Harmincharmadik hét.

Az orvos szerint annyira izgága a baba, hogy úgy tűnik, a harminchatodik vagy a harminchetedik hétre meg is fog születni. Érzem is az előjelét. Egyre gyakrabban rugdos, és a hasam is sokszor fáj, ma kiváltképpen; sokkal hosszabban, sűrűbben. Lehet, a sok zsíros ételtől van, amit ettem. Eddig próbáltam tartani, hogy egészségesen étkezem, de az utóbbi egy hétben felhagytam vele, sokkal jobban eltelek a hamburgerrel és sültkrumplival.

Cora szerint pedig csendes állapotos voltam, mert ő sokkal többet sírt, sokkal rosszabban viselte a környezeti változásokat, mint én.

Február elejét írjuk. Az egész városra a fagy és a hó borult, tegnapig egy héten keresztül esett vagy szakadt a hó, a mai nap reggelére elállt, és Josh-sal úgy döntöttünk, hogy kijövünk a városba. Először virágot és mécsest vittünk Márton volt helyére, majd a temetőben is meglátogattuk. Josh-t szerencsére senki nem ismerte fel, mondjuk, egy kapucni van a fejébe húzva; úgy nehéz is.

Taxival kijöttünk a St. Claire folyóhoz, most ott sétálunk, lassan. Nem fogom a kezét; a zsebemben pihen az enyém. Igen, rájöttem, amit érzek az nemcsak hála, hanem erősebb érzelem is. Azt hiszem, ezzel még barátkoznom kell, és nem tudom, megemlítsem-e ezt Josh-nak. Szerintem sejti, hogy beleszerettem. Utálom csak gondolatban is kijelenteni, hogy szerelmes lettem belé.

De az lettem. Most már tudom.

– Huh! – rántom meg Josh kabátját, amikor a fájdalom élesebben hasít a hasamba és összegörnyedek. – Várjál, várj, mindjárt mehetünk, egy pillanat – lihegem. – Oké, már jó.

– Biztos vagy benne, hogy ez rendben van? Mármint ennyire gyakran kell fájnia?

– Jósló fájás – rántom meg a vállam.

– Annak nem kell fájnia... ennyire biztosan nem.

– Valakinek fáj. Ne aggódj már! Töviről-hegyire elolvastam minden könyvet, cikket, ami a szülésről szól. Ez normális.

– Mi van, ha vajúdsz?

Megforgatom a szemem.

– Annak jobban kellene fájnia.

– A rendőrségen megállapították, hogy kurva magasan van a fájdalomküszöböd, amikor a teasert használták rajtad, sem adtál ki egy hangot sem! Lehet, ezért érzed gyengéden, miközben amúgy most más nőnek jobban fájna.

Felsóhajtok.

– Befejezted?

– Ne menjünk kórházba?

– Joshua! – fújtatok. – Elég lesz. – A hatás kedvéért párat szökellek két lábon, mire eltakarja a szemét a kezével. – Látod?

– Jó-jó! – emeli fel a kezét megadásként. – Elhiszem, csak ne ugrálj, megszédül a baba.

– Végre! – horkantok.

Belém karol. A befagyott tavat nézi, miközben meg-megpuszilja a homlokomat. Itt csend van, és nyugalom. Nem kell félnünk, hogy az emberek felismernék őt.

– Előhozakotsz baba nevekkel? – kérdezi.

Rámosolygok.

– Van egy pár a fejemben. De te is ötletelhetsz velem – vetem fel.

Lomhán megrázza a fejét.

– Azt szeretném, hogy te add neki.

Megállok, szembefordítom magammal Josh-t. A csípős hideg utat talál közöttünk, a szellő lágyan rezegteti a hajam végét.

– A család nevét te adod neki. Brown lesz.

– Livie... – kezdi, de belé fojtom a buta szavait.

– Nem érdekel. Ezernyi Brown van a világon. Senkinek nem lesz feltűnő, hogy a gyerekemnek is az.

– Biztos ezt akarod?

– Ezt hát – biccentek. – Nagyon is ezt, Josh – erősítem meg.

– Lehet a te neved is, engem nem zavarna, attól függetlenül az én babám is.

– Ezt is fejezd be. Te vagy az apja, nem fogja az én nevemet kapni.

Némán elfordul tőlem, de boldogság villan az arcán, az a komisz, amit annyira szeretek, mert fiatalabbá teszi. Újra a karjába fonom az enyémet, csendben hallgatunk, nézem a fák kecses játékát a parton túl az erdőben. Egyszerre gyűlölöm és szeretem a pillanatot, mert együtt ballagni a csendben, annyit jelent, hogy néma szavakból is értjük egymást; másrészt olyan nyomasztó ez a csend, mintha Josh már nem lenne itt, csak a teste.

Jobban hozzásimulok.

– Miért bújsz ennyire? – A hátamra, majd onnan le a derekamra csúsztatja a kezét. – Fázol?

– Nem, csak jó melletted. Meg talán egy kicsit félek... – vallom be nehezen kimondva a szavakat. – Megviselt, amikor láttam, mit tettél magaddal.

Mély levegőt vesz, lassan fújja ki, a hátamat biztatóan simogatva.

– Minden elromlott a fejemben akkor. Azt láttam jónak, ha enyhítem a lelki fájdalmat. De jobban vagyok már. Imádok élni, imádok beszélgetni veled.

A gyűrűmre néz.

Elmondtam neki, Anjától kaptam. Hát, nem mondom, hogy örült neki, sőt, láttam rajta, legszívesebben megparancsolná, vegyem le, de végül csendben elengedte, és egy oké-val letudta a sértődékenységét, ami már egészen nagy haladás. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy az.

– Tudod, gondolkodtam – köszörülöm meg a torkom. – Nem lenne rossz ötlet megpróbálni... kettőnknek.

Enyhe mosolyt enged meg magával, amivel próbálja leküzdeni a szájremegését, amit a mondatom váltott ki belőle. Lelassít, most kedvtelenül mozog, odafigyelve minden lépésre.

– Pont meg akartam említeni, hogy inkább nem kellene. – Hangjába szokatlan tónustalanság költözik. – Nem jó ötlet, Livie.

– Ó! – Hát, végül is, az sem baj. Még nem szerettem bele annyira, hogy ne tudnám elengedi, igaz, egy kicsit fáj a szívem érte, meg a babámnak sem tetszik, mert megint erősebb a fájás (ilyen erős még talán nem is volt, ebben már nem vagyok biztos, normális-e).

– Ne értsd félre, bírlak, sőt, kedvellek. De nem hiszem, hogy meg tudnám neked adni, amit te szeretnél.

– Nem is tudod, mit szeretnék egy kapcsolatban – horkantok.

– Szeretetet? Állandó törődést? Hogy figyeljenek rád? Hogy tanácsokkal lássanak el? – sorolja az ujján. – Ezt nem tudom megadni neked. Én nem... Sajnálom, de engem hidegen hagy. Akkor törődnék veled, amikor én szeretnék, nem amikor te. Nem fogok rád figyelni, mert egyszerűen nem érdekel.

Szögeket ver a gyomromba Josh vallomása.

Ez idáig azt hittem, a változással ezeket is megtanulta kezelni, de nem. És igaza van. Mindig akkor segített, amikor ő akarta, nem, amikor én.

Így nehéz lenne vele élni. De mégiscsak a gyerekem apja...

Megpróbálni szabad, nem?

Hogy aztán úgy járj, mint Cora?

Nem bántana! Ez a Josh már nem.

Testileg lehet, nem. De mi van a szóbeli bántalmazással? Azok mindig vele lesznek; tönkre fog téged tenni.

Kibírom. A gyerekem apja.

Traumakötésben vagy már most. Mi lesz, ha már együtt lesztek?

– Visszatérhetünk erre úgy... a baba születése után? – vetem fel.

Josh bólint. Gyorsabban szedi a lábát, annyira, hogy követni azért tudjam.

Megtorpanok. Josh kabátját meghúzva őt is megállítom.

Valami nem oké.

– Ööö... Josh? – nevetek vonakodva. – Azt hiszem, igazad volt.

– Mi? – türelmetlenül néz rám.

– Elfolytam. – Lecipzározom a kabátom, a piros leggingsem belső combomra feszült része felázott, lassanként egyre többet színez sötétebbre.

– Mi van!? – Josh a fejét fogja.

– Jön a kibaszott baba!

– Az nem lehet! – Pánikolva fel és alá járkál, kezébe veszi a telefont. – Nem lehet, hogy csak bepisiltél? Ez kevés, hogy magzatvíz legyen.

– Bepisiltem!? – ripakodok rá. – Joshua, ez nem a Grace klinika, nem fog belőlem elfolyni három liter magzatvíz! Hívjál már valakit!

– Jó! Kit?

– Declant! Corát! Putyint! A faszt érdekli, de kórházba kell mennem! Francba, babuci – teszem a hasamra a kezem –, várhattál volna még!

– Én megmondtam neked, Olivia! – sziszegi Josh, a füléhez tartva a telefont. – Sosem hallgatsz rám! Szia, Cory – szól a telefonba. – A St. Claire tóhoz tudnál jönni? Oliviának elfolyt a magzatvize.

Jön a babám.

Hamarosan kint lesz belőlem az életem értelme.

Hamarosan hallhatom felsírni.

Lökés száguld végig a testemen, ha nem úgy tartanám magam, mint akit karóba húztak, meg is görnyednék. Lélegzetem elakad, képtelen vagyok levegőt venni, pedig tudom, most az lenne a legfontosabb, hogy a levegővételeimre figyeljek.

Biztos készen vagyok erre?

Tudom, hogy fájni fog, ez legyen a legkevesebb problémám. De amikor meglátom, érezni fogom a köteléket, vagy ezt az érzést sosem fogom tudni megtapasztalni? Félek. És félve, eltakarva Josh elől a szemem egy könny is kibukik a szememből. Többet nem engedek, felszívom magam, és az égre nézek.

– Megcsinálom – suttogom a fellegeknek. – Megcsinálom, pici Bloom, esküszöm!

***

– Egész jól bírod – szögezi le Josh, miközben tömény mogyoróvajas csokoládét eszik mellettem.

– Pofa... be... – nyögöm, aprókat rugózva a vajúdólabdán. – Hallod, adjál már egy falatot! – nyúlok a csokiért, de Josh elkapja onnan. – A te gyerekedet fogom megszülni, ne legyél szemtelen, Brown!

Josh felnevet.

Görcs hasít át a hasamon, az orvosi ruha alját feltűröm, a combomba marok. Cora (aki szintén benn vagy a szobában), feláll az ágyról, kezét felemeli, és egy csattanós taslit ad Josh tarkójára.

Josh csúnyán néz rá, Cora ugyanígy.

– Adsz neki vagy kérsz még egyet?

– Nők! – horkant fel. – Próbál humorizálni az ember, erre nyakon csapják– csóválja a fejét, megdörzsölve az előbb megütött részt. – Tessék... – nyújtja a csokit –, megeheted az egészet.

– Na azért! – kapom ki a kezemből. – Juj... Ez meddig fog tartani? – nézek könyörögve Corára, mintha tudna valami varázsszót, amitől az egyre élesedőbb fájdalom megszűnik.

– Itt vagy már egy ideje, és valószínűleg vajúdtál már, amikor sétáltatok. Még olyan... öt-hat óra...

– Mennyi!? Faszomba...

Nem annyira erős a fájdalom; elviselhető, nem folyamatos, inkább kellemetlen, mintha belülről taposnának rá, mégsem ez zavar. Türelmetlen vagyok, várom, mikor foghatom a kezemben a babámat, csak akkor érzem a fájdalmat, amikor rá gondolok, máskülönben, ha a gondolataim eltévednek, meg sem érzem – talán csak egy kicsit.

Cora leguggol hozzám, megsimítja a hajamat.

– Nagyon ügyes vagy!

Felnézek rá.

– Aludhatok? Ez unalmas.

Cora felnevet.

– Tényleg ennyire nem fáj?

– Fáj – ismerem el –, de volt már fájdalmasabb élményem.

A legtöbb lelki fájdalom, amit Bloom elvetetése után éreztem, sokkal rosszabb volt, mint ez. Ez ahhoz képest simogatás.

– A büfében csinálnak jégkását – mondja Cora – kérjek? Az is sokat tud segíteni.

– Igen, kérlek! – mosolygok rá hálásan.

Miután Cora kimegy a kicsi szobából, Josh felé fordulok.

– Masszírozz! – utasítom, feljebb emelve a vállam.

Felkuncog.

– Nem tudsz nélkülem élni.

Leguggol a hátam mögé, gyengéden betolja a kezét a nyakamnál a szövet alá, és óvatosan gyúrni kezdi a vállamat. Felnyögök, amiért a lüktető fájdalom odalent csitul, Josh határozott gyömöszölésének hála.

Tudom – vigyorodok el.

A telefonom képernyőjén megvillan Dalton neve. Lehajolok, felveszem a padlóról, ahová tettem, és megnyitom az üzenetváltásunkat.

DALTON:

Jól vagy?

ÉN:

Ugyanezt kérdezted öt perce.

Szerinted?

Persze, hogy jól!

DALTON:

Féltelek.

Ez a konferencia még

eltart egy órát, a gépen Alabamából

két óra múlva jön vissza.

Talán odaérek, mielőtt megszülöd a babát.

ÉN:

Megtennéd, hogy nem írsz öt percenként?

DALTON:

Bocs.

Fosok.

ÉN:

Nem lesz semmi baj, Dalton.

Egészséges a baba, én is, nem

lehet nagy baj.

DALTON:

Vigyázzatok magatokra.

– Fú – morgom –, fosik az unokaöcséd.

Josh a száját a nyakamnak préseli, majd csókot nyom rá.

– Én is fosok – vallja be.

– Akkor mit szólnál ahhoz, ha éreznéd a fájdamat, amit én? – nevetek.

– Biztos nem lennék olyan kitartó, mint te – állapítja meg. – Tudok valamiben segíteni még?

Megrázom a fejem, és hasamnak támasztva a kezem felnyögök, amikor egy görcs megint elér.

– Csak masszírozz.

Óvatosan nyomkodja a vállam és a lapockám területét. Az érzelmeim most nem költöztek el belőlem (ahogy az általában lenni szokott, ha valami nagy esemény következik be), hanem maradtak bennem, és várják, mikor szülöm meg a kicsi babát.

Sikítás üti meg a fülem a másik szobából. Összehúzom magam, Josh abbahagyja a masszírozást. Hátradöntöm a fejem, és rámosolygok.

– Esküszöm, én nem fogok ennyire sikítani.

Josh nagyot nyel, sokáig csak bámul rám.

– Para – jegyzi meg a falat kémlelve.

– A fájdalom mulandó, csak egy apróság, amit a legtöbbször elfelejtesz, miután megszületik a baba. – Megfogom a kezét, ami abbahagyta a masszírozást, és gyengéden a vállam tetejére húzom, simogatva. – Josh, ha sírni látsz közben, nem azért lesz, mert fáj, hanem boldog vagyok.

Leguggol mellém, megfogja a hasam alját, enyhén felemeli. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.

– Szeretlek – hint csókot az arcomra.

Csak mosolyogni tudok.

Minden összehúzódás fájdalommal jár, az egész lényemet uralja, nincs más körülöttem csak az egyre inkább sűrűsödő fájdalom, a végtelenbe nyúlik, számomra azonban a végtelennek is van vége. Ott vár rám a babám, sírva, megszületve, hogy a kezembe fogjam.

Nem tudom, a fentiek azért szántak nekem annyira szar felnőttkort, hogy utána megbecsüljem azt, amit majd saját magamtól kapok. De ha így van, köszönöm nekik. Megtanultam megbecsülni az életem, vállalni merem, azt a gyereket, akit mindennél jobban szeretni fogok. Azt mondják, a szerelem mindent legyőz.

Szerintem ez hülyeség. A szerelem igazán erős, de van nála erősebb – mindig lesz.

Az anyai szeretet mindig, mindennél erősebb.

***

Fáj.

Baromira.

Megígértem Josh-nak, hogy nem sikítok majd, rettentően erős leszek, de ez a fájdalom azért mindent felülír, nem egészen tudok koncentrálni a körülöttem lévő emberekre, az elmémben még a falak is szűkülnek, miközben bal kezemmel Josh kezét fogom, míg a jobbal Coráét. Utóbbi bőrébe erősen mélyesztem a körmöm, de nem szól semmit, a másik kezével finoman megsimogatja a homlokom.

– Áú... – A plafont nézem, perifériám két oldalán látom a három orvos maszkos arcát homályosan. – Könyörgöm, szedjétek ki... – lihegem, lehunyom a szemem, és próbálok rákészülni a következő nyomásra.

Mentálisan ott vagyok, testileg kevésbé. Gyengének érzem magam. Amikor a fájdalom egy pillanatra elmúlik, csukott szemmel próbálok annyi levegőt juttatni a tüdőmbe, hogy megteljen. Ez így jó. Nem vagyok hajlandó kapcsolatot létesíteni a külvilággal.

Újabb fájdalom.

Erősebb bárminél. Lehetne akár egy tűzben hagyott kés is, ami bennem forog, a medencém környékén, ami át akarja vagdalni a szerveken, majd a bőrön magát.

Nem tudom, hanyadik nyomás lesz a mostani. Talán a harmadik... vagy negyedik. Nem tudom. Cora Nalát szülte meg elsőnek a negyedik tolásra. Ha így haladok, a nyolcadikra sem lesz meg a bébim. Az előbbinél is majdnem kint volt a feje búbja, aztán visszacsúszott.

Értem én babuci, hogy kényelmes vagyok, de sajnálom, azt kell mondanom, anyukád nincs kibékülve azzal, hogy a méhszájamban ragadtál, szóval kérlek, gyere ki!

Nyomok. Nyomnom kell, érzem. Nagy levegőt veszek, a szememet lehunyom, csukva tartom, mert Cora szerint ha kinyitnám, be ia vérezhet.

Erősen szorítok Cora és Josh kezére, Josh kezén érzem az izzadságot, Cora keze jéghideg. Akár üres is lehetne a szoba, nem venném észre, amikor az orvos kérdez, magamat a lelkem legmélyebb bugyrából kell összekaparni, hogy tudjak neki választ adni.

Hallom, hogy vacog a fogam. Egymásnak ütközik a két fogív. Fázok. Ráz a hideg. Könnyek csordulnak az arcomra, úgy érzem, nem bírom, börtönébe ráncigál a fájdalom és a félelem, amiért még nem jött ki a babám.

– Nem megy – szipogok fel, és csalódottan Josh-ra nézek. – Fázok... fáj!

Josh letérdel az ágy elé, megsimogatja a hajam.

– Ügyes vagy, Livie. Oké? A fájdalom múlandó, gondolj bele, minden tolásnál közelebb vagy hozzá. Sikerülni fog, jó? Hiszek benned. Ebben a szobában mindenki.

De akkor is fáj.

Mintha folyamatosan ostorral csapkodnák a hasam alját. Kérnem kellett volna azt a nyamvadt érzéstelenítőt, de úgy éreztem, megoldom, nem lehet annyira szörnyű ez a fájdalom, és túl makacs vagyok, hogy ebben a szobában bárkinek is bevalljam, megint túlbecsültem önmagamat, és kellene az az érzéstelenítő, mert megveszek a fájdalomtól.

Kibírom.

Annyi lelki fájdalmat éltem át az utóbbi évben, az nem lehet, hogy ezt nem bírom ki. Ki kell bírnom, mert minden fájás, minden tolás után ott vár rám a babám, akit hordoztam hónapokon át a szívem alatt.

Újabb nyomási inger kapaszkodik belém.

Összeszorítom a fogamat, a hátamat elemelem egy kicsit az ágytól, lenézek a két lábam közé, habár nem látok semmit az orvosi ruha miatt, csak az orvost és a szülészt.

Erőtlenül fekszek vissza az ágyba, és ahogy az orvosokra nézek, elkönyvelem, hogy megint nem haladt a baba kifelé egy millimétert sem.

Josh oldalra pillant az orvosokra, majd lenéz a két lábam közé, ahonnan elkapja a tekintetét. Teljesen sápadtan szorítja össze a szemét. Nem hiszem, hogy teljesen tisztában volt vele, mennyi vérrel jár a szülés, főleg ha gátat is metszenek. Vagy csak nem gondolta, annyira szerencsétlen leszek, hogy nem tudok gyorsan megszülni egy alig harminchárom hetes babát. Tisztában vagyok vele, ha hamar nem mozdul előre a babám, nem úszom meg, hogy császározzanak, amitől igenis félek. Sokkal rosszabb, mint a természetes szülés. Sokkal. Újabb fájás.

Nyomnom kell.

Megcsinálom.

Megcsinálom, mert nem fáj annyira, csak azért érzed fájdalmasnak, mert türelmetlenül várod a babát. Igen, lehetsz türelmetlen, de koncentrálj a babára, mert a türelmetlenséged bajt is okozhat.

Felkészülök, óriásit nyögök behunyt szemmel.

– Ó! Jön már! – mondja az orvos, akinek sugárzik a hangjából valami megkönnyebbülésféle. – Lazuljon, Olivia – kéri szelíden.

Ezt mondjuk könnyebb mondani, mint megtenni, amikor szétfeszít a medencédet a fájdalom, de próbálok eleget tenni a kérésének, és a két perc múlva bekövetkezendő fájás utáni nyomást újból fejben összerakom.

– Még kettő, és meglehet – mondja az orvos.

Még kettő.

Kibírom, bassza meg! Erős vagyok!

Nő vagyok, erős vagyok, megcsinálom, egy szó nélkül!

Már csak én vagyok. Nem érzem az orvosokat körülöttem, nem zavarnak a belém döfött tűk, Josh és Cora kezét sem érzem, csak magamat és a bennem lévő babámat.

Megint felemelkedek az ágyról, nagy levegőt veszek, minden haragom, bánatom, szeretetem benne van ebben a nyomásban. Érzem a hasamon az orvos kezét; rásegít apró nyomással. A homlokomon verejték gördül végig, lefolyik a nyakamra. A fogvacogás abba vész.

A levegővételem nem zihál, csak enyhén keresem. Forró hús nyúlik el bennem, érzem, ahogy kicsúszik belőlem. Kipattan a szemem. Minden további erőfeszítés nélkül a baba, az én pici babám a szülésznő kezébe csúszik, magával hozva életem reményét és boldogságát.

Pár pillanatra a szívem valahol a hasamban lüktet, amikor nem sír fel, de amint az orvos kissé megemeli, hogy hozzám hozza, meghallom életem legszebb hangját.

A kisbabám sírását.

Hangos.

Éles.

Átható.

Megöleli a szívem, ezzel a meleg érintéssel összeragasztva azt.

Ő már egy új, külön élet tőlem, mégis élete végéig, és azon túl is hozzám fog tartozni. Az anyukája lettem.

A szülész a mellkasomra fekteti rózsaszínes bőre teljesen elüt a holtsápadt karom tónusától, kisebb, mint két könyv egymás alá téve. Barna fürtök apró tömege átázottan tapad a fejére, egész teste a magzatvízben ázik. A magzatmáz néhol a kis testét befedi apró foltokban. Az én babám... Bőre puha, törékeny, az egész élet azt súgja, nekem kell rá vigyáznom.

Bloom, ha hallasz, drágám, esküszöm, jobb anyukája leszek a kistestvérednek, mint neked voltam. Szeretni fogom, minden szeretetemet, amit neked nem adtam meg, neki megadom. Minden csókom, minden büszkeségem őt fogja szolgálni. Tudom, hogy te akartad, hogy próbáljam meg újra, próbáljak méltón állni a kistestvéredhez, és azt hiszem, ez sikerült. Anya vagyok, most már hivatalosan is. Jó anyja leszek, mert ha te nem kaptad meg tőlem az élet reményét, akkor kötelességem neki megadni. Szeretlek, Bloom, tudom, büszke vagy rám, én is büszke vagyok magamra. Azt is tudom, hogy megbocsátottál. Ha nem így lenne, érezném a haragod. Akárhogyan haltál meg, te mindig az én meg nem született babám leszel, és érezni fogom a kötődést. Te nem haragszol rám, boldog vagy, amiért én is boldog vagyok. Ha ez a picibaba felnő, mindig mondani fogom neki, hogy integessen neked, integessen az égnek, mert ott csücsül fent a nővérkéje, és te is integetsz neki.

Bloom, megbocsátottam magamnak.

Köszönöm, hogy hoztad nekem a kistestvéred.

– Kisfiú – mondja az orvos.

Josh-ra nézek, ő vissza rám, könnyei áztatják az arcát; nem mer a kisbabához érni. Szabad kezemmel megrángatom a pólóját.

– Nathaniel – nézek a babára. Nathanielre, a pici Nate-re.

– Micsoda? – súgja Josh.

– Nathaniel Martin Brown. Ez lesz a neve.

– Livie... – Megérinti a baba homlokát, elhúzza rajta a kezét, majd a szájához emeli, csókot nyom két ujjára, és visszailleszti Nate homlokára. – Úgy szeretlek titeket! – Az én homlokomra is ad egy csókot. Most biztosan a kishúgára gondol, én pedig tudom, hogy Natalia büszke a bátyára.

Mutatóujjammal felemelem a baba kezét, és Josh-ra nézve kérem, tartsa oda az övét. Amikor a kézfeje úgy helyezkedik, hogy arra könnyen rá tudom rakni az apró kezet, ráborítom.

– Mi is szeretünk téged – csókolom meg a baba arcát. Nem fogok betelni vele, addig fogom csókolgatni, amíg el nem alszok. Sőt, ebben a helyzetben nem is tudom, hogyan fogok aludni. A szívem olyan táncot jár, ami ebben a pillanatban örökérvényűnek tűnik, az egész testemet kitölti az erőteljes tamtamja. A szám száraz, vízre szomjazok, mégis úgy mosolygok, mintha nem fájna, ahogy felreped az ajkam. Arrébb húzódok, engedem, hogy Josh mellém üljön. Óvatosan elveszi a mellkasomról Nate-et, és a kezébe fekteti. Egy könnycseppje a levegőben megcsillan, ráesik Nate vékony karjára, aki már nem sír; megnyugodott, csücsöríti az ajkát.

– Kinyitotta a szemét – mutatja meg Josh a karjában.

Nem kék a szeme az elgondolásommal ellentétben, hanem inkább szürke. Mint egy nagyon vastag rétegű köd. Amiben sosem akartam elveszni. Ebben a ködben viszont úgy elvesznék, hogy abból sosem szeretnék kiutat találni, túl sok mindent kell benne megkeresnem. Gyönyörű.

Cora a másik oldalamon gyengéden megfogja a vállam.

– Kimegyek, jó, szívem? Szólok Dec-nek, hogy minden rendben.

– Anjának és Daltonnak is szólj, légyszi!

Bólintva hátrál ki a szobából.

– Szeretnél valamit? – pusmogja Josh.

– Három hamburgert, két hasábburgonyával és káposztasalátát – sorolom. – Diétás kólával – teszem hozzá.

Felnevet.

– Szerintem többet érdemelsz.

– Igazad van! Legyen négy hamburger, négy burgonyával! Istenem, annyira csodálatos...! – simogatom Nate fejét.

– Mint az anyja – súgja Josh.

– És az apja – megyek tovább. – Csodálatos, amit elértél. Büszke vagyok rád.

– Én is rád, Livie. Talán mélyebben voltál, mint én, most pedig ragyogsz.

Persze, hogy ragyogok! Anya lettem, itt foghatom ezt a kis csöppséget, érezhetem bőrét, annak melegét, hallhatom a szuszogását, szagolhatom újszülött illatát. Nehéz lenne felülmúlni azt a boldogságot, ami ebben a pillanatban tengődik bennem. Megszültem életem értelmét. Tudom, egy olyan embertől van, aki régen gonosz volt, de Josh változott, és hiszek benne, hogy sosem fog visszaesni abba az ördögi körbe, amiből már egyszer kimászott. Én itt leszek neki, és tudom, ő is itt lesz nekem, hogy ha a démonaink kísértenek minket, akkor ott legyünk, elűzzük, miközben együtt neveljük fel félresikerült kalandunk ajándékát. Merthogy Nate ajándék, kulcs a jövőbe. Eddig sosem találtam az ajtó zárját, ami a jövőbe vezet, most már itt van a szemem előtt. Él, dobog a kis szíve.

Beleszeretek az életbe. Megint. Először Anja miatt, most Nate miatt.

Csak rám kell nézni:

A tündérmesék valóra válnak.

***