Kolozsváry tanárnő a megszokottnál is sokkal idegesebben jött be az ofői órára. Vörös haja lófarokba kötve lengedezett, miközben a nő éppen a szemüvegét törölgette a pólója aljával. A magassarkúja feszes tempóval kopogott, amire nem csak én figyeltem fel, hanem pár osztálytársam is. Kolozsváry idegesen támaszkodott rá az asztalára, majd sóhajtott egyet.

– A héten már a harmadik panasz érkezett rátok! – tette fel a szemüvegét. – Pedig még csak kedd van!

Látszólag nem hatotta meg a többieket a tanárnő beszéde. Mindenki forgolódott tovább és beszélgetett. Kivéve én, mivel Csaba lebetegedett, így maradtam teljesen egyedül, ami rettentően unalmasnak bizonyult.

Lehasaltam a padra, miközben körbenéztem az osztályon: Zsófi tökéletes műmosollyal ecsetelt valami Lilinek és Vilmának, miközben vadul mutogatott. Milán pont előtte ült és eléggé unatkozott, ahogy le tudtam olvasni az arcáról. Mögöttem Zoli és Ádám telefonoztak a pad alatt, leghátul pedig Szabi próbálta kieszelni, mivel húzzon be engem a csőbe. Mellette csak Katinka ült, aki általában elvolt a saját álomvilágában.

– Na, itt vagyunk! – szakította félbe Kolozsváry rikácsolása a nézelődésemet. – Már megint nem figyelnek rám, már megint mindenki csak a beszélgetéssel van elfoglalva. Ennek ma véget fogok vetni, ülésrend lesz! – csapott le egy papírt az asztalára.

Egyszerre mindenki elhallgatott a teremben, még bennem is megállt hirtelen az ütő, mialatt felegyenesedtem. Nem akartam elkerülni Csaba mellől, végképp nem mondjuk Szabi mellé. Eddig egészen sikerült megúsznom, hogy egész nap a nyakamon lógjon, ám ha mellém kerülne, akkor nem lenne kiút. Nagyot nyeltem, miközben egy gombóc kezdett növekedni a gyomromban.

Szinte mindenki arcára riadt vonások ültek ki: felvont szemöldökök, enyhén nyitott száj, kikerekedett szemek. Ráadásul Zsófi is teljesen lesápadt: nekem sem tetszett volna, ha kirángatnak a megszokott környezetemből. Egyedül Milán tűnt úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Őszintén, nem is csodáltam; ha én sem lettem volna jóban senkivel, akkor engem sem hatott volna meg az ültetés.

– De tanárnő, mi a probléma velünk? – sipákolt Vilma.

A lánynak olyan éles és magas hangja volt, hogy a legtöbb esetben sértette a dobhártyámat. Ilyen fegyvert kellett volna bevetnünk az almori csatában is, akkor biztosan kevesebb veszteségünk lett volna.

– Szerintem tökéletesen megvagyunk így, a jegyeink is csodálatosak – folytatta a beszédet.

– Kérem, figyeljen rám a kisasszony! – szakította félbe őt a tanárnő. – A tegnapi nap három panasz érkezett rájuk, ráadásul ebből kettő a lány társaságra. Túl hangosak az órákon, vihorásznak és nem figyelnek. A jegyeik lehet, hogy jók, viszont biztos vagyok abban, hogy ezt nem a stabil tudásuknak köszönhetik – horkantott. – A másik panasz pedig Zolira érkezett, aki egyfolytában Ádámmal játszik a telefonján keresztül, ezt is megszüntetjük azzal, hogy leadják a telefonjukat.

Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni, a telefonos szabályt láthatóan senki sem értékelte. Ádám még fel is állt és úgy osztotta az észt, bár ebből nem sokat értettem, mivel a tömeg elnyomta az ő hangját. Engem valahogy nem hatott meg a mobilos szabály, sokkal inkább idegesített a gombóc, ami továbbra is növekedett a hasamban az ültetés miatt. Lehet, csak azért nem gondoltam nyűgként a telefonos dologra, mert a démonoknál alapból nem volt ilyen eszköz, így nem kötődik hozzám annyira, mint az emberekhez. Sosem szabadna ennyire ráfüggeni egy használati tárgyra, beüt a ménkű, aztán csak néztek, dőltem rá ismét a padra.

– Elég ebből! – emelte fel a hangját a tanárnő, viszont erre csak néhány ember hallgatott el. – Még egy szó és mindenkinek ebédmegvonást rendelek el!

Erre végre csend ereszkedett ismét az osztályteremre.

– Köszönöm – igazította meg a szemüvegét. – Ott tartottam, hogy mindenki le fogja adni mostantól a telefonját. Ha nem hallok panaszt rólatok a félévzárásig, akkor talán engedek ebből.

Néhány ember egy nyugodt sóhajt eresztett el erre a kijelentésre.

– Viszont az ülésrend marad a ballagásukig, úgy érzem sikerült összeállítanom a tökéleteset – emelte fel nagy mosollyal a lapját, majd nézett végig rajtunk. – Bárkinek bármiféle ellenvetés? Szóljon most vagy hallgasson örökké!

Végignéztem a többieken. Lili láthatóan ellenkezni akart, viszont Vilma összehúzott szemöldökkel csóvált a fejét, miközben lefogta Lili bal karját. Zsófi csak magáról megfeledkezve rágta a körmét, a Zoliék pedig továbbra is teljesen lesokkolva ültek a helyükön. Szabi személye aggasztott, mivel mellé semmiképpen sem akartam kerülni – a végén még túl sokat tud meg rólam.

– Ezt azt hiszem, egy igennek veszem – köszörülte meg a torkát. – Ákos, kérem fáradjon a másik padsor közepére, oda a második padba, Zsófihoz. Maguk lesznek az első új páros, mert maga csendes, Zsófi pedig túlságosan is hangos. Talán képes lesz letekerni a lány hangerejét.

Leplezetten igaz, de megkönnyebbültem. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a helyzet számomra. Gyűlöltem Lilit és az idegesítő arrogánsságát, Szabit pedig nem akartam ennyire a közelemben tudni. Zsófival legalább jóban voltam, viszont az megint egy másik kérdés, hogy Zsófi szó szerint letagadott engem az iskolában – innentől nem tehette meg ezt.

Látszott is a lányon, mennyire nem tetszett neki: olyan fal fehérré változott, mint én démoni alakomban. Ez vicces lesz, vontam le a következtetést. Kikerekedett szemmel bámulta, ahogy közeledek, elvégre eddig ő ült itt egyedül. Úgy nézett ki, mint aki nemsokára leájul a székéről.

– A következő Milán – kereste a fiút a tekintetével. – Ákosék mögött foglaljon helyet. Vilma, Lili, maguk addig álljanak meg valahol! – bökött a lányokra, akik kissé sértődötten felálltak. Milyen magason hordják az orrukat, forgattam a szemem. – Szabi, maga foglaljon helyet Milán mellett.

Ez már sokkal kevésbé tetszett, mint a Milános része az ötletnek. Szabi mögé került, azaz minden beszélgetését hallani fogja, ha úgy tartja a kedve. Idegesen dobolni kezdtem a lábammal a padlón, miközben figyeltem, ahogy Szabi átbattyog ehhez a padhoz.

– Nagyszerű – csapta össze Kolozsváry a kezét. – Lili, maga üljön oda, ahol eddig Ákos ült! Vilma pedig kérem fáradjon Milán régi helyére! – mutatott az előttem lévő padra.

A lányok kelletlenül leültek az új helyükre, miközben hangosan morogtak valamit. A tanárnőnek ez láthatóan nem tetszett, mert összevont szemöldökkel meredt csak az ülőhelyéhez siető Lilire.

– Vilma mellett majd Csaba fog még helyet foglalni, de ő most sajnálatos módon nincsen itt. Katinka, fáradjon Lili mellé...

– Na, nehogy a kettyóst tegyék mellém! – ugrott fel a helyéről a fekete hajú lány, miközben a szeme szikrákat hányt.

Katinka úgy festett, mintha észre sem vette volna a sértést. Csak bámult ki a fejéből és nem vett tudomást Liliről. Leült mellé az asztalhoz, miközben a sötét hajú még mindig csak a magáét mondta. A lány mindig is csendes volt, talán őt mondhattam az egyetlen osztálytársamnak, akivel még sosem beszéltem. Mindig a platinaszőke haja mögé bújt, ami oldalról eltakarta az egész arcát.

– Kisasszony, maradjon csendben! – tenyerelt rá a tanáriasztalra Kolozsváry. – Most már elég legyen a hangoskodásból! Zoli és Ádám pedig egymás mögé ülnek, eldönthetik, melyikük akar elől és melyikük hátul ülni.

***

Zsófi egész nap morcosan pakolta az árukat és ahányszor próbáltam hozzászólni, annyiszor koptatott le egy béna kifogással. Megértettem, ha nem tetszett neki az új helyzet, viszont el kellett fogadnia, hogy nem mindig mehet minden kénye-kedve szerint. Mellesleg pontosan nem tudtam, hogyan állt a kettőnk kapcsolata, azonban egy enyhe barátságnak már neveztem volna, így pedig kifejezetten sértőnek találtam a lekoptatását.

Amikor végeztünk, megálltam előtte az ajtóba és egyszerűen nem engedtem ki. Összevont szemöldökkel próbált kerülgetni, viszont mindig elé álltam. Végül megpróbált ellökni, hátha az működik, viszont nem sikerült elmozdítania.

– Mit akarsz? – nézett rám megvető pillantásokkal.

– Arra gondoltam, hogy a morcos törpét elkísérném Libribe – vontam meg a vállamat. – Elvégre a morcos törpe nemrég említette, hogy meg akar venni egy bizonyos Hat varjú könyvet – kacsintottam rá.

Zsófi elkerekedett szemmel bámult rám, miközben csak egy helyben álldogált. Elégedetten könyveltem el, hogy sikerült teljesen lesokkolnom a lányt, elvégre ő erre egyáltalán nem számított. Gyorsan megrázta a fejét, aztán karba fonta a kezét.

– És hogy terveztél odaérni zárásig, már csak fél óráig van nyitva – bökött a falióra irányába, ám már erre az esetre is teljesen felkészültem.

– Ezért nem kellene itt húznod az időt – húztam fel a kesztyűmet, amit a Mikulás nevében kaptam Csabától – a valódi Mikulás nem hoz nekem ajándékot, elvégre démon vagyok. – Szerinted miért jöttem ma biciklivel suliba és munkába? Siess! – intettem, majd gyorsan kimentem a dolgozói szobából és a kijárat felé vettem az irányt.

Zsófi gyorsan a fejébe húzta szürke, pomponos sapkáját, majd utánam futott.

– Komolyan biciklivel akarod megtenni az utat a plázáig? Kocsival is messze lenne – igazgatta cicás kesztyűjét. – Arról nem is beszélve, hogy egy kerékpáron egy ember fér el.

– Majd felülsz a csomagtartóra és hidd el, megoldom az eljutást! – léptem ki az üzlet ajtaján.

Odamentem a bringámhoz, majd levettem róla a biciklizárat. Zsófi közben végig idegesen bámult rám, látszott még a lehelete is a hideg-téli időben. Már koromsötét volt, azonban meg akartam lepni valamivel a lányt, ha már valamennyire haveroknak mondhattam magunkat, ráadásul még ilyen szörnyű napja is volt.

Felszálltam a kerékpárra, majd ránéztem Zsófira, aki eléggé összezavarodottnak tűnt – legalábbis az alapján, ahogy az ujjait tördelte.

– Csak ülj fel erre a fém cuccra, aztán kapaszkodj belém! – mondtam neki, mire a lány kis léptekkel megindult felém.

– Ez életveszélyes – ölelt át, miközben megindultam a plusz súllyal a főút menti bicikliút irányába.

– Ha sosem kockáztatod az életedet, akkor mi értelme annak, hogy van – irányítottam a lejtő felé a bringát, majd elkezdtünk gurulni a kerékpárút irányába.

Csak csendben haladtunk a kihalt utcákon, mostanra már nem járt annyi autó. Az egyedüli hang, ami megszakította az éjszaka csendjét, az a tücskök muzsikája volt. Mindenhol ciripeltek, amerre csak irányítottam a biciklit, kicsit megnyugtatónak tűnt. A minket körbeölelő sötétséget csak az utcai lámpák fénye törte meg néhol, elég jó hangulatot adott az utazáshoz.

Zsófi erősen kapaszkodott belém, éreztem, ahogy az arca is hozzásimul a hátamhoz. Hirtelen ismét egy gombóc kezdett keringeni a gyomromban, viszont nem teljesen értettem, mitől lehet ez. Most nem is volt annyira kellemetlen mint korábban, most valahogy másmilyen gombócnak tűnt, nem is értettem.

– Régen sokszor jártam esténként sétálni anyával – hallottam, ahogy megszólal mögülem. – Mindig néztük a csillagokat, valahogy most is az ő arca jut eszembe, ha felpillantok az égre.

– Én nem ismertem az anyámat.

Valamiért kiszaladt ez a mondat a számon, hirtelen nem is tudtam, mire véljem. Tényleg nem tudtam jelenleg, kicsoda lehet az igazi anyám, azonban ezt nem kellett volna Zsófi orrára kötnöm, elvégre ő nem tudhat semmi személyeset sem rólam.

– Tényleg? – A hangján éreztem, hogy ledöbbent.

– Nem, nem emlékszem rá, még az arcára sem. Azt sem tudom, hogyan képzeljem el, apám sosem beszélt róla – vontam meg a vállamat. – De lehet, jobb is így. Ha nem tudom, milyen akkor nem hiányozhat.

– Ez egyszerűnek hangzik, bárcsak én sem ismertem...

Megállt a beszédben és én is majdnem lefékeztem, ahogy elkapta a kezét tőlem és feltehetőleg a szájához szorította. Nem értettem, mire gondol, hiszen a családjáról láttam egy csomó képet, amikor náluk voltam.

– Mire utalsz? láttam anyukádat több képen is – kérdeztem tőle, amire egy bizonytalan sóhaj érkezett válaszként.

– Melinda és Péter nem az igazi szüleim.

Ahogy beszélt, minden karakánság kiveszett a hangjából; egy pillanatra még hátra is fordultam, hogy minden rendben van-e vele, ő azonban csak az ég felé nézett, miközben barna haját az arcába fújta a menetszél. A szemén mintha valami csillogott volna, ám nem akartam ennyi ideig bámulni. Gyorsan vissza is helyeztem a tekintetem az útra.

– Ezt meg hogy érted? – Nem tudtam, miként működik ez az embereknél.

– Ők csak örökbe fogadtak, lassan két éve ennek – halkult el.

Zsófi szorosabban ölelt, mint korábban a biciklizés alatt. Mindenképpen látni akartam, jól van-e, elvégre ahogy hallgattam a mondandóját, azt szűrtem le, hogy valami nagyon szomorú emlékbe tenyereltem bele. Hátrapillantottam. A lány a hátamnak döntötte a fejét, miközben mogyoróbarna haja lobogott utána a szélben. Nemsokára kis, fehér pöttyök kezdtek szállingózni az égből. Havazni kezdett.

A lámpák fényében hullottak az apró pelyhek, majd amint kiértek a világítás alól, belevesztek a mindent elnyelő sötétbe.

– Lépcső! – hallottam meg Zsófi kiabálását, mire feleszméltem a bámészkodásból és visszafordultam az út elé.

Észre sem vettem, hogy elkanyarodott az út, mi pedig éppen leszánkáztunk róla és a pláza lépcsője felé suhantunk teljes sebességgel. Erősen megragadtam a kormányt, miközben Zsófi teljesen kiszorította belőlem a levegőt. Úgy voltam vele, már felesleges behúzni a satuféket, mert a végén még előre is estünk volna, ezért folytattam a tekerést és egyenesen a lépcső irányába kormányoztam a kerékpárt. Amint elértük az első fokot és zöttyentünk, Zsófi felsikoltott. A bicikli olyan erővel remegett, hogy én is alig bírtam egyenesben tartani, viszont valahogy mégis leértünk az aljára. Egy nagy sóhaj közepette szálltunk le a bringáról.

– Legközelebb figyeld az utat! Meg is ölhettél volna engem. – És Zsófi visszatért.

– Mindenki hibázik – tártam szét a karomat. – Mindenesetre itt vagyunk, még van öt percünk zárásig, szóval futás.

Gyorsan betoltam a járművet a biciklitárolóba, majd a lány után szaladtam. Együtt rontottunk be a fotocellás ajtón, aztán egyből az emelet felé vettük az irányt. Még a mozgólépcsőn is kettesével szedtük a lépcsőfokokat.

Odafent Zsófi hamar elnavigált a Libriig, ami még pont nem zárt be. Az eladók teljesen ledöbbentek, amikor lihegve – vagyis én kamulihegve – megálltunk és könyveket kezdtünk nézni.

– Keresd az ifjúsági fantasy kupacot! – utasított.

Én megindultam balra, ő pedig jobbra. Egy csomó névtábla mellett elhaladtam, de egyik sem kellett nekünk. Gasztronómia, sport, életvitel, horror. Viszont végül megpillantottam a kellő könyvrakást, amiből egy tábla állt ki.

– Megvan! – kiáltottam fel, mire Zsófi lépteinek hangja egyre erősödni kezdett.

Innentől hagytam dolgozni a lányt, elkezdte keresni a neki kellő könyvet, azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy egy féltéglát szorít a hónaljával. A borítója kék színben pompázott és egy kard szerepelt rajta. Mielőtt elolvashattam volna a címét, Zsófi egy diadalittas mosoly keretében odahátrált mellém egy könyvet ölelgetve.

– Nézd, ez a Hat varjú! – bökött a borítóra, amin egy varjú szerepelt repülés közben. A szárnyának a tollai pedig valaminek a tornyait ábrázolták és egy szép betűtípussal a Six of Crows feliratot írták rá.

– Na, egész szép – bólogattam. – Az meg micsoda?

– Trónok harca – vette ki a hóna alól. – A sorozat béna volt, így azt semmiképpen sem ajánlanám, viszont a könyveket imádtam és gondoltam megmutatom neked, mert szerintem tetszene. Főleg politika van a könyvben, azonban vannak sárkányok és egy csomó másik dolog is. Ha van kedved hozzá, akkor majd mesélj, ha elolvasod – pillantott a cipője orrára.

– Jól hangzik, add csak! – vettem ki a kezéből.

Együtt indultunk el a kassza elé, miközben Zsófi lelkesen mesélt arról, mennyire szereti Jaime Lannistert, milyen király és menő Arya, meg hogy gyűlöli Cersei-t. Jó volt hallgatni. Szerettem, amikor ennyire elvarázsolódott valami kapcsán.
________________________________

Sziasztok! 👋

Tudom, ma nagyon későn érkezett a fejezet, ezért pedig engem kell lecsapni. Teljesen belemerültem néhány haverommal a D&D világába, így kiment a fejemből a publikálás, viszont legalább még éjfél előtt eszembe jutott, yey! 😅

Azonban egy rossz hírrel is szolgálnom kell. Az iskolakezdés miatt ismét visszaállok a kéthetente érkezik fejezet rendszerre, legalábbis addig, amíg nincsen egy kis napi rutinom és nem tapasztalom ki, mennyit várnak el tőlem. Szóval KÉTHETENTE VASÁRNAP lesz fejezet, nagyon sajnálom. 😥

Remélem ez a rész is tetszett nektek! 💗