– Korábban –

Fel-alá járkáltam, miközben az ujjaimat tördeltem. A második Hold már bejárta a fél égboltot, mire kiértem a titkos helyünkre. A fenyőerdő édeskés gyantaszaga sem tudott megnyugtatni; arra lettem figyelmes, hogy már a karmomat rágom. Mikor ér már ide? Túl sok idő telt el, mióta idehívtam a bajtársamat. Már attól féltem, el sem jön.

Hirtelen ágak recsegésére lettem figyelmes. Közeledett. Lassacskán előbukkant a fák közül, mialatt a szemét dörzsölte.

– Mi a sátánért keltettél fel az éjszaka közepén? – morogta álmosan.

Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a magyarázkodásba. Képzeld, Matiel! Száműzni fognak ebből a világból. Vagy jobb lenne az, hogy megszegtem egy főtörvényt, mit gondolsz?

Végül csak vettem egy nagy levegőt és elhadartam, ami csak eszembe jutott.

– Szóval megeshet, hogy véletlenül félig átkerültem az emberek dimenziójába. – Amint kimondtam, éreztem, ahogy az eddigi fáradtsága teljesen elhagyja.

Szemöldökét szinte a homloka közepéig felvonta, majd összeszűkült szemével méregetni kezdett. Nem tudtam leolvasni az arcáról, mit gondolt. Lehet, jobban is jártam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha az egész erdő engem figyelt volna; egy denevérszárnyú huhogását sem hallottam, sőt, a szél süvítése is teljesen elcsendesedett.

– Nincs harmadik holdhónap elseje – fonta karba kezét. – Nem kell ilyenekkel viccelődnöd. Hazamehetek? – mutatott feketés szárnyával arra, ahonnan jött.

– Komolyan mondom – szóltam utána.

A hangom kicsit megremegett; féltem, hogy Matielen kívül más is meghallja. A rémülettől enyhén előregörnyedtem, így gyorsan kihúztam magam és magabiztosan újrakezdtem:

– Komolyan mondom, tényleg átkerültem. De csak félig! – Próbáltam javítani a helyzeten, ám eddigre veszett fejsze nyelének tűnt a dolog. – Ezért is száműznek szerinted?

– Hát, te... te hülye vagy – dermedt le teljesen.

Már nem is a dühöt láttam csillogni a szemében, hanem inkább csalódottságot. Valószínűleg ő sem hitte el, ami történt. Megborzongtam a gondolattól, hogy most megvan az esélye a cserbenhagyásnak.

– De esküszöm, nem direkt volt! – léptem felé párat. – Iszogattunk pár barátommal és a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy valamiféle földi sikátorban van a felsőtestem. Mindenhol tűz égett és a karomat is megperzselte, nézd! – húztam fel a pulóverem ujját, hogy lássa a sebet. – Higgy nekem, nem direkt csináltam! – Éreztem, ahogy a szememből kibuggyan egy könnycsepp, miközben a torkom egyre inkább összeszorult, mígnem már beszélni is nehézkes lett. – Alig láttam valamit a sok szikrától és mindenfelé csak sikoltoztak. Ahogy tudtam, visszajöttem!

Matiel csak szótlanul állt velem szemben. Arca kicsit lesápadt a történet után, nem úgy nézett ki, mint aki teljesen feldolgozta, mit mondtam az előbb. Néha kinyílt a szája, mintha mondani szeretne valamit, ám azzal a lendülettel minduntalan be is csukta.

Nem is vettem észre, milyen szaporán vettem a levegőt, sőt, érzeni kezdtem, hogy apró izzadtságcseppek formálódnak a homlokomon. Az erdő továbbra is csendben figyelt, akár egy felsőbb hatalom. Nem sok ekkora fenyőerdő termett a környéken, a legtöbb terület a királyságban puszta vagy mocsár volt.

– És szerinted az úgynevezett barátaid nem láttak meg? – tárta szét hirtelen a szárnyát. – Vagy mit gondolsz? Megkockáztatják, hogy nem jelentenek egy főtörvény megszegést? Ezt apád nem tudja eltussolni! – Homlokára aggodalmas ráncok ültek ki.

– Apám el tudja intézni! Mindig megoldja, most sem hagyja... most sem!

Alig hittem el, amit mondtam. Annyira nevetségesnek hatott. Én magam sem láttam rá esélyt, hogy apám kirángat ebből a problémából. Akár a király fia voltam, akár nem; ő sem lehetett mindenható, rá is vonatkoztak a Démoni Unió törvényei.

– Te teljesen megőrültél? – csattant fel a kelleténél kicsit hangosabban. – Először megszegsz egy főtörvényt, aztán meg azokhoz a kistörvényekhez hasonlítod, amikből már százszor kihúzott az apád!

– Én vagyok a királyságunk hercege! – kiabáltam. – Megparancsoltam azoknak a barmoknak, hogy egy szót sem szólhatnak az esetről, érted? Megtiltottam nekik.

Nem bírtam a sok felgyülemlett stresszt; ha nem ordítok, akkor sírni kezdtem volna. Mintha a hangommal tért volna vissza a szél; végigsüvített a fák között és hideg zuhanyként állította fel a szőrt a hátamon. Az imádott gyantaszag, hirtelen undorítónak érződött, sőt, az egész hely annak tűnt.

– Ha nem vágysz annyira egy kis mézivásra, akkor most nem tartanánk itt! Én megmondtam neked, hogy baj lesz belőle, ha ilyenek miatt kiosonsz esténként a kastélyból. – Lehunyta lila szemét, majd vett egy mély levegőt. – Rajtad már senki sem tud segíteni – folytatta nyugodtabb hangnemben. – Az emberek földjén jártál, örülj, ha nem halálbüntetést kapsz.

– De a halál is jobb lenne a Földnél! A fattyúk annyira megvetendőek, annyira undorítóak. Egy fél napot sem akarok közöttük tölteni – fakadtam ki.

Nem akartam elhinni a sorsomat. Tudtam, hogy a hercegi parancs nem fogja visszatartani a démonokat a köpéstől; talán tartották volna kettő-három, akár négy évig, viszont ennél tovább nem lettek volna képesek rá. Damanto kardja lógott a fejem fölött és bármelyik pillanatban felnyársalhatott.

Matiel nem reagált semmit a mondandómra; csak állt egyhelyben, majd kitárta a szárnyait.

– Nekem ennyi elég volt. Téged senki sem tud megmenteni most már; felesleges, ha nekem sírsz emiatt. Asiel, a legjobb barátom vagy, ezt te is tudod, de nem hagyhatom, hogy évekig ezzel traktálj...

– Ne! Ne... Kérlek, várj! Segíts, kérlek! – Beleremegett a testem a gondolatba, hogy itt hagy. Pár könnycsepp szaladt végig az arcomon, ahogy könyörögtem neki.

Elrántotta rólam a tekintetét, amivel tisztán jelezte, hogy nem kíváncsi a problémámra. Meg akartam fogni a vállát, hogy magam felé fordítsam, azonban mielőtt ezt megtehettem volna, elrepült, én pedig lerogytam a tűlevelek közé. A térdemen támaszkodva bámultam a földet; egyszerre csípték a szememet a könnyeim és égette a kezemet az inger, hogy belevágjam az öklömet a talajba.

Folyamatosan izzadtam, akárcsak valami ló. Lassan a könnycseppek már nem csak kínozták a szememet, hanem útjukra is eredtek. Patakokban hullottak.

– Ez annyira igazságtalan! – bokszoltam bele a sárba. – Nem érhet így véget egy herceg története, ez nem helyes így! – kiabáltam, miközben a bal kezemmel is csaptam egyet. – Ezen az egész rohadt világon nincsen semmiféle igazság!

Kitártam a szárnyamat, majd felrepültem az éjszakába. Csak egy gondolat keringett a fejemben: Nem tudok elmenekülni. Most nincsen „megszoksz vagy megszöksz". Nincsen kiút.

– Napjainkban –

Valahogy sejtettem, hogy közeleg a végzetem; jóval hamarabb felébredtem, mint általában. Kinéztem az ablakomon, azonban az utcák üresen kongtak, a hátamon pedig futkosott a hideg. Rákönyököltem a párkányra; kifejezetten jólesett a sima, hideg kő tapintása. Olyan otthonosnak hatott, olyan barátságosnak az előérzetemhez képest. A gyomromban egyre nagyobb gombóc növekedett, ahogy léptek zaja törte meg az idilli csendet, valaki elég sietősen gyalogolt a folyosón.

Három év alatt próbáltam a lehető legjobban felkészülni lélekben arra, mi fog rám várni. Bár kétlem, hogy lehetséges lett volna teljesen elfogadni a sorsomat. Ehhez képest egész nyugodtan kezeltem, amikor egy démon, minden bizonnyal apám küldönce, verni kezdte az ajtómat. A fán való dörömbölés elsőre ki sem billentett a bámészkodásból, csak a harmadik kopogásra sikerült odamennem. Most még az sem zavart, hogy félmeztelenül kellett fogadnom a látogatóm; úgyis száműznek. Innentől nekem mindegy volt.

– Herceg, apád keres téged egy bizalmas ügyben. Engedelmeddel elkísérnélek hozzá – hajolt meg előttem. Még semmit sem tud, érdekes. – Velem tartana?

– Természetesen – mentem el mellette, egyenesen ki a folyosóra.

A falak teljes ridegséggel öleltek körül. Még éreztem, ahogy a konyhából valamiféle sültborjú illata szállingózik ki, ám biztosra vettem, hogy azt már nem érem meg, hogy egyek is belőle. Pedig a gyomrom egy hangos korgással egyértelműen jelezte: reggelire lenne szüksége. Amúgy nem is lettem volna képes bármilyen ételt legyömöszölni a hasamba, akkora gombóc telepedett a torkomba.

Sok ajtó előtt haladtunk el, amiket úgy éreztem, utoljára látok. Az egyik ezek közül a királyi könyvtárba nyílt, ahol az utóbbi három év majdnem minden percét töltöttem. A létező összes visszajutásról szóló legendát áttanulmányoztam. Mindegyikben akadt közös dolog: egy démonnak sem sikerült még, és a rituáléhoz egy gyenge terű helyre, egy áldozatra, meg egy démon erejére volt szükség. Az utóbbi meg is magyarázza az előbbit: a démonkirály ezért veszi el a száműzöttek erejét.

A halálsoron lévő démonok nyugalmával caplattam, míg meg nem láttam magam előtt apám szobáját. Kevésszer jártam itt, elvégre nem ápoltam valami jó kapcsolatot az öreggel. Ő azt akarta, hogy mintaherceg legyek, én viszont élni akartam. Utólag belegondolva, lehet, jobban jártam volna, ha hallgatok rá, mivel a saját hülyeségemből kifolyólag kerültem ekkora bajba.

Apám démona kinyitotta a hatalmas ajtót, majd betessékelt rajta. Odabent az apám támaszkodott az asztalára, pont velem szemben. Először azt hittem, észre sem vett, mert csak a háborús térképét és a figuráit figyelte, azonban intett az őrnek, hogy távozhat. Én addig helyet foglaltam az egyik tanácsosának székében; itt szokták tartani a gyűléseiket.

– Te le ne merj ülni arra a székre! – mordult fel, majd egyenesen a szemembe nézett vérvörös tekintetével. – Oda csak egy igazi démon telepedhet le, egy ilyen semmirekellő törvényszegőnek nincsen hozzá joga. – Hátrasimította fekete haját, nehogy a szemébe lógjon.

– Az igazi démonoknak három évbe tellett, mire megtudták, hogy törvényszegő vagyok – fontam karba a kezemet. – Ilyen csodás teljesítményt is csak egy tanácstag nyújthat – forgattam a szemem, mire ököllel rácsapott az asztalra.

A mély hang mennydörgésként csapott le a szobára, még az asztalon lévő könyvek is leborultak a kőre egy hangos puffanással.

– Nem szemtelenkedhetsz így a királyoddal – sziszegte összeszorított fogakkal. – Tudod, mekkorát csalódtam benned? Azt hittem, végre megtanultad, hogy nem cselekedhetsz mindenben kényed-kedved szerint, erre megszegsz egy főtörvényt? Normális vagy, fiam? –Próbálta türtőztetni a haragját, ám nem igazán sikerült neki.

– Elmondhatom, mi történt valójában? – álltam elé.

A lehető legjobban kihúztam magam, hátha nyerhetek valamennyi tekintélyt, viszont nem úgy tűnt, mintha meghatotta volna.

– Már minden nevetséges mesét hallottam – simított ki a szeméből egy ismételten odakallódó hajszálat. – Még hogy a semmiből megnyílt valami rejtélyes kapu... Ennyire szenilisnek te sem nézhetsz!

– Egyébként hol marad az úri sereg? Nem az szokta báránybelet ropogtatva végigröhögni a száműzéseket? Vagy én még az ő szórakoztatásukra sem vagyok jó? – mutattam körbe a szobában. – Mondjuk, tökéletes helyem lenne ott a háborús térképed közepén. Még akár egy kis össznépi műsor is lehetne belőle!

Fél lábbal felálltam az asztal szélére, mire kezével suhintott egyet a levegőben és a földhöz vágott. Sajgott a hátam, viszont nem hátrálhattam meg vele szemben: ha már száműzik a herceget, akkor annak legyen akkora visszhangja, mint az orgoni démonok lemészárlásának.

– Asiel! Viselkedj! Itt az ideje, hogy mint királyod meghozzam ellened az ítéletet – vett egy mély levegőt. – Tanácsos úr, kérem fáradjon be tanúnak a ceremóniához!

Már csak az öreg halképű hiányzott. Az a vénember mindig is utált, biztos direkt hozták őt tanúnak. Elégedett mosollyal baktatott be a terembe; az élvezet ült ki az arcára. Ősz haja hátranyalva tapadt koponyájához, amiből csak szarvai nőttek ki. Sárga szemében az öröm csillogott.

– Na, azt már nem! – kiáltottam fel, amikor elröhögte magát.

Ám ebben a pillanatban, mintha ezer lánc vonzotta volna a térdemet a padlóhoz. Előrebuktam, a kezem pedig hátrafeszült, egyenesen a hátam mögé. A hideg kő miatt még inkább sajgott a lábam, azonban nem kiáltottam fel. Sejtettem, hogy az apám mágiája kényszerített ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.

– Mit nézel, halpofa? Nem volt ennél jobb dolgod? – szóltam be neki, mire összehúzta a szemét.

Már majdnem megiramodott felém, amikor apám megállította őt is. Engem már nem zavart volna, ha nekem jön a tanácsos, elvégre az én életemnek így is, úgy is befellegzett. Ő már csak hab lett volna a sörön.

– Kérlek, Gandor! Te jobb vagy, mint ő, nem süllyedj le a szintjére! Nézz magadra, hogyan festene, ha egy ilyen magas rangú tanácsos, mint te, bántana egy száműzésre váró démont? Valld be, hogy nem tenne jót a hírnevednek – ingatta a fejét. – Nem hiába nincs nyilvános száműzés, túl nagy szégyen lenne számomra.

– Igazad van – bólintott bosszúsan a tanácsos. – Az ilyen kis férgek azt sem érdemlik meg, hogy hozzájuk érjek – nézett a szemembe, miközben egy félmosolyra húzta a száját. – Én, Gandor főtanácsos bejelentem, hogy megindult a száműzési ceremónia Asiellel szemben – jelentette ki rezdületlen arccal.

Apám lépett elém, majd a fejemhez tartotta a tenyerét. Még nem történt semmi, ám így is megborzongtam, meg a fogaim vacogtak. A hideg futkározott a gerincemen, egyenesen a szárnyam hegyéig éreztem, hogy feláll minden szőrszálam. A torkom összeszorult, majd behunytam a szememet.

– Én, Mangar tartomány királya, Démoni Unió vezetőjének saját kinevezettje kijelentem, hogy Asielt ezennel felmentem démoni léte alól. Megfosztom minden erejétől, aztán a fattyúk univerzumába száműzöm. Beismered a bűnödet, vagy becstelenül térsz a Földre? – A kezében aranyszínű fény villant, ami egészen elvakított még csukott szemhéjjal is.

– Be-beismerem – mondtam ki a végzetes szót.

Ekkor hirtelen minden erő eltávozott a testemből, teljesen elgyengültem. Alig éreztem a végtagjaimat; olyanok voltak, mintha leváltak volna a testemről. A fülem zúgott, a látásom pedig elszemcsésedett. Minden egyes porcikám sajgott a fájdalomtól.

A következő, amire figyelmes lettem, hogy egy egyre nagyobb, kék fényből álló kör lebegett a szemem előtt. Sejtettem, hogy a kapu lesz az. Ahhoz képest, mennyire undorító helyre vitt, meleget és biztonságot árasztott. Méz illat lengte be tőle a szobát és gyönyörűnek találtam a maga módján.

A semmiből egy kéz ragadott meg a hónaljamnál fogva. A látásom annyira elhomályosodott, hogy keresnem kellett, kicsoda emelt fel. Pár másodpercnyi bámulás után apám alakja bontakozott ki előttem. Valamit tátogott, ám nem értettem belőle semmit, túl hangosnak bizonyult a zúgás. Azt hittem, ott fogok elájulni pár másodpercen belül, de hirtelen égető fájdalom nyilallt a felkaromba. Nem tudom, hogy sikítottam-e; a saját gondolataimat sem hallottam.

A következő emlékem egy téglafal volt, ami már nem a démonok világában állt.
_____________________________________

Mondjuk úgy, hogy végre kész van tízheti anyag, így merem publikálni a sztorit :D
Nem vagyok biztos abban, hogy rendszeresen tudom hozni a részeket, de szerintem minden szerdán fog érkezni a következő fejezet <3