Josh úgy térdel a kiságy mellett, mintha odaszögezték volna, pedig lassan hat hete itthon van baba Nate. Ebben a pár hétben teljesen átjáró lett a házam, hol Cora és Declan köszön be, hol Anja és Dalton, de volt itt már anya és apa is, de akkor persze Josh nem tartózkodott itthon. A mai nap előreláthatólag nem érkezik senki.

Egy sonkás szendvicset eszek, miközben nézem, Josh hogyan játszik a babánkkal. Az ujjait a levegőben mozgatja, Nate bámulja a mozgó árnyakat. Felemeli a bal kezét, megpróbálja elkapni, de a Josh karja magasan helyekedik el; nem ragadhatja meg. Nate rugdalózóján a bátyám nagy képe virít, természetesen ő csináltatta, hogy Josh-nak vele kelljen szemeznie néhanapján, ha ez a ruha van rajta. Josh talán életében egyszer vette a bátyám poénját, és gúnyos megjegyzés helyett vállba veregette.

Hatalmasat ásítok. Josh hátrafordul, lelkesen ugrál a szeme a testem minden pontján.

– Álmos vagy, cica?

Elfekszek az ágyon, hümmögök.

– Egy picit... Én azt hittem, sírósabb baba lesz.

– Nem elég sírós neked? – vonja fel a szemöldökét, majd visszafordul a babaágyában mindjárt elszunnyadó Nate-re. – Hallod, töki, sírjál már anyukádnak egy kicsit jobban!

– Mekkora egy fráter vagy! Hagyd már aludni őt! Nem úgy volt, hogy te altatod el?

– De nézz már rá! Olyan aranyos, hát, nem vagyok képes elaltatni, látni szeretném az aranyos szemét.

– Joshua! – fújtatom. – Hagyd aludni. Csomagold be a takaróba, hogy ne érezze magát olyan nagy térben.

Nate-et nagyon finoman pólyázza be a kék takarójába, majd integetve neki, még egyszer megpuszilva a feje tetejét, az ágy szélére ül.

– Aludhatsz nyugodtan, én még bírom.

Megcsóválom a fejem, ezzel is kikényszerítve az álmot a fejemből.

– Nem kell. Kibírom én, csak egy kicsit pihenek – terítem magamra a takarót. – Bújj mellém!

Josh mellém helyezkedik, balra tőlem. Átkarolja a csípőm, a szemét Nate­­-en tartja, nem igazán tud másra koncentrálni, csak a hamarosan elalvó kis testére. Még az arcára is elhelyezek egy csókot, de Josh így sem szakad el lélekben a kicsitől.

– Landonnak küldtem róla képet – töri meg a csendet. – Azt mondta, nagyon szép baba, és örül, hogy boldog vagyok.

– Ezek szerint sokat nem beszéltek.

Megrántja a vállát.

– Ami a börtönben történt, ott is marad.

– Azért ez nem így megy, régen éreztél iránta valamit; nem dobhatod el csak úgy.

– Régen éreztem iránta, igen. Ma már nem – állítja.

Teljes testemmel elfordulok, már ha akarna, sem nézhetne rám, csak a hátamat láthatná. A keze azonban bármikor hozzám érhet, bárhol, és ezt végtelenül pimaszul ki is használja: először csak a csigolyáim görbéjén vezetgeti az ujjait, majd leérve a derekamhoz, ott megáll, rám borítja az egész tenyerét, és lejjebb evickélve körkörös mozdulatokkal a fenekemet simogatja. Hagyom neki, hogyisne hagynám, amikor ezek a mozdulatok kiváltanak belőlem olyan érzelmeket, amiket régen nem éreztem már érintés által. Szeretem, ahogy éjszakánként magához húz, amikor Nate sír, felkel velem együtt, hogy ha kell, segítsen nekem. Ez már nem hála, tudom azt jól már régóta. A kimondatlan igazság az, hogy kőkeményen beleszerettem ebbe az emberbe, amikor a világ legtoxikusabb bűneit követte el néhány évvel ezelőtt.

Hátranyomom a fenekem, ezáltal Josh kezébe szép ívben feszül. Felkuncogva hajol a nyakamhoz, olyan gyenge csókokkal kezdi ostromolni, hogy először nem is hiszem, megtörténik, csak másodpercek múlva, amikor ezek a csókok intenzívebben tapadnak a nyakamhoz.

– Livie – pusmogja a bőrömbe –, legyél a barátnőm!

Pánik lesz úrrá rajtam. Hirtelen jött, nem tudok rá reagálni, jönnek vele az emlékek. Amikor láttam Corát szétvert fejjel, lila nyakkal. Ahogy hallottam, mennyire nincs jól, és legszívesebben minden kérdés után elsikoltotta volna magát, hogy hagyják őt békén.

Mi van, ha ez leszek én nemsokára? Mert ahogy Josh megszerez, én leszek a legjobb forrása, ahogy Anja is mondta, aztán a szeretet elpárolog, marad helyette a csattanó bőr hangja, az állandó lelki, fizikai bántalmazás. És bármennyire is fáj kimondani, nekem ott van Nate, az a Nate, aki miatt bármit megtennék. Sosem hagynám, hogy egy olyan kapcsolatban nőjön fel, ahol látja, az anyja gyáván nem mer megfutamodni egy bántalmazó kapcsolatból. Ez nem akarok én lenni, és nem is leszek. Megpróbálhatom Josh-sal. Tudom, mikor kell abbahagyni és elfutni, ahol még nem érhet nagy trauma, ha bánt. Nate biztosan sokkal jobban örülne, ha megpróbálnám az apjával. Lehet, nem fog működni, de egy próbát megérhet, hogy magamban is bebizonyítsam, érdemes-e vagy sem Josh mellett kitartani. Szeretem Josh-t. Csak az a kérdés, milyen módon? Merthogy van egy olyan érzésem, amint Anja és Dalton visszajöttek az életembe, az érzéseim is visszatértek, és nagyon szeretne nem csak barátkozni velük. Fogalmam sincs, miért érzem ezt. Mert nem nem tudok csak egy embert szeretni, hanem valójában nem akarok, nem azért, mert túl bonyolult lenne, hanem egyszerűen úgy érzem, ez vagyok én, én úgy vagyok teljes, ha több embert szerethetek. Lehet, valamelyik múltból fakadó traumám mellékterméke ez. Talán mert azt hittem, nem vagyok szerethető, és ezért minél több emberrel akarom körülvenni magam, hogy elhiggyem, ennek a másik oldala igaz: igenis szerethető vagyok.

Visszafordulok Josh-hoz, megragadom az állkapcsát, és magam felé húzom.

Mindig az utolsót kell választani. Az utolsót, akibe beleszerettél. Ha Anját vagy Daltont igazán szerettem volna, nem szeretek bele Josh-ba. Márpedig beleszerettem. A szív sosem hazudik. A szív mindig akkor ver hevesen, ha valamit tudatni akar az emberrel. Éppen azt akarja, hogy vegyem már észre, szeretem a mellettem fekvő embert. A gyűrűmre nézek, amit Anjától kaptam. Ha vele lekommunikálok mindent, mára az ő felesége lennék. Most itt állok egy választás előtt, hogy vajon meg merem-e próbálni egy exbántalmazóval.

Megpróbálni szabad. Bent maradni egy bántalmazó kapcsolatban, azt már nem.

– Jól meggondoltad ezt? – kérdezem. – Nem érzed úgy, hogy bántani fogsz engem vagy Nate-et?

– Sosem bántanám Nate-et! – Egyenesen a szemembe néz, megsimogatja az állcsúcsomat.

– És engem?

Elhallgat, a keze lecsúszik az államról kettőnk közé.

– Fizikailag nem. A szavakkal sosem fogok tudni mit kezdeni.

Megfontoltan válaszolok:

– Fizikailag nem? Josh, mi van, ha alkohol közelébe jutsz, és újra alkoholista leszel? Kell-e neked egyáltalán alkohol, hogy elpattanjon az agyad, hiszen Corát is bántottad, amikor Declan parfümének illatát megérezted a lakásotokban, holott tudtad, Declan ott lesz.

Lehajtva a fejét.

– Akkor is ittam.

– Micsoda!? – képedek el. – De hát megígérted Corának, hogy nem fogsz inni!

– És szerinted majd Cora miatt alig kezelt nárcisztikusként az ő érdeke jobban motivált? Nem, Olivia. Ittam akkor is, csak okosabban csináltam. Kurvára nem akartam Cora kedvéért megváltozni.

– Szóval semmi esélye, hogy értem valamit tegyél, ha kérem?

– Dehogynem! De attól is függ, mit kérsz. – Vágyakozva néz Nate kiságyának irányába. Szívesebben ülne mellette törökülésben, mint feküdne mellettem. – Livie, nagyon szeretlek téged. Nem azért, mert forrást keresnék benned. Sosem tudnálak bántani. Sosem... De igazad van, a szavaim élesek, azt sosem fogom tudni visszaszorítani, legfeljebb, ha Nate-ről van szó.

A szavaim nekem is élesek. Fel tudnám venni vele a harcot, ha arra kerül sor, de a végén békére is tudnám kényszeríteni? Vagy állandóan vagdalkoznánk, egymásba kegyetlen szavakat hasítva, míg az egyik megtörik, és teljesen meghal benne a szeretet a másik fél iránt?

Nehéz.

Nehezebb meghatározni, pontosan mit érzek. Szerelmes vagyok Josh-ba. De ez a szerelem elég, hogy megmaradjunk embernek? Minden szerelem más, mert a személyiségek és a traumák formálják mind az embert, mind a kapcsolatokat. Más szerelem, amit Anja és Dalton iránt éreztem, és teljesen más, amit Josh iránt. Valami megváltozik egy új szerepemnél az emberben, talán mégis csak az lehet, hogy egy másik darabkát adsz oda a másiknak a szívedből, ami másképp szeret.

– Nem bántanál? – kérdezem, majd hozzáteszem: – Fizikailag?

Keze felcsúszik a derekamhoz, megsimítja.

– Soha. Sosem fogok többet inni. Sokkal többet jelentesz nekem, mint egy üveg pia.

– Mit jelentek neked?

– A világomat. Jöttél, és mindent helyre raktál benne. Amit én égettem porrá, te újjá építetted. Nem lehetek neked elég hálás.

Ebben a pillanatban nem tudom, sajnáljam-e, hogy ugyanígy érzek iránta. Hiszen Josh volt az, aki itt maradt velem, amikor mindenki más ment. Olyan volt, mint egy szalmaszál, ami erősen kapaszkodik a megvetett földbe, miközben a szél erősen tépkedi. De ő maradt, kivirágzott, szebbé tette a porig égetett pusztát, amit én tettem azzá.

Ez megérdemelne egy esélyt. De csak egyet.

A mellkasára csúsztatom a kezem, rövid pillantást vetek a szemére, majd ajkához hajolok.

– Egy kibaszott esélyed van, Joshua – lököm meg a mellkasát. – Egyetlen egyszer is csak megragadsz, úgy ahogy nekem nem jó, vagy megütsz, repülsz az életemből, és sosem láthatod többet Nate-et. Megértetted?

– És a szavak?

– Majd addig csókollak, míg vissza nem szívod a goromba megszólalásaidat, aztán egyszer csak elfelejtesz bunkó lenni. – Felemelem a mutatóujjam jelezve, most még fontosabbat szeretnék mondani. – Viszont, ha Nate-re bármi bunkót mondasz, szintén repülsz. Értetted... szerelmem!?

Nevetve dönti az enyémnek a homlokát.

– Értettem, cica.

– És muszáj kitalálnod valami más becézést, mert az agyamra megy a cicázás.

Csücsörített ajakkal néz a szemembe.

– Szívem?

– Az nem te vagy.

– Kicsi Hobbit?

– Kurva anyád. – A két kezét megragadom, a párnába nyomom, és felékeveredve a hasára ülök. – Szeretlek, te szemét! – Apró csókot adok a szájára. – Ne merj széttörni.

– Szeretlek, Olivia! – Két kezébe veszi forró arcomat. – Az életem egyik értelme vagy.

Megcsókol. A csók lágyan körvonalazódik, ízlel, megtapasztalja, milyen amikor ajkunk úgy forr össze, mint egy páré, akik a nyomorban találtak egymásra. Nyelve lassan szétfeszíti az ajkamat; beáramlik a szám eldugott részeiben, felfedezi, miközben én teljes testemmel az övére nehezedek. Megharapja az ajkam.

– Fasz – mormolom a szájába, levéve a pólómat.

– Ribanc – neveti, és úgy helyezkedik, hogy kezét szabaddá téve a nadrágomat lehúzza a felső combomig. – Gyönyörű vagy!

– Jól áll a nem annyira fasz Josh stílus – ismertetem vele.

– Jól állna a nyakadon valamilyen ékszer.

Megemelem a szemöldököm.

– A szerelmem ékszere? – kérdezek vissza bután.

Megborzong, eltemeti a csapzott hajfürtjeimbe az arcát.

– Imádom, hogy így hívsz. – Ráforraszt a számra egy csókot, és lassan elhajol a számtól. – Hivatalosan is megkérdezem: Lennél a barátnőm?

A mellkasára hajolok, megpuszilom a szívéhez vezető utat. Egyszer, régen, tinikoromban egész éjszakákat fantáziáltam Josh-ról, ahogy így néz rám. Nekem sosem volt fangörcsöm, ha megláttam Zayn Maliket vagy Evan Peterst. Nekem csak Josh volt, akiért mindent odaadtam volna. Most itt van velem, úgy tart, mintha ezzel esküdne meg, ha nem szeretném, ő sosem fog elengedni.

– Leszek – mondom ki végül, csókkal megpecsételve a válaszom. – Szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! – lihegem a szótagokat a csókok között.

– Én is szeretlek, Livie!

Mosolyogva nyúlok hátra a melltartómhoz, és kicsatolom. Amint leomlik rólam, Josh hasára, eltakarom a mellem, mert éppen szülés után nincs teljesen szép állapotban.

Josh megfogja a karomat, gyengéden elhúzza onnan, és a hátam mögé fonja.

– Nem-nem... Így is gyönyörű vagy. Nem kell takarni magadat. Húzd már ki magadat, asszony, látni akarom a melled! – vakkant rám játékosan.

Eleget teszek a kérésének, amit egy elégedett morgásszerűséggel díjaz.

A már félig lehúzott nadrágomba bevezeti a kezét, megkeresi a fehérneműm szegélyét, és finoman az alá tolja a kezét.

Lassan kezdi ujjaival a táncát a csiklómon, száraz kezére most valamiért sokkal jobban vágyok, mint egy puhára. Talán azért, mert az nem volna olyan igazi, Josh-os. Amit viszont magáról mutat, minden hibájával együtt, az az igazi Josh, akit hibáival együtt fogok szeretni.

Beljebb kéredzkedik az ujja, a nőiességem vonalán kecses mozdulatokkal tör magának utat mutatóujjával. Hátravetem a fejem, a két kezemet megtámasztom Josh combján, többet mutatva magamból. Megsimogatja a hasam, ami pár héttel ezelőtt még kerekedett, szerette csókolni, éjszakákon át odabújni. Szerette, aki benne él, és most már szeretheti azt a valakit is, akiben élt a kisfia.

Felnyúl a hajamba, lehúz magára, a hasára döntve újra a homlokom, de nem engedi sokáig hallgatni a szíve egyre tempósabb dobbanását: átpozícionál minket, óvatosan belesüllyeszt engem az ágyneműbe, majd felém hajolva gyengéden csókolgatva a nyakamat folytatja a nőiességem felfedezését, betolva ujját a forró húsok közé. Vigyázó mozdulatokkal mozgatja bennem két ujját, elmerül, majd felbukkan, hevesebbé téve a vágyat iránta. Hüvelykujját kifeszítve a lüktető csiklómnak dörzsöli körkörös mozdulatokkal, lágyan felfedezve.

Felnyögve hámozom le róla a pulóverét. Még mindig odavagyok az egyre erősödő kockáiért, nem is azért, mert jól mutatnak rajta, hanem ez egy jelzés, hogy testileg egyre erősebb, a pszichiátere szerint pedig lelkileg is kezd visszatérni egy járható útra, a depressziója kezd javulni, lassan, de halad a célja felé.

Josh megfogja a kezem, felemeli. Az ujjamhoz ér. A becsukott szemem kipattan, Josh-ra figyelek.

– Mit szeretnél? – bámulok az ujjára, ami le akarja húzni a gyűrűt az enyémről.

Felsóhajt.

– Sajnálom, de nem szeretném, hogy hord.

– De ez... csak egy gyűrű!

– Amit az exedtől kaptál, és egyébként is eljegyzési gyűrűnek vette neked. Nem szeretném, hogy rajtad legyen. Nem manipulálni akarlak, de te sem szeretnéd, hogy a karikagyűrűm rajtam legyen, miközben már közöm sincs Corához.

Végül is, igaza van. Csak azért ez a gyűrű mégis csak hozzám nőtt, Anjától kaptam, aki már nem a párom, hanem egy barát.

Francba, de tök igaza van Josh-nak!

Megcsókolom, és közben engedem, hogy a gyűrűt lassan lehúzza rólam, majd az éjjeliszekrényre tegye. Fáj, hogy az arany nem melegíti fel ott a bőröm, de ami elmúlt, azt nem is szabad tovább melegíteni. Egy darabig ugyan ad némi melegséget, de utána felhevül, megéget, fájdalmat okoz, majd végleg kihűl. Anja a múltam, jövőnk nem lesz egy párként, és ez így jó. A kapcsolatunkból mindig is hiányzott valami, nem fog megváltozni, ha újra összejövünk. Főleg, ha nem tudjuk, mi volt a hiány.

Levezetem a kezem Josh nadrágjához, és némi segítséggel megszabadítom attól az alsónadrágjával együtt.

– Most tényleg legyél óvatos – súgom az ajkára. – Nagyon óvatos.

Pimaszul belemosolyog a számba.

– Óvatos leszek.

Lehajol a hasamhoz, körbecsókolja, majd lehúzza rólam a nadrágot az alsómmal együtt. Csókokkal halmozza el a sárkánytetoválást. A mellkasomon elterülő lótusz tetoválást kihagyta. Valószínűleg sejti, az nem neki van ott, hanem Anjának, mert miatta tetováltattam oda.

Miközben felemelkedik az arcomhoz, megcsókolva és végigsimítva az ínyfékemet, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját.

– Legalább tudod a rendet – kuncogom.

– Még mindig utálom – morogja, kirántva a fiókból a gumit.

Megvonom a vállam.

– Így jártál.

– Téged viszont szeretlek – mosolyogja, egy csókot hagyva a szám szélén –, szóval nem bánom.

– Kezdesz túl nyálas lenni – szívom a vérét, szétnyitva a két combomat.

Ugyan felgörgeti magára az óvszert, de ahelyett, hogy felém helyezkedne, mellém ül, hátát az ágy támlának préseli, és a kezemet gyengéden megfogva késztet arra, hogy a combjára üljek. Mosolyogva térdelek felé, majd a nyakát átkulcsolva lassan belemerülök a vágyába.

Lassan mozgok, kiélvezem, ahogy Josh keze a fenekemre siklik, és hol erősen belemar, hol simogatja, miközben a csókok lágy hangja és élettel teli zihálásunk belengi a szoba hideg éterét.

Szédelegve merítem a szemem az övébe, mikor a csókot egy pillanatra megszakítom, hogy lássam, valóban ugyanúgy élvezi, mint én. A barna szemében megcsillanó apró aranycsík, ami a pupilláját vonja körbe, talán sosem csillogott annyira, mint most. Olyan, mintha egy leégett erdőn át az arany csordogálna át pernyeként a földön heverő erdőkön, új életet lehelve a földbe, ami bár teljesen más, mégis egy újabb remény az életre.

A mellkasának nyomom a kezem, ami egészen a felkaromig vezeti Josh szívének heves pumpálását. Imádom ezt a hangot, imádom az illatát, azt az ámulatot, ahogy engem néz rajtam mozogva.

Lehunyja a szemét, kiszakad belőle egy nyögés, egy vággyal teli. Többet akar. Az én hangomat hallani sikolyként, a bőr csattogni, érezni, ahogy testünkön kívül az izzadságunk is eggyé válik, cseppjei összeérnek, mint ahogy az ajkunk. De tudja, nem szeretném, mert most nem arra vágyok. Nem dugni szeretnék, hanem szeretkezni, nem csak a testét akarom érezni, hanem a lelkét is. Főleg azt, hogy érezze, fontos számomra, és a múltját is elfogadtam (bár sosem fogok rá úgy tekinteni, mintha semmis lenne).

Amikor egy pillanatra átadom neki az irányítást, mélyebbre hatol.

Felszisszenve szorítom össze a szemem.

Megsimogatja az arcom jobb oldalát.

– Ne haragudj, Livie. – Megcsókolgatja a nyakamat. – Úgy érzem magam, mintha egy szűz tini lennék... Csak szólj, mit csináljak.

A szájára borítom az enyémet, finom és lassú csókokkal halmozom el.

– Vagy kérdezz rá – javaslom. – Úgy szexibb.

Bólint, eltűrve a hajamat az arcomból.

Újra a fenekemet markolja, közepes tempóban dolgozik lent.

Nem élvezem annyira, mint élveztem az első két együttlétünkkor, de ez annak a mellékhatása, hogy kijött belőlem kicsi Nate, és ha nem is nagyon fáj, de érzem ennek következményét, ha Josh párszor nem figyel a lökéseivel. Nem is feltétlenül a testem működésére figyelek. Nem érdekel, ahogy vonaglok Josh-on, de még csak az sem indít be, hogy oldalra nézve a ruhásszekrény tükrében látom meztelen alakunkat, ahogy szinte egymásba olvadunk. Felajzott vagyok, de közel sem a testiség miatt, hanem ahogy Josh rám néz és törődik velem, tudatva a szívemmel és az agyammal, számítok neki. Már nem csak egy barátként vagy egy emberként, aki elviseli, hanem a szerelmeként.

Josh vállgödrébe nyomom az arcom, mielőtt elsírnám magam a gyönyörtől.

– Ez jó érzés? – suttogja a fülembe.

Telenyomom a vállát puszikkal.

– Simogass, ne markolj.

Apró köröket simít a fenekemre az egyik kezével, a másikkal a hátam összes szegletét bejárja, Medusán elidőzik, mintha bocsánatot akarna tőle kérni.

– Így? – érdeklődik.

– Így – sóhajtom. – Pontosan így tökéletes.

– Te vagy tökéletes.

– Nem vagyok az, nagyon nem.

– Nekem igen.

Megforgatom a szemem. Továbbra sem tudom, ilyen bókfélékre hogyan kellene reagálni. Inkább hagyom a szemforgatást, és megcsókolom újra, azzal, hogy szenvedélyesen visszacsókol, sokkal jobban elhiszem, amit gondol, mint a számomra jelentéktelen mondatokkal.

– Hé... – Josh nem mozog, keze sem simogat, a szemével viszont figyelmesen figyeli az arcom. – Tökéletes vagy, Livie. Egy ember nem azért lesz tökéletes, mert nincsenek hibái, éppen ellenkezőleg: azért tökéletes, mert vannak hibái, amit elfogad és próbál rajta változtatni.

– Túl sok hibám van. – Igyekszem ezt a beszélgetést visszaterelni a szeretkezés fázisba, de amikor megmozdulok Josh férfiasságán, lefogja a csípőmet, kényszerítve, hallgassam végig az újabb buzdítóbeszédét.

– Miért gondolod, hogy sok a hibád? Ember vagy, persze, hogy vannak hibáid.

– Önző vagyok.

– Nem vagy az. A múltban annyi mindent veszítettél, hogy próbálod megvédeni a maradékot, hogy azt ne veszítsd el. Ez nem önzőség.

– Sokszor hisztizek.

– Túlérzékeny vagy a múltban történtek miatt – kontrázik. – Szintén orvosolható.

– Nem tudtam dönteni két ember között.

Megnyalja az ajkát. Visszateszi a csípőmre a kezét, egy darabig alig érezhetően mozog bennem. Most átölel, szorosan csimpaszkodik belém, a nyakamba fúrja borostás arcát, mintha nem akarna sosem elengedni.

– Megesik az ilyen. De most már itt vagyunk egymásnak, nem?

De, hogyne... Csak azt nem értem, erre miért nem adott egy racionális magyarázatot.

Megesik az ilyen.

Mintha minden második ember életében eljött volna ez a periódus, hogy két ember között nem tud dönteni, aztán kiköt egy harmadik embernél.

– Szerelmes vagyok egy bűnözőbe.

Erre elmosolyodik, olyan szélesen és aranyosan, hogy a szeme sarkában ülő szarkalábak mélyen kiemelkednek a bőréből.

– Rossz a válasz – neveti –, te fanatikusan szerelmes vagy ebbe a bűnözőbe. Mondd csak, drága Livie, milyen érzés rendőrként beleszeretni egy börtöntöltelékbe?

– Borzalmas – felelem fapofával, húzva az idegeit.

– Az lenne? Túl nedves vagy, hogy ezt be tudd nekem mesélni.

A szekrénytükör felé fordulok zavaromban, és ahogy megpillantom a kipirosodott arcomat még jobban zavarba jövök. Eddig se Anja, se Dalton nem tudott ennyire zavarba hozni. Josh tud valamit. (Túl sok mindent tud, amiért egyre többször fészkeli be magát a szívembe.)

– Lefolytatunk egy egész beszélgetést, vagy szeretkezünk?

Újra mozogni kezd. Lassan, mint eddig, simogatva a hasam, a mellem, megbizsergetve bennem egy nemrég keletkező érzést a bőröm alatt, amit csak neki tartogattam egész életemben.

Túlságosan vágyom a helyzetet, és tudom, Josh-nak nem a kedvencei a lassú szeretkezések. Egy picit én is adok neki, hogy érezze, a kompromisszum ebben a kapcsolatban nagyon fontos lesz: teljesen felnyársalom magamat a farkára, miközben óvatosan próbálja a fenekemnél meggátolni, nehogy fájdalmat okozzon, de amikor megrázom a fejem, elengedi.

Vibráló testem érintkezik az övével, lüktető nőiességembe tökéletesen belesimulnak Josh gyenge pumpálásai.

Azt gondoltam, ha majd szeretkezek vele, úgy fogom magam érezni, mint ha hazatértem volna, de ehelyett egy új világban találom magam, ahol még nincs meg az a feeling, hogy én itthon vagyok, saját magamnak kell hosszútávon felépíteni a kapcsolatot, hogy Josh-t az otthonomnak tudjam nevezni, ahová bármikor hazaeshetek, ő tárt karokkal fogadna.

– Josh – nyögöm. – Szeretlek!

– Én is téged. Nagyon szeretlek! – puszilgatja a vállgödrömet. – Hogy érzed magad?

– Jó minden. – Túl tökéletes minden. – Akarod, hogy elmenjek? – harapok az ajkamba, figyelve az arca játékát.

– Ki kérdez ilyet szex közben? – emeli meg a homloka közepéig a szemöldökét.

– Hát én! Jesszus, próbálok szexi lenni.

– Ez nem szexi, hanem kínos – figyelmeztet.

– Bunkó!

Felnevet, úgy ölel magához, hogy a mellem a mellkasához préselődik minden enyhébb pumpálásánál.

– Igen, gyönyörűm, szeretném.

– Mennyire?

– Amennyire csak lehet.

Próbálom visszatartani a hangomat, de Josh lökései kitessékelik belőlem, megadva Josh fülének a kéjes nyögések egybeforrt hangját. Felnyög ő is mély hangon, nem telik bele pár másodpercbe, hogy szinkronba kerüljünk.

Jön az árvíz. Már látom a szemem előtt, Josh tekintetébe furakova. Hamar el fog önteni, nem lesz hosszú, de örökre élni fog bennem a kép. Megragadom Josh vállát, a szemébe nézek, remélem, mélyen tudatom vele ezzel, hogy sokat jelent nekem. Próbálok ellenállni az árvíznek, de elsodor, egyenesen olyan helyre, ahol sosem voltam még: olyan élvezetbe, amit még sosem éltem át. Halk nyögéssel adom meg magam, hagyom, hogy az impulzív lüktetések a nőiességembe szaporodjanak, majd lassan eltűnjenek.

Pihegve döntöm a homlokomat Josh homlokához. Kettőnk arcán olyan üde mosoly ül, hogy azt a legkegyetlenebb vihar sem tudná onnan elfújni.

– Szállj le rólam – kéri Josh.

Összehúzom a szemem.

– Minek is?

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy egy kurva gumiba fogok élvezni? Nyisd ki a szád.

Szédelegve az előbb kirobbanó vágytól, felállok Josh-ról.

Vágok egy grimaszt meglátva a vért az óvszeren.

Bleh. Tipikus.

Legörgetem róla a gumit (egy pillantásazért vetek rá a biztonság kedvéért, megnézve, nem szakadt ki), és elé térdelve először a nyelvem hegyével cirógatom a férfiasságát, majd amikor érzem a combjára tett kezemmel, hogy ellazult, egészen mélyre vezetem a számba. Még felnézni sem nézek Josh-ra annyira figyelek, ő is annyira élvezze szeretkezésünk utóhatását, mint én. Lassan irányítom a számba, Josh nem segít be, csak az egyre erősödő szuszogása miatt tudom, hogy hamarosan ugyanolyan árvíz fogja elönteni, mint engem.

– Te jó ég, Livie... – Felhörög, és a hajamba kapaszkodik a kezével.

Langyos folyadék spriccel a számba, miközben megremeg alattam egy utolsó alig hallható nyögés kíséretében.

– Fú – csúsztatom ki a számból a farkát –, tökéletes volt – simítom meg a mellkasát.

Josh hümmög.

Lekonyul a szám, a mellkasomhoz fűzöm a karom, amikor se szó, se beszéd nélkül felöltözik, és mintha semmi nem történt volna közöttünk, elfordul a másik irányba az ágyba.

– Josh? Elmondanád, mit csinálsz?

– Alszok – feleli teljesen nyugodtan. – Te nem akarsz?

Oké, összejöttünk kb. tizenöt perce, szerintem rekordot döntök, ha elkezdek vele most egy hatalmasat veszekedni.

– De ne aludj. Ilyenkor... én azt szeretem, ha éreztetik velem, hogy nem csak eszköz volta szex közben...

Megfordul, érdeklődve fürkészi a testemet.

– És azt hogy kell...? – kérdezi halkan, félve talán a választól.

– Hát... simogass, csókolj, tudod, ilyenek...

Felül az ágyban, elmered a vállam felett, majd mintha valami eszébe jutna, a homlokán a ráncok kisimulnak, és gyors tempóban kimegy a szobából.

Alig telik bele pár pillanatban visszajön egy törülközővel.

– Na, ez már férfias! – tudatom vele.

Vállat von.

– Cora mondta, hogy ez így tisztességes.

– Ilyenekről beszélgetsz Corával? – pislogok.

– Már nem, csak amikor... a kórházban voltunk... – Elnémul a hangja.

– Josh, mi történt a kórházban? – kérdezek rá óvatosan, tiszteletben tartva a határait.

– Úgyis tudod.

– Megtámadták, igen, és bent voltatok a támadáskor. De mi történt?

A törülközővel megtörli a nőességem. A fehér anyag miatt a vérpecsétek jól láthatóak rajta. Josh rámered, nagyot nyel.

– Vér volt. Nagyon sok. Meg lövések. Kérlek, ne beszéljünk róla.

– Oké – rendezem le ennyivel. Ha nem akar róla beszélni, nem fogom faggatni. A trauma néha jobb, ha nem szakad fel, valamit csak az idő tud begyógyítani, nem a szavak.

Segít felöltöztetni, látszik rajta, hogy neki ez még új, egyáltalán nem tudja, hogyan kell szeretkezés után viselkedni.

Visszafekszik az ágyba, a kezét a hasán összekulcsolja, mint aki várja az utasítást, azután mit kell tennie. Nem akarom megszabni neki, hogyan viszonyuljon hozzám, miután odaadtam magam neki, de azért szeretném, hogy törődjön velem. Ez nem önzőség – mantrázom magamban –, hanem egy tett, ami elvárható egy kapcsolatban.

Josh mellkasába bújok, apró csókokat adok a szájára.

– Ez így jobb, mint aludni – mondja.

– Miért akarsz minden szex után aludni vagy menekülni?

– Úgy érzem, nem érdemeltem meg, hogy valaki nekem adja magát – simogatja a hasam. – Így inkább elmenekülök az álomba vagy máshova, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, hogy megdugtam valakit, akit tényleg nem érdemlek meg.

– Megérdemelsz. – Határozott a hangom. – Minden érintésemet megérdemled.

Lassú csókba fojtom a következő szavait. Nem kellenek bugyuta hozzászólások. Meg akarom neki mutatni, hogy megérdemel engem, én pedig hálás vagyok neki, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Habár még mindig fáj, hogy lehúzta rólam a gyűrűt, de igaza van, tiszteletben fogom tartani a döntését, mégis érzem annak a gyűrűnek a hiányát. Nem tehetek róla, vagyis szeretném azt hinni, hogy nem.

Szétfeszíti a nyelvével az ajkam, besodródik a számba, megsimítva a szájpadlásom. Finoman langyos nyelve kering, minden pontot felfedezve. Legszívesebben, ha tehetném, belesimulnék úgy az ölelésébe, hogy sose tudjak onnan kiszabadulni. Az ölellése tart össze, ahogy a hátamat cirógatja.

Kinyílik a szobaajtó, és bármennyire igyekszünk kurva messze sodródni egymáshoz, nem sikerül.

– Ez most komoly, Olivia? – Declan hangja feszült, szúrós szemét Josh és köztem járatja. – Feladom – legyinti.

Josh-ra nézek, majd vissza az ajtóba.

– Declan, várj! – Kirobbanok az ágyból. Az előtérben utol érve megfogom a vállát. – Miért nem kopogtál? – csúszik ki a számon szemrehányóan, pedig tudom, nem Declan a hibás ebben az egész Pillangó-effektusban, hanem csakis is.

– Miért nem? – nevet kényszeredetten. – Szerinted tudtam, hogy éppen smárolsz Josh-sal? – A falnak dől, karba fonja a kezét. – Sejtettem, hogy ez lesz – sóhajtja, megcsóválva a fejét. – Anja elmondta, hogy érzel valamit Josh iránt.

Nem tudok Anjára haragudni. Ezt tettem volna én is, ha éppen készül egy toxikusnak tűnő kapcsolatba belemenni.

– Ne haragudj, Declan...

– Sose kérj bocsánatot az érzéseid miatt.

Felemelem a fejem, Declan élénk zöld szemébe nézek. Felcsillan bennem a remény.

– Nem haragszol?

– Haragszom rettenetesen, de nem befolyásolhatom az érzéseidet még én sem. Olivia... – Az arcomra rakja két kezét. – Meggondoltad ezt?

– Milliószor, Dec. Szükségem van rá, érted? És esküszöm neked, ha bánt engem vagy Nate-et, menekülök, de ebben a pillanatban úgy érzem, megtaláltam magam Josh mellett. Tiszteletben kell tartanod.

Bólint.

– Tudom, hogy változott. De Olivia, változott annyira, hogy szeretni tudjon téged?

– Igen. Szeret engem. Nem úgy, mint te Corát, vagy Cora téged. De szeret, hidd el. Nem szabd meg az életemet, kérlek.

A fejét a két lapát tenyere közé temeti.

– Nagyon féltelek, hugi – hangzik tompán a baritonja, jóformán reszket. – Gondolj bele, mit csinált Corával.

– Belegondoltam. Az a Josh kezeletlen alkoholista volt. Ez a Josh, egy kezelt nárcisztikus és sosem inna többet.

Josh erőt vesz magán, mert kijön a szobából, közel lép hozzám, átfogja a csípőmet, az arcomra lágy csókot nyom. Nem irritálni akarja ezzel Declant, hanem meggyőzni, komolyan gondolta velem.

– Szeretem őt, Declan – mondja a bátyám szemébe nézve. – Vigyázni fogok rá, megígérem.

– Mit ér szerinted az ígéreted? Brown, ha bántod, én megöllek.

– Ha valaha is bántani fogom, könyörögni fogok, hogy ölj meg. – Megfogja Declan vállát. – Szeretem őt. – Elnyújtja a szavakat, hátha a bátyám úgy jobban értelmezi.

A bátyám felsóhajtva beleszánt a hajába.

– Egyszerre próbálom pszichológiai és testvéri szemmel nézni a kapcsolatotokat. Az egyik azt mondja, változtál, a másik, hogy a közeledbe ne engedjem a kishúgom. kurvára nem tudom, melyiknek higgyek.

– Semelyiknek – szólalok fel. – Higgy nekem, az érzéseimben.

Felém fordul.

– Az a baj, hogy semmit nem tudsz az érzéseidről.

– Na, de... – hápogom.

– Nem, tényleg így van. Nagyon régóta látom rajtad, hogy egy kapcsolatban te sosem leszel teljesen boldog.

– Declan! – emelem fel a hangom.

– Teljesen boldog – hangsúlyozza. – Nem azt mondtam, hogy boldog. Meg fogod találni a boldogságot Josh mellett, de állítom, nem őt keresed. És ezt Josh is tudja, csak túl önző, hogy bevallja.

– Josh-ra vágyom – ellenkezem.

– Ha így gondolod, legyen – adja meg magát Declan, és nem erősködik tovább. – De ha tényleg csak egy ujjal is úgy érsz hozzá, hogy nem jó neki, megöllek, és ezt vedd fenyegetésnek. – Declan most rám néz. – Haragszom rád, de semmiképpen nem utállak, itt leszek neked mindig, de most idő kell, ne keress egy darabig, oké?

– Oké... – biccentem le a fejem. – Szeretlek, bátyus...

– Én is szeretlek, hugi. Mindig is szeretni foglak.

Fáj, hogy haragszik, és ahogy szemrehányóan visszanéz az ajtóból, még inkább azt érzem, nem hoztam jó döntést, miközben tudom, nekem Josh mellett a helyem, benne van a boldogságom.

Szeretem őt, és senki nem döntheti el rajtam kívül, kibe szeretek bele.

***