- Hé, ez a mai tényleg nagyon bántó volt!

Meglepetten fordulok a srác felé, aki a szekrényemnek támaszkodik. Gyorsan veszi a levegőt. Sietett? Végül is, épp indulni készültem.

- Mit számít az neked? Nem a te bajod. - befejezem a pakolást, semmi kedvem meghallgatni a szentbeszédet, amit minden alkalommal megkapok, ha ez történik.

- Hadd mondjam el! - erőszakoskodik, én pedig kinézek az ablakon. Az idő még nem fordult esősre, van pár percem. Úgysem fog semmi fontosat mondani, ha megver, akkor meg kirúgják. Megforgatom a szemem, intek, hogy kezdje.

- Nem szentbeszédet akarok tartani - kezdi, de mindenki ezt mondja - , csak szerintem ez nem arról szól, hogy nincsenek érzelmeid. Szerintem vannak, minden embernek vannak. Az is lehet, hogy csak nem akarod kimutatni, nem tudom, miért. De nincs jogod ahhoz, hogy ezt tedd valakivel! Annak a lánynak fájt valami, és te még nagyobb fájdalmat okoztál neki! És ezt senki sem tehette volna meg vele. Tőled kért segítséget, bízott benned, abban, hogy segítséget kap, és ez megtisztelő volt veled szemben. Nagyon bunkó volt, hogy ezt nem láttad. Önző vagy, és csak az érdekel, hogy téged ne lássanak. De ebben a világban ezt nem teheted meg. Én-

A francba, esik. Utálom az esőt. Olyan, mintha valaki a könnyeivel áztatna.

- Bocsesz, mennem kell - tolom félre - Esik, és nincs esernyőm, nincs kedvem sem rongyáázni, sem megfázni. Viszlát holnap.

Nem látom az arcát magam mögött, de két eset van: vagy lesokkoltam és most tátog, vagy felidegeltem és most nem fog békén hagyni az istenért se.

Az ajtóban állok, mikor megint meghallom a hangját. Ezek szerint az utóbbi.

- Hé figyelj, kopj le! Nincs kedvem hozzád, csak húzz el! Házit kell írnom. - szólok hátra. Az eső erőteljesen veri a suli ablakait. A fenébe, csurom víz leszek, mire hazaérek, aztán anyám nem fog beengedni.

Hallom a lépésit, közeledik a folyosón, idegesen sóhajtok egyet. Fellépkedek a lépcsőn; ha nem mondom meg neki egyenesen, képes és hazáig követ.

- Azt mondtam, hogy-

- Ezt kölcsönadom, holnap hozd vissza.

Valamit a kezembe nyom, aztán elszalad a folyosón.

Nem szoktam meg ezt a reakciót. Most rajtam a sor, hogy tátogjak.

Lenézek, mit nyomott a kezembe. Egy hosszú, fekete esernyő.

- Hé, ez...

Nem tudok mit mondani. Csak tátogok, már nem is látom. A nevét sem tudom, azt se, hogy melyik osztályba jár.

Nem érdekel, hogy mit mondott. Mindenki ezzel töm, kivéve anyát. De ez most komolyan... mit csináljak ezzel a reakcióval?