Ébresztőre kelni, főleg egy hosszas éjszaka után egyáltalán nem kellemes és ezen még az se segít, hogy Louis karjaiban teszem ezt. Enyhít, de nem tesz sokkal többet. Szorosan húz magához, ezért muszáj vagyok mozgolódni, hogy lelőjjem a csipogást, hiába rázom fel ezzel őt is.
- Hmm, ne mocorogj - motyogja nyöszörögve, de alig nyitja ki száját, ezért össze kell raknom a szófoszlányokat, hogy megértsem. Cuppog még egy keveset, de elveszi kezét, hogy átfordulhasson. 
A megértő férj szerepét veszem magamra, úgyis többet ivott hajnalban, mint én, ezért kimászom az ágyból, és készítek két bögre kávét. Nagy nap lesz a mai, mégis többnyire utazással fogjuk eltölteni, ugyanis az út a hotelig, ahol a következő három napon szállunk meg, tizennégy órára van, hacsak nem kapunk még gyorsan két jegyet a repülő járatra. 
Miközben a gép lefőzi a két kapszulát, gyorsan felnyitom laptopomat, ott is a légitársaság weboldalát. Tampere, és Saariselkä közelében található Ivalvó reptere közötti járatokat böngészem, és szívemről hatalmas szikla gördül le, ahogy meglátom a tizennégy órakor induló gépet. Időzónákkal szerencsére itt már nem kell számolnom, a körülbelül másfél órás úttal tizenöt negyven táján landolunk. 

Mozgolódás hallatszik a hálószoba felől, mikor már épp végeztem a jegyvásárlással, így kicsattanó örömmel fordulok a másnapos felé. A teli bögrét felé nyújtom, hogy nyugodtan leheljen életet magába, én majd később osztozkodom örömködöm. 
- Köszönöm - veszi el, és halványan elmosolyodik, amikor megérzi cappuccionójába rejtett fahéjat. Bolondul a fűszerért, a Karácsonyt is leginkább emiatt várja mindig. Na, meg a narancsos forró csokiért, de annak nem álltam neki. Majd maximum este, meglepetésnek. - Min ügyködtél? - foglal helyet az asztalnál, a felnyitott laptoppal szemben, ami már szerencsére már elsötétült.
- Szerintem nagyon fogsz szeretni miatta - sétálok mögé, hogy vállait kezdjem masszírozni. Mindig nagyon szerette, ha kezeim alá veszem, most is hátra dönti fejét, lehunyt szemeivel, és élvezi a kényeztetést. 
- Hm, új masszázstechnika? - kérdi, de egy erősebb szorítással jelzem, hogy ezúttal mellé lőtt. Kezdődhetett hát a torpedó, míg én vállát, nyakát nyomkorásztam. - Ahj, feladom! - sóhajt fel, amikor bepróbálta az összes tippet. Említettek voltak az új szopásitechnikák, felnőttjátékok, és az intimitáson belül szinte minden kérdrést feltett.
- Lépj ki ebből a zónából! - szólok rá nevetve, és inkább megkerülöm, hogy ölébe üljek vele szemben. Átvetem rajta lábam, vállain támaszkodom, és ez túlságosan feleleveníti a tegnapi képeket a szórakozóhely mosdójából.
- De elveszett vagyok, nem tudom merre akarsz kilyukadni! - próbálkozik hatni rám, ami nagyjából még sikerül is. Megadóan csókolom meg, aztán kiszállok öléből, amiért reklamálna, de nem hagyom, válaszolok neki.
- Nem kell utaznunk tizennégy órát. Vettem repjegyeket - élesztem újra laptopom kijelzőjét, hogy megmutassam neki. Rám kapja tekintetét, szinte el se hiszi, pedig mutatom neki a bizonyítékot is rá. - Így most miénk egy fél napra Tampere. Utána irány Saariselkä!
- Akkor élvezzük ki az utolsó napunkat itt! - lelkesedik fel, amit öröm néznem. Egyszerűen jól esik, hogy az ilyen apróságoktól is mennyire boldog, ez pedig ennyire kiül arcára, szemeire.

A kávézás után, ami közben ledaráltuk sorozatunk következő részét, ezzel lezárva az évadot, elkezdhettünk felöltözni. Mikor összeszedtük magunkat, a hotel szoba következett. Minden cuccunk visszakerült a bőröndökbe, teljes rendet raktunk, hogy amikor visszajövünk a repülőút előtt, már csak fel kelljen kapni őket, kicsekkolni és itt se vagyunk. 
A Tammerkoski partjára sétáltunk le, ahol megtaláltuk a kedvenc reggeliző helyünket. Lemondtam a gofriról, Louis az angol reggeliről, cserébe kapunk egy tálcát mini szendvicsekkel, utána pedig gyümölcsökkel gazdag tálat, mézzel leöntve. 
A kis falatkák alapja pirított bagett volt, mindegyiken más feltét. Néhány fokhagymás szósszal volt bekenve, rajtuk lazaccal, egy újabb sor avokádós-paradicsomos volt, néhányuk meg már hasonlított egy szendvicsre. Tükörtojásos, főtt tojásos, baconös, mindegyik más.
Elhúztuk a reggelit, így rendeltünk még teákat, amiket elvihető poharakba kértünk. Tampere több pontján ki vannak téve a szelektív kukák, ezért nem paráztam attól, hogy hova szemeteljünk.
A Hameenkatu sétányon mendegéltünk tovább, ott szürcsöltük a forró italokat, felváltott kézbe fogva, mert még kesztyűn át is égette kezünket. Egyik oldalunkon a folyó csörgedezett, másikon a kopasz fák voltak, amik ágain végig tekertek egy-egy fényfüzért. Az aljnövényzet örökzöld volt, tűlevelű kis bokrok, ezekre lampionokat akasztottak.

Bőven volt még időnk a reptérig, a hotelbe nem akartunk visszamenni, de közben meg fázni kezdtünk a mínusz öt fokban. Kerestünk egy újabb éttermet, és még mindig nem tudtuk megunni a halat, így pisztráng mellett döntöttünk.
- Szerintem, az egészségünk a tetőfokára fog hágni az út után. - Bár jót szórakozunk, igaza van. Meg se tudnám mondani, mikor ettem utoljára halat, pedig jót is tesz, és szeretjük is. Otthon megpróbálok mindig a lehető legjobb alapanyagokból dolgozni, és úgy főzni, hogy ne dobjuk fel tőle a talpunkat, de azért becsúszik mindig valami egészségtelen.
- Ha hazaérünk, bevásárolhatunk és lefagyaszthatjuk őket. De te pucolsz - kötöm ki, amibe vonakodva, de belemegy. Nem csak terem az a sushi, valakinek meg kell csinálnia, és ha nem előre pucolt, filézett halakat veszünk, akkor az biztosan az ő feladata lesz.
- Rendben, de akkor csinálnod kell pullát is! - érkezik a másik, amire ráfüggött. Még felsorolja a finn kenyeret, a sajtos papucsot, és a krumplis kosarat, amiket szintén ugyanúgy megszerettünk. 
A receptekben nincsenek nagy ördöngősségek, szinte bárki el tudná készíteni őket. Zömében figyelnek a zöldség arányra, a gyümölcsökre, főleg az édességekben és a lekvárokban, amiket húsokhoz is adnak. Próbálnak minél egészségesebbek maradni, és kihasználni, hogy a tengerrel vannak körbezárva.
Étkezés után már melegedett egy keveset az időjárás, de még mindig nem mondtam volna kellemesnek. Louis viszont meggyőzött, így neki vetettük magunkat a városnak. Megszakítottuk utunkat pár tea vagy forró csoki szünettel, hogy belülről is felmelegedjnk, így tényleg nem volt vészes. 
- Hé, nem megyünk ott le a parkba? - mutat egy kis ösvény felé. Az előtte álló táblácska tényleg parkot ír, mégis erdőnek néz ki. Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha a növényzet most nem kopasztott lenne. Így is megvan a varázsa, és ott vannak az örökzöldek is, de attól még magam elé festek egy képet erről.
- Menjünk - mosolygok rá, és előre indulok poharamat szorongatva. Alig pár korty maradt benne, így azt gyorsan megiszom, hogy a park előtti kukába dobjam. Louisnak már rég nem maradt benne, ő nem brügybölt vele, itta amíg torkát is bántotta.
A tábla szerint két körben lehet megjárni, mi a kisebbet választjuk, hogy még visszatérjünk a hotelbe, onnan biztonságos időben a reptérre. Egyáltalán nem szeretek rohanni, játszani az idővel. Louval az oldalamon ez még inkább erősödött. Bár néha behúz egy-egy utolsó perces érkezést, mindig előre tervez. Most is, térkép nélkül mondja, mennyi időnk van, hogy utána indulnunk kelljen. Ahogy elnézzük, van egy kis ösvény velünk szemben a nagyobbik körnél, ami pont a hotel fele néz.
- Menjünk inkább ezen - mutatja Louis is, aztán megpróbáljuk megjegyezni, melyik ösvényeken kell mennünk, hogy eltaláljunk oda, bár a tájékozódási képességeimet tekintve ez a feladat Louisra fog hárulni.

Mire kiértünk a parknak csúfolt erdőből, nem éreztem az arcom nagy részét, még a sapkám alatti füleim is fagyoskodtak. Lábujjaim bírták, de lábam többi része szerintem csoda, hogy életben maradt. Leginkább ez a meleg időkben lehet látványosság, hisz mi voltunk az egyetlen őrültek, akik bementek ide decemberben. 
- Fogjunk taxit, mert nekem le kell forráznom magam. Mit szólsz egy forró fürdőhöz? - Már a kérdés hallatán felsóhajtottam, éreztem, hogy szükségem van rá. Gyorsítottam az első forgalmas utcáig, ahol leintettem egy fekete-zöld autót. A beszédet már Louis intézte, miközben kinyitotta nekem az ajtót, hogy behuppanjak a fűtött légtérbe.
- Repkednek a mínuszok errefelé, nemde? - Törte csak az angolt, de még így is hadart, alig vettem ki szavait, sokat inkább csak találgattam, Louis azonban kedvesen elcseverészett vele. - Oh, és merre tartanak, ha szabad kérdeznem?
- Saariselkä - néz rám szeretetteljesen. Kezét lefagyott combomra vezeti, megsimogat, én pedig összekulcsolom kesztyűs ujjainkat. - Egy nagy álma volt a férjemnek, hogy eljöjjön ide és meglesse az északi fényeket - avatja be a sofőrt, aki egy másik utat keres a dugó kikerülése miatt.
- Nagyon szép lesz - ígéri, bár erre már számítottunk. - Feleségem és a gyerekek is imádják, nem számít hanyadjára nézik meg. Hidegebb van, és sötétebb, de mindenképp megéri - tájékoztat minket. Barátságosnak tűnik, és hiába kell koncentrálnom, hogy megértsem szavait, kellemes hallgatni. - Ha javasolhatom, menjenek el egy kutyaszánozásra. 
- Mindenképp, köszönjük! - szólok közbe most én, hogy ne csak üljek kukán. Ajánl még egy-két programot, helyet, amit ő és kedvese próbáltak ki, amikor ide költöztek, így valamennyi felkerül a fejben íródó listára. 

A hotelbe érve első dolgunk volt a fürdőbe rohanni, minden ruhánkkal együtt. Azokat a szárítóra aggasztottuk, mi pedig alsógatyákban engedtük a vizet a kádba. Mire feltöltődött már mi is átmelegedtünk annyira, hogy jóleső legyen, ne fájdalmas elfagyott porcikáinknak. Hiába a meleg, Lou terpeszbe ült, és lábai közé húzott. Nem volt temérdeknyi időnk, de azt a keveset is egymásba gabalyodva élveztük ki.
- Most minden olyan nyugodt - csókol hajamba mögülem. Kezei hasamon fekszenek, lágyan cirógatnak, de még így se zavarja meg a vizet. 
- Igen. Egyszerre kívánom, hogy minden ilyen legyen, és pörögjön minden, mint múlt éjszaka. - Megmozgatom kicsit lábaim, és hallom, ahogy felsóhajt. Picit lejjebb csúszok, így már hátradöntött fejét is látom. Amikor érzékeli, hogy nézem, felveszi a szemkontaktust. - Baj van?
- Félek, hogy ha vége lesz az utazásnak, nem akarunk majd haza menni. - Először azt hiszem viccel, így mikor felnevetek és ő elfordítja fejét nyugtalanul nyúlok álla alá, hogy rám figyeljen. Így, közelről szemeit nézve, tényleg benne van egy tüske emiatt.
- Lou, ott van az életünk. - Nem tervezek hegyi beszédet tartani, de tudom, hogy néha szüksége van arra  hogy visszaegyengessem a talajt lába alatt. - Clifford, a barátaink, a családunk, téged még a munkád is odaköt. Hogy csodás-e itt? - Körbe fordulok, holott nem a fürdőről beszélek, Finnországról. - Igen. Ez volt álmaim utazása, amit csak neked köszönhetek, Lou - tenyeremet simítom arcára, lágyan érintjük össze ajkainkat. Gyengéden, meghitten, ahogy a pillanat kívánja. - De sose kérném tőled, hogy adj fel mindent, az én kedvemért.
- Tudom, Hazz - mosolyodik el fanyarul, de lezártnak tekinti, visszahúz mellkasára, hogy az utolsó perceinket is gabalyodva töltsük el. Pillanatnak meg kell szakadnia, indulnunk kell kicsekkolni. 

Felvesszük szárított ruháinkat, utána csomagjainkat összeszedve indulunk el a recepciós pulthoz. A csajszi segítőkész volt, bár nem nagyon tudta levenni szemeit Louisról. Megértem annyiban, hogy tényleg ellenállhatatlan, de egy nászutas szobát adott ki két férfinek. Hogyan nem szakadt meg akkor az érdeklődése felé? Louis első és utolsó női csókja tizenegy évesen volt, aztán hagyta a témát, kicsi volt, végül rájött, hogy egyáltalán nem keltik fel érdeklődését. 
- Köszönjünk, hogy nálunk töltötték az idejüket! - villant egy mosolyt férjemre, majd gyorsan rám, de nem áll meg rajtam tekintete. - Várjuk Önöket vissza! - Nem szakad el párosunktól, de Louis csak bólint, szabad kezét pedig derekamra vezeti. Ahogy megfordul, hogy elinduljunk ki, közelebb húz és fülembe suttog.
- Azt hittem elkéri még a számom is - nevetjük ki szerencsétlen csajt. Meg kell hagyni, ő futott ebbe a csapdába. 

Louis számításai ekkor sem hagytak kétségeket, időben értünk a reptérre, hogy bekapjunk valamit. Bár karácsony előtt járunk, főleg, hogy huszonharmadika van, meglepően kevesen lézengtek errefelé. Amire bemondták, hogy elfoglalhatjuk a gépet, már megettük muffinjainkat, és megittuk a teáinkat, ezért gondtalanul indulhattunk meg csomagjainkkal.
- Készen állsz Saariselkära? - kérdezem tőle nagy boldogsággal. Talán most kezd el bennem tudatosulni, hova is megyünk és mit kaptam Loutól. Mivel nagy hóbortom volt mindig is ez a város, millió meg egy képet, videót néztem innen. Az igluk berendezéséről, a kutyaszánozásról, a szarvas-látogatóról. 
- Azt hiszem. Bár, lehet erre felkészülni? - Jogosan kérdezi, a lekapott pillanatok nem adhatják vissza a hely mesebeli gyönyörűségét. Semmi se lesz ugyanolyan, mint amit már valaki átélt, kiszámíthatatlansága pedig még tökéletesebbé teszi. Nem tudjuk, milyen programok várnak ránk, milyen lesz a fény, a csillagok. 
- Talán nem - vonom meg vállam megadóan, majd kinézek a mellettem lévő ablakon, ahol a fehérségen kívül nem sok mindent lehet látni, én mégis úgy nézek ki, mintha az egész világot belátnám. - De már nagyon várom! - teszem kezem combjára, amire rásimítja sajátját is.
- Én is, Csillag - biztosít erről lágy mosollyal, aztán tabletjét veszi elő a fülhallgatókkal, hogy befejezzük sorozatunk következő részét. Kicsit több, mint egy órás az út, így azalatt eggyel végzünk is. 

*

A reptéren szinte egyből érezni a hőmérséklet különbséget, holott annyival többet mentünk. Louis néz egy időjárást, és szomorúan fogadom hírét, miszerint kint mínusz hat-hét fok uralkodik. Ahogy kinézek az ablakokon, látványra hasonlít Tamperére, csak kicsit ridegebb, hidegebb és fehérebb. Nem szokásom összemérni a városokat, helyeket, ahol járok, hisz mindenben más fog meg, mindenhez más élmény köt, de azt hiszem, ezzel lehetek egy kissé elfogult...
- Na, akkor indulhatunk? Mehetünk iglukba szállodázni? - fordul felém, amikor felvettük a plusz réteg felsőt kabátjaink alá. Sajnos, egyre többet kell ezt tennünk, de a fehér karácsony túl szép, hogy kellemes is legyen. Így ha havat szeretnék, amibe csizmám süllyed, elviselem, hogy szétfagy minden más részem. 
- Igen! 

Az igluknak nevezett házikókat nem úgy kell elképzelni, ahogy szüleink régen a téli mesés könyvből olvasták a jégtömbökből álló kupola alakú, eszkimó lakta épületeket. Leginkább egy kis kétszobás házikóra hasonlít, félig gúla tetővel. Az érdekesség benne ugyanis az, hogy a végében elhelyezett "hálószoba" - ami egy franciaágy, apró szekrénysorral elválasztva - felett, végig üvegtető épült. Így ha lefekszel este, láthatod a csillagos égboltot, megannyi világító ponttal, a város elhelyezkedése miatt pedig az északi fényt is. 
A házikó ablakaiba fűtés van vezetve, így nem fagy a jég az üvegekre, nem gátolja a kilátást. Ha az adott család, vagy páros érkezésük előtt minimum tíz perccel szól, felnyomják a padlófűtést és előre melegítik a szobát, mire jönnek. Mi is így terveztük, így amikor leszálltunk, én telefonáltam nekik, míg Louis taxit fogott. 
Itt még kevesebben vannak, de több jármű, ezért nem kellett sokat várni, hogy felvegyenek minket. Valószínű nem akarják, hogy bárki is megfagyjon. A sofőr hamar nyitja a kocsi ajtait, elkéri a címet, de amikor meghallja a hotelt, elneveti magát. Louisra nézek értetlenül, nem értem mit ronthattam el.
- Uraim, elnézést, ma Önök mennek harmadjára oda - mosolyog fejét rázva. - Legalább megtanulom az utat, nemde? - kérdezi még nevetve, én pedig kipirultan, mosolyogva fordulok Lou felé. Csak némán nézem, és próbálom elmondani neki ígyis, mennyire köszönök mindent.
A finn viszonylag lassan vezet, mondjuk meg is értem őt a csúszós utakon. Hiába csak este hat óra körül járunk, már most olyan, mintha otthon este nyolc-kilenc lenne. Világítással megyünk, a szállingózó hó pedig az ablaktörlő folyamatos munkájának hála lekerül a szélvédőről. Az út két oldalán erdő fut, örökzöld, magasra törő fenyők, néhány kopasz cserjével. Egy hídon megyünk át, hogy ne kerüljük meg a tavat, onnan pedig a főútra kanyarodunk, itt már biztonságosabb az út, és többet is látunk hála a sok kocsinak és fényeinek. 
Egy óra autózás után térünk le egy kisebb elágazásnál. Neki indulunk egy hegytetőre, és le kell szakadnom az ablakról, hogy ne nézzek a sötét mélybe. Percek múlva feltűnnek a hotel kivilágított kapui, és itt már muszáj elkapnom Lou kezét. Elaludt még az úton, de már ébredezik a fényekre és hirtelen akciómra.
- Mmm Hazz? - motyog, ahogy nyitogatja szemeit. Benne gyönyörködnék, abban, hogy milyen szép, amikor nyugodtan, gondtalanul alszik, de most elrabol a látvány. - Star Arctic Hotel - olvassa fel a táblát, és ez talán ki is veri szeméből az álmosságot, mert nagy mosollyal fordul felém.
- Megérkeztünk! - köszöntöm.

Megvárjuk, amíg leállítja az autót, de már ugrunk is ki. Csomagtartóból előhalásszuk bőröndjeinket, és fizetés után a legnagyobb ház felé vesszük az irányt, amit recepciónak nézünk.
- Szép napot, miben segíthetek? - kérdezi felénk fordulva egy lány kedves mosollyal. Louis lép előrébb a kisebb táskáján kívül mindent letesz.
- Önnek is, Louis Tomlinson vagyok, két főre foglaltam egy iglut három napra. Telefonáltunk még a reptérről. - nyújtja át a kellő igazolványt és telefonján mutatja az emailt. Neve elhangzása után már keresni is kezdi foglalásunkat, ír és pötyög az előtte álló monitoron. 
- Áh, igen. Három nap, két éj, tizenkettes iglu, már fűtik - mosolyog fel ránk, Louis pedig bólint az információkra. 
További részletekről beszélnek, reggelik, ebéd, vacsora, ajánlott programok, de én csak fél füllel tudok figyelni. Már ez az épület csodásan fest. Belülről minden fa, de a legapróbb részletek is díszítettek, de semmi nem hat csicsásnak vagy borzasztónak. Inkább csodás, bár ebben a témában Louis van inkább otthon. Ő az, aki mindent szakértői szemmel lát. 
- Hívok egy kollégát, aki elvezeti Önöket az iglujukba, addig várjanak itt, kérem! - lépked hátra egy függönnyel elzárt helyiségbe. Halk beszélgetés veszi kezdetét, de nem hallgatózunk, Louis felé fordulok.
- Lou, mit szólsz ehhez? - kérdezem tőle, és megvárom, amíg ő is mosollyal arcán körbepillant. Kinéz az ablakokon is, ahol a kivilágításnak hála ellátunk egy ideig, például a lámpásokkal közre vett utat, ami a kis házikók között fut.
- Jó napot! - jön elő mosolyogva egy ránézésre velünk egykorú fekete srác. - Aandu vagyok, a maguk oszlopát vezetem - nyújtja kezét felénk bemutatkozva. - Hozzak kocsit a csomagjaiknak? - kérdezi segítőkészen.
- Nem, köszönjünk - intem le, és kézbe kapom csomagjainkat. Aandu a pult mögötti szekrényhez lép, onnan veszi elő az iglu kulcsát.
- Indulhatunk? - kérdezi, az ajtóra mutatva, amíg felveszi sapkáját és felhúzza kabátjának cipzárját. Louisra nézek, de mindketten egyszerre, izgatottan bólintunk. Sok képet nézegettem még mielőtt tudtam volna az utazásról, így tapasztaltként mondhatom, minden iglu más. Mivel Louis nagy szerelme a kádas fürdő, főleg télen, ezért nagy százalékkal olyanban leszünk. 

Kimegyünk a főépületből, aminek hátuljában van az étkező a konyhával. Mindent utólag kell fizetni, ezért Aandu elmondja, mikor van sz önkiszolgáló reggeli, ebéd, vacsora. A lámpás útra térünk, ott sétálunk a házak között. Néhányban ég a villany, de a legtöbben sötét van. Megnézem a lecsapott üveg tetőket és már alig várom, hogy alatta fekhessünk. 
Elérjük a tizenkettest, aminek ajtaján angolul, tippre finnül, és németül volt felírva, hogy ne nyissák ki az ajtót, mert fűtik. Aandu leveszi a táblát, karjára akasztja, és megpróbálja, hogy nyílik-e az ajtó, de zárva van, így jöhet a kulcs. 
- Mindig két turnusba járják a takarítók - kezdi el magyarázni. - Ketten takarítják, majd a tiszta iglut nyitott ajtókkal magára hagyják a fűtősöknek, akik feltekernek mindent, ablak-padló fűtést egyben. Ők zárják az ajtókat is, de biztosabb kitenni a táblát, mert onnan már nem jönnek be mások.
A végszóval fordítja a kulcsot, majd elénk tárja a házat. Ahogy belépünk, egyből mellettem a szekrény-szárító szerűség, amit az étterembe is láttunk. Kabátjainkat, sapkákat, sálakat, kesztyűkkel be is akasztjuk, Aandu javaslatára. Ő innen már nem lép beljebb, de elmondja, ha bármi óhaj-sóhaj lenne, csak szóljunk. Elámulva bólogatok, inkább Lou találja meg a hangját, hogy megköszönje helyettem is, de a dolgozó felismeri a gyönyörködő szemünket, nevetve hagy magunkra minket. Körbe járok minden, a fürdőt, ahol megtalálom a kádat is, majd a konyhát. A nagyobbik tér felé veszem az irányt, és ahogy gondoltam is, az üvegtető alatt pihenő hatalmas franciaágy, körülötte és mellette faszekrényekkel.
- Aandu üzeni, hogy nemsokára zár az éttermük. El kéne mennünk még most enni, mielőtt nagyon beleéljük magunkat, mert akkor ki se rángatlak, tudom. - Egyetértek vele, éhes is vagyok, ezért nem ellenkezem, újra felöltözünk, és visszasétálunk a főépületbe. A lámpás ösvényen találkozunk egy családdal, két gyerkőccel, akik mosolyogva integetnek, így mi is hasonlóan viszonozzuk ezt. 
Az étterem rész is díszített, akárcsak a recepció, bár tény, hogy erre kevesebb figyelmet fordítottak. Az asztalokon világoskék, jég behatású terítő van, az székek pedig egyszerű fehér műbőr borításúak. Körbe végig, van ahol két sorban különböző szekciókra osztott kiszolgáló pultok fekszenek. Vannak a zöldségek, gyümölcsök, húsok, köretek, vega-vegán ételek, és a desszertek. 
Megyünk egy kört, körbe nézünk, választunk a megtetszettekből egy keveset, majd asztalhoz ülünk. Rajtunk kívül csak hárman vannak még itt, így nyugodtan elfoglaljuk helyünket egy kissé távolabb tőlük, de nem annyira, hogy azt higgyék, leprásnak tartjuk őket. Csak megadjuk a távolságot. A vacsorát végig beszélgetjük, nevetjük, a desszerteket viszont már felvisszük az igluba, hogy ott fogyasszuk el. A tányérokat, evőeszközöket pedig reggel visszavihetjük nekik.

A házba belépve újra lepakolunk, Louis kiveszi kezemből a tányérokat és a konyhai asztalra teszi. Ott vár meg, csak elővesz két kanalat, így amikor leülök mellé, már kezembe is adja, hogy hozzá lássunk a tiramisuhoz. A desszert sem tart sokáig, finn, népszerű keverős teával zárjuk a vacsorát. 
- Na, hogy tetszik? - öleli át derekamat hátulról, amikor fürdés után a háló felé tartunk, de nem maradunk sokáig így, gyorsan átfordulok ölelésében, hogy szájára tapadjak. Szorosan ölelem nyakát, ő is hasonlóan engem, ajkainkat azonban lassan mozgatjuk. Louis elmosolyodik, hátrébb hajol, és vigyázva rám hátamon lévő kezével, az ágyra dönt, ahol felém támaszkodva csókol tovább.
- Imádom - sóhajtok fel, de talán ennél többet se tudnék mondani. Louis áttér nyakamra, így elfordítom fejem, nagyobb felületet biztosítva neki. Egy nyögés kíséretében felnyitom szemeim, és elámulok a gyönyörtől. - L-Lou - túrok bele hajába, és próbálom őt vigyázva úgy fordítani, hogy ő is lássa.
- Istenem - gördül le mellém, hogy közel vonjon magához, és együtt nézzük az eget. 

A csillagos ég ugyanis gyönyörű. Megannyi fénylő pont szikrázik felettünk és csak fel kell tekintenünk, hogy lássuk ezeket.
- Az ott egy szívecske - mosolyodik el Lou, és megérzem oldalamra csúszó kezét. Pont így feküdtünk azon az éjszakán, ahol megszülettek a becenevek, ezzel pedig elcsattant az első csók is, pont ezzel a mondattal. Ujjával lágyan cirógat, köröket és spirálokat ír le.
- De ha oda nézel - fúrom közelebb fejem hozzá, és mutatom az irányt kezemmel -, akkor az tényleg egy szívecske. 
- Jó szemed van - puszil hajamba, majd simogatása teljes tenyérre vált. Így már nagyobb felületen érzem őt, kellemes borzongás jár át, ahogy fenekemre vezeti, de épp csak annyi figyelemmel, mint amekkorával derekamat is szentelte. Kelletlenül fetápászkodom, elmegyek a szekrényig, ahonnan előkeresek egy vastag takarót, amit magunkra fektetek. 
- Mmm, jó meleg - élvezem ki a szekrény fűtés funkcióit, majd egy lassú, de mindent elmondó köszönő-búcsú csókkal visszahelyezkedem mellkasára. - Jó éjszakát - suttogom az eget nézve, lassan pislogva.
- Aludj jól, Csillag!

Hát üdv újra itt, kedves mindenki!
Ezennel elfoglaltuk szállásunkat a Star Arctic Hotel egyik iguljában, Larryék megismerkedtek Aanduval, bár Harry nem sokat tett ehhez. Mondjuk én is elámulnék, ha ez a látvány fogadna, az biztos.