Megint hazakísértem Zsófit, mivel ismét nem értek rá a szülei. Valamilyen utazáson vettek részt, így nem tudtak annyit foglalkozni a lánnyal. Pár hete ilyenkor még fogjuk rá, napfényben sétáltunk, ám mostanra már teljesen besötétedett minden.

– Te nem fázol? – nézett végig rajtam összevont szemöldökkel.

– Az én világomban a hidegebbet is ki kellett bírnunk – vontam meg a vállam. – Nem kaptunk cicás kesztyűket télire – néztem felé.

Erre csak a szemét forgatta, majd zsebre tette a kezét. Hozzá képest tényleg kicsit alul öltözöttnek tűntem. Ő úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, akit egy csomó takaróba tekertek bele, nekem elég volt egy kabát, egy sapka, meg egy sál.

– Ne kényeskedj, nem vagy te hercegnő! Ehhez maximum nekem van jogom hercegként – húztam féloldalas mosolyra a számat, amire belekönyökölt az oldalamba.

– Nekem csak egy orosz hercegem van, ő pedig garantáltan nem te vagy. Ő szőke és nem úgy néz ki, mint aki pizzán él – pirult el, amire kicsit elmosolyodtam. Neki is vannak érzelmei, kész csoda! – Mellesleg miféle herceg dolgozna egy ruhaboltban? – emelte meg a szemöldökét.

– Hát, az aki egy másik dimenzióból érkezett és itt nincs valami sok rangja – válaszoltam neki.

Csak a fejét fogta. Tényleg nem akarta elhinni, amit mondtam, ami zavart; bízhatott volna bennem egy kicsit jobban. Ekkor valami koppant a fejem tetején, majd ez újra és újra megismétlődött: szakadni kezdett az eső. A sátánba! Korábban is éreztem az esőszagot, miért nem siettem haza? Ahogy elnéztem, Zsófinak sem tetszett a dolgok alakulása, mert már egy csuklyát is a fejére húzott.

Alapjáraton örültem volna az esőillatnak, az aromája olyan megnyugtató szokott lenni, ráadásul ilyenkor az egész világnak sokkal inkább „otthon" hangulata volt. Kicsit komorabbnak tűnt, mint általában, pont mint a démonok dimenziója. Azonban most nem örültem ennek, elvégre messze jártam a lakásomtól, meg még Zsófi is velem jött.

A házáig az utolsó pár utcát szinte futásban tettük meg. Már nagyon zuhogott, egyre több és több eső esett, ami egyáltalán nem kedvezett nekünk. Zsófi amilyen gyorsan tudta, beütötte a beengedő kódot, majd az ajtó egy éles csippanással kinyílt, mi pedig besiettünk rajta. Ő lihegve térdelt a földre, én meg követtem a példáját, mert gyanús lehetett volna, ha nem játszom el a kimerültet.

– Kellemes esti kocogás. Jó az, nem? – pillantottam rá, mire idegesen lehúzta a kesztyűjét.

– Nem, nem jó – húzta össze a szemöldökét. – Teljesen átázott a ruhám, szóval most rohadtul fázok, hála a kellemes esti kocogásnak – csinált idézőjelet az ujjaival.

Hallottam, ahogy vacogtak a fogai, egészen átfagyhatott. Arcára vörös pír ült ki, amitől azt hihettem volna, kedvesebbnek fog tűnni, viszont úgy nézett ki, mint egy kilencszáz éves démonanyóka, aki meg akar ütni valamivel.

– Egyébként szerintem nem nagyon fogok hazajutni – mutattam a kültéri zimankó felé. – Nem lenne annyira kényelmes odakint sétálgatni, a végén még megfulladok. Szerinted maradhatok a lépcsőházban? Úgyis jó az itteni mentaillat – szippantottam egy nagyot a levegőből.

Erre csak felvonta a szemöldökét, majd láthatólag valamin elkezdett gondolkozni, és ez nem tetszett ez nekem. A végén kiderülhetett volna, hogy úgy akar megszabadulni tőlem, hogy rám hívja a rendőrséget, mert a folyosón zaklattam. Szerencsére azonban csak felkelt, majd mutatta, merre kell mennem.

– Nem fogsz idekint éjszakázni! Már csak az kellene, hogy a takarító valami patkánynak nézzen, aztán lefújjon – forgatta a szemét. – Ma alhatsz a kanapémon, de csak ma. Soha többet nem lesz ilyen, és erről a szüleimnek sem szólsz – meredt rám, miközben a mellkasomnak nyomta a mutatóujját.

Na, morcos kisasszony dühösebb rám, mint valaha. Egész szép teljesítmény, veregettem meg gondolatban a vállamat.

Kicsit megrémített, hogy ezzel a makacs emberrel kell egy lakáson osztoznom ma este. Hirtelen rá is haraptam az ajkamra, amitől összevont szemöldökkel hátralépett.

Vajon kést vagy villát akar a nyakamba állítani?

– Akkor jössz vagy sem? Úgy állsz ott, mint szar a gyomban – nyomta meg a lift gombját, mire feleszméltem, hogy azóta is csak azon filózok, hogyan tudna álmomban megölni. – Ha nem akarsz jönni, akkor szívesen itt hagylak, nehogy az hidd. – Ám mire ezt kimondta, én már bent is álltam a liftben.

– Vigyázz, mert elindulok nélküled! – nyomtam meg a becsukó gombot, mire az ajtók záródni kezdtek és egyenesen a lányt találták el.

Pókerarccal mért végig, ahogy nekiütközött a liftajtó. Lehet, képes lett volna abban a pillanatban megölni, ha démonnak teremtették volna – bár lehetséges, hogy tényleg az volt.

– Azt sem tudod, melyik emeleten lakok, te hülye! – állt be mellém.

Milyen alacsony, lepődtem meg ismét ezen. Valamiért mindig sokkal magasabbnak gondolom, mint amekkora valójában, ám fogalmam sem volt arról, miért lehetett ez. Még mindig vacogott, ami valamiért rossz látványnak tűnt számomra, nem is értettem, miért. Itt már sokkal melegebb levegő vett körül minket, mint kint vagy az előtérben. Lehet a betegség az oka?

Csaba azt mondta, hogy az íratlan szabályok könyvében – ami sajnos továbbra is íratlan volt, pedig ennyi idő alatt valaki igazán lejegyezhette volna – szerepelt, hogy ilyenkor segítenem kellene neki. Kicsit undorodva, de rádobtam a hátára a sálamat, elvégre én már tökéletesen éreztem magam.

– Most akasztónak használsz? – vonta fel a szemöldökét. – Nem kell a sálad – fonta karba a kezét.

Erre kicsit megsértődtem. Elvileg most éppen jót cselekedtem, nem értettem, mi baja lehetett.

– Hát, akkor vacogj tovább! – nyúltam felé, mire kicsit arrébb lépett. – Előbb azt mondtad, nem kell, akkor ez most mi volt? – vontam kérdőre, miközben a homlokomat ráncoltam.

– Fázok. Inkább az emeletig megtartom – nyomta meg gyorsan a hatos számot a liften, mire az ismét bezárta az ajtaját.

Csendben utaztunk felfelé. Mind a ketten teljesen kimerültünk, bár ő inkább a munkától, én meg attól, hogy egyfolytában azon törtem a fejem, mit jelenthetnek az álmaim. Mindegyikben csak egy közös dolog szerepelt, az pedig a fekete paca volt. Egyre kevésbé vettem biztosra, hogy tudom kicsoda. Egyszer olyannak tűnt, mint egy barát, egyszer olyan gondoskodónak, mint egy anyuka. Teljesen összezavarodtam már, sőt, kezdtem feladni az egészet. Egyszerűen nem érte meg ezen gondolkozni, amikor egy csomó más dologra is figyelhettem volna, amik valamivel fontosabbnak tűntek ennél. A fekete paca egy olyan lénynek bizonyult, amivel úgysem nagyon tudnék találkozni, akármi is valójába, így arra jutottam, hogy hanyagolnom kellene.

Amikor a lift végre megérkezett a hatodikra, elballagtunk Zsófiék lakásáig. Észrevettem, hogy hatszázhatvanhat van felragasztva az ajtóra, mire önkéntelenül is röhögésben törtem ki. Zsófi szúrós pillantásokat vetett rám, majd felsóhajtott.

– Az hatszázhat, csak a nulla el van törve. Nézd! – húzta a helyére a darabot. – Semmi démoni helyen nem lakok, és neked sem kell örülni csak azért, mert a kedvenc számod jött szembe veled, te ördögfióka – dugta bele a kulcsát a zárba, majd megtekerte párszor, mire az egy kattanással kinyílt. – Akkor tessék, fáradjon be őfelsége, a pokolkutyák hercege! – hajolt meg előttem.

Érezhető volt, hogy csak gúnyt akar űzni belőlem, így belementem a játékba.

– Egy – emeltem fel az orrom –, én a démonok nemes hercege vagyok, akit oly' kis hiba miatt száműztek eme világba. Kettő, a harminckettő a kedvenc számom, ez nem jött be – kacsintottam rá, mire csak összevonta a szemöldökét.

– Nekem a „pi", hogy mennél... – De ekkorra nem is figyeltem rá, csak egy önelégült mosoly kíséretében beléptem a lakásába.

Már első ránézésre sokkal nagyobbnak és berendezettebbnek tűnt a hely, mint a saját szobám. A falakat fehérre festették, a helyiség közepén pedig egy szürke kanapé állt, vele szemben meg egy televízió. Ez már most királyabb, mint az enyém, töprengtem. Megtöröltem a talpamat, majd levettem a cipőmet és a kabátomat. Ahogy kicsit beljebb sétáltam, láttam hogy van egy amerikai konyhájuk is, plusz három szoba nyílt még innen.

– Na, az egy szép nagy lakás. Határozottan tágasabb, mint az én hercegi lakosztályom – álltam be egy könyvespolc elé. – Siege and Storm, ez meg mi? – lapoztam bele egy könyvbe, ami ott feküdt a többi tetején és valami sárga címke lógott ki belőle, ami megjelölte a száznegyvenegyedik oldalon. – Sturmholdot láthatóan nem...

– Adod azt ide! – kapta ki a kezemből Zsófi, miközben az egész arca bevörösödött. – Ez a kedvenc könyvem és garantálom, hogy te sosem fogod elolvasni... vagy átadlak egy kalóznak... – halkult el a hangja, mire nyeltem egy nagyot.

– És mi a tervünk azon kívül, hogy kínos helyzetekbe hozlak téged? – járkáltam fel-alá, hogy mindent megnézzek, amit csak találok. – Mondjuk párnacsata? Egy kis sütés-főzés? – vágtam önelégült mosolyt.

– Nem tudom eldönteni, hogy ennyire hülye vagy, vagy egyszerűen csak megjátszod – ült le a kanapéra, majd bekapcsolta a tévét. – Ne lábatlankodj a nappaliban, a végén összetörsz valamit, akkor meg én leszek lecseszve.

– Igazából megjátszom. Tudtommal nagyon intelligens tudok lenni. – Éppen egy családi képüket nézegettem. Rajta volt Zsófi, bár nem tűnt sokkal fiatalabbnak, mint most.

Biztos valamikor karácsonykor készülhetett, mert egy csicsás fenyőfa állt mögöttük. Nem értettem, minek ez a hagyomány, viszont Csaba szerint az emberek nagyon élvezik ezt, így felkerült még egy pont a „miért furák az emberek" listámra.

Már majdnem visszatettem a polcra, amikor valamin megakadt a szemem. Zsófi szülei semennyire nem hasonlítottak a lányra. Amíg Zsófinak égkék szemei voltak, addig mind a két szülőjének mogyoróbarna, sőt az anyjának a haja vörös, az apjának pedig szőke volt. Ráadásul egyikükre sem illett Zsófi jellegzetes arccsontja. Ha kicsit is olyan a genetikájuk, mint nekünk, akkor itt valami nem stimmel. Legalább egy kicsit hasonlítania kellene valamelyik szülőjére, vakartam meg a szám szélét, majd visszatettem a képet a polcra.

– Persze, majd pont az ördögfióka lesz a zseni – forgatta a szemét, majd elkezdte nyomkodni a távirányítót. – Akarsz valami filmet nézni, vagy elmehetek végre aludni? – ásított.

– Nem tetszik ez a becenév, olyan mintha valami óvodás találta volna ki – fontam karba a kezemet, majd leültem a díványra. – Akkor már hamarabb démonfajzat vagy pokolkutya. Azok sokkal inkább jellemzik a csodálatos személyiségemet.

– Még csak az kéne! – hozott be egy Netflix nevű oldalt. – Ha ennél is egoistább lennél, akkor az arcod már az ajtón sem férne be.

– Ezt nem értem.

– Hagyjuk – legyintett a kezével. – Még egyszer és utoljára megkérdem, akarsz valami filmet nézni? – mutatott a tévé felé.

Itt állt a tökéletes lehetőség, hogy megismerjem az emberek démonos filmjeinek titkát. Már nagyon rég tudni akartam, miért félnek ennyire tőlem és most az ölembe pottyant az alkalom. Ráadásul Zsófi is velem nézte, így láthattam egy általános emberi reakciót is. Jobban ki sem jöhetett volna, örömködtem magamban.

– Mit szólnál valami horrorhoz? Mondjuk valami démonoshoz? Illjen már hozzám a hangulat – húztam egy ravasz mosolyra a számat. – Vagy ha nem akarod, akkor az is jó nekem. Nézhetünk Marvelt is.

– Na, azt már nem! Marad a démonos horror – kezdett el beírni valamit a keresőbe. – Utálom őket, de a Marvel filmeket azoknál is jobban.

– Hogy merészeled? – kaptam az egyik szívemhez a kezemet. – Miféle barbár népség vagy te! Van mit megjavítani rajtad, egyszer el fogsz jönni velem moziba. – Erre csak a szemét forgatta.

„Démonok között", ezt a filmet nyitotta meg. Még sosem halottam róla, ám csak jó lehetett, ha már a címben is szerepeltem. Mielőtt elindította volna, lekapcsolta a villany, majd visszaült a kanapéra. Egyébként kényelmes volt a díványuk, olyan süppedős. Nem úgy, mint a sajátom, ami egy szikladarabnak is elment volna.

Aztán megindult a mozi. Egészen unalmasnak tűnt, sőt, a végén még démon sem szerepelt benne annyit, csak valami banya. A közelembe sem ért az ő ereje, bénának tűnt. Nem értettem, hogy ezek miatt mi a sátánért félnek tőlünk, elvégre maximum megölhettem volna őket, azt meg ők is teszik egymás között, így nem volt mindegy? Ennek ellenére kicsit felvontam a szemöldököm, amikor megláttam, Zsófi mennyire félt. Őt még sosem láttam ennyire kiakadtnak: rágta a körmét, sőt, néha még a lábát is magához szorította.

– Minden rendben? – kérdeztem tőle, miután véget ért a film.

Nem válaszolt. Ó, a sátánba! Nem hiszem el, hogy véletlenül kinyírtam valakit, vakartam meg a szám szélét. Felálltam és odaléptem elé, hátha kicsit megnyugtathatom, elvégre nagyon kiverhette ez nála a biztosítékot. A kezén állt a szőr, ami nem jelenthetett jót.

– Zsófi, jól vagy? Hívjak mentőt?

Erre pislogott párat.

– Persze, minden rendben van. Csak kicsit... kicsit ijesztőre sikeredett a film. – Ez egy gagyi ábrázolás volt, ne viccelj! – Lehet nem kellett volna megnéznem. Inkább iszok egy pohár vizet. – Felkelt, felkapcsolta a villanyt, majd elindult a konyhába.

Valami itt sántított nekem. Zsófi nem olyannak tűnt, aki nem bír elviselni egy kicsi horrort, más állt a rettegése hátterében. Ki akartam szedni belőle, mivel valami már alapból furcsának tűnt a lánnyal kapcsolatban, nem hiányzott még egy rejtély.

– Na, mi volt ez? Csak egy démonos filmet néztünk meg. Én is démon vagyok, tőlem mégsem borsózik a hátad – vontam meg a vállamat.

– De nem vagy démon. Te csak egy hülye vagy – kortyolt bele a poharába. – Én meg nagyon félek a démonoktól, mármint teljesen kiráz tőlük a hideg. Ha kiderülne, hogy valami ilyen szörnyeteg vagy a valóságban, akkor tuti megütnélek egy baseballütővel – tette le a konyhapultra a maradék vizét.

Na, kezd érdekessé változni a játszma, könyököltem rá a konyhapultra. Félt a démonoktól, azaz ez bizonyult az egyik indoknak arra, miért nem akarta elhinni rólam az igazat. Azon gondolkoztam, hogy ebből akár valami vicces is kisülhet, ha folytatom a kis mesémet.

– Szóval elméleti kérdés, csak elmélet, okés? – emeltem fel minkét tenyerem.

– Rendben.

– Ha kiderülne, hogy végig igazat mondtam és egy démon vagyok, akkor mit tennél?

– Őszintén? Valószínűleg sosem állnék szóba veled. Ez is olyan, mint a gazdag gyerek, mind ugyanolyan. Nem tudom, hány démonos sorit láttál, de mindegyikben kivétel nélkül ők a rossz arcok. Akkor a valóságban minek lenne ez máshogy? Lehet, itt kedvesnek tűnnél előttem, de honnan tudjam, mit gondolsz? Valószínűleg ha démon lennél, akkor most is azon filóznál, hogyan szívd ki a lelkemet – eresztett el egy elégedett mosolyt az érvelése után. – Mind ugyanolyan, az emberek is ugyanolyanok: kapzsik és önzőek.

– Na, most megsértettél. Nem akarom kiszipolyozni a lelked, tuti romlott lenne és nem lenne finom – kacsintottam rá, mire kiöltötte rám a nyelvét. – Mellesleg nagyon sztereotip személy vagy, nem gondolod? – Tényleg megsértett, kicsit fájt, hogy akármennyire is lenne a barátom, ha kiderülne, ki vagyok, akkor utálna.

– Ez a személy mentett meg attól, hogy az árvíz elsodorjon valami szennyvízcsatornába – húzta össze a szemöldökét. – Hálásnak kellene lenned.

Pont amikor befejezte, hirtelen minden elsötétült. Zsófi hallatott egy rémült sikolyt, majd belém kapaszkodott, ám ezzel a lendülettel el is eresztett. Minden fény kioltódott, amiből arra következtettem, hogy elmehetett az áram. Ez viszonylag logikusnak is tűnt, elvégre hatalmas vihar tombolt odakint, a film közben is többször megzavart a mennydörgés.

– Lehet, csak valami lecsapta a biztosítékot. – A hangja kicsit remegett, miközben beszélt. – Igen, biztos csak ennyi. Semmi komolyabb gond nem adódhatott.

Alig tudtam kivenni, mi hol van. Minden teljesen feketének tűnt és a szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez. És pont ma kellett démonos horrorfilmet néznünk. Tudtam, hogy valószínűleg az a probléma, amit Zsófi említett, így csak ki kellett mennünk a folyosóra és megcsinálnunk.

– Ha megbízol ebben a démonban, akkor kijön veled a folyosóra és megcsinálja. Rendben? – nyúltam felé és elkaptam az alkarját, hogy tudja, merre vagyok.

Habozott, vagyis erre gondoltam, mert nem válaszolt. Pár másodperccel később megindult a bejárati ajtó felé, majd kivezetett egészen a folyosóra.

– Valahol errefelé van, vagyis remélem, jól emlékszem. Mindig anyuék csinálták meg, vagy egy másik lakó, nekem eddig sose kellett – irányított a lépcső felé.

– Én se csináltam még egyszer sem – vontam meg a vállam. – Most legalább megtanulom tőled, nem? – húztam egy félmosolyra a számat, bár tudtam, hogy ő ezt nem látta.

Valahol a lépcső mellett kezdett tapogatózni, amire csak elővettem a telefonom, majd bekapcsoltam a zseblámpám. Lerítt az arcáról, hogy mérges, amiért ez neki nem jutott eszébe. Összevonta a szemöldökét és gyilkos pillantásokkal jutalmazott, amiket már kezdtem megszokni tőle. Ekkor azonban feltűnt, hogy egyre inkább gyalogol a lépcső felé, be is következett a baj.

Megcsúszott a vizes kövön, a telefonomat eldobta, majd elkezdett lebucskázni a lépcsőn. Felsikított és én teljesen ösztönösen cselekedtem: már nem tudtam volna idefent elkapni, ráadásul átesett a korláton is, így démoni sebességgel lerohantam egy alsóbb emeletre és elkaptam a csuklóját. Alig mertem megérinteni, mert a karmaim is előbukkantak és féltem, hogy felsértem a kezét. Óvatosan felhúztam a lépcsőfordulóban, ő pedig remegett, mint egy nyárfalevél. Hallottam, ahogy sír, viszont nekem el kellett tűnnöm, elvégre egy ártatlan villám fénye is lebuktathatott volna.

– Mindjárt jövök, hozom a telefonom, hogy meg tudjuk nézni, nincs-e valamilyen komolyabb bajod. – Előtte guggoltam, de ebben a pillanatban teljesen úgy éreztem, mintha mérföldekre lennék tőle.

Nem reagált semmit, nem is vártam el tőle. Gyorsan felfutottam egy emelettel feljebbre, majd felkaptam a telefonom és egyből megiramodtam a földszintre. Pechemre villámlott egyet, amíg rohantam a lépcsőkön, így fogalmam sem volt róla, hogy Zsófi észrevett-e bármit belőlem. Odalent kimentem az ajtón, majd kiálltam az esőbe, hátha olyan hatása van, mint a fürdővíznek. Szerencsére igazam lett, így gyalog megindultam a lány felé.

Rávilágítottam, amire hirtelen felpattant és megölelt.

– Köszönöm! – borult a nyakamba, amire alig bírtam reagálni valamit a meglepettségtől.
________________________________

Sziasztok! 👋

Nagyon későn jött a fejezet, tudom 😅. Kicsit túlságosan elmerültem a héten a Grisha trilógia köteteiben (ott található Zsófi orosz hercege is 😂), ezért késett meg kicsit a dolog. Remélem azért elnézitek, főleg, mert próbáltam egy cuki Ákos x Zsófi fejezetet összehozni :3

Egyébként megvan a 600 csillag, amit nagyon szépen köszönök, hatalmasak vagytok! 💗

Hogy tetszett nektek ez a két hülye? A véleményeteket nyugodtan írjátok le kommentben :3