- Most elárulsz? Egész végig melletted álltam.
- Mint az ellenség játékosa. Te árulsz el engem. Hívhatnád ezt temetésnek, a barátságunk temetésének, de én csak elmondom az igazságot.
- Ne hidd, hogy nekem ez egyszerű. Én veled vagyok. Nem tudhatod mi történik.
- Nem tudhatom. De befolyásolhatom. Nem hiszem el ezt, ha nem tudom ki vagy.
- Mély gondolatok. - szisszent fel.
- Ha igazán meghallgatsz, ez neked szól. Ha nem, akkor mindegy.
- Mondjad. - forgatta a szemét.

A lány nagy levegőt vett. Az eső még mindig esett.
- Az első találkozásunkkor még naiv, remányteli és elveszett voltam. Akkor még segítettél. Azt hiszem legalábbis. Ezzel együtt meg is változtattad a gondolkodásomat. Nem volt olyan pillanat, amikor ne lett volna bennem egy "mi van ha" vagy egy "mi lesz majd ha". Szerinted nem vettem észre? De. - válaszolta meg a saját kérdését a lány, a kezével indulatosan gesztikulálva. Majd folytatta:

- És most tisztában vagyok mindennel, keresztül megyek a gondolataimon. Lerántottál a földre. Megmutattad, hogy az élet nem fekete-fehér. Még csak nem is színes. Nagyrészt szürke.
És ezt köszönöm. Reálisabban láthatom a dolgokat. Már nem élek teljes álomvilágban, ami bármikor összetörhet. Ez így mégsem jó nekem. Engedd meg, hogy a csillagokkal álmodjak! Kérlek. Hagyj. Megtanultam mindent. Nem kell tovább irányítanod. Eddig sem kellett volna. Ezentúl nem is fogsz majd irányítani. Nem fogsz tudni, mert nem hagyom. Néha még lehet, hogy találkozunk, de ennyi.

A fiú felé fordult, hogy lássa a reakcióját, de ő már nem volt ott. A lány az arcába csapódó vízcseppek miatt megtorpant és pár percig az arcát törölgette. Már teljesen elázott mindene, valószínűleg meg is fázott, de elszántan lépett bele a pocsolyákba. Már nem érdekelte, hogy mit fognak szólni. Maga mögött hagyta, azt aki visszatartotta ettől. Büszkén tette, így most elégedett volt.
Csak most rajzolódott ki előtte, hogy mit is hagyott maga mögött egész pontosan. Ez csak magabiztosabbá és megkönnyebbülté tette. Ugyanis ez a Szorongás volt.