.· 17 ·.

Vizes tincsekkel és kissé lebarnulva jövünk haza Ellie-vel a partról, ahol szinte az egész délutánunkat töltöttük, fürdés után pedig még pizzázni is elmentünk a fiúkkal.

– Amúgy akartam tőled valamit kérdezni – kezdi Ellie, mire várakozásteljesen fordulok felé. – Mi van veletek Matteóval?

Megvonom a vállam, és a szélvédőn kibámulva próbálok válaszolni.

– Barátok vagyunk. Miért?

– Hát, a vízben nem annak tűntetek – jegyzi meg halkan.

– Ő maga kérte, hogy legyünk azok – mesélem el neki a történteket, amikbe eddig még nem avattam bele.

– Tényleg? – kapja fel csodálkozva a fejét. – Azok után, hogy... meg akart csókolni?

– Azt mondta, felejtsem el – vonogatom a vállam.

– És sikerült?

– Nem, mert mindig felhozod a témát. Meg amúgy sem. Sőt mostanában néha arra gondolok, mi lett volna, ha... hagyom neki – bököm ki halkan.

– Hát, valószínűleg egy pár lennétek. Akarnád? – teszi fel óvatosan a kérdést, ami egy pillanatra lefagyasztja a bensőm, mert kimondva sokkal mélyebben érint, mint amikor csak magamban rágódom rajta.

– Nem tudom. Mármint – próbálom megfogalmazni a gondolataimat –, talán. Egy kicsit. Valamikor biztosan. Csak olyan furának érezném, hogy most volt kapcsolatom, és rögtön belemennék az újba.

Nehezemre esik erről beszélni, és még így sem mondom el a teljes igazságot Ellie-nek, mégis úgy érzem, túl sokat járatom a szám. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, mert attól félek, utána megbánnék minden egyes szót, ami elhagyja az ajkaimat.

– Több mint két hónapja.

– Mi? – kapom felé a fejem kissé összezavarodva. Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy kell egy kis idő, mire rájövök, mire is reagálhatott.

– Több mint két hónapja szakítottatok Rowannel.

– De két évig voltunk együtt, ami azért hosszú idő. És lehet, hogy más könnyen és gyorsan tovább tud lépni, de én nem. – A szavak csak úgy jönnek belőlem, és képtelen vagyok megálljt parancsolni a nyelvemnek, hiába akarnék inkább csöndben maradni. Lehet, hogy mégis inkább Ellie-re kellene bíznom magam, mert tudom, hogy ő meghallgat és figyel rám. Erre van most a legnagyobb szükségem. A túltárgyalás miatti bűntudattal elég majd később megküzdenem. – És az igazat megvallva, lehet, hogy nem is akarok kapcsolatot egy ideig. Ezt az egész járásos procedúrát. Mármint – akadok el egy pillanatra, visszagondolva a délután történtekre –, a flörtöléssel nincsen semmi bajom, meg azt igazából valamilyen szinten igényelem. De a többit, ami utána jön, a komoly dolgokat nem. Még nem. Érted, ugye?

Csak bólint, de nem szól egy szót sem. Szótlanul markolja a kormányt, majd bekanyarodva a házunk elé az út szélére húzódik, és leállítja a motrot. Felém fordul, és az arcomat fürkészi. A tekintete annyira zárkózott, hogy nem tudok rájönni, mi is bujkál íriszei mögött, annyira áthatolhatatlanná teszi magát. Tudom, miért csinálja. Valószínűleg nem ért egyet velem, és próbálja elrejteni ellentmondásos érzelmeit, mielőtt én is észreveszem őket. Nekem viszont nem kell semmit sem látnom az arcán, hogy tudjam, miként érez.

A semmi eléggé nyíltan a tudomásomra adja gondolatait.

– Nem értesz egyet, és nem tudod, hogyan mond meg – mondom ki helyette a szavakat, mire megrázza a fejét.

– Én...

– El, nem gond – nyugtatom. – Tényleg.

– Nem hiszem, hogy csak a barátod akar lenni – tör ki belőle, majd a tekintetemet látva a hajába túr. – Neked nem egyértelmű?

Megrázom a fejem, és az autó műszerfalát tanulmányozom. Hazudok neki. Bennem is már előtört az érzés, mégis igyekeztem mélyen magamba temetni, hogy ne kelljen róla tudomást vennem.

– Egyszerűen nem áll össze a kép – kezdi, megigazítva a csuklóján a karkötőit. – Meg akar csókolni, és miután visszautasítod, kijelenti, hogy legyetek barátok. Nekem ebből az jön le, hogy csak azért akarja ezt, hogy... legyen oka veled lenni. Különben tisztára félreérthető lenne ez az egész, amiért állandóan együtt lógtok, és ő is hoz suliba, ezért kellett neki egy „kapaszkodó". És ez a ti barátságotok.

Elégedetten fejezi be a monológját, és amíg én magam elé bámulva próbálom összerakni magamban a szavait, addig ő a kormányom dobol a körmeivel.

– Ne haragudj, de szerintem ez abszurd.

A szemembe néz, de nem szól egy szót sem.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg egymást bámuljuk, míg végül nem bírom, és megtöröm a szemkontaktust. Ezzel pedig elismerem magamban azt is, hogy igaza van.

– Figyelj, Mel – kezdi halkan –, lehet, hogy ez így sok egyszerre, de te is tudod, hogy van benne valami, amit az imént mondtam. Szerintem tetszel neki. Teljesen lejön abból, ahogyan rád néz. Ahogyan viselkedik veled. Nem úgy szólít, ahogyan mindenki más. Nem olvastál egy romantikus könyvet sem? – húzza halvány mosolyra a száját.

– Inkább azt mondanám, hogy ő olvasott túl sokat – viszonzom a mosolyát.

Ellie bólint, és folytatja.

– Te nem akarsz kapcsolatot, Matteo viszont, szerintem – teszi hozzá gyorsan –, igen. Találtatok egy közös pontot, így lettetek barátok. Neki ez jó, mert bár nem jártok, mégis együtt lóghattok meg minden, neked pedig... – akad el, és a szemembe néz –, na, ezt például nem tudom.

Vállat vonok, és kerülöm a szemkontaktust, de nem tágít.

– Egész idáig Matteóról beszéltünk, de neki világosak a szándékai. Akin viszont nem tudok kiigazodni, az te vagy – szegezi rám a mutatóujját, és kíváncsian méreget.

– Lehet, hogy én is akarok azért valamit – nyögöm ki. – Nem kapcsolatot, hanem...

– Hanem? – próbálja meg kiszedni belőlem a szavakat.

– Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg – tárom szét a karom. – Több mint barátság, kevesebb mint kapcsolat. Valami, ami a kettő között van.

Bólint, majd pár másodperc múlva megszólal.

– Szerintem ez nem igazságos Matteóval szemben – közli velem nyíltan, és bár igyekszik kíméletesen fogalmazni, valahogyan nem sikerül neki. – Mármint, tudod, hogy ő többet akar, viszont te... játszadozol vele, mert neked meg ahhoz van kedved.

– Azta – nézek rá szinte leesett állal, mert erre még tőle sem számítottam. Noha eléggé szókimondó, ami sok, az sok. – Figyelj – veszek mély levegőt, mert nem akarom teljesen elveszíteni a fejem előtte –, nem téged csaltak meg. Nem rólad derült ki, hogy minden, amiben az elmúlt két évben részed volt, hamis. Hogy minden, ami neked a világot jelentette, másnak még csak nem is volt elegendő ok arra, hogy téged válasszon. Fogalmad sincs semmiről. Mégis ítélkezel és kioktatsz, hogy szerinted miként kellene viselkednem.

– Mel, én nem...

– Kurvára nem érdekel, hallod? A legjobb barátnőm vagy, de közel állsz ahhoz, hogy ezt a jelzőt már csak múlt időben használjam. – Kikapcsolom a biztonsági övet, és a vállamra kapom a táskám. – Most pedig megyek, és játszadozom egy kicsit Matteóval. Hiszen úgyis azt csinálom, nem?

Becsapom magam mögött a kocsiajtót, és ügyet sem vetek Ellie-re, aki a járműből kipattanva siet felém.

– Mel, nem menj el így – fut utánam, de túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy bevárjam. – Kérlek. Beszéljük meg.

– Most nem – vetem oda neki a vállam felett, és szinte bemenekülök a házba.

– Amelia – jön ki anyu a konyhából –, miért üvöltözöl?

– Miért ne? – feleselek, és elviharzom mellette, majd kulcsra zárom a szobám ajtaját, és a falnak támaszkodva lecsúszom a földre. A tenyerembe temetem az arcom, és sírni kezdek.

Sírok, mert bármennyire is utálom beismerni, Ellie-nek igaza van.

Ellie számtalan üzenetet hagy a telefonomon, viszont én egyiket sem nyitom meg, legalábbis az este folyamán. Épphogy csak rá tudom magam venni arra, hogy letusoljak, hajat és fogat mossak, majd az ágyba bújva álomba sírjam magam. Egyszerűen utálom Ellie-t, amiért azt mondta, amit, és utálom magamat is, amiért úgy reagáltam, ahogy. Sőt még Matteót is utálom, amiért pont most kellett az életembe csöppennie. Ha várt volna egy-két évet, semmi sem alakult volna így. Hiába, ha feldúlt vagyok, képes vagyok az egész világot hibáztatni. Ez már csak ilyen rossz szokásom.

Morcosan, kócos hajjal és kialvatlanul ébredek másnap reggel, és rengeteg önuralomra van szükségem, hogy kimásszak az ágyból és elkezdjek készülődni a sulira. A tegnapi jó időnek és napsütésnek nyoma sincs, ma teljesen borús az ég és erős szél fúj, ami még inkább hozzátesz a rossz kedvemhez. Komótosan mosom a fogam és fésülöm a hajam, és sminkből is csak alapozót használok a szemem alatti karikák eltűntetéséhez, meg egy kis szempillaspirált és szájfényt.

Farmert és egy sötétbarna pulcsit húzok magamra, majd a táskámat a vállamra véve kisétálok a konyhába. Anyuval tegnap este óta nem beszéltem, de mivel már nincs itthon, hagyok neki egy gyors üzenetet a pulton, miszerint sajnálom, amiért kiabáltam vele és szeretem. Rajzolok mellé szívecskét, hogy még kedvesebbnek tűnjön a mondandóm, majd cipőt húzok, és bezárom magam mögött az ajtót.

– Menj el – szólok oda Matteónak, aki szokás szerint a kocsijának támaszkodva vár. Rám.

Közelebb lép, és megállva előttem lehajtja a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Mi a baj? – kérdezi gyengéden, aggódva.

Utálom, hogy tudja, valami totál nincs rendben.

– Semmi – rázom meg a fejem, de már késő; a szavai valamit elindítanak bennem, valamit, ami könnyeket csal a szemembe.

A mellkasára von, és a hajamat simogatja, miközben sírok, a pólójába temetve az arcom.

– Akarsz róla beszélni? – érdeklődik egy kis idő után, amikorra már elfogynak a könnyeim.

Kissé eltol magától, hogy lássa az arcom, de én a földet pásztázom, nem nézek a szemébe.

– Csak... összevesztünk egy kicsit Ellie-vel – motyogom magam elé olyan halkan, hogy nem is vagyok benne biztos, hallotta-e a szavaim. – Mondott valamit, amivel nem értettem egyet, és hát, eléggé kiakadtam. Azóta nem beszéltünk.

Csak bólint, mint aki nem tudja, mit is mondjon, hogyan reagáljon, de nekem ez is elég. Nincs szükségem felesleges szavakra, nyugtatásra, csak valakire, akinek kiönthetem a szívem.

– Egyedül akarok ma suliba menni – szólalok meg halkan. – Nem gond, ugye?

– Dehogyis – legyint. – Viszont hoztam neked valamit. – Kinyitja az autóját, és a kezembe nyomja a szokásos starbucksos rendelésemet.

– Csak hogy ne kelljen kitérőt tenned.

– Köszi – mosolyodom el hálásan.

Csak biccent, majd zsebre tett kézzel figyeli, ahogyan az autómba ülve kihajtok a garázsból, és mellette elgurulva elindulok a suli irányába. A visszapillantóba nézve látom, amint a kocsija mellett áll, és csak bámul utánam. Azonnal eszembe jutnak Ellie tegnap esti szavai, és teljesen elmegy a kedvem az előttem álló naptól. Megremeg a gyomrom, és valami megmagyarázhatatlan fájdalom szorítja össze a szívem, miközben igyekszek ignorálni minden bennem kavargó érzelmet, és csak az útra koncentrálni.

Hiába, mégsem tudom kiverni a fejemből Matteo arcát és Ellie szavait.

Tudod, hogy ő többet akar, viszont te játszadozol vele.

Megrázom a fejem, és próbálom magam meggyőzni, hogy a mondat egyik fele sem igaz, hiába tudom a lelkem mélyén, hogy minden egyes szóban ott lapul az igazság.

_________________________

to be continued
03/22

•

kedves olvasóim!
remélem, az e heti rész is elnyerte tetszéseteket, és köszönöm, hogy elolvastátok. nagyon örülök neki, hogy ennyien itt vagytok velem 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3