6.

MOSTANÁBAN

Dalton hogy bír ilyen kis helyen aludni? Este háromszor vertem be a fejem a lakókocsi mennyezetébe, az utolsó alkalommal le is baszott, hogy jó lenne, ha nem mozognék állandóan.

Tetű.

Sóhajtozva nyújtózkodom, Dalton nyakába csimpaszkodva kinyitom a szemem. Az eget bámulja a tetőablakon keresztül, a semmibe réved.

– Reggelt! – morogja, amikor orrára bököm az ujjam.

– De morci vagy! Amikor mellettünk keltél, mindig vidám voltál.

Megforgatja szemét, mint egy megsértett óvodás.

– Nagyon boldogok szoktak lenni a reggeljeim, de az éjszaka valaki állandóan mocorgott.

– Mit csináljak vele? Annyira kevés itt a hely.

– Ja. Nem két főnek tervezték.

– Legközelebb szívesen alszok rajtad.

A vére arcába kúszik, két orcáján rózsaszerű pír tűnik elő, ami hamar lebuktatja. Aranyos. Pulóverjének az ujját igazgatja, tekintetemet kerüli. A testbeszédéből azt következtetem, nincs olyan hangulatban, hogy bármiféle mosolygásra, kedves megjegyzésre hajlandó legyen. Pedig szexin hangzana valami flört a száraz szájából, sőt, ha jól viselkedik, a szám ajakbalzsamként használhatna a csökönyösen, rendre kiszáradó ajkának. Rögtön puhává lágyítanám.

A telefonomért nyúlok az ágy mellett kiépített egysoros könyvespolcra. A polc zsúfoltságig van könyvekkel. Nem akármilyenekkel.

Ne lépkedjünk tojásokon.

Nárcisztikusokkal körülvéve.

Veszélyes személyiségek – A narcisztikus, a ragadozó, a paranoiás és a labilis viselkedés.

Ha még mindig fáj szeretni.

Csak a sok közül, amiket ismerek. Borderline és nárcisztikus személyiségzavart tanulmányozó könyvek. Visszapillantok a telefonomra. Anja nem keresett; nem lepődök meg rajta. De mit csináljak? Utálom a gyerekeket.

Hazug vagy – gúnyolódik egy belső hang, és esküszöm, Alex hangján szólal meg.

Kussolj... – veszek egy mély levegőt, vállaimat ellazítom, mint ahogy az agyturkász javasolta, ha a düh a kifejezhetetlen érzelmeim felett szeretne uralkodni.

– Érdekelnek a személyiségzavarok? – kérdezem végül Daltont.

Szemét nyomkodja. A feszes szemhéja összegyűrődik, olyan, mint egy kiselejtezni kívánt papírlap. Ilyen gyűrött és hasznavehetetlen papírlapnak érezné magát a szíve legmélyén?

– Már amelyik.

– Nem említetted. – Számonkérően nézek a szemébe.

Elfordítja a fejét rólam, és a takarót közénk húzza. Ha meglenne a képessége, a Kínai Nagyfalat is közénk teleportálná, csakhogy ne lásson.

– Kellhet szolgálatban. – Átfordul a másik oldalára, izmos vállizma kecsesen tapad a felsőjéhez.

– Hazaviszel? – érdeklődöm. – Utána mehetnénk együtt munkába.

A hátára fordul. Hitetlenkedve, már-már megbotránkoztatva mered ajkamra. Akár lekaphatnám. Vékonyan vörösödő ajkai erre hívogatnak.

– Hazaviszlek, de nem megyünk együtt.

Csüggedten csettintek a nyelvemmel.

– Most miért? Szégyelled, hogy a kiképzőm vagy?

– Nem. – Hangja nyers, és erélyes. Nem szeretem, ha ilyen formálisan kimért. – Az újoncom vagy, nem akarom, hogy azt higgyék... – Itt elhallgat, és nyelvét végigsimítja ajkán.

– Hogy? – billentem meg a fejem.

Felemeli a kezét, és úgy tűnik, közénk nyúl, de mintha meggondolná magát, így csak a tarkója alá húzza a tricepszét.

– Netán közünk van egymáshoz – fejezi be lassan és tagoltan.

Felnevetek. Hamisan, de a keserves fájdalom rögtön felszínre tör. Elbugyog belőlem az életkedv.

– Azért, mert én lány vagyok, te meg fiú? – Nehezen ejtem ki a szavakat. Minden szónál szilánk vág a torkomba; egyre halkabb vagyok.

– Egy nagyon jóképű fiú – javít ki, és még egy mosolyszerű valamit is látok a száján.

– Jézus! Nem vagy annyira jóképű.

Ravasz mosolyt festek a kijelentésemmel a napfénnyel borított, tiszta arcára. Nagyon hiányzik ez az igaz, daltonos mosoly; engem is megmosolyogtat.

– Ezek szerint egy nem kimondottan jóképű férfivel kavartál? Ejha, ez felháborító! Pedig Olivia Royhoz egy méltányosan jóképű férfi illik.

Közömbösen egy aprót ütök szájára, miközben felülök. Igyekezve nem beverni a fejem, félig átmászok Daltonon. Én tényleg csak le akarok menni a földre megnyújtóztatni a tagjaim, de Dalton keze a csípőmre siklik; nem enged. Erős indaként megmerevül, és fogságába zár. Hagyom, zárjon be a börtönébe. 

Nem tudom hova tenni pálfordulását.

Előbb taszít, most nem is rejti el, hogy akar engem.

– Miért illik hozzám jóképű férfi? – faggatom.

A vágy súlyos terhe a fejemet Dalton szája felé húzza. A szájára akarok hajolni, befedni azt minden heves és lágy szeretettemmel, megmutatva neki, bár az érzelmeim nagy része cserben hagy, az iránta érzet vágyam soha, semmikor nem fog csitulni. Olyan hurrikán ez, amit nem csillapíthatok.

– Ha csúnya lenne, elrontaná a te szépséged.

Flörtöl.

A szívem veszettül elkongja a végzetem másodperceit. Mikor a szívem órája delet üt, képes vagyok megszólalni.

– Ezért hagytál ott? Túl csúnya voltál hozzám? Milyen szar Szépség és a szörnyeteg felfogásban élsz...

– Még mindig titeket hagytalak ott, és nem, nem ezért. Minden rendben veled és Anjával? – Kezét óvatosan felvezeti az arcomhoz. Megsimogatja a jobb oldalt és az útjában álló hajtincsemet eligazítja a fülem mögé. Ezernyi érzés parázslik bennem, és nem tudom, melyik mit akar velem megértetni. Pedig sok minden dörömböl bennem. Pusztító földrengés sodródik egyik pontról a másikba agyam és szívem göröngyös pályáján. Semelyik nem olyan erős érzelem, hogy a kettőt összekapcsolja.

– Hogy a faszba lehet minden rendben, amikor tegnap egy megállóból szedtél fel, bőgtem, mint állat, képes voltam még nálad is aludni?

– Ó, jaj, az utóbbi mekkora gyötrelem is lehetett...

– Az volt! Tiszta puklis lett a fejem annyiszor vertem be a plafonba.

– Jéggel tudok szolgálni.

– Puszival is tudsz.

– Kiképző az újoncát nem puszilgatja.

– Rajtad érdekes módon ülhet?

– Csak a kiváltságosok – kacsint rám.

Élesen szívom be a levegőt. Vörös arcom egy felfúvódott gömbhalra emlékeztethet.

Végül csak lemászok az ágyból, és a fürdőbe menve hamar visszaveszem a ruhámat. Csábít a zuhany, magamon érzem a tegnapi veszekedés mocskát, legszívesebben a bőrömet vérzésig suvickolva mosnám egy drótkefével. Milyen jó ötlet! Akkor nem csak a lelkem, hanem a bőröm is megtisztulna.

De otthonra vágyom, ahol egyedül lehetek.

Kilépve a fürdőből, Dalton komolyan, karba tett kézzel figyeli minden mozzanatomat. A szűk pólója alatt kibújik az izmos karja. Kerülete alapján napi legalább ötszáz fekvőtámasz, tíz kilométer futás és három óra konditerem dukál.

– Tudok valamiben segíteni, hogy rendbe tudjátok hozni a kapcsolatotokat? – követ, amikor rá sem pillantva kilépek a lakókocsiból.

– Érd el Anjánál, hogy ne akarjon pocok fejű izét.

– Ööö... mit?

– Idegesítő poronty izét.

– Régen szeretted a gyerekeket – mászik be az autóba.

– Régen – hangsúlyozom, amikor az anyósülésre ülök. – De rájöttem, hogy idegesítőek.

– Fura lettél – jegyzi meg, visszafogva talán az indulatát.

Fura lettél. Dalton még finoman fogalmaz. Én nem fura vagyok, hanem egyenesen elbaszott, akit a traumái hozzásegítettek a személyiségem negatív fejlődésében. Saját magam kárán tanultam meg, hogy azok a traumák a legveszélyesebbek, amiket nem külső ráhatás miatt, hanem a meggondolatlanságomból szereztem, mert nemcsak a világot gyűlöltem meg a következmények miatt, hanem magamat is. A csontjaimban érzem tetteim fanyar gyümölcsét. Gyökeret vert belém, amik lassan elkúsztak testem minden pontjába. Félek, olyan makacs a traumám, hogy lelkem beletörődik, nincs belőle járható kiút.

***

Anja már elment dolgozni, amikor hazamentem. Se egy bocsánatkérőlevél, se egy húzz a faszba cetli nem volt sehol. Pedig végigjártam a lakást. Kétszer.

A rendőrség bejáratához kirendelt gyors jegyzőkönyv felvevő pultnál ülve, hulla fáradtan azon gondolkodom, ki rontotta el jobban: én vagy Anja? Mindketten. Átsiklottunk egymás kérése felett. Ő ment balra, én jobbra. Egy kapcsolat nem tud úgy működni, ha félrebeszélünk. Kellenek kompromisszumok, máskülönben a kapcsolat börtön lesz, egy olyan börtön, ahol rabok vagyunk, és mindketten emellett fogvatartók. A kompromisszum rám eső felét nem tarthatom. Nem akarok gyereket. Taszítanak. Túl sok érzelem van bennük, amiket szavakkal kiskorukban nem tudnak kifejezni.

A termoszomból iszom a teát, amikor a rémálmom megjelenik. Karennek nevezem, akárhányszor mondta, én annyiszor felejtettem el a nevét. Leopárdmintás járóbotját úgy kopogtatja a padlón, mintha ő lenne Davy Jones a falábával. Már csak nyálkás polipszerű csápok hiányoznak arcáról. Lehet, Davy anyja. Amilyen öregnek tűnik, talán még Montecuccolit is ő tanította a harcászat rejtelmeire.

Megint elveszett Xanax. Nem, nem pánikbeteg a nagyi, inkább paranoiás, aki képes volt a sziámi macskáját elnevezni Xanax-sznak. Rinocéroszként törtet a pult elé, ami sajnos éppen nem foglalt. Botját felcsapja a pultra, hatvanhetes dioptriás szemüvegét megigazítja orrán.

– Xanax eltűnt – sírja jajveszékelve, szottyadt száján párzási hangok szöknek ki, ahogy kapkodja a levegőt. – A szomszéd a hibás! Biztos megette az a böszme nagy döge! – lengeti meg kezét a levegőben.

– Mármint a Corgi? Hölgyem, az a kutya még a saját árnyékától is fél – igazítom helyre ezen a héten negyedszer. Egyszer Daltonnal kiszálltunk a házhoz, ahol Karen banya szerint a rettenetes gyilkosság történhetett. Xanax abban a pillanatban ugrott a rendőrautó motorháztetejére, amikor indulni készültünk.

– Meg meri kérdőjelezni az igazamat!? – sipítja.

– Nem, biztos vagyok benne, hogy triazolo-benzodiazepin ténylegesen valami szörnyű cselekedet áldozatává vált – hökkenek meg.

Jót szórakozok hirtelenbe megnyúlt képe láttán.

– Triazolo micsoda? – Ijedten kapja szája elé a kezét.

– Hagyjuk – legyintek rá. Nem ideális, ha bevallom, macskája nevén gúnyolódok.

A banya jobban elkezd sírni. Az orrnyergemet nyomkodva nézek fel az órára.

– Hölgyem, nem lehet, hogy Xanax csak macskásan viselkedik? Tudja, csajozik...

Eszeveszett sikításba kezd. 

– Az én drága Xanaxom nem csajozik, nem csinál ilyen bűnös dolgokat!

Izzik a szeme a méregtől.

Apácával sem diskuráltam még a szex fontosságáról.

– A szex nem bűn, hanem feszültség levezető. Tudta, hogy egy szeretkezés alatt akár százötven kalóriát is elégethet az ember? Az majdnem annyi, mintha hat kilométer per órával sétálna öt kilométert, ami ugye átlagosan egy óra alatt teljesíthető, egy kiadós szex pedig átlagosan hét és tizenhárom perc közé tehető, amiből következik, hogy megspórol körülbelül ötven percet. Nagyon sok mindenre jó az az ötven perc, például megnézheti az NCIS vagy az Újonc, esetleg a 911 legújabb részét. Sőt egyes tudósok szerint fájdalomcsillapító és rákmegelőző.

Grimaszol. A könnyek szinte lángokká alakulnak szemében. Dühösen mered rám.

– Milyen rendőr, aki nem veszi komolyan egy idős hölgy gondját? – vicsorogja. – Hol a feletesse?

– Nem t'om, talán jót kávézgat valahol. Ha megtalálta, szóljon már neki, hogy jó lenne, ha terepre is vinne.

Nem is kell keresnie; Dalton jön, mintha valami katasztrófaturista lenne, aki élvezkedik a helyzeten.

Egy pohár kávéval a kezébe jön a pulthoz.

Annyi kávét iszik, hogy lassan több szíve lesz, mint végtagja.

– Pattanj fel, Roy – sürget meg. – Terepre mész.

– Na, végre! – ugrok fel a székből.

– És a macskámmal mi lesz? – kérdezi a banya.

– Jöjjön vissza két nap múlva, ha nem lesz meg – veti oda Dalton unottan.

Távol vagyok a banyától, amikor megszólalok:

– Kösz a mentést!

Előre meredve biccent.

A két nehéz táskát természetesen én cipelem – mindig az újoncok viszik a garázsban álló autókhoz. A csomagtartóba teszem, olyan nehezek, hogy majdnem én is beesek oda.

Megfordulva kemény mellkasba ütközök. Nem Dalton, ő ennél alacsonyabb.

– Mit keresel itt? – szegezem a kérdést Anjának zavartan.

– Dalton tartott egy fejmosását – fordul a kétszárnyú fém ajtó felé, amin Dalton flegmán támaszkodva, a telefonját nyomja és a kávéját issza. – Ő engedett ide.

– Akarsz valamit mondani? – emelem a legalább a homlokom közepéig a reggel fésületlenül hagyott szemöldököm.

Eszem ágában sincs bocsánatot kérnem, ő bántott meg. Ő is kér bocsánatot.

– Tudod, hogy igen. – Felsóhajt, és a mennyezeten futó csövek felé nyújtja a fejét. – Sajnálom, oké? Túlzásba vittem, amit a kórházban hozzád vágtam.

– Finoman fogalmaztál – dünnyögök.

– Nagyon sajnálom, Ollie! Önző voltam.

– Igen, az voltál – teszem a csípőmre a kezem. Lassan kifújom a levegőt. – De én is túltoltam Coráéknál. Nem szeretnék babát, meg kell értened.

Bólint. Egy lépéssel közelebb lép hozzám, nyakszirtemre csúsztatja a kezét. Kellemes bizsergés kúszik le a csigolyáimon.

– Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elrontsam a kapcsolatunkat a rád erőltetett akaratommal. Megértem és elfogadom. Tökéletes duó vagyunk, gyerek nélkül is.

Felemelem rá a szemem.

– Tényleg?

– Naná.

– De továbbra is szeretnél gyereket?

Rám mosolyog. Nem őszinte.

– Egy kapcsolatban vannak lemondások. Szívesen lemondok erről, ha azt látom, te boldog vagy.

A szívem a bordáimra ragad. Az ő kultúrájában a gyerekvállalás a legszentebb dolog, mert a hagyományok szerint minden gyerek az istenek ajándéka. Ha miattam képes lemondani egy babáról, ami nagyjából olyan, mintha a kultúrájának fordítana hátat, az nem egy kopott szerelem, hanem mostanában hímzett, aminek ára felbecsülhetetlen.

– Szeretlek, ugye tudod? – rántom a fejét az enyémhez, és ráfektetem ajkam a sajátjára. – Nagyon-nagyon szeretlek! – A meszelt falak százszor hangosabban verik vissza a hangom. Kapaszkodok Anjába, ő tart, sosem enged el. Boldogan táncolunk a szakadék szélén, megbízok benne, sosem ejteni ki a két kezéből.

– Én is nagyon szeretlek. – Apró csókokat lehel az ajkamra. Amikor elválik a szája tőlem, úgy érzem, megfagyok. Ő adja a melegséget az életembe, fagyos szívemnek ő adott egy vastag takarót, amikor három évvel ezelőtt megláttam a kórházban. Életem legborzasztóbb és legszebb napja is akkor volt. A bátyámat majdnem elvesztettem vérveszteség miatt, és megkaptam életem szerelmét.

– Elég a nyáladzásból, vagy mossatok magatok után fel – siklik mellénk Dalton, és kinyitja a rendőrautó kormány felöli ajtaját. – Dolgunk van, Roy.

– Roy? – Anja nevet. – Hol van a Liv becézés?

Dalton két kezébe markolja a kávét.

– Az újoncomat nem becézem.

– Morcosabb lett – észrevételezem Anjának.

– Biztos nem kefél eleget – állapítja meg Anja.

Dalton bemutat neki, a lábát a kőburkolaton doboltatva vár minket. Anja végigméri, mire Dalton kezében a kávéspohár megrezzen.

– Ezen igazán segíthetnénk – célzok burkoltan.

Anja ravaszan néz rám, majd vissza Daltonra.

– Hé, Dal! – csettint. – Ráérsz este?

– Biztos ráér – legyintek. – Anja szívesen kipucolja a pókhálókat a seggedből – ajánlom fel.

– Szopd ki a faszom, Roy! – A mutatóujját felemelve fenyít meg.

– Majd este. Nyolcra nálunk legyél. – Elbúcsúzok Anjától egy csókkal.

Anja Dalton elé lép. Először megint végigméri, Dalton arca pirosban fürdik újra. Anja körülnéz, egy mosoly után felcsúszik a keze Dalton mellkasához, majd nyakához. Gyönyörűen illik a barna keze Dalton hófehér bőréhez, mintha a nappal találkozna az éjszakával a föld horizontjának peremén. Lesmárolja Daltont. Dalton pedig nem ellenkezik, szabad kezével szorosan fogja Anja arcát.

Hát én ezt kurvára élvezem! Bizsereg az összes létező tagom, ahogy a csók eldurvul, nyelvük a másik szájába sodródik.

– Állj már le – leheli Dalton Anja szájára. – Szolgálatban vagyok.

– És ki a faszt érdekli? – Ráharap Dalton ajkára.

– Engem – egyáltalán nem akar elszakadni Anjától, még a pólója alá is benyomja a kezét. – Itt a barátnőd.

– A barátnő köszöni szépen, élvezi a kilátást – szólok közbe.

– Hiányoztál, te faszfej – mondja Anja, és gyengéden megüti Dalton tarkóját. – Ajánlom, hogy nyolcra ott legyél az ajtóban.

– Különben?

Anja az ujját levezeti Dalton övéhez, miközben az ajkába harap.

– Betegszabadságot kell kéred, mert nem fogsz tudni járni – figyelmezteti, szememmel követem az útját, amíg kimegy a garázsból.

Dalton karját megérzem a hasamnál: visszaránt, hozzásimulok a hasához. Először megijedek, még egy néma sikoly is kiszökik a számon, pár pillanat múlva azonban cinikus mosollyal veszem tudomásul, hogy Dalton meginvitálása a házunkban, többnyire pozitív érzéseket váltott ki belőle. Többek között a vágyat.

– Hm... imádom, amikor így érsz hozzám – hajtom hátra a fejem a mellkasára.

– Alig várom, hogy érezhesselek.

A kávéját leteszi az autó motorháztetejére, gyorsan körbenéz, nem jön-e senki, majd, amikor megbizonyosodik róla, még a húzat sem zargat minket, egyik kezét a bal mellemre fekteti, a másik kezével megmarkolja a belső combom.

– Te vagy a leggyönyörűbb újoncom. – Ezt már a nyakamba búgja.

– Én vagyok a legelső is?

– Negatív.

– És kapok csókot? – érdeklődöm.

– Telhetetlen vagy. – A nyakamra ad egyet. – A többit megkapod este.

Eltol magától, a kocsi hátsóüléséről kivesz egy tányérsapkát.

Csúnyán nézek rá.

– Nem, ki van zárva, a-a, nem veszem fel ezt a szart! Elcseszi a hajam.

– Felveszed – parancsolja. A gyengéd, törődő Dalton egy csapásra semmivé foszlik.

– De nem is kötelező! – nyávogom. Csak azért is hozzám dobja. Ügyetlenül kapom el. – Nem veszem fel! Senkinek sem kell, egy csomó újonc van itt, nekik sem kell! Ki fognak nevetni...

– Ne vitázz! – Kitépi a kezemből a sapkát, és a fejembe húzza.

Nyomja a kontyba kényszerített hajam, a fejbőröm a szabadságért sikoltozik.

Még valamit elővesz a hátsóülésről.

Ez már mindennek a teteje!

– Nem gondolod komolyan!? – nyöszörgöm, amikor meglátom a golyóálló mellényt. – Ez sem kell, ha járőrözni megyünk.

– De fel lehet venni, és te fel is fogod.

– Nem! Halloweeni bohócnak is elmehetnék ezzel a hacukával. Hova megyünk, hogy ez kell?

– Detroit az USA legveszélyesebb városa – magyarázza a nyilvánvalót. – Nem elég ok, hogy mellényt viselj?

– És te kedves, vagyis kevésbé kedves Dalton miért nem viseled?

Mérgesnek tűnik.

– Tizenöt éve vagyok rendőr, hamarosan az őrmesteri vizsgámat végzem. Jó lenne, ha nem cáfolnád meg a tudásom, Roy. 

Inkább engedem, nem akarom, hogy az előbb még teljesen boldog hangulat véglegesen elszálljon.

– Vehetem az ing alá? – kérdezem.

– Bánom is én, hová veszed – morogja.

Leveszem az újonc ingemet meg a nyakkendőt, és a fehér egyenpóló felé csatolom a mellényt. Úgy nézek ki, mintha háromszor akkora lennék, amivel nem volt bajom, sokkal inkább piszkálja a csőröm Dalton óvatossága. Sosem erről volt híres. A rendőrök, akik hajlandóak velem szóba állni, elmondták, hogy csodálkoznak, Dalton életben van még, mert a vakmerősége és meggondolatlansága már nem egyszer majdnem az életébe került, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasán és a szemöldöke felett elterülő heg. De minden vakmerősége eltűnt, ha újoncot kapott – tették hozzá a többiek. A kérdés már csak az, hogy vajon mindegyikkel ennyire óvón bánt, vagy csak engem tisztel meg ezzel az idegesítően aranyos tulajdonságával?

Beszállok az autóba, bekattintom a biztonsági övet a helyére. Dalton megint megnémul, mintha az összes levegőt elszívnám előle, tetszhalott állapotba alakul.

A zsebemből előhalászom a telefonom, és csak reménykedni tudok, nem szól rám ezért. Gyorsan dobok Anjának egy üzit:

                                                                       ÉN:

Egy kérdés, bébi:

Miért hordják a rendőrök a sapkát azon kívül, hogy

szimbolikus jelentése van?

ANJA:

Szivi, hol voltál, amikor

ezt tanultad?

ÉN:

A farkadon gondolkodtam.

ANJA:

Touché.

Statisztikák bizonyítják, hogy

azokon a rendőrökön, akiken sapka van,

kevesebb eséllyel lövik meg.

Elhanyagolható kutatás, senki

nem bizonyította még ennek a relevanciáját.

ÉN:

Értem.

Szóval ez is az én védelmemet szolgálja, még ha bizonyíték nincs is rá, hogy ez a kimutatás biztosan helytálló lenne.

ANJA:

Minden rendben?

ÉN:

Dalton egy jó nagy

faszszopó...

Annyira közömbösen viselkedik.

ANJA:

Ne okold őt.

Biztos vagyok benne, hogy

csak nem szeretné, a

többiek tudomására jusson, hogy

viszonyod volt vele.

ÉN:

Többes szám...

Te is seggbe raktad, ne

merj nekem csak

egyes számban beszélni.

ANJA:

Viszonyunk, jobb? :D

Üzend meg neki, hogy

ma is meg lesz izzasztva.

ÉN:

Majd elmondom neki,

ha hajlandó lesz őfelsége a

száját nem csak kávé

iszogatásra használni.

Hatalmas csikorgás zökkent ki a telefon kijelzőjéből. Előre dőlök, a biztonsági öv Szűz Máriaként véd meg, hogy a fejem a kesztyűtartóba ütközzön.

Dalton olyan szúrósan néz, hogy az egész arcom elpirulhatott.

– Hol vagyunk? – kérdezi. Ujjait a kormányon doboltatja.

– Detroitban – válaszolom zavaromban.

– Utca?

A GPS-re nézek, de még mielőtt megláthatnám a főutca nevét, Dalton a lapát tenyerével letakarja.

– Fejből – utasít. – Hol vagyunk?

– Mi a szarért kell nekem fejből tudom? Itt a GPS – mutogatok a letakart felületre.

– Ja, és szerinted, ez mindig itt lesz?

– Nem egy fikcióban vagyunk, ahol az áramellátás bizonytalan ideig szünetel, mert a földönkívüliek megtámadták csodás bolygónk, még csodásabb emberiségét.

Életemben nem láttam még ilyen mérgesnek. Nyikorog a keze alatt a kormány, ahogy markolja azt.

– Roy, melyik utcában vagyunk? – ismétli agresszívan.

– Nem tudom – rántom meg a vállam.

– Nem – neveti. – Hogyan is tudhatnád, ha a telefonodat nyomkodod? – teszi fel a költői kérdést. – Szállj ki.

Köpni-nyelni nem tudok.

– Mi?

– Kiszállsz. – Átnyúl felettem, és kinyitja az ajtót. – Az autó mellett jössz, és nézed az utcaneveket. Ha másképp nem megy, bemagolod.

– Szivatsz? – Kínosan ellaposodik a hangom.

– Nem. Teljesen komolyan gondolom. Gyerünk, kifelé! – hajszol.

A düh leforrázza az arcom, így jót tesz, hogy az enyhén hideg levegő rátapad az arcomra, miután kinyitom az ajtót. Némileg kompenzálja a bennem dúló tüzet. Még félig az autóban ülök, amikor visszaszólok Daltonnak.

– Bunkó vagy.

Rászorít a csuklómra, amint kilépnék az autóból.

– Megmondtam, velem így nem beszélsz. Nem a felebarátod vagyok, hanem a kiképződ.

Rám zúdul a düh.

– Mi van, féltékeny vagy, mert Anja velem van, és nem veled?

Hallom, hogy csikorog a foga.

– Bolond vagy, ha azt hiszed, nekem a dugáson kívül jelentetek bármit is.

– Az szép. Ezt meséld be annak, aki nem látta, hogyan néztél előbb Anjára, az én szerelmemre! – hangsúlyozom, kutatva a reakcióját.

– Pofa be. – Lehunyja a szemét. – Vagy rovást kapsz.

– Hűha, megijedtem.

– Egy húzásod van, Roy, és repülsz. Tanulj tiszteletet!

– Tiszteletteljes vagyok. Áú, ez fáj... – rángatom a kezem, de csak nem akar kiszabadulni Dalton erőteljes szorításából. Rongybabaként csüng a markában.

– Nem vagy az. Pofátlan vagy, csodálkozol, hogy senki nem tud elviselni?

Hát, ez nem esik jól. A lejátszódó képsorokat a lelkem a testemtől elválva figyeli. Dr. Strange asztrális kivetülést hajt végre rajtam. Se beszélni, se mozdulni nem tudok. A szívem dinamizmusa csekély statikus tüm-tüm váltja fel, és mintha egy szakadék mélyére zuhannék. Fáj, fizikai fájdalmat érzek a szívemben. Töviskoszorú tekeredik rá, pumpálásnál egy-egy tüske beleáll a szívizmomba, majd beljebb hatol.

Előre meredek a szélvédőn túlra, a régi téglaépületek között a nap átverekedi magát, így minden rondább repedés látszik a falakon.

Repedések, mint az én szívemen. Hosszúak, vastagok, örökre ott maradóak, ha senki nem tömi be őket glettel, mert minek, ha már úgy is javíthatatlanok, és arra várnak, hogy lebontsák őket?

Még egy mély és maradandó vágás, amit Dalton éles kardként szúrt belém.

Kivégzett.

Elvérzek.

A banda graffiti az elhagyatott gyárépület falán ezt hirdeti: a fiatalok ötvenszázaléka pozitívan tekint a jövőre, a maradék ötvennek pedig nem telik drogokra. Milyen igaz. A gyár nem működik, mégis a hatalmasra nyújtózkodó kéményéből fekete füst simul bele a szmogos levegőbe. A lengyel konzulátus épületére erősített lengyel és amerikai zászlóba belekap a szél, meglebegteti azokat, vad táncot lejtenek. Valaha így táncolt az én szívem is, amikor minden rendben volt velem. Igaza van Daltonnak, még ha fáj is. Senki nem tud elviselni, mert ilyen a természetem. És mi ebben olyan nagy dolog? Hogy nem érzékelem, hogy a viselkedésem nem elfogadható. Az alexitímia egyik mellékhatása. Ránézek Daltonra. Falfehér, kinyitja a száját, de hang nem jön ki a torkán. Szaltókat hány a gyomrom, miközben azon gondolkodok, miért nem találta fel a tudomány az időgépeket. Akkor olyan könnyű lenne meg nem történtté tenni.

– A W Jefferson körúton vagyunk – lépek ki az autóból. Fél szemmel látom, Dalton sóhajtva megcsóválja a fejét.

A keskeny járdán gyalogolok, a felhőkarcolókra nézek, azon túl van a gazdagok élete. Ahol én vagyok, Detroit másik része a nyomornegyed az évek során egyre romlott. Naponta hallani banda leszámolásokról, itt az utcák általában üresek, senki nem mer nappal sem az utcára jönni. Este mindenki hat retesszel elzárt ajtaját bezárja, a függönyt behúzza, az éjjeli szekrényben fegyverrel várják az esetleges betörést. Egy mellékutcába fordulunk. Itt-ott hajléktalanok dolgai; paplanok, halózsákok, ruhák beledobva a sárba. Gyűlölöm a hajléktalanokat... A másik oldalon illegálisan gumiabroncsok egymásra borítva. Szólni akarok Daltonnak, hogy jelentenünk kéne, de mielőtt böföghetnék akármit, már el is intézi a rádión. Pocsolyákban pang a víz, húgy szag van. Összegraffitizett konténerek felborogatva hevernek a mocskos járdán. Döglött patkányt kell átlépnem. A távolban egy macska nyivákol. A nap nem jut be ide, ez a hely a fényt is elűzi innen.

Sötét, koszos, láthatatlan veszélyektől csöpögő hely ez.

A fekáliával összekent utcajelző táblára pillantok.

– A Jacoby sikátorban vagyunk.

– Olvasni én is tudok, magold csak – mordul rám Dalton.

Jacoby sikátor.

Sikátor.

Detroit legveszélyesebb sikátora.

Ezen túl egy aszfaltozott kosárlabdapálya van, amit egy kapuval zártak el. Anja mellette kocog reggelenként. Mindig mondja, hogy fura alakok járnak arra, akivel éjszaka nem akar összefutni. Igaz, kerítés választja el a járdát és a pályát, mégis úgy érzi, kerítés ide vagy oda, ők azonnal előtte teremnének. Detroittal az a baj, hogy este senki nem akart senkivel összefutni. Átkozott a város. Egy fertő, amit az ördög sózott az emberiségre.

– Miért hoztál ide? – suttogom, mintha attól félnék, ezzel felriasztom a holtakat.

– Szokd Detroit lépfenéjét – lassít az autóval.

A legenda szerint harminc évvel ezelőtt meggyilkoltak itt egy feketékből álló bandát, szellemük minden este itt jár körbe, és taszítja innen az embereket. A tetteseket sosem kapták el. De ez csak egy rémtörténet a sok közül, ami Detroit bűnös jelleméről mesél. Az igazság elveszett a mesékben. 

Dalton az autóval lemarad előttem, így nyugodtan sétálhatok életem egyik legborzasztóbb látványához. Megtorpanok. Lábam kocsonyaként reszket. Egy hulladékgyűjtő konténerből fekete kéz áll ki, ujjai hegyén végigcsöpög a sűrű vér, kisebb tócsát hagyva a járdaburkolaton.

– Lehetséges holttest. – Előrántom a fegyverem, és megközelítem a konténert.

Dalton becsapja az autó ajtaját.

Fülembe zubog a vérem, nyugalmat akar, az adrenalinból most nem kér. Egy kiálló fémvázra állok, hogy be tudjak nézni a konténerbe. Azt hittem, mindent láttam a kriminalisztikai órákon.

Ez a látvány azonban mindet felülmúlta. Egy húsz év körüli fekete férfi holtan fekszik a lomokom. Üveges tekintete befelé fordul, kicsavarodott teste.  Fél arca teljesen eldeformálódott a valószínűleg tompa tárggyal okozott ütések miatt. Orra teljesen felnyílt, koponyája bal oldalán az agyvelője kifolyt a nyakára.

Az elemlámpámmal a konténer belsejét megvilágítom.

Ha a test nem, a vérével felkent mondat hányingert kelt bennem.

– Jeffrey egy isten – olvassa fel hangosan Dalton a mondatot. – Kurva életbe! – csap a konténer peremére. – Újra kezdődik – szorítja a tarkójára a két kezét. – Ami öt évvel ezelőtt félbe maradt, az most újra megtörténik.

Leugrok a konténerről, és szembe fordulok Daltonnal.

A szeme teljesen fénytelen, az egyik haragot, a másik ijedtséget ont magából: a kék kiszáradt óceán, a zöld elégett pagony. Sötétség gyűlik a szemébe, zivatarfelhők köszöntek be, de közeledő zápor sem az óceánt nem töltheti fel pezsgő vízzel, sem a pagonyban nem virágozhatnak ki az elhintett magok. Mintha az a pár év boldogsága egyetlen hulla kifacsarta volna Daltonból. Sajog érte a szívem. Talán a sokktól remeg annyira a lába, hogy le kell ülnie a földre.

Nincs kedvem lelki támaszt nyújtani nyomorult helyzetében, de a legtöbb alexitímiással ellentétben belém szorult annyi empátia, hogy ott legyek neki. Letérdelek mögé, vállát erőteljesen gyúrom, a bunkó pöcse még egy csókot is kap a tarkójára. Kapkodja a levegőt, arcát a felhúzott lábai közé próbálja eltűntetni.

– Dal... – A fülébe súgok, hátha gyorsabban elér a tudatáig. – Itt vagyok.

Megfogja a csuklóm, amit még az előbb fájdalmasan szorított, és megpuszilja többször is.

– És nem kellene – inog meg a hangja. – Ne haragudj, Liv! El ne hidd, amit mondtam. Te vagy az egyetlen lány, akiben csak a jót látom.

– Nem baj, nem vettem zokon. – Hazug vagyok. – Mi kezdődik újra? – bökök a konténerre.

Dalton sóhajt, és a napba néz. Repeszként csillan meg a szemöldöke felett a régi hege. Hunyorít, de nem kapja el a szemét a tüzes gömbről, mintha ezzel is kínozni akarná magát.

– Az Enigma klán. – Talpát lecsapja a flaszterre, és egy nedves cigicsikket morzsol vele. A szén útját a tekintetével követve folytatja a magyarázatot. – Egy banda, ami szentül hiszi, a feketéknek nem szabad élnie. Van egy vezetőjük, fogalmunk sincs, ki, de már negyven éve is működtek. Amikor Dahmerről kiderült, mit tett, vele kezdtek el szimpatizálni. Néha ugyanazt csinálták az áldozatokkal, mint ő. Rengeteg emberük van, hiába fogtunk el többet is, nem fedték fel soha a vezérük nevét.

– Miért?

– Félnek tőle. Addig nem léphetsz be a klánba, míg a vezetőjük meg nem bizonyosodott arról, van egy zálogod. Jelen esetben ez az ember az, akit nagyon szeretsz. Ha balul sül el a gyilkosság, amit elkövetnek a feketék ellen, akkor van még egy próbálkozásod. Ha nem megy, a zálogod meghal. Ha beszélni mersz a rendősrégnek, szintén. Ezért tud ilyen „hatékonyan" működni a hálózat.

– Ez gusztustalan.

– Huszonöt évvel ezelőtt betörtek egy iskolába, és tüzet nyitottak a bent lévő fekete diákokra. Négyen megsérültek, egy tizennégy éves lányt agyon lőttek. Kanadában történt.

– Úristen... Elvetemültek.

– Nyomoztam utánuk, de öt évvel ezelőtt egyszer csak eltűntek, mintha nem is léteztek volna harmincöt évig, abban az öt éveben egy rohadt ügy nem volt, ami őket gyanúsította volna.

Felállok, és visszamegyek a konténerhez. A zsebemből kihámozott gumikesztyűt felhúzva a test mellett tolom félre a hulladékokat. A gumikesztyűre ráenyved ennek az ártatlan embernek a vére. Mintha a kék óceánon egy letépett rózsa sodródna.

Egy megsárgult újság akad a kezeim közé. Szélét vérrel pecsételte a bűn, a betűk elmosódtak rajta. 1977-es újság.

– Csak azt tudnám, miért most tértek vissza – morgolódik tovább Dalton.

– Én tudom! – lebegtetem meg az újságot ügyelve arra, hogy a rajta elterülő vér ne fröcsögjön sehova. – James Earl Ray neve mond valamit?

Dalton elém lép, és megnézi a lapot.

– Nem sokat.

– Ő ölte meg Martin Luther Kinget. Egyszer elszökött a börtönből, ha jól olvasom az újságon. 1977. június 10-én. – Visszafojtott lélegzettel várom Dalton reakcióját.

– Június 10-e van.

– A válaszod arra, hogy miért most tértek vissza. De miért öt év után?

– Vártak valamire – veti fel.

– Vagy valakire.

***

Becsapom az ajtót, amikor hazaérkezem. Kimerültem, egész nap azon a gonosz helyen voltam, és figyeltem, ahogy Dalton teszi a dolgát. Nyomozónak lenni olyan unalmas. Mindig mondogatták az akadémián, majd választanunk kell egy szakirányt, de engem a nyomozás sosem vonzott; nincs benne akció, beépített zsernyák meg a bátyám hírnevéből kifolyólag nem lehetek.

Sóhajtozva lépek be a konyhába.

– Szerintem Dalton nem jön át, megviselte a mai nap – mosolygok Anjára, aki ahogy szokott, vacsorával vár. Adok egy csókot a szájára, majd hátulról átölelve figyelem, miket tesz a serpenyőbe.

– Szerintem Olivia meg egyszerűen vak – hangzik Dalton mély tónusa a hátam mögül.

Megperdülök, a legszélső kanapén ül keresztbevetett lábakkal, kezében egy üveg sörrel. Annyira szexi!

– Szia! – Majd' kicsattanok a boldogságtól. Úgy pattogok egyik lábamról a másikra, mintha éppen kilőni készülnének.

A nappaliba csattogok a fedetlen lábammal, és leülök a tévével szembeni kanapéra.

Prüszkölve mutatok be a tévének, mert éppen a drága bátyám ad interjút. Detroit meccs lesz a Boston ellen. Kiráz a hideg, pedig már nem kell mitől aggódnom. Jamie régen visszavonult, a médiában sem hallani róla.

Dalton átteszi a székhelyét hozzám, és átkarolja a vállam. A mellkasába bújok, mint egy kisgyerek, akinek szüksége van az érintésre. 

– Jól vagy? – kérdezem, amíg elveszem a sörét, és beleiszok. Két szemöldöke között egy-egy függőleges vonal mutatja, hogy nem tetszik neki, amit csinálok.

– Túlélem. – Visszaveszi a drága kincsét, és meghúzza. – A látvány nem volt sok?

– Nem rázott meg.

– Szólj, ha mégis.

Visszajött a törődő Dalton. Miért nem tud ilyen lenni szolgálat közben is?

– Ne haragudj, amiket hozzád vágtam a kocsiban – ölelem át.

– Te ne haragudj rám – puszilja meg az arcom.

Anja is csatlakozik hozzánk, a kezünkbe nyom egy tál ételt. Fogalmam sincs, mit, de a garnélát megismerem a levesben. Seperc alatt belapátolom, miközben nézem, ahogy a bátyám megtáltosodva száguld a pályán. Anja két lábán átlendítem az enyém, átkarolva a nyakát hol a meccsre, hol a bujkáló mosolyára figyelek.

Annyira szeretem, jobban a világ összes boldogságánál, mert nekem ő az összes boldogság. Addig tudnám nézni tökéletesen megalkotott arcvonásait, amíg a szemem ki nem szárad. Még azon túl is. Addig, amíg a Nap az utolsó fénycsóváját is a földre küldi, és egész sötétségbe borul a föld. Ha megvakulnék, a szívemmel látnám, a bőrömön érezhetném a szerelmét. Azt mondta a rendőrségen, nem vágyik gyerekre. De hazudott, önzetlen hazugság volt, mert ő is szeret engem. Nem akarok neki fájdalmat okozni.

Talán meg kellene tennem az első lépést a szakítás felé?

Nem szeretném őt boldogtalannak látni, velem pedig csakis az lehetne. Ha én nem lépek, ő marad a verembe, amit én ástam neki a tudtunk kívül.

– Nem tudom, mit főztél, de isteni lett – szakítom meg a csendet, elűzve az igaz gondolataimat.

– Ha fogadnom kellene, valami afrodiziákumot – veti fel Dalton.

– Arra nincs szükség – nevet Anja. – Azok nélkül is elérem, hogy vágyakozz utánam. – Fehér fogsora megvillan.

– Milyen igaz! – somolyog Dalton.

Dalton egy félmosolyszerűséget küld felém, majd jobban mellém simul. A combomra vezeti a kezét. Hiányzott az érintése. Anja arcára csókolva sóhajtok.

Dalton ajkai a nyakamra akaszkodik, a hűvös nedvesség borként fedi be a nyakam, a vágy megrészegít. Anja és Dalton között elhajolva megnyitom az utat egymáshoz. Mindig megvolt hozzá a tehetségem, hogy tudjam, mikor kell abbahagyni az egyikkel, majd folytatni a másikkal, anélkül, hogy bárki is gyertyatartónak érezze magát.

Kecsesen simulnak össze az ajkaik, szempilláik álmosan esnek a szemgödrükbe. Ahogy szájuk egymásra fekszik, mintha az én csókom is lenne. Közösen birtokolunk minden egyes percet. Dalton érzése az enyém is, Anja érintése szintén. Előbbi keze utat tört a nadrágom gombjához, és kifűzi a lyukból. Megelégedetten tolom odébb Anját, és ülök bele Dalton ölébe. Anját is szeretném érinteni, hiszen egy hónapja nem volt köztünk semmi szexualitás. Daltont azonban két éve nem érinthettem így, rá jobban szükségem van, mert nem tudtam, mikor hátrál meg megint. Anja mindig itt van, Dalton költöző madarat játszik.

– Dalton... – suttogom a szájától nagyjából egy tenyérnyi távolságra. A lelkembe akarom gravírozni az arcának minden milliméterét. Szemét kinyitja, tele van fájdalommal. Adni akarok egy csókot a lelkének is, hogy tudja, én mindig itt leszek neki, hiába övezte titok az életét. Nem bízik meg bennem annyira, hogy megossza velem. Talán fél, hogy megijedek, és sosem lát viszont. Igazság szerint egy láthatatlan erő összeköt minket. – Hiányoztál! – Úgy borul az ajkára, mint ahogy a hajó teszi a végtelen óceán kiszámíthatatlan végtelenségébe.

– Te is nekem, Liv...

***

Sziasztok!

Hogy tetszett a mai rész?

És a legfontosabb kérdésem, így hogy Dalton kicsit közelebb került a történetben: Milyennek látjátok Daltont? Vajon tényleg igaza van Oliviának és féltékeny, mert ő van Anjával és nem Dalton?

Mit gondoltok, hogyan fog tovább folytatódni a történet?

Szép napot Nektek! <3