5. 

AKKOR 

Két évvel ezelőtt

Folyó.

Végtelenség.

Sodródik.

Benne egy test, mozdulatlanul ráfekszik a háborgó hullámokra. Keze némileg kapálózik, jégdarabok csüngenek róla. Futok, hogy elérjem, hogy ne eméssze fel az alaszkai hideg.

Utálom a vizet!

Éjszaka van, szakad a hó, ellepi a mögöttem hagyott lábnyomokat.

Zihálok, megcsúszok, és elesek. Felállni! A lábaim brutálisa égnek. Menni. Menni. Menni.

De a folyó is megy tovább, viszi a szívem másik felét.

Felállok, hó pereg le a kabátomról. Még csak nem is az enyém, hanem anyáé. Nem volt időm az enyémet felvenni, csak jöttem (futottam), hátha megmentem.

Túl nagy a sodrás, ő csak sodródik, teste egy sziklának csapódik. Ez fájhatott.

Kutyavonyítás hallatszódik mögülem, nem csak én vagyok itt.

Egy helikopter berregése és fénye világítja be az Ő testét. Istenem, már kék!

Hirtelen némaság.

Már senki sincs, csak én, aki fut, zihál, a kéz után kapkod.

De soha nem kapom el. Emlékszem, régen az ringatott.

A kéz a gazdájával együtt elsodródik, és örök sötétségre ítéli a szívem.

„Hiányozni fogsz, szeretlek!"

Nem! Nem halhatsz meg!

Ne hagyj itt!

Kicsi vagyok, és csak te vagy, aki úgy igazán megért.

De itt hagy.

Mindenki elhagy.

Olivia Royt senki sem szereti...

Nem vagyok szerethető.

Csak egy álom a sok hasonló közül. Már nem is kapkodom a levegőt, amikor felkelek, megszoktam. Mindig ugyanazt álmodom.

Gyönge simogatásra ébredek. Kinyitom a szemem. Dalton meztelen felsőtestével szembesülök. Vigyorogva süllyesztem a fejem a kulcscsontja gödrébe. Enyhe csókot adok a területre, majd a nyakára is kap egyet. Lila folt éktelenkedik a bőrén. Vagy én szívtam ki ennyire, vagy Anja. A hajába vezetem a kezem. A fényben annyira ragyog, mintha minden második tincsét olvasztott aranyba merítették volna. Porcelánbőrére ráesik a reggeli fény, ami az ablakon át cirógatja a bőrét. A kezem a hajából a szájára szökik, és az érdes, sebes száján végigsúrolom a kezem. Jólesően szuszog.

– Jó reggelt! – nyújtózkodom, remélve, meglátja a csupasz mellemet. – Maradtál! – esik le.

Hátranyúlok, hátha Anja is az ágyban van még, de az ágyának térfele jéghideg. Rég nem lehet itt.

– Anja elment dolgozni – ropogtatja meg a nyakát.

Kiráz a hideg a hangtól.

– Még nem feleltél, miért maradtál – puhatolózok tovább.

Fészkelődik az ágyban, úgy pozícionál bennünket, hogy a lehető legtöbb helyen érintkezzünk.

– Kényelmesek voltatok – rántja meg hanyag odavetéssel a vállát.

Csak hümmögök. Az éjszaka jár a fejemben. A tegnapi volt a második alkalom, hogy megint hármasban toltunk egy menetet... vagyis inkább kettőt. Anjával a közeli bevásárlóközpontban futottunk össze Daltonnal, és áthívtuk magunkhoz. Nem volt piálás, csak megnéztük a Detroit meccsét, aztán az ágy következett. Dalton olyan finoman, de határozottan bánt velem, hogy nem volt kérdés, az a Dalton, akit először láttam, nem az igazi volt.

– Liv – ejti ki lágyan a nevem összes hangját. – Még nem kértem bocsánatot az első alkalom miatt. Sajnálom és bocsánat!

Megpuszilom az arcát.

– Semmi baj.

– De – sóhajt. – Azt hittem, újraéled azt, amikor megerőszakoltak.

– Azt sosem fogom. Annyira rosszul nem bántál velem, mint akkor az a pasi.

– Mármint a megbénult Alex Ward, akit a bátyád tett azzá?

A vérem megfagy a név hallatán. Egy a paplanból kilógó cérnát felcsavarok az ujjamra, és jó erősen meghúzom, hátha a reggeli rémálom véget ér. Húsomba fúródik a fonal, de a rémálom erősebb lesz.

Nem igaz, hogy Dalton tudja!

A szívem valószínűleg az utolsó taktusait járja, mert ha kiderül, a bátyám mit tett, én a legfájdalmasabb kínzásoknak is alávetem magam, csak hogy ne lássam, Declan karrierje tönkremegy.

– Liv – Feltérdel az ágyon, és az arcomat két jókora tenyere közé fogja. – Ne félj, tartom a szám.

– Ne legyen baja belőle a bátyámnak! – könyörgök. – Ő nem akarta, Alex rosszul esett...

Mielőtt folytatnám az igazság feltárását, a számra préseli a tenyerét.

– Csitt, már! – somolyog. – Nem érdekel, hogy bénult meg. A bátyád jól tette.

Kipislogom a könnyeket a szememből.

– Zsaruként hogy mondhatsz ilyet? – hajolok fölé.

Ő még mélyebbre nyomja a párnába a fejét.

Az állát dörzsöli.

– Jó zsaru is lehet hm... korrupt – találja meg a megfelelő szót.

– Korrupt vagy? – nézek nagyokat.

– Talán. Na, ne hidd azt, hogy a pénzért teszem. Sosem zsebeltem be lóvét, azért, mert hallgattam.

– Ezt nem értem.

– Sok rendőr egészen racionális elvet vall, mint a Középkorban: Szemet szemért...

– Fogat fogért – szúrom közbe.

Bólint.

– A legtöbb esetben nem ehhez kötjük magunkat, de van az a pont, ahol a törvények túl lazák, hogy szó nélkül elmenjünk mellettük. Kegyetlen világot élünk. Néha a kezünkbe kell venni az irányítást.

– Milyen az, amikor a rendőrség veszi a kezükbe a dolgokat?

Dalton a mellemre mered, majd a tekintete megtalálja a biztonságot jelentő szemem.

– Törvénytelen – zárja le röviden.

A kezébe kulcsolom az enyém.

Annyi kérdésem lenne, de nyugtalannak látszik. Szívesen megkérdezném, ölt-e már, és ha igen, milyen érzés. Rendőrnek készülök, érdekelnek ezek a dolgok. Milyen szaga van a hullának? Állítólag semmihez sem hasonlítható. De kell lennie egy kapcsolódási pontnak más szagok között. Vannak szakemberek, akik úgy tartják, a rohadó hús, gyümölcs aláfestéssel. Milyen gáz lehet, ha a kedvenc gyümölcsöd illatát érzed egy holttesten?

Nem akarok Daltonnal ilyen mély témákba beleásni. Másodjára találkoztunk, ez majd ráért akkor, ha tényleg megvalósítom a rögtönzött álmom.

A kezére vezetem a tekintetem. Középső ujján a fehér gyűrűje megcsillan a fényben, némi gyöngyházfényt vetítve rá. Enyhén nagy az ujjára, valószínűleg hüvelykujjra gyártották a műanyagból fabrikált ékszert.

– Ez szimbolizál valamit? – emelem meg kissé a kezét, és a mutatóujjammal megsimítom az ékszert.

Némileg vacillál a válasszal.

– A romantikus orientációm.

Fura érzelem hasít keresztül rajtam. Az agyam lüktet a koponyacsontomban.

– Dalton West irányultsága mégis mi?

– Aromantikus – feleli, és mivel a mellkasán fekszek, érzem, hogy visszatartja a következő levegővételét.

Csücsörített ajakkal mézek rá.

– Az olyan, mint az aszexuális?

Felnevet.

Könnyed krém, amit a bőrömbe akarok dörzsölni, hogy örökre velem maradjon. Akkor nemcsak a lelkem, de a testem is ragyoghatna tőle.

– Nem egészen. Vannak aromantikus aszexuálisok, de én nem tartom magam annak. Az aromantikának vannak spektrumai – magyarázza.

– És te ezen a spektrumon hol helyezkedsz el?

– Még nem tudom. A szexre vágyok, de... szerelmet nem, vagy csak részlegesen érzek.

– Nem tudsz szerelmes lenni? – biggyesztem le az ajkam. Csupán sajnálom. Borzasztó érzés lehet úgy élni, hogy valaki nem érzi a szerelem érzését.

– Hát, én eddig nem voltam szerelmes. De tudunk szeretni, csak másképp épül fel.

– Szóval szex közben mit érzel?

– A vágy megvan, meg jó érzés, de... a szerelem érzései nincsenek meg. – Rám néz. – Meg... bántottalak?

– Dehogy! – rázom meg a fejem, lehetőleg annyira erőteljesen, hogy a kezdetleges döbbentség az agykérgeim között kihulljon. – Csak dugunk néha hárman, mi sem érzünk irántad többet, mint vágy.

– Ennek örülök, vagy mi. – Kifújja a levegőjét.

Csendben marad, én pedig utálom hallgatni a semmit.

– Nekem sem kellene szerelmesnek lennem – vallom be nehezen. – Alexitímiás vagyok. – Mivel ebből maximum az Alex szót fogja fel, ezért inkább tovább mesélek. – Érzelmi analfabéta. Nem tudom kifejezni az érzéseimet, csak párat, és az emberekét sem nagyon látom át. Pszichológushoz járok vele. A mimikáimat már egészen szépen helyre rakta ez a tizenöt év és az emberek mozdulataiból is képes vagyok sok mindent kiolvasni, de egy csomó érzelem, amit én mellékérzelmeknek nevezek, nem megy. Meglepődni például nagyon ritkán lepődök meg úgy, hogy annak tényleg a meglepettség jelei látszódjanak rajtam. Általában, ha ilyen érzelmem van, dühös leszek. Nagyon sok érzelmet dühvel vagy félelemmel helyettesítek. Másodlagos alexitímiám van egy gyerekkori trauma miatt. Enyhébbek a tüneteim, nem a világ vége, de kurvára idegesítő, amikor majd' kipukkadsz az erőlködéstől, hogy kifejezd az érzésed, de csak a düh vagy a félelem jön. Egyébként milyen ironikus, nem? Alexitímiám van és egy Alex nevű barom erőszakolt meg.

A gyűrűjét forgatja, neki préseli a bőrének, a horzsolások hatására gyorsan kipirosodik. Makrónyi sebhelyek jelennek meg a bőrén.

Fura az az érzelem, amit érez. Nem találkoztam ilyennel. Ha mégis, akkor csak most engedte az agyam, hogy befogadjam.

– Most mit érzel?

– Szorongok.

– Az milyen? Úgy értem... akkor így dörzsölni szoktátok a bőrötöket?

– Mindenki másképp reagál rá. Valaki a lábával dobol, a körmét rágja vagy az ajkát. De van, hogy a fogadat csikorgatod, valamit markolsz. Sokféleképpen ki lehet fejezni. És ha hosszabb ideig tart, akkor az már inkább pszichológiai probléma.

– Szerinted szorongtam már? Szoktam ilyeneket csinálni, de akkor düh van bennem.

– Mindenki szokott szorongani. A nyugtalanság érzése mindenkiben fellelhető.

Összeráncolom a szemöldököm.

– Mi a különbség az érzelem és az érzés között?

– Az érzés az érzelem szubjektív élménye – feleli.

Felhorkantva csúszok az arca felé.

– Declannel milyen rokonságban állsz? Semmit nem értettem ebből. Úgy magyarázd el nekem, mint egy hatévesnek, ne úgy, mint ahogy a lexikonban le van írva.

– Ó! – Életlen mosoly szánkózik a szája bal peremére. A bal mellemre fekteti a tenyerét. A forró keze egészen fura; lebegő érzést vált ki a hasam alsó harmadában. – Itt érzed az érzelmeket. – Ezután a homlokom közepére bök. – Az agyad kapcsolja hozzá az érzéseket. Ahol érzelem van, ott van érzés is.

Úgy érezem, most készen állok hallgatni ezeket. A pszichológusnál nem ment, Declantől is felment bennem a pumpa, pedig csak segíteni akartak. Dalton viszont annyira gyengéden magyaráz, hogy segíthet.

– Nem érzem a... szégyent, bár ezt néha ki tudom fejezni, de fiziológiai reakciót kapcsolni hozzá már egész nehéz. Büszke és elégedett sem tudok lenni, meglepődni sem tudok. Undor, hááát, akkor inkább dühös vagyok és félek.

– Büszke vagy, ha örömteli, néha üdítő érzelem kerít hatalmába, és úgy érzed, szuper volt, amit csináltál. Fiziológia reakció hozzá a mosoly, nevetés, néha örömkönnyek, felemelt áll, csípőre tett kéz.

– Lehettem büszke, amikor elsőnek meg mertem csókolni Anját?

– Persze. Az elégedettség ehhez az érzelemhez szorosan kapcsolódik. Folytassam valamelyik más érzelemmel?

Nagyon akarom, de az a szorongás vagy, mi, amiről Dalton előbb beszélt, lehet, a hatalmába kerít, mert a combomat markolászom. Megingatom a fejem.

– Olyan jól magyarázol! Tanultad valahol?

Az alsó ajkát végigvezeti a felsőn. Megdörzsöli a szemöldöke felett futó régi heget. Egy észrevétlen grimasz kíséretében felül az ágyon, magára rángatva az ágyneműből félig kibukó paplant.

– A társam sok évig túsztárgyaló volt. Tőle tanultam. – Az órájára néz. – Lassan indulnom kell, Liv. Esti műszakom lesz.

Az ágyból kikelni azonban nem akar. A teste köré csavarja a paplant, még a párnát is megigazítja, hogy a háta ne az ágy hideg támlájának essen.

– Reggelizz velem – ajánlom fel. Utálom, hogy érződik a hangomban a könyörgés.

Szemét rám emeli, haja függönyként esik arra, ami annyira zavar, hogy muszáj elsöpörnöm az útból. Az a szem a Béke szigete. Mandula alakjával szikrázik, miközben óvatosan biccent.

Felöltözik, próbálok úgy tenni, mintha nem vennék tudomást a farkáról, ám félszemmel azért csak-csal odasandítok.

Befelé fordul a szeme, amikor visszaül az ágyra.

Beharapom az ajkam, visszafojtva a nevetést.

– Anja kivégezte a feneked tegnap? Huh, tudni fogod riszálni a feszes fenekedet a bűnözők után, vagy olyan pálcával kell majd csapkodni, hogy iramodj meg, mint a versenylovaknál? – emelgetem a szemöldököm.

Összeszűkült szemekkel vizslat. Másodpercekig aztán csak méreget. Egy hirtelen mozdulatból rám veti magát, és az összes ujját bevetve a legrosszabb pontokon csikiz. 

Felsikkantok.

Kapálózok, mint egy felborult poloska, de csak nem hagy nyugton; a csuklómra enyhén rányomja a kezét, és a fejem felé igazítja. A számra hajol, de nem csókol meg, és ez mérhetetlen hiányt ébreszt bennem.

– Figyelj ide, te banya. – Egyik kezével lerántja rólam a paplant, majd újra fogságra ítéli a kezem. Dalton kezében az enyém Stockholm-szindrómát okoz. – Csukd be a szád, vagy betömöm.

– Kíváncsivá tettél – csípkelődök tovább. – Mivel?

Provokálom. Feszegetem kettőnk határát, és aki jobban tartja magát, az ő. Az állkapocs-csontomra ad egy csókot. Szemével keresi, vajon ez több volt-e, mint annak kellett volna lennie. Fogalmam sincs. Tisztelem annyira Anját, hogy ne kavarjak Daltonnal, amikor ő nincs itt. De a picsába is, vágyok rá.

Kidomborítom a mellkasom a tudatára adva, hogy akarom őt.

A feje ismert útvonalon csúszik le a mellemre, ott megcsókol. Testem minden idegvégződése bizsereg az izgalomtól. Felmorajlik bennem valamilyen meghatározatlan érzelem. Kényelmetlen, de közben eszem ágában sincs leállni. Szerencsémre neki igen.

– Tegyük el az egymás iránt érzett vágyunkat arra az alkalomra, ha Anja is itt lesz. – Az ágy mellé nyúl, és felszedi a tegnap rólam lerángatott ruhámat. Igen, azt hiszem, pontosan Dalton kijelentésétől nem kényelmes a helyzet: nincs itt Anja. Hiányzik, nem tudom úgy élvezni, ha ő nincs itt.

Dalton felöltöztet, azért azt már nem tudja megállni, hogy amíg az alsómat húzza rám, ne leheljen egy apró csókot a sárkány tetoválásra.

– Szeretsz velünk lenni? – kérdezem, amikor a melltartóm kapcsát fűzi egymásba.

Anja nevében is kérdezem. Láttam, mennyire szenvedélyesen néz Dalton szemébe szex közben. Nem vagyok féltékeny – voltaképpen nem is tudok az lenni. De ha tudnék, sem lennék. Dalton valamit ad Anjának, amit én nem. Dalton pedig nekem ad valamit, amit Anja sosem mert: az intenzívebb szeretkezést.

– Jó veletek – puszilja meg a vállam. A kibaszott libabőr lebuktat. Az érzéseim a saját Júdásaim. Ilyenkor bezzeg jönnek, mint hiénák a döghúsra.

– Ez egy daltonos igen arra, hogy ismételjük meg máskor is? – nevetem.

– Mondjuk – ejt meg egy mosolyt.

Félhold alakú gödröcskék a szája két perifériáján most először bukkannak elő, mintha egészen az első alkalomtól erre a kérdésre várt volna. Szívem felgyorsult taktusa vonat egy rozoga pályán. Nincs fék, ami megállíthatna, hogy a szívem így jelezze, mennyire jóképű ez a férfi.

Megrázom a fejem, mert túl sokáig legeltetem a szemem Daltonon.

– Mit akarsz kajálni? – Kérdésemmel együtt felállok, és figyelmen kívül hagyom a lüktetést a vállamnál, amit Dalton előző csókja vert belém.

– Legyen magas protein tartalma.

– Ó, remek, még egy edzőtermi patkány, akivel dugok. Ehetek megint tojást reggelire... – prüszkölöm.

– Ne nyávogj. Ehetsz mást is.

– Nyávog a nénikéd! – intek be.

Fintor torzítja el tökéletes arcvonásait.

– Az meg is dögölhet – morogja, miközben egy papucsba belebújva kicsoszog a konyhába.

A konyhába utána menve értetlenkedve kérdezek vissza.

– Nem szereted?

– Nem. Tönkretette az unokabátyám. – Arcvonásai olyan élessé válnak, hogy én is elszégyellem magam, pedig rám nem haragszik.

Megdermed a levegő.

Keze ökölbe szorul, erezete majd' átszúrja a húsát a kézfején.

Egész reggeli alatt visszahúzódóbb, rövid válaszokat ad a kérdéseimre. A reggelit is gyorsan lapátolja be, aztán egy félváron odavetett köszönéssel fel is szívódik. Követem a szememmel, amíg idegesen keresi a kardigánját, majd a bakancsát sután felhúzza. Az ajtó hangosan csapódik mögötte.

Felsóhajtok.

Enyhén különös a viselkedése, de legalább jól dug.

 ***

Sziasztok! 

Mit gondoltok Dalton romantikus irányultáságáról? Vajon ez gátat szab Ollie és közte? 

Megjegyzés: innentől kezdve fog beindulni a történet, a jövő hét utáni szombaton pedig hááááááát... majd meglátjátok, érdemes lesz elolvasni. <3 

Szép napot Nektek!