.· 26 ·.

Az egész délutánt Matteóval töltöm: a könyvesbolt után (ahol két új könyvet is kapok) rendelünk pizzát, és lemegyünk a tengerpartra. Nem fürdünk, hanem keresünk egy füves tisztást, ami a víz fölé nyúlik, és ott leülve eszünk és beszélgetünk. A tenger moraja, a madarak csicsergése és az itt van a nyár jellegzetes illata száll a levegőben, és körülölel minket, ahogyan a puha fűszálak között elterülve osztunk meg egymással mindent, amire eddig valamiért nem került sor. A legapróbb, már-már jelentéktelennek tűnő információkat, amelyek mégis sokat számítanak, főleg akkor, ha igazán meg akarjuk ismerni a másikat.

Nem figyeljük az idő múlását, annyira beletemetkezünk a tenger látványába és egymás társaságába. Egy idő után tűnik csak fel, hogy hűvösebbre fordul az idő, kissé felerősödik a szél, és a nap lassan alábukik a horizonton. Az égbolt elveszíti nappali színét, és megjelennek rajta a csillagok halvány pontjai, melyek itt-ott megcsillannak a felhők között.

Kiskoromtól fogva szeretem nézni az eget, sokszor a csillagok közé képzelem magam, így most is valamiféle izgalom és nosztalgiára hasonlító érzés tör rám, ahogyan felfelé fordítom az arcom. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb húzódom Matteóhoz, és a combjának támasztom a fejem, ujjaimmal a puha fűszálakat simítom végig magam mellett.

Találkozik a tekintetünk, amikor lenéz rám, pillantása gyengéd és magával ragadó, olyan, mintha a szemével mosolyogna rám. Viszonzom a mosolyt, majd ismét az esti égboltnak szentelem a figyelmem.

– Látod azt a fényes pontot? – mutatok a magasba, Matteo a tekintetével követi az irányt. – Az a Vénusz. Esthajnalcsillagnak is nevezik, mert ez látszik a legjobban éjszaka – magyarázom, és alig tűnik valóságosnak a pillanat, amelyben vagyok. Jólesik olyanról beszélnem, ami ténylegesen boldoggá tesz, és örülök, hogy van valaki, akivel mindezt megoszthatom.

Matteo a hajamat simogatja, miközben a szavaimnak szenteli a figyelmét, majd lehajol, és puszit lehel a homlokomra.

– Olyan jó téged így látni – jegyzi meg halkan, szemében apró mosoly bujkál. – Örülök, hogy meg tudod nekem mutatni, ki is vagy valójában.

Ujjaival végigsimít az arcomon, az orrom vonalán, végül eléri a számat. Elakad a lélegzetem, ahogyan az ajkaimhoz ér, tekintetével követi az ívüket.

– Matteo...

Elhal a hangom, és megremeg a gyomrom, amikor közelebb hajol. Annyira közel, hogy érzem a meleg leheletét az arcomon. Keze lefelé vándorol a nyakamon, a kulcscsontomon simít végig, végül eléri a mellemet. Felnyögök, amikor a topon keresztül hozzáér, és lehunyom a szemem. Igyekszem kontrollálni a légzésemet, de már így is kapkodom a levegőt, pedig még rajtam van az összes ruhám.
Matteo keze lassan halad lejjebb, mintha csak arra várna, mikor lököm el magamtól. Tekintete folyamatosan az arcomat fürkészi, ahogyan ujjai becsúsznak a felsőm alá, és végigsimítanak a hasamon. Libabőrös lesz a bőröm, és megbabonázva figyelem az arcát, amikor még közelebb hajol a számhoz, annyira közel, hogy ajkaink szinte már majdnem összeérnek. Nem bírom türtőztetni magam, és szinte öntudatomon kívül csúsznak ki belőlem a szavak.

– Matteo – nyöszörgök teljesen megsemmisülve. – Kérlek...

És ekkor megtörténik. Vagyis mégsem. A száját lassan az enyémhez érinti, és egy pillanatra egybeolvadunk. Csupán egy pillanatra. Nem csók ez, csak egy aprócska érintés. És egyáltalán nem elég. Többet akarok. Sokkal többet.

Elhúzza a fejét, és rám néz.

– Ams – szólal meg halkan, könyörögve. – Hadd csókoljalak meg...

Megragadom a tarkójánál fogva, és ezzel elmondok mindent. A számra hajol, és olyan durván csókol, hogy beleremegek. Vad. Éhes. És szenvedélyes. Tűz robban a belsőmben, és mindent elborít, az egész testem izzik, árad bennem a forróság, és hónapok óta először érzem azt, hogy igazán élek.

Csak csókolom és csókolom, mohón és szeretetre éhesen, vadul. Nem tudok leállni, és nem is akarok. A derekamat megragadva felültet, és az ölébe húz, az arcát a két kezembe véve hagyom, hogy a nyelveink egymásba fonódjanak, és táncot lejtsenek. Annyira csodálatos, annyira tökéletes minden, hogy nem akarom, hogy véget érjen a pillanat, de amikor már levegő után kapkodok, kénytelen vagyok egy kissé hátra húzódni. Matteo a homlokát az enyémnek a támasztja, és kifújja a levegőt.

– Ez eszméletlen volt. Egy csoda vagy.

A mellkasára húz, és puszit nyom a fejem búbjára, miközben én a kulcscsontjába temetem az arcom, és lehunyom a szemem. Újra felidéződnek bennem az elmúlt percek emlékképei, és megremeg a gyomrom. Nem is tudom, miért vártam vele ennyire, mert most, hogy kóstolót kaptam Matteo csókjából, úgy érzem, soha nem lesz belőle elég. Állandóan az ajkai után fogok sóvárogni.

– Ams – szólal meg pár pillanat után. – Minden oké? Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást...

Nevetve rázom a fejem, és kissé eltolom magam a mellkasától, hogy az arcára nézhessek.

– Sokkal jobb volt, mint vártam – közlöm vele őszintén, és nem érdekel, ha ezzel az egóját növelem, vagy sem. Egy ilyen csók után megérdemli. – Nem kellett volna ennyit várnom...

– Így volt tökéletes – fogja meg az arcom, és apró csókot nyom a szám sarkára. – Megérte rá várni...

Szinte simogatják a lelkemet a szavai, amiért ahelyett, hogy szemrehányást tenne az elmúlt hónapokért, helyette igyekszik átérezni az én helyzetemet. És bár tudom, hogy a ma reggeli kiakadása teljességgel jogos volt, most mégis jólesik, hogy nem hozza fel azokat a dolgokat. Végtére is eljutottunk oda, ahol mindketten lenni akartunk. És lényegében csak ez számít.

A nyaka köré fonom a karom, és megcsókolom. Ez már sokkal lassabb, mint az előző, sokkal hosszabb és sokkal szenvedélyesebb. Már nincs benne kapkodás, tomboló, eddig elfojtott feszültség és egyfajta izgalom attól, milyen is lesz az első. Ez már az igazi első.

✧

– „Nem lehetnénk barátok", mi? – nézek fel rá mosolyogva. – Ezt csinálod a barátaiddal?

Még mindig a füves tisztáson üldögélünk, a tenger moraját hallgatva, amikor eszembe jut az a nap, amikor ezzel a dumával akart megbékíteni, miután bunkón viselkedett. Akkor ugyanezeket a szavakat használta, bennem pedig azóta megragadtak.

– Csak eggyel – mosolyodik el, és lehajol, hogy újra megcsókoljon.

Visszacsókolom, de nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg incselkedve.

– Látom, nem bírsz betelni velem.

Nevetve rázza a fejét, úgy válaszol.

– Veled nem is lehet. Egyszerűen – hajol rá a számra, és hozzá érinti az ajkait – nem tudok – újabb csókot ad – leállni. – A nyelve az enyém köré fonódik, de ez már sokkal gyengédebb, mint a legelső.

– Én ennek csak örülök – mosolygok bele a csókba, és olyan mérhetetlenül nagy boldogság kerít hatalmába, amelyet már rég nem éreztem, és amit jobban hiányoltam, mint hittem volna. Szinte beleszédülök az érzésbe, ami az egész testem fölött átveszi az uralmat, minden porcikám bizsereg, és az izgatottság hullámokban terjed bennem. Beletúrok Matteo hajába, és közelebb húzom őt magamhoz. Ajkaim enyhén elnyílnak, ezzel hívogatva a nyelvét, hogy vegye teljesen a birtokába a számat – és ő nem késlekedik. Végigsimít az alsó ajkamon, majd a nyelvemen, és amennyire gyengéden bánik velem, én annyival többet akarok. Úgy érzem, minden akaraterőm elfogyott, és cseppet sem érzek emiatt bűntudatot, csak most realizálom, mennyire is várt erre a pillanatra a tudatalattim.

Az ujjaim elhagyják Matteo tarkóját, és lassan haladnak lefelé, bebarangolva a nyakát, a vállát, végighúzom a kezem a mellkasán, majd a póló alját elérve ujjaim felhajtják az anyagot, és lassan megérintik csupasz bőrét, amely forró és kemény, szinte képes vagyok az összes izmot kitapintani a hasán.

– Drágaság. – Matteo enyhén elhúzódik, és apró vigyor jelenik meg a szája sarkában, miközben az arcomat fürkészi. – Milyen kis mohóak vagyunk...

– Gond? – kérdezek vissza kissé megszeppenve. Lehet, hogy elsiettem a dolgot, és neki esze ágában sincs...

– Dehogyis. Csupán meglepődtem, hogy ugyanarra gondolunk.

Lesütöm a szemem, mert bár tudtam, hogy előbb-utóbb el fogunk érni ehhez a témához, azért úgy beszélni róla, hogy nagyjából öt centire van az arcunk, kicsit más, mint a fejemben elképzeltem.

– Mármint te is...

– Ha lehetne, már itt letépném rólad a ruhát – suttogja rekedtes hangon, amitől kiráz a hideg.

– És, mi állít meg ebben? – hajolok közelebb a szájára koncentrálva, és halk nevetés buggyan ki belőlem, amikor az arcomat megragadva nyomja az ajkait az enyémre.

– Menjünk haza – motyogja a számra. – Most.

– És még hogy én vagyok a mohó – csóválom a fejem, de egy szóval sem ellenkezem. Sőt.

Gyorsan felpattanva Matteo öléből, a keze után kapok, és sietve magam után húzom. Kiszabadítja magát a szorításomból, és a derekamat megragadva hajol fölém. Úgy csókol, hogy szinte beleszédülök. Szenvedélyes, tele van érzelmekkel, és úgy tűnik, képtelen elengedni.

Nevetve ficánkolok a kezei között, majd amint lazít a fogáson, elszaladok a leparkolt motor irányába.

– Gyere már – kiáltok utána vigyorogva.

Hallom, hogy felsóhajt mögöttem, de ebbe a sóhajba egy elfojtott mordulás is vegyül. Mögém érve rászorít a csípőmre, és felültet a járműre, a fejemre nyomja a sisakot, majd megvárja, míg szorosan hozzásimulok, és elindul.

Szinte süvít az utakon, a menetszélben lobog a hajam, és libabőr fut végig a karomon; hiába hajt gyorsan, így is biztonságban érzem vele. Szokatlan érzés, de nem panaszkodom: izgatott vagyok, energiadús és majd' kicsattanok a boldogságtól. Matteo hátára hajtva a fejem, lehunyom a szemem, és a szívverését hallgatva mosolyodom el.

Hálás vagyok ezért a pillanatért.

✧

– Adsz egy pólót? Le akarok zuhanyozni – állok Matteo elé, miután a szobájába érünk.

Az egész ház üres, állítása szerint a húgai a nagyszüleinél vannak, a szülei pedig elmentek wellnessezni a hétvégére, így teljesen magunk vagyunk – és ez a gondolat rettentően lázba hoz.

– Most? Én azt hittem, hogy... – kezdi, de a mutatóujjamat az ajkára téve hallgattatom el. Tekintetével követi a kezemet, és nagyot nyel.

– Majd utána. Talán – felelem vontatottan, kiélvezve minden egyes percét, amikor uralhatom a helyzetet.

Felsóhajt, és a hajába túr, majd a szekrényéhez lép, és hozzám vág egy szürke felsőt.

– Megőrjítesz – morogja fojtott hangon.

Vigyorogva nézek vissza a vállam fölött, mielőtt behúznám magam mögött a fürdőajtót.

– Tudom azt jól.

_________________________

to be continued
05/24

•

kedves olvasóim!
végre elcsattant az első csók... de lehet, hogy lesz itt még több is.
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, elnyerte tetszéseteket. hálás vagyok, hogy megoszthatom veletek mindazt, ami eddig csak az íróasztal fiókjában lapult.
köszönöm, hogy vagytok 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
titkok: ddorciiwrites

sok puszi <3