.· 29 ·.

Kihagy a lélegzetem, és megdermed a világ, annyira hirtelen érnek a szavai.

A tekintetébe fonom az enyém, és kissé szétesve próbálom magam összeszedni, mert olyan dolog hagyta el az ajkát, amelyre egyáltalán nem számítottam. Legalábbis most biztosan nem.

– Matteo – suttogom. – Én...

– Semmi baj, drágaság – simítja meg az arcom az egyik kezével, míg a másikat továbbra is a derekamon tartja. – Nem várom el, hogy válaszolj. De úgy gondoltam, fontos tudnod, mit érzek...

Nem hagyom, hogy befejezze, a számat az övéhez nyomom, és kissé kétségbeesetten megcsókolom. Elmélyíti a csókot, és az arcomat felemelve von magához még közelebb.

– Szeretlek – szakadok el tőle, lihegve bukik ki belőlem a vallomás. – Szeretlek, Matteo. És nem akarom, hogy bizonytalan legyél kettőnkben, mert nem ezt érdemled. Én is úgy gondolom, fontos tudnod, mit érzek – ismétlem meg a szavait.

Arcán felragyog a mosoly, és gyengéd puszit lehel a homlokomra, majd az állát a fejemre támasztva húz a mellkasára.

– Szép a naplemente – kezdi halkan, és megsimítja a hátam –, de nekem van valakim, aki sokkal szebb.

Én pedig egyszerre szárnyalok és török össze a szavai hallatára, legszívesebben elsírnám magam, és mégis alig bírom megállni a mosolygást. Ellenkeznék vele, amiért a sajátjának szólított, mégsem teszem, helyette inkább a megkönnyebbülés érzése tölt el.

Jólesik, hogy tartozom valakihez.

✧

– Már megint te? – veszem észre másnap reggel Matteót, amint a kocsijának támaszkodva, karba tett kézzel figyel.

Tekintete végigsiklik rajtam, és szinte minden porcikámat megtanulmányozza, amit elégedett mosollyal veszek tudomásul. Nem véletlenül választottam ezt a ruhát, tudtam, hogy képtelen lesz levenni rólam a szemét.

– Most már inkább mindig – javít ki, és felém lép. – Jó reggelt, drágaság.

A nyaka köré fonom a karom, és lehúzom magamhoz egy csókra. Keze a csípőmön simít végig, majd lejjebb vándorol, és belemarkol a fenekembe.

– Mi lenne, ha – kezdi rekedten, és a köztünk lévő térbe formálja a szavakat – nem vinnélek suliba, hanem mondjuk – egy puszit nyom a szám sarkába – hozzánk mennénk? – A szorítása erősebbé válik körülöttem, én pedig a testéhez nyomódva érzem, mennyire kemény ott lent.

– Jó volna, de – nyújtom el a szavakat, és élvezettel figyelem a tekintetét, amivel az ajkaimat bámulja – nem.

– Ünneprontó vagy – ingatja a fejét.

– Te pedig egy perverz állat – vágok vissza nevetve.

Megragadja a nyakamat, és a fülemhez hajol, mire egész testemet kirázza a hideg.

– Pedig nem bánnád meg – leheli hihetetlenül közelről, ujjaival a fülcimpámon simít végig.

– Matteo – sóhajtok fel, és ha nem tartana a karjaiban, szerintem összerogynék. – Mennünk kéne, különben...

– Különben mi? – Az ujjait lassan végighúzza a nyakam vonalán, ajkaival követi az útvonalat. – Hagynád, hogy itt és most a magamévá tegyelek?

A másik keze, ami eddig a fenekemen pihen, lassan felfedezőútra indul, és apró mozdulatokkal felgyűri a ruhámat a combomon.

– Csak képzeld el – folytatja, és már azon sincs, hogy elnyomja a hangjában lévő rekedtséget –, ahogyan a kocsihoz viszlek – ujjai bekúsznak a ruha alá, és a csupasz bőrömbe fúródnak –, a hátsó ülésre fektetlek – az ujjak továbbvándorolnak, és már a bugyim pántjánál járnak –, és addig baszlak, amíg a nevemet sikoltod.

Megremegnek a lábaim, ahogyan a szavak elhagyják az ajkát, zihálok és a pulzusom az egekben van. Az akaraterőm a végét járja, és nem tudom, van-e értelme tovább ellenkeznem olyasmi miatt, amiért én is az eszemet vesztem.

– Ams – mormolja ismét a fülembe, és óvatosan megsimítja a bugyim elejét, engem még az anyagon keresztül is perzsel az ujjaiból áradó hő. – Mondj valamit...

A szájához nyomom az enyémet, hogy valamelyest kiadjam magamból azt nagy mennyiségű érzelmet és vágyat, amelyet az érintésével ültetett el bennem. Visszacsókol, a kezét lassan húzza ki a ruhám alól, és visszaigazítja az anyagot.

– Tudom, hogy mennünk kell – feleli a kimondatlan kérdésemre, amivel a szemébe nézek. Megsimítja az arcom, és elmosolyodik. – De egy pillanatra jó volt elképzelnem mindazt, amit helyette csinálhatnánk.

– Vagy utána – egészítem ki a szavait, és nevetve lehunyom a szemem, amikor az ajkai a nyakamra tapadnak. – Úgy is jó lesz, nem?

– De még mennyire – mormolja a bőrömbe, majd halkan felsóhajt, és az ujjaim köre kulcsolva az övét vezet az autóhoz. – Na, gyere, drágaság.

– De először kávé, ugye? – nézek rá kérlelően.

Nevetve ingatja a fejét, és puszit nyom az arcomra.

– Még szép.

✧

– Látom, dúl a szerelem – lép mellém Ellie az ebédszünetben, és rám kacsint.

Reggel kissé késve érkeztünk, és épphogy a csengetésre estünk be, így mentünk is rögtön angolra. Igaz, a második órám közös Ellel, de tesztet írtunk (év végén, mert a tanár fel akarta mérni, mennyire emlékszünk az átvett anyagokra, ezért be sem jelentette, mondván „ne készülhessünk rá, ezt már tudni kell"), ami felett szenvedve nem nagyon sikerült szót váltanunk. Ezért aztán most beszéljük át a dolgainkat a fiúk nélkül, akik fogalmam sincs, hol vannak. Nem is baj, legalább teljesen a barátnőmnek szentelhetem a figyelmem.

– Aha, olyasmi – sütöm le a szemem, és alig bírom elrejteni a mosolyomat. – Annyira... különleges minden. A lehető legjobb értelemben. És olyan hálás vagyok érte. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam – ingatom a fejem, és összekulcsolom az ölemben a kezem.

– Mert szerelmes vagy, Mel. És ezt olyan jó látni.

Ellie megsimítja a karom, miközben leülünk
egymás mellé az étkezőben. Nem hozunk kaját, mert nem járunk ebédre, de mivel találunk egy szabad asztalt a sarokban, oda telepedünk le. Ellie a táskájából húzza elő a szendvicsét, én pedig a kávémba kortyolok bele, amit még Matteo vett nekem reggel. Szándékosan lassan iszogattam, hogy sokáig tartson, és még a nap végére is legyen tőle energiám.

– El – kezdem óvatosan, mire rám néz, és egy cseppnyi aggodalom csillan meg a szemében. Látja rajtam, hogy komolyabb vizekre akarom terelni a társalgást. – Úgy érzem, valamiről beszélnem kell. Mármint – javítom ki magam, miközben próbálom összeszedni a szavakat –, van valami, amiről beszélni akarok. És veled, mert ennél a témánál rád van szükségem.

Azonnal bólint.

– Nyugodtan, Mel. Tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz.

Tudja, miről lesz szó. Hát persze, hogy tudja.

– Az utóbbi időben igyekeztem őt teljesen kizárni a fejemből, és magamra próbáltam koncentrálni, illetve egy másik személyre. – Ellie elfojt egy mosolyt, sejti, kire céloztam az imént. – És most, azután, hogy annyi minden történt közöttünk, úgy éreztem, újra elő kell vennem őt – folytatom, és azon vagyok, hogy a legjobban szavakba öntsem azt, ami a szívemben zajlik. – Rowant – mondom ki a nevet, és ösztönösen is figyelem a saját testem reakcióit.

Várom, hogy összeránduljak. Hogy megremegjen a gyomrom, hogy elszoruljon a torkom, hogy érezzem, a sírás határán állok.

De egyiket sem érzem, csak az enyhe fájdalom él bennem továbbra is a történtek után.

– Ha Matteóval vagyok, egyszer sem gondolok rá, amiért rettentően hálás vagyok, mert mindig is attól féltem, hogy össze fogom őket hasonlítani. Szerencsére semmi ilyesmi nincs. – Az ujjaimmal malmozom, a kezemet figyelem, nem bírok Ellie szemébe nézni. – De ha egyedül vagyok, eszembe jut. És... nem tudom, mit csináljak ezzel kapcsolatban.

Óvatosan felpillantok a barátnőmre, aki az arcomat figyeli, és az érzelmeimen próbál kiigazodni. Azokon, amelyeket nem osztok meg vele.

– Soha nem hasonlítottad össze őket – ismétli meg a szavaimat, mire megrázom a fejem.

– Nem. Ha vele vagyok, annyira az uralma alá hajt, a testemet, az elmémet, a szívemet, hogy nem fér el benne más.

Melegen elmosolyodik, és bólint.

– Akkor szerintem nincs miért aggódnod.

– Biztos? – nézek rá kissé kételkedve. Nem bízom magamban annyira, hogy ezt én is ki merjem jelenteni.

– Figyelj, drága, szerintem az elkerülhetetlen, hogy akkor se gondolj rá, amikor egyedül vagy. Ő volt számodra az első, és ez akkora jelentőséggel bír egy lánynál, mint semmi más. Tudom, milyen ez – halkul el, és szinte látni vélem az arcán a gondolatait, amelyekkel az első szerelmét idézi fel. – Mindegy – rázza meg a fejét, ezzel szakítva ki magát a nosztalgiából –, csak azt akarom mondani, hogy valamilyen szinten mindig veled lesz. De te határozod meg, mennyire engeded neki, hogy még hónapokkal később is hatása legyen rád. És szerintem az, hogy tovább tudtál lépni annak ellenére, hogy mennyire a padlón voltál – néz rám jelentőségteljesen –, az ellenkezőjét bizonyítja. Azt, hogy helyre tudtad őt magadban tenni, és sikerült lezárnod mindent, ami vele volt kapcsolatos. Én pedig büszke vagyok rád ezért.

Hálásan megszorítom a kezét, mire mosolyogva biccent, és egy puszit küld felém a levegőben.

– Imádlak, én kis pszichológusom – nevetem el magam halkan. – Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.

– Nem, Mel – szakít félbe –, ezt mind te csináltad. Egyedül te. Én csak a háttérben voltam, de magadnak köszönheted azt, hogy ott tartasz ma lelkileg, ahol. Legyél büszke magadra, mert megérdemled a boldogságot. És nagyon remélem, hogy Matteo ezt meg tudja neked adni, mert ha nem, szétrúgom a seggét – teszi hozzá vigyorogva, és ismerem annyira, hogy tudjam, tényleg megtenné. Értem.

Közelebb hajolok hozzá, és átölelem. A vállába fúrom az arcom, és egy mély levegőt veszek. Az oxigén, akár a megkönnyebbülés érzése árad szét bennem, és a boldogság hulláma söpör végig testemen. Szavakkal leírhatatlan érzés lesz úrrá rajtam, elönt a nyugalom, a gondtalanság és a mámor keveredik bennem, és szinte sikítani tudnék attól a felhőtlen jókedvtől, ami most az uralmába hajt.

– Mel – mormolja Ellie a hajamba –, itt van a szerelmed.

Megsimítom a vállát, mielőtt elengedném őt, és akkor pillantom meg Matteót, amint a hátam mögött áll, és halvány mosollyal az arcán figyel minket.

– Nem gond, ha én most...

– Menj nyugodtan – int, és ő is feláll. – Én is megkeresem Deant. Már csak egy óra, aztán végre szabadok vagyunk.

– Látom, ti sem bírtok magatokkal – vigyorodom el a megjegyzésére, mire csak egy „hát most tehetek én erről?" mozdulattal megvonja a vállát. – Akkor ezek szerint nem fogjuk egymást látni délután.

– Majd holnap bepótoljuk – hajol oda hozzám, és gyorsan átölel. – Na, én megyek. Jó legyél.

– Te is – nézek utána mosollyal az arcomon.

– Hogy s mint, te gyönyörűség? – lép felém Matteo, és a karjaiba húzva gyors csókot nyom a számra.

Belemosolygok a csókba, és a karomat a nyaka köré fonva ölelem szorosan magamhoz.

– Minden oké? – érdeklődik gyengéden, miközben végigsimít az oldalamon.

– Mhmm – motyogom a vállába.

– Tudod – kezdi, és a hangja mélyebb árnyalatot ölt –, nagyon tetszik a ruhád.

Nevetve ingatom a fejem, amiért már megint ennél a témánál járunk, de felveszem a fonalat.

– Az jó, mert nekem is.

– Nem akarnád levenni? – kérdezi olyan hangsúllyal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

A tarkóján beletúrok a hajába, és fürtjeit az ujjaim köré csavarva válaszolok.

– Nem.

Egyelőre. Utána már semmi akadálya.

– Kár – vágja rá, és olyan őszinte a hangja, hogy nem állom meg nevetés nélkül.

– De te leszedheted rólam, ha gondolod.

Kissé eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek, amelyben annyira tombol a vágy, hogy mást szinte nem is találok benne.

– Mármint nem most – teszem hozzá, amikor a keze a combomra vándorol.

Felsóhajt, és szinte látom a szenvedést az arcán, amikor a testemen siklik végig a tekintete.

– Tudod, mit? – hajol közelebb, és a fülembe suttog. Megremegek a hangjától, és lehunyom a szemem. – Szerintem ellóghatnánk azt az utolsó órát.

_________________________

to be continued
06/14

•

kedves olvasóim!
utálom ezt mondani, de utolsó előtti rész.
lassan vége a könyvnek.

köszönöm, hogy ma is velem tartottatok, remélem, elnyerte tetszéseteket ez a rész is.

következő (utolsó) fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3