New York – új élet, a szerelmemmel. Holnapután indulás!

Lucy Instagram történetében olvasom a feliratot, a képen bőröndök állnak egymás mellett, valamelyik Daltoné. New Yorkba költözik Lucyval.

Nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban: legyek felszabadult, amiért biztosan nem fogom őt többet látni, vagy szakadjon meg a szívem ugyanezért?

Szerettem őt... Túlságosan is ragaszkodtam hozzá, miközben neki nem voltam más csak egy kis periódus életének intervallumán. Csak egy másodperc a sok milliónyi közül. Csak egy kép, talán egy fél, de sosem több.

És nekem?

Életem etapjában ő volt a tetőpont egyik fele (Anja a másik). Történetünk olyan volt, mint a legjobban megalkotott könyvek szerkezete. Tele fordulatokkal, bonyodalmakkal, késleltetéssel, bár az expozíció elég klisésen sikeredett. A történet megoldása szintén: a lány, aki nem tudott dönteni, kit is szeret, mindenkit elveszített, és most egyedül tengődik, mint egy elveszett madár, aki keresi a többieket, ám azokat sosem találja meg; messze szálltak már, talán egy kontinens választja őket szét.

Karácsony van.

A nappaliban magasra nyújtózó fenyő beleveszik a sötétségbe; nincs kivilágítva.

Hiányzik Josh. Az ölelése, ami a gondolataim elől volt a menedék. Hiányzik a vihar előtti csend. A viharban élni sokkal rosszabb és kegyetlenebb, huszonöt hetes terhesen pláne.

Nyelvemet kidugva, egy különleges ajándékoz zárok egy borítékba. Mártoné lesz. Repülőjegy, vissza Budapestre. Tudom, hogy egyedül nem menne el, ezért fogok vele menni. Nekem is kell a kikapcsolódás, Európában nagyon régen nem voltam. December 30-án indul a gép és a magyarok által elnevezett Szilveszter napján, azaz december 31-én landol. Sok év után ott töltheti az Újévet. Nehezen tudtam megszerezni az útlevélszámát, de mindent megér, ha mosolyt csalok arcára. Gondoskodtam róla, hogy kényelmes repülő legyen, hiszen nyolcvannégy évesen már megviseli a szervezetett egy ilyen túra. A szállást is lefoglaltam három napra, szóval éppen visszaérek, mielőtt bekövetkezik a harmadik trimeszter.

Átmegyek a szobába, bekapcsolom a laptopom. Elmondom anyáéknak, hogy terhes vagyok. Azt, hogy kitől, nem. Majd egyszer, ha nőttem a szemükben.

Amikor megjelennek a képernyő előtt, mosollyal, apa hülye mikulás sapkában, megdobban a szívem, és felidézem, milyen jó is volt gyerekként, amikor még úgy hittem, büszkék lehetnek rám.

Anya beleint a kamerába.

– Sziasztok... – köszönök.

– Jó látni, Ollie! – mondja anya.

Az asztal szélén dobolok az ujjammal, amíg a mondandómat fogalmazom.

– Figyeljetek – veszek egy nagy levegőt –, van valami, amit nem mondtam el nektek hosszú ideje.

Csendben hallgatnak, egymásra néznek, majd vissza a kamerába.

Felállok, megvillantva a szűk, fehér leggingsem által a hasamat.

– Olivia! – kiállt fel anya feltehetőleg örömében, mert ő és apa összepacsiznak. – Drágám, hányadik hónapban vagy? – hajol közelebb anya a kamerához. – Hatodik?

Visszaülök a székre.

– Már lassan hetedik – korrigálom. – De nem Anjától.

A mosoly lehervad a szájukról.

– Hanem...? – kérdez rá apa óvatosan.

– Ezt nem mondom meg. A srác támogat mindenben, de nincs közünk egymáshoz. Egy balul elsült egyéjszakás volt. Anja is szakított velem, persze, nem csaltam meg, akkor volt kómában.

– Elmenjünk hozzád, életem? – kérdezi apa. – Szívesen segítünk, igaz, csak autóval tudnánk menni.

Egy pillanatra elgondolkodom. Tényleg csak egy pillanatra, hogy milyen jó lenne velük közösen átélni, milyen anyává válni.

Nincs szükségem rájuk!

– Nem kell. Megoldom – válaszolom a kelleténél durvábban.

– Baj van? – aggodalmaskodik anya.

– Mérges vagyok rátok – vallom be. – Miért nem mondjátok soha, hogy büszkék vagytok rám? Declant miért halmozzátok el folyton a dicséretekkel?

Újra egymásra néznek, most porig sújtottan.

Megérdemlitek.

Apa felsóhajt.

– Sejtettük, hogy haragszol ránk, de nem tudtuk, miért.

– Hát, most már tudjátok – ölelem magam a karommal.

Anya rám szegezi a tekintetét. Könnyek ülnek a vízvonalán, mint a fecskék a vezetéken, akik szépen lassan lerepülnek onnan.

– Nem akartunk téged ezzel bántani... Dec és közted mindig te voltál érzelmileg az erősebb, Dec-nek nagyon sok támogatás kellett, te nem szorultál akkora motivációra, mint ő.

– És ezért úgy döntöttetek, nem dicsértek meg, hanem azt, amit én kapnék, odaadjátok Declannek?

– Nem – rázza a fejét anya –, féltünk is. Tudom, hogy azt gondolod, minden fókuszunkban Declan volt.

– Talán ez igaz is – elmélkedik apa.

Anya erre rábólint, és folytatja.

– De ez nem azért volt, mert nem szeretünk téged, Olivia. A kicsi lányunk vagy. Az egyetlen kicsi lányunk, akire mindig büszkék leszünk. Neked nem volt annyira szükséged ránk, mint Declannek... így gondoltuk mostanáig. Mindig határozott voltál, aki nem fél semmitől, hagytunk kiteljesedni, úgy tűnik, nem láttuk, mennyire is szükséged van ránk. Féltünk, hogy a túlzott törődés elriaszt tőlünk.

– Az alexitímia gondolta nagyon megrémített minket – szól közbe apa, anya kezét fogva. – Amikor a pszichiáter azt mondta, lehet, sosem fogod tudni kimutatni az érezelmeidet, megijedtünk.

– És egy dicsérettel túl sok érzelem szabadul fel bennem – mondom ki. – Amit lehet, nem tudok kezelni, ideges leszek, vagy dühös, esetleg szomorú, amivel könnyedén eltaszíthattalak volna titeket. Ezt nehéz lett volna velem megbeszélni?

– Egyáltalán nem, sajnáljuk, Ollie. – Apa hangja megtört.

– Kommunikáció nélkül, hogyan akartok normális emberi viszonyokat kialakítani? Vagy annyira elóceánosodtatok, hogy olyan hanghullámos izékkel akartok velem beszélni, mint a bálnák?

Felnevetnek, én is velük nevetek.

– Büszkék vagyunk rád, édes – mosolyog apa. – Szeretünk, azért, aki vagy. – A mikulás sapkának a végében fityegő csengőt megpöcköli. – Boldog karácsonyt!

Büszkék rám!

Szerintem ők nem is tudják, mennyit jelent nekem, hogy végre kimondták. Ahogy a szemükbe nézek azonban megcáfolom magam: igenis tudják, érzik, egy kicsit visszakapták a lányukat. Még nem egészen, de azt hiszem, megbocsátható, amit tettek.

– Boldog karácsonyt nektek is! Meddig tart a hóvihar nálatok?

Anya keservesen felsóhajt.

– A meteorológia egy hetet jósolt. Addig gépek sem szállhatnak fel, sem le. Már csak Újévkor tudunk találkozni.

– Várlak titeket akkor. Vigyázzatok magatokra – intek a kamerába, és leteszem.

Végül is, nem volt ez annyira szörnyű beszélgetés. Megbeszéltük, és ismerem őket annyira, hogy ezentúl változtatni fognak. Azért megemlítem majd nekik, ne minden szavuk úgy végződjön, hogy büszkék rám, mert az tényleg idegesítene.

Nem boldogan, de boldogabban szedem össze a cuccom, és rámolok a táskámba, amibe a borítékot is becsúsztatom (plusz némi pénzt is), a bakancsomat, kabátomat magamra véve elindulok Mártonhoz, hogy meglepjen, remélem, az élete ajándékával.

Gyalogolok, a hó úgysem esik, a testmozgás is kellene, mert a könnyebb Pamela gyakorlatok úgy érzem, nem elegek sem nekem, sem a bébimnek.

Szürke felhők ostromolják az eget, azok olyan gyengék, hogy a nap is átsüt rajta, bár meleget nem biztosít, csak fényt, azt is tompán, szürkére elszínezve azon kevés emberek arcát, akik karácsony délutánján kijöttek sétálni. A házak tetején megült a tegnap előtti hó, a járda lucskos, a bakancsomat hamar átitatja a nedvesség.

Beszaladok a még nyitva lévő szuvenír boltba. Múltkor Corával erre sétáltunk, és látott bent aranyos lámás előkéket, kék és rózsaszínben is, de már nem akarta megvenni, hát, megveszem majd én neki! (Meg nem tudok ellenállni egy leopárdmintás napszemüvegnek sem, azt is megveszem magamnak karácsonyi ajándékként.) Este megyek át hozzájuk, addig összeállítom az ajándékukat. Miközben a szatyrot ügyeskedem a csuklómra, megrezzen a telefonom. Előveszem a rövid derekú kabátomból (Declan meg fog ölni, hogy ilyen rövid), és megnézem.

Megtorpanok, a szívem hevesebben kezd el dobogni, mint bevetésnél, vagy futásnál. Visszaköltözik belé az élet egy kicsit.

ANJA:

Boldog karácsonyt, Ollie!

Nincs ebben semmi személyes, csak egy üzenet, amit valószínűleg mindenkinek elküldött, akit ismer. Azért visszaírok neki. Hátha. Hátha meglágyult az a kemény szív, és újra magába fogadja az emlékeimet.

ÉN:

Boldog karácsonyt, Anja!

A járda szélén állok pár percig, várom, hogy a látta felirat helyett, három pont kezdjen kígyózni a bal oldalon, de semmi. Csak leláttamozta, és ennyi. A múltjának mégis mi mást írhatna? Ahogy Anja kinéz, valószínűleg már van barátnője, habár követem őt minden platformon (ő is engem, nem vagyok egy pszichopata ex!), de nem változott a kapcsolati státusza.

Csalódottan sóhajtva süllyesztem a kabátzsebem mélyére a telefont, újra megindulva sikátor felé, ahol Márton – az ő elmondása szerint – lakik. Nem sokáig fog ott lakni. Ma, ha nem hajlandó velem jönni, hogy egy normális lakásban töltse az ünnepet, esküszöm, mindenre, ami számomra fontos, elrángatom onnan a gyenge testét, vagy ellopom Imrét, és biztosan megerednek a rozoga lábai.

Előveszem a táskából a borítékot, amikor a főutcáról lekanyarodok a mellékutcába, ahol szemben van a sikátor. Szorosan fogom a borítékot a mellkasomra, egy fél pillanatra megijedek, amiért rendőr áll a sarkon, de csak egy, ami nem használja a villogót, tehát, ha baja is van valakinek, az sem halálos.

Besétálok a sikátorba, úgy közelítem meg, hogy a kuka miatt ne lásson azonnal Márton, így bújok ki annak takarásából, azonban nem szembesülök Márton idős arcával a matracon, Imrét sem látom sehol. Megtapintom a matracot; hideg és nyirkos. Holmijai sincsenek itt, se ruhák, se a fonalak, amiből kötni szokott.

Elment szállóra!

Szinte a malomkő esik le a nyakamról, annyira megkönnyebbülök.

– Olivia! – szólít meg egy egészen ismerős hang a hátam mögül.

Megfordulva Tacyvel találom szemben magam, az afroamerikai, nálam is kisebb rendőrrel.

– Szia! – vigyorodom el. – Nem tudod, ez az idős ember, hova ment szállóra?

Bent ragad a lélegzetvétele.

– Márton Keller az éjszaka meghalt. Ismerted?

– Mi? – Felkapom a fejem. Megszédülök. Tacynek kell elkapnia, hogy ne essek le a mocskos földre. A repülőjeggyel megtömött boríték egy pocsolyába esik. – Nem... nem halhatott meg... Ho... hogyan?! Bántották?

Megrázza a fejét.

– Beteg volt már nagyon régóta.

A szám elé kapom a kezem, azt hiszem, így próbálom rábírni magam, hogy ne sikítsam el magam.

Meghalt.

Meghalt!

Nem lehetett beteg! Nem! Akkor mondta volna...

Hullámokban önt el a pánik. Először próbálok kapálózni, ellenállni, elsodorni magamtól, de aztán egyre több és nagyobb jön, és ő sodor el magától, ismeretlen vizekre, ahol megismerhetem a gyász keserű ízét.

Ő volt az ember, aki miatt képes voltam megbocsátani Josh-nak.

Aki megmutatta nekem, hogy ne ítéljek el senkit, csak azért, mert nincs a feje felett tető.

És most elment!

Itt hagyott engem!

Felnézek a szürke égboltra, ő már ott van fent... beszélget Bloommal...

– Most már repülhetsz, öreg harcos... tanítsd meg repülni Bloomot is...

Mintha kést szúrnának a hasamba. A fájdalom éles, el nem múló. Lekényszerít a földre, Tacy már nem tud elkapni.

Miért-miért-miért-miért-miért!?

Még csak nem is szólt nekem az a szemét, hogy beteg! De hisz olyan élettel teli volt, nem lehetett beteg!

Istenem, hol van Imre?

Felállok.

– Olivia, óvatosan, nagyon sápadt vagy, azt hiszem, sürgősen orvosra van szükséged.

– Hol van Imre? – krákogom könnyekkel a szememben.

– Hogy ki? – néz rám értetlenkedve.

– A kiskutya! A drótszőrű tacskó. Ő hol van? – hadarom.

– Ó, a sintér elvitte. Azt mondta, öreg kutya, állítólag el fogja altatni még ma.

Nem!

– Mikor vitte el? – Egyre jobban szédülök, és fáj a hasam. Igaza van Tacynek, ez biztos nem oké.

– Tíz perccel ezelőtt.

– Tudod a rendszámot?

– Aha... Olivia...

– Írd fel, ne velem foglalkozz!

Gyorsan elővesz egy névjegykártyát a mellzsebéből, annak hátuljára firkantja a rendszámot.

– Nem akarok beleszólni, de nagyon nem nézel ki egészségesnek. Ne hívjak egy mentőt?

– Hagyj most, légy szíves! – Kifutok a sikátorból, a remegő kezembe veszem a telefont, és tárcsázom az egyetlen reményem.

Daltont.

Nem hagyom, hogy Imre így magára maradjon.

Édes Istenem, ne vedd el tőlem azt a kiskutyát!

Toporogva állok a kereszteződés előtt, Dalton sokadik csörgésre hajlandó felvenni.

– Hol marad, hogy nem keressük egymást?

– Márton meghalt, a kiskutyáját elvitte a sintér, el akarja altatni, még ma... Dalton, nem hagyhatom, állítsd meg! – Most már zokogok.

– Liv, nyugi. Vegyél nagy levegőt, rendszám megvan?

Hogy a kurva életbe tud ilyen nyugodt maradni!? A hangja, az egész lénye maga a megtestesült nyugalom, miközben én majd' szétpukkanok a pániktól, a fájdalomtól.

– Meg – lehelem. Nagyon fáj a hasam, de elmondom neki a rendszámot.

– Oké, azt hiszem, látom, pont most fordul be a telephelyre, most ott vagyok. Elveszem tőle.

– Istenem, köszönöm. Áú...

Hallom, hogy Dalton becsapja maga mögött az ajtót, és megköszörüli a torkát.

– Ne vigye sehova – kiabál Dalton. – Adja csak ide. Nem, ne kezdjen vitatkozni, adja csak szépen ide. Leszarom, hogy öreg, adja ide, vagy beviszem a rendőrségre.

A sintér morog, majd egy fél perc csend következik, ami közben az összes létező Istennek elmondok egy könyörgést, hogy múljon el a rosszullétem, mert ez rosszabb bármelyik eddiginél. A hátamat a falnak támasztom, nehezen veszem a levegőt, mintha a tüdőm megtelt volna, többet nem tudna befogadni.

– Megvan. Kicsit ijedt, de minden rendben vele. A sikátornál vagy?

– Ig-hen...

– Odaviszem. – Ezzel lerakja.

Azt hiszem, szólnom kellett volna neki, hívjon egy mentőt is. Nem érzékelem magam körül a tért, minden homályos és lassú, akár lassított felvétel is lehetne, de ez élőkép. A halántékomon lomha pályán izzadságcsepp vonul végig, mire kiráz a hideg, jobban hatalmába kerít a hányinger alattomos ereje.

A téglafal vonalán a hátamat lecsúsztatom, leguggolok, a lábaim nem bírják már a terhet. Dalton a járőrautóval, bekapcsolva tetején a villogót megáll előttem, és kipattanva belőle úgy tartja fel Imrét a kezében, mintha éppen Simbát tartaná az Oroszlánykirályból.

Felállok (bár ezzel csak azt érem el, hogy sokkal jobban fáj a hasam), és engedem, hogy a sáros, reszkető tacskót a karjaimba tegye.

– Édesem – puszilom meg Imre orrát, mire megnyalja az arcom. – Nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád! – ölelem magamhoz.

Megint zokogni kezdek.

Érzem Imrén a gazdája illatát, a gyenge mosószert, ami a szívembe megint golyót repít.

Lehunyom a szemhéjam, abban a reményben, a könnyek elállnak, de a sötétség miatt jobban megerednek. Folyó. Amiben nem a bátyám fog hamarosan belefulladni, hanem én, és engem nem tud senki megmenteni. Fél a lelkem a sötéttől, pedig számomra a világos mindig is nagyobb félelemmel telített el; ott láttam a jövőm, azt a kilátástalant, a sötétben nem láthatom, csak sejthetem.

Úgy fáj minden...

Aki engedte volna, hogy szeressem, messzire ment, mert megbántottam, nem tiszteltem, nem törődtem vele annyit, mint kellett volna, miközben ő a fél szívét letörte, hogy nekem adja, ápoljon, szeressen. Aki nem engedte, hogy szeressem, mást kezdett szeretni, egy nálam sokkal kedvesebb és szerethetőbb lányt. És aki engem szeret, de én nem szeretem viszont, ő most távol van tőlem. Van egy fájdalom bennem, ami vissza-visszatér, vándorol a lelkem és egy másik lélek között. Ezt a fájdalmat Josh hiánya okozza.

Dalton erős szorítása a csípőmön kizökkent a gondolataimból. Elveszi tőlem Imrét, berakja az autóba. Arca sápadt, szeme tompa. Zsibbadt rémülettől mered rám egy pillanatra.

– Liv, jól vagy? – A két vállamat szorosan tartja.

– Hát, nem igazán – vallom be. – Szédülök és fáj a hasam.

Dalton ajka vékony és feszes lesz, miközben rémülettől csillogó tekintetét levezeti a combomra.

Vér.

Vérzek.

A két combom között tenyérnyi méretű vérfolt terül szét.

– Ne... – nyöszörgöm. – A babám...

Csak álmodom.

Biztos álmodok, mert a körülöttem lévő dolgok nem élő világba valóak: minden homályos és csillog, mozog a fal, nem érzem magam körül a hideg levegőt, ami ilyenkor mindig belecsíp a bőrömbe.

– Bassza meg. – Dalton megfogja a kezem, és beültet az autóba. – Vegyél mély levegőt, feküdj el az ülésen.

Azt hiszem, megteszem. Bár nem vagyok benne biztos. Valahogy minden túl valótlan.

– A babucim... nem mehet el.

Lehunyom a szemem.

Meleg van, a hőhullámok megsimogatnak.

Vagy ez lehet Dalton keze?

Még mindig odavagyok az érintéséért.

– Liv...? Hallasz? – Aggódó, tompa hang törik át a lelkem erdején, ahol futok valami elől.

A végzet elől?

Felemelem a kezem, meg akarom simogatni a hangot, amiért ilyen kedves egy gonosz lélekkel, de nem találom, elveszett.

Vagy én vesztem el az erődben?

Én vesztem el.

Sötétség.

Elsötétült az erdő.

A hangok elnémultak.

Nem szól a madár, nem fúj a szél.

Szabadság.

Nyugalom.

***

Marja az orrom az erős levendula szaga, ami hipóval keveredve felébreszt az álomból. Kiszáradt számba, mintha a Szahara költözött volna.

Kipattan a szemem, egyenesen a fájdalmasan világító plafon felé bámulok, majd ugyanezzel a mozdulattal, levegőt kapkodva ülök fel, és kapok a hasamhoz.

Kerek.

Valaki a vállamat megragadva maga felé ránt. Dalton.

Az arcomat a két tenyere közé fogja, satuba.

– Shh... – Homlokom puszil. – Nagy levegőt, semmi baj. Minden rendben lesz.

– A babám! – nyögöm. – Mi van a babámmal?

Próbálom újra a hasamra tenni a kezem, de Dalton lazán megfogja.

– Semmi baja. Teljesen egészséges, de nyugodj meg, mert ha így folytatod, bejön a nővér, és kapni fogsz.

– Mi történt velem? Vele?

Megsimogatja a hajam, miközben öleléssel próbál nyugtatni.

– Részlegesen levált a méhlepényed. Már elállt a vérzésed, fáj valamid?

Egy percre csendben figyelem, vajon észlelek-e különösebben fájdalmat.

Megrázom a fejem.

– Félek – simogatom a hasam.

– Elhiszem. Mindenki félne ilyenkor, de semmi baj nincs, oké?

– Imre?

Elmosolyodik.

– Most nálam van. Ha jobban leszel, megy hozzád.

Idegesen méregetem őt, a szemébe azóta sem került vissza a ragyogás, csak egy kicsit lett élettel telibb, mint az ájulásom előtt.

– Lucy nem allergiás a kutyaszőrre?

– Hát, de... – A tarkóját dörzsöli. – Az az igazság, hogy mi... vagyis én... hát... szakítottam vele.

– Micsoda? – hűlök el. – Mikor?

Az órájára néz.

– Öt perccel ezelőtt.

– Dalton, nem vagy normális! Miért?

– Mert hajhatatlanul New Yorkba akart menni, én viszont nem akartam, nekem ez az otthonom, nem az a szeméttelep.

– Az otthonod? Mindig is utáltad Detroitot! Miért nevezed akkor az otthonodnak?

Felsóhajt.

Elvesz egy poharat az asztalról, ásványvizet tölt bele, majd beledob egy tablettát, valószínűleg magnéziumot, és a kezembe adja.

– Mert itt vagy. – Elnéz a fejem felett, mosolyog. – Mert itt vagytok.

Követem a tekintetét; elfordulok az ablak felé, a kanapéra esik a tekintetem.

Anja.

Másabb lett.

Szó szerint másabb.

Rendesen kigyúrta magát (bár sosem volt szálkás, most karjának kerülete Daltonéval vetekedik), lettek tetoválásai.

– Anja! – Hatalmas vigyor ül a számon, ám amikor a kezére téved a tekintetem, alaposabban megnézve, mit tart, még egy apró sikoly is kicsúszik onnan meglepetésemben.

Kicsi test ficánkol a kezében.

Baba!

– Ő meg kicsoda!? – nevetem.

Anja feláll.

Valószínűleg a barátnője gyereke lehet, de akkor én leszek a legboldogabb ember a világon! Hiszen megkapta, amit szeretett volna, és mindig azt akartam, boldog legyen. Ezért szakítottam vele, hogy találja meg a helyét, az igazit, aki nem én voltam.

A kezembe teszi a babát. Barna bőre, ebben a pillanatban kontrasztban áll az én fehér karommal.

Anja rám néz, és megszólal:

– Olivia.

– Mi? – Elakad a lélegzetem.

– Ez a neve. Nem tőlem kapta.

– Pici Liv – birizgálja meg Dalton a kisbaba apró kezét.

– A barátnődé? – kérdezem.

– A barátnőmé? – nevet fel. – Nincs barátnőm, se barátom. Olivia a másodunokatesóm gyereke. Ő és a menyasszonya meghalt egy földrengésben Új-Kaledóniában. Én lettem a gyámja.

– Istenem. Milyen jó helyed lesz neked, te drága! – érintem a csöpp orrára az ujjamat. – Szépen kigyúrtad magad. Hogy vagy?

– Eh, néha nagyon szédülök. Karácsonyra gondoltam, visszajövök Detroitba, meglepem Corát, meg hozzád is be akartam nézni, nagyon szenvedtem, amiért haragudtam rád. De képzeld, az olvasás és írás megy. Egy nap felkeltem, és mintha nem veszítettem volna el azt a képességemet, tudtam írni és olvasni is. Hihetetlen, mire képes az agy!

– Hű! – Daltonhoz fordulok. – És veled mi a helyzet?

Vállat ránt.

– Élek, járok agyturkászhoz, van egy csomó ügyem, nem unatkozok. – Elkomolyodik, a kezét lassan az enyém felé csúsztatja, ami a lepedőt szorítja, kivár, esetleg elmozdulnék onnan, ám nem teszem: ráfekteti a kezét az enyémre. – Komolyan mondom, nagyon sajnálom, amit tettem vagy mondtam az elmúlt pár hónapban. Szeretnék az életed részese lenni, mint egy jó barát, egy bizalmas. Nem Lucy miatt kezdtem agyturkászhoz járni. Dehogy! Hanem azért, hogy mással ne bánjak úgy, mint veled.

Bootolom a szavait. Egészen őszintének hangzottak, de a bizalom nevű kis izé még nem feltétlenül ráz kezet Dalton ígéretével.

– Szerelmes voltál Lucy-ba?

– Nem hiszem, hogy ez szerelem volt. Hálás voltam neki, ott volt nehezebb napjaimban, elhamarkodtam a döntésem, amikor megkértem a kezét, csak tudod, olyan jó volt, hogy valaki meghallgat. Te... nem sokszor tetted. – Beharapja az ajkát.

– Igazad van – bólintok. – Nem hallgattalak meg téged, amikor szükséged lett volna rá. Sajnálom.

Elmosolyodik, rám, majd Anjára néz.

– De jó volt arra ez a kapcsolat, hogy megtaláljam önmagam. Tudom már, hol vagyok, és hova akarok tartani. – Kihúzza magát. – Dalton West őrmester szolgálatra készen, ha Olivia Roy úgy dönt, maradna az újonca.

– Őrmester lettél!? – tátom el a szám. – Dugtam egy őrmesterrel! – csúszik ki a számon. – Hoppá...

Dalton és Anja is felnevet.

Most Anja szólal meg:

– Én is nagyon sajnálom, Ollie. Túldrámáztam, makacs voltam, és nem maradtam egy olyan helyzetben melletted, amikor a legnagyobb szükséged volt rám. Maradok melletted ugyanúgy barát és bizalmas, mint Dalton.

– Komolyan mondjátok? – hüledezek, gyorsan megteszem az első lépést. – Dalton, lennél a keresztapja a babámnak?

Biccent.

– Bármikor és bármelyik gyerekednek – biztosít.

– Egyébként az orvos azt üzente, ha felkelsz, mondjuk meg neked, ha tovább stresszeled magad, kikötöz, és nem enged haza – figyelmeztet Anja. – Ezt az ötletet Daltonnal készségesen támogattuk. Szóval, ha hazamész, fekszel, nem csinálsz semmit, mi gondoskodunk rólad.

Elborzadva horkantok.

– Feküdni!? ADHD-m van, mégis hogyan várjátok el, hogy állandóan feküdjek?

– Akkor nem mész haza – mondja Anja.

– Jó... – adom meg magam. – Fekszek és zabálok.

Dalton beharapott ajakkal Anjára pislog.

– Anja úgyis finomakat tud főzni.

Összehúzom a szemem.

– Te most flörtölsz az exemmel?

Felmutatja a mutatóujját.

– Az exed flörtöl az exeddel – helyesbít.

– A két exem segít nekem, míg az a személy, aki a gyerekem apja, a pszichiátrián ül. Milyen elbaszott plot twist ez?

Illik az életemhez.

Átadom Anjának a babát, Oliviát, és először Daltonnak adok egy ölelést (még nem feltétlenül a bizalom megpecsételéseként, hanem hálából), aztán Anját is megölelem.

Elbaszott egy életem van, ebben az életben is vannak emberek, akikre bármikor számíthatok, még akkor is, ha teljes káoszt okozok magamnak. Ők akkor is jönnek, kihúznak, és bár lehet, egy kis ideig haragudni fognak rám, de a végére mindhárman belátjuk, túl szoros a múltunk, hogy azt hülyeségek miatt szétszakítsuk. És bár ma elvesztettem valakit, aki számomra fontos volt, visszakaptam két embert. Márton tudom, hogy boldog és büszke rám, akivé válni fogok.

Mindig szeretett volna repülni, és most már repülhet, át kontinenseken, galaxisokon, boldogan, és nézheti, ahogy Imre, a tacsija boldogan játszik majd Indigóval és Daisyvel, aztán pár hónap múlva a babámmal.

Sosem feltételeztem magamról, hogy jó ember lennék, aki megérdemli a szeretetet. Igazság szerint, tényleg nem vagyok jó ember, de változok, próbálok az embertelen világban megmaradni csak egy kicsit is embernek, és azt hiszem, ez sikerült. Nem vagyok hős, se ember, akit csodálni kell, egyszerűen csak ember vagyok, hibákkal, amiket lehet, sosem tudok majd megjavítani magamban. Egy valamiben viszont tudom, hogy jobb vagyok sok-sok embernél:

Tudok feltétel nélkül szeretni.

A lelkem, lehet, egy szemétdomb.

De azon ül valami csillag, ami szebbé teszi.

A szeretet. 

***

Sziasztok! <3

Nagyon rég válaszoltam a kommentekre, amiért elnézést kérek, de ebben a hónapban nem igazán vagyok a toppon, semmilyen téren, folyamatosan orvoshoz járok, hogy kiderítsék, mi bajom, szerdán záróvizsgázom, a magánéletem is valószínűleg hamarosan romokban lesz, de talán jövő hét végén lesz időm válaszolgatni. 

Szurkoljatok nekem szerdán, hogy jó legyen a záródolgozatom védése ^^

A fejezetről meg annyit, hogy megint összekevertem a szálakat, itt van megint Anja és Dalton, szegény Mártont meg szépen megmurdáltam.

Mit gondoltok, hogyan fog tovább folytatódni a cselekmény? 

Szép napot Nektek!