba. Mintha még a szemét is törölgette volna papírzsepivel.

- Nem szoktam vele rohadék lenni.

- Csak velem - szólt közben Axel egyből, miközben az anyósülésen állítgatott valamit a széken, hogy Fédra kényelmesen tudjon utazni. Legalább addig, amíg kiteszi őt az óvodában.

- Az ő részét is te kapod meg csak, hogy örülj - lőttem felé egy vigyort, mire csak a szemét kezdte forgatni, ahogyan visszaindult a vezető ülés irányába.

- Utálom az életem - sóhajtotta unottan, anyám ciccegett, én meg egyet tudtam vele érteni. Balla jellegzetességek.

- Hát még én - ordította el magát Fédra, aki még mindig durcás volt a reggel miatt.

- Persze - hagytam rá anyámra, hogy emiatt azért ne stresszeljen és Fülöpék irányába siettem, akik már csak rám vártak, hogy végre elinduljunk.

Anyám meg örülhetett, hogy ismét elkezdődött az ősz és kiürült a lakás egy hosszabb időintervallumra naponta.

[...]

- Ez de pusztító volt, azta rohadt életbe - fejezte ki az óra iránti tetszését Bálint kimondottan kulturáltan. - Azt hittem, hogy már elmúlt több, mint az óra fele, erre ránéztem a laptopodra és csak 14 perc telt el, azt hittem infarktust kapok a sokktól - magyarázott tovább, ahogyan konkrétan iszkoltunk ki az főépületből, hogy minél hamarabb távol kerüljünk a pokol legmélyebb bugyraiból.

- Nem tudom, hogy mi lesz ezzel a tárggyal, de tényleg - kapcsolódott be a kurzus szidásába Konrád is, akin ugyanaz a meggyötört arc tükröződött, mint mindannyiunkon, sőt az egész évfolyamunkon. - Amikor kimondta, hogy lehetősége van arra is, hogy előadás végén az aktuális anyagból írasson egy zh-t, kiesett a szemem majdnem a helyéről.

- Csak nem fog - húzta el a száját Eszter, mire kapott tőlem egy "te kis naiv" pillantást.

- Ugyan már, kérlek. Mintha nem tudnád, hogy ezen az egyetemen, ahol lehetőség van rá, ott szúrnak ki veled, ahol csak tudnak - világítottam rá a tényekre, hiszen ez nagyon nem az első évünk és ezalatt már tapasztalunk hideget és meleget. Főként az előbbit, de abból jó sokat.

- Amúgy igen - bólogatott hevesen Bálint is, teljesen igazat adva az állításomnak. - Meg a nőnek maga a kinézete sem olyan volt, mint tavaly Hevesé, hogy ugyanezt a szöveget benyomta, aztán csak pluszpontokat lehetett vele gyűjteni és semmi egyéb jelentősége nem volt.

- Visszasírom őt. Akármennyit is akartam erőből megfejelni a padot az óráin, hogy kómába essek, nem szívózott velünk - meredt maga elé nosztalgikusan Eszter, mintha ezer éves emlékről lenne szó, nem pedig csak pár hónappal korábbiról.

- Tényleg korrekt volt, de még vizsgán is - szálltam be a Heves védő klubba.

- Azt írta Ágosoton, hogy "tanárról vagy jót vagy semmit és inkább így nem mond semmi" - olvasta fel Konrád valószínűleg az üzenetet, mivel nagyon belemélyedt a telefonja kijelzőjébe. - Ezek szerint végünk.

- Csak nem erről a nyomorult nőről beszéltek? - kapcsolódott be a beszélgetésbe a szaktársunk Kornél is, aki éppen akkor ért mellénk a folyosón, a világ legfárasztóbb és legrosszabb poénjait mondó haverjával, Ulrich kíséretében. Még mázli, hogy jó széles a folyosó, mert amúgy egy sorban nem fértünk volna el, de azok se akik el akartak csak férni mellettünk.

- Honnan tudtad?! - ütött ki eléggé rendesen a szarkazmus a hangomból. - Nektek is ennyire szimpatikus?

- Ja, majd felkérem konzulensnek egyből - válaszolt Ulrich hasonló stílusban, mint én. - Heni egyből odament hozzá.

- Ki gondolta volna? - tette fel a kérdést nagy drámaian Eszter.

- Csak nem dicsérte egekbe az előadást? - tippelt egyet Bálint, igyekezve kitalálni, hogy most éppen mi miatt nyalizhatott a szaktársunk.

- Vagy a ppt-t, amin csak képek voltak? - fűztem tovább a tipplistát egyből.

- Esetleg a követelményeket, hogy egy nívós egyetemen ilyet illik összerakni? - próbálkozott újból Bálint, mire én csak kissé hátrahőköltem, majd egy "ha?" pillantást lőttem felé.

- Nívós, mi? - röhögte el magát kínjában már Kornél, szinte egyből, ahogyan felfogta az agya, mit is mondott Bálint.

- Most mi van? - vette észre egyből az ötletgazda neki szánt jeleimet. - Csinált már ilyet korábban.

- Komolyan? - lepődtem meg. - Én erről miért nem tudok?

- Aha, tényleg - bólogatott Konrád, tovább is a telefonját bújva szerencsémre. Legalább leköti a figyelmét és nem engem traktál a hülye versenyével, hogy menjek el vele, meg mi jó ésatöbbi, csak amikor felmerül a téma, kikapcsol egy idő után az fülem és szimplán nem hallja meg, hogy miről pofázik. Gyanúsan ma még nem hozta fel, így igyekszem minden pillantott megragadni ahhoz, hogy ezt így is tartsam és ne legyen üresjárat a beszélgetésben, vagy netalántán négyszemközt maradjak vele, mert nekem akkor végem van.

- Erasmuson voltál akkor - magyarázta meg Eszter, mire csak bólintottam egyet.

- Anyám arra tanított, hogy nem mondjuk senkire, főleg egy lányra nem, hogy patkány, de ha az, akkor az. Nem tudok a tényeken változtatni - érintette hozzá a panelhez a kártyáját Ulrich, majd a csipogás után, már nyílt is a fotocellás ajtó és megcsapott mindannyiunkat az a tipikus, undorító őszi időjárás.

- Mit szóltok ehhez az óra végén lévő számonkéréshez? - érdeklődtem, miközben jobban összehúztam magamon a dzsekimet, hogy össze tudjam cipzárazni, mielőtt lefagyok a bejárat előtt 50 méterre.

- Ha nem jársz be, akkor nem tudod megírni - kopogatta a homlokát Kornél, mintha valami hatalmas nagy okosságot furdalt volna éppenséggel ki.

- Aha, csak ha nem jársz be, akkor aláírásod se lesz és élvezheted a társaságát még jövőre is - aktivizálta magát ismét Ráday, miközben zsebre vágta a telefonját.

- Kinézitek belőle, hogy jelenléti ívet nyomtat majd? - kérdezte naivan Kornél, mint aki nem tudná, hogy mi is a szakunkon a stílus. Ahol csak lehet kínozni.

- Igen - feleltük tökéletes szinkronban Bálinttal, Eszterrel és Konráddal együtt.

- Minek jöttem én egyetemre? - sóhajtott egyet fáradtan Ulrich, mintha már este 8 lenne és egyhuzamban ültünk volna végig előadásokat.

- Ugyanezt kérdezem magamtól minden egyes nap - jegyeztem meg, tudatva vele, hogy nincsen egyedül a problémával.

- Nektek lesz most szociális jog szeminárium? - került ki egy tétlenül forgolódó srácot Kornél, miközben haladtunk vissza az "A" koliépület irányába.

- Lyukas lesz - rántotta ki a hajtincsét a táskája alól Eszter, amit a vállához csípett. - Hála istennek, mert én most visszamegyek a koliba és aludni fogok.

- De neked velem van órád és most az lesz - gondolkoztam el, hogy neki mégis, hogy lehet, hogyha nekem nincsen.

- Küldött egy emailt reggel, hogy mivel előadás nem volt még, így mit tartson gyakorlatot, így nem lesz - idézte fel a Neptun üzenet szövegét Eszter, míg én előszedtem a telefonomat. - Nem láttad?

- Nem - ráztam meg a fejemet és inkább nem mentem bele a részletekbe, hogy milyen téboly volt nálunk reggel, ami elvonta a figyelmemet.

- Nekem bezzeg nem jött - csekkolta hozzám hasonlóan Kornél a telefonját. - Akkor gondolom ti nem Jánossynál vagytok.

- Szitásnál - motyogta Eszter, aki meg megfulladt az arca elé tekert sáltól. Elhiszem én, hogy fázik, amire még a szél is rásegít, de télen mi lesz vele? Nem megy ki a koliból vagy otthonról, mert hideg lesz?!

- Mi is - mutatott rá Konrádra és magára Bálint, utalva, hogy bizony egyedül maradt ezzel Kornél. - Csak pont a másik csoportjában.

- Jaj - kiáltott fel a kelleténél kicsit hangosabban Ulrich, majd előre nézve csak elhúzta a száját. Követve a tekintetének irányát, pedig pontosan a felénk kissé indulatosan lépdelő Bogdán Stefániát láttam, akiről a szokásos "ha hozzám szólsz, neked véged" kedv tükröződött.

- Na kezdődik - sóhajtott egyet Bálint, ahogyan már előre sejtette, hogy ennek mi lesz a vége. Már hogyha egyáltalán közülünk keres valakit.

- Na én elhúztam - jelentette be Kornél és ahogy felé néztem, már Ulrich lemaradt tőlünk és a latyakban gázolt át.

- Miért? - ráncolta a szemöldökét Konrád, aki szintén a majom Ulrich produkcióját figyelte.

- Mert a hideg is kiráz Stefániától - rázkódott össze, már a gondolattól is, hogy a lány neki kezd el magyarázni.

- Pedig tök jófej - értetlenkedett Eszter egyből.

- Már akivel - tette hozzá Konrád. Hát igen, vele pont nem az, de tett érte rendesen meg tesz is jelenleg, úgyhogy nem tudom hibáztatni azért, amilyen bánásmódban részesül.

- Velem nem kell, hogy az legyen, csak ne szóljon hozzám. Úgyhogy sziasztok - gyorsította fel a lépteit Kornél, hogy el tudjon szakadni a közelünkből, mivel már Stefi nem sokra volt.

- Szerintem fél tőle - közölte Bálint, amikor már hallótávolságon kívül került Kornél.

- Az egészen biztos - értettem vele egyet és valamilyen szinten meg is tudom érteni, hogy miért. Nem a legvidámabb lány Stefi, meg pláne nem az, aki sugározza magából, hogy mennyire szívesen beszélget mindenkivel bármikor bármiről.

- Ki fél kitől? - torpant meg előttünk Stefi, aki tényleg hozzánk jött és nem csak erre hozta az útja.

- Kornél tőled - válaszoltam röviden és tömören, hogyha már egyikőjük se nyitott a száját, hogy megszólaljon.

- Még szép - vágta rá határozottan szinte azonnal, majd némi gondolkozás után folytatta: - Ki az amúgy?

- A szaktársunk csak - legyintett egyet Eszter.

- Életemben nem láttam meg nem is hallottam róla még - tűnődött el Stefi és szinte látni lehetett az arcán, hogy az agyában a fogaskerekek hevesen forognak, keresve az alkalmat, amikor említette a srácot neki valaki vagy netalántán összefutott volna vele.

- Dehogynem - segítettem ki. - A gólyatáborban ott volt ő is...

- Nem baj, nem is akarok - szakított féle, mielőtt jobban belementem volna a sztoriba, hogy Kornél volt az egyik a napi ötszáz ember közül, akit leüvöltött Stefi, hogy attól még, hogy nyomul előre, nem lesz gyorsabb a kiszolgálás. - Én amúgy téged kereslek - állapodott meg a tekintete Konrádon, aki csak kérdően felvonta a fél szemöldökét.

- Engem?

- Nem, hanem a megváltót. Szerinted ha rád nézek, akkor mégis kihez beszélek?! - fújtatott egyet.

- Gondolom megerőltető lenne számodra, hogyha kedvesebb lennél, csak egy minimálisan is - szólt be azonnal Ráday, aki egyszerűen képtelen lenne kihagyni egyetlen olyan alkalmat is, amikor ezt megteheti. Mintha élvezné, ahogyan a Bogdán lány idegeire mehet, már a jelenlétével is.

- Veled? - vágta grimaszba az arcát egyből. - Hamarabb Levivel inkább.

- Akkor akármit is akarsz, mondd másnak - dobta be az adu - ászt Konrád, mire Stefi csak pislogás nélkül meredt rá, mintha azt próbálná kitalálni, hogy most szórakozik vele, vagy komolyan gondolja. Én pedig, mint mindig most sem tudtam hova tenni a közöttük lezajló jelenetet, így csak oldalra pillantottam Eszterre, hogy ő hátha jobban képben van, mint én, de ahogy észrevette, hogy figyelem, csak megvonta a vállát, jelezve, hogy passzol. Bálint meg tipikusan nemhogy elveszve nem volt, de még a környéken se lélekben.

- Kérlek - sziszegte az összeszorított fogai közül Stefi, pontosan úgy, mint aki épp most mondta ki a saját maga halálos ítéletét.

- Tessék? Nem hallottam - vigyorodott el sunyin Konrád, mire csak forgatni kezdtem a szememet. Szeret játszani az alvó oroszlánnal, mit ne mondjak. Csak akkor majd ő ne lepődjön meg, amikor támadásba lendül.

- Mosasd ki a füled akkor, mert nem fogom elismételni - szakadt el egy másodperc leforgása alatt Stefiben az a bizonyos türelmi cérnaszál. - Főleg, hogy ez az undorító vigyor is a képeden virít, meg pláne.

- Olyan nehéz volt ezt a kis szócskát kimondani? - húzta tovább Ráday Stefit szokásosan.

- Szülni könnyebb, mint veled kedvesnek lenni - közölte szemrebbenés nélkül.

- Én megyek, most írt Villő, hogy vett nekem kávét - pillantott rá a csipogó telefonjára Bálint, mire én csak bólintottam egyet. Vajon nekem Gergő fog ilyet írni vagy hasonlót írni? Mondjuk úgy...bármikor? Kétlem, hamarabb kinézem belőle, hogy lenyúlja az enyémet és megissza, aztán jól szórakozik azon, hogy kiakadok rá.

- Naná. Egyeseknek kellemes meglepetés jut már kora reggel, másnak meg ez - vágott rá egyet Konrád hátára Stefi, mire a fiú összerezzent a nem várt csapástól.

- Nem jó velem indítani az évet? - nézett rá a tőle alig valamivel kisebb lányra.

- Miért kérdezel, amikor már a válasz is benne van? - forgatta a szemét Stefi. - NEM! - üvöltötte el magát és ha lettek volna madarak az ágakon, akkor biztosan elrepültek volna.

- Ne ordítsd már a fülembe! - szórtak szikrákat egyből Konrád szemei és abszolút nem zavartatták magukat, hogy egyébként mások is jelen vannak. Vagyis most már csak Eszter meg én, ugyanis Bálint lelépett kávézgatni. Milyen jó neki.

- Ezt már bezzeg tisztán hallottad.

- További jó kínzást, sziasztok - elégelte meg Eszter a helyzetet, majd a karomat megragadva, húzott maga után.

- Hello - intettem egyet a szabad kezemmel feléjük, de oda se figyeltek rá, mert már Stefi nagy drámai kézmozdulatokkal magyarázott valamit Konrádnak, aki pedig maga előtt összefonva a karjait, mintha mosolyra húzódott volna a szája, hallgatta őt.

- Komolyan már kora reggel kezdik, nincsen nyugta az embernek. És még hideg is van - húzta be a nyakát Eszter a bazinagy sálja mögé és szinte csak a szemei látszódtak ki, mint a vízilovaknak az állatkertben.

- És még hétfő is van - fokoztam a rosszkedvét.

- Pláne. Este mit csinálsz?

- Dolgozok - válaszoltam neki. - Miért?

- Elmegyünk kajálni Dexterrel, gondoltam jöhetnél te is, meg...

- Vigyem Gergőt is, mi? - találtam ki egyből, hogy hova is akar kilyukadni. Ismerem már annyira Esztert, hogy nagyjából sejtsem, hogy mikor mire gondol, és a felcsillanó és bólogató fejét elnézve, ez az érzékem most sem hagyott cserben. - Szerinted okos ötlet lenne, hogy még ezen a héten tart a fogadás és pont így négyen mennénk el valahova, akiből az egyik Dexter ráadásul?

- Hééé - háborodott fel egyből Eszter a hallottakon. - Dexter nem pletykás, nem mond el semmit senkinek se.

- Még Stefinek se? - vontam fel a fél szemöldökömet, amolyan "ugyan már" stílusban, mire ő csak elhúzta a száját.

- Jó, igazad van. De valamikor ha mindenki elbukott, utána menjünk már el közösen. Tudod, hogy annyira, de annyira szeretnék már végre egy olyan alkalmat, ami ilyen duplarandiszerűség- tágult ki a szeme és pontosan olyan vibeja volt az egésznek, mint amikor Fédra próbál aranyos lenni, mert akar valamit.

- Én még annyira nem akarok ilyet, de jó, legyen - adtam be a derekamat, elvégre előle úgysem tudok megmenekülni, meg ráadásul most miért vegyem el a jókedvét? Egy estét kibírok, főleg, hogy Dextert is ismerem és semmi bajom nincsen vele, azon kívül, hogy kissé esetlen és mulya. De ha ilyen a személyisége, akkor legyen.

- Behajtom rajtad, ugye tudod? Nem lesz olyan, hogy "jaaj, nincsen most kedvem", "jaaj, hagyjál már, fáradt vagyok", leegyeztetjük, megyünk és pont - fektette le a szabályokat egyből. Hát igen, ez az ismeret kölcsönös, mert párszor ezeket a kifogásokat tényleg ellőttem már, hogy megússzak valamiféle programot.

- Jó, megígérem neked, hogy... - kezdtem volna bele az eskütételre, amire tudom, hogy már várt, hogyha nem zavartak volna meg.

- Sziasztok - torpant meg Szabi előttünk, mintha nem tudna kikerülni se jobbra, se balra a járdán.

- Szia - köszöntem neki, majd ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy nem fog megmozdulni, így ösztönösen jobbra léptem, hogy akkor majd én kikerülöm őt, mire ő is abba az irányba lépett. Kissé ráncba szaladt a szemöldököm egyből, furcsállva a kialakult helyzetet és balra sasszéztam, amit megint leutánzott. - Khm... - köszörültem meg a torkomat, hogy hátha észbekap és felhagy a zombi üzemmódból és nem akarja kienni az agyamat, tekintettel arra, hogy jó pár napja nincsenek józan pillanatai, ami az éjjeli sztoritimeból derült ki számomra. - Szeretnél valamit?

- Sok mindent, van karácsonyi listám is, hogy legyen miből válogatni - bólogatott hevesen, én meg csak pislogás nélkül néztem rá. Minél több percet töltök el a társaságában, nem kellesz aggódom, mert nem fog tudni mit megenni, ha továbbra is zombi marad.

- Ha? - kapkodta Eszter közte és köztem a fejét.

- Tőlem szeretnél valamit? - helyesbítettem és direkt szép lassan mondtam minden egyes szót, hogy fel tudja fogni az értelmüket. Ki tudja, hogy mégis meddig buliztak tegnap és mennyire van szétcsúszva a gyerek? Szabi mindig szét van, úgyhogy nála nehéz megállapítani alapvetően is.

- Jaa, hogy úgy kérdezted - esett le neki végre.

- Anyáám - csapott rá a homlokára Eszter. - Nekem ma még lesz órám, amin nem akarok agykárosultként részt venni, úgyhogy veled... - mutatott rám. - ...még beszélek. Neked meg szia és kitartást a felépüléshez - veregette meg Szabi vállát, ahogyan ellépett mellette. A srác vállánál félrenézve pedig még láttam, ahogyan Eszter visszafordul és hátrafelé lépdelve, pisztolyt formázva az ujjaiból mutogat a feje irányába.

- Hülye - horkantottam egyet véletlenül hangosan a reakciója végett, Szabi meg csak meglepetten vizsgálta az arcomat, mintha nem értené, hogy ezt most mire, legfőképpen pedig kire mondtam. - Nem te - kamuztam egyből, mert nem lenne jó azonnal kihúzni a gyufát Gergő barátainál, még akkor sem, hogyha pont nem érdekel, hogy milyen véleménnyel vannak rólam. - De mit is szerettél volna? - tereltem el cselesen a témát, mert az pofavágásaiból ítélve, nem nagyon hitte el, hogy nem róla beszéltem.

- Velem kell jönnöd a koliba - hagyta annyiban az előbbi "hülye" dolgot és rátért a lényegre végre. Viszont ebben az egy kérésben semmi nem tetszett. Először is, hogyha ő mond nekem ilyeneket, annak sosincs jó végre, kettő nem tudom, hogy minek, három és egyben a legfontosabb, hogy nem akarok. Ennek a legfőbb oka szimplán csak annyi, hogy akárhányszor beszéltem vele, mindig valami idiótaságról magyarázott és leszívta teljesen az agyamat és nemcsak Eszternek lesz még órája, hanem nekem is, ráadásul dolgoznom is kell, ahol szintén elmebeteggel leszek körülvéve, úgyhogy minden egyes aprócska részére szükségem volt a higgadtságomnak. Már nyitottam is a számat, hogy valami oltári hazugsággal kivágjam magamat belőle, hogyha nem szakított volna félbe. Mintha számított volna rá, hogy majd hátrálni szerettem volna: - Mindenképp. Nagyon fontos.

- Fájni fog? - sóhajtottam egyet, ahogyan megindultam a nyomában a "B" épület felé.

- Nem fogok énekelni, pedig az fájna. Még nekem is - vágta zsebre a kezét és kissé furcsán éreztem magamat. Még soha nem beszélgettem ennyire Szabival, főleg nem úgy, hogy négyszemközt, fokozva ezt azzal, hogy nem tudtam azt sem, hogy hányadán állunk egymással. Mert nyilvánvalóak akiről lerí, hogy szimpatizál velem, ahhoz másképp viszonyulok, mint ahhoz, akin pedig az "ez meg mit keres itt" tükröződik.

- És tetszeni fog nekem, akármiért kell azonnal a koliba mennem? – próbáltam a faggatással, hátha valami infomorzsát ki tudok szedni belőle, amibe kapaszkodhatok.

- Hmm... – húzta össze résnyire a szemét Szabi, mintha gondolkozott volna. – Szerintem nem.

- De jó – vakartam meg a fejemet és nem tudtam, mire gondolni, hogy miféle dolog történhetett, ami nem fog nekem tetszeni. És nem azért, mert nem fordult meg a fejemben egy darab se.

Hanem mert túlságosan is sok volt a variáció.

[...]

Sziasztok!

Tudom, hogy jó rég volt rész, csak hát az egyetem. Ennyit mondok és szerintem ezzel minden érthető is.

Ha már ekkora kimaradás volt, igyekeztem egy viszonylag hosszabb résszel előállni és az eredeti terv szerint még ettől is hosszabb lett volna, de már az én küszöbömet is túllépte volna, így amit akartam még az tolódik a következő részre. Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, igaz nem volt izgalmakkal teli, de minden részletnek jelentősége lesz a későbbiekben.

Mi is várható a következő (hetedik) részben?:

kémkedés és azonnali, megsemmisítő lebukás, Gergő újdonsült tetkói, Petra, az a bizonyos BBB nem említett és feledésre ítélt momentumai, Gerda és apja újabb konfliktusa, "anyu-apu éhes vagyok", Kristóf ellehetetlenítő hadművelet, "ugye tudod, hogy nem hagyom, hogy egyedül mászkálj a sötétben?" Axel agyhalálja és stb...

Afféle karácsonyi ajándékként tőlem összeállítottam egy playlistet, aminek a címe: "pov: u r in a car with rékasi gergő". A wattpados profilom biojában benne van a link arról elérhető (de instan is megosztom majd), akit érdekel. Én személy szerint imádom, ezt hallgatom szakdogaírás közben is. (A többi is frissítésre került.)

Aki a mi amor részre kíváncsi az a két ünnep között fogja csak tudni olvasni, de igyekszem azzal is. Mindemellett tervezek, amolyan 2022 év női , férfi, mellékszereplője szavazást csinálni, nem tudom erre lenne igény(?).

Egyetlen kérdésem maradt csak a végére: ki a kedvenc párosotok, illetve kiket látnátok szívesen együtt és miért?

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!

Hamarosan jelentkezem a fiúbandával, Balla családdal és mindenki mással...