A könyvekben miért van olyan nehezen megfogalmazva, mitől jó egy anya? Lehet, nincs is erre definíció, mert minden családban más a jó, minden gyereknek mást jelent egy jó anya? De kell lennie egy közös pontnak, ami a világ összes jó anyáját összekapcsolja.

Ez lehet a szeretet?

A szemem már kifolyt a lámpától, fejjel lefelé olvasom a könyvet; lábam a kanapé háttámláján, a fejem teteje majdnem leér a parkettára.

– Szülőként arra vagyunk kárhoztatva, hogy időről időre úgy érezzük, nem vagyunk elég jók. Ha még nem volt ilyen időszakunk, biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan lesz – olvasom hangosan, hogy a mellettem ülő Josh is hallja, bár már legalább hétszer átnyálazta ezt a könyvet (és a többi nyolcat, amit Declan és Cora javasolt nekünk). – Nos, Joshua, rossz szülőnek érzed magad?

– Rossz embernek – morogja egy másik nevelési könyv oldallapjába, majd meggondolva magát, felnéz belőle. Inkább ragadt volna a szeme az oldalakra, most megvetően méricskél. – A fejedbe fog szállni a vér. Nem tudsz egyenesen ülni?

– Enyhe ADHD-m van, nem esett le? Mindenhogy jó ülni, csak éppen a normálisan nem.

– A babánk meg hassal előre akar majd kijönni –horkantja, de pár pillanat után a kettőnk nevetése tölti be a nappalit.

– Ugyan már! – simogatom a pocakom, ami tizenhét hét távlatában sem nagy, olyan, mintha csak fel lennék puffadva. Az orvos szerint a genetika teszi. – Bébi csajszi nagyon könnyedén fog kijönni belőlem.

– Fiú lesz – ellenkezik. – Érzem.

– Lány! És majd fonhatod a haját.

Vág egy aranyos grimaszt, majd elkomolyodik.

– Azt nem tudom, hogyan kell... Most rossz szülő vagyok? – mered a könyvre.

– Jaj, dehogy vagy! – Felhúzom magam a kanapéra, miközben a könyvet az asztalra csúsztatom, és arrébb rakva Indigót, Josh közelébe ülök. – Azért, mert valamihez nem értesz, nem leszel rossz szülő! Mit gondolsz, Declan maga építette meg a babaágyakat? A lószart! Cora volt! És szerinted Cora tudta, hogyan kell álomba ringatni az ikreket. Nem! Declan tudta – pöccintem meg az orrát. – Akkor pláne nem, ha fejleszted magad. És mi most azt tesszük. Egy család vagyunk, és kiegészítjük egymást, ha nem tudsz fonni, én fonok, de ha esetleg fiú lesz, de remélem, nem, és hokizni akar majd, te fogod megmutatni annak a rejtelmeit. Kölcsönös törődés, oké?

– Mi van, ha elbaszom...? – vakarja Indigó fülét.

– Akkor én kijavítom. Ha pedig én rontom el, te fogod. Nem atombombát gyártottunk, hanem babát. Ha rosszul érsz hozzá, nem fog felrobbanni.

– Csak az anyja robbant fel tizenhét héttel ezelőtt – heherészi.

– Az apja ágyúja tehet róla. Annyira nagyot élvezett, hogy kiszakadt a gumi is.

– Jól tette, hogy kiszakadt. Hülye elgondolás, hogy ez a baba megmentett engem a múltamtól?

– Nem tudom – rántom meg a vállam. – Engem biztosan megmentett a kilátástalan jövőtől.

A telefonomra pillantok magam mellett, amikor annak arcfelismerője azonosít, Cora üzenete jelenik meg a képernyőn.

– Ó! – veszem a kezembe. – Cory írt!

CORA:
Szia!
Declan elment itthonról.
Akartok babázni?

ÉN:
Szívesen átmegyek!

CORA:
Ne csak te.
Josh is jöhet, ha szeretne.

ÉN:
Josh!? Cory, mi a titkod, hogy
tudtál ennyire meggyógyulni?

CORA:
Van egy hülye bátyád, akinek
ráadásul jó pszichológus és pszichiáter
ismerősei vannak. (◔◡◔)
És hát, látni azt a Josh-t, aki veled annyira
jól viselkedik, végleg bizonyította, hogy képes
a változásra.
Várlak titeket <3
(A szív csak neked szól（︶^︶) )

– Cora áthívott magukhoz – teszem le a telefont, és Josh-hoz fordulok.

– Menj nyugodtan. Hívjak taxit?

Most már olyan közel csúszok hozzá, hogy érzem a testéből áradó meleg csápjait.

– Ketten megyünk. Téged is vár.

– Én... – Ennyit tud kinyögni, a meglepettség belefojtja a szavakat, megdörzsöli a torkát, de az sem tudja kipattintani a hangszálaira rátekeredett szavakat.

– Persze mondhatsz nemet is... – teszem hozzá, hátha ezzel valami csekély információt kiszedhetek belőle.

Megrázza a fejét, és ahogy ide-oda leng a haja, az ablakon áttáncoló fény aranydrótként csillan meg egy-egy hajtincsén. Igazából ezekből a drótokból pár hónappal ezelőtt kötelet sodortam volna, hogy felkössem magam rá. Most, egy lakóval a pocakomban arra ösztönöz, abból létrát építsek, hogy át tudjak mászni az akadályokon.

– Szeretnék – pusmogja maga elé, lágy hangon, tömény boldogsággal a hangjába. Felkapja a fejét, és mintha valami gondolat ugrott volna ki a feje rejtekéből, rám néz, kezét a combján ütögeti. – Szerinted vigyünk valamit az ikreknek?

Elgondolkodom.

– Hát... Cora szerint Nala mindig cumizna. Dillon meg nem tud csak egy takaróval aludni, abból a mintásból vehetünk neki még párat. Ó, és a pelus is fogyóeszköz. Nekünk is be kellene belőle majd vásárolni... sőt... majd lassan ruhákat is kellene... – Izgatottan hadarom el a mondatokat, miközben a szívem akkorára tágul, abba Josh beleférne, és még összekuporodnia sem kellene. Szentelek neki egy egész csücsköt.

– De online... nem megyek boltba, még meglátnak, aztán szívhatjuk, leginkább te.

Megfogom a kezét.

– Szeretem, amikor ilyen vagy. Törődő és aggódó.

Elmosolyodik.

– Olivia Roy megérdemli.

Igaza van.

Megérdemlem, hogy törődjenek velem.

Dalton sosem törődött, csak dugásra kellettem. Voltak aranyos mozzanatai... a váza, tele cetlikkel még mindig itt van az orrom előtt, de egyet sem húztam ki belőle. Minek? A ráírt szó nem igaz. Lehet, sosem volt. Dalton csak szánalomból volt velem, mert látta, mennyire megvisel Anja kómája.

És Anja? Túl törődő volt. Nem hagyott érvényesülni, már-már fogva tartott, bár ő úgy érezte, megvéd.

Josh a kettő között állapodott meg, törődik velem, még ha a nárcizmusa miatt néha ez nem is annyira igazi, de nem aggódja túl; hagy kibontakozni.

A francokat is!

Megérdemlem, hogy úgy törődjenek velem, ami már nem toxikus.

Josh pont ilyen.

Egy toxikus pasi nem toxikusan viselkedik velem.

Kurvára nincs értelme, és mégis van.

***

A kúria a nyár végeztével kezd besárgulni, a betonra hullott, nyirkos falevelek úgy csillognak, mint egy régi könyvtárban a könyvek besárgult lapjai és a könyvgerincre ráoxidálódott rozsda. A kúria kupoláján álló óra még mostanra sem indult újra, az a második világháború befejezése óta csendben pihen, várva az alkalomra, hogy majd egyszer egy újabb sorscsapást közölve elinduljon.

Josh kifizeti a taxisnak a pénzt (bőven többet, mint amennyit kell, hogy befogja a száját, mert felismert engem és Josh-t is), majd utolérve engem szorosan jön a nyomomban.

– Kifizetem a részem – nyúlok bele a táskámba, de Josh elüti onnan óvatosan a kezem.

– Ne hülyéskedj! Inkább vegyél abból a pénzből magadnak M&M's-et.

– Abból a pénzből, amennyit odaadtál a taxisnak, lebeszélhetném az M&M's igazgatójával, hogy csak pirosat tegyenek a zacskóba, és még maradna egy autónyi pénzem visszajáróként – tájékoztatom.

A kovácsoltvas kapu előtt megállok, megnyomom a kaputelefont. Josh a hátunk mögötti erdő felé leskelődik, ahonnan fúró és valamilyen épitkezési kocsi csipogása hallatszik.

– Lámafarm – adom tudtára. – Most bővítik Coráék.

– Az övék? – csillan meg a szeme.

– Aha. Vannak mentett állatok is, kutyák malacok, bocik. Ennek a bevétele megy egy szervezetnek, akik támogatják a... bántalmazó kapcsolat túlélőit, illetve megy még a hajléktalanoknak is, aztán még ennek-annak.

– És... szerinted Cora elfogadná, ha segítenék?

Bólintok, de nem vagyok benne biztos, Cora egyetértene-e azzal az elvvel, hogy egy bántalmazó támogasson egy bántalmazás elleni gyűjtést.

– Minden támogatásnak örülnek.

– Egymilliót rászánhatnék... – morfondíroz hangosan.

– Egymilliót!? Mégis mennyi pénzed van?

– Azt a számot szorozd be úgy hm... százezerrel.

– Mi!? – nyögöm. – Hogyan...

– Tudni kell tőzsdézni, ennyi.

– Babuci – tapogatom meg a hasam –, kőgazdag leszel. 

Épphogy csak kinyílik a kapu, átverekedem magam a vékony résen (egészen nehezen, holott régebben ez könnyen ment, így biztos nagyobb vagyok terhesen). Lényegében futok, hogy a kúriából kilépő Cora nyakába vessem magam.

– De csini vagy! – szemrevételezi a barack színű blézert és a szövetnadrágot. – Habár... lehet, át kell majd öltöznöd. Nala és Dillon mellett koszos leszel.

Cora ruhája is az; kinyúlt pólóján (ami egyébként Declané, az amerikai válogatott formaruhájának darabja) a liszt megtelepedett.

– Szia, Josh... – Őt kevesebb lelkesedéssel üdvözli, de megpróbál rá is szélesen mosolyogni. – Hogy vagy? – Behátrál a hatalmas előtérbe, majd a konyhán keresztül bevezet minket a földszinti nappaliba.

– Megvagyok – rendezi le Josh, és a hátam mögé rejtve a mutató-és középső ujjamat összefektetem, abban a reményben, hogy ez segít, Josh is érdeklődjön Cora hogylétéről.

Nem teszi. Közömbös Cora iránt. És félek, nem is ez a megfelelő szó rá; valószínűleg gyűlöli. Régen ő volt a legédesebb alma, amibe beleharapott, ma már keserű, amit kiköpködne magából, csak az a gond, ha a darabjait valójában ki is köpködte, az íze benne marad. És ha az édes találkozik a keserűvel, mindig a keserű nyer; az erősebb. A harag erősebb a szerelemnél, vagy ha úgy vesszük, a szerelem túl gyenge, hogy harcoljon bármelyik negatív érzelemmel.

Josh mellém helyezkedik a kanapén, közben a kiságyban fészkelődő ikreket bámulja. A szemére úgy süt a szikrázó nap, mintha a megöntözött földön csillanna meg a harmat.

Bébiláz.

Biztosan meg akarja őket fogni, az sem érdekli, kiktől van.

Dillon (akit csak azért ismerni meg, mert kék ruhában van), felzokog a testvére mellett.

Cora rohan, hogy kivegye őt a babaágyból, magához öleli, ám nem akar megnyugodni; tovább sír, erősebben.

– Édesem – puszilgatja a homlokát. – Apu nincs itthon... – Ránk néz. – Csak Declan karjaiban hajlandó megnyugodni – biggyeszti le a száját. – Megfogod őt, Ollie? Lehet, a Royokra bukik...

Elvigyorodom.

– Add csak ide! – tárom ki a kezem.

Cora a könyökhajlatomnak támassza a kicsi fejét, az alkaromat a hátára igazítja, míg a másik kezemet úgy mozdítja, hogy meg tudjam tartani a fenekét.

Olyan puha a tarkója és a haja... Imádom az orromba tóduló illatát. Elzárom a szívembe. Nem az én babám, de a rokonom! Az unokahúgom és a nénikéje vagyok. Megbabonáz azzal a kék tekintettel, se tengerbe, se óceánban nem lehetne úgy elveszni, mint ebbe. Ugyanilyen vagy hasonló kék lesz az én babám szeme is, amint világrajön. Ahogy belenézek majd, a jövőmbe zuhanok, és az a kék szem fog a felszínen tartani.

Ringatom Dillont, ahogy Cora megmutatta, de nem nyugszik a kezemben. Cumit tömök a szájába, de kiköpi, tovább sír.

Cora felsóhajtva lerogy az egyik fotelre.

– Nem aludtam harminckét órája...

– És Declan? – érdeklődik gúnyosan Josh.

Cora rálegyint.

– Ő vagy negyvenhat órája, tegnap meccse volt, ma jön haza. Kértek valamit? Josh, csináljak neked olyan palacsintát? Vagy lecsó, habár... nem tudom... régen szeretted, utána már utáltad...

Josh lebillenti a fejét a padló felé.

– Szerettem. Szeretem. Csak azt akartam, hogy ne legyél boldog.

– Tudom. Megfogod Dillont? – kérdezi, majd rögtön elhallgat, mintha vissza akarná szívni a kérdést.

Josh észreveszi.

– Nem – ingatja a fejét.

– De megfoghatod – Cora hangja már határozottan magabiztosabb az előzőnél. – Szeretnéd?

– Lehet...

Cora feláll, csak most látom, ahogy lehajol hozzám, mennyire karikásak a szemei a kialvatlanságtól. Én amúgy sem vagyok jó alvó; a babámmal biztos fent tudok lenni sokáig. Talán tényleg van némi tehetségem, hogy anya legyek. Jó anya. Elveszi a kezemből Dillont. Üresnek érzem magam egy pillanatra, amint a levegő megérinti nadrágon keresztül a bőröm.

Cora Josh ölébe rakja Dillont, ugyanúgy mozgatja Josh kezét, aki meghökkenve, pislogás nélkül figyeli egykori felesége minden mozzanatát. Ahogy Cora legutoljára Josh kezét Dillon tarkója alá tenné, Josh elkapja a karját Cora ujjaitól.

– Nem akarsz hozzám érni – rejti a kezét a háta mögé.

Cora állja Josh pillantását, szinte kirántja Josh kezét a háta mögül, tenyerét Josh-éba csúsztatja a kanapén.

– Nem félek tőled – mondja szelíden Cora. – Josh, mit tegyek, hogy elhidd? Megbocsátottam.

Josh mellkasa irracionális ütemben emelkedik és süllyed, miközben Cora keze beljebb csúszik a csuklójához, amit megfog, és negyvenöt fokos szögben elfordítja, hogy aztán ujjait Josh ujjai közáé tűzze.

– Látod? – mosolyog rá Cora.

– De gyűlölsz.

Cora nem vár:

– Ahogy te is engem.

– Jó.

– Nekem van okom.

– Nekem is.

– Nem tudtam, hogy a börtönben...

– Leszarom a börtönt. Sőt, köszönöm, hogy odajutattál. – Egyenesen belehasít a saját szemével Coráéba, meg akar valamit Corával értetni. – Találtam valakit, aki szeretett engem. – Cora ujjaira néz. – Azt a gyűrűt... amit hozzám vágtál... a húgomnak vettem.

– Natalia... – eszmél Cora.

– Megölték. Az ő kibaszott gyűrűjét adtam neked, mert tudtam, ő is ezt akarná. Azért volt rád legelőször kicsi, mert egy tizenegy évesnek nem akkora az ujja. Hónapokon át spóroltam, hogy megvegyem a kishúgomnak. Nem azt érdemelte az a gyűrű, hogy hozzám vágd, mindenki szeme láttára.

– Josh... – nyögi Cora, vízvonalán könny oszlik szét. – Sajnálom...

– Én is. Nem érdemelted meg. Én meg nem érdemeltelek meg téged.

Szakszerűen a kezébe veszi Dillont, és ringatni kezdi.

Cora felemeli a kezét, ezzel jelezve Josh-nak, hogy a beszélgetést a részéről lezárta, bár Josh nem is figyel az exfeleségére, sokkal jobban foglalkoztatja, hogy álomba ringassa Dillont.

– Egyébként tetszett a könyv. – Josh megmozgatja az ujjait a levegőbe, Dillon gondolatait próbálja a síráson túlra űzni.

– Istenem... – Cora elbújtatja az arcát a két kezébe.

– Ezért ne legyen bűntudatod. Tényleg tetszett. Nem úgy állítottál be, mint egy őrültet.

Cora elhúzza a kezét az arcától, nagyon figyelmesen keresi Josh tekintetében egy bizonyos pontot, ahol elhitetheti Josh-sal az igazát.

– Nem vagy őrült. És beteg sem. A személyiségzavarod az egy állapot, ami, ha az egyén akarja, változtatható. – Cora megáll a beszédben. – Josh! – neveti. – Elaludt!

Dillon félmosollyal a száján szundikál, szájából vékony csíkban folyik a nyála, amit Josh óvatos mozzanatokkal letöröl a hüvelykjével.

– Szeretnél aludni? – érdeklődik Josh Corának szegezve a kérdést. – Szívesen altatom őt.

– Nem is tudom... – csücsöríti az ajkát. – Nem bízom benned.

Josh sértettséget nem mutat, de biztos rosszul esett neki.

– Szerinted megmérgezem vagy földhöz vágom?

– Hát... nem.

Gyorsan közbeszólok, mielőtt összevesznének.

– Én itt vagyok, figyelek rájuk – ajánlom fel.

Cora megdörzsöli a szemét.

– Jó... köszi nektek. – Elnyúlik a kanapén, és magára terít egy takarót. – Ha bármi van, ébresszetek fel, már ha fel tudtok... – ásít egy nagyot.

Cora lassan alszik el; beletelik egy órába is, hiszen, amint becsukja a szemét, ki is nyitja, megnézve Josh-t és a karjában nyugisan alvó Dillont.

Közelebb csúszok Josh-hoz, miután meggyőződtem róla, Cora már álomba szenderült. A vállára hajtom a fejem, tenyerem Dillon hasára érintem, arra Josh Dillon fenekéről átcsúsztatja a kezét az enyémre.

Most megcsókolnám. Ahogy a szemével Dillont nézi, igazi apásan, szeretettel, miközben az a gyerek az ellenségéjé, végleg eloszlatja a kétségeimet. Josh jó apa lesz. Nem érdekel, ki mit gondol arról, a nárcisztikus nem tud szeretni. Josh tud. Ha szerelemből nem is (ebben sosem fogok hinni), de a gyerekét igen. Számára az egy ajándék, akit senki nem adott meg neki. Ezért (és valószínűleg csakis ezért), szeretni fogja a babáját. Ráadásul a borderline miatt valójában képes kimutatni a szeretetet – néha túlságosan is, de kit érdekel? Inkább ez, mint sziklaként viszonyuljon saját gyerekéhez.

– Gyönyörű, nem? – kérdezi suttogva Josh.

– A miénk is gyönyörű lesz. Az apja szőke haját fogja örökölni, és az én szememet.

– Ajjaj – sóhajtja –, akkor jó korán megtalálja majd a párját. Nem hiszem el amúgy, hogy Cora a kezembe adta.

– Hallhattad: megbocsátott. Josh – nézek rá, remélve, elkapom a tekintetét, de ő csak Dillont nézi. – Nem vagyok vallásos, de én szeretném megkereszteltetni majd babucit. Corát szeretném keresztanyjának.

– És bevállalná? – egy pillanatra rásandít Corára.

Ez jó kérdés. Még meg sem kérdeztem.

– Bevállalná... – mormogja Cora a párnába. – Csak fogd be a szád, Brown, mert idegesít a hangod. – Átfordul a kanapé támlája irányába.

– A keresztapa ki lesz? – kérdezem Josh-t, aki elgondolkodik a válaszon ugyan, de hamar közli is.

– Declan nem vállalná be?

– Ő nem – fordul vissza hozzánk Cora. – Itt lesz nektek, de Decben hatalmas harag van.

Pedig pont a bátyámnak kellene megértenie, Josh személyiségzavara miatt nem tudott normális emberként viselkedni. Így, hogy kezelik, egy emberibb és mindenképpen szerethetőbb Josh-t kapott a Világ – vagy én.

– De benned is – megy tovább Josh.

– Megint ide lyukadtunk ki? Nem haragszom! – ismétli Cora, feljebb emelve hangját.

– Képtelen vagyok elhinni. – Szája vicsorba torzul; nem Corára ideges, hanem magára, úgy vakarja meg a kezén lévő hegeket, mintha újra fel akarná szakítani. – Megbocsátottad, hogy megüttötelek nem egyszer? Hogy utolsó alkalommal seggbe dugtalak? Hogy számtalanszor megerőszakoltalak? Miért bocsátottál volna meg nekem?

– Mert nem emlékszel rájuk – vágja rá lazán. – Vagyis másképp emlékszel, olvashattad a könyvben is. A saját magad világában éltél, és ha hibáztál, nem vallottad be magadnak, hanem a nárcizmus egy hamis képet hozott létre a fejedben, amit kicserélt az igazival – megáll, Josh elképedt alakjára néz. – Bár nem tudom, milyen más emlékkel helyettesítetted ezeket, nem is akarom tudni.

– Hű – fújja ki a levegőt Josh.

– Hű bizony – biccent Cora. – De ettől még nem leszel kevésbé hibás.

Josh megnyalja a felső ajkát.

– Tudsz majd valaha nem gyűlölni?

Cora nyújtózkodik, hátat fordít Josh-nak. Sokáig csend van, csak Nala nyűglődik néha a kiságyban.

Amikor a csend túl hangos lesz, ránk telepedik a kínosság fojtogató érzése, Cora végre válaszol:

– Az orrod előtt a megoldás, hogy ne gyűlöljelek. Nem foglak rávilágítani, majd rájössz egyszer magadtól.

– Értem. Szóval, ha rájövök, hogyan engesztelhetlek ki, nem leszek gyűlölet tárgya.

Cora kitartja a hüvelykujját.

– Bizony.

Josh gondolkozva simogatja meg mutatóujjával Dillon homlokát. Dillon felemeli a kezét, és valószínűleg tudatlanul a homlokához emeli apró kezét, ráfogva ujjait Josh vaskos mutatóujjára. Így tart engem is Josh. Kapaszkodhatok belé, mint egy fába, a szakadék mezsgyéjén. Igaz, ez a fa elöregedett és elhasználódott, de tart, jobban, mint egy zsenge ágú, ami bármelyik pillanatban leszakadhat, engem a mélybe taszítva.

– Cory... – Josh hangja érdes, szurkálja a szívem. – Azzal engesztelhetnélek ki, ha már nem lennék... élő? – Mondata már nemcsak döfködnek, hanem egyenesen a szívem közepébe hasít.

Mégis hogy gondolhatja ezt? Cora sosem kívánná senki halálát (az apján kívül).

Cora is látszólag értetlenül áll a kérdés előtt, legszívesebben megtaposná a kérdőjelet, a porba, hogy utána következzen a többi szó, amit Josh kiejtett az ajkán.

Cora megpördül, azzal a lendülettel kirobban a takaróból, és Josh elé guggol. Kezét Josh állának támassza, lebiccenti, hogy csak rá nézzen.

– Miről beszélsz? – Cora szája lefelé konyul, remeg; mindjárt sírva fakad. – Azt szeretném, hogy boldog legyél. Hogy nevess szívből, tegyél meg valamit úgy, hogy azt tényleg akarod, nem csak kényszerből teszed. Soha nem kívánnám a halálod. – A mondat felét elharapja, Josh remélem, nem érzi, az utolsó kijelentés színtiszta hazugság volt.

Cora, miután elvált Josh-tól, és megsínylődött az önbizalmával, egész végig azt akarta Josh haljon meg. De amikor Declan segítségével kezdett belelátni a nárcizmusba és annak kialakulásába, Cora ezerszer is megbánta, valaha azt akarta, Josh haljon meg.

– Akkor mit szeretnél? – Josh elkapja a tekintetét Coráról, egyenesen a falra bámul, valószínűleg most szeretné arra rajzolni az érzéseit.

Látszik rajta, még mindig érez valamit Cora iránt. Ha nem is szerelmet, valamit, ami számomra nem definiálható. Tisztelet talán? Hála? Josh saját magának sem vallaná be.

Cora Josh combjára rakja a kezét, mire Josh összerezzen.

– Kérj bocsánatot. Mindenért, azért, mert tönkretettél, amiért elhitetted velem, egy nyomorék senki vagyok.

Josh állkapcsa erőteljesen megfeszül, támadni készül a vadállat. Cora látja, bőrén már érzi az ütés égető erejét, amit csak képzeletben kap most már meg. Kiszolgáltatottan nyúl Dillonért, és veszi el Josh öléből.

Ledöbbenve arra sincs időm, hogy lenyugtassam a kedélyeket. Ez még nem megy egyik félnek sem. Corából a csalódás, Josh-ból a gyűlölet rántja elő kardját, végtelen háborúba kerültek. Megsebesítik egymást, de senki nem hal meg. Ez van, ha olyan emberrel próbálsz normálisan kommunikálni, akit régen az életed szerelmének gondoltál.

– Miért, nem az vagy? – köpi Josh a szavakat, ami Cora bőrébe fúródik, három év után rengeteg újabb lelki vágást ejtve gyógyulófélben lévő burkán.

– Josh... – Cora magához öleli Dillont, karját kinyújtja Josh felé.

– Tönkretettelek. Tény. De te mit csináltál, Cora? Megcsaltál Declannel.

– Csak... nem volt szex! Szerettem volna élvezni végre!

– Láttam – grimaszolja Josh. – Otthon voltam.

Cora a padlóra ül.

– N... nem láttad...

– Hazajöttem már jóval azelőtt, hogy te felkeltél. Nem akartalak felébreszteni, így átmentem a vendégszobába aludni. Élmény volt arra kelni, hogy a nőm nyög, de nem miattam.

Cora mérgesen feszíti meg a száját.

– Akkor miért nem avatkoztál közbe, ha? Nem láttad!

– Élvezted. Láttam, hogy kapaszkodsz belé, mintha a reménybe kapaszkodnál. Sosem néztél úgy rám, mint rá akkor. Láttam. Azt is, hogy utána mennyire boldogan köszönted meg neki. Végignéztem. Cora, szerettelek. – Josh hátat fordít kettőnknek, kiviharzik a nappaliból. Hallom, hogy vehemensen koppan a lépcsőn a lába, majd már csak az ajtó csattan mögötte.

Cora a könnyeivel küszködve csitítgatja a megint sírva fakadó Dillont.

– Menj utána, kérlek! – Könyörögve néz a szemembe. – Kérlek szépen, mondd meg neki, hogy sajnálom!

Zokogva bújtatja el az arcát Dillon mellkasába az ölében. Felállok, el sem köszöve Corától, lecsörtetek a lépcsőn, ki a kertbe, majd magam után bezárva a vaskaput, megállok az erdővel szemben, de Josh-nak hűlt helye. A telefonért nyúlok a zsebembe, tárcsázom őt, de nem veszi fel. Hatalmas pánik lesz úrrá rajtam, ez a beszélgetés nem tett jót a lelkének. vajon annyira nem, hogy...?

Kizárt!

Josh nem...

És ha mégis?
Pityeg a telefon.

Megkönnyebbülten oldom fel a zárat, és olvasom el Josh üzenetét.

JOSH:
Bocsáss meg.
Muszáj volt eljönnöm.

ÉN:
Nem baj.
Jól vagy?

JOSH:
Nem mondanám.
De semmi komoly.
Jól leszek, csak
Cora-mentesítésre szorul
az agyam.

ÉN:

Oké.
Vigyázz magadra! ♡

JOSH:
Huh, régen kaptam
ilyen aranyos szívet bárkitől is.

ÉN:
♡ ♡ ♡ ♡ ♡

JOSH:
Imádom a hülye fejed. ♡

***

Aggódtam Josh-ért. Bizalmatlan vagyok vele szemben, tudom, hogy bármikor átkapcsolhat az agya, és ártana magának.

Éppen ezért parkolok le egy javítás alatt álló üzlet előtt, és szállok ki, kezemben a telefonnal. Josh-t keresem a lokátoron. Pár perccel ezelőtt, még itt bolyongott, most egyhelyben áll a zöld pont a térképen, a bolt melletti sikátornál.

Mély levegőt veszek (megpróbálom nem elképzelni Anja vérben ázott fejét), és átlépem a felszakított kerítést. Félelem ugyan nem volt bennem, Josh itt ártana magának, mégis egy hatalmas kő esik le a szívemről, amikor meglátom, egy matracon ül, ölében ismerős kutya fekszik, Imre.

Márton felnevet Josh egyik kijelentésén, Josh pedig követi őt.

Elmosolyodom, visszalépek az autóhoz, hogy a csomagtartóból ki tudjam venni azt a zsákot, ami pár hete már ott porosodik, várva, a benne lévő ruhák új gazdára leljenek.

Bízom Mártonban. Megérdemli, hogy új ruhát kapjon. A mostaniak szakadtak, meggyötörtek, kinyúltak. Mint az élete. Reményt kínáltam egy lénynek, bent a hasamban, akit büszkén nevezek a babámnak. Miért ne kínálhatnék reményt egy férfinek, akit kitagadott a hazája?

Josh ahogy meglátja, egy hatalmas zsákot vonszolok magam után, felpattan a matracról, elém sietve elveszi tőlem.

– Követsz – állapítja meg a fülembe súgva.

– Tán nem tetszik? – húzom fel a szemöldököm.

– Ilyet nem mondtam.

Josh leteszi Márton elé a zsákot, aki összeráncolt homlokkal bökdösi meg a zsákot.

– Csókolom! – guggolok le elé, és a kezembe veszem idős, ráncos kezét. – Önnek hoztam. Van benne kutyaruha is!

Márton vigyorogva Imrére pillant, megvakarja a fejét.

A válltáskámból kihúzok egy dobozt, kiveszem belőle a zöld bolhanyakörvet, rátéve azt Imre nyakára.

– Köszönöm, Olivia! – néz rám, és szeme valóban jóságról mesél. – Hallom, gyereket vár.

Megsimogatom a hasamat és megrántom a vállam.

– Becsúszott. De örülök neki. Ismeri Josh-t?

– Néhány napja láttam itt először. Kóválygott erre, mintha keresne valakit, hát leültettem magam mellé.

Josh felé fordulok, aki a földet bámulja zavarában.

– Kit kerestél?

Esküszöm, egy pillanatra kínkeservesen megfojtanék valakit. Összegyűlt bennem a harag, és ki akar belőlem durranni.

Most mégis megint mi a francot érzek!?

– Nem mindegy!? – prüszköli.

– Nem, Joshua, nem mindegy! – lépek elé, a kezem ökölbe szorul, szeretne Josh képébe ütődni. – Terhes vagyok, és te valaki után kajtatsz. Ajánlom annak a ribancnak, hogy...

– Landon itt szokott lenni – feleli hevesen velünk szemben az iskolára mutatva. – Itt várja a gyerekét minden hétköznap. Csak látni akarja, nem mehet a közelébe.

– És te is látni akarod őt... – eszmélek.

– Nagyon hiányzik, Livie.

Fáj.

Érzem Josh fájdalmát.

És nem tudom, mit adhatnék neki, hogy érezze, nekem legalább annyira fontos, mint Landonnak. Borzasztóan mérges vagyok rá, bár sejtem, a harag csak egy tévérzelem, egy másik helyett, amit nem vagyok képes kifejezni.

Bosszant, hogy nem veszi észre, nekem a világot jelenti. Ez a világ ugyan sötét, de ha egymás kezét fogjuk, sosem tévedhetünk el. Nem hajlandó a kezemet fogni, folyamatosan kapálózik egy másik után, akinek képtelenség elkapni a kezét. Bezzeg én itt lennék, könyörögnék neki, fogja meg. Neki ez nem kell. Neki egy férfi kell, akit néhányszor megdugott a börtönben.

Visszafordulok Mártonhoz, egy reklámszatyorra tajtékzik a tekintetem, amiben fonalak és kötőtűk állnak ki.

– Köt? – kérdezem mosolyogva, figyelmen kívül hagyva, hogy Josh halkan megszólít, és mögém jön.

– Néha szoktam ezt-azt. – A zacskóból kiemel egy apró babakék pulóvert, és a kezembe adja. – Kidobhatja, ha nem tetszik.

Vigyorogva magamhoz ölelem a pulóvert. A babámé lesz. Megmondom neki, ha nagyobb lesz, ezt egy igazi harcostól kapta.

– Miről beszél? Imádom! Hadd öleljem meg! Vagy... magyaroknál ez nem szokás?

Vállat von.

– Mi általában pofon vágjuk egymást szeretetből is.

– Fura nemzet ez a magyar.

– Fura emberekhez, fura nemzet dukál.

Megölelem Mártont. Múltbeli énem most grimaszolna, elfordulna, talán hányingere is volna, amiért egy hajléktalant ölelgetek. Ha itt lenne a múlt énem, megpofoznám (jó magyarosan), és belevisítanám a képébe, hogy igen, hajléktalan, de nem bánt.

Hajléktalan, nem csöves.

Nem büdös, enyhe mosószer illatot áraszt a ruhája.

Nem bűnös, harcolt a jóért.

– Buta kérdés – köszörülöm meg a torkom –, de van egy üres kanapé otthon. Nem költözne hozzám?

A szívem megszakad, amikor megcsóválja a fejét.

– Nyár van még, élvezem a kinti létet. Szabad vagyok. – Felnéz az égre, ahol megint repülő siklik el. – Így ugyanazokat a csillagokat látom, mint azt láthatnám Magyarországról.

– Jól van – sóhajtom. – De ígérjen meg nekem valamit: télen hozzám költözik.

Megvakarja a tarkóját.

– Legyen úgy. – A kezét nyújtja, kezet rázok vele.

Josh a vállamra teszi a tenyerét, a meleg érintése rohadtul megszédít.

Elköszönök Mártontól és Imrétől. Josh kezét lesöpörve a vállamról, indulok el az autóhoz.

Amint elérnék az autóhoz, Josh megragadja a csuklómat, és két ház között nyíló, keskeny átjáróba ránt.

Meglök, a falhoz simul a hátam.

– Mit akarsz? – fújom ki a levegőt.

Csábít a szája. Úgy csüngenék rajta, mint gyerek a hintán. Csak én nem szállnék le róla, addig lökném magam, amíg ki nem repülök Josh égboltja felé, hogy örökre engem lásson Landon csillagjai helyett.

– Mi a fasz bajod van? – Kezét a fejem mellé támassza, hangja dühtől forr.

– Semmi! – Ki akarok bújni a hónalja alatt, de azonnal kapcsol: a mellkasomnál fogva tol vissza a falhoz. – Francba, terhes vagyok! Őszintén, minden gondolatod Landon körül forog, vagy néha tán a gyereked anyja is eszedbe jut?

– Idefigyelj, Roy – emeli fel a mutatóujját figyelmeztetésként –, ne húzd ki a gyufát!

– Miért, mi lesz... apuci? – A gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasát bámulom.

Egy hirtelen mozdulattal a vállára kap, nyikkanni sincs időm, ahogy beljebb visz a sikátorba. Ott letesz, a falhoz lök, nem agresszíven, de határozottabban, mint az előbb.

– Üss meg – kéri.

Ennek nem lesz jó vége.

Hiába sikít egy hang a fejemben, azt szeretném, hogy ennek tényleg ne legyen jó vége.

– Minek?

– El akarom felejteni, amit most érzek. Szóval üss meg, mert olyat teszek, amit bánni fogok.

Meg akar csókolni.

Isten bizony látom rajta, hogy elképzeli, milyen szenvedélyesen, határokat átívelően megcsókolni egy átjáró kellős közepén.

És ez izgat.

Szívesen leszek a játékszere. Nem a bábuja – az sosem leszek senkinek.

– Vagy... – A kezemet felemelem, mutató és középső ujjamat a mellkasára illesztem, és sétálni kezdek a mellkasa aljától a nyakáig. – Meg is csókolhatlak.

– Fejezd be... – nyögi. – Fejezd be, Roy, így is gyűlölöm magam.

– Valld be, hogy ezért imádod gyűlölni magad.

– Baszd meg, miért van igazad? – A homlokát a nyakamra támassza. – Egy kibaszott sikátorban fogok neked esni, ha így folytatod.

– Szexi ötlet.

A nyakamra ér a szája. A döbbenettől bent ragad a levegőm.

Josh erőteljesen szívja meg a bőrt újra és újra, közöttük lágy csókokkal behintve.

Amikor kezdek ellazulni, befogadni őt a szférámba, ellöki magát tőlem.

Megnyalja a száját.

– Ezt nem kellett volna.

– Nekem tetszett.

– Ez a baj; nekem is. – Bár hangjában valamiféle felismeréssel kevert szorongás költözik, a kezét nyújtja, hogy kivezessen a szűk átjáróból.

Útközben a keze a hátamról leesik a fenemekre. Megmarkolja.

Bizsereg az összes tagom, beszállva az autóba. Elindítom, zenét kapcsolok, azonosulni próbélok Ashnikkoval.

Josh csókja ott lebeg a lelkem közelébe. Keresi a burkát, hogy aztán áttörje, behatoljon, és...

Tulajdonképpen nem tudom, mit akar Josh a lelkemben.

De most törte át azt a burkot.

***

Sziasztok! <3

Nem lett a kedvenc részem, de legalább többet láthattunk Josh és Cora interakciójából. Van bennük még bőven feszültség, de egyszer megtörik majd a gát. Lesz egy novellám, ami Josh és Cora egyik kalandját fogja bemutatni (na, nem úgy kaland!!!). Alapvetően az lesz a novella, ahol elsimulnak a szálak, mert csak egymásra hagyatkozhatnak, ki lesznek szolgáltatva tucatnyi fegyveres embernek (hehe, tudom, így nagyon elvarázsoltnak tűnik, de higgyétek el, nem lesz az!).

Milyennek éltétek meg a részt?

Szép napot nektek! <3