Ahogy a képekkel teleragasztott tükörben nézem magam a szekrény ajtajában, és az újonc nyakkendőmet kötöm, akaratlanul is megremeg a kezem, amint hurkot fonok rá. Sok idő elteltével először léphetem át a rendőrség ajtaját, és először ragadhatom meg a fegyverem, hogy majd a rendőrségen a tokjába kattintsam.

Megpróbálok egyáltalán nem tudomást szerezni a kintről beszűrődő zajokról, hiszen Anja és Dalton is itt van a lakásomban, éppen Josh-sal tárgyalnak, talán valami kurva fontos dologról, mert egyik másik hangtónus magasabbra emelkedik; erőt stimulálva.

Azt hiszem, két héttel ezelőtt végleg rájöttem, hogy a triplarandi nem megoldás az én családomban. A vacsora úgy-ahogy jól sikerült, senki torkába nem repült kés, de a hangulat olyan fagyos volt, mintha Fairbanks tavánál vacsoráztunk volna, miközben nézzük a jégen megcsillanó hold lusta táncát. Ehelyett csak az egymás arcára ülő és el nem tűnő undort csodálhattuk, ami randira nem éppen hat boldogítóan.

– Túl tökéletes lesz az a nyakkendő, Livie – hallom meg Josh hangját az ajtóból.

– Mindennek tökéletesnek kell lennie – igazítok még egy aprót a nyakkendőn. – Különben kijön az OCD-m, és dühöngő házi sárkány leszek!

– Már amúgy is az vagy... – köhögi el a mondat végét.

A képébe dobom a pólót, amiben aludtam.

– Hát, ha nagyon elkényezteted Nate-et, továbbra is az leszek!

– Nem is kényeztetem el! – ellenkezik hevesen.

– Dehogynem! Amikor sír, mindig azonnal felveszed, pedig nem szabad.

– Mi van, ha fáj valamije?

– Nem fáj semmije; hisztizik. Emlékszel, amikor tegnap elsétáltunk a park előtt, és sírni kezdett és te pedig elvitted a parkba? Na, pontosan ezért kezdett bőgni, mert tudta, hogy megesik rajta a szíved. Manipulál a saját gyereked – nevetem el magam.

Összeszűkül a szemöldöke, aztán rám nézve ő is elneveti magát.

– Baszki, átvert a szemtelen!

– Át bizony! És még hányszor át fog az évek alatt, majd jön a tinikor, amikor azt fogja mondani, egy barátjához megy, miközben valószínűleg éppen egy lányhoz tart majd, de át fog verni akkor, amikor azt hazudja majd, megcsinálta a háziját, miközben azt sem tudja, mi volt a feladat.

Elkomolyodik. Két kezét egymásba fonja, a becsukott ajtónak dől.

– Mi van? – Hangom csobog az ijedségtől, beszűkült látásommal Josh merev testét fixírozom. – Josh, csak vicceltem! Jó ember lesz Nate-ből!

Bánatosan leint.

– Szakítok veled.

Tessék!?

A kijelentése olyan mélyről hoz fel belőlem valamiféle megmagyarázhatatlan érzelmet, hogy úgy érzem, az összes szervem kiszakad vele együtt. A szívem mintha egy pillanatra félre dobbanna, egyenesen megütné a bordám egyik csontját; belenyilal, mintha ki akarná szedni Josh emlékét abból a kis szervből.

A lábam a földhöz ragadt, legszívesebben a padlóba süllyednék, eggyé válnék a réseiben felgyülemlett porral.

Ezt most miért kellett?

Olyan jól megvagyunk. Boldogan és kiegyensúlyozottan. Egy veszekedésünk sem volt még, vitatkozni is csak azon vitatkoztunk, hova vigyük Nate-et. Tökéletesen ment közöttünk minden!

– Én... – Még azt sem tudom kinyögni, hogy kérlek. Tátott szájjal bámulom Josh-t, nézem a száját, hátha megkímél, és bejelenti, meggondolta magát.

De nem.

Túl határozottan nézi az alakomat – biztos vagyok benne, hogy régen megfordult a fejében, hogy meg fogja szüntetni a közöttünk lévő kapcsolatot.

– Erről beszéltetek kint? – Elindulok az ajtó felé, de Josh nem mozdul onnan.

– Igazából... Én beszéltem, a srácok meghallgattak, vagyis... próbáltak erről lebeszélni, mert hogy ne törjelek össze jobban, de muszáj vagyok.

– Josh... miért? – A könnyeimnek szabad utat engedek az arcom kiszáradt zugaiba.

– Mert ha ezt folytatjuk, tönkre foglak tenni. Őszinte leszek veled, Livie, mert tartozom neked: nem tudlak feltétel nélkül szeretni. Soha nem foglak tudni.

Megtörlöm az arcom.

– Megszültem neked Nate-et... erre azt mondod, nem tudsz engem feltétel nélkül szeretni?

– Igen, ezt. Hálás vagyok neked, hogy próbálsz segíteni, de nem fog menni ez a kapcsolat. Előbb vagy utóbb ki fog bukni, hogy feltételekhez kötötten szeretlek. És ezt nem akarom. Megérdemled a boldogságot, de mellettem ezt nem kaphatod meg.

– De Nate...

– Nem miattam szülted őt meg, hanem magad miatt, hogy megbocsásd, hogy Bloomot elvetetted. Félek, tarthatsz akármiféle buzdító beszédet, nem győzöl meg a döntésem ellentétéről. Szakítok veled, Olivia, és... – Lehunyja a szemét, megdörzsöli, nagyon szeretnék benne hinni, hogy a könnyeket dörzsöli ki, de túl elszánt, hogy ebben sokáig higgyek. – Elköltözök.

Hatalmasat nyelek.

– Elköltözöl? Hová?

– Messzire. Olyan messzire, ahová nem akarom, hogy eljussatok.

– Várj... – Leroskadok az ágyra, amikor realizálom, hogy döntése nemcsak rám hat, hanem a kisfiunkra is. – Elmész... és itt hagysz minket... örökre?

Megharapja a felső ajkát. Talán egy kiáltás akar kiszakadni belőle. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy Josh pár perccel ezelőtt tönkretette a családias képet, ami hónapok óta itt leng a fejünk felett, beburkolva, biztonságba helyezve minket.

– Tudom, hogy nehéz... – kezdi.

– Dehogy tudod! Josh, te képes vagy erre? Képes vagy soha többet nem látni a kisfiad? Vagy engem?

– Igen. – Amikor látja, a könnyeim megállíthatatlanul rácseppennek a kezemre, felém lép, leguggol elém, és a kezébe veszi a reszkető kézfejemet. – A pszichiáter szerint, sokat javultam, de sosem fogok tudni feltétel nélkül szeretni. Anyám sosem szeretett, ha szeretett is pár napig vagy óráig, azért volt, mert valamit tettem az érdekében, tehát feltételekhez kötötten szeretett, és nézd meg, mi lett belőlem. Ezt akarod Nate-nek?

Olyan kibaszott hirtelenül zúdul rám minden, hogy legszívesebben a képébe üvöltenék és kiütném, de mélyen legbelül, még ha most tagadom is, tudom, hogy igaza van, és csakis ő láthatja, hogyan éli meg az érzéseit.

Fáj a szívem, éget, felperzseli Josh helyét; pernye marad utána: a kezedbe tudod azt még venni, de nem lesz ugyanolyan, mint régen; sosem tudod majd teljesen összerakni.

– Josh...

A nevét ismételgetem, miközben lassan lehunyom a szemem, a fejem előre dől, egyenesen Josh vállára. Alig érzem, hogy megölel, csak vaskos ujjainak jelentéktelen érintését érzem, amik a gerincem vonalán futkároznak fel és alá, mint a hangyák, amik éppen morzsákat gyűjtenek a megélhetésük érdekében.

Soha többet nem fogom látni. Legalábbis addig biztosan nem, amíg Josh meg nem gondolja magát, és ismerve őt, ez nem mostanság lesz: ha valamit elhatároz, azt általában megtartja, és most lehet szó a kisfiáról, meg fogja tartani, mert úgy érzi, Nate akkor van biztonságban, ha nincs a közelében. És kit akarok áltatni? Nem biztos, hogy nincs igaza. Nem feltétlenül azért, mert Nate apját az élet személyiségzavarokkal tűzdelte meg, hanem azért, mert Josh múltját ismerve, hónapok, hetek, talán napok kérdése, hogy a sajtó tudomást szerezzen róla, és arról, Declan Roy húgának kapcsolata van Josh Brownnal.

Anyaként kell viselkednem. Meg kell adnom Nate-nek a legjobb életet, és Josh... nem a jó élet reménye, hanem a rosszé. Nehéz bevallani, mert ez a férfi az életem része, aki kötélként fogja össze a darabkáimat. De ha az kell, hogy elengedje azokat, hogy utána összetörve magamat rakjam össze, akkor állok elébe.

Most nem fogom megmenteni Josh-t.

Magamat és Nate-et viszont igen.

Mindketten megérdemeljük a boldogságot.

Josh emléke örökre velem fog maradni, de hagyom őt elmenni. Néha még azokat az embereket is el kell engedni, akiket nagyon szeretünk, mert ez a szeretet nem garantálja azt, hogy boldogok leszünk.

– Szeretlek! – suttogom. – Szeretünk Nate-el! Mindig szeretni fogunk...

Josh a kezébe veszi az arcomat, letörölgeti a könnyeimet.

– Soha ne mondd el neki, ki az apja, oké? – Megcsókolja a homlokom.

– Akkor mit mondjak? Brown az anyakönyvezett neve.

– Úgy ahogy alapvetően Daltonnak is – néz az ajtóra.

– Mondjam azt a kisfiamnak, hogy Dalton az apja? Dalton mit szólna hozzá?

– Megtiszteltetésnek érzi; beszéltem vele.

– De te vagy Nate apja – csóválom a fejem. – Ezt nem veheti el senki.

A szívemre támasztja a kezét, halovány mosoly bujkál az arcán.

– És senki sem fogja. Itt belül tudjuk, és csak ez számít.

– Mikor indulsz?

Felsóhajt.

– Minél előbb. Még ma.

– Josh! – Egyre hangosabban zokogok.

– Semmi baj. Jól leszek. Olyan boldog leszek, mert nem bánthatlak titeket. Soha nem fogok gúnyos megjegyzést tenni Nate-re, rád pedig sosem emelek kezet, és ez a legfontosabb, hogy olyan életet éljetek, amit mindig is szerettetek volna.

– Nem mondod el, hová mész? Újra Szingapúr?

– Messzebb.

– Itt hagysz... Tudod te, milyen nehéz gyerekkel pasizni? – humorizálom el. Nyilván semmi kedvem nem lesz még egy jó ideig pasit engedi a közelembe.

Az ajtó felé fordítja a fejemet.

– Ó, Olivia, vár kint rád két férfi is.

Megforgatom a szeme, amire aranyosan felkuncog.

– De jó, választhatok is? – morgom.

Hüvelyk-és mutató ujja közé csípi az állam, és felbiccenti.

– Éppen ezaz, Livie! Nem kell választanod!

– Á, szóval egyik nap Dalton dug, másik nap Anja? Király – húzom el a szám. – Melyik veszélyesebb rám nézve? Mind a kettőt összetörtem, melyik fog előbb végezni velem szex közben?

– Ha tippelnem kellene, akkor Dalton. De nem is így értettem. Szeretheted mindkettőt szerelemből. Ezzel semmi baj nincs.

– Nem vagyok beléjük szerelmes – tagadom.

– Tagadhatod – rántja meg a vállát. – Az Isten szerelmére, belém sosem voltál szerelmes, hálát éreztél, semmi többet.

– Mert te azt jobban tudod, mint én – horkantok.

– Olivia!

– Két emberbe nem lehetek szerelmes, Josh! – emelem fel a hangom. – Választanom kell, és sosem választottam jól. – Ez biztos fájt Josh-nak, de nem mutatja ki.

– Nem kell választanod – ismétli erélyesebben. Egyenesen belehasít a lelkembe ezzel a mély és őszinte nézésével. – Hallottál már a poliamoriáról?

– Poli...gámia?

– Nem. Az többnejűség, törvénytelen. Poliamoria. Ez többszerelműség. Amikor egyidejűleg kettőnél több emberrel vagy szerelmi kapcsolatban, ez lehet zárt és nyitott kapcsolat is.

– Nekem... végem...

Sejthettem volna, hogy ez áll ennek az egésznek a hátterében. Tinikoromban is úgy éreztem, nem tudok csak egy embert szeretni, mert túl sok bennem a szerelem, éppen ezért voltak hónapjaim, amikor két emberrel is jártam. Természetesen tudtak egymásról, ez közel sem volt megcsalás; elfogadták egymást.

– Miért lenne véged? – kérdez rá Josh óvatosan.

– Mert... ez nem normális. – Bámulok magam elé, feldolgozva, hogy egész életemben letagadtam saját magam elől saját magam érzéseit.

– Pedig normális. Csak nem hétköznapi. Beszélj velük, Livie, oké?

– Minek? – Kényszeredetten felnevetek, miközben könnyeim már nem azért potyognak, mert Josh szakít velem, hanem fogalmam sincs, hogyan fog normális kerékvágásban folyni az életem, miközben az egész életem kiskoromtól kezdve egy nagy hazugság volt!

Ha belemegyek ebbe a kapcsolatba, mégis hogyan működhetne? Amikor Nate nagyobb lesz, hogyan magyarázom meg neki, neki két apukája van és egy anyukája, nem váltak el a szülei, hanem mindhárman egy lakásban élnek, sőt egy ágyban alszanak. És ha már itt tartunk, mit fognak szólni hozzá az emberek? Nate barátai?

Lehet, hogy nekem életem legjobb döntése lenne, ha összejönnék mindkettővel, de most nem lehetek önző, gondolnom kell Nate jövőjére.

Josh megpuszilja az arcomat.

– Menj már! – noszogat.

– De... – Felnézek rá. Utoljára látni akarom a szemét. – Mi lesz a jövőnkkel? Hármunk jövőjével?

– Sosem volt jövőnk – jegyzi meg fanyarul, és az fáj a legjobban, hogy komolyan is gondolja. – Abban a pillanatban tudtuk, nem lesz, amikor Nate megszületett.

– Ne mondd ezt... – suttogom. – Boldogok lehettünk volna.

– Egy másik életben talán. Neked a jövőd kint van, érted? – mutat az ajtóra. – Kérlek – lágyul meg a hangja –, ne tedd nehezebbé.

Nyelek egy nagyot, megdörzsölöm a nyakamat, de csak azért sem pattan se le sem pedig fel az a golflabda, amit Josh a vallomásával és szakításával belém ütött.

Talán igaza van. Kint vár engem a jövőm, a sorsom, amit akár be is teljesíthetek. Csak kimegyek, beszélek velük, és életem legboldogabb éveim, évtizedei elé nézhetek. De vajon át tudom szakítani a gátat, ami bennem épült már kiskorom óta? Hiszen, ahogy Josh mondta, nem mindennapi kapcsolat lenne a miénk.

Lehet, nem is kell a gátat átszakítani... elég egy híd. Az a bizonyos híd!

Cora jut eszembe. Régebben, amikor még azzal a férfival volt együtt, aki most velem áll egy szobában, mindig az érdekelte, mit gondolnak mások, és meglett a következménye, még ha ő ebben egyáltalán nem is volt hibás. Elvesztette önmagát, beleragadt egy bántalmazó kapcsolatba, amiből két út jöhetett szóba: marad vagy meghal, míg nem jött a bátyám, és Cora végleg megszabadult a szörny Josh-tól, és innentől kezdve, Corát már nem érdekelték a külső behatású dolgok, se a sajtó, se az emberek. Azt hiszem, nekem is ezt kellene tennem egy kicsit másképp. Kiszakadok Josh kötelékéből, habár nem szeretnék, de muszáj, hogy aztán olyan életet élhessek, amilyet mindig is akartam. Ahol egyszerre vagyok híd, ami összeköt két embert, és ahol engem is egy híd tart össze, hogy mind a két szerelmemhez odataláljak. Azt hiszem, megértettem magam. Bizsereg ettől a mellkasom a pillangók hosszú idő után most keltek ki a bábjukból; ki akarnak robbanni belőlem.

– Szeretlek! – döntöm a homlokom a mellkasához.

Ő felemeli a fejemet, a homlokunkat egymásnak dönti, és hagyja, hogy a néma csend beszéljen helyettünk. Hagyjuk, hogy csenddel búcsúzzunk egymástól.

– Menj, mentsd meg a jövődet – mosolyodik el, miközben eltol magától.

Kitárja a karját, azt akarja, hogy megöleljem, de megrázom a fejem.

– Nem köszönök el tőled, Josh. Az azt jelenti, hogy elbúcsúzok tőled, de nem. Még látni fogjuk egymást. Tudom. Most csak mondok egy sziát, felemelem a kezem, és intek. Lesz még alkalom, amikor szorosan megölellek. Nemsokára.

Felnéz a plafonra, a szeme csillog.

– Talán egy másik életben – kacsint rám.

Horkantva, felemelt orra, kihátrálok a szobából, és a két fiúhoz igyekszem a konyhába. Nem tudom, mit fogok nekik mondani, Hagyom, hogy ne az agyam formálja meg a mondatokat, hanem a szívem, és most az egyszer biztosra állítom, az alexitímia sem fog megállítani abban, hogy az érzéseimet teljesen kifejezzem.

Megállok a konyhaasztal előtt. Dalton és Anja egymással szemben ülve rám néz, de egy szót sem szólnak, azt várják, én kezdjek bele.

– Azt hiszem... szakítottunk – bököm ki, és az előtér irányába nézek, hátha Josh végighallgatja, de nem.

Dalton megropogtatja a nyakát.

Anja kifújja a levegőt.

Nem hajlandóak se rám, se egymásra pillantani.

– Ti amúgy... – Megköszörülöm a torkom. – Együtt vagytok?

Anja felnéz, de még mindig nem a szemembe, hanem a homlokom közepére terelődik a tekintete.

– Nincs meg a híd – mondja halkan.

Daltonra nézek. Legszívesebben rákiabálnék, ó nézzen már rám, mert a világból kikerget, amikor ennyire semmibe vesz. Nem teszem. Tőlem nem megszokottan nyugodt maradok, ellazítom a befeszült izmaimat, kizárom Josh-t a gondolataimból.

– Szerelmes vagy, Anjába? – kérdezem.

Dalton határozottan bólint egyet.

– És belém?

Még egyszer bólint, ugyanolyan határozottan.

– De aromantikus vagy. Képes vagy két embert szeretni ugyanúgy?

– Sokáig... nem tudtam hova tenni magamat. Aztán idővel rájöttem, miközben egyre több időt töltöttem veletek, sosem azzal volt a baj, hogy nem tudok szerelembe esni, hanem azzal, hogy túl kevés ideig voltam emberekkel, hogy egyáltalán elkezdjek érezni irántuk valamit. Nem volt meg az érzelmi kötelék.

Felsóhajtok. Leülök a harmadik székre, a két kezemet egymásba fűzve az asztalra rakom, és hol Anjára, hol Daltonra pislogok.

– Mégis mit akarunk? – teszem fel hármunknak a kérdést.

– Te mit akarsz, Olivia? – kontrázik Dalton kérdéssel.

Most nem gondolkodok el, simán kibököm, anélkül, hogy számolnék a következmények bármelyik paragrafusával is. Merthogy Murphy törvénye vagy akármelyik más ehhez hasonló szellemi törvény kis részletei biztosan most fogják megkeseríteni az életem.

– Titeket. – Fura ezt kimondani, hányingerem lesz, de semmiképp nem az undor miatt. A lelkem még nem tud megbirkózni azzal, hogy elhagyom Josh-t, két olyan férfi miatt, akiket valójában fogok tudni szeretni, és fordítva: ők is fognak majd engem úgy szeretni, ahogy én azt elvárom egy kapcsolatban; feltétel nélkül.

– Freudi elszólás? – emeli meg a szemöldökét Anja.

Megrázom a fejem.

– Az igazság – jelentem ki. – De nem tudom, hogyan lesz megoldva. Úgy értem... szeretlek titeket. De ez... mit fognak szólni hozzá a szüleitek, barátaitok?

– Ha az érdekelne, mit szólnak hozzá, nem ülnénk itt, és próbálnánk ezt megbeszélni – simogatja meg a fülem Dalton lágy hangja.

– Érzelmileg ehhez érettnek kell lenni – magyarázza Anja. – Mennyire vagyunk ehhez érettek?

– Ha féltékenységről van szó... – kezdek bele. – Imádom nézni, ahogy szeretitek egymást, de... azt nem tudom elviselni, ha mást is belevonnátok ebbe a kapcsolatba.

Dalton elhúzza a száját.

– Biztos vagyok benne, hogy sosem tennék ilyet és tudom, hogy Anja sem – itt Dalton méricskélve figyel, kissé szemrehányóan. – És te?

Kicsit bánt, hogy így áll hozzám, de teljesen megértem őt. Amit tettem vele, vagy Anjával az elmúlt évben... csodálom, hogy megbocsátottak.

– Soha. Nem tudnék rajtatok kívül mást szeretni.

– És Josh? – kap az alkalmon Anja.

– Sosem szerette – véd meg meglepetésemre Dalton. – Hálát érzett, mert úgy gondolta, végre egy pasi, aki elviseli, pedig – elmosolyodik –, egészen elviselhető a maga módján, olyannyira, hogy sok pasinak kellene.

Kiöltöm rá a nyelvem.

– Nekem ti kelletek.

Anja a jobb kezét az én bal kezemre fekteti, a bal kezét pedig Daltonéra. Szorít rajta egy aprót, annyira, hogy érezzük, szeret minket.

– Eleinte szokatlan lesz – hümmögi Dalton.

Lassan kifújom a levegőt, aprókat lélegzek.

– Várni... szeretnék – nyögöm ki.

A két fiú érdeklődve rám néz. Lehajtom a fejem, míg Anja keze az enyémen nyugszik, addig a másik kezemet Dalton combjára helyezem.

– Most szakítottam valakivel, akiről eddig azt hittem, szeretem. Nem megy egyről a kettőre, nem akarok beleugrani azonnal.

– Megmondhatod, ha nem akarsz ebből semmit – mondja Dalton.

– Ha nem szeretnék, most bent lennék Josh-sal a szobában. De ez is amolyan szakítás volt a részéről, sőt... el is fog menni; sosem látom már. Vagyis ő ezt hiszi, de tudom, hogy látni fogom őt még. Most elmegyek a szobába, és... megölelem.

Dalton a csuklómra fonja az ujjait, miközben nemlegesen rázza a fejét.

– Nem jó ötlet. El akar menni, Liv, engedd el. Ha itt akarod tartani, nem lesz pozitív vége.

– Tudom... – zuhanok vissza a székre.

– Engedd őt el.

Engedjem el.

Nekem, Nate-nek és Josh-nak is ez lenne a maximálisan tökéletes döntés. De a tény, hogy Nate sosem fogja látni az igazi apját, megijeszt. Bár tudom, a legjobb, amit tehetünk érte. Az apja egy bűnöző, hiába változott, egy bűnöző bűnöző marad, mindegy, milyen jól cselekszik börtönévei után.

Megint felállok, de most nem azért, hogy Josh-hoz menjek. Éppen ellenkezőleg. Először Dalton elé lépek, hogy azzal a tekintettel, amit megosztunk egymással, még távolabb kerüljek Josh-tól, avagy a kilátástalan jövőmtől, és közelebb hozzá és Anjához. Most Anjára is ránézek. Ugrál a tekintetem a kék, zöld, barna szemek között. Ebben jövőt látok. Ami fényesebb, mint a legszebben csiszolt gyémánt.

Föld.

Víz.

Erdő.

Mind a három hordoz magában veszélyt, egyesítve szörnyű pusztítást hagyhat maga után. Mégsem félek. Már nem, mert látom a jövőm. Sosem láttam ilyen tisztának.

Lehajolok Daltonhoz. A szám puhán érintkezik az övével, olyan hirtelen éri a csók, hogy reagálni sem tud rá; a levegőt is visszatartja. Apró csók. Nem ezzel pecsételem meg a kapcsolatunkat, azt majd később, amikor készen vagyok nemcsak egy nőként, hanem anyaként is belelépni egy újabb kapcsolatba.

Megfordulok, Anjával összebillentem a homlokom, az ő szájára is puhán fekszik az enyém. Megfogja az arcom, megsimogatja, majd néhány másodperc múlva elválik egymástól két tökéletes száj.

Rájuk mosolygok. Ellépek közülük, hogy ne akadályozzam őket. Szájuk lassan egymásra borul, puzzle-ként illeszkedve egymásra.

Gyönyörű.

A könnyeimet eltörölve a szememből, magam elé mosolyogva jövök rá, hogy kettőjük csókja az enyém is.

Megtaláltam, amit kerestem.

Őket.

***

Sziasztok! 

Hát... ez történt... 

Már a kezdetek kezdetén így terveztem, hogy Dalton és Anja lesz együtt Oliviával, mint egy poliamor pár. Tudom, sokatok számára ez különös, de Olivia személyiségéhez ez passzol, tudom, hogy ha ő valójában is élne, ugyanígy döntött volna. 

Ha minden igaz, e hét végére vagy jövőhétre érkezik az utolsó fejezet, illetve érdemes benézni a BMAC - B@szódj meg, Archer Collins! című sztorimba is, mert 10k-nál jönnek majd hetente a részek!

Szép napot Nektek! <3