Fáradtan sóhajtok fel, miközben munkahelyem parkolójában autómat keresem. Sikerült annyira felidegesíteniük bent, hogy még a hó is idegesít, amibe csizmám süpped. Ősz kezdete óta csak a telet vártam, hogy beköszöntsön ez az időszak, legyen hó, ami ropog cipőm alatt. Most viszont kiakasztottak bent, ezt pedig mindenre hatással van körülöttem. Beülök a kocsiba, bakancsaimat összeütögetve verem le a havat róluk, több-kevesebb sikerrel. 
Csak a kormányra támaszkodva próbálok lenyugodni, nem tudok így elindulni. Elegem van, nem érzem jól magam, ezt pedig nem vihetem haza. Le kell adnom mielőtt a csúszós utakra hajtok. Négy-öt mély levegő után már beindítom autómat.
Otthon szeretnék lenni, belesüppedni a kanapéba, takarót magamra húzni és csak ott feküdni, ujjamat se megmozdítva. Ehhez tenni is kell, szóval félre tettem minden bánatom és sértettségem, hogy minél hamarabb megvalósítsam tervem. 

Kocsival fél óra lenne az út, munkahelyemről hazáig, de két nagyobb plázát is érint, ami ekkor, december tizedikén sokkolóan túl van tömve. Mindenhol dugó, dudálnak egymásra, a közlekedés pocsék, az emberek pedig hülyék. Elképzelni nem tudom, mi az, ami kizárólag decemberbe kapható. Mert a karácsonyi díszek is november elseje óta kint vannak, aki pedig ajándékot szeretne venni, sok sikert, dupla annyiba kerül minden. Több, mint egy óra kocsikázás után már fejem is fáj. 
Estére nem hagyhatom kint az autót, az előrejelzések fagyokat mondanak. Holnap reggel pedig öt órakor kell indulnom dolgoznom, hótziher, hogy én is jégtömb lennék, ha nem parkolnék be a garázsba.
Még csak a lépcsőházban megyek fel, de már hallom a kutyaugatást. Erre van szükségem. Egy kis törődésre, amit adok, kapok. Ezen az ajtón még zár van, ezért előhalászom kulcsom, hogy belépjek a lakásba. Belépve egyből megcsap a meleg áradat, és rám ugrik a labradoodle, ugat, nyalogat mancsaival próbálja kezem elérni, amit én csak mosollyal az arcomon fogadok. Leguggolok tenyerem adom neki, amit először nyelvével szeretgetett, majd ő ugrott a karjaimba. Hihetetlen mennyi érzelmi kötődés szorul egy kutyába.

- Harry? Te jöttél? - érkezik a hang a nappaliból, amihez nem sokára arc is társul. Nem spilázza a túl az otthoni szettét, egy szál Adidas melegítőben lépked ki.
- Nem, a másik férjed - válaszolom neki, majd térdeim fáradtsága miatt leülök a földre. A kutyus így jobban hozzám fér, állam, arcom, orrom nyalogatja. - Hé! Clifford, nyugalom! - vakarom füle tövét, ő pedig hanyat dobja magát, és hasát mutogatja nekem.
- A másik férjem tíz perce ment el - jön oda hozzám, hogy csókjával köszöntsön. Hátra döntöm hát fejem, ő állam vonalára simítja kezét, ajkait lágyan hozzáérinti enyémhez. Mint aki érzi, hogy törődésre van szükségem. Lehet már csak az évek tapasztalata, hogy tudja, mikor mi kell nekem. 
- Ahj, pedig beszélgetni akartam vele - sóhajtok fel, amikor magára hagyja szám, de nem hagy tovább beszélni, hajol is vissza. Clifford ugrálni kezd közöttünk, amin először én mosolyodom el, de Louis se tudja sokáig tartani, elszakad tőlem.

- Hiányoztál - ül le végül velem szembe. A kutya ide-oda ingázik, csóválja farkát, liheg, mint amikor futás után hozzuk haza. Nincs kilométer hiánya, az biztos. Mondjuk, el is van kényeztetve rendesen. Néha úgy kezeli őt Lou, mintha a gyereke lenne, ami... Átragad rám is.
- Úgy látszik neki is - sóhajtok fel. Lassan elkezdi kikötni csizmám, nem is törődik azzal, milyen koszos lesz keze utána. Amikor lehúzza az elsőt, csak maga mellé teszi. Ha ő jött volna be retkesen, valószínű, már rászóltam volna és csípőre tett kezekkel várnám, hogy feltakarítsa. Ő mégse szól egy szót se, meg se említi, csak nyúl a másikért, hogy attól is megszabadítsa lábam.
- Tudod hibáztatni? Nem látott hajnal óta - kezd el masszírozni. Nem mond semmi többet, csak néz és talpam nyomkodja. Olyan pontot talál el, hogy kénytelen vagyok hátra dönteni felsőtestem, és kellemesen felnyögni. Kezeim is leállnak, ezt már nem annyira élvezi Clifford, ezért vakkant egyet. Mikor erre se reagáltam, inkább otthagyott minket. Talán emiatt, vagy lehet azért, mert jólesően élvezem a kényeztetést, halvány mosolyra húzza száját.

- Nem akarunk az ágyba menni? - kérdezem visszabillentve fejem, megtalálva tekintetét. Felnevet, a plafon után a földet kezdi nézni, hitetlenül bólogat, de nem értem miért. - Louis?
- Hetek óta alig találkozunk, hulla fáradt vagy és feszült. Erre ágyba invitálsz? - Jogos. Mostanában sokat dolgozom, hajnalban megyek, későn jövök, ő pedig este kezd. Sokáig van fent, sokszor már az ágyba se jön utánam. - Enyje, Harry! - derült tovább, bennem viszont bűntudatot kelt.
- Nem úgy értettem - rázom most én fejem. - Elültem a fenekem, és csak el szeretnék terülni. Fáradt vagyok és nyűgös - vallom be neki. 
Nem szeretek panaszkodni, sose voltam az a hisztis fajta. Munkám során is bármi történt, nem rohantam kisírni, csak le kellett nyugodnom. De Louis... Ő mindig tudta, hogy mikor fordítson rám több figyelmet, mikor adjon teret. Volt, hogy csak bevonultam a hálóba délelőtt, sikítottam egyet, és ki se jöttem késő estig. És ő várt. Ott ült az ajtó előtt. Nem kopogott, nem hívott, nem írogatott, nem sürgetett, nem kérdezett. Időt adott. Tudtam, láttam rajta, hogy mennyire hiányzom neki, és aggódik értem, de rettentő hálás voltam a térért, amit adott. Hajnalban összegabalyodva, meztelenül beszéltük át a történteket. Simításokkal, kis csókokkal, semmiségeket suttogva egymásnak, amit lágy szeretkezés követett.
- Menjünk - pattan fel, hogy utána kezét nyújtsa. Csizmáimra nézek, ahogy a ráragadt hó és latyak most parkettánkon terül el pocsolyaként. - Majd feltakarítom, most hagyd, rendben?
- Szeretlek. - Csak ennyit mondtam, semmi mást. Nem is kellett válaszolnia, egyrészt éreztette, másrészt elég volt csak szemeibe néznem. Mindent elárulnak gyönyörű kék szemei. Egyszerűen nem tud hazudni velük.
- Na, gyere, Göndör - húz fel magához talpra. Megmozgatom lábujjaim, már most érzem, mennyire jól esett kezeinek munkája. Kéz a kézben mentünk fel a hálóba, ahol meg is állít. Keze tarkómon köt ki, masszírozni kezd, majd hajamnál fogva adja nekem száját, nyelvét, fogait. Alsó ajkamba harap vigyázva, majd újra visszatér hozzám, hogy nyelvem szívhassa át magához. Szenvedélye irányítja mozdulatait, mégis töretlenül  nyomkodja fáradt izmaim, kényeztet, ahogy csak tud. 
- Lou - nyögök fel, amikor hajamba markolva lassan áttér nyakamra. Nem folytatja sokáig, én mégis felajzott állapotban döntöm fejem vállára, kapaszkodom belé, teljes testtel dőlök rá.
- Rég köszöntöttük egymást - simogatja tarkóm, másik kezével pedig derekam szorítja magához. Biztonságérzet telepszik rám, otthon érzem magam. Nem akkor, amikor beléptem a lakásba. Nem akkor, amikor egy héten át szinte csak ettünk együtt, alig beszélgettünk. Most. A karjaiban, hallgatva szíve egyre hevesebb dobogását, levegővételeit, ahogy csak kapkodja az oxigént.
- Naaa - mozgatom meg vállam jelzésképp. Nem tetszik, hogy abbahagyta a simogatásom, ő pedig jókedvűen folytatja is. Lassan oldalazunk az ágy felé, ahová ledőlünk, mint a zsákok. Energiám sincs védekezni az esés során, de az matrac, mintha felhő lenne, csak lebegünk. Louis hátára fordul, úgy húz magára. Kicsit lejjebb küszködöm magam, így mellkasára hajthatom fejem. Folytatja hajam lágy húzogatását, a göndör csigák forgatását, miközben másik kezét levezeti combomhoz. Áthúzza magán, hogy ne csak mellette feküdjek, hanem rajta.

- Hmm - fúrja fejét hajamba. - Ezt meg tudnám szokni. - Kezét lábamról felvezeti combomról fenekemre, de nem áll meg, csak útjába esik. Derekam következik, végül gyorsít, hogy nyakamon át megtalálja állam vonalát. 
- Én is - válaszolok, ahogy szemei világát ajándékozza nekem. - Kiakasztottak - felelem a fel nem tett kérdésre. 
- Újra? - puhatolózik, én pedig csak bólintok. Döntésképtelen vagyok. Tudom, merre húz ő, mi lenne a jobb döntés. Csak ha ezt az ember nem tudja meglépni először, vagy másodszor, esetleg hatodjára, sokkal kisebbnek tűnik a probléma.
- Nagyon gondolkodom a felmondáson - panaszolom el neki. Nem szakít meg, nem szól közbe, csak magához szorít, megmozgat picit. - Őszintén nem tudom, mit tegyek. Ez már a sokadik volt, nem  szabadna hagynom - bújok még inkább hozzá.
- Tedd meg. Mondj fel - kéri. Sokszor átrágtuk ezt már, talán százszor, ha nem többször. Volt, hogy összekaptunk emiatt, de végül megegyeztünk. Úgy volt, hogy nem firtatjuk tovább, én elintézem a dolgaimat, ha nem bírom tovább, véget vetek neki. - Szólalj fel végre, virágszál! - Hangja még mindig nyugodt, biztató, hiába tudja, mennyire félek ettől. Gyermekien képtelen vagyok.
- Nem tudok tovább ott maradni, Louis - nyögöm ki. Ez volt az utolsó. Nem tehetek már mást. - Fel kell jelentenem. Nem hagyhatom, hogy mással is megtegye - Louis újra magára tereli figyelmem, maga felé fordítja arcom, hogy gyengéden ajkaimra hajoljon.
- Veled vagyok, tudod jól.
- Tudom. 
- Mi történt ezúttal? - kérdezi, ezúttal azonban nem hagyja, hogy elforduljak. Szemeink egymást nézik, mindent látok bennük.

Elege van már ebből a hónapok óta tartó játszmából. Megértem őt, azt is tudom, itt én vagyok a hibás. Ő próbált mindig védeni, próbált kiszedni a helyzetből, de... Nem hallgattam rá. Sőt, eleinte nem is tudott róla. Rajtakapni jegyesedet azon, hogy az asztalra döntve kéri munkatársát, hogy hagyja abba, nem lehetett egy kellemes élmény.
Az volt a második alkalom, hogy megpróbálta. Egyszer sem sikerült neki, ezért nem is említettem neki. Kellett volna, de hibáztam. Jelenteni kellett volna, de itt is hibáztam. 
Ott, akkor, Louis nem kímélte öklét, se könyökét, vagy térdét. Nathant nem láttam két hétig. Utána újra feltűnt. Nem nyúlt hozzám, csak néha elkaptam tekintetét, ahogy engem néz. Egy hónappal rá, végig simított combomon, miközben lehajolt. Talán nem telt el egy hét sem, hogy karomon futtassa végig ujjait. 
- Nathan, állj le! Hagyd abba. 
- Miért? Látszik, ahogy végigfut rajtad a libabőr - folytatta. Sejtésem beigazolódott, nem tervezett leállni, így inkább én léptem le. Erről már beszámoltam Louisnak. Talán ez volt a második-harmadik nagy veszekedésünk. 

- Megmondtam, hogy lépj ki onnan! - kiáltotta Louis. Még ebben az énjében is megvolt az ellenállhatatlanság. Kék szemeit sötétebbnek láttam, lehet csak a gyér világítás miatt, de olyan volt, mint egy háborgó tenger, ami felett villámok csapnak össze. Akkor dühöm erősebb volt, mint testi vágyaim felé.
- Nem mondhatok fel! Kell nekem az állás! Szükségem van a pénzre! - védtem magam. Hajam arcom két oldalára esett, kezemmel mellkasomra mutattam, szívemnél pólóm anyagát gyűrtem. 
- Nem! Nincs! - ordított vissza ellenkezve. Ekkor hangja erősebb és hangosabb volt, mint bármikor. Mégse érdekeltek a szomszédok, vagy bárki, aki hallhatott, láthatott minket. - Nincs szükséged rá! Akarsz valamit, csak alád rakom! Ekkora kérés, hogy ne engedd másnak, hogy taperoljon?! - ez volt az évek alatt az első, hogy felhozta az anyagaikat. Eleinte nagy ellentétnek tartottam a milliárdos családból származó bank igazgató és szegényesen, de megélő eladó szerelmét.
Mégse, egyszer sem vetette szememre, hogy én csak ennyi lennék. Sőt. Hangoztatta, hogy én több és jobb vagyok, hagyjam ott ezt az állást. Még azt is felvetette, hogy tökéletesen megélnénk, ha én nem dolgoznék tovább. Ezt viszont sose tudtam eltűrni.
- Nem leszek apuci hisztis kislánya, akinek csak ki kell ejtenie valamit a száján, hogy megkapja! - kiabáltam vele. Nem akarta felfogni, számomra milyen megalázó volt ez. A családom hónap végén számolgatta a pénzt, ő pedig egyszerűen felajánl bármit, amit kérnék. - Dolgozni akarok, Louis! Dolgozni a pénzért!
- Dolgozz máshol, bassza meg! - vezette kezeit hajába. Talán ez volt az a pillanat, ahol megértettem, itt nem csak én szenvedek a hisztimmel. Ő az, aki látja szerelmét ebben a helyzetben, amiből önös érdek miatt nem akar kilépni. Ott tudatosult bennem minden. Nézve, ahogy tépte haját, az ér a nyakán és homlokán vért pulzálva kidudorodott. Vörös fejjel kiabált velem, háborogtak szemei, kezei remegtek. 
- Annyira sajnálom - suttogtam, ahogy könnyek szöktek szemembe. Elfordultam, megszakítva a hosszan tartó szemkontaktust, nem akartam, hogy úgy lásson. - Sajnálom, Lou - remegett meg hangom, ahogy szám és kezeim. - Nem akarom ezt - fordítottam teljesen hátat neki. Ott kiborultam, elég volt. - Nem akarok bemenni oda! Nem akarok ott lenni! - potyogtak könnyeim. 
- Nézz rám! - förmedt rám. Meglepődtem. Azt vártam volna, hogy gyengéden odajön hozzám, cirógat, de nem azt kaptam. - Fordulj ide, az Isten szerelmére! - Lassan megtettem, amit kért. Felé fordultam. - Szeretlek, Harry. Az életem tervezem leélni veled. De kurva szar, hogy te először elhallgatod előlem, aztán csak beszámolsz arról, hogy mit akar a fasz tőled, mintha semmiség lenne!
- Nem akarom ezt -
- Harry, kérlek! Hallgass meg! Nem akarok veszekedni. Csak állítsuk le őt, mielőtt újra hozzád érne. Nem fogok osztozni rajtad senkivel. 
- Ne osztozz! - tört elő belőlem, de visszafogottabban folytattam. - Nem szeretném, ha osztoznál! Add meg az esélyt, hogy lezárjam, hogy elintézzem én, kérlek! 
- Miért akarod te egyedül intézni? Miért nem segíthetek? - Én akkor lenyugodni próbáltam, benne viszont újra felment a pumpa. 
- Csak nagyon kérlek! Engedd meg - könnyeim nem álltak meg, könyörögni tudtam volna ott előtte, azon az estén. Ha az kellett volna, talán még térdre is vetem magam. 
Elkapta rólam tekintetét, megtörölte szemeit, és száját. Billegett egyik lábáról a másikra. Tenyereibe temette arcát, lehúzva bőrét nézett vissza újra rám. Kékjei még mindig haragosak voltak.
- A hálóba. Most - nevette el magát, ami akkor hirtelen nem is értettem, de megnyugtatott hogy már nem kiabál. - Még sose keféltem veszekedés után, most pedig érzem, mennyire rám fér. Ha nagyon jó lesz, rád hagyom, kapsz egy kis időt. De én megyek érted, ha nem dolgozom.
- Benne vagyok - mosolyogtam rá, majd megvártam, hogy felkapjon és ágyba cipeljen.

- Mi az? - kérdezi visszarángatva a jelenbe. Maga felé fordítja arcom és elmosolyodik, ahogy látja, elpirultam emlékétől. Ahogy az ágyra dobott, és szinte letépte rólunk a ruhákat. Éreztem még benne a dühöt és talán féltékenységet, mikor ismételtette, hogy az ő férje leszek, mégis minden percét imádtam. Ha tehetném, visszamennék, hogy újra éljem. 
- Emlékszel, amikor veszekedtünk, és keményen szeretkeztünk?
- Nem hiszem, hogy azt szeretkezésnek lehetne hívni - hümmög nevetve és bordáimnál csikiz meg, hogy nevetve próbáljak szabadulni előle. - Szerettelek, efelől kétség sincs, de ott és akkor, lássuk be, keményen megdugtalak. Viszont, sikítva élveztél, szóval nem hiszem, hogy lett volna ellenvetés ellene. 
- Hmm - dörgölőzöm hozzá. Felnevet, és fenekemnél fogva magához húz. Két lábam csípője két oldalán, teljes testtel fekszem már rajta, de nem enged. Egy olyan játékot játszik a testemmel, amit végletekig élvezek. 
Csókjaival elveszi az eszem, amik először ajkaim vagy nyakam érintik. Tovább csigáz, ahogy pólóm szélét ragadja meg. Csak felhajtja, ujjaival beszökik, ott futkorásznak a forró testemen. Meg kell szabadítanom magunkat ruháinktól, ezért felülök, mire ő elvarázsoltan, lehunyt szemekkel nyög fel. Tökéletes helyet találtam. Kaján mosollyal mozgolódom, ringatom csípőm, ő pedig elkapja derekam, hogy megállítson. Átveszi az irányítást, egyből tápászkodik hozzám. Lekapja pólóm, mellkasom kényezteti. Hátravetett fejjel hangosan élvezem, nyaka köré tekerem karjaim, hogy közelebb húzzam. Sose lesz elég közel.
Bármit is tesz velem, sose lesz elég belőle. Függőjévé tett az évek alatt, most pedig csak több és több kell belőle. Elégedetlenül sóhajtok fel, hogy szerelmes, szenvedélyét is visszaveszi tőlem, lassít, és meg is áll.
- Ne, ne állj meg! - kérem őt hátra nyúlva. Levezetem kezem, próbálom mozgásra bírni. - Louis, kérlek! - mozdulok inkább én hátra. Araszolnék, de megállít csípőmbe markolva. Tenyerét érzem meg hátamon és lapockáimon. Nem nyom le, nem visz bele több erotikát, csak simogat. Lágyan, kellemesen, szinte el is tereli figyelmem élvezetünkről.
- Légy erős, Harry - suttogja apró karikákat rajzolva. - Legyél erős kettőnkért - édesget szavaival. - Lépjünk ki onnan, segítek! - ajánlja, és ezzel újra megmozdul. Ajánlata könnyeket kísér szemembe, de még így is boldog pillanataim élem meg. Érzékien folytatja szeretkezésünk, talán eszébe se jutna, mit is tesz velem pár szóval. Miket ér el bennem. - Segítek, rendben? - teszi fel költői kérdését. Nem vár rá választ, nem is tudnék adni, mert lágy csókokkal hátamon tartja lágy tempóját. Minden kedveskedő szava után ez vár, én pedig elvesztem a kapcsolatom a világgal. Hangos vagyok, mint szinte mindig, ő meg csak fokozza ezt.

Izzadtan, élvezetünktől ragadva gabalyodunk újra össze az ágyon. Újra mellkasán fekszem, élvezem puha ajkainak érintését fejemen, fülemen, ahol ér. 
- Felmondok. Holnap - suttogom. Elég volt a játszmából, nem viselek el többet. Nem hagyhatom azt se, hogy átszálljon másra. Ez nem csak engem érint. Ez nem csak annyi, hogy ha elkezdi leállítom, vagy elmegyek. Ebben benne van Lou is, és hiába nem mondja, irtóan félt.
- Menjek veled?
- Ráérsz? - kérdem inkább így, mert legszívesebben magamhoz láncolnám. Ha eltűnik a páncél előlem, mögé bújnék és tudnám nincs mitől parázni. Kicsinyes félelmeim vele elhessegetném, mert tudom, úgyis mindentől megvéd.
- Fontosabb vagy, hányszor mondjam el? - csókol meg. Ez már kevésbé intenzív, mégis minden szeretetét és törődését beleteszi. Fáradtan válunk szét, de ahelyett, hogy visszafeküdne, kimászik az ágyból.
- Újra?
- De kanos itt valaki - nevet fejet rázva. - Zuhanyozni invitállak, mielőtt mocskosan elalszol itt - ragadja meg kezeim, hogy felhúzzon, de a lustálkodás elvét követem. Se kedvem, se energiám fürdeni menni.
- Feküdj vissza, régen se volt problémád vele - húzom inkább őt az ágyra. Nem számított rá, ezért térdeire esik. Elkapom még karját is, magamra rántom, de ciccegve lemászik rólam.
- Hidd el, megjutalmazlak a végén.
- Mi értelme szex után fürdeni, ha úgyis az követi? - értetlenkedem, ő pedig szemét forgatja. Lehet, telhetetlen vagyok, benne van, vagy csak fáradtsága miatt, de most nem értettem mire utal. Elvesztem a sorok között.
- Buja Csillagom - rázza fejét. A becenév még akkor jött, amikor késő éjszaka volt, mi pedig sátorozni indultunk. Romantikus volt az egész, fiatal, heves, rendíthetetlen szerelem. Egyik éjjel a csillagok alatt feküdtünk, álmainkat, vágyainkat osztottuk meg a másikkal. Én arról beszéltem, mennyire elvarázsol engem az űr. A csillagok. Minden természeti csoda. Azóta a csillaga vagyok. A sötétben ragyogó fénylő pont.

Hagyom, hogy felhúzzon és fürdőnkbe vezessen. Beállítja a víz hőmérsékletét, és előkészíti a két tusfürdőt. Nagyon szeretem a zuhanyzóból frissen kilépett illatát, én mégse tudom elképzelni magamon a férfias menta-citrom aromáját. 
- Na, jössz? - nyújtja felém kezét. Ő már a vízsugár alatt áll, valamivel hosszabb haja a nyakára és arcára tapad. Sose tudnám visszautasítani ezt az ajánlatott, mellé lépek én is.
A víz már engem is ér, végig folyik ragacsos testemen. Átkarolja derekam, és közel húz magához. Két ujjával veszi közre állam, és ha még eszembe jutott volna másfelé nézni, se teszem meg. Egymás szemeit nézzük, míg ő balját derekamról fenekemre vezeti. 
- Hmm igazad van - játszom el gondolkodásom, ami őt is összezavarja. - Ha zuhany közben szexelünk, akkor nem kell fürdeni utána. - Átkarolom őt, még inkább hozzá préselődöm.
- Értem, hogy hiányoztam, és most boldog vagy, de Harry, drágám, a jutalom nem csak a farkam. Minek nézel engem, te? - neveti el magát, ami engem is erre késztet. Csókolózva folytatjuk egymás megmosdását, de nem hagyjuk, hogy szeretkezésbe forduljon. Csak élvezzük az elvesztegetett időt.
Hosszú percekkel később tisztán, szálltunk ki a tágas kabinból, aminek üvegfalain a pára miatt át se lehet látni. Törölközőért nyúlnék, de ő veszi el, hogy megtörölgessen. Millió szerelmes pillanatot hagytunk már magunk után, most mégis furcsállom őt. Nem csak az, amit tesz, ahogy teszi.
- Minden rendben? - kérdezem, megállítva őt mozdulatai közben. Értetlenül néz rám, én mégse hagyom annyiban. Kattognak a fogaskerekeim, egyre koncentrálok, hogy megtudjam, mi baj. - Arról van szó, hogy csak most lépek fel Nathan ellen?
- Tessék?
- Tudom, hogy az én hibám, és hogy nagyon elbasztam - fogom meg két kezét, és mellkasomra húzom őket. - Nem csak magamat, téged is bántottalak ezzel, ezt pedig komolyan, szörnyen sajnálom! 
- Hé, Hazz, megbeszéltük - veszi el kezét, hogy arcomra simítsa. - Tudom, hogy egy érintését se akartad, vagy élvezted - vezeti a másikat is a jobbjával szembe. - És tudom, hogy milyen mély traumát okoztak neked régen. És, hogy félsz. De itt vagyok, rendben, Csillag? - húz magához közel. Szorít, ölel, szeretlek-et suttog fülembe biztató szavaival.
- Sose lennék itt nélküled. Mindent neked köszönhetek - motyogom nyakába. Az se biztos érti, amit mondok, mégse érdekel. Csak az, hogy most már minden rendben van. Itt vagyok vele. Vele, akivel erősebb vagyok.

Mielőtt bedőlünk az ágyba neki eszébe jut lecserélni az ágyneműt. Nem sokszor látni ezeket a mozdulatokat tőle, de ilyenkor arcára van írva, hagyjam, hogy elintézze helyettem. 
- Fel ne vedd a pizsamád - szól rám válla felett, amíg ő a fürdőbe viszi a lepedőt. - Feltörlöm a csizmád nyomát, mindjárt itt vagyok. - Hálásan nézek csak utána. Bevetődöm a vastag paplan alá, így már nem érezni a decemberi hideget. Nem mintha, a lakásban hideg lenne, Louis általában alsógatyás időre tekeri a termosztátot. 
Nemsokára csatlakozik hozzám, bebújik mellém meztelen testével, hogy egymást melegítsük tovább. Már fordulnék oldalamra, hogy aludhassunk, kiskifli-nagykifliben, hallgatva, ahogy szuszog nyakamba, élvezve a cirógatását hasamon, vállamon. Mint a nyugalom szigete. De nem enged átfordulni, keresi tekintetem.
- Mit szólnál egy előkarácsonyi ajándékhoz?
- Valószínű tökön rúgnálak miatta, miért? - felnevet és szembe fordít magával. Már itt érzem, emiatt volt furcsa. Készült valamivel, pedig minden évben megígéri, hogy nem vesz semmit. Megígértetem vele, hogy inkább készítsen valamit, akár gyújtsa fel a konyhát, nem izgat, ő mégis előrántja pénztárcáját.
- Akkor forduljunk valahogy úgy, hogy ne érd el a pöcsöm - viszi tovább őt jókedve.
- Szavamat rá, nem bántom - puszilok orrára, majd visszahelyezkedem. - Most mondd el, mi az - kérem tőle. Nagyot sóhajt, talán még nem tudja, hogyan kezdjen bele, ezzel pedig eléri, hogy még jobban izguljak.  - Na? Nem mondod?
- Mit szólnál egy igazán fehér karácsonyhoz?
- Ez azt jelenti, végig szeretkezzük a négy napot? Benne vagyok. - Újra felnevet rajtam, talán el se hiszi, honnan ez a jókedv, de ha kérdezné, se tudnék rá válaszolni.
- Részben. Másrészt pedig, sok-sok hó. Igazi fagy, nagykabátok, sapka, kesztyű, sál, minden. 
- Izgalmas - jelentem ki, de hallgatnám tovább. Ő mégse mondja, ezért ujjaimmal lábakat formálok, hogy sétálgassak mellkasán. - Hogyan tovább? - érdeklődöm, mert úgy látszik, egyedül nem fogja kinyögni.
- Finnország? Lappföld? Saariselkä? Star Arctic hotel? - sorolja, viszont én sokkolódtam a harmadik pontnál.

Régóta mondogatom neki ezt a hotelt, ahol láthatod az Északi fényt. Iglukban szállásolnak el a hidegben, miközben tied a legszebb kilátás. A fények, a csillagok, a fekete égbolt, amit megszínez ezer, meg ezer fénypont. A természet csodája. Az egyik talán legszebb csodája. 
Nem gondoltam olyan komolyan, hogy vegye is meg ezt az utazást nekünk. Sőt, egyszerre érzem a forró szerelmem iránta, ami éget belülről, és mellette dühöt, hogy megtette. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, mit adott ki ezért.

- Hidd el, ez nem nagy pénz - most vagy tenyerem csattant volna arcán, vagy ezer csókkal fojtottam volna belé a szavakat, de sokkolt állapotom nem engedte egyiket sem. - Csak fogadd el. Egy jutalom, hogy kiléptél onnan, és ajándék kettőnknek. Fogadd el, kérlek!
- Szeretlek. Annyira, de annyira hülye vagy. És annyira szeretlek. - Nem mondok mást, könnyeimmel szememben, és arcomon bújok karjaiba, ha ennél jobban még lehetséges ez. 
- Felejthetetlen utazást szeretnék adni neked, Csillag. És tudom, hogy mennyire szeretted volna ezt - csitítja sírásom, miközben simogat. Sose hittem volna, hogy én valaha eljutok oda. Olyan messzi, most mégis csak egy karnyújtásnyira van.

Sziasztok!
Először is, szeretettel köszöntök itt mindenkit, visszatérő arcokat és újakat!
Ezennel elindul az Északi fény, a 2021-es év karácsonyi rövid története. Naponta találkozunk az epilógusig, így elétek tárhatom Louis és Harry utazását Finnországban. Romantikus sztorit képzeljetek el, bár ezt talán az első fejezetben is megláttátok. Néha felelevenítem múltjukat, hisz nem most fonódott össze kettejük útja, de Harry szemszögéből éljük meg a jelent.
Remélem, velem tartotok, és együtt menetelhetünk az ünnepekig!
Puszi!