.· 6 ·.

Egyhangú napok követik egymást: reggel felkelek, valahogyan összekapom magam, elmegyek a suliba, majd délután vagy Ellie-vel vagyok, vagy a szobámban töltöm az időmet. A körforgás végeláthatatlannak tűnik, az érzéseim felemésztenek, és úgy érzem, néha szinte szétrepeszt a testemben felgyülemlő feszültség.

– Logan ma bulit szervez – szólal meg Ellie, miközben egymás mellett ballagunk a parkoló autók között. Péntek délután van, a halovány napsütésben sokkal vidámabbnak tűnik körülöttünk a táj, mint máskor, és a jó idő egy kis felszabadultságot csempész a diákokba, mindenki örül az előttünk álló hétvégének. – Deannel tervezünk menni – említi meg a barátját, majd felém fordul. – Nincs kedved jönni? Jót tenne egy kis környezetváltozás.

– Nem is tudom – húzom el a számat. Sosem voltam az a bulizós típus, így nehéz magamat elképzelnem, amint a hangos zene ütemére ugráljak egy csapat részeg fiatallal. – Még meggondolom.

– El kellene egy kicsit engedned magad, és ez jó alkalom lenne rá – győzköd tovább. – Pár óra, amikor megszabadulhatsz minden negatív gondolattól, és csak a pillanatnak élhetsz. Na? – néz rám várakozóan.

Meggyőznek szavai, és egyre inkább úgy érzem, meg kellene fogadnom a tanácsát. Ha pedig tényleg annyira szenvedni fogok, mint ahogyan azt bebeszélem magamnak, végső esetben eljövök onnan.

– Jól van – felelem, és megpróbálok összekaparni magamnak annyi lelkesedést, amennyire csak képes vagyok. – Mennyire kell kiöltöznöm? – jut eszembe a dolog, ami a lányok számára az egyik legmérvadóbb. Szinte minden tekintetben. – Elég farmer meg valami jobb felső, vagy...

– Biztos, hogy nem – vág a szavamba Ellie. – Inkább vegyél fel valami ruhát.

– De nincs egy jó cuccom sem – lombozom le egy pillanat alatt.

– Gyere át hozzám, keresünk neked valamit.

– De... – kezdenék ellenkezni, ám belém fojtja a szót.

– Semmi de, Mel. – Megragadja a karom, és maga után húz az autója felé. – Még jó, hogy ma én hoztalak suliba, hazamegyünk, elkészülődünk, aztán Dean felvesz minket, és szétcsapassuk magunkat. Mit szólsz?

– Inkább semmit – motyogom, miközben engedelmesen hagyom, hogy magával vonszoljon.

– Jaj, ne legyél már ilyen rosszkedvű – áll meg, és magával szembe fordítva a szemembe néz. – Egy estét kérek tőled, Mel. Próbálj meg kikapcsolni, és nem a múlton rágódni. Mert ez az egész, amit csinálsz, nem vezet sehova. Csak magadat teszed tönkre a folytonos rosszkedveddel.

– Próbálkozom, hidd el – suttogom a szavakat, mert a szívem mélyén tudom, mennyire igaza van. És ez a tény valahogyan rosszul esik. Nem akarom, hogy ilyennek lásson.

– Tudom, drága – bólint komolyan. – És értékelem is. Nem azt mondom, hogy nem nehéz, hanem azt, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy átvészeld. Te is tudod, hogy a kettő rohadtul nem ugyanaz.

Megsimítja a karom, és elengedve a kezem az autójához sétál. Követem, és beülök mellé, egy szó nélkül tesszük meg az utat a házukig, majd felmegyünk a szobájába, és amíg én az ágyán ücsörgök, addig Ellie a szekrényében keresgélve előhúz néhány ruhát, és elém állva megmutogatja őket.

– Mit szólsz ehhez? – tart maga elé egy bordó darabot, mire megrázom a fejem. – És ez? – Egy sötétzöld ruha következik, ami fájdalmasan rövidnek tűnik a számomra. – Ez passzolna a hajadhoz.

– Nem nagyon rövid? – nézek rá kétkedően, mire csak legyint egyet.

– Próbáld fel, aztán majd meglátod.

A kezembe nyomja a vállfát, majd a fürdő felé irányít, ahol pillanatok alatt belebújok a ruhába, és a tükörben megszemlélem magam. Spagettipántos, a dekoltázsa sem kicsi, az anyag szorosan simul a derekamra, és alig a fenekem alatt ér véget. Megpróbálom valamennyire lejjebb húzni, s miközben a tükörben forgolódom, akaratlanul is megtetszik a látvány. Merész az én ízlésemnek, mégis valamiért a szívemhez nő, egyszerre ad önbizalmat és lelkesedést az előttem álló estéhez.

– Bomba – mosolyog rám El, amikor kinyitom az ajtót, és néhányat előrelépve megfordulok a tengelyem körül. – Jól érzed magad benne?

– Azt hiszem – simítok végig az anyagon.

– Szupi, akkor már csak nekem kell találnom valamit.

Beletelik néhány órába, mire teljesen elkészülünk, megcsináljuk a hajunkat, sminkünket. Készülődés közben átbeszéljük az életünket, és Taylor Swiftet üvöltünk a mikrofonná avanzsálódott hajkefével a kezünkben. Ezért van az, hogy amikor hét előtt pár perccel megérkezik Ellie barátja, Dean, úgy érzem, elfogyott a létező összes energiám, és nem tudom, hogyan fogok még órákat ugrálni a bulin. Ellie-n persze nem látszik meg semmi, sőt lelkesebb, mint eddig valaha, így nem akarom őt lelombozni azzal, hogy kimerültségre hivatkozva nyavalyogni kezdek.

Halvány mosollyal ülök be hátra, miközben barátnőm az anyósülésre pattan be, és az ablakon kibámulva igyekszem felkészülni az előttem álló estére.

Az út nem hosszú, kevesebb mint tíz perc alatt odaérünk a házhoz, ami csak úgy remeg a hangos zenétől. A hatalmas kertben néhány ismerős diákot pillantok meg a suliból, amint kezükben műanyag poharat tartva beszélgetnek, vagy inkább üvöltenek egymással, ugyanis a zene hangerejétől alig hallanak valamit.

– Mel, gyere – ragadja meg a karom Ellie, amint kiszállok a kocsiból. Valószínűleg fél, hogy hirtelen lelépek, mert az arcomon átsuhanó érzelmeket figyelve megszólal.
– Jó móka lesz – biztat, majd amikor Dean mellé lépve átöleli a derekát, mosolyogva a barátja felé fordul.

Elindulnak előttem, én pedig az Ellie-től kölcsönkapott magas sarkúmban óvatosan lépkedve igyekszem utánuk. A házba érve szinte hátrahőkölök a rengeteg embertől, de szorosan Ellie-ék nyomában haladok, nem akarom őket szem elől veszíteni.

– Mit kérsz inni? – fordul felém a barátnőm, mire megvonom a vállam.

– Egy kóla jó lesz.

– Á nem, neked valami erősebb kell – határozza el, majd egy pillanatra eltűnik, de néhány másodperc múlva már ismét előttem áll. – Kezdjük, mondjuk sörrel.

– Hát, jó – bólintok, mert tudom, felesleges tiltakoznom. Elveszem tőle a poharat, és egy húzásra kiiszom a tartalmát. – Következő – nyomom a kezébe az üres műanyagot, minden mindegy alapon, mire Ellie döbbenten mered rám. – Ha csináljuk, csináljuk rendesen – vonom meg a vállam.

– Ez a beszéd – engedelmeskedik azonnal, és ismét eltűnik egy pillanatra. Visszatérve két poharat tart a kezében. – Hoztam magamnak is – nyomja a kezembe az egyiket, majd koccintunk, és egyszerre hörpintjük fel az italunkat.

– Hú, mi ez? – fintorgok, ahogyan az alkohol szinte végigégeti az egész nyelőcsövemet.

– Vodka – feleli vigyorogva. – De jó, nem?

– Hozd az egész üveget – legyintek, és félredobom a poharat.

Ellie hangosan nevetve karol át, és a konyha felé irányít, ahol egy kerek asztalon sorakoznak a piás üvegek. Kettőt magunkhoz véve botladozunk ki a helyiségből, és a nappali felé vesszük az irányt, ami a falhoz tolt kanapénak köszönhetően szabad teret biztosít a zenére való ugráláshoz.

Nem ismerem a hangszóróból szóló számot, mert valami remixszerű dolog, de nem érdekel. Úgy vagyok vele, hogy ugrálni mindenre lehet, aminek gyorsabb üteme van, erre a célra pedig tökéletesen megfelel ez a zene is.

Meghúzom az üveget, majd Ellie kezét megragadva sietünk a „tánctérre". Teljesen átadom magamat a zenének, és minden külvilági tényezőt kizárok a fejemből, csak a táncolásra koncentrálok. Órák telnek el, melyek alatt kiürülnek a vodkás üvegek, a lábam már fáj a magas sarkúban való ugrálástól, a hajam pedig izzadtan tapad a tarkómhoz.

Egy pillanatra megállok, hogy kifújjam magam, és körbenézve látom, hogy Ellie már nincs mellettem. Valószínűleg a barátjával tölti az este további részét.

A tekintetem a sarokba esik, ahol Rowant pillantom meg, amint az új csajával smárol, majd a kezénél fogva húzza őt maga után. Keserűen figyelem őket, ahogyan a lépcsők felé veszik az irányt, majd a konyhába indulok, hogy magamhoz vegyek egy újabb üveget. Nekem már úgyis mindegy.

Néhány perces szünet után újra megszólal zene, én pedig a piával a kezemben megyek vissza a nappaliba, ahol kiszúrom a pultot a helyiség végében, amire műanyag poharak vannak pakolva. Felpattanok rá, és egy nagyot kortyolva az alkoholból rázom a csípőm a zene ritmusára, behunyt szemmel adom át magamat a dallamnak.

Hirtelen egy kéz nyúl felém, és elveszi tőlem az üveget, mire idegesen kapok utána.

– Mit csinálsz? – bosszankodom, amikor megpillantom a kéz tulajdonosát, amint előttem áll. Matteo az.

– Eleget ittál már, Ams – feleli egyszerűen.

– Mel – javítom ki, miközben megpróbálom visszavenni az italt. – Add vissza.

– Nem – rázza meg a fejét.

Egy pillanatra megszédülök, és a fenekemre huppanva a pulton észre sem veszem, hogy a mozdulat közben mennyire felgyűrődik a ruhám.

– Kilátszik a bugyid – jegyzi meg, és kezét a combomra téve akadályozza meg azt, hogy a pultról leesve nyakamat törjem a magas sarkúmban.

– És az baj? – kérdezek vissza nevetve. Az alkohol a fejembe száll, alig realizálom, mi történik körülöttem, és az ajkamat elhagyó szavak sem jutnak el a tudatomig.

Matteo nyaka köré fonom a karom, és a vállára hajtom, hirtelen jött fáradtság lesz úrrá rajtam.

– Nekem egyáltalán nem – öleli át fél karjával a derekam, és miközben leemel a pultról, lejjebb húzza a ruhám alját. – Gyere, hazaviszlek.

– Ne – ellenkezem azonnal. Ujjaimmal a haját birizgálom, még mindig rajta lógok. – Ellie-vel jöttem, majd velük hazamegyek.

– Ellie-t az emeleten bassza a pasija – feleli, és fél karjában tartva elindul kifelé. – Nem hiszem, hogy egyhamar eljönnének.

– De én sem akarok még menni – próbálom lefejteni magamról a karját. – Nem hallod, milyen jó zene megy? Szeretnék táncolni.

– Alig állsz a lábadon a sok piától, amit magadba döntöttél – érvel. – Bármelyik pillanatban összeeshetsz itt nekem.

– Miért is érdekel ez téged? – változik meg a hangulatom pillanatok alatt. Úgy látszik, az alkohol már csak ezt hozza ki belőlem. Szélsőséges érzelmek sokaságát. – Elvileg pár napja még én voltam a „hercegnő, aki nem bírja, hogy már nem a szépfiúé" – idézem vissza pontosan a szavait. – Kurváva hagyjál békén ezek után.

– Ams, kérlek... – kezdi, mire dühösen belé fojtom a szót.

– Mel, és nem Ams. – Ellököm a karját, és hátat fordítva neki már éppen elsétálnék, de a kezemet megragadva visszahúz.

– Sajnálom, oké? Bunkó voltam.

– Nem is kicsit – fonom keresztbe a karom a mellkasom előtt.

– Ne haragudj.

Teljességgel szokatlan számomra ezeket a szavakat hallani a szájából, azok után, hogy tisztában vagyok vele, tud másképp is viselkedni. Viszont mivel látom az arcán, hogy őszinte, megenyhülve bólintok. Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, haragtartó vagyok, viszont képtelen vagyok elfelejteni, mennyire szúrt a mellkasom, amikor a fejemhez vágta gúnyos szavait.

Az arcán átsuhanó érzelmeket figyelem, a bűntudatot, az aggodalmat és a vágy egy aprócska szikráját, amint íriszeimről egy pillanatra a számra téved a tekintete.

Hirtelen elsötétedik előttem minden, és megszédülök. Már szinte várom, hogy a fejem a padlónak zuhanva koppanjon a kemény felületen, amikor két erős kar emel fel, Matteo kap el az utolsó pillanatban.

– Na látod, erről beszéltem – motyogja, és meg sem várva a további tiltakozásomat indul kifelé. – Megvagy?

– Olyan, mintha átment volna rajtam egy úthenger, és még vissza is tolatott volna – nyögöm ki csukott szemmel, miközben érzem, ahogyan szép lassan minden erő távozik a testemből.

– Nincs hányingered? – érdeklődik az autójához lépve, és beültet az anyósülésbe.

– Még nincs – felelem hátradőlve a bőr huzatra, miközben megkerüli a kocsit, és beül a kormány mögé. – De várj – kezdem, a szavak lassan, artikulátlanul gördülnek le ajkamról –, te nem ittál? Mert ha igen, tudod, nem vezethetsz – nevetek fel, mert eszembe jut egy rendőrös vicc. – Szóval?

– Sosem iszom – feleli, és beindítja az autót.

– Hú, megfagyok – ölelem át magamat a karjaimmal, mire leveszi a dzsekijét, és rám teríti.

– Mindjárt bemelegszik a kocsi, pár perc.

– Oké – bólintok, és elkezdem levenni a magas sarkút, mert iszonyúan fájnak a lábaim a rengeteg táncolástól. – Amúgy... haragszol rám? – kérdezem halkan, és egy pillanatra felé fordulok.

– Dehogy. Miért? – döbbenik le, ujjaival a kormányon dobol. Látszik az arcán, hogy nem bír lépést tartani a folytonos csacsogásommal, melynek témája kábé tíz másodpercenként más.

– Nem tudom, csak úgy érzem – vonom meg a vállam, majd amikor nem mond semmit, elerednek a könnyeim. – Ne már, légyszi, most miért vagy ilyen bunkó?

– Úristen, Ams – képed el annyira, hogy kénytelen lehúzódni, és megállni az út szélén. – Figyelj – nyúl az állam alá, ezzel elérve, hogy a szemébe nézzek. – Nincs semmi baj, oké? Nem csináltál semmi rosszat, és nem vagyok mérges.

– Olyannak tűntél – suttogom lesütött szemekkel, mire magához húz, és puszit nyom a fejem búbjára.

– Rád férne egy kis alvás.

– Nem mehetek haza – jut eszembe hirtelen. – Anyu kinyírna, ha így látna.

– Akkor hozzánk megyünk.

– De ne... az sem jó – ellenkezem bágyadtan.

Matteo hátradönti az ülésem, és kisimítja az arcomból a hajamat. Újra beindítja a kocsit, de már alig realizálom, mi is történik körülöttem: a magamba döntött alkohol és a kimerültség hatására álomba merülök.

_________________________

to be continued
01/05

•

kedves olvasóim!
eddigi kedvenc fejezetem, szerintem nem nagyon kell magyaráznom, miért. remélem, elnyertem vele a tetszéseteket, és köszönöm, hogy elolvastátok.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3