Miért nem vettem észre hamarabb? Végig a szemem előtt volt, de annyira elvakítottak a Milánnal kapcsolatos elméleteim, hogy Virág fel sem tűnt, ropogtattam az ujjaim. Most az ágyam is csak nyomta a hátamat; hirtelen minden annyira zavarosnak és kényelmetlennek tűnt ezen a világon. Matiel fel-alá járkált a szobában, miközben néha-néha káromkodott egyet; ő is magát szidta, amiért nem jött rá korábban. Én nem bírtam felkelni, a gyomrom kavargott az események után, féltem, hogy bármelyik pillanatban rókázhatok.

– Démon?

– Démon – feleltem.

Fogalmam sem volt, hányadszorra kérdezte ezt. Ő sem hitte el a dolgot, akárcsak én. Pedig minden jel erre utalt: az a furcsa tekintet, azok a hirtelen kirohanások... a fejfájás! Mi van, ha Matielnek nem emberi eredetű a migrénje?

– Állj meg ott, ahol vagy! – ordítottam rá, majd felpattantam az ágyról.

Majdnem leokádtam, amikor talpra álltam, viszont ez most fontosabbnak bizonyult mindennél. Megfogtam a homlokát és egyenesen a szemébe néztem.

Igazam lett, tényleg megátkozták és most már biztosra vettem, hogy Virág követte el. Hirtelen az is értelmet nyert, ki és miért hipnotizálta Csabát; Virág egyedül akart maradni Matiellel, hogy a jelenlétem nélkül rá tudjon bocsátani valamiféle nyomkövető bűbájt. Ezért fájt mindig olyan pokolian a feje. Egy ilyen kaliberű átokba egy halandó már rég belehalt volna. Azonban mivel Matiel korábban a démonok közé tartozott, a tűrésküszöbe megemelkedett. Hamarabb ellenőriznem kellett volna, már akkor, amikor először panaszkodott a tünetekre. Mekkora hülye vagyok.

– Megszabadítalak az átkod terhétől! Mostantól nem fog kémkedni utánunk senki! – emeltem a teljes tenyeremet a homlokára, mire lila szeme felizzott.

Amikor elengedtem őt, azonnal hátrált pár lépést; nekiment az asztalunknak. Bal kezével megtámaszkodott benne, a jobbal megfogta a fejét.

– Bánhattál volna kicsit finomabban velem – masszírozta meg a halántékát. – Amúgy máris jobb.

– Örülj, hogy tudtam tenni valamit! Ha nem lettem volna észnél, akkor észre sem vettem volna – rogytam vissza az ágyra. – Beszélnünk kellene vele.

– Minek? Minden démon csak magáért felelős; egy csatában sem szabad visszamenni a társadért, mert a saját veszted is okozhatod ezzel – tette karba a kezét, miközben felidézte a kiképzésünk egyik kulcsmondatát. – A végén még kiderül, hogy Virág a gonosz anyád, akiről eddig nem is tudtál.

– Te megnézted a Star Warst?

– Ja – bólintott. – De csak az eredeti és az előzménytrilógia létezését fogadom el. A többi egyszerűen nem lehet benne a Csillagok Háborúja univerzumban; nagyon elrontották őket – panaszkodott.

Ez akaratom ellenére is egy kis mosolyt csalt az arcomra. Akármennyire megvetette az embereket, látszott rajta, hogy azért kicsit megszerette őket, állítson bármit. Azonban ennek ellenére haza akart jutni, így nem maradt más választásom. Ráadásul most felütötte a fejét ez a csaj is, szóval tényleg minél hamarabb vissza kellett jutnunk a saját dimenziónkba, elvégre nem ismertük a lány szándékait.

– Amúgy, ha már ennyire mindenkit magunk mögött hagyunk, akkor minek vagyok most melletted? Már rég hazamehettem volna – csipkelődtem vele.

Csak oldani szerettem volna a hangulatot valamivel, mivel már szó szerint harapni lehetett a szobában a levegőt, és a gyomrom is egyre inkább szűkült, ahogy szorult a hurok körülöttünk.

– Na, menj a sátánba! – röhögte el magát. – Engem itt nem hagysz ezen a lepratelepen. Már a tököm kivan az emberi hülyeségektől; otthon vár már az igazi kényelem – vett fel az asztalról egy almát, majd beleharapott. – Látod? Ott még az alma is sokkal savanyúbb, mint ez az édes akármi – dobta nekem.

Pont, hogy sikerült elkapnom, mielőtt a földre esett volna. Nem akartam elpazarolni egy gyümölcsöt, még akkor sem, ha csak egy emberi dolog volt.

– Ugye tudod, hogy a piros az édes és a zöld a savanyú? – böktem a tál felé, mire megvonta a vállát. – Csak mondom.

Nem akartam, hogy kárba vesszen az étel, így inkább elkezdtem enni. Nem is olyan rossz ez. Nem tudom, mi baja van. Ám ekkor megzavart nyugalmamban, hogy valaki kopogott az ajtón; Matiel és én is egyszerre dermedtünk le. Mind a ketten tudtunk, ki fog az ajtónk előtt állni, viszont ennek ellenére reméltem, hogy Csaba vagy Zsófi fog fogadni.

– Te mész! – sziszegte a fogai között.

Megráztam a fejem. Velem nem cseszel ki.

– Engem simán megölhet, téged nem – folytatta a könyörgést.

Nem akartam beadni a derekam, azonban sejtettem, ha nem lépek, akkor itt öregedünk meg... vagy halunk éhen, amelyik hamarabb jött volna, elvégre az emberek azt mondják, „A sok stresszbe beleőszülsz", így a végkimerülés is szóba jöhetett, mint halál.

Lassan felálltam, majd elsétáltam az ajtóig. Kinéztem a kukucskálón és a félelmem beigazolódott: Virág várt rám. Óvatosan kinyitottam, majd végignéztem a lányon; ugyanúgy nézett ki, mint mindig: mindene rózsaszínben tündökölt.

– Azt hiszem, beszélnünk kellene, srácok – billentette oldalra a fejét.

Félreálltam az ajtóból, így be tudott jönni. Hirtelenjében megcsapott valami olyasmi érzés, mintha ismertem volna korábban ezt a démont, ám amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is illant.

– Csak a lényeget! – szólt rá Matiel, amint Virág belépett a szobába.

– Démon vagyok, mint ti – ült le a kanapéra. – Csak haza akarok jutni, aztán gondoltam, veletek lesz a legegyszerűbb, elvégre alapból is a démoni dimenzióba készültök.

– Honnan van erőd? – dőltem neki az ajtófélfának. – Nekem is csak az apám varázslata miatt maradt meg, viszont kétlem, hogy te annyira jó barátságban lennél a démonok királyával – meredtem rá. – Egyáltalán hogyan kerültél ide?

Lábait keresztbe tette, majd az ujjaival kezdett játszani. Másodpercekig csak csendben üldögélt, mint aki azon gondolkozik, mit szabad elmondania nekünk. Mióta megtudtam, hogy démon, azóta erősebben lengette körbe negatív aura, mint korábban. Ez nem tetszett.

– Ha mindent tudni, akarsz, akkor már kevés értelme van a hazugságoknak – vonta meg a vállát. – Egy mocskos bűnöző vagyok, viszont ez még nem azt jelenti, hogy nem szeretnék hazajutni. Pár fekete üzlet és tudsz szerezni olyan jelet, mint amit a te válladra is égettek.

Levette a kabátját, majd felhúzta a pólója ujját. Tényleg egy hasonló jel lett beleégetve a felkarjába, mint nekem, azonban az övé valamilyen szimbólum volt és nem értelmes szó. Nem tudtam, mire vélni ezt a hirtelen információadagot.

– Minek bíznánk meg benned? Az előbb mondtad, hogy börtöntöltelék vagy. Azért ezek után a franc akarna szövetkezni veled – szólalt meg Matiel is. Eddig csendben álldogált, ám ez kiverte nála a biztosítékot.

– Tudom, hol van az anyja – vetette be a közösbe amolyan mellékes infóként. –, és ha segítetek, akkor talán el is mondom. Ugyanaz a célunk, így nem teljesen mindegy, veletek megyek-e vagy sem? Amint hazaértünk, egyből el is válnak az útjaink és nem kell többet beszélnünk egymással.

A torkom teljesen összeszorult és a térdem is megremegett anyám említése hallatán. A szám az egyik pillanatról a másikra kiszáradt, de erősnek kellett maradnom, elvégre elém került életem lehetősége. Többször visszatért rémképekként anyám eltűnése és most az ölembe esett a lehetőség a visszaszerzésére. Megköszörültem a torkomat.

– Még nem válaszoltál arra a kérdésre, hogyan kerültél ide. – Próbáltam a lehető leghatározottabb lenni, ám nem igazán éreztem úgy magam, mint aki magabiztosabb egy kisgyereknél.

– Én raboltam el a királynét, így jó pár éve kerültem ide – vonta meg a vállát, mintha teljesen természetes dologról beszélt volna.

A szemem lüktetni kezdett a dühtől. Biztosra vettem, ha tükörbe néztem volna, akkor vörös íriszeim szinte lángoltak volna a haragtól. Meg akartam ütni a lányt, a kezem már ökölbe szorult, viszont most még nem tehettem meg. Félő volt, ha bántom, akkor nem ad ki semmilyen infót az anyámról, nekem viszont mindent tudnom kellett. Végül csak megütöttem az ajtófélfát, ami így kissé megrepedt, de nem volt olyan feltűnő, mintha Virág arcát törtem volna össze. Végülis, Csaba nem tévedett olyan sokat a szörnyeteggel.

– Mióta játszod meg egy ártatlan iskolás lány szerepét? És hol van az igazi Virág? – törte meg a csendet Matiel.

Nem értettem, mire utalt az igazi Virág alatt, de talán jól is jött, hogy ezen kellett gondolkoznom és nem máson, mert a végén csak még inkább felhúztam volna magam. Fájt. Fizikailag fájt, ahogy megtudtam, hogy ez a mocsok vette el tőlem az anyámat.

– Na, végre valaki okos! Egy éve vettem át a helyét a kiscsajnak. Ő egyébként valahol a zárt osztályon hever, kicsit kettyós volt – körözött a mutatóujjával a halántéka mellett. – Meg persze már rég kiszemeltem, mint átvehető szerepet, így besegítettem neki az őrületében – kuncogott.

Ez egy pszichopata, suhant végig a gondolat az agyamon. Ezek miatt az őrültek miatt hihették egyedül az emberek, hogy mind szörnyetegek vagyunk. Ezeket még mi magunk is megvetettük, most is menekülnöm kellett volna tőle, amíg tudtam, ám már biztosra vettem, hogy nem tudtam volna lerázni. Már nem bizonyult elégnek egy eget rengető dilemma azzal kapcsolatban, hogy hazatérjek-e vagy sem. A nyakamon ült egy elmebeteg is, akivel nem akartam veszélyeztetni egy dimenziót sem... de tudta, hol van anyám.

– Honnan tudtad? – néztem Matielre, addig sem kellett a másik démonnal foglalkoznom.

– Feltételezem, a kapcsolatuk alatt legalább egyszer csókolóztak, márpedig ha egy démon megcsókol valakit, akkor az megérzi, hogy egy nem emberi lénnyel van. Általános kiképzés, első év – forgatta a szemét. Most kell ennek is leszólnia az eszemet...

– Mindegy. Miért raboltad el anyám? Felelj vagy... vagy... – Matiel kicsit előremozdult, így inkább visszafogtam magam. Nem akartam, hogy véletlenül megiramodjak és neki okozzak kárt, amikor megpróbál megállítani.

– Azt hiszed, olyan gonosz vagyok, aki csak úgy elkezd monologizálni a múltjáról meg a terveiről? Azért hülyének ne nézz, édesem! – fonta karba a kezét Virág. – Mellesleg már kezd elegem lenni ebből a vallatásos hangulatból; nem lenne célravezetőbb egy baráti csevej? – nézett körbe a szobában.

– Először beszélj anyámról! Mit tettél vele és hol van? És miért nem takarodtál vissza még a démoni dimenzióba? – Megindultam felé.

Matiel megpróbált megállítani, ám az előző beszéde teljesen kihúzta a gyufát. Eszem ágában sem volt mosolyogva beszélgetni vele, nekem válaszok kellettek. Óvatosan félrelöktem a barátomat, majd az asztalra ütöttem. Nem szabad bántanom, nem tehetem meg.

– Az erkölcscsősz kisherceg ki van akadva? – Felállt a díványról, majd pár lépéssel előttem termett, utána pedig a fülemhez hajolt, suttogni kezdett. – Anyádról addig semmit nem fogsz megtudni, amíg át nem jutunk a portálon. Szerinted nem vagyok tisztában azzal, hogy csak azért élek, mert hasznosak az információim? Cuki vagy, ha azt hiszed nem. Ez az én játszmám, te pedig legyőzöl vagy meghalsz. Hajrá!

Ismét megütöttem az asztalt; már kezdtem elvakulni és minden izmom megfeszült. Sírni akartam, ordítani, bármit csinálni, csak maradjon abba a szenvedés, ami fojtogatott. Már nem kaptam levegőt sem, azt sem tudtam igazán, hol vagyok. Üresnek éreztem magam, és mivel ez a fruska még élt, idegesnek.

– Menj a sátánba! – hátráltam el tőle.

Ő csak mosolyogva állt, a szemében élvezet tükröződött. Azonban még akadtak kérdéseim, amiket fel kellett tennem neki, akármennyire is akartam, hogy a lehető leghamarabb eltűnjön innen.

– Mié...

– Miért nem tűntél már el hamarabb a Földről? – szakított félbe Matiel.

Eddig mögöttem állt, azonban most beállt elém. Megfogta a vállam, majd rám pillantott és odasúgta, hogy „intézem". Nekem már rég kicsúszott a kezem közül a kihallgatás, így egy kicsit örültem, hogy átveszi a gyeplőt. Nem tudtam, mit tettem volna, ha a lány még tovább hergel. Visszaléptem az ágyamhoz, majd leültem rá és csak meredtem a padlóra.

– Ez egészen egyszerű: nem ismerem az idézőmintát – huppant le ismét a kanapéra. – Rosszul jegyezhettem le, mivel nem működött, amikor használtam, ez pedig elég sajnálatos felismerésként ért. Azóta arra várok, hogy valakik, akik vissza akarnak jutni, ide lyukadjanak ki és segítsenek.

Valami nem stimmelt; a zsigereimben éreztem, hogy hazudik, de nem értettem, miért.

– És mi lenne, ha kiderülne, hogy most is rossz a minta? – érdeklődött Matiel. Ezek szerint neki nem tűnt fel a simlisség.

– Közösen várnánk még kilencven vagy mennyi évet. Azonban el kell keserítselek, valószínűleg jót fogtok használni, elvégre amit Asiel felrajzolt az asztalra ma reggel, az hasonlított az enyémre – kacsintott rám, amire görcsbe rándult a gyomrom. – Van még kérdésetek, uraim, vagy végre mehetek utamra?

Gondolkoztam. Hirtelen nem jutott eszembe semmi, ám nem hagyhattam elillanni az alkalmat. Végre megfogható formában hevertek előttem a válaszok, nem csúszhatott ki a kezemből a lehetőség.

– Mi van Milánnal? Mi köze ehhez az egészhez? – Ha már kiborult a bili, akkor boruljon még jobban alapon megkérdeztem tőle.

Hirtelen ledermedt, erre ezek szerint nem számított. Most elkaptam. Erősnek kellett maradnom, elvégre lehetséges volt, hogy átvettem a vezetést a vallatásunk felett, ami abszolút jól jött volna. A gépezetben egyedül anyám és Milán nem tűnt tisztának, ám nekem már elég lett volna az is, ha az egyikről szerezhetek információkat. Anyámról a portálnál megkaptam volna, amit akarok, azonban az Angemoniumról csak most tudhattam meg többet.

– Milán csak egy balek – kezdte a magyarázást. – Csak rátereltem a gyanút, de ezen kívül egy átlagos ember, semmi több. Élveztem nézni a kis nyomozásotokat, de ki kell ábrándítsalak titeket: Milán nem több egy embernél, akire rákentem az egészet.

Ahogy kimondta kirázott a hideg. Nem erre számítottam, viszont így legalább eggyel kevesebb problémával kellett szembenéznem.

Nem maradt több kérdésem. Ennek ellenére nem engedhettem el; akár csak egy kicsi darabot, de meg kellett tudnom anyámról. Tudnom kellett, hogy egyáltalán él-e még vagy valami komoly baja esett-e.

Elvesztettem a fejem és rohanni kezdtem. Elkaptam Virág mindkét karját és egyenesen a szemébe bámultam.

– Megparancsolom, hogy mesélj anyámról! Él még egyáltalán? – Egy könnycsepp gördült le az arcomon a hipnózis közben, ahogy túlcsordult bennem az eddig visszatartott fájdalom.

Egy pillanatra minden fehér lett, majd hirtelen a földön fekve találtam magamat. Az egész fejem sajgott és a világomról is alig tudtam. Minden olyan hangos és világos lett; a szoba vibrált körülöttem, mintha egy rossz tévéadást néztem volna. A kezem remegett és gondolkozni sem tudtam. Matiel hajolt fölém, majd egy jól irányzott ütéssel felpofozott, amire egyből felültem. Még mindig sajogtak a végtagjaim, viszont legalább tudtam, hol vagyok. Virág felettem állt és összeszűkült szemmel meredt rám.

– Ilyet többé ne merj csinálni! – kiabált. – Sokkal magasabb szintű démon vagyok, mint te. Ne merészelj még egyszer így megsérteni! – Hevesen távozott, majd becsapta maga után az ajtót.

Egyedül maradtunk a szobában. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, Matiel pedig próbált valahogy helyrehozni. Látta, hogy valami nincs rendben velem, én meg tudtam, hogy igaza van. Valami történt, amikor elkaptam Virágot és hipnotizáltam, ám fogalmam sem volt arról, mi lehetett az.

***

Hirtelen ismét a démoni dimenzióban találtam magam. Először nem hittem a szememnek, azonban tényleg ott álltam. Matielt nem láttam sehol, viszont a közeli kisváros fakunyhói vettek körül. A fehér nap sugarai világították be a környéket, amíg a lila égbolton csillagok ragyogtak. Minden olyannak tűnt, mint amire emlékeztem, pontosan ugyanolyan. A kedvenc kocsmám bejárata előtt álltam, ahol az egész száműzéses cirkusz kezdődött. „Mézesbödön" írták fel a cégérre. Be akartam lépni, ám ekkor egy fekete paca ragadta meg a kezemet és húzni kezdett.

– Mi a sátán? – kiáltottam volna fel, ám nem jött ki hang a torkomon.

Futni kezdtem, mert az árny nem eresztett és nem akartam eltaknyolni. Amikor felém fordult, nem láttam az arcát, és ettől a hideg is kirázott. Csak egy fekete paca húzott maga után, ám ekkor mögülem megszólalt valaki.

– Várjatok már meg! – Matiel kiáltott utánam, pontosabban gyerek Matiel. Kicsi démonként követett, így pedig végképp elvesztem az egészben.

– Mi a büdös fattyú történik? – kiáltottam fel, ám ekkorra már csak az emberi ágyamban feküdtem.

Felültem, de semmi sem maradt meg az előző világból. Ez egy álom lett volna? Mielőtt többet gondolkozhattam volna, felkopogott az alsó szomszéd, hogy ne ordítozzak hajnali egykor. Bocsánatot kértem és visszafeküdtem aludni.
_____________________________________

Sziasztok! 👋

Azt hiszem, elszabadultak az indulatok; pontosabban minden is elszabadult most (szegény asztalt is megcsapkodták 😥). Egyébként imádtam írni a fejezetet, ilyen gyorsan és gördülékenyen nem is tudom, mikor írtam utoljára 😊. Mellesleg mit gondoltok Virágról?

Köszönöm mindenkinek a támogatást és amint tudom, hozom a kövi fejezetet 💗!

Ha tetszett ez a rész, akkor hagyjatok egy csillagot vagy akár egy kommentet is 😄.