Tik-tak.

Kattog a fejemben a képzeletbeli óra.

Este tíz.

Anja tizenhárom órája a műtőben raboskodik.

Cora az összes körmét tövig rágta, éppen egy zsebkendőt kér a mellette ülő bátyámtól, hogy a vért felitassa a hüvelykujjáról. Dalton szarik rám. Míg mi hárman egy széksoron ülünk, addig ő átellenben, de három sorral arrébb. A telefonját nyomja, ami folyamatosan csörög neki.

– Ő nem jönne ide? – kérdezi Declan, egyenesen Daltonra nézve.

– Nem. Olivia-fóbiája van – felelem.

Akaratlanul is ökölbe rándul a kezem. Utálom, amikor ilyen. Mintha nem lennének körülötte emberek. Ráadásul a kiképzőm. Kötelessége lenne megnyugtatni. Ehelyett még ide sem hajlandó nézni.

– Hogy hívják? – érdeklődik Declan. Valószínűleg csak próbál szóval tartani, mert tudja, a csend felemészt.

Nem válaszolok, némán meredek a rikító, fehér falra. Bár körmös voltam, most a félelem ujjamat számba édesgeti, és rágni kezdem a körmömet. Fémes íz vonul át a számba, öklendezve vizsgálom meg a körmöm alá ragadt piros masszát.

Vér.

Anjáé.

Ráülök a kezemre.

– Az unokaöccse Dalnak szólította, szerintem becézés – szólal meg Cora gyenge hangon. – Ő vitte volna Josh ügyét, de azt mondta, nem tehette.

– Találkoztatok?

– Aha, kint volt azon a meccsen, az unokaöcsének adtam a mezed.

– Jól tetted, életem.

Cora hamisan Declanre mosolyog. Kisírta szemét, arcán a hegek – amit Josh okozott neki, amikor utoljára bántotta –, most élénk pirossá sötétedtek. Még így is szépek. Szeretnék így kinézni egy ikerterhesség után. Szeretem a hegeket. Cody mondta, hogy ő szívesebben halna meg hegekkel, mint anélkül. Annyira igaza van. Hiányzik ő is. Faszért kellett neki Németországba szerződnie, simán maradhatott volna a Red Wingsben!

– Dalton West a törvényes neve ennek a korcsnak – rugdosom a széksor lábát.

Cora úgy mered a kövezetre, mint aki transzba esett. Declan is hasonlóan néz, de ő Daltonra. Összenéznek. A bátyámat szemmel láthatólag kirázza a hideg.

Lecsukom a szemem, csak egy kicsit szeretnék pihenni, elfelejtve a mai napot. Csupán egy percre... Nem megy. Anja szétvert feje jelenik meg szemem előtt. Mindenhol véresen, az agyát látva, annyira felhasították a húsát.

– Édes. – Declan Cora mellől feláll, és átül mellém. – Minden rendben lesz. – Magához ölel.

Hazudik. Semmi sem lesz rendben. Körülöttem soha nem is volt. Olyan vagyok, mintha Bella Swant testesíteném meg. Vonzom a bajt, bármerre járok, a kárt okozom, elpusztíthatatlan csótányként.

– Mindig rosszul hazudtál – jegyzem meg.

– Nem hazudok, tudom, és kész.

– Te nem láttad, hogy nézett ki – próbálom a könnyeket visszatartani.

Annyit sírtam tizenhárom óra alatt, hogy több könnyet képtelen vagyok kipréselni magamból. Senki sem láthatta könnyeimet; mindig elmentem a wcbe bőgni.

A bátyám miatt csillapodik bennem a feszültség. Szívem már nem akar olyan gyorsan dobogni, a lábam sem ugrál idegbeteg módjára fel és alá, mint akinek nincs jobb elfoglaltsága. A szememet is sikerül úgy becsuknom, hogy ne képzeljek el félelmetes álmokat, folyókról, bandalincselésről és miegyébről.

Kéz érinti meg a combom. Nem Declané, az övé nem ilyen nagy. Ez Dalton.

Ignorálom. Ha tizenhárom óra alatt most jutott el odáig, hogy kezdjen velem valamit, akkor bassza meg, és tűnjön el az életemből. Az ambivalenssége így is napok óta az agyamra megy.

– Méltóztattad a seggedet idetolni? – rivall rá kicsit hangosabban Declan.

Szeretlek, bátyus!

– A kiképzője vagyok, nem az anyja.

– Az a baj veled... Dalton – rágcsálja a nevét –, hogy annyi empátia van benned, mint egy porceláncsirkében.

Dalton újra a combomhoz ér, érzem, hogy Declan lesöpri rólam a kezét.

– Ne érj hozzá! – csikorgatja fogát ingerülten. A karjára hajtott fejem miatt érzem, hogy izmai megfeszülnek. – Én leszarom, hogy fegyvered van, esküszöm, felképellek.

– Liv, sajnálom! – Figyelmen kívül hagyva a bátyám fenyegetését, újra hozzám ér. – Én is kivagyok.

Dobj be egy Snickerst, öreg.

Égő haraggal nézek Daltonra.

– Az én szerelmem haldoklik, nem a tiéd! És szükségem lenne rád. De te a telefont nyomod, a közelembe sem jössz!

– Azért telefonálok, mert hiába itt vagyok, segítek a többi zsarunak – ellenkezik.

– Miért nem ülsz itt velem?

Felsóhajt. Megdörgöli a borostás állát. Ránéz Declanre.

– Megengeded? – mutat az ülésre.

Declan morog valami értelmezhetetlent, aztán visszaül Corához, akire megint rátör a sírhatnék, a bátyám vigasztalja, de most könnyei a világért sem akarnak elállni. Belemarok a nyakamba. Dühös vagyok. Én is sírni akarok, de nem tudok! Megint cserben hagytak az érzéseim, ráadásul a szomorúság, ami eddig még sosem költözött el belőlem. Helyét átveszi a félelem, a fekete lyuk, amiben lassacskán elveszek.

– Félek, Dal – ismerem be, és hiába a haragom iránta, a kezébe csúsztatom az enyémet.

Engedi, megint közel enged magához.

Halálos keringő, amit mi játszunk. Eltaszít, közel enged, lassan megőrülök.

– Anja erős. Küzdeni fog.

– Nincs miért küzdenie – suttogom. Nem akarom, hogy Cora meghallja, belebetegedne.

– De van. Oliviának hívják.

– Oliviáért senki nem küzd, Oliviát mindenki elhagyja. – Szemrehányóan nézek Declanre.

A bátyám szemében a fény eltompul, sötét fellegek gyülekeznek benne. Corát is elfelejti ölelni. Nem ismerek férfit, aki rajta kívül a körmét rágná stresszhelyzetben. Huszonkilenc év után nem tudott róla leszokni. Egyszer kentem a körmére átlátszó lakkot, aminek jó keserű íze volt, hátha akkor nem barmolja szét a körmeit. Nem vált be.

– Olivia túldramatizál mindent – szakít ki a gondolataim fojtogatásából Dalton.

Pedig ezt nem.

Ismerős alak fordul be a folyosóra. Négyen egyszerre ugrunk fel Steven jelenlétére. Ő is bent volt a műtétnél.

– Hogy van? – Cora szólal meg.

Megfogom a kezét. Hideg és reszket.

Steven leveszi a szemüvegét, és a fehér köpenyébe törli. Nem akar válaszolni.

– Nincs jól. Kómában van.

– Mesterséges?

– Nem. Már úgy hozták be, hogy nem reagált semmire. Traumás agysérülés.

Cora a fejét fogja, Declan a tarkójára szorítja a kezét, Dalton lehajtja a fejét, mintha meghajolna a diagnózis előtt. Én meg azt sem tudom, mi ez.

– Meg fog halni? – kérdez rá közvetlenül Dalton.

Megfagy a vérem.

– Ez még közel sem biztos – csitítja Steven.

Dalton az övébe fűzi két hüvelykujját.

– Ne játssza be nekem a szépet! – Dalton szinte ordít. – Meg fog halni?

– Nem tudjuk. Volt már rá példa, hogy...

– Ne példálózzon! – vág közbe. – Faszomba, maradjunk a realitás szintjén! Meg fog halni vagy sem!? Maga szerint jó, ha hiteget minket? – Corára néz, aki könnyes szemmel, bólogatva ért egyet Daltonnal. – Nem százalékokat akarok hallani, hanem ki-bekúrt igent vagy nemet!

Összerándulok a kiabálástól. Rászólnék, hogy legalább Cora előtt ne ordibáljon, mert szegény lelke három év után sem teljesen tiszta a bántalmazás emlékeitől. De a szavak a torkomra fagytak.

Steven elcsendesül. Corára néz. Egy „sajnálom" -ot tátog neki.

Cora elsírja magát, vele együtt az én könnyeim is visszatalálnak szemembe.

– Fel kell készülni a legrosszabbra. Anja vélhetőleg meg fog halni. 

***

– Ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból – olvasom Anja ágya mellett.

A kis herceg. Anja nagyon szereti. Kiskorában apukája olvasta neki, és ettől a könyvtől kezdte megkedvelni az angol nyelvet.

Negyedik kibaszott napja olvasom ki ezt a könyvet.

Lélegeztetőgépen van. Megszámolni sem tudom, hány cső lóg a testén. De legalább él. Nem fogom hagyni, hogy így haljon meg. Mindig is írtózott az olyan haláltól, ahol nem csendben hunyhat el. Majd meghal ötven év múlva, mellettem. Fel fog ébredni a kómából. Legyőzi a halált. Mindig is erős volt, Irakban szolgált, életekkel foglalkozott a kórházban. Az nem lehet, hogy egy ilyen csupaszív embernek ennyi járjon az életből!

Nem tanultad még meg, hogy mindig a jók mennek el idejét korán?

Megsimogatom a feje búbját. Teljesen be van pólyázva, alatta néhány helyen kifolyt valami sárgás folyadék. Kórházi fertőtlenítő... azt hiszem.

– Szia, Ollie! – csoszog mellém Steven, miután becsukja maga mögött az ajtót.

– Hali! – dörzsölöm meg a szemem.

Steven Anja ágya mellé érve megigazítja a csöveket – nem mintha mozdult volna egy millimétert is az előző négy napban.

– Olvasol neki? – biccent a könyv felé.

A combomra ejtem a könyvet. Annyira súlyos, mintha benne cipelném Anja lelkét.

– Aha... tudom, tök baromság.

– Egyáltalán nem baromság – szögezi le egy álmosollyal.

– Hallhatja? – csillan a hangomban a remény.

– Nem tudjuk. Ki kellene menned.

– Nem fogok. – Önfejűen, karba tett kézzel nézek vele farkasszemet.

– Olivia... Megrázó lesz.

– Majdnem a kezemre folyt az agya. Szerinted megrázó, ha megvizsgálod?

– Én szóltam – hagyja rám.

Gumikesztyűt vesz fel, és óvatosan kinyitja Anja bal szemét, aztán az egyik, majd a másik irányba fordítja a fejét. Ugyanezt megcsinálja a másik szemével is.

Felfordul a gyomrom. Látom a barna szemét, tele van élettel és örömmel, mégsem reagál semmire. Gyönyörűen csillog a fekete bőre a nap első sugaraitól, amelyek beköszönnek az ablakon.

Nagyon halvány mosoly bújik meg Steven a száján.

– Mi az? – faggatózok.

– Csak, amit már eddig is tudtunk: az agytörzs nem sérült.

– Miért így fekszik?

Soha nem fogom tudni elfogadni ezt a látványt: a lábát, mintha egy láthatatlan kötéllel rögzítették volna az ágy végébe, annyira ki vannak feszülve, karja behajlított, két keze ökölbe szorítva nyugszik mellkasán, egész teste görcsben van.

– Dekortikációs testhelyzetnek hívják. A test ilyen állapotba kerül, ha az agykéreg vagy az agytörzs súlyosan megsérül.

– Szerinted, ha felépül, élhet teljes életet?

– Sok esetről lehet tudni, hogy a kómából felébredve pár hónap után teljes életet élt a páciens.

– Ehhez hozzávetőlegesen mennyi azok száma, akik meghaltak a kómában? Sokkal több, igaz?

– Láttam már csodákat. A bátyád életben maradása is a csodával határos volt.

– A bátyám mindig is szeretett élet-halál játékot játszani, nem az volt... mindegy. Ő már kitanulta, hogyan legyen nyertes fél a halállal szemben.

– Légy optimista.

– Az vagyok. De te mit tennél, ha Sophia feküdne itt? Ő is közel volt a halálhoz, amikor Cora apjával volt együtt. És tudtad, hogy bármikor meghalhat. Milyen érzések voltak benned?

Steven a köpenye zsebébe nyúl, majd a tenyerembe csúsztatja Anja nyakláncát.

– Anja édesanyja hamarosan beér. Megtennéd, hogy visszaadod neki?

Ez édes. Annyira szereti Cora anyját, hogy nem engedte el a múltat. Valószínűleg mindig lelkiismeret-furdalása van, amiért nem mert Sophiának udvarolni.

Steven abban a pillanatban lép ki a szobából, amikor Zuri, Anja anyukája belép a kórterembe. Raszta haját a feje tetején kontyba fogta, zöld kendővel kötötte át, méretes arany karikafülbevaló lóg a fülében. Telt alakjával, megtörten, de kecsesen áramlik az ölelésembe. Nem is tudja, hogy szakítottam a fiával.

Esküszöm, Anja, ha felébredsz, visszakuncsorgom magam hozzád, és egy focicsapatnyi gyereket szülök neked! Csak gyere vissza! Szeretlek!

Ha szeretnéd, nem éreznéd Dalton iránt azt a szédítő érzést – bökdös meg a lelkiismeretem hangja.

– Zuri, nekem mennem kell – adok neki két puszit. – Meg akarom találni, akik ezt tették a... – fiaddal. Nem ezt nem mondhatom. Szeretem Anját. –... A szerelmemmel.

– Drága lány vagy– hüppögi. Soha nem volt egy ránca sem, most mégis rengeteg szarkaláb ül meg a szeme szélén.

Zuri markába nyomom a nyakláncot.

– Ez Anjáé. Vigyázz rá, amíg felébred.

Ha felébred.

A nyakláncra pislog, egyet, kettőt, hármat. Minden pislogásnál könny cseppen a nyaklánc mellé, a tenyerébe.

Folyó.

Kuss! Nem minden folyó, az, aminek látszik.

Megrázza fejét, szájához emeli az ékszert, és a keresztre csókol. Ő nem keresztény, de minden isten jószívűségében hisz. Az én istenem bekaphatja. Tudom, hogy Anja a legszentebb ember a földön, de ne sajátítsa ki magának, hogy utána az angyalai között tudhassa. Nekem is szükségem van rá. A Földön!

– Ez a tiéd, drágám – aggatja nyakamba a bőrfonalat. – Hozzon szerencsét – igazítja meg rajtam.

Nehezen veszem rá magam a bólintásra. Nem érdemlem meg, hogy Anja szeretett ékszerét viseljem, ami ráadásul az apjáé volt. Ez a nyaklánc lehet, még balszerencsét is hoz. Anja apja vére szennyezte be elsőnek, majd a fiáé is követte.

***

Sohasem értettem, mi a jó a kávéban. Engem sosem pörget fel, mindig csak elálmosít. Lehet, ADHD-m van, vagy csak szimplán ez is tükrözi, mekkora görény vagyok. Nem, ez nem jó hasonlat. A görények cukik. Én nem vagyok cuki, szimplán egy csótány.

Valaki taposson már el!

Daltonnal beültünk a kávézóba. Ő feketén issza már a harmadik kávéját, én az első lattét próbálom magamba szuszakolni.

Dalton úgy szemez az előtte lévő fánkkal, minta azt próbálná kideríteni, mérgező-e. Én is sokat vacillálnék a méregzöld marcipán bevonat miatt. Végül csak beleharap, ajkát fényessé festi, szinte érzem, ahogy az édes ízorgia az én szám is eltelíti, torkom sürgősen vízért kiáltozik, mielőtt diabéteszt kapnék. Hallom, ahogy az ehető fénygyöngyök a foga alatt sercegnek. Azonnal vigyázban áll a szőr a tarkómon. Ő is vág egy grimaszt.

Ma még nem szólt hozzám?

Négy nap elteltével sem ment be Anjához a kórházba. Tegnap rákérdeztem, a kifogása az volt, hogy sok a dolga. Biztos igaza van. Engem az ügy közelébe sem enged.

A homlokomat az asztalnak döntöm. Nem aludtam szinte semmit négy napja. Otthon nem is voltam. Képtelennek érzem magam, hogy bemenjek a házba, ahol néhány nappal ezelőtt még a boldog Anja nevetése szépítette meg a napomat. Declanéknál csövezek, ott viszont Nala és Dillon nem hagy aludni.

– Dalton? – Igyekszem vele értelmes társalgást kezdeményezni.

Szemforgatást kapok jutalomként.

– Mi van már megint? – Jóformán köpi a szavakat.

– Aludhatok nálad?

Felnevet. Kigúnyol.

– Nem.

– Nem tudok aludni, fáradt vagyok.

– Egyszerű: lefekszel, behunyod a szemed, és voilà! Alszol. Huszonhat évesen ezt csak meg tudod csinálni egyedül.

– Huszonöt vagyok.

– Tök mindegy.

– Kérlek!

– Leszakadna a pofámról a bőr, ha könyörögnöm kellene, hogy valakinél aludhassak. A nem, az nem. – Lehúzza a maradék kávéját.

– Bezzeg az jó, ha megkefélhetsz.

Alig észrevehetően megemelkedik a szemöldöke.

– Bizony.

Leomlott egy ház valahol? Fülsiketítő robbanással törik össze valami.

Ó, várjunk, ez a szívem!

Nem is tudtam, hogy létezik még olyanom!

Bámulatos!

Daltonnak sikerült megint két mondattal felégetni a szívemet. Testemben megint csak hamu cikázik, és keresi az eltűnt darabokat. Sok sikert, drága szívem! Ezt már nem fogod megtalálni. Csupán a könny marad, ami nem érkezik elég hamar, hogy eloltsa a rám gyújtott szívemet. Megdörgölöm a szemem, inkább a könnyektől, nem az álmosságtól. Nem fogok megint sírni. Ez az ember javíthatatlan.

– Jaj, Liv, sajnálom! – Most meglágyul a hangja; viharból szélcsend lesz.

Átül mellém, megpuszilja az arcom.

Szétvagdosnám az arcmozgató izmaimat, amiért el merek mosolyodni. Nem szabadna vigyorognom, szomorúnak kellene lennem, mert a szerelmem a kórházban, most mégis egy félig idegen és megfejthetetlen ember puszijának örülök.

– Kérek még! – rendelkezem.

Jobban mellém simul, a fegyvere a combomat nyomja, miközben ad az arcomra még egy puszit.

– Mi a fasz van veled, Dalton? – támasztom tenyeremre a fejem.

– Hosszú.

– A geciségek listája hosszú, amit napról napra a pofámba vágsz. Nem a kurvád vagyok, szóval vagy dumálunk, vagy hagyjuk egymást a picsába. – Hirtelen ugrik be valami. – Nárcisztikus vagy?

Ádámcsutkája megmoccan, a szemét leereszti. Pattog a lába a parkettán, elázott bakancsáról a sáros falapokra koppannak a vízcseppek.

– Nem. Még vonásaim sincsenek. Voltam dilidokinál, ne hidd azt, hogy nem vettem észre, hogyan viselkedek.

– Miért vagy ilyen?

– Magánügy.

– Szét fogod cseszni a mentális egészségem. Innentől kezdve közügy.

Összeszorítja ajkát, ami a marcipántól még mindig csillog. Szívesen lenyalnám róla. Megugrik a leégett szívem a gondolatra, hogy az édes és lágy ajka az enyémre billen.

– Egy közeli rokonom nárcisztikus. Nem vettem észre, a heppjei rám ragadtak, gyerekkoromról hoztam magammal a vonásait, és a mai napig, ha nem vagyok jól, előjön. Nem tudok vele mit csinálni, Liv, de sosem gondolom komolyan – hadarja.

A homlokán megszaporodnak a ráncok. Hosszan kifújt levegője gyengén cirógatja az arcélemet. A hüvelykujjamat a homloka közepére döföm, erősen oldalra simítom, mintha ezzel a pimasz ráncokat ki tudnám onnan vasalni. Nem tetszik, hogy azok ott vannak, öregebbnek tűnik így. Egyébként is tíz év van köztünk, nem kell, hogy még idősebbnek látszódjon. Még azt mondanák , apakomplexusom van.

– Előbb is közbe ejthetted volna – teszem szóvá.

– Minek?

– Minek? – nevetek fel. – Mert így nem veszem magamra, amit mondasz! Olyan ostoba vagy!

Lecsillapodva villantja rám a sajátos és irtó szexi mosolyát. A szívem sem akar most már elégni.

– Az előbb megsértettél, ma nálad alszok – jelentem ki.

Dalton visszaül a boksz másik oldalára, egy nagy adagot töm a fánkból a szájába, ezzel időt nyerve.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. A múltkor is láttam rajtad a félelmet.

– Nem félek tőled! – ellenkezem csodálkozva.

– Nem tőlem – ingatja az öklére ejtett fejét. – A hely miatt. Úgy néztél a St. Clare-tóra, mintha félnél tőle.

Folyó.

Hánykolódik benne egy kéz.

Futok, de sosem érem utol.

Elesek.

Elvesztem a reményem.

– Átjössz ma? – térítem a beszélgetést elviselhetőbb irányba.

– Át. Hé, megvagy? Sápadt lettél! – Az asztalon átnyúl, és megsimítja a bőröm. Brr... ez jó!

Az arcomra szorítom a kezem.

– Minden oké! – Az emberek többsége ránk néz, annyira hangosan helyeslek. – Biztos a kávé. Nem szeretem. – Az egész kávézót körül járom a tekintetemmel, kerülve Dalton mindentudó tekintetét.

A bordázott falpanelen az összes bakelit lemezt végignézem (van itt Elvistől kezdve Spice Girlsig bezáróan minden). Az utcára néző ablakon át látom, ahogy az emberek hangyaként zizegnek, és próbálnak a vihar elől a tetőponyvák alá menekülni. Egy fiatal pár nevetve húzzák fel az esernyőt. A férfi valamit súg a lány fülébe, aki hátravetett fejjel kacag, arcát beterítik a szűnni nem akaró cseppek. Mellettük mindenki morcos, ők megtalálták a rosszban a jót. Amikor Anja belépett az életemben, én is mindenben már csak a jót láttam. Dühösen kapom el a fejem a jelenettől. Én miért nem kaphatom vissza ezt az érzést? A pulthoz irányítom a fejem. Kétszer is meg kell néznem, hogy jól látom-e azt a napszemüveges baromarcot, aki a heti újságot olvassa.

Szalmaszőke haja elázott, orrát felhúzva tartja, arcélei erősek, jellegzetes profillal rendelkezik.

– Ezt nem hiszem el! – csapom le a kezem az asztallapra. – Mi a faszt keres ez itt?

Dalton hátranéz.

– Baszki... Oda ne menj! Olivia, nem! Ülj vissza! Megbuktatlak, hallod!? Oké, egyes!

Semmibe veszem a parancsát, és megragadom az ihatatlan kávémat.

Valamire legalább jó lesz.

Trappolva csörtetek az asztalhoz.

– Cora küldi, te mocskos pszichopata! – Leveszem a kávéspohár tetejét, és Josh ölébe öntöm a tartalmát.

Buborékot fúj a rágójából, majd lassan végigmér.

– Komolyan? – Karcos hangja miatt kiráz a hideg. Remegő kezével vesz ki a szalvétatartóból egy papírt, felitatva a nadrágjára folyt kávét. – Rendőr lettél? Cuki.

– Anyád a cuki! Tűnj a városból.

– Először is – csapja le az átázott szalvétát az aszaltra, amiről lefröccsen a kávé, minek következtében az én rendőregyenruhám is csupa kávé lesz –, anyám nem cuki. Másodszorra, odamegyek, ahová akarok.

– Dalton! – visítom. – Fogj le, vagy megfojtom.

– Dalton!? Dalton West? – Josh hangosan nevet. – Milyen kicsi a világ. – Most Daltont nézi, amikor mellém lép. Szemtelenül mosolyog. – Szevasz, öcsi.

– Öcsi!? – Ledöbbenve fordulok Daltonhoz. – A testvéred?

Dalton jobbnak látja, ha a cipőjét kémleli. Fogalmam sincs, milyen érzelem hatására alakult ki csőlátásom.

– Valójában az unokaöcsém – ecseteli Josh.

Mindjárt meghalok. Vihetnek a ravatalozóba. Á, nem. Nem érdemli meg a testem, hogy egybe maradjon. A krematóriumba vigyenek. Dugtam Josh rokonával. Pillanatok alatt ver le a víz. Hiába az undor, vagy valami ehhez szorosan kapcsolódó érzelem, leülök a Josh-sal szembeni székre. Összerakhattam volna a képet: Cora a kórházban mondta, hogy Dalton nem vállalhatta Josh ügyét. Hát persze, hogy nem, hiszen a rokona!

– Anját megverték, most kómában van – mondja Dalton.

Szúrósan nézek rá. Minek mondta el neki? Josh képes lesz ebből is gúnyt űzni, vagy kinevetni a helyzetet, ami még rosszabb.

Josh leveszi a napszemüvegét, és barna szeme kétségbeesetten néz rám. Kétségbeesetten. Jól látom? Vagy a betegségem megint megtréfál?

– Az Enigma? – sandít Daltonra.

Tudja. Josh-nak valamiért mindig megvannak az emberei, hogy információkat gyűjtsön bárkiről. De miért érdekli ennyire az Enigma? És miért mondta el Dalton neki (gondolom régebben), hogy van egy ilyen banda?

– Feltehetőleg – mondja a hajába túrva Dalton.

Josh sokáig nem szól. Valószínűleg kényelmetlennek is érzi, hogy a mögöttünk elhaladó emberek többsége tömény szitkokat zúdít rá.

Az összekulcsolt kezemről nézek fel. Josh engem néz.

Teljesen eksztázisba kerülnék, ha a tini énem ülne vele szembe. Bele voltam zúgva, és nem vehető el tőle, hogy bizony még így a negyven fele is dögös... Kár, hogy a személyisége már kevésbé az.

Már senki sincs a kávézóba, amikor megszólal:

– Az Enigma embereivel ültettek egy cellába még az első éveimben. Az egyikkel a második évemben, a másikkal talán pár hónappal rá. Csak könnyebb sérüléseket okoztak verekedésből adódóan afroamaerikainak, ezért hamar kirepültek a dutyiból. Mind a ketten azt mondták, szívesen látnának a bandában.

– Ezt most miért mondod el? – pislogok.

Daltonra pillant.

– Kizárt! – Dalton hevesen csóválja a fejét. – Felejtsd el. Veszélyes.

Josh felröhög.

– Így is azt akarod, hogy dögöljek meg, akkor nem mindegy? Figyi, Roy. Ajánlok egy alkut: Lesztek olyan ügyesek, hogy tudomást szereztek az Enigma tagjának bármelyik hollétéről, én pedig közéjük vegyülve megpróbálom kicsikarni valamelyikből a vezetőjük nevét. Ha őt nem kapjátok el, másképp úgysem megy a banda felszámolása.

– Honnan tudsz ennyi mindent a bandáról!? – kérdezem.

– Dalton – válaszolja röviden. – Kizárólag veled és Daltonnal vagyok hajlandó dolgozni.

– Nem vagy olyan pozícióba, hogy alkudozhatsz – morog rá Dalton.

– De ti sem. Az egyetlen vagyok, aki közelebb vihet titeket az ügyhöz. Áll az alku?

– Igen! – vágom rá.

– Nem! – tiltakozik rögtön Dalton.

– De áll! – pattanok fel a székről. – Ő az egyetlen esélyünk!

– Nem biztos!

– De! Tudsz mást, akinek ezt felajánlották? Nem. Mindjárt gondoltam.

– Liv, nem vetted észre, mit akar? Declan húga vagy! Meg fogja keseríteni az életed!

– Szarok bele! A szerelmem haldoklik! Ha ez a buzi az egyetlen esélyünk, tőlem aztán csináljon velem bármit! Kérlek! – teszem össze a két kezem. – Azt mondtad, beleveszel az ügybe.

– Ez akkor volt, amikor még Anja nem volt áldozat.

– Kérlek! Meg akarom találni, akik ezt tették Anjával.

Dalton a plafon felé emeli a fejét. Tátogva káromkodik, és Josh-ra nézve düh forr a szemében.

– Beszélek az őrmesterrel. Az övé az utolsó szó. – Dalton kimegy a kávézóból.

Most tényleg itt hagyott Josh-sal?

– Hogy van Cora? – puhatolózik.

– Köszöni szépen, nagyon boldogok a bátyámmal.

Megráng az izom szája szélén.

– Gondoltam, hogy boldogok, de azért reménykedtem, hogy mégsem.

– Anyád!

– Ez az, emlegesd csak. Hátha megfullad a csuklástól.

– De geci vagy! Hogy mondhatsz ilyet! Örülj neki, hogy ilyen alakot kitolt magából!

– Jól van már, cica, fejezd be, kezdesz unalmas lenni.

– Ha még egyszer cicának szólítasz, esküszöm, olyat lekeverek a gusztustalan képednek, hogy hálálkodni fogsz, amiért szebbé tettem a mocskos pofád. – Magam elé képzelem, hogy megfogom a tarkóját, és erőteljesen, sokszor az aszatalba verem, élvezve, hogy a vére szana-szét fröcsög, miközben kapkod a segítség után.

– Tiniként azért sokszor képzelegtél arról, hogy megduglak, hm? – Undorító mosolyt kanyarít szájára. – Declantől tudom, hogy mennyire szerelmes voltál belém.

Baszd meg magad keresztbe, bátyus!

– De elhalkult a nagy pofád – röhögi.

Mielőtt agyonverhetném a glockommal, Dalton visszajön.

– Engedélyt kaptunk, de szerződéseket kell aláírnod, biztosítást kell kötnöd, és nyilatkoznod kell, hogy ha bajod lesz, a rendőrség nem felel a halálodért – sorolja Dalton.

– Király! – Josh feláll.

– Nem kell ezt csinálnod – inti óva Dalton őt.

– De kell. Örülj inkább, hogy most nem leszek gyáva.

– Sosem voltál.

– Mondd anyámnak. – Ezzel kimegy, mi követjük őt.

Lehetetlen megszámolni, mennyi kérdés kavarog a fejemben. Egyet viszont biztosan tudok:

Josh nárcisztikus.

Sosem tesz valamit azért, hogy másoknak jó legyen.

***

Szép joshos délelőttöt mindenkinek! 😂❤️

Remélem, tetszett a rész, kíváncsi vagyok, mit gondoltok, mi jön ezután? Milyen kapcsolatban lesz Dalton és Josh, vagy esetleg Livie, hogy fog viszonyulni ahhoz az emberhez, aki gyakorlatilag tönkretette az ő életét is. A következő rész nagyon izgalmas lesz, két karaktertől is el kell búcsúznunk, szerintem ebben a pillanatban nem is sejtitek, kiktől, szóval várom a tippjeiteket. ❤️

Szép napot Nektek! ❤️