Több mint a felén már túl vagyok. Most jön majd csak a neheze.

Tizennyolc hetes terhesen úgy érzem magam, mintha tele lennék viharfelhőkkel, és sosem akarnának kiürülni: ma véletlen eltapostam egy hangyát, másfél óra kellett, hogy Josh megvigasztaljon. Este a gondolataim megint viharsziget felé sodródtak, belém ütötték, hogy sosem fognak engem tudni szeretni. Pedig ez nem igaz; Cora és Declan is szeret engem. Egész este bőgtem volna, ha Josh nem csitít el.

Viccesnek tűnik a tükör előtt állni, karikás szemekkel, a nyakamon lévő lila foltot tapogatni, miközben Declan vagy Cora akármelyik pillanatban a semmiből meglátogatna minket.

Josh bejön a fürdőbe, száján pimasz mosoly ül, lehetetlen lenne onnan lelökni. A hátam mögé lopakodik, a mosdópultról elveszi a fésűt, és lágyan a hajamba szánt vele, ügyelve, hogy a tincsek között elrejtett gubancok ne okozzanak fájdalmat.

– Ugye tudod, elég lett volna, ha mellém bújsz, és elmondod párszor, hogy nem lesz semmi baj? Meg nem te mondtad, hogy tiniként viselkedek, amikor kiszívtam a nyakad?

Felnevet édes és keserű, ha ez íz lenne, tuti befalnám.

– Nem tudtam aludni, a kecses nyakad igen csábító.

– Sötétben ezt hogy láttad?

A vállamra ejti az állát, két kezét a fenekemre nyomja, megmarkolja.

– Éreztem a számmal.

– És honnan tudod, hogy én egyáltalán élveztem?

Most a már kissé gömbölyű hasamra terelődik a tenyere, megsimogatja a babánkat.

– Azt meg hallottam a fülemmel.

– Betévedtem a farkas odújába – sóhajtom.

– Ez a farkas szelídíthető. Ne haragudj, Livie. – Leteszi a fésűt vissza a pultra és ujját a foltra érinti.

Jobban el tudnám viselni a tényt, hogy haragszom rá. A gond csak az, hogy harag egyáltalán nem keresztez engem, hálát és vágyat érzek.

Lehunyom a szemem, a fejem hátrahajtom Josh mellkasára.

Éjfél után a sírásommal felébresztettem, magához húzott, nem beszélt, csak a nyakamra hajolt, egy pillanatra kivárt, hátha megtagadom a közelségét, ám előbb tagadnám meg magamtól a vizet, mint az érintését. Száraz szája a nyakamra ért, előbb finom záporként, majd vihar lett, jött a mennydörgés, a nyögéseim telítették el a csendes szobát. Josh ágyéka a fenekemhez simult, könyörögtem neki, hogy szeretkezzünk, adjunk magunkból a másiknak, helyette szívta a nyakam, se hozzám, se magához nem nyúlt, és amikor én akartam kezembe venni a férfiasságát, elütötte onnan a kezem, a csókok még keményebbek lettek, sziklának ütközött a szívem.

Behorpadt, amiért nem érezhetem bőrét az enyémen.

Aztán minden abbamaradt; a hangom, Josh zihálása. Bocsánatot kért, és elfordult a másik irányba. Aludt tovább.

– Hiányzik? – nyitom ki a szemem, és a tükörbe nézek. Megtalálom a tekintetemet.

– Félmondatokból nem értelek. Ki hiányozna?

Nem tudom. Cora, Landon. Egy normális élet.

Landon volt neki a normális élet. Lehet, toxikus volt, de néha megnyílik Landonról. Szerették egymást. Vagyis Josh szerint, Landon nem szerette ő, ő viszont kedvelte Landont.

– Landon – felelem elnémítva a hangom.

– Néha.

– És most már bevallod, hogy szeretted őt?

– Kedveltem – ferdít. – Megértett.

Én is megértelek, mégsem nézel engem másnak csak egy tárgynak, aki kihordja a gyereked.

– Hm. – Morcosan húzom le magamról a hálóinget, és hajítom a mosdópultra, ezzel leborítva egy fogmosópoharat.

– Megsértődtél – konstatálja.

Idegesít, hogy nem néz a fedetlen testemre. Még a hasamra sem! Felé fordulva a pultnak támaszkodok, kidomborítva a mellem.

– Nem – vicsorgom. A könnyeimmel harcolok.

Karba fonja a kezét, lazán mered rám.

– Dehogynem.

A combomra csapok, kiserkennek belőlem az első könnycseppek, állam vonalán folyik végig, be a számba.

– Landon így, Landon úgy, blabla – forgatom látványosan a szemem, ami nyilván nem tetszik neki. Kihúzva magát megfeszülnek az izmai. – Mit eszel azon a fickón?

– Te akartad, hogy megnyíljak neked. – Az arca hirtelen furán átvált valami groteszk festményen lévő emberre: a ráncai a bőrébe süllyednek, fogai kivillannak, hangja puhasága eltörik, recsegés az egész. Szárazföldi aknára lépek. Nem moccanhatok, mert robban a halál homokja.

– És miért pont Landonról nyílsz meg?

– Mert ő az egyetlen az életemben, aki megért.

– Én is megértelek.

Bumm. Lelépek az aknáról, bassza meg, fel akarok robbanni a dühtől, magammal akarom vinni Josh-t. A könnyeim szabad úton járják be az arcom, Josh feléjük nyúl, Napként akarja kezével felszárítani, de ellököm a kezét.

Megint mérgesen, összeszorított ajakkal néz.

– Akkor hisztizz! – Rám legyint.

– Hisztizek is!

– Néha olyan idegesítő vagy...

– Idegesítő!? Joshua, terhes vagyok!

– Nem jogosít fel, hogy hisztizz.

– Ha ennyire rá vagy állva arra az emberre, menj el hozzá, ne csak bámuld! Gyáva vagy.

A pultnak szorít. Úgy billegeti a fejét, mintha a vadállat akarná méregetni az áldozata paramétereit. Ijesztő.

– Tudom, hogy az vagyok. – Elrántja a pultról a hálóingem, és a kezembe nyomja. – Öltözz fel.

Kifordul a fürdőből.

– A francba beléd, Brown! Elég, ha csak nekem vannak hangulatingadozásaim ebben a lakásban, nem kell még egy!

Baromi önző akarok lenni. Nem akarom, hogy Josh szerelmes legyen belém, vagy ilyesmi. De azt szeretném (és ezért utálom magam), hogy egy kicsit legyen a megszállottam. De az agyam és a szívem már jó ideje szövetségben állnak egymással, és nem akarnak egymás között megint hosszan elhúzódó háborút. Mind a két szervem segíteni akar Josh-nak.

Elfelejtettem, hogyan kell önzőnek lenni.

De szar.

***

Utoljára akkor féltem ennyire egy iskola igazgatójának szobájába menni, amikor rajtakaptak az akkori barátommal, hogy nem éppen etikus dolgokat csinálunk a mosdóban. Pont ugyanebben az iskolában. Most legalább ugyanolyan intenzitással émelygek, és bizonyára, nem a terhesség miatt.

Kikönyörögtem az őrmestertől, hadd hallgassak ki egy gyereket, aki szemtanúja volt egy rablásnak. Az összes érvet felsorakoztattam, miért én lennék, terhesen, terhességi szabadságra vonultan a legideálisabb, kezdve attól, én vagyok a lefiatalabb az őrsön, ezért közelebbi kapcsolatom van egy kilencévessel, bezárólag odáig, így legalább tanulom az anyaságot. Szerintem Johnson még sosem gondolkodott ennyit, végül rábólintott.

Semmi se változott azóta, mióta kirúgtak innen: a tablóképek porosak a szekrénysor felett elterülve, a takarítónők még mindig lusták, hogy megtisztítsák, talán Mrs. Coleman lehet még mindig itt a takarító. Fasza. Remélem, megint megkerget, bosszúból, amiért tizenkét évvel ezelőtt lenyúltam tőle egy hipós flakon, hogy annak tartalmát egy lány ruhájára öntsem, szintén bosszúból, amiért leégetett az akkori kiszemeltem előtt.

Magabiztosan igyekszem lenyitni a kilincset, és úgy szembenézni Mrs. Stewarttal, aki kirúgott engem ebből a leprából.

Olcsó rózsás kölniének szaga azonnal facsarni kezdi az orromat, miközben ő a libafos színűre lakkozott körmét feszegeti. Megráng egy izom a szám szélén, rácsapnék arra a kézre. Fekete hajába azóta több ősz is előtűnik, habár van egy olyan megérzésem, miután az ötödik világháború kitör, ő akkor is itt fog tanítani. Biztos meghalt már, csak annyira utálja a gyerekeket, hogy kísérti őket.

– Jó napot, Mrs. Stewart – támaszkodok meg az ajtótoknál, bő pólómat a farmerembe tűröm, láttatni engedve az övemre kattintott jelvényem.

– Jó napot! – Nem néz fel a laptopjából.

Az... jó napot. Inkább D napot. Ha vele találkozok, csakis az lehet, nem jó nap.

– Kihallgatni jöttem egy bizonyos Caden Riverát.

Landon Rivera kisfiát, teszem hozzá magamban.

– Az osztálya a 405-ösben van, menjen el érte nyugodtan.

– Kellene a szülői beleegyező nyilatkozat – sürgetem. – Különben törvénytelen a kihallgatás.

Unalmában sóhajtva keresgél a rendezetlen, dolgozatokkal telehajigált asztalon. Egy papírrakás legaljából kiránt egy lapot, és felém nyújtja, szemét rám emelve, ami nagyra tágul, felismerve engem.

– Olivia...? – Összeszűkül a szeme, száján gúnyos mosoly bukik ki. – Hát, vitte valamire.

Igazából semmire nem vittem, de sebaj, nem kell tudnia, hogy újonc vagyok.

Oldalra dönti a fejét, vizslatja a bő pólóm ellenére a hasamat.

– Hízott? Nem sértés, jól áll magának.

Dehogynem sértés! A hangja gúnytól pezseg.

– Terhes vagyok.

Pislog.

– Ó! Kitől?

Lefordítva: ki volt az a beteg állat, aki felcsinált téged?

– Nem adom ki az apa nevét. Roy vagyok, a sajtó az én nyakamban is szívesen liheg, meg szeretném tartani a magánéletemet magamnak. Remélem, megérti.

– Persze-persze, hogyne – bólogat magabiztosan.

Belenéz a telefonjába.

Éppen itt az ideje, hogy eltávozzak ettől az irritáló nőszemélytől, így kilépek a szobából, bezárom magam mögött az ajtót, megindulva a 405-ös terembe.

Ha jól emlékszem, az a biológia terem volt, amikor anno ide jártam. Egy tizenhat évessel tanultam én ott biológiát, amikor tizennégy voltam.

Az osztályterem nyitva áll, hol hamis, hol tiszta hangokat énekelnek ki a gyerekek. Szóval énekterem lett. Megállok az ajtóban, megvárom, amíg a fiatal tanár be nem fejezi a karvezényelést, ezzel a terem is elhallgat. Tekintetem a padsorokra téved, az ablak mellé, az utolsó padba, ahol mindig ültem az aktuális pasimmal. Most is ismerős kissrác ül ott, a haja fekete, jellegzetesen sápadt az arcbőre, pár év múlva ugyanúgy a lányok kedvence lesz, mint az unokabátyja.

– Olivia! – Belekiabál a zenébe, ezzel a tanárnő is abbahagyja a vezénylést. – Szia!

Mosolyogva intek felé, eltátogva egy sziát. Azt hittem, haragszik rám. Hogy Dalton előtte is mindennek elhordott, mekkora ribanc vagyok, mert mindenkivel összefekszek. Tényleg ribancnak érzem magam, nem tudom kimagyarázni a testi vágyamat mással, minthogy nem elég egy fasz. Nekem kettő kell. Érzelmileg nem fejlődtem még annyit, hogy a testiség jelentőségét megértsem. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, meg akarom-e érteni. Vagy szeretnék-e változtatni.

– Lucas! – dörren rá a tanárnő. – Ejnye!

– Bocsánat! – nyújtja el a szavakat. – Ő Olivia! – mutat felém büszkén. – Megmentette az unokabátyám!

– A társam volt. Teljesen természetes.

Bár neki nem volt az. Ha éppen fordítva lett volna a helyzet, rám fognak fegyvert, nem tudom, elém ugrott-e volna.

– Oké – csapom össze a kezem –, Caden Riverát szeretném elkérni – nézek a szőke hajú tanárnőre. – Lehetséges?

A nő bólint.

– Jó. Addig is... – Leemelem a táskámat a vállamról, belenyúlok, és egy köteg tenyérben elférő kártyát helyezek le a tanári asztalra. – Autogrammok Declan Roytól. Ossza majd őket szét, kérem.

A kisgyerekek sutyorognak, kuncognak, izgatottan nyújtogatják a fejüket, az egyik szemüveges kislány az asztal alá dugja a telefonját, és megnéz rajta valamit. Eltátott szájjal mutatja meg a barátnőjének.

Egy barna hajú, eddig csendben ülő kisfiú feláll a helyéről, lehajtott fejjel elmegy a padsorok között, majd mellettem ki a teremből.

Ő lesz Landon Rivera kisfia. Mihelyt utána mennék, Lucas feláll a helyéről, hozzám szalad, és átöleli a lábam. Visszaölelem leguggolva hozzá, belélegzem az illatát. Daltonos. Az agyam sulykolja belém, hiányzik, de erről szó sincs: iszonyatos harag dúl bennem, kisöpörte minden szeretetem Dalton iránt.

Remélem, elvetélsz.

Ha igazán szeretett volna, ilyet nem mond.

Dugócimbinek pont jó voltam neki.

– Én nem hiszek Daltonnak – súgja a fülembe Lucas. – Azt mondta, egy gonosz ember vagy. De nem vagy az! Mindig hoztál nekem csokit, meg Declantől ajándékokat. Nem vagy gonosz! Tudod, engem sem értenek meg néha az emberek... Téged csak félreértenek. – Megpuszilja az arcom, és visszaszalad a padjába.

Kisgyerek. Persze, hogy azt gondolja, nem vagyok gonosz ember. Egy csokival és egy híres ember által aláírt hokis cuccoktól egy felnőtt szemében nem leszek jóságos, inkább csak képmutató.

Kifordulok a teremből, Caden egy padon vár, majd amikor elé érek, felpattan, és mellém szegődik.

– Van egy meglepim számodra – közlöm vele.

Rám néz, elhúzza a száját.

– Hogy kihallgatsz?

– Csak beszélgetünk.

– Szóval kihallgatsz.

– Szemtanúként. Caden... – Lassan csúsztatom a vállára a kezem, félek, megijed a bennem lakozó szörnyetegtől.

Megáll, felém fordul.

– Tudsz segíteni, hogy elkapjuk azt, aki cserben hagyta a barátod, miután elgázolták.

Felsóhajt.

– Mit kell tennem?

– Találni egy csendes helyet, ahol beszélgethetünk.

Elgondolkodik.

– A sportpálya? Ott van egy tenisz asztal.

– Nekem jó, ha neked is.

A szekrényéből kiveszi a kabátját, magára kapja.

– Neked nem kell kabát? – kérdezi. – Hideg van.

Valóban hideg van. November elsejét írunk, az első hópihék megpihentek délelőtt a városon.

– A portán hagytam. Hé, Caden... ki van kötődve a cipőfűződ.

Elpirul, és a középhosszú haját az arca elé tolja.

– Béna vagyok. Nem tudom, hogyan kell megkötni. Ne árulj be senkinek! Kinevetnek.

Leguggolok hozzá.

Megcsípem a cipőfűzőjét, és hurkokba fogom.

– Nem vagy béna. Tizenhárom éves koromig nem tudtam, melyik a bal és a jobb irány. Nézd – mutatok a hurokba fogott cipőfűző egyik szálára –, ez itt az egér egyik füle. Ezt most odaadom neked, fogd meg a bal kezeddel. Ez a jobb oldali fűző, lesz a jobb egér füle, ebből is hurkolunk egy ugyanilyet. – Ezt is a kezébe adom. – Most hurkold keresztbe őket egymáson. Én ezt nagyon nehezen tudtam megtanulni, anyukám ezért ezt mondogatta hozzá: alul a kis üregen, átszalad az egerem. Na, próbáld meg.

Caden a nyelvét kidugva koncentrál, és bár elég laza lesz a masni, mégis sikerül neki. Diadalittasan mosolyog rám.

– Tök jó! – kiált fel. – Tudok cipőfűzőt kötni! Köszi!

Összeborzolom a haját, megfogva a kezét, kivezetem az iskola ajtaján, miután a portáról elkértem a kabátom. A szél erősen mar a bőrömbe, Caden az iskola hátsó részében álló kosárlabda pálya mellé invitál, mire összezsugorodik a gyomrom, a bébim igen gyorsan ki akar belőlem ugrani. Anját is majdnem holtan találtam egy ilyen pályán.

Caden leül a műanyag székre, én vele szemben. Előveszem a telefont, de még nem állítom be a hangrögzítőt.

– Te anyuka vagy? – kérdezi.

– Hát, félig. Még csak bennem fejlődik.

– Hű – nyújtja a nyakát a hasamhoz. – Azt hittem, már van élő gyereked.

Élő. Visszafogom a nevetést.

– Miért?

– Olyan anyásan viselkedsz – vonogatja a vállát.

Anyásan? Milyen az, amikor valaki anyásan viselkedik? Nem bírom ki, ne kérdezzek rá, pedig nem ezért vagyok itt. Az őrmester ki fog nyírni, ha nem adok neki hamar információkat.

– Milyen, amikor valaki szerinted anyásan viselkedik?

– Nem tudom, csak érzem. Szeretném, hogy olyan anyukám legyen, mint te vagy.

– Anyukád nem bánik veled jól?

– Néha nagyon kedves. De sokszor fura szaga van, akkor nagyon kiabál velem.

– Szokott bántani?

Hallom Dalton ordítását az agyamban:

Mínusz egy pont, Olivia!

Túlságosan explicit kérdést tettem fel, miközben még nem biztos, bízik bennem ennyire. Ezt elkúrtam.

A kisfiú a körmét piszkálja, igennek veszem.

– Aput akarom...

Caden anyukája kérte a távoltartási végzést, miután Landont kiengedték a börtönből. Ha tényleg alkoholista a nő, akár elérhetné a rendőrség, hogy Landon láthassa a kisfiát, sőt akár hozzá is kerülhessen.

Elgondolkodva veszem a kezembe a telefont, és szokatlanul bátran küldök egy üzenetet az őrmesternek.

ÉN:

Cadent bántja az anyja.

Ha jól vettem ki a kisfiú szavaiból,

alkoholista is.

Ha Landon fellebbez a távoltartás ellen,

kerülhet hozzá, vagy esélyes, hogy nevelőszülőhöz kerül?

JOHNSON:

Hajlandó lenne a srác beszélni a történtekről?

ÉN:

Megfelelő ösztönzéssel igen.

JOHNSON:

A távolságtartás fél évre szól, amíg Rivera visszaintegrálódik a társadalomba. Hamarosan letelik az idő. Az anyja utána nem kérhet több végzést, ha Rivera pszichológiailag megfelel. Beszélek egy gyermekvédelmissel.

ÉN:

Köszönöm!

– Mit írogatsz? – kíváncsiskodja Caden.

– Lehet, meg tudom oldani, hogy apukádhoz költözz, de akkor mindent el kell majd mondanod a rendőröknek, oké?

– Tényleg!? – ugrik egyet a padon.

– De nem ígérek semmit! – tartom fel a mutatóujjam.

Bekapcsolom a hangrögzítőt a telefonomon.

– Olivia Roy rendőr újonc, jelvényszáma hatvanhét, harminchárom, kettő kihallgatja Caden Riverát, a Redford úti gázolás egyik szemtanúját.

A kihallgatás nagy részében, Caden óvatosan felel minden kérdésemre, megfontoltan, segítőkészen, de félénken válaszol, mintha félne a kihallgatás következményétől. Viszonylag sokára, fél óra múlva végzünk. Éppen akkor, amikor a csontjaim már kezdet átfagyni, és újból hófelhők jelentek meg az égen.

– Köszi, Caden – zsúfolom a zsebembe a telefont. – Na, gyere.

– Visszamegyünk? – szomorodik el, az ajka lefelé görbül. – Olyan jó veled beszélgetni, vicces vagy.

Az egész életem vicc, természetes, hogy vicces vagyok.

– Nem megyünk vissza. Még nem. Mondtam, hogy van egy meglepetésem.

Amiért az őrmester, ha megtudja, kirúg, habár nagyon jól tudom, ő is pontosan úgy cselekedne, mint ahogy én.

Kivezetem Cadent az sportpályáról, egyenesen az iskola parkolójába, ahol egyetlen egy kocsi áll. Ahhoz képest, hogy most szabadult a börtönből, egészen új az az autó.

Cadent megállítom egy autó háta mögött, nagy szemekkel nézve rám marad ott, a kezét tördelve. A piros autó elé érve bekopog az ablakon, mire a bent alvó férfi felriadva mered az ablaküvegre, aminek a jelvényemet préselem. Jelzem neki, szálljon ki. Sóhajtva nyitja ki az autó ajtaját, majd csapja be maga után.

Ő itt Landon Rivera.

És Josh-nak aztán van ízlése.

A férfi kék szeme ezernyi borús történetet mesél, nem csillog, nincs benne élet. Aranybarna haján nem cikázik a fény, még csak nem is ül rajta, ezáltal a jellegzetesen kiemelkedő arccsontját sem foglalja keretbe. Olyan az egész ember, mintha már ezerszer meghalt volna, és visszatért volna földre, valamiért, amit régen nem kaphatott volna meg. Telt, piros ajkát nyitja, azt hiszem, féltékenység árad szét a testemben, hogy az a száj bűnbeesés nélkül fedezhette fel Josh ajkát és testének titokzatos millimétereit. Sápadt bőre elveszik a színtelen környezetében, magas testalkatának tekintélyt kellene sugároznia, mégis inkább lenne nagyon kicsi, megkímélve magát minden bajtól.

– Nézze... – szólít meg lágy hangon, elsodorva belőlem a féltékenységet –, tudom, nem szabad itt lennem, de hiányzik a kisfiam. Csak látni szeretném, nem leskelődök utána.

– Bassza meg – csúszik ki a számon, amit követ az ostoba nevetésem, majd az ő mosolya. – Te tényleg jól nézel ki.

– Öh... bocsánat...?

Megrázom a fejem.

Nem egy Anja, akibe bele tudnék szeretni, se nem egy Dalton, aki ellopná a szívem, de még csak nem is egy Josh, akinek engedném, hogy hozzám érjen.

A száraz száján végighúzza a kezét. Arcizmai ellazulnak, ráncai a két szeme között kisimulnak, amikor látja, mosolygok, és elteszem a jelvényem.

– Hoztam neked valakit.

Sok év után talán először csillan meg a szeme.

– Caden...?

Bólintok, és a távolabbi autó háta mögé mutatok.

– Menj oda hozzá.

Az túlzás, hogy Landon megy. Fut, a kisfia elé veti magát, akinek kell néhány pillanat, mire felfogja, az apja áll vele szemben. Zokogva bújik a karjába.

Lehunyom a szemem, elfordulok az ellenkező irányba, mielőtt a könnyeim elfolynának. Túl késő, túlteng bennem az anyai ösztön, legyőznek a könnyek. Megadom magam nekik. Elképzelni is fájdalmas, milyen, amikor nem látod a gyereked, csak azért, mert a másik szülő egy szörnyetegnek könyvelt el, mert megöltél valakit, aki ártott a húgodnak.

Declanre emlékeztet Ladon tette. Alex megerőszakolt, Declan bosszúból kicserélte Alex pengéjét, így egy esés következtében megbénult. Amikor megtudtam, mit tett, haragudtam rá, azonban akkor és most is jól tudom, én ugyanezt tettem volna. Nekem csak ő volt akkor. Anya és apa nem bizonyult jó hallgatóságnak, Declan igen, aki nemhogy meghallgatott, hanem tanácsokat is kaptam tőle. Egymásra voltunk ítélve. Nem létezhettünk a másik nélkül. Declan Josh miatt volt padlón, én Alex miatt. Ott voltunk egymásnak, ezáltal jobbá tettük a másik életét. Azt hiszem, ezt nevezzük igazán családnak: mindig ott vannak, hogy felállítsanak, ha elestél, nem pedig beledöngölnek a talajba.

Erőt veszek magamon, a könnyeimet visszatessékelem a könnycsatornámba, a maradékot letörlöm a kabátom ujjával.

Caden felnézve, könnyes arca ellenére rám mosolyog, majd visszabújik az apja mellkasába.

– Tudom, nem a legjobb alkalomkor szakítom meg az idilli hangulatot, de Cadennek vissza kell mennie.

Landon felemelkedik, beletúr a fia hajába.

– Köszönöm... – suttogja. – Jövök eggyel.

– Tudom. Egy... barátomnak hiányzol. Látni szeretne téged.

Gyanakvóan néz.

– Nincsenek barátaim.

– Éppenséggel nem tudom, hogyan definiálnád Josh Brownnal a kapcsolatodat.

Felemelkedik a szemöldöke a homloka közepéig.

– Összezavarodtam – neveti kelletlenül, beleszántva hajába –, te Olivia Roy vagy, nem? – kérdezi, mire biccentek. – Declan Roy testvére... Miért nevezed magad Josh barátjának?

– Mert... – Hogyan mondhatnám ezt el, hogy Landon ne nézzen teljesen hülyének?

A hasamra mutatok.

– Terhes vagyok és ő az apja.

– Oké. Nem tudom, milyen játékot űz velem a rendőrség, de nem tettem semmit, miután kijöttem a börtönből – teszi fel a kezét értetlenkedve.

– Landon – szólítom meg keményen –, nem a kegyedbe akarok férkőzni, hanem szeretném, hogy meglátogasd Josh-t. Szüksége van rád.

Landon nagyot nyel, sajnos elképzelem, mennyit csókolgatta az ádámcsutkáját Josh.

– Hiányzom... neki?

– Majd azt elmondja ő, ha szeretné. Eljössz velem? – mutatok a kocsim felé.

Nehezen veszi rá magát, hogy bólintson.

Utálom magam.

Önzőnek kellene lennem, még mindig úgy gondolom. Így ha Josh és Landon megtalálják egymást, megint egyedül leszek, nem lesz ki mellé fekhetek, ha rosszat álmodtam.

De mit ér az önzőség, ha azzal magamat is bántom? Kit hitegetek azzal, hogy azt akarom, Josh csak velem foglalkozzon? Nem akarom én azt. Szeretném, hogy boldog legyen, és ha ez a boldogság önmagamon kívüli, és egy másik férfiben találja meg, nem állhatok ennek az útjába. Magamat is halálosan megsebezném, ha ezt tenném.

Önző voltam egész életemben. Ha nem tanulom meg, milyen adni, a babám sem fogja megtanulni tőlem. Márpedig azt akarom, a babám jobb ember legyen, mint én.

Tanulok most az érzésekről, hogy majd taníthassam a babámat, hogyan kell embernek lenni egy embertelen világban.

***

Landon nagyon halk. Miután elköszönt a kisfiától, és visszavittem a terembe, beszállt mellém az autóba, de nem beszélt, pedig azt is elmondtam, a kisfia visszakerülhet hozzá.

– Hány éves vagy? – kérdezem szinte némán, amikor dugóba érünk.

– Harminchét.

– Nem nézel ki annyinak.

– Nem nézel ki terhesnek – vág vissza unottan, gúnyosan végigvezetve a tekintetét a testemen.

Meg sem hallom, exkatonaként valószínűleg az érzelmei és az empátia nem állnak vele szoros barátságban.

– Kérdezhetek a katonaságról?

Féloldalas mosolyát csak azért látom, mert nem tud időben elfordulni az ablak felé.

Tényleg nem akarok sebeket tépkedni a lelkén, egyszerűen csak érdekel, milyen ott dolgozni.

– Ha akarsz, úgysem hagysz békén. A volt paliddal voltam egy egységben Irakban – kezdi –, akkor még a volt csajával volt együtt, azt hiszem, ő volt Cora.

– Igen. Mi voltál az egységben?

Felhorkant, néma marad.

– Nem válaszolsz – állapítom meg, hátha ezzel megtöröm a hirtelenjében kötött némasági fogadalmát.

– Szerinted miért?

– Mert bunkó vagy? – pislogok rá.

Azt várom, elküldjön a francba, ehelyett újra mosolyog, bár nem tűnik olyan igazinak, inkább mesterkéltnek.

– Vagy mert felesküdtem az országra, hogy nem adom ki a létem.

– Szent szar! – tátom el a szám. – Csak egy egység esküszik fel titkosítva. Mesterlövész voltál!?

– Komolyan visszakérdezel, amikor már úgyis tudod?

– Nem, bocsi. Cadennek menő apukája van.

– A babádnak meg gyerekes anyja.

– Nem vagyok gyerekes. Alexitímiás vagyok.

Összeszorítja a két combját, közé ékeli a kezét.

– Üdv, sorstárs – szalutál morogva. – PTSD?

Tudhattam volna, hogy az! Ugyanúgy reagálja le a helyzeteket, mint én.

– Gyerekkori – válaszolom. – Neked?

– Iraki. Gyerekeket lelőni nem okoz szép emlékeket.

Fel akar jönni a kaja, amit reggel ettem. Anjától hallottam, mennyire brutális volt ott szolgálni. Kívülállóknak persze a kormány úgy mutatja be, mintha nem lett volna ott vészes a dolog, miközben az iraki háborúban több mint hétezer amerikai katona halt meg, Anja is elveszítette három barátját.

– Meg...ölted őket?

– Némelyiket.

– Ezt még nem is hallottam...

– Mégis mit vársz? Majd a kormány bevallja, hogy az USA orrlövészei bombákkal teleszerelt gyerekeket lövöldöznek? Biztos kaptunk volna az ENSZ-től egy jó kis hátba veregetést. A nürnbergi per nem szólt volna akkorát, ha perelnek minket.

– Sajnálom...

– A-a – ciccegi. – Csak próbálod sajnálni, de nem megy. Nem kell megjátszanod magad, ismerős az érzés. És te, mi akarsz lenni újoncképzés után?

Kinevet, ha elmondom, de kit érdekel?

– SWAT.

– Hm. Habitusodból kifolyólag jobban illene hozzád a SWAT–szárazföldi komponens összekötő.

Érdeklődve figyelek rá egy pillanatra, majd elindítom az autót. Dalton nekem ilyenről nem beszélt.

– Az mi?

– Egyszerre vagy rendőr és katona. Te kötöd össze a két fegyveres erőt.

– Wow! Olyan, mint az LAPD és METRO?

– Menőbb. Mindkét egységnél fejlődhetsz, lehetsz egyszerre nyomozó és őrmester is.

– Húúú...

– De az igazság az, a képzés annyira szigorú, hogy nők nem jutnak tovább már az első szakaszban sem. Az újonc erőnléti felmérőn hányadik lettél?

– Első a lányok között.

– És ha a pasikat is beleveszed?

Elszégyellem magam, holott nincs miért. Fizikálisan a pasik mindig is erősebbek lesznek a nőknél, ezen nincs miről vitatkozni.

– Tizennegyedik.

– Ha bekerülnél a top tízbe, lenne rá esélyed. Szép eredmény az a tizennegyedik hely.

– Kösz.

– Lenne esélyed – hangoztatja. – A fizikain sem pont azt nézik, mennyit bírsz. Eleve úgy kezdesz, hogy a szemedbe fújnak paprika sprayt, és úgy kell végigmenned a pályán. Ha azt bírod, jó leszel.

– Josh azért dugott meg annyiszor, mert ilyen buzdító beszédet adtál neki elő, vagy csak, mert jól nézel ki?

– Nem t'om, nem kérdeztem tőle.

– Most lesz rá lehetőséged: megérkeztünk.

Szemét elrejti a tenyere párnácskájába, ahogy odaszorítja, a kesztyűtartóra nyomja a fejét, felnyírt haja által a gyenge fényben látni lehet a felcsillanó hegeket a feje bőrén. Talán repesz vagy a borotva, amit Irakban használt. Anja szerint rettenetesen élesek voltak.

Landon kiszáll az autóból, megigazítja magán a nadrágot. Kiszállok én is, bezárom a kocsi ajtaját, és intek neki, hogy kövessen.

A markában egy zsebkendőt szorongat, miközben követ fel a lépcsőre.

A szívem szakad meg, ha ők újra egymásra találnak. Biztos fájni fog. Baromira nem érdekel. Ha Josh boldog, én is az leszek. Sosem hittem volna, valamilyen módon össze leszek vele kapcsolva, de most teljesen azt érzem, ha ő szomorú, én is az vagyok, na, nem úgy, mintha a kedvenc személyem lenne, hanem úgy, mintha ő lenne a sejtem egyik alkotóeleme, amiért mindent megtennék, hogy jobban legyen, mert akkor az egész énem az lesz.

Lenyitom a kilincset, hagyom, Landon menjen előre, aki már-már tyúklépésben totyog az előtérbe.

– Josh! – kiáltom el magam, mire Landon egyet hátralép, és csak azért nem szalad ki a lakásból, mert erőteljesen megtaszítom a hátát. – Hoztam neked valakit.

Landon óvatosan megrángatja a kabátom ujját.

– Mit mondjak neki?

– Szia?

– Marha vicces, kislány! Ugye tudod, hogy nem akarok tőle semmit? Csak szórakoztunk a dutyiban.

– A barátja sem akarsz lenni?

– Az szeretnék – vallja be.

– Akkor mondd ezt neki.

Behúzom magammal Landont az amerikai konyhába. Josh a konyhaszekrénynek támaszkodva nyomja a telefonját, és amikor felnéz a képernyőből, a szája vékony résben elnyílva hol rám, hol Landonra néz.

– Hogyan...? – szorul belé a mondat többi tagja.

– Találtam – bokszolok Landon vállába.

A közvetlen gesztust nem viszonozza; a karjaival magát ölelve szemez Josh-sal.

Kicsit (lehet, nagyon) félek, Josh haragudni fog rám, amiért bekavartam az életébe, a múltat háborgattam, amit szeretne maga mögött hagyni. Úgy éreztem, ez neki kell. Egy szép lezárást mindenki megérdemel.

Landon lépésenként közelíti meg Josh-t, azonban ő nem mozdul egy millimétert sem.

Nézi, mintha csodát látna, és sejtem, Landon Josh csodája volt abban a pár hónapban, ő volt neki a fény, aki megnagyobbította a cella ablakát, a melegség, mely befűtötte a börtön hideg levegőjét. Voltak egymásnak, sorsukat összekovácsolták ők maguktól, nem kellettek hozzá entitások.

Josh hirtelen elrugaszkodik a pulttól, erősen magához szorítja Landont. Öleli, mintha nem akarná őt visszaengedni az életbe.

– Hülye fasz... – morogja Landon Josh nyakába, majd elillanó puszit nyom az arcára.

Josh a markába kebelezi Landon kabátjának anyagát a hátán, így húzza magát közelebb a férfihez.

– Barom – neveti Josh.

Elhúzódik Landontól, a szeme egy vonalba kerül Landonéval, szájuk közé alig lehetne becsúsztatni egy borítékot.

Kihátrálok az előtérbe, onnan egyenesen, a torkomban dobogó szívemmel bemegyek a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót, levetem a kabátom, cipőm, és lefekszek az ágyra.

Mély lélegzeteket veszek, próbálok nem figyeli a szobába bekéredzkedő hangokra. Beszélgetnek, összefolynak a szavak, nem értem, mit. Nem is akarom, miről. Josh hangja erőteljesebben ér el hozzám. Úgy szeretném, hogy...

Mindegy.

Elgondolkodva fordulok át a szekrény felé, ami előtt a még összeszereletlen babaágy dobozba csomagolva vár – ma érkezett. Josh felajánlotta, megcsinálja egyedül, de szeretném, hogy ketten rakjuk össze, egyfajta programként. Családi programként. Josh a családom lett. A babám apukájaként él velem, alszik mellettem. Tudom, ez nem oké. Jó érzés, hogy mellettem van, érzelmileg igaz, nem tud támogatni, de már egy puszta érintés is elhiteti velem, jó vagyok, jó felé haladok. Megragadom az ágyon lévő plüsst, egy polipot, a Red Wings kabalaállattát, és magamhoz ölelem. Declantől kapta a babám.

Egyszerre akarok aludni és enni, utóbbi lehetőleg legyen nutella savanyított uborkával. Magamra rángatom a takarót, a fejemet is betakarom.

Túl sokáig vannak kint... Josh és Landon lehet, ezekben a pillanatokban határozzák el, hogy hiányoznak egymásnak, és egyik megkérdezi a másikat, lenne-e kedve elmenni vele randizni. Vélhetőleg a másik igent mond, én meg egyedül maradok, habár már cseppet sem szomorúan, legalábbis próbálom ezt bemesélni magamnak.

Alig hallhatóan pár perc után kinyílik az ajtó, besüpped mellettem a matrac, majd tizedmásdoperc tört része alatt a paplanon keresztül a hasam köré csavarodik Josh erős karja. Lehúzza a fejemről a takarót, az arcomra forraszt egy csókot.

– Livie, ha most mondok valamit, megutálsz?

– Összejöttetek? – kérdezem felé fordulva, a testemben a vibráció hamarosan eluralkodik, reszketni kezdek, azonban azonnal megszűnik, amikor megrázza a fejét.

– Mondtam neked, hogy nem érzek iránta semmit. Haverok leszünk.

Megforgatom a szemem.

– De búcsúcsók volt! Érzem az illatát a nyakadon! – szagolom meg.

– Jól van már! – fújtatja. – Az még belefér. – A hasamra illeszti a kezét, körkörösen simogatja. – Köszönöm! Annyira jólesett!

– Sejtettem, hogy szükséged van egy kis ösztönzésre. – Az összetúrt haját (amit valószínűleg Landon okozott) megigazítom a helyes irányba.

Felragyogott tekintete egyik szememre, majd a másikra, és legutoljára az ajkamra téved. A pillangók a hasamban megmérgesednek.

Háromszögezik a szemtelen! És ez tudatos! Ott bújik a pajkos mosolya a szája szélén.

– Szeretlek. Ne ijedj meg, kérlek, cseppet sem szerelemből. Szeretlek, mert a baba összeköt minket, és boldoggá teszel.

Elmosolyodom. Megfogom a csuklóját, magam felé húzom, utasítva őt, helyezkedjen felém, amit nagyon szívesen meg is tesz.

– Én is szeretlek... apuci.

– Fú, fejezd már be! – fogja be a szám. – Utálom, ha így hívsz. Öregnek tűnök.

– Az vagy.

Lehajol az arcomhoz.

– Ribanc.

– Fasz.

Felnevetünk.

– Ezt elbasztuk. Kezdjük elölről.

Biccentéssel értek egyet.

– Szeretlek – csókolok a tűzforró homlokára.

– Én is szeretlek! – Lesüllyed a hasamhoz, feltűri a pulóveremet, és megpuszilja a hasam. – Téged is szeretlek! Téged a legjobban.

– Tudod – szólalok meg, ezzel a csókáradat is abbamarad a hasamon –, nem kellene benned bíznom, azok után, amit tettél Corával, de az az éned kezeletlen volt. Én most bízom benned. És remélem, komolyan gondoltad, hogy szeretsz – cirógatom meg az állát –, nem élném túl, ha ugyanúgy megromlana a kapcsolatunk, mint Daltonnal.

– Ha undorító dolgokat is állítanál rólam, sem gyűlölnélek meg. Életet adsz a gyerekemnek. Mindig hálás leszek.

Én pedig hálás leszek neki, hogy megmutatta azt az oldalát, amit sokan nem ismernek. Azt hiszem, belehaltam volna, ha úgy kellett volna őt gyűlölnöm, hogy egykor nagyon odáig voltam érte. Magamat is gyűlöltem volna azért, amiért nem vettem észre, milyen. Ez az oldala azonban teljesen más, jobb és törődőbb.

Féltem, megbánom, hogy kimondtam neki, szeretem, de egyáltalán nem volt hamis.

Szeretem őt.

Szeretem, hogy hagy élni, mégis érzelmek nélkül tud támogatni.

***

Sziasztok! <3

Megesküszöm, hogy ez volt az utolsó unalmasabb rész, innentől kezdve kérlek, mindig legyen nálatok egy száz darabos papírzsebkendő csomag, mert szükség lesz rá, de nagyon. 

Szerintem ebben a részben mutatkozott meg leginkább, Olivia mennyire is jó lenne anyaként, nektek erről mi a véleményetek? 

Illetve szerintetek Olivia ki fogja próbálni azt az irányt, amit mondott neki Landon? 

Remélem, tetszett a rész nektek, még úgy is, hogy unalmasabbra sikerült. 

Szép napot Nektek!  <3