Zsófi nehezen nyugodott meg, bár megértem, miért. Sokáig csak remegett, miközben megölelt engem. Jobb híján visszaöleltem, hátha ezzel segíthetek valamennyit. Nem sokra mentem vele, azonban legalább abban biztos lehettem, hogy nem látott meg, elvégre akkor nem ennyire kedvesen bánt volna velem, akár megmentettem az életét, akár nem. Az is megeshetett, hogy észrevett, viszont kételkedtem abban, hogy egyáltalán felfogta volna akkor, amit látott. Nem is ragaszkodtam ahhoz, hogy megemlítsem neki „nem látott-e valami furát".

Erősebben szorongatott, mint ahogy vártam volna tőle, ehhez képest én alig értem hozzá. Nagyon furcsa érzésnek tűnt, egyszerűen csak fogott és nem engedett el. Ilyen gesztusok nem nagyon fordultak elő felénk – vagyis az ölelkezés megesett néha otthon is, ám nem ennyire hosszan vagy némán. Zsófi kicsit hasonlított egy lajhárra, miután abbahagyta a remegést: pontosan ugyanúgy lógott rajtam, mint ahogy azok a fákon.

Vékony volt, vékonyabb, mint amilyennek látszott. Pontosabban én annak éreztem, amikor átkaroltam, meg talán kicsit törékenynek is. Eddig azt gondoltam volna, hogy leesik egy háztetőről, aztán visszapattan, akár egy gumilabda, viszont most valami másnak tűnt. Nem is kicsinek – pedig alacsonyabb volt egy fejjel, mint én –, hanem olyannak, mintha elveszett lenne. Nem egészen értettem a helyzetet, elvégre azt sem tudtam, én mit érzek éppen. Annyi minden kavargott egyszerre bennem, hogy csak próbáltam kiüríteni a fejemet.

Nem is tudom, miért, de megnyugtatott, ahogy csak álltunk a vizes kövön és öleltük egymást: minden annyira könnyed lett hirtelen, mintha nem pár perce esett volna le Zsófi egy emeletet. Aztán lassacskán lazult a szorítása, majd elengedett. Egy ideig csak álltunk egymással szemben és nem történt semmi. Ő maga elé bámult, én pedig őt néztem.

– Szerintem vissza kellene menni a lakásodba – szólaltam meg.

Kicsit megugrott, nem számított arra, hogy bármi megtöri a csendet. Pár másodpercig forgolódott, mintha most ébredt volna egy nyomasztó álomból. A kezét tördelte eközben és látszólag próbálta kerülni a tekintetem. Lehet mégis látott?

– Persze – bólintott. – Ideje lenne. Már kivan a tököm ettől a rohadt lépcsőtől – indult el felfele.

Ismét a semmibe veszett az előző Zsófi, aki csak félt és keresett valamit. Előbb egyszerűen sugárzott róla, mennyire el van veszve, mostanra azonban megint olyan, mint általában: a sebezhetetlen jégkirálynő. Pár másodpercig még csak odalent álltam és figyeltem, ahogy megy az emeletre. Akkor láttam először, milyen is valójában a lelkivilága: teljesen össze van omolva.

– Jössz már? Nem fogok egész éjjel rád várni, meg kell csinálni a biztosítékot – morgott a hatodikról, mire felcaplattam utána a lépcsőn.

Sejtettem, hogy nem fog megnyílni nekem arról, mi történt vele, így maradtam annál, amit eddig csináltam; egyszerűen barátkozunk, aztán egyszer csak bízni fog bennem.

Követtem, majd a telefonommal ismét világítottam neki. Most sokkal óvatosabb volt, mint a legutóbbi alkalommal, meg is értem, miért. Én sem nagyon akartam újra átélni ezt az élményt; nem tartozott a legkellemesebb elfoglaltságaim közé. Miután végre megcsinálta, felkapcsolt minden lámpát, amit egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam

– Na, akarunk még egy démonos filmet megnézni, vagy inkább hanyagoljuk a dolgot? – húztam egy féloldalas mosolyra a számat, amire csak összevont szemöldökkel nézett vissza.

– Akarod, hogy most te repülj le a lépcsőn? – Igazából én szó szerint lerepültem.

– Inkább kihagyom – vontam meg a vállamat, amire azért láthatóan megkönnyebbült.

Nem úgy tűnt, mint aki akart akár egy szót is váltani a korábbi esetről. Kihúzott háttal és felemelt fejjel sétált vissza a lakásáig, én pedig azon kaptam magam, hogy már megint azon jár az eszem, milyen törékenynek tűnt pár perccel ezelőtt. Ahhoz képest mostanra teljesen máshogy viselkedett, ezt meg érdekesnek találtam.

Odabent ismét leheveredtem a kanapéra, mintha mi sem történt volna. Kicsit elhúztam a számat, amikor észrevettem, hogy betört a telefonom, amikor Zsófi elejtette, viszont jelenleg ezt tartottam a legkevésbé fontos dolognak.

– Miért lyukas a pulcsid? – Teljesen ledermedtem egy pillanatra, mert pontosan tisztában voltam vele, miért az. – Mármint ott van két lyuk a hátad közepén – vágódott le mellém a korábban kitöltött vizével.

– Csak beakadtam a korlátba, amikor lerohantam – rögtönöztem. – Valószínűleg kitépte, de semmi komoly – vakartam meg a szám szélét. – A lényeg, hogy élünk, nem?

– Aham – nyújtotta el a szót. – Többször ezt nem szeretném megismételni, a kelleténél magasabb lett az adrenalinszintem – borzongott meg, majd beleszürcsölt a cicás pohárba. – Ezek után gondolom egyből hívjalak az őrördögömnek, mi? – kuncogott, mire ráncoltam a homlokomat.

– Az őrördög meg az őrangyal is csak egy baromság, amit az emberek találtak ki. Senki nem pátyolgatja őket, semmi felsőbb hatalom sincs a világon – fontam karba a kezemet. – Egyébként is, én démon vagyok és nem ördög. Ördögök nem léteznek.

– Egy démon van, akiről elhiszem hogy az, de neked nincsen sétapálcád – mosolyodott el. Egyre kevésbé kezdem érteni, miről beszél. – Egyébként egy ördög létezik, ő pedig háromkor szokott menni a Viasaton. – Ismét bekapcsolta a tévét, bár nem értettem, miért.

– Nem kellene, mondjuk, aludnunk? – kérdeztem rá, elvégre eléggé fáradtnak tűnt az eset előtt is.

Pár pillanatig gondolkozott, majd felállt és begyalogolt az egyik szobába. Azt hittem, itt fog hagyni – kinéztem volna belőle. Azonban nemsokára visszatért egy zöld színű pléddel, amit feldobott a díványra. Nem értettem, minek van szükség erre, de hamar beszélni kezdett.

– Egyáltalán nem vagyok fáradt a hülye lépcsős eset miatt, de várhatóan hamar ki fogok merülni. De az nem most lesz, az egy száz – odaállt a kanapé elé, majd intett, hogy szálljak le. – Viszont akkor már a franc akar majd bemenni a saját szobájába, inkább kihúzom a kanapét és alszok azon, miközben megy a kedvenc műsorom. Praktikusabb – ragadta meg a díványból kiálló fület, majd egy rántással kihúzta a kanapát valamiféle ággyá. – Kész is – ugrott rá.

Már majdnem én is követtem volna ebben, ám ekkor megzörrent a zsebem. Pontosabban a törött telefonom, nem értettem, ki keres ilyenkor. Gyorsan elővettem, majd láttam, hogy Csaba neve villog a kijelzőn. Ez is jókor keres, forgattam a szemem.

– Mi van? – Hallotta, ahogy liheg a vonal végén, mint valahol futott volna.

– Emlékszel annak a Szabinak a blogjára? Szóval ma este gondoltam megnézem, hátha van rajta valami érdekes. És mondjuk úgy volt valami nagyon, de nagyon érdekes. – Hirtelen teljesen ledermedtem.

Zsófira pillantottam, aki valamit megint a Netflixen keresgélt. Mondtam neki, hogy kimegyek a folyosóra, amire csak bólintott. Sejtettem, hogy ez nem olyan téma lesz, amit neki hallania kellene, elvégre a démonokért annyira nincs oda, mint kiderült. A torkom már most eléggé összeszorult, mert ez a Szabi már most túl sok dolgot összekavart.

– Persze, emlékszem rá. Mi van vele? Már megint valamit csinált? – kérdeztem, miközben elkezdtem rágni a körmömet.

– Mondjuk úgy, megint van egy képe. – Megfagyott bennem a vér ennek hallatán. – Ami ma készült. – Majdnem leejtettem a telefonom, amikor ezt kimondta.

A gyomrom ilyen hirtelen még sosem rándult görcsbe, a torkom pedig teljesen kiszáradt. Éreztem, ahogy az egyik kezem folyamatosan remeg, nem tudtam leállítani sem, a másikkal pedig olyan erősen szorítottam rá a telefonra, hogy majdhogynem eltörtem. Gondolkodni próbáltam, viszont folyamatosan csak arra lyukadtam ki, hogy lebuktam, valamiféle kísérleti alany leszek és életem végéig bujkálnom kell majd.

Észre sem vettem, mikor lett vége a hívásnak. Semmit sem észleltem egészen addig, amíg egy hangos trappolás nem közeledett felém. Minden összemosódott előttem, lassacskán a hangok is elhalkultak, pedig pár másodperccel ezelőtt még biztosra vettem, hogy valaki rohan felém. A dohos folyosószag is elült, én pedig már csak arra tudtam koncentrálni, nehogy előre bukjak.

Hirtelen egy erős csapás zökkentett ki a kábulatból. Gyorsan az arcomhoz kaptam a kezemet, nagyon égetett a fejem bal fele. Lassacskán észrevettem, hogy előttem Csaba áll és a kezét szorongatja. Azt ne mondja, hogy neki jobban fájt az ütés, mint nekem, eszméltem fel teljesen.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, amint már nem akart sírni a fájdalomtól.

– Snapchaten be van állítva a helymeghatározásod, megkerestelek – mutatott a telefonjára. – De ez most mindegy! Hol vagyunk és hogy csinálhatott rólad valaki képet? – Ismét hadart, de szerencsére most értettem, miről beszél.

– Zsófi... – Azonnal leakadt a hangom, ezt nem szabadna tudnia. A sátánba! – Mindegy, volt egy kis baleset és meg kellett mentenem valakit, de utána meg ki kellett rohannom az esőre, hogy nem démonként sétálgassak – meséltem, meg megmutattam közben, hogy kiszakadt a pulcsim is. – Esküszöm, kevesebb volt, mint egy másodperc, nem tudom, ki fotózhatott le – emeltem fel a kezembe, mint azok az emberek, akik megadják magukat.

Odatartotta elém a telefonját, majd megmutatta a képet. Hatalmas kő esett le a hátamról, elvégre csak egy fekete massza látszott rajta két piros fénycsíkkal. Azt hittem, valami éles fotó lesz. Egy hosszú sóhajjal nyugtáztam az ügyet, majd beugrott pár kérdés.

– Miért nem küldted ezt át Messengeren? – néztem rá, mire megvakarta a tarkóját.

– Mert nem voltál elérhető, azt hittem, valami baj van – vonta meg a vállát. – Mondjuk most már elérhetőnek jelez, fura.

– Azért, mert elszállt a biztosíték, aztán ezzel gondolom a térerő is – masszíroztam meg az orrnyergemet. – De most már mindegy. Haza tudsz vinni? Ekkora árvízben esélytelen, hogy hazasétáljak. – Innen is hallatszott az esőcseppek ütemes kopogása.

– Aham, csak akkor siess. Ennél nagyobb árvízben már veszélyes lenne a dolog – húzta el a száját. – A végén belesodorna minket valami árokba. Amúgy mit keresel itt? Mármint eddig a folyosón álltál vagy mi?

Néha nagyon idegesít, hogy nem tudod befogni a szád, gondoltam. Nem tudtam, hogyan magyarázzam ki magam anélkül, hogy lebuktatnám Zsófit, így inkább némán álltam. Ráadásul közben eszembe jutott, hogy nem csak a kabátomat hagytam bent, hanem még a cipőmet is. Biztos, hogy fülig vörösödhettem a szégyenemben, ám tudtam, hogy innen csak egy csoda menthet ki.

– Végeztél már? – nézett ki az ajtón Zsófi, majd ebben meg is bánta, amit tett.

Legalább nem nekem kell magyarázkodnom, fordultam el a kialakult kínos szituáció elől.

– Ti dugtatok? Mármint akkor érthető minden korábbi dolog.

– Nem! – kiáltottuk egyszerre mind a ketten, bár ez nem volt a legelőnyösebb egy panelházban.

– Le nem feküdnék egy balfasszal, aki démonnak mondja magát, ne hülyíts! – Csak kicsin múlt, hogy Zsófi ne keverjen le egy hatalmasat Csabának.

Hirtelen csak egy zár kattanását és ajtónyitást hallottunk. Egy idős bácsi baktatott ki, aki valószínűleg Zsófiék szembe szomszédja volt, eléggé összevont szemöldökkel.

– Nem érdekel, ki kit fektetett meg! Takarodjatok a folyosóról vagy kihívom a rendőrséget! – A férfinak láthatóan nem tetszett, amit lerendeztünk.

Gyorsan beiszkoltunk Zsófi lakásába, ahol a lány le is vágta magát a kanapéra, én pedig ugyanezt tettem. Csaba láthatóan teljesen zavarba jött, legalábbis a rákvörös feje erről árulkodott. Mindenki csak bámult ki a fejéből, ami már kezdett enyhén idegesíteni, senki sem akarta megindítani ezt a kellemetlen beszélgetést.

A fiú a cipője orrát bámulta, miközben csak az ajtóban forgolódott, Zsófi pedig csak valami chipset evett. Mintha nem is történt volna semmi az elmúlt pár percben. Komolyan mondom, ezek hülyék! Elpattant bennem a cérna.

– Nem feküdtünk le – mondtam, mire mind a kettő felkapta a fejét és végre rám néztek. – Pontosan tudod, miért nem dugnék senkivel sem – néztem Csabára összeszűkült szemmel, mire végre fogta az adást arról, hogy nem is vagyok ember. – A maradék részét te akarod megmagyarázni, vagy folytassam? – pillantottam Zsófira, aki összeráncolta erre a homlokát, de végül beszélni kezdett.

– Ennek a baromnak vagyok a munkatársa – forgatta a szemét. – Éppen jöttünk hazafelé, amikor elkapott minket a vihar, szóval itt maradhatott, mert nem akartam, hogy valamelyik árokban holtan végezze. Kellemetlen eset, tudom – fordult vissza a tévéhez, viszont Csaba arcára még inkább az értetlenség ült ki, ahogy összevonta a szemöldökét.

– De miért dolgozol? – zavarodott össze. – Nem gazdag vagy? A szüleid valami befolyásos orvosok, nem? – túrt bele a hajába.

Zsófi csak megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nincs igaza. Csaba lehúzta a cipőjét, meg levette a kabátját, majd ő is odajött a kanapéra, így már hárman zabáltuk Zsófi nasiját. Kifejezetten furcsa esemény volt, elvégre mindenki csak csöndben kajált, viszont teljesen érthetőnek tűnt, miért is van ez.

– Zsófi csak azért jött a Kossuth-ba, hogy jó tanárai legyenek, mert a többi gimi egy kupac szar, ahogy ő fogalmazott – pillantottam a lány felé. – Szóval felvették ösztöndíjjal, ő pedig ezt eltitkolta, mert nem akarta, hogy kipécézzétek.

– És ez egészen működött addig, amíg ez a szerencsétlen nem jött az osztályunkba – bökött felém, mire csak forgattam a szememet. – Most ne nézz így! Nincs igazam?

– De. Neked mindig igazad van – fontam karba a kezemet. – Lényeg a lényeg, most itt dekkolunk, mert nem tudtam hazamenni. Aztán meg te megjelentél a semmiből, mivel találtál valami hülye blogot egy nem létező démonról.

– Azt hittem, te vagy a pokolkutyák hercege. Mégsem léteznek? – húzta ravasz mosolyra a száját. Most legyél okos, mondtam magamnak.

– A Földön csak én vagyok. A képeken meg nem én szerepelek, azaz baromság – vontam meg a vállamat, mire egy éles „ch" hangot hallatott.

Ismét beállt a csend. Csak az eső ütemes kopogása adott ki bármilyen hangot, plusz a chips ropogása. Erős hagymás-tejfölös szag lengte körbe a szobát, amit ugyanez árasztott. Két barátom csak csendben bámulta egymást, egyértelműen egyikük sem számított erre a végkifejletre. Már megint én kevertem meg a dolgokat, a sátánba! Azt láttam a legjobbnak, ha végre hazamegyek, elvégre Csabának és Zsófinak is rettenetesen kínosnak hatott a szituáció.

– Azt hiszem, indulnunk kellene, mielőtt még jobban eldurvul a vihar – álltam fel, mire Csaba is felpattant. – Ígérd meg Zsófinak, hogy nem mondod el senkinek, hogy nem egy gazdag emberke! – néztem a lányra. – Bár szerintem Csabát egyáltalán nem érdekli, ki vagy – vontam meg a vállamat, mire Zsófi csak forgatta a szemét.

– Eskü, nem fogom elmondani senkinek sem – emelte fel a kezét a piperkőc.

– Sziasztok, srácok! – intett Zsófi, amivel jelezte, hogy pont itt lenne az ideje, hogy elinduljunk.

Felkaptam a cipőmet, meg a kabátomat, aztán már ki is mentünk a lakásból. Csendben lesétáltunk a lépcsőn, semmi kedvem nem volt liftezni. Odakint nagyon zuhogott az eső, ezért a fejembe húztam még a kapucnimat is. Gyorsan elrohantunk Csaba fémlováig, amibe egyből be is pattantunk. Odabent a szokásos újautószag fogadott annak ellenére, hogy már rég nem számított annak. Itt még hangosabban hallatszott, ahogy a zuhatag veri a tetőt, és már ennyi kint lét után is teljesen eláztunk. Láttam, ahogy az úton kicsit áll a víz, egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak, ráadásul a szél is rettenetesen süvített.

Elő akartam venni a telefonom, hogy megnézzem, mennyi az idő, de sehol sem találtam. A sátánba fennhagytam! Gyorsan megnéztem még pár zsebem, hátha csak másik helyre pakoltam, ám hűlt helyét találtam csak.

– Elkérhetem a mobilod? – néztem Csabára, aki vonakodva elővette a telefonját.

– Mire kell neked ez? – pillantott először a készülékre, majd rám.

– Otthagytam a sajátomat Zsófinál. Felhívom, ő pedig lehozza és ennyi – kaptam ki a kezéből, mielőtt még tudott volna szólni bármit is.

Gyorsan beütöttem Zsófi számát, majd felhívtam. Sokáig csengett, de végül felvette valaki, aki nem tűnt semennyire Zsófinak.

– Itt Léna, ki beszél? – Egy álmos hang szólt vissza a telefonból. – Alex, te vagy az?

Nem egészen értettem a helyzetet, elvégre elvileg jó számot ütöttem be. A sátánba, elírtam valamit!

– Rossz szám, csá! – nyomtam ki.

– Na, lehettél volna kedvesebb is vele – fonta karba a kezét Csaba. – Csak egy szerencsétlen csaj volt, akit félretárcsáztál, nem kell bunkónak lenned – húzta össze a szemöldökét, mire csak a szememet forgattam.

– Ez csak egy ember, én meg éppen sietek, ha nem látnád.

Már nagyban gépeltem a jó telefonszámot, amikor egy hatalmas reccsenést hallottunk, majd egy ennél is nagyobb puffanást. Először nem értettem, mi történhetett, aztán egy villámlás rávilágított az eseményre: egy fa dőlt a parkoló bejáratához. Csaba majdnem lefejelte a kormányt idegességében, én pedig már azon kezdtem filózni, mit mondjak Zsófinak, mivel könyörögjem be magunkat a lakásába.

Csurom vizesen beálltunk a liftbe és felmentünk a hatodikra, majd bekopogtunk Zsófi ajtaján, aki elég unott képpel fogadott minket. Látszott rajta, hogy magyarázatot vár tőlünk, így el is meséltem, hogyan dőlt egy fa az útra, amitől nem tudtunk továbbmenni.

Hozott még két plédet a kanapéra. Nem beszélgettünk, minden csak ment a maga rendje és módja szerint, mintha már rég barátok lennénk és ez csak egy hármasban eltöltött pizsomaparti lenne. Hirtelen már azon kaptam magam, hogy közösen valamiféle sorozatot tervezünk nézni, elvégre mindannyian a kanapén feküdtünk chipsekkel a kezünkben és Zsófit figyeltük, ahogy keres valamit.

– Na, akkor mehet a kedvenc sorozatom? – nézett ránk mosolyogva, ami őszintén meglepett.

Igazából minden oka megvolt arra, hogy végre vidám legyen. Csabát kicsit sem érdekelte, hogy nem gazdag és eddig egészen jól elütöttük az időt. Ráadásul közösen nézünk filmet, amit elvileg a barátok szoktak, pedig Zsófi többször is elmondta nekem, hogy neki nincsenek még haverjai sem.

– Persze, miről szól? – kérdeztem tőle, mialatt elkezdtem enni a nasiját.

– Furcsa egybeesés, de magáról az ördögről, Luciferről, aki a Földre érkezett, mert unatkozott és különös módon beleszeretett egy nyomozónőbe – röhögött.

Tudtam, hogy a morcos fejemen nevetett, elvégre már megint ez a koncepció bukkant fel. Ki a jó ég az, aki ezt a szörnyű alapötletet ennyiszer újrahasznosítja? Ez nevetséges! A homlokomat ráncoltam, plusz összeszűkített szemmel meredtem Zsófira.

– Na, ne legyél morcos, keresünk neked valami detektívnőt – lökött oldalba Csaba, amit azzal viszonoztam, hogy vállba csaptam.

– Ez nem vicces – fontam karba a kezemet. – Én igenis egy nagy démon vagyok és nem valamiféle puhány, aki beleszeret emberekbe – emeltem fel az orromat.

– Indul a sorozat! – Zsófi gyorsan benyomta a műsort, mire én is elcsendesedtem.

Nagyon jól esett a meleg plédbe takarózni, elvégre teljes szétáztunk a pakolóban. Igaz, még mindig vizesek voltunk egy kicsit, viszont már sokkal kevésbé vacogtam, mint korábban. Zsófinál menta, nálam kék, Csabánál pedig egy zöld színű takaró feküdt. Az egész szobában fűszeres illat terjengett és szerencsére a tévé elnyomta a kinti vihar zaját.

Először Csaba aludt el, ám én és Zsófi még folytattuk a sorozatozást. Sokkal kellemesebb volt, mint vártam, végül egész érdekesnek mondhattam a műsort. Ez a Lucifer pedig egészen jól ábrázolta, milyen lenne ebben a világban Matiel, ha erővel együtt lehetett volna itt.

Végül csak azt vettem észre, hogy Zsófi nekidőlt a vállamnak, majd már ő is elaludt. Ekkor fogtam és kikapcsoltam a televíziót, majd óvatosan leemeltem a fejét magamról, aztán ráfektettem a kanapéra.

Ez nem is volt olyan szörnyű nap, nyugtáztam magamban.
________________________________

Sziasztok! 👋

Na, remélem mindenki meghalt a rész végén :3. Végre ez a két hülye sem utálja egymást, ami egy kész csoda! De a fontosabb, ti mit gondoltok róluk? Szerintetek ezekből a majmokból még lehet egy jó páros? 🥰

A mai fejezetet pedig Roxa bétázta (mivel az állandó bétám éppen nyaral), akinek kifejezetten köszönöm a munkáját! 😘

Ha tetszett a mai rész, akkor dobjatok egy csillagot, vagy írjatok kommentet. Előre is köszönöm! 💗