A már megszokott fehéres színű kúria látványa fogadott, mikor kiszálltam az autóból. Apa segített kivenni a bőröndjeimet a csomagtartóból. Anya is kiszállt, majd a kezembe nyomott egy éthordót. Majd mindketten megöleltek.

-Karácsonykor találkozunk, kicsim!-mondta anya.

-Szeretünk, Kim!-köszönt apa is. Majd mindketten beültek a kocsiba, és elhajtottak, vissza a problémamentesebb életek felé. 

Megszorítottam a még Liamtől kapott plüsst a kabátom zsebében, majd a nagy faajtó felé indultam. Nagy levegőt vettem, majd beléptem. Mint mindig, most is nagy volt a sürgés a hallban. Sokan beszélgettek, mások egy sarokban olvastak, a zongoránál pedig egy srác csalogatott ki szomorkás dallamot a hangszerből, ami nagyon illett a hangulatomhoz.

Jobbra indultam el, majd bekopogtam Eliza néni irodájába.  Eliza néni egy idősebb, már őszülő hajú, alacsony és mindig pörgős hölgy. Ő fogja át ezt az egész intézményt. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az a nő, aki megszépítette az ittlétem. 

-Szervusz kedvesem!-köszönt nekem az előbb említett hölgy.

-Csókolom Eliza néni!

-Tudom, hogy neked nem öröm, hogy itt kell lenned, de nekem öröm újra látni téged.

-Köszönöm! Meg tetszik mutatni a szobámat?-szavai igazán jól estek. Ő olyan nekem mint a pótanyukám.

-Persze, Kimberly. De ne felejtsd el, mi tegeződtünk!-mondta kedves mosollyal a száján. -Sajnos a régi szobád jelenleg foglalt, de remélem, hogy ez is tetszeni fog.

-Biztosan, Eliza néni!-mosolyogtam vissza rá én is. Ritka pillanatok egyike...

Elindultunk az ellenkező irányba, mint ahol az előző szobám volt. Reménykedtem benne, hogy innen is rá fogok látni arra a meseszép kertre, ami az épület mögött húzódott. 

-Ez lesz a te szobád kedvesem. -állt meg egy folyosó végi ajtó előtt Eliza néni. -Magadra is hagylak, rendezkedj be nyugodtan. -nyomta a kezembe a kulcsomat. 

-Köszönöm szépen!-mondtam, majd beléptem az új otthonomba. 

Nem vagyunk olyan sokan az intézetben, ezért szinte mindenkinek saját szobája van, amik nagy százalékban ugyanarra a sémára épültek.  Fehérek vagy az én esetemben pasztell sárgák a falak. Egy egyszerű faágy, egy íróasztal egy székkel, egy szekrény, egy konyharész, ami egy hűtőből és egy mikróból áll, és egy fürdőszoba. Ebből áll ez a kicsiny szoba, amiben az elkövetkezendő időt, kitudja, talán éveket fogok eltölteni.

Fogtam a bőröndöket, és a szekrény felé indultam. Minél előbb kipakolok, annál hamarabb fogom elfelejteni, hogy nemrég még otthon voltam. Így hát nekiálltam. A nadrágokat, pulcsikat a polcra tettem, a felsőim közül, amennyit tudtam, vállfára tettem, a többi a polcra került. Ezután az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt, hogy valamennyi fény jusson a szobába.  Megdobbant a szívem, amikor a kert látványa fogadott. Ittlétem ideje alatt rengeteget sétáltam az árnyas fák alatt. Talán ha később kicsit kisüt a nap, majd újra meglátogatom Martin bácsit, a kertészt. Elmélkedésemből egy egyre erősödő kopogás ébresztett fel. Várakozva nyitottam ajtót.

-Szia, kérlek gyere be a közös foglalkozásra.-támadott le azonnal egy göndör hajú, nálam idősebb férfi. 

-Rendben.-mondtam, majd a szekrényemhez léptem, kivettem egy pulcsit, majd bezártam az ajtót, és az idegen után indultam. Még sosem láttam őt ittlétem alatt. A közös foglalkozás mint mindig, most is a társalgóban volt, ezért tudtam volna a vezetőm nélkül is, hogy merre kell mennem. Amikor beléptünk a helységbe, már sok, nagyjából velem egykorú fiatal ült egy székekből kialakított körben. Én is leültem egyre, a göndör hajú srác, néhány székkel mellettem foglalt helyet. Nem tudtom, hogy mi, de valami megfogott benne. Ilyen már nagyon régen nem volt az életemben, kíváncsivá tett egy ember. Majd meglátjuk, hogy mit dob a sors.