[{(A fenti kép ihlette az egész könyvet!)}]

---------------------

Akutagawa az erkélyed szelén kapaszkodott a korlátba. Úgy nézte az alant elterülő várost. Nem tudta mi legyen ezek után. Kétfelé húzta az, amit elmondtál neki. Tényleg azért bízott ennyire benned, mert úgy hitte Dazai san barátja vagy. Ezért is volt óvatos veled. Nem akart bántani, mert tudta, hogy akkor egykori mentora büntetésére számíthat. De mikor átölelt nem foglalkozott ezzel. Rájött arra, hogy a tetteit már órák óta nem Dazai irányítja, hanem te.

Igenis veled akart foglalkozni. Meg akart ismerni. A közeledben akart lenni. Érezni akarta az érintésedet. Vágyott arra a forróságra, amit adtál neki. És mikor elmondtad neki, hogy nem ismered a kötésest, elárulva érezte magát. Hiszen bízott benned. Bármit megtehettél volna vele, engedett volna neked. Ez a fajta alázatot nem adja meg akárkinek. De mint kiderült te az voltál. Akkor, amikor a sikátorban megtaláltad őt számára még egy „akárki" voltál.

De már nem vagy az. Ez volt az, ami ott tartotta. Az indok, ami miatt nem hagyta el a lakásodat. Megfordult a fejében igen. De egyből bele is mart a szívébe. Nem akart otthagyni. Hiába hazudtál neki az, ahogyan utána viselkedtél és bántál vele annyira jó volt a számára. Nem akart eldobni. Még égette az arcát az az utolsó puszi, amit adtál neki.

Megérintette a helyét. Érezte az illatodat, amit magába szívott, míg átölelt. És mivel a te ruháid voltak rajta teljesen körbevette őt. Ott hallotta a fejében, ahogy kijelenti az övé vagy. Te voltál az első, akinek ilyen bizalmat adott, méghozzá ennyire rövid idő alatt. Te vagy neki a tűz ebben a hideg világban. Döntést hozott. Nem fog elmenni.

Visszament hozzád. A kanapén ülve vártad, hogy mit fog felelni. De már mindent végigpörgettél a fejedben, amit mondhat majd, mikor visszatér. Minden negatívat természetesen. Hogy egy szó nélkül elmegy. Vagy, hogy azt mondja, sosem bocsájtja meg. Hogy kisétál az életedből és nem látod őt többé. Egye rosszabb képzeteid támadtak. Sosem voltál még ennyire pesszimista, de most nem reméltél jót. Ahogy megjelent melletted nem árasztott gyilkos aurát. Ez pozitívum volt. Nem mertél ránézni sem. Csak magad elé bámultál és kérted a csodát.

- Maradok....

Mondta halkan mire felkaptad a fejedet. Rá néztél, de most ő kerülte a szemkontaktust. Olyan volt mintha visszaléptetek volna a startmezőre. És ez nem állt távol a valóságtól. Ki kellett újra érdemelned azt a bizalmat, amit adott neked. De legalább volt rá esélyed. Nem haragudott rád, annyira hogy sose bocsájtson meg. Könnyezni kezdtél. És a szipogásod hangja mégis rávette, hogy feléd nézzen.

- [Név]? Most miért sírsz?

Döbbent le a reakciódon. Azt hitte, ha marad, annak örülni fogsz, de helyette most sírsz. Nem tudta összerakni a kettőt. Nem értette mi lelt téged. Mit tett, amivel ezt előidézte, mikor az ellenkezője volt a célja. Tett feléd egy óvatos lepést, hogy megtudja, miért itatod az egereket. De az, hogy közelebb mozdult feléd, lendületet adott valamihez. Felálltál és a nyakába ugrottál. Annyira hirtelen érte a dolog, hogy nem tudott megmozdulni sem.

- Örülök, hogy itt maradsz.... ezért sírok. Ne haragudj! Akutagawa .... köszönöm....

Gyorsabban vert a fiú szíve, ezt még te is érezted, ahogy hozzá simultál. Átölelni nem mert már. De hagyta, hogy olyan közel legyél. Kicsit megkönnyebbült, hogy örülsz. De még mardosta a tudat, hogy megríkatott. Ezt nem akarta. És olyan szúró érzése támadt miatta, mint korábban, mikor a féltékenységet először megtapasztalta.

Rájött arra, hogy nem akar így látni. Így zokogva. De még a makacssága is ott küzdött benne. Az a hajthatatlanság, hogy most csak azért sem ölel vissza téged. Mert most bizalmatlannak kellene veled lennie. De nem volt képes rá. Már túlságosan kötődött hozzád ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra azt mondja, többé nem érdekled. Mert ez hazugság lett volna. Most, hogy azt is megtudta, még jobban érdekelted.

Kíváncsi volt, mi vezérelt, hogy ezt tedd. Miért akarod, hogy bízzon benned? Érezte, hogy van még valami a háttérben. Hogy nem csak azért vagy ilyen vele, mert évekkel ezelőtt megmentette az életedet.

Lassan tolt el magától. És letörölte a könnyeket a szemed alól, és még meg is puszilta a fejedet. Utána észlelte csak, hogy mit tett ösztönösen. Vígasztalt. Pedig most nem kellett volna. Mégsem bírta ki, hogy így megtörve lásson. Lépett hátra tőled két lépést. Ahogy a szemedbe nézett láttad, hogy valamitől fél. És igazad volt.

Megijedt attól, hogy képtelen haragudni rád. Olyan volt mintha valami átvette volna felette az irányítást. Ettől meg kellett szabadulnia. A fejével kellett gondolkodnia és irányítania a tetteit. De egyértelműen nem az agy volt most a fő döntéshozó. És ez kezdte zavarni. Félre nézett. Úgy morgott az orra alatt, mintha csak muszájból maradna itt az éjszaka.

- Amúgy sincs értelme ilyenkor hazamennem....

Ez a mondat kicsit szomorúvá tett. Hiszen azt hitted, hogy csak emiatt marad. És nem azért mert esélyt ad neked, hogy megpróbáld helyrehozni a dolgokat. Pedig azt akartad. Jóvá akartad tenni a hibádat, de nem tudtad hogyan. Még alig tudtál meg róla pár dolgot. Nem volt tipped, hogyan engesztelhetnéd ki. Mit mondj vagy tégy, hogy elfelejtse ezt, és megint olyan csillogó vággyal teli tekintettel nézzen rád, mint korábban.

Akutagawa nem tudta, hogyan nézett azokban a pillanatokban. De a változást igen nehezen dolgozta fel. Hogy most nem mosolyogsz rá. Könnyes a szemed és piros a sok pityergéstől. Sokkal óvatosabb vagy vele. Nem érinted meg. Annyira gyorsan hozzászokott a jóhoz és a kedvességedhez, hogy most rögtön jelentkeztek nála az elvonásszerű tünetek.

- Értem...

Felelted a korábbi mondatára, és közben tördelted a kezedet, hogy valamivel elfoglald magad a nagy csendben. Tudtad, hogy most nem fecseghetsz mindenről, mint korábban. De nem is volt kedved hozzá. Hiszen, aki jelenleg a legfontosabb neked, haragszik rád. Így érezted és nem akartál rontani a helyzeten, felesleges beszéddel. De az, hogy olyan fájóan nagy csend telepedett közétek, csak növelte a bizalmatlanságot és az esélyt arra, hogy nem békültök ki.

Akutagawa sem bírta ezt. Szerette hallani azt a csicsergő hangodat. Nem sokáig tudta elfogadni, hogy most nem fogsz beszélni. Kellett valami, amivel feloldhattátok a szituációt. Vagy legalább lendíthettek a történéseken. De mivel jobb nem jutott az eszébe így csak annyit mondott:

- I-ideje nyugovóra térni...

- I-igazad van...

Felelted egyetértően és megigazítottad a kanapén előkészített ágyát, amit kicsit összegyűrtél, míg vártál rá. Míg ezen dolgoztál érezted, hogy most is mindent figyel, amit teszel. És valóban így volt. Nem vette le a szemét rólad. De amint ránéztél mégis elkapta a tekintetét. Csak addig volt ereje téged figyelni, amíg másra koncentráltál. És az hogy mindeközben nem mosolyogtál, mint eddig egész nap, rosszul esett neki.

Megszokta, hogy ajkaid mindig felfelé görbültek, de most, hogy az ellenkezőjét látta, kellemetlen volt neki. Hiszen tudta miatta nem mosolyogsz most. Ökölbe szorította a kezét. És szóra nyitotta a száját. De megelőzted a megszólalásban, mert nem láttad, hogy mondani akar valamit.

- Készen vagyok. Remélem kényelmes lesz. J-jó éjszakát....

Hadartad el és sarkon fordulva elsiettél a szobádba. Ott bebújtál a takaró alá és fájó mellkasodhoz szorítva a kezedet némán sírtál tovább. Azért rohantál el olyan hirtelen, mert nem tudtad tovább visszatartani a könnyeidet. Tudtad, hogy holnap ő el fog menni. Itt hagy. Lehet, mire felébredsz, már egyedül leszel a lakásban. Esélyes, hogy ez a "jó éjszakát" kívánság volt az utolsó, amit mondhattál neki. Ez a rengeteg szívfacsaró érzés megint nedvessé tette a szemedet. És mivel láttad korábban, hogy nem szereti, ha sírsz, hiszen letörölte a könnyeidet. Ezért inkább elmenekültél és a takaród alatt kerestél menedéket.

Akutagawa értetlenül állt a kanapé mellett. Nézett utánad. Ugyan úgy szóra nyílt ajkakkal ökölbe szorított jobb kézzel, míg a ballal utánad nyúlva. De azt, ami akkor kitört volna belőle elnémulva várt, hogy lenyelje, mert már nem voltál ott, hogy hallhasd.

„Sajnálom."

Ez volt az a szó, amit ki akart volna mondani. El akarta mondani, hogy sajnálja, hogy úgy reagált a vallomásodra. És nem akarja, hogy szomorú legyél. Ha egy pillanattal később fejezed be és ki tudja mondani, megbeszélhettétek volna. Ezt akarta. De te elfutottál. És ő ott ragadt egyedül nélküled.

Úgy érezte valami rosszat tett. Nem tudta, hogyan bánjon veled. Bár volt pár ösztönös mozdulat, de azok ebben a helyzetben nem segítették. Csak bámult maga elé nézte a kezet, ami nem tudott elkapni téged, mikor elindultál. Nem tehetett már semmit.

Lekapcsolta a lámpát és bebújt a takaró alá. De a mellkasa nem nyugodott meg. Ott ahol korábban ültél még meleg volt a fekhelye. Érezte az illatodat. Hiszen minden azt árasztotta körülötte. Nem tudott elaludni. Csak nézte a mennyezetet, mert ha lehunyta a szemét téged látott. Az utolsó képkockát rólad. Ahogy befordulsz a folyosóról a szobádba és a könnyeiden megcsillan a lámpa fénye. Megint megríkatott. Pedig szinte meg sem szólalt. De úgy érezte elrontotta. Hogy ennek nem így kellett volna történnie.

Haragudott magára, hogy nem ért ehhez a témához. És nem tudja, mit csináljon most. Nem mehetett utánad. Hiszen előle menekültél. De nélküled annyira kényelmetlen volt neki, csak a csendet figyelte és remélte mihamarabb elnyomja az álom. De nem így lett.

Egy óra múlva viszont meghallott valamit a sötétben. Felült és a szobád felé hallgatózott tovább.

A szád elé tetted, mind a két kezedet, hogy ne hallja meg a sírásodat. Még a fejedre is húztad a takaródat. Nem akartad, hogy elmenjen. De nem kérlelhetted megint, hogy maradjon. Hiszen elvesztetted a bizalmát. Ez olyan fájdalmat okozott. Hogy még azt is megbántad, hogy elmondtad neki a titkot. Hibáztál azzal a lépéssel. És most utál. Remélted, hogy álomba sírod magad. És nem ébredsz fel meg jó sokáig. Hogy ne láthasd, mikor elmegy.

Tudtad, hogy képtelen lennél elengedni. Így inkább hagyjon ott, míg nem tudsz tenni ellene. Féltél, hogy hülyeségre is képes lennél azért, hogy maradásra bírd. Fáradt voltál és már nem tudtál sírni sem tovább. De ébren kínzott az éjszaka.

Kibújtál félig a dunna alól és az éjjeli szekrényeden megtalálva telefonodat megnézted az időt. Egy óra telt el az óta, hogy bent szenvedtél a saját gondolataidtól. Nagyot sóhajtottál. És befordultál a fal felé, ahogy átkúsztál az ágy másik oldalára érezted, hogy ott hidegebb a lepedő. A hidegben könnyebben elaludtál így remélted most is használ majd.

De a párnád alól kilógott valami. Megfogtad. Egy fénykép volt Akutagawa-ról, amit ott őriztél, hogy vele álmodhass. Eldobtad. Nem érdemelted meg, hogy most is az álmaidban vele lehess. Hiszen az az álom, akkor szertefoszlott, mikor vallottál neki. És minek a fénykép, ha az igazi ott fekszik a kanapédon és most utál téged. Megint könnybe lábadt a szemed és halkan nyüszögve sírtál tovább.

- [Név]?

Hallottad meg az ajtóból Akutagawa-t. Úgy megijedtél tőle, hogy levegőt venni is elfelejtettél. Lassan néztél az irányába. Tényleg ott állt. Óvatosan érintette meg az ajtófélfát. És egyik lába már a küszöbön volt, de láttad a testtartásán, hogy nem mer bentebb jönni.

Odakint meghallotta, hogy még mindig sírsz. Jó hallása volt neki. Mert kifejlesztette. Az éjszakai munkákon, vagy ha sötét helyen várta az ellenség, hallania kellett, hogyha valami nesszel elárulják magukat. Nagyon élesre csiszolta ezen érzékszervét.

Így könnyen észrevette, hogy a lány, akinek a hangja az egyetlen, akiét hosszútávon képes elviselni, szomorú neszeket ad ki. Nem bírta tovább kikelt az ágyából és óvatosa léptekkel a szobád felé vette az irányt. Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen, ha odaér. De képtelen volt tovább hallgatni, hogy szenvedsz. Tenni akart ellene valamit. De ott a küszöbön, ahogy megint a szemébe néztél elbizonytalanodott.

Látta, hogy félsz. Nem volt biztos abban, hogy tőle. De a helyzettől igen. Ezt pedig nem akarta. Ő is óvatos volt most a kettőtök között kialakult valamivel, mint te. De mégis segíteni akart. Eldöntötte, hogy nem hátrál meg. Ezen változtatni fog! ... Valahogy...

- Akutagawa?

Suttogtad halkan a nevét, hiszen meglepett, hogy utánad jött. De nem akartad megkérdezni mit szeretne. Mert aggódtál, hogy azt rossz néven veszi és elmegy. Így csak figyelted, ahogy a gondolatait összeszedi.

- Megint sírsz?

Kérdezte félre tekintve, mert nem akarta, hogy lásd, mennyire aggódik érted.

- I-igen... bocsánat...

Vallottad be és néztél magad elé a falra. Mert úgy talán könnyebben jönnek a szavak a szádra.

- Miért?

- Sz-szomorú vagyok, hogy elmégy holnap... ezért. Sajnálom, hogy nem hagylak aludni.

- Ne kérj bocsánatot!

- Akutagawa?

Néztél megint rá. Mert nem akartál hinni a fülednek. De azzal, hogy megint találkozott a szemetek újból megingott a bátorsága, így kiszaladt belőle egy indulat.

- Ne nézz rám!

Mordult fel, mire te elfordítottad a fejedet. Megijedtél, hogy ezt mondta. És érthetetlen volt számodra a miért. De Akutagawa képtelen volt cselekedni, ha tudta, hogy nézed. Ezért tett több indulatot abba a parancsszerű kérésbe. Már bánta, hogy úgy mordult, de nem vonhatta vissza.

- Most... egy kicsit ne nézz ide...

Motyogta, majd tett egy lepést előre. Majd egy újabbat. És mégy egyet. Érezte, hogy visszatér a bátorsága ahhoz, amit eldöntött. Odasétált az ágyadhoz. Végig téged nézve és magában kérlelve, hogy most ne nyisd ki a szemedet. Erősen összeszorítottad a szemhéjaidat. Nem tudtad mit akar tenni, de hallottad, hogy egyre közelebb jön. Aztán csak azt érezted, hogy leül az ágyadra. És mire észrevehetted volna, már a takaród alatt volt és átölelt téged.

- Akutagawa?

Néztél volna hatra rá, de annyira közel volt, hogy elbújt a hajadban, csak onnan suttogott

- Mondtam, hogy ne nézz rám...

- Gomenne....

Fordultál vissza a fal felé.

- Csak.... had legyek itt egy kicsit... [Név]... kérlek... csak egy kicsit...

Majdnem kiugrott a szíve a helyéről. Képes volt bemászni melléd. Átölelni. Hozzád bújni. Nem tudott volna elengedni. De nem is akart. El akarta felejteni, hogy mi volt az a kis negatívitás köztetek. Mert a vágy, hogy megérintsen ezerszer erősebb volt már annál. Csak ott akart lenni. Melletted. Erre kért szavak nélkül téged.

Neked ugyan olyan gyorsan zakatolt a szíved, mint neki. Levegőt venni sem mertél. Hiszen ott volt az ágyadban. Átölelt téged. Nem tudtad mi lelte. De nem akartad, hogy vége legyen a pillanatnak. Mégis annyira kíváncsi voltál, hogy nem tudtál teljesen csendben maradni.

- A-Akutagawa?

- Miért?

A neve hallatára megeredt a nyelve. Rengeteg kérdése volt, amit nem értett és most, mind kikívánkozott belőle. Az egyetlen személynek, akitől választ remélhetett. Vagyis neked. Tőled várt megoldást. Mert te indítottad el ezeket a kérdéseket benne.

- Miért? Név?

- Aku-

- Mi történik velem [Név]?

- Miről beszélsz?

- Még sosem történt ilyen velem. Senki sem érdekelt még ennyire, mint te. Te annyira más vagy. És nem tudom, mi történik? Miért nem vagyok képes messzebb lenni tőled? Miért szorít a mellkasom, mikor szomorúnak láttalak? Miért volt annyira jó, mikor megöleltél? Vagy az hogy én átkaroltalak? Miért fáj az nekem, hogy te sírsz? Mit művelsz velem [Név]? Mik ezek az érzések?

Akkor döbbentél rá. Értelmet nyert minden. Hogy miért is volt annyira óvatos. Hogy miért viselkedett, ilyen furcsán. Bár köze volt Dazai "figyelő tekintetének" ehhez. De nem magyarázott meg mindent. Most azonban rájöttél.

- Akutagawa... te nem ismered az érzéseket? – fogalmaztad meg óvatosan az elméletedet, Aku ujjai megremegtek a derekadon és a hasadon, vett egy mély levegőt és válaszolt.

- Ismerem a fájdalmat, és a többi negatív érzést. De... a pozitívak közül... nem sokat... Nem volt rájuk szükségem... Felesleges volt mindet megismernem, beazonosítanom. De... Aztán jöttél te. Olyan sokféle pozitív érzést tapasztaltam meg amióta melletted vagyok. És annyira rövid idő alatt történt mindez. Még csak most ismertelek meg és mégis annyi új érzést tapasztaltam miattad. De nem tudom őket megnevezni. N-nem tudom... mi-milyenek.... hogy m-mit kellene... ilyenkor éreznem... vagy tennem... [N-Név].... s-segíts!

- Akutagawa?

- Segíts! Kérlek! Tudni akarom, mik ezek az érzések! Tudnom kell! Mert-

Nem bírtad tovább annyira szorított, már de közben mégis remegett. Hirtelen fordultál meg az ölelésében, amire nem számított

- O-Oi! Mondtam, hogy ne nézz-

- Nem nézek rád...

Mondtad, míg átölelted a nyakát. A fülébe súgtad.

- Csukva van a szemem.

- [N-Név]?

- Segítek neked. Tudásomhoz mérten. Csak mond mire vagy kíváncsi?

- Mindenre... hogy miért ver olyan gyorsan a szívem a közeledben? Miért nem fázok? Miért nem vagyok képes megállítani magamat, ha át akarlak ölelni? Miért esik ennyire, jól, ha ilyen közel vagyok hozzád? Ha érezhetem az érintésedet, vagy a bőröd illatát? Miért vagy ilyen hatással rám?

- Nagyon sok kérdésed van... - feleltél mosolyogva

- Igen... miattad...

Nagyon remegett már. Úgy érezted valamit még visszafog. De nem értetted miért? Ha ilyen mély dolgokat elmondott. Mi lehet az, amit még mindig magában tart. Kicsit fentebb csúsztál a párnán és a fejét a szívedhez húztad.

- [Név]?

- Csak nyugodj meg. Érzem, hogy felzaklattad magadat. Csak hallgasd a szívverésemet. Ne figyel semmi másra...

Egy aprót bólintott és jobban ölelte a derekadat. Érezted, hogy valóban megnyugszik. Nem remegett. Lassult a légzése és egy kicsit, még inkább hozzád bújt. Már nem a szívedhez inkább a nyakadhoz. Mert azért azt mégsem érezte megengedettnek, hogy olyan sokáig a mellkasodhoz bújjon.

- Jobban vagy?

Kérdezted, mikor már teljesen hozzad simult.

- Igen... köszönöm...

- Bármikor Akutagawa... bármikor.

- Miért engedsz meg nekem ilyeneket [Név]?

- Hm?

- Miért engedsz, ennyire közel magadhoz? Miért nem taszítasz el? Azok után, hogy én megtettem? Nem érdemlem meg a kedvességedet. Miért nem haragszol rám?

- Miért tenném? Inkább... neked kellene rám...

- Én nem vagyok mérges rád! Nem akarom, hogy félj tőlem! É-én csak válaszokat szeretnék...

- Akkor kérdezd meg megint... a... azt a korábbi kérdésedet.

- Miért engedsz meg nekem ilyeneket [Név]?

- Mert szeretlek Ryunosuke...

Nagyot dobbantott a fiú szíve. Még sosem mondta ezt neki senki. Nem is igazán tudta, mit kell éreznie. Vagy, hogy mit jelent ez a szó. De mégis valahol, mélyen bekapcsolt valamit az az egy szó. És az, hogy a keresztnevén szólítottad. Felemelte a fejét, hogy a szemedbe nézhessen lentebb húzott, hogy egyvonalban legyen a szemetek. Meglepte, hogy annyira elpirultál, hogy még a sötétben is láthassa. És az is, hogy nem néztél egyenesen a szemébe.

- [Név]? Ezt, hogy érted?

- Miután megmentettél.... kerestelek. Hogy meg tudjam köszönni. És... ahogy kutattam utánad rájöttem, hogy ki vagy igazából. Egy maffiózó... egy körözött személy...

Erőssebben szorított egy kicsit. Mert megijedt, hogy talán félsz tőle. Ezt már tudta nagyon jól. Képtelen lenne elfogadni azt, hogy rettegsz tőle. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Mégis most, hogy kimondta olyan volt mintha tartanál tőle. Pedig nem így volt.

- [N-Név]?

- És mégis... ennek ellenére is... el akartam mondani, hogy köszönöm... de nem tudtalak annyira megtalálni, hogy személyesen találkozzunk... de nem adtam fel. És.... közben... egyszer csak lett egy pillanat... talán amikor először álmodtam veled... utána tudtam... hogy még így is, hogy csak egyszer találkoztunk. Én mégis képes voltam beléd szeretni....

- [Név]?

- Ne haragudj, hogy nem mondtam korábban... de... attól féltem olyannak nézel, mint amilyen Gorge... hogy figyeltelek... nem tudtam, mit szólsz hozzá... én-

Átölelt. A nyakadba temette a fejét úgy suttogta

- Nem haragszom. Köszönöm, hogy elmondtad...

- Akutagawa?

Annyira óvatosan bánt veled. Jött egy gondolat, hogy lehet te vagy az első. Ezt meg kellett tudnod.

- M-mond csak... jól érzem, hogy te most vagy először egy lány ágyában?

- Így igen...

- Hogy érted, hogy így?

- Dazai san megtanított nekem dolgokat. És ... időről időre elvitt... a piros lámpás negyedbe....

Görcsbe rándult a gyomrod, ahogy beazonosítottad azt a negyedet ahova általában csak a férfiak járnak női társaságért... Ahogyan az is, hogy Akutagawa eddig többször is igénybe vette a szolgáltatásaikat azoknak a nőknek.

- Azt mondta ez ilyen férfi dolog... aztán mikor elárulta a maffiát, néha egyedül is eljártam... amikor úgy éreztem szükséges.... mármint... testi szükséglet... mint az evés...

- F-furcsa hogy így tekintesz erre....

Felemelte a felét, hogy a szemedbe nézhessen. Valahogy rájött, hogy nem esik neked jól, hogy ilyeneket mond. Lehet a hangod vezette rá, vagy a merev tartásod. De tudta tisztáznia kell veled egy nagyon fontos dolgot.

- De rád nem így tekintek. Te sokkal több vagy. Nekik még az arcukra sem emlékszem. De... amíg odakint voltam nélküled... Ha becsuktam a szememet láttalak magam előtt [Név]. Te más vagy, mint ők. Remélem, tudod...

- Igen... köszönöm Akutagawa...

Jól esett, hogy te más vagy neki. Még, ha nem is tudni pontosan, hogy mi is van köztetek. Azt akarja, hogy tudd te nem vagy egyenértékű azokkal a nőkkel. Te sokkal különlegesebb, vagy mint bármilyen nőnemű személy, akivel ismeretséget kötött. Akarta, hogy tudd. Te vagy az első helyen neki. Visszabújt oda ahonnan felemelte a fejét korábban.

- M-mond... i-itt maradhatok veled reggelig?

- Persze. Ameddig csak szeretnél.... én itt vagyok neked.

- Köszönöm [Név]! Nagyon köszönöm.

Nem szóltatok egymáshoz csak figyelted, ahogy lassan elalszik. Végre képes volt lecsukni a szemét. Nem számított arra, hogy ennyire felborítod majd az életét. De egyáltalán nem bánta. Sok új dolgot hoztál neki. És az hogy most a mellkasodon feküdhetett és átölelhetett mindennél többet jelentett neki. El sem tudtad volna képzelni mennyit jelentettél neki. Vagy talán mégis.

Te mégsem tudtál elaludni. Hiszen olyan volt, mint egy álom. Egy valóra vált álom. Nem akartál aludni. Féltél, hogy ha lehunyod a szemed, akkor felébredsz egy másik világban, ahol ő nincs melletted. És kiderül, hogy az egész napod csak egy álom volt. Nem akartad ezt. Képes lettel volna virrasztani egész éjjel, hogy tudd. Nem tűnik el reggel.

De úgy egy fél óra múlva mégis meg kellett szakítanod ezt az idilli kört. A hátránya annak, hogy egész éjjel fenn akartál lenni az, hogy ki kell menned a mosdóba. Lassan másztál ki a fiú mellől, hogy még véletlenül se ébreszd fel. Ami nem volt egyszerű, mert a falhoz van tolva az ágyad így csak az alvó sárkanyon átmászva juthattál ki onnan.

De sikerült megoldanod. Úgy tűnt elég mélyre szunnyadt. Mielőtt felálltál volna még adtam a homlokára egy puszit. Ezt nem bírtad ki, muszáj volt, hogy megtedd. Annyira édesen aludt ott. Hangtalanul hagytad el a szobát.

Siettél vissza, mert valami furcsa mardosó érzés fojtogatta a mellkasodat. És igazad lett. Akutagawa felébredt arra, hogy motozol a fürdőben. És ahogy félálomban észlelte, hogy nem vagy ott megriadt.

- [Név]!

Kiáltotta, mikor rájött egyedül maradt. Pont addigra léptél be az ajtón. Egyből rád nézett és szinte sírt. Megfordult az ágyon, amíg te odaszaladtál és mellé ültél.

- [Név]!

Ölelt át egyből úgy hogy megint a szívedhez bújjon. Úgy szorított mintha az élete múlna rajtad. Neked is szorította a szíved, hogy ennyire bepánikolt azon, hogy kimásztál mellőle. Megölelted és simogattad csitítgattad. De nem nyugodott meg könnyen.

- Cssss... semmi baj itt vagyok...

- Eltűntél!

- Sajnálom. Csak a mosdóba mentem. Azt hittem nem ébresztelek fel. Bocsánat.

- Azt hittem teljesen eltűntél! [Név]! Soha többé ne csinálj ilyet!

- Akutagawa?

- Ne menj el mellőlem! Nem akarom! Nem akarom! Maradj mellettem [Név]!

- Rendben. Nem megyek el. Itt leszek veled. Bármikor, amikor szükséged van rám!

Elégedetten sóhajtott, de nem engedett el. Úgy érezted mintha kicsit nedvesebb lenne a pólód anyaga. Hihetetlen volt, de Akutagawa sírt. Nagyon megrémítette, hogy magára hagytad. Komolyan azt hitte, hogy végleg elmentél. Hogy nem is a te szobádban van. Hirtelenjében még olyan gondolata is támadt, hogy álmodott. Hogy nem volt valóság. Ez ijesztette meg a legjobban. Ha tényleg csak egy képzelgés, voltál sosem bocsájtotta volna meg magának, hogy felébredt. Visszafeküdtél mellé és ő tovább szorított. Te pedig simogattad.

- Jobban vagy Akutagawa? – kérdezted kis idő elteltével.

- Igen... ez... ez most jó... jó... hogy... itt vagy... nekem... [Név]... hogy... az... enyém... vagy.... az...enyém... [Név]...

Megérintett, hogy ennyire kétségbe tudott esni a hiányod miatt. Ez belül nagyon jó és fájdalmas volt egyszerre. Hiszen most miattad ijedt meg ennyire. De mégis ilyen fontos lettél neki. És míg elaludt a karjaidban megint azt mondta az öve vagy. Tudtad, hogy van még jövőtök. Nem fog örökké kisétálni az életedből, ha felkel a nap.