Gondolhatná a démon, hogy az első szombat reggelét semmi sem tudja elrontani a Földön, ám ez nem így van. Hajnali nyolckor a fülsüketítő csengőhangomra ébredtem; halálra rémültem ennek a hangos izének a csörömpölésétől. Mintha valami vészriadó indult volna az épületben, úgy szólt az idegesítő szerkezet.

– Hogy kell ezt felvenni? – kiabáltam Matielnek, aki éppen ébredezett. Mondjuk, neki könnyebb volt átaludnia ezt a ricsajt, mert a szoba másik végében, a padlón feküdt.

– Sehogy. Aludj! – intett csendre. Ezzel se lettem okosabb, forgattam a szemem.

A képernyőn egy zöld kis kamera és egy piros kicsi telefon virított; végül a pirosat választottam, mivel azt a színt jobban kedvelem. Végre elhallgatott ez a kacat. Elégedetten visszadőltem az ágyamba, majd magamra húztam a takarót, mintha mi sem történt volna. Viszont öt másodpercig sem pihenhettem nyugodtan, megint megszólalt az a hülyeség. Idegesen húztam a fejemre a párnámat, hátha valamikor elcsendesül magától, azonban fél perc múlva sem történt semmi. Végül morcosan felültem, majd megnyomtam a zöld gombot.

– Hali... – integetett Csaba a szerkezetből.

– Ez az izé megette Csabát! – ordítottam és eldobtam az ágy végébe a telefont.

Erre már Matiel is felkapta a fejét. Megdörzsölte szemét, majd elcammogott hozzám.

– Te teljesen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – ásított. Nem értettem, mire akar kilyukadni; bekebelezte ez a zenehallgatós dobozka az egyetlen földi szövetségesem. Ezen bárki felháborodna. – Elvileg már telefonáltál, akkor pedig tudnod kellene, hogy itt nem faltak fel senkit.

– Hát, de ott nem ebben a cuccban volt az ember?

– Ez egy emberi kommunikációs eszköz. Pontosan ugyanolyan, mint nálunk, amikor a meggyújtott botnak vagy bárminek elmondod a varázslatot, majd a hívott fél parázsszámát, és megjelenik a démon feje. Csak itt kisebb és veszélytelenebb ez az eszköz – magyarázott.

– Te ezt honnan tudod? – vontam össze szemöldököm.

– Könyvtárból. Az egy dolog, hogy nem szeretem az embereket, viszont a kultúra érdekelhet. Elmentem olvasgatni ezt–azt. Tudod, mi a poén? Legalábbis én nagyot röhögtem rajta, amikor megláttam. Találtam egy Érzelmekből karó című regényt, ami egy démonról szólt, akit a Földre száműztek és szerelembe esett egy halandóval – nevetett. Sejtettem, merre fog kifutni a beszélgetés. – Mintha csak rólad lenne szó; majd mesélj, ki az a személy, akit megszerettél – takarta el bal kezével a száját, majd kacsintott egyet. Ki fogom végezni.

– Ez nem rólam szól. Nekem annál több méltóságom van, minthogy egy egyszerű emberrel összejöjjek – emeltem fel államat, majd karba fontam kezemet. – Tudtam, hogy egyszer még megbánom, hogy átadtam neked az itteniek tudását...

– Ha nem adtad volna át, most mindketten pánikolnánk, hogy a haverod beszorult a telefonodba – húzta féloldalas mosolyra száját, amire csak a szemem forgattam.

– Amin amúgy azóta is megy a hívás... – szólalt meg a telefonból a viszonylag ideges Csaba.

– Na, szerintem én megyek vissza aludni – ásított ismét Matiel. Csak most tűnt fel, mekkora fekete karikák éktelenkednek a szeme alatt. Mit csinálhatott este?

– Akkor jó éjt... azt hiszem – engedtem útjára Matielt, aki hamar visszakuporodott a hálózsákjába, majd alig fél perc múlva már horpasztott. – Neked meg szia, kicsit megfeledkeztünk a létezésedről – vakartam meg a szám szélét.

– Feltűnt – forgatta a szemét. – Arra gondoltam, hogy megmutatok pár dolgot a városban, hátha kicsit jobban megkedveled ezt a helyet – mosolyodott el, mintha nem tudná, hogy engem nem érdekel az emberi baromság.

– Szó sem lehet róla! Nekem jó itthon is. Itt van a kényelmes ágyam... meg a kényelmes ágyam. – Jobban belegondolva semmivel nem tudnám lekötni magam. Az egész napos alvás annyira nem tűnt egészségesnek, plusz eddig mindig akadt valami iskolai teendő vagy valami más, amivel foglalkozhattam; most azonban se munka, se suli.

– Légyszi! Nem akarok egyedül moziba menni – meresztett bociszemet, ami inkább megijesztett, mint lágyított a szívemen.

– Rendben – mentem bele végül, elvégre rájöttem, hogy nem annyira élvezetes egyedül ülni egész nap és csak lenni. – Egyébként mi ez a mozi dolog? Van egy hasonló szavunk, de kétlem, hogy ugyanazt jelentené.

– Miért, nálatok mit takar?

– Bérgyilkosság, talán ez a legjobb evilági megfelelője – tanakodtam.

– Jó, akkor erről sem beszélünk többet – nyelt egy nagyot, majd beletúrt a hajába. – Szóval a moziban filmeket lehet nézni. Gondolom, azok azért nálatok is léteztek. – Bólintottam. – Jó, akkor király. És nekem van egy kedvenc franchise–om...

– Mi az a franchise? – szakítottam félbe.

A mozgóképekig még értettem, miről beszél, azonban itt megállt a tudományom. Már alapból is nehéz elképzelni, hogy ezt élvezik. Nálunk is léteztek, viszont nagyon kevesen vették igénybe, mivel a démonok szívesebben olvastak könyvet. Valószínűleg ez azért volt lehetséges, mert kifinomult képzelőerővel rendelkeztünk. A különböző regényekkel egészen más világokba jutottunk el, míg egy filmmel csak egy adott nézőpontból szemlélhettük az eseményeket.

– Ezt hogyan magyarázzam el? – gondolkozott, miközben megint ösztönösen összekuszálta a tincseit. – Mondjuk úgy, hogy egy hatalmas sorozat. Csak kidolgozottabb részekkel és hosszabbakkal. Na meg, sokkal több rajtuk a speciális effekt – csillant fel a szeme.

– Értem. Nem mehetnénk inkább amúgy olvasni valamit? – vetettem fel az ötletet, hátha enged az elképzeléséből. Semmi kedvem nem akadt megint üres világokat bámulni, amit nem tudok a saját fantáziámmal kitölteni.

– Jó, most már egészen biztos, hogy nem vagy evilági. Nem megyünk olvasni, jössz moziba velem filmet nézni! Pont. – Ilyen határozottnak még nem láttam a csávót, biztos nagyon fontos lehet neki ez a film.

– De mi értelme idegen embereket bámulni? El is lehet őket képzelni, sokkal poénabb az egész, nem kell a meghúzott határokon belül maradni, mintha egy teljesen más dimenzióba kerülnénk. Meg persze sokkal jobb a minősége is a fantáziádnak; a díszletek és a színészek gagyik.

– Na, te biztos nem láttál még emberi filmet. Fél óra múlva a lakásod előtt vagyok; beszállsz a kocsiba és megyünk mozizni! – lelkesedett be teljesen. Nagyon szkeptikus voltam a mozgóképekkel, viszont, ha az egyetlen emberi szövetségesem ezt akarja, akkor belemegyek.

– Rendben – húztam el a számat.

– Megbeszélve – tűnt el a kijelzőmről a feje. Azt hiszem letette.

Feltápászkodtam az ágyról, hogy kiszedjek a szekrényemből valami elfogadható ruhát. Végül egy fekete pulcsit és farmert húztam. Már éppen indultam volna le az utcára, amikor megint megszólalt a telefon.

– Nyomd már ki azt a szart! – fordult át a másik oldalára Matiel, amire csak a szememet forgattam.

Odamentem a telefonért, ami még mindig az ágyon hevert, majd felvettem. Megint Csaba arcával találkoztam, mostanra azonban már egy fémlóban ült; ekkor esett le, hogy még sosem utaztam olyanban.

– Elfelejtettem megkérdezni, hol laksz?

***

– Ne nyomkodd az ablaklehúzót! – szólt rám vagy ötödszörre mióta elindultunk. Nem tehettem róla, nem tudtam megállni, hogy ne rángassam az üveget; olyan érdekesnek találtam. Amikor lehúztam, akkor ki tudtam dugni rajta a fejem is, viszont a piperkőc egyből rám szólt, hogy hagyjam abba, mert leviszi a nyakam egy busz.

– Ünneprontó vagy, ugye tudod? – kérdeztem tőle miközben „normálisan" elhelyezkedtem a vajszínű bőrülésen. Kényelmes volt, ám még mindig szívesebben játszottam volna a varázsgombbal.

– Nem akarom, hogy valami undorító bogár berepüljön a kocsiba...

– Fémlóba.

– Akkor abba, nekem nyolc. Lényeg a lényeg, azt se akarom, hogy fejetlenül érkezz meg és azt se, hogy rovarok legyenek a fémlóban – formált idézőjelet jobb kezével. – Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. Ne nyomkodd a vezérlőpultot! – förmedt rám.

– De kéken világít és engem érdekel. Nem akadályozhatod meg, hogy piszkáljam – kattintottam rá megint valamire, mire nagyon erősen ömleni kezdett az arcomra a levegő. – Na látod, ha nem piszkálom, akkor ezt sem találom meg – eresztettem el egy diadalittas mosolyt.

– Meg fogsz betegedni, ha ennyire magadra állítod a szellőztetőrendszert – vette vissza normálisra. – Nézd, most beállítok egy olyan képernyőt, ahol azt figyelheted, mikor megy motorral és mikor akkuval az autó – birizgálta meg a kijelzőt.

Hirtelenjében egy csupasz vasparipa látványa tárult elém, amin különböző színek cikáztak. Nagyon tetszett, végre valami érdekeset is találtam. Volt amikor elindult valami piros a motornál; ha az előbbi megoldást használtuk, akkor elkezdett egy kék csík a fémló végében található akkuhoz menni. Ha azonban nem a hajtómű adta az energiát, akkor az akkumulátorból áramlott szét a szerkezet minden részén egy narancssárga csík.

– Ez olyan elven működik, mint a mágiamegmaradás törvénye? – kérdeztem Csabát.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de elmagyarázom, mi ez – eresztett el egy nyugodt mosolyt. Lehet kicsit elengedett, mivel már nem az életemmel, meg a kocsijával játszottam. – Szóval a piros csík az az, amikor a kocsi benzint használ és ezzel hajtja magát.

– A fémló – javítottam ki.

– Az... – forgatta a szemét. – A narancssárga azt jelzi, hogy az akkumulátorból szívja az energiát, a kék pedig azt, amikor visszatölti bele. Például fékezésnél szokta, meg lassításnál.

– Akkor ugyanarra gondoltunk – jelentettem ki.

– Inkább figyeld a tájat, mert a város legszebb parkja mellett megyünk el – bökött fejével az ablak irányába, mire kinéztem. Egy tó, fák, út. Ez olyan, mint a másik, csak nem olyan romos és nagyobb, figyeltem meg a silány felhozatalt.

– Az meg mi? – akadt meg valamin a tekintetem. Csaba gyorsan elfordult arrafelé, amerre mutattam. Kicsi emberivadékok futkároztak valamilyen építmények között, nekem pedig az egyik ilyen ragadta meg a figyelmem; azon a valamin csúszkáltak.

– Az egy játszótér, a kisgyerekeknek.

– Megállunk és megnézzük!

– De az gyerekeknek van kitalálva, nem ekkora mamlaszoknak – győzködött, ám azt nem tudta, mennyire eltántoríthatatlan is vagyok a célomtól. Még nem sejtette, azonban esélye sem akadt arra, hogy csak úgy elfurikázzon engem egy ilyen érdekes dolog mellett; ha látni akartam a teret, akkor azt nekem látnom is kellett.

***

– Most boldog vagy? – állt karba tett kézzel mellettem. A feje egészen vörösen izzott, miközben a cipője orrát vizsgálta. Próbálta kerülni a közeli anyukák furcsálló tekintetét, pedig szerintem nem volt gáz a helyzet.

– Igen. Most pedig megyek és kipróbálom a csúszdát – hagytam faképnél. Még egyszer hátrafordultam és ekkorra kabátjának csuklyáját is a fejébe húzta. Micsoda szégyellős piperkőc, forgattam a szemem.

A játékszert úgy lehetett megközelíteni, hogy az ember átküzdi magát egy egész mászókarendszeren; először egy különös falon kellett felkeverednie. Ez nem tűnt valami nehéznek, ám amikor megfogtam az első kapaszkodót, tudatosult bennem: itt kisgyerekek vannak. Nyálban és sárban tocsogott az egész, viszont nem adhattam fel; ennél erősebbnek kellett lennem. Feljebb emeltem kezemet, majd felléptem a lábammal is az első kőre, ahonnan az majdnem lecsúszott a nedvek miatt, azonban gyorsan visszaszereztem az elvesztett egyensúlyom. Amikor túllendültem ezen az akadályon, akkor egy oda–visszalengő fagerendán kellett átjutnom. Ezt két oldalt valamilyen háló tartotta, ha leesne egy gyerek, akkor ne haljon meg.

Előttem négy ellenséges kissrác botladozott; egyetlen esélyem akadt a célom időben való eléréséhez. Óvatosan az egyik gyerekhez lopództam, majd egy jólirányzott lökéssel a mélybe vetettem, pontosabban a kötelekhez. Szerencsére a szülőket lekötötte az egyre közelebb szégyenlősködő Csaba jelenléte. Lassacskán az összes ivadékot lelöktem, így pedig megnyílt az út az utolsó akadályhoz: a sorhoz a csúszda előtt.

– Nem akartok arrébb menni mondjuk? – vetettem oda az ötletet a kölyköknek. – Tudjátok, az idősebbé az elsőbbség – toltam félre az egyiket, aki erre beleharapott a kezembe. – Au! Normális vagy, he? – simítottam végig csuklómon.

– Én voltam itt előbb vénember, nem foglak előre engedni! – pampogott az egyik taknyos. Velem egy ilyen kis hülye sem fog így beszélni, húztam fel magam.

– Utat engedsz nekem vagy megtapasztalod, milyen az igazi szenvedés; este ott fogok állni az ágyad mellett és minden boldogságodat ellopom, te kis rohadék! – parancsoltam meg neki. Ha normálisan nem ment, akkor más módot kellett találnom.

Ahogy gondoltam, a gyerekek egyből elmentek az utamból; elégedetten megpaskoltam a saját vállamat. Végre elérkeztem a csúszdához, amire legalább öt percet vártam, hogy kipróbálhassam. El is helyezkedtem a tökéletes pózba, majd megindultam...

Reccs.

– Anya! A bácsi letörte a csúszdát!

Még fel sem eszméltem abból, mi történt, amikor meghallottam az idegesítő sipítozást. Ott ültem, a fenekem alatt pedig egy kettétört játék foglalt helyet. A sátánba! Én szórakozni akartam, tettem karba a kezemet. Várjunk, mit mondott a taknyos?!

– Ki a bácsi, te kis rohadék? – pattantam fel, és ránéztem a kis dagira, aki az előbb beleharapott a kezembe. – Le akarod verekedni? Tudod, én ennyi idősen már harcoltam – ugrottam támadó pózba.

– Maga meg mi a francot csinál a gyerekemmel?! – ordított egy anyuka, bár nem igazán foglalkoztam vele. Engem csak az érdekelt, hogy móresre tanítsam ezt a kis görcsöt. Már majdnem felnyúltam a lábáért, amikor valaki megragadta a vállam.

– Haver, ha bántod a gyereket, akkor le fognak tartóztatni. – Csaba állt mögöttem, emellett, ami azt illeti, lehet volt valami abban, amit mondott. – Basszus, az az anyuka már telefonál! – mutatott a padok felé.

– Akkor nincs más megoldás – álltam fel rendesen, majd leporoltam kezem. Csaba kicsit furcsállóan nézett, viszont nem nagyon reagált semmit. – Vége a játszótéri kiruccanásnak és végül jól jött ki, hogy nem látták az arcod! – elkaptam a karját, majd teljes sebességgel rohanni kezdtem.

Tudtam, hogy nem jó ötlet bevetni emberek előtt a képességem, azonban most nem maradt más lehetőségünk. Ha jöttek volna a rendőrök, akkor annak semmi jó vége nem lett volna. Hipnotizálhattam volna őket, viszont tartalékolnom kellett a képességem, ha haza akartam jutni. A futás sokkal kevésbé megterhelő, mint mások elméjének piszkálása: azt csak olyan vészhelyzetekre tartogattam, mint amilyen az előbbi volt.

Pár másodpercen belül már a fémló mellett álltunk. Jólesett végre rendesen kinyújtóztatni a lábamat; mintha ezer éve nem használtam volna rendeltetésszerűen. Csaba azonban nem úgy tűnt, mint aki ugyanennyire élvezte a dolgot; feje majdhogynem zöldbe fordult, plusz közben folyamatosan a hasát fogta és köhögött.

– Most mi történt? – kérdezett két öklendés között.

– Csak futottunk egy jót, neked nem tetszett? – húztam hátamhoz bokámat; a nyújtás sosem árt.

– Nem – lépett a legközelebbi bokorhoz.

***

Elvileg valamilyen plázába érkeztünk; egy hatalmas épületbe rengeteg bolttal és emelettel. A folyosók végéig nem láttam el, fogalmam sincs, miért imádják ezek a lények ezt a helyet. Túl zsúfolt, idegesítően színes és szagos, mint valami cirkusz; csak itt van kulturált mosdó.

– Egyébként mit fogunk megnézni? – kérdeztem, ha már muszájnak bizonyult eljönnöm erre a szörnyű emberi filmre; mintha bármiben jobb lehetne a mi katasztrofális mozgóképeinknél.

– Thor: Ragnarök – csillant fel a szeme. – Ugye ez a Marvel moziverzum része, ami a világ legjobb és legmeghatározóbb franchise–a. Eddig tizenhat film készült, amiből nekem mind tetszett, bármit is mondanak a laikusok; még a Hihetetlen Hulk is szuper volt – áradozott. – Szóval, van ez a Thor nevű karakter, nekem ő a kedvencem. Egy másik világból érkezett a Földre és...

– Ez valahonnan ismerős – vakartam meg a szám szélét, mire csak a szemét forgatta. – Ha kiderül, hogy ebben is beleszeret a nyomorult főhős egy emberbe, akkor felkötöm magam – döntöttem oldalra a fejem.

– Az első részben Thornak megtetszik egy lány, viszont ebben a filmben elvileg nem lesz benne, szóval emiatt ne aggódj – próbált megnyugtatni, hátha nem fogom teljesen ellenezni a mozit. – Lényeg a lényeg, neked most nem kell ismerned a régebbi eseményeket, mert ennek a cselekménye azt mondják. kicsit eltérő lesz. Egy fontos dolog van; Loki a főkarakter testvére, aki mondjuk úgy, egy antihős. Ja, meg Thor és Loki istenek! – hadart egyre gyorsabban és gyorsabban.

– Figyelj, szerintem egyelőre elég ennyi! Vagy tetszik majd, vagy nem – vontam meg a vállam, mire tudomásul vette, hogy akkor most inkább maradjon csendben, mert a végén hazagyalogolok.

– Mindegy... de nézd, mindjárt ott vagyunk – mutatott egy hatalmas „CinemaCity" feliratra.

Érdekes szag áradt onnan; sós és vajas akármi illatát éreztem. Bevallom, hogy jobban érdekelt a kaja, mint a film, viszont mit csináljon a démon, ha egyszerűen tudja, hogy szar lesz a mozgókép?

Amikor megérkeztünk, kellett venni valamilyen jegyet. Csaba azt mondta, hogy elintézi és ahogy nézegettem a kicsi papírdarabot, valami 4DX előadásra vásárolta a cuccot. Nem tudtam, mit jelenthet ez a felirat, azonban ekkorra már sokkal inkább lekötött a folyamatos nasiszag, ami mindenfelé terjengett. Addig keresgéltem az aroma kiindulópontját, amíg a szemem meg nem állapodott valami pultszerűségen; Csaba kezéből kikaptam a belépőmet, majd egyenesen a kaja irányába kezdtem menni.

Már a sorban álltam, amikor utolért; eddigre kinéztem magamnak, mit is akarok pontosan: Egy nagy fűszeres nachost chili szósszal és egy nagy kólát. Elvileg drágán lett beárazva, ám a piperkőc egy kész magánbank volt.

– Azt kérem! – böktem az egyik kijelző felé.

– Nem, rossz az ár-érték aránya – rázta meg fejét, mire bevetettem a legdémonibb fegyverem.

– Légyszi! – pillantottam rá hatalmas bociszemekkel és lebiggyesztettem ajkam.

– Ilyen csúnyát még sosem láttam. Ha abbahagyod megkapod – fordult el. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna, paskoltam meg elégedetten saját vállamat.

A nachosommal a kezemben masíroztam be a terembe, ahol Csaba mutatta meg az utat a székemig. Egészen kényelmesnek találtam, legalábbis az otthoni mozis ülőhelyekhez képest igazán puha volt. Adtak hozzá kis lábtartót is, meg négyesével rögzítették egymáshoz az ülőalkalmatosságokat.

– Egyébként mi ez a 4DX dolog? – mutattam a feliratra a jegyeinken.

– Ez annyit tesz, hogy a szék mozogni fog, meg ha a filmben vizes jelenet van, akkor majd vizet fröcskölnek rád, meg különböző illatok és ködök is lesznek. Valami fenomenális élmény – élte bele magát megint teljesen a magyarázásba. – Ezt majdnem elfelejtettem – túrt a zsebébe. – Vedd fel! – nyomott a kezembe egy napszemüveget.

– De itt elvileg sötét lesz, nem? – pillantottam körbe a teremben, amiben egyre több ember gyülekezett. – Minek nekem napszemüveg?

– Ez egy 3D szemüveg, ezzel lesz teljes a filmes élmény – vette fel a sajátját. – Ezzel olyan lesz a mozi, mintha térben játszódna az egész történet és valami zseniális. – Vigyorgott, mint a tejbetök.

– Ha te mondod... – tettem a fejemre. – Egyébként mit eszel? – böktem a kosara felé.

– Pattogatott kukorica. Kérsz?

– Persze – túrtam bele a kajájába, majd a számba tömtem.

– Finom mézes, ugye? – kérdezte, mire ledermedtem a rágással. Jól hallottam?

– Azt mondtad mézes? – érdeklődtem összezavarodva, miközben ő nagyban eszegette az ételt.

– Ühüm, nagyon finom, ez a kedvenc fajtám. Miért nézel ennyire furcsán?

Azon nyomban kiköptem, most nem volt kedvem lerészegedni. Legutóbb is nagy baj lett belőle, nem kellett nekem még egyszer ez a nyakamba. Csaba undorodva figyelte, ahogy a kicsi darabkák padlót érnek és nem értette, miért viselkedek így. Lehet náluk a méz nincs is rossz hatással az emberekre?

– A méz egy olyan dolog, amitől berúgsz. Ez elég köztudott, nem? – kérdeztem őszintén, mire majdnem ő is kitette a nasiját, ő azonban a röhögéstől.

– Imádom! A démonoknak a méz az ellenfél? Ez valami zseniális.

Morcosan ültem vissza a helyemre, mert az idióta piperkőc már megint kiröhögött. Inkább megkóstoltam a saját kajámat, hátha az nem fogja elvenni az eszem.

Valami pokolian finomnak találtam a nachost, olyan ízes, olyan fűszeres volt; ilyen kellett otthonra is. Már kérdezni is akartam Csabát, hol tudnék ilyet venni, amikor minden elsötétült és elindult a film. Az elején még csak reklámok mentek egymás után, majdnem fel is álltam a helyemről, aztán elkezdődött a mozi.

Annyi szín, annyi élet keringett a történetben, amit még a démonok mozgóképeiben sosem láttam. A színészek teljesen azonosultak a karakterekkel, a sztori vicces volt, nem csak egy üres történet, amit arra találtak ki, hogy még inkább harcpártiak legyünk. Megszerettem egyes karaktereket is, például imádtam ezt a Hulk gyereket. Egy teljesen más univerzumba rángatott el ezeknek a lényeknek a mozija és észre sem vettem, milyen hamar belapátoltam a kajámat.

Az emberek lenyűgözőek!

Túl hamar lett vége az élménynek, ilyet még akartam nézni, viszont ahogy elpörgött a stáblista utáni jelenet is, tudtam, hogy ez bizonyult az utolsó itteni filmnek, amit láthattam; végülis nemsokára megyek haza.

– Ugye mennyire tetszett? – mosolygott Csaba. – Alig várom, hogy a következő részt is közösen nézzük meg! – ökölpacsira tartotta a kezét, amit lassacskán, de én is viszonoztam.

– Igen, majd legközelebb is meglesünk egyet – füllentettem. Nem akartam semmiképp sem megbántani az érzéseit, úgy tűnt elég lesz később elmondani neki az igazat. Ekkor elkezdett csipogni az órája.

– Basszus, nekem mennem kell! – pattant fel idegesen. – Ugye hazatalálsz egyedül?

– Pe-persze. – Sokkolt, milyen gyorsan elrohant, amint kimondtam. Vajon hova siet ennyire?

Elindultam egyedül a boltrengetegbe, hátha találok valamilyen kiutat innen, ám ötpercnyi keresés után is ugyanúgy nulla volt a használható kijáratok száma. Már azt hittem, teljesen elvesztem, amikor megpillantottam Zsófit, aki hamar észrevett engem.

– Oh, a francba! – morgott.
________________________________

Sziasztok! 👋

Szóval ma is vasárnap van (ehhez nehéz hozzászokni), remélem tetszett nektek a fejezet. Egyébként meglett az 1300 megtekintés, aminek rettentően örülök, szuper olvasók vagytok! Sőt, elértük a több, mint 200 csillagot is, amiért örök hála 💗.

A fejezet ötletgazdája, mert kicsit elvesztem abban, mit kellene írnom úgy, hogy cselekményvezetés jól jöjjön ki, de kedves bétám kimentett a szarból :3

Mit gondoltok, ezeknek a hülyéknek milyen filmet kellene együtt megnézniük? (Bójler: fognak még filmezni, csak nem moziban.)